"Révész Sándor reagált Borbély Zsolt Attila írására. Visszautasítva az SZDSZ-t ért kritikát, megmagyarázta, hogy az SZDSZ mindig a kollektív jogok alapján állt, ezért szerinte lényegtelen, hogy néhány szabaddemokrata politikus nézetei ettől eltérőek. Révész Sándor ugyancsak megmagyarázta Magyar Bálint kijelentését, aki kirohant a területi autonómia ellen, továbbá Tamás Gáspár Miklós cikkében /Heti Világgazdaság, 1992. aug. 29./ nem az összmagyarság problémáját hasonlította Össz-Turkesztánhoz, hanem "azoknak a fogalomhasználatát utasította el, akik csak etnikai-kulturális közösségekben gondolkodnak, a politikai közösségek létezéséről nem vesznek tudomást. Tamás Gáspár Miklós a regionalizmust, az autonomizmust azonosította a "neonacionalista népforradalom" törekvéseivel. Révész Sándor elutasította azt, hogy az SZDSZ nemzetellenes lenne. /Révész Sándor: Rágalomlánc. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 3./ Előzmény: 1995. év/2132. sz. jegyzet /Borbély Zsolt Attila: Az SZDSZ átlépte a Rubicont. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), 1995. nov. 15./"

"Tamás Gáspár Miklós gyakran publikál, most újból kifejtette álláspontját. "A magyar liberálisok nem mondják ellenfeleikre, hogy nemzetellenesek, pedig az idegen megszállók hátáról a nyakunkba szakadt Horthy és Kádár istenítése aligha nevezhető hazafias álláspontnak." A magyar szabadelvűség "sajátosan magyar", írja, bár sokan bírálták a multikulturalisták és az autonomisták oldaláról. "A politikai nemzet fogalma három pilléren nyugszik. Az első: a honpolgári jogegyenlőség és a joguralom." A második: "a politikai nemzet fogalma kulturálisan semleges." A harmadik: "nincsenek kollektív jogok." A joguralom "nem tűr permanens kiváltságokat - a kisebbségek nem adhatnak önmaguknak törvényeket..." /Tamás Gáspár Miklós: Még egy szó a nemzetről. = Magyar Hírlap, jan. 13./ Ez a cikk cáfolja Révész Sándor magyarázatát /10. sz. jegyzet/, hiszen Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ egyik vezető alakja, ideológusa. Írásait az SZDSZ részéről nem cáfolták."

"Borbély Zsolt Attila 1995 novemberében az Erdélyi Napló hasábjain taglalta az SZDSZ-nek a nemzeti problematikával szembeni viszonyrendszerét Az SZDSZ átlépte a Rubicont címmel, erre vehemens válasz jelent meg Révész Sándor tollából /Rágalomlánc/. Borbély Zsolt Attila akkor nem közölte válaszát, azonban az azóta bekövetkezett események, "az SZDSZ által birtokolt kultusztárca tevékenysége, a kormány külpolitikai csődje, az érték-konzervatív gondolkodás száműzése a médiából", a középosztály kialakulását gyengítő gazdaságpolitika felvetették benn a hallgatás revíziójának szükségességét. Különösen akkor, "amikor a közelmúltban a szólásszabadság liberális vívmányának programszerű megsemmisítését, a nemzeti sajtó teljes ellehetetlenítését fogalmazta meg az SZDSZ egyik oszlopos tagja. Tamás Gáspár Miklós ugyan látszólag a szélsőjobboldal visszaszorításának programját vázolta fel", a probléma csak az , hogy fenntartja magának a besorolás monopóliumát. Az SZDSZ-es média és maga Tamás Gáspár Miklós is összemossa a jobbközép politikai erőket a szélsőjobbal. "Ebben a politikai környezetben addig kell szólni a nemzet kulcsproblémáiról, míg cenzúrázatlanul tehetjük." - Az SZDSZ az egyetlen politikai erő a magyar palettán, melynek politikájában folyamatosan fellelhetők a közönségellenes mozzanatok. Az SZDSZ saját kezdeményezésére határozati javaslatot nyújtott be a Liberális Internacionálénak, amelyben a kollektív jogok és autonómia problematikájának tárgyalását az akadémiai viták szférájába kívánta áthelyezni, és az "aktuális, gyakorlati és jogos kisebbségi igényekre" való összpontosítást szorgalmazta. A Liberális Internacionálé /az SZDSZ javaslatával nem is foglalkozva/ elfogadott egy szöveget, amely kiáll a területi autonómia és a kollektív jogok mellett. Az SZDSZ ezen közös határozat mellett szavazott és igyekezett saját kezdeményezésének kisebbségellenes élét tagadni. Révész elismerte tervezetük tényét, Eörsi Mátyás ezzel szemben azt állította, hogy a tervezet nem is létezett, az ügyben felszólaló Németh Zsolt képviselő hazudik. - Borbély Zsolt Attila Tamás Gáspár Miklós írását nem pontosan idézte, csak emlékezetből. Most pontosan idéz: "Az új regionalizmus /értsd: csak kulturális közösségek vannak, politikai közösségek - nyugati értelemben vett nemzetek - nincsenek/, az egyetemes magyarság, Nagy-Szerbia, Nagy-Románia, Össz-Turkesztán, miegyéb, mint a modern nemzetek intézményesült 19. századi rendje, Kossuth, Eötvös, Apponyi, Tisza liberális rendje ellen irányul". "Föderalizmus, regionalizmus, autonomizmus: ez mind alkotmányos államaink felbontására irányul." Tamás Gáspár Miklós tehát szembeállítja a kulturális közösségeket a politikaiakkal. Nem ismerné Dél-Tirol és az Aland-szigetek példáját? Szükséges, hogy a Magyarországot ellenséges gyűrűbe fonó szomszédok által megszállottan ismételgető látszatérveket egy magyar politikus fölsorolja? "Ez nem nemzetellenesség?" - "Az SZDSZ továbbra is számít a nemzeti érdekek iránt valamilyen szinten elkötelezett választótömegek szavazataira, még nem tartja időszerűnek fellebbenteni a fátylat valódi törekvéseiről." Ezért folytatódik a lassan évtizedes nemzetpolitikai bújócska. Pokol Béla több átütő erejű tanulmányában hívja fel a figyelmet arra, hogy az SZDSZ körül csoportosuló gazdasági-pénzügyi, illetve médiaelit túlsúlya a politikai irányzatok esélyegyenlőségét kezdi ki. A Magyar Nemzet privatizációjával és az Új Magyarország küszöbön álló tönkretételével a mérsékelt jobboldal /néhány havilapot leszámítva/ teljesen fórum nélkül maradhat. /Borbély Zsolt Attila: Rágalomlánc?! = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 14., folyt.: aug. 21./ Előzmény: 1995. év, 2132. sz. jegyzet. /Borbély Zsolt Attila: Az SZDSZ átlépte a Rubicont. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 15./ Reagálás: 1996. év 7. sz. jegyzet /Révész Sándor: Rágalomlánc. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 3./ Tamás Gáspár Miklós jelzett írásában kifejtette, hogy az SZDSZ "középponti szerepet játszik a magyar politikában, és ez már hét esztendeje így van. S minden jel arra utal: így is fog maradni." "Be kel fejezni a szélsőjobboldal bohócainak és botrányhőseinek frivol népszerűsítését. Haladéktalanul el kell bocsátani az államapparátusból a totalitárius mozgalmak szimpatizánsait. Az állam tisztviselőinek szüntelenül és fáradhatatlanul ki kell jelenteniük, hogy szolidárisak a neonáci, neonyilas, neoimrédista, neohorthysta hangoskodások és erőszakcselekmények sértettjeivel." "Matricát kell ragasztani azokra az újságosbódékra, melyek a Magyar Fórumot, az Antidemokratát, a Hunniát, a Pannon Frontot és a többi mocsadékot árulják: ?Itt fasiszta, fajüldöző, hazafiatlan sajtótermékeket árusítanak.? Ha a MIÉP tanácskozik, a színhelyet körül kell állni a tüntetőknek, tábláikon a fölirattal: ?Itt azok gyűléseznek, akiket megtévesztett a csaló fasiszta propaganda.?. Publikálni kell a szélsőjobb szponzorainak feketelistáját..." "Még az is előfordulhat, hogy egy kis polgári engedetlenség keretében fölborogatjuk azokat a standokat, ahol a rasszista trágya bűzlik." /Tamás Gáspár Miklós: Gyakorlati republikanizmus /Magyar Narancs, ápr. 18./ Tamás Gáspár Miklós Antidemokratának nevezte a Demokrata hetilapot. A Demokrata főszerkesztője, Bencsik András visszautasította a vádakat: "Tamás Gáspár Miklós a Kis János-i logikai sor végén fizikailag fenyegeti meg a teljes nemzeti, ellenzéki sajtót, becsmérli minősíthetetlen szavakkal a politikai ellenzéket, fejt ki olyan kristálytiszta náci propagandát, amilyenre Szálasi óta Magyarországon nem volt példa." /Bencsik András: Gyakorlati nácizmus. = Új Magyarország, ápr. 23./"

"Révész Sándor emlékeztetett arra, hogy az MSZP és az SZDSZ koalíciós megállapodásában is benne van, hogy a kisebbséget érintő kérdésekben csak az ő szervezeteik "véleményének figyelembevételével szülessen meg a magyar álláspont." Ehhez képest az RMDSZ elnöke csak a végleges szöveg, a hivatalos magyar álláspont kialakulása után tudta meg, hogy a szerződésben lábjegyzet van az 1201-es ajánlásról. "A külügyminiszternek van képe arra hivatkozni /Magyar Hírlap, augusztus 17./, hogy a kisebbségi magyarok és a parlamenti pártok folyamatosan tájékoztatást kaptak a tárgyalásokról, s ?most új elemet csupán az 1201-es ajánláshoz fűzött egymondatos tényrögzítő lábjegyzet szövege jelentett számukra ?. Csupán! Erre nincs mentség. Semmiféle nyomással" nem igazolható az, hogy "a kormány az alapszerződés kulcskérdésében kész tények elé állított minden magyar érdekeltet." Révész az ellenzék érvelését is elveti, hiszen korlátozottak Magyarország lehetőségei. "A kormány átlépett egy olyan határvonalat, amelyet csak pusztító cinizmussal lehet átlépni." Egy olyan szerződés, amely új lehetőséget nyit a nacionalista jogfosztásnak, pusztító nacionalizmus. "Ezt a cinizmust támogatja a magyar kormány. Mégpedig tudatosan." /Révész Sándor: A jó cinizmus és a rossz. = Népszava, szept. 4./"

Az Új Magyar Szó átvette a Népszabadságból Révész Sándor cikkét. Révész kiállt a tandíj bevezetése ellen, mondván, azt már hamarabb be kellett volna vezetni. Ezért is Orbán Viktort tette felelőssé: „A tandíj volt az orbánista demagógia egyik legelső áldozata, és ez lett a demagógia járványos pusztításának mintapéldája”. Most a reformkormány csak fél- és pótmegoldással mer a nyilvánosság elé lépni. Révész szerint az utólagos tandíjszedés a megfelelő jövedelmi szintet elérő diplomásoktól helyénvaló. /(Népszabadság, május 23. Révész Sándor) /Olcsó és fél. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 24./ Révész nem ír arról, hogy négy év alatt az MSZP-SZDSZ kormány miért nem vezette be a tandíjat, ha az olyan fontos.

Az ÚMSZ átvette Népszabadságból Révész Sándor cikkét, aki elutasította azt az állítást, hogy az önkormányzati választás a kormányról szóló népszavazás lehetne. /Rossz példákból tanulni. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 27./

Etnikai hovatartozás és magyar politika
A származás, más szóval az etnikai hovatartozás és a nemzeti identitás alapesetben egymást erősíti, egy irányba mutat. Mindazonáltal a Kárpát-medencében mindig is jellemző részjelenség volt az identitásváltás vallási és kulturális-nemzeti értelemben egyaránt. A magyar nyelvterületen ma konszenzusnak örvend a gondolat, hogy a nemzeti hovatartozás nem származás, hanem vállalás kérdése. Ami nem jelenti azt, hogy irreleváns lenne az etnikai hovatartozás, a származás. Azt viszont igen, hogy a pártot, amely a származást kiemelt szemponttá teszi a toborzásban és a vezetők kiválasztásában, rasszistaként, fajgyűlölőként lehet megbélyegezni.
Jó társaság, bezáruló kapuk
A Jobbik Magyarországért Mozgalom kiváló alany volt ilyen jellegű megbélyegzésre egy olyan országban, ahol a második világháború óta folyamatos hangulatkeltés zajlik a nemzeti gondolkodás ellen. Kozmopolita-balliberális (korábban kommunista) ellenfelei rutinszerűen nevezték és nevezik nacionalistának, sovinisztának, etnicistának, nem ritkán rasszistának, kirekesztőnek, gyűlölködőnek, nácinak és fasisztának azt, aki felvállaltan nemzeti programot hirdet.
Spiró György 1985-ben leírhatta emlékezetes mondatát miszerint „a mélymagyarok a szarból jönnek” úgy, hogy ma könyvhetet nyit meg, s ha a riporter rákérdez, Spiró megteheti, hogy azt válaszolja: csak a nácik kötik őt ehhez a mondathoz. Holott e mondattal sikerült megsérteni a magyarságnak épp azt a részét, amely közösségi szempontból a legértékesebb, azokat, akik magukat elsősorban magyarként definiálják, és egész életükkel a nemzetnek kívánnak használni. Spirónak pedig számtalan követője van, főállásban gyalázzák azokat, akik a mai élvhajhász, fogyasztásra hangolt világunkban sem a karrierépítés, hanem a hagyományos értékek, a nemzeti és keresztény-konzervatív gondolatkör hívei.
Humorizálhatunk azon, hogy a zsidó közíró, Israel Shamir is azt mondja, ha a fősodratú sajtóban valakit nem neveznek antiszemitának, az „rossz úton jár, beszorult valahová Saron és Soros közé”, hosszan sorolva, hogy T.S. Elioton és Dosztojevszkijen át Woody Allenig milyen jó társaságba keveredik az illető. De a helyzet cseppet sem szórakoztató: ha valaki antiszemita hírbe keveredik, az európai kultúrkörben kapuk záródnak be előtte, közéleti karrierje törhet meg.
Visszatérve a Jobbik esetéhez: a párt vezetői soha nem voltak tekintettel a balliberális oldal által megjelölt tabukra, így elérték azt, hogy ma jobb- és baloldali térfélen egyaránt rutinból nácizzák, fasisztázzák őket – „cukiságkampány” ide vagy oda. Nem csoda, hogy Szegedi Csanád esetét a Jobbikkal – amely az exalelnök és EP-képviselő zsidó származásának nyilvánosságra kerülése után vált izgalmassá – tíz esetből kilencszer úgy tálalják, hogy Szegedinek zsidó származása miatt kellett távozni a Jobbikból. Az ügyben megszólalók valahogy nem emlékeznek arra, hogy Vona Gábor és a párt kiállt mellette, míg ki nem derült, hogy a politikus megpróbálta megvesztegetni a származásának nyilvánosságra hozásával fenyegetőket. A megvesztegetési kísérlet viszont már felvállalhatatlan volt a politikusbűnözés és a korrupció ellen harcoló Jobbik számára.
Nem származás függvénye
Minden bizonnyal merő véletlen, hogy Szegedi Csanád hajdani megyéjének központjában, Miskolcon a Jobbik olyan prominenst indít a polgármesteri székért zajló versenyben, aki nyíltan beszél zsidó származásáról, és azt mondja: épp a származása garancia arra, hogy győzelme esetén nem a származás számít majd, hanem a teljesítmény és a törvénytisztelet.
A Jobbik vezetői kockáztatnak ezzel a lépéssel, de helyesen teszik. A párt választói között minden bizonnyal vannak antiszemiták, mint ahogy egyébként minden valószínűség szerint igaz ez a Fidesz- és az MSZP-táborra is. Az MSZP esetében e jelenség mögött elsősorban a zsidók anyagi helyzetével kapcsolatos hagyományos szociális sztereotípiák húzódhatnak meg, a fő motiváló erő az irigység.
A nemzeti pártok esetében más a helyzet. Ha egy egyszerű gondolkodású, nemzetéhez ragaszkodó magyar ember azt látja, hogy felvállaltan zsidó értelmiségiek által fémjelzett sajtóorgánumokban tökfödőnek nevezik a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot, dülledt szemű tojószárnyasnak a turult, zsidó fattyúnak Jézus Krisztust, vagy arról vall az egyik műsorvezető, hogy legszívesebben kiirtana minden keresztényt, akkor az illető könnyen kivetíti az egész közösségre a szentséggyalázók vagy uszítók elleni jogos ellenérzéseit. Érthető, de nem helyeselhető lelki mechanizmus. A jelenséggel úgy lehet felvenni a harcot, ahogy a Fidesz és most a Jobbik teszi: magyar nemzeti elkötelezettségű zsidó származású emberek promoválásával.
De más pártoknak is akadt gondjuk vezetőik származásával. Emlékezetes eset volt a kilencvenes évek második felében – még a Fidesz kormányra kerülése előtt –, amikor a Beszélő című hetilapban megjelent egy interjú, melyet Révész Sándor készített Bauer Tamással. Ebben szóba került, hogy azért lett Kuncze Gábor az SZDSZ elnöke, nem pedig Pető Iván, mert Kuncze szülei „nem tipikus SZDSZ-esek” azaz „szüleik nem kommunisták és nem zsidók”. A nyilatkozat utóéletéről: Fidesz-elnökké választása után Kövér László – utalva az interjúra – azt mondta, hogy a Fidesz nem az a liberális párt, ahol azért nem lehet valaki pártelnök, mert szülei zsidók és kommunisták. Másnap az egyik bulvárlap szalagcímben hozta: Kövér László zsidózott és kommunistázott a Fidesz kongresszusán. Miközben Kövér éppenséggel egy liberális elvet szögezett le, miszerint nem a származás függvényében kell eldönteni valaki alkalmasságát a pártelnöki tisztségre.
Zsinórmérték
Az RMDSZ-ben e kérdéskör egy ízben, 1995 végén merült fel igen hangsúlyosan, amikor Dáné Tibornak írt válaszában – aki azzal támadta Katona Ádámot, hogy féltestvére elfranciásodott – Katona azt írta, hogy az RMDSZ vezetők közé nem kellene beválasztani olyan embereket, akiknek fogyatékos a nemzeti identitása. Erre több példát is felhozott: azokat tekinti fogyatékos nemzeti identitástudatúaknak, akik vegyes házasságban élnek, otthon románul beszélnek, gyermekeiket román iskolába járatják. A Katonára támadók, Markó Bélától Tokay Györgyig vérlázító módon SZKT-határozat szintjére emelték a tőle való elhatárolódást, úgy próbálták értelmezni az autonomista platformvezető mondatait, mintha származásról, és nem vállalásról beszélt volna. Példálóztak Petőfivel, a 13 aradi vértanúval, úgy téve, mintha a magyarrá válás eme közismert esetei bármilyen mértékben relevánsak lennének az ellenkező irányú folyamat szemszögéből. Katona mondatai viszont azzal lennének párhuzamba állíthatók, ha egy szerb értelmiségi attól óvta volna nemzetét, hogy a fogyatékos szerb identitástudatú, értsd, magyarrá vált Damjanichot vagy Petőfit emeljék szerb köztisztségbe. Ami ellen aligha emelhetünk szót. Tokay György nem kevesebbet állított a Katona Ádám elleni sajtóhajszában, mint hogy „egyesek faji alapra akarják helyezni az RMDSZ-t”, miközben soha senki nem firtatta a szervezeten belül a származás kérdését. S ez így is van jól.
A vállalásnak kell szelekciós kritériumnak lennie. Vállalása nemcsak a magyar kulturális örökségnek, hanem a magyar érdekek tántoríthatatlan, megvásárolhatatlan, megfélemlíthetetlen képviseletének is. A magyar szabadsággondolat, a nemzeti önrendelkezés és a háromszintű autonómia gondolatkörének, amire politikusaink vagy elődeik felesküdtek 1992. október 25-én a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Ennek kellene zsinórmértékül szolgálni az erdélyi magyar érdekképviselet mindenkori politikája számára.
Borbély Zsolt Attila, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lehallgatási játék – Száz esztendeje született Aczél György
Száz éve, 1917. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Budapesten Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa. Nevének említése máig a legellentétesebb érzelmeket váltja ki, emléke nem halványul. Mi lehetett a félamatőr színészből, szavalóművészből magas posztra emelkedett politikus titka? Ezt próbáltuk megfejteni.
Kezdhetjük, Aczél elvtárs? – a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettes némán bólintott, majd felsorolta érveit a nyugati társadalmi rend és életmód anomáliáiról a munkanélküliségtől a rasszizmusig. Azután Boldizsár Iván következett. Franciául szólalt meg; a nyelvet szinte tökéletesen beszélte, hiszen felesége Franciaországból származott. Keményen nekitámadt a Magyar Népköztársaságnak és a szocialista tábornak. Boldizsárnak persze nem ment el az esze, éppen erre kérték fel. Próbavitát rendeztek: a keleti blokkból először (és utoljára) egy vezető pártember hajlandó volt tévépárbajra kiállni egy nyugati politikussal, nevezetesen a jobboldali Alain Peyrefitte-tel. Boldizsár az ő nevében érvelt lehengerlő hitelességgel.
– Magyarországon nincsenek szabad választások, demokrácia is csak szavakban létezik. Legális ellenzék nem működhet, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság írott malaszt csupán, az egyházak szabad működését gátolják. A rendszer fennmaradásának záloga a szovjet csapatok jelenléte, a keleti tömbhöz tartozás.
A legenda szerint Aczél ebben a pillanatban intett: vége a játéknak. Egyben az is eldőlt, hogy mégsem lesz vita Peyrefitte-tel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnének, ha Peyrefitte élőben, a Magyar Televízió adásában mondaná ugyanazokat, amiket a próbán Boldizsár Iván.
Hogy megtörtént-e, és ha igen, milyen körülmények között a közbeszédben megőrzött fenti jelenet, azt ma már nehezen lehetne bizonyítani. (A tervezett disputából más források szerint Peyrefitte hátrált ki, inkább érdektelenségből, mint félelemből.) Az anekdota viszont – egyébként bő tárházuk van az Aczélhoz kapcsolódó, nehezen igazolható, ám jellemző sztoriknak – több fontos dolgot is elárul a kőművesből, félamatőr színészből politikussá váló pártvezetőről; mindenekelőtt különös egyediségét. Kuriózum – hasonló példát nem ismerünk sem a hazai, sem a Varsói Szerződés többi országának történelméből –, hogy egy keleti bolsevik politikus nyilvános vitán kívánná összeütköztetni érveit nyugati kollégájával. Boldizsár Iván kendőzetlen szavai pedig arra utalnak: a funkcionáriusok közül szintén egyetlenként Aczél jelenlétében viszonylag nyíltan lehetett beszélni.
Nem véletlen, hogy társairól lassan megfeledkezik a társadalom: bármit is tett a gazdasági reformért Fock Jenő vagy Vályi Péter; bárhogy próbált a munkásellenzék részéről ellentartani nekik Németh Károly és Pullai Árpád; bármeddig volt is államelnök Losonczi Pál, miniszterelnök Lázár György, nevükön kívül a közemlékezetben alig maradt meg róluk valami. Aki a korszakot emlegetve eszünkbe jut, az bizony Kádár János mellett Aczél György. (Biszku Béla is legfeljebb az ellene folytatott közelmúltbeli per miatt került elő a lomtárból.)
A kulturális életet a hatvanas évek végétől, Szirmai István halálától szinte teljhatalommal felügyelő, sokszor indirekt módon irányító, ám előtte is jelentős befolyással rendelkező Aczél György a maga idejében (leginkább a nyolcvanas évekig), a maga közegében (elsősorban saját kortársai között, Magyarországon) olyan egyedülálló „kultúrpolitikai” teljesítményt nyújtott, amely kelet-közép-európai viszonyok közt, tehát helyi értékén kezelve manipulációban, kegyosztásban, a korbács és a mézesmadzag taktikus váltogatásában bizonyos pillanataiban Richelieu-t vagy Talleyrand-t idézte. Talányos alakjához a rendelkezésünkre álló tengernyi adat, történet, pletyka ellenére máig nehéz hozzáférni. (A művelet eleddig Révész Sándor publicistának sikerült leginkább: a két évtizede napvilágot látott, Aczél és korunk című kötetéből meglehetősen összetett személyiség képe bontakozik ki.)
A róla szóló mondatok sokszor akaratlanul is leegyszerűsítők. Ezért is kelthet hiányérzetet bennünk Molnár Gál Péter 1991-es, Népszabadság-beli nekrológjának egyébként a lényeget érintő megjegyzése: „Művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.” A mondat elfedi Aczél fontos vonását: úgy tudott megalkuvásra ösztönözni embereket, hogy – feloldva a lelkiismereti skrupulusokat – partnereivel elfeledtette azt a tényt, hogy éppen a zsarnoki hatalommal alkusznak meg, netán éppen szolgálatába szegődnek. Ereje személyi hatalmában rejlett, jegyzi meg találóan Révész. Olyan szövevényes és szoros kapcsolatrendszert épített ki hatalmas energiával, rendkívüli kommunikációs képességei segítségével, ami 1974-es leváltása és áthelyezése után sem kérdőjelezte meg, hogy – természetesen Kádár akaratából – továbbra is ő a kultúrpolitika valódi irányítója. (A szovjetek által egyébként nem kedvelt Aczélt a reformellenes erők felülkerekedése lökte ki az egyeduralkodó párt kulturális titkári posztjáról, és „bukott” – formálisan – művelődési ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé, miközben megőrizte elsőségét a ranglétra magasabb fokán álló utódjával, a jámbor és egyébként rendkívül művelt Óvári Miklóssal szemben. 1982 és 1985 között pedig ismét a pártközpontban találjuk.)
Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán.
A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival.
Elősegítette mindezt az is, hogy a megtorlás feladatát, az engedetleneket sújtó retorziók végrehajtását gyakran beosztottjaira osztotta ki. A Mozgó Világ általa vezényelt (ám általa nem feltétlenül óhajtott, de a pártvezetés akaratából következő) 1983-as szétverésének előestéjén leváltása után jellemzően annyit mondott sajnálkozva Kulin Ferenc főszerkesztőnek, a felelősséget Tóth Dezső miniszterhelyettesre hárítva: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt… Látja, nem voltam itt!” Aczél tehát nemcsak a legkisebb rossz, hanem ennél több: jóakaró, bizonyos esetekben barát. Ahogy Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztője később felidézte: „Annak a hipotézisnek a jegyében éltünk és működtünk, nemcsak mi, az ÉS, hanem az ország vezető intézményrendszere, hogy mi tulajdonképpen értjük egymást, Aczél György is ért minket, és mi is őt.”
Ebből a szempontból is figyelemre méltó – Révész Sándor lehallgatási játéknak nevezi – a tárgyalópartnerek előtt sokszor ismételt trükk. (Hogy valójában lehallgatták-e Aczélt vagy sem, az természetesen más kérdés.) Az Erdélyből Balogh Edgár üzenetét hozó, a mutatványnak bedőlő Szerdahelyi Istvánnak a Parlamentben például jelbeszéddel utalt a mikrofonok állítólagos jelenlétére: „Ujjával hallgatásra intve kivitt a szobájából a folyosóra, és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a »poloskák« eltávolítására.” Eljátszotta ugyanezt Jancsó Miklóssal és Huszár Istvánnal is.
Ennek a hamis kiforgatottságnak, a finom eszközökkel folytatott szellemi korrumpálásnak, illetve az ezzel szorosan összefonódó „kompromittálásnak” két, általa talán nem is sejtett, torzító hatású következménye lett: egyrészt – a kortársak, illetve az utókor szemében – kisebb-nagyobb mértékben természetesen lejáratta a vele együttműködőket, bűvkörébe vont, morálisan mindenképpen jobb sorsra érdemes „áldozatait”. Teljesítménye, segítőkészsége, „emberséges jósága” ezzel együtt Aczélt máig csupán meg-megingó piedesztálra emelte, kiragadva őt a hasonló kommunista kultúrpolitikusok közül. Ez a tény pedig máig sokszor kendőzi el előlünk a valóságot.
Az érem másik oldalára Révész világít rá: nemcsak „pácienseivel”, de a hatalommal is elfogadtatta a megalkuvások folyamatos szükségszerűségét. Védőernyője alatt nemcsak liberálisabb kultúrpolitika érvényesült, de néhány újság is bátrabb hangon szólalhatott meg. Aczéllal hozható összefüggésbe, hogy például a Magyar Nemzet a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején rendszeresen foglalkozott (persze megfelelő csomagolásban) kényes – a három T, a „támogatott, tűrt, tiltott” jegyében –, éppen csak elfogadott vagy nemkívánatosnak tartott olyan témákkal, mint a határon túli magyarság helyzete, elnyomása, a szabadságjogok hiánya, a cenzúra működése. (A régi lapszámokat olvasva bőven találunk írásokat e tárgykörökben elsősorban Ruffy Pétertől, Csurka Istvántól, Mátrai-Betegh Bélától, Ember Máriától vagy éppen a fiatalabb nemzedékből Javorniczky Istvántól.) A pártközpont többnyire dorgálással intézte el a cikkek keltette vihart, míg az 1982-es általános szigorítás idején keményebben is lesújtott – Aczél (kényszerű vagy nem kényszerű) közreműködésével.
A kultúrpolitikai hatalommal kompromisszumot nem kötőknek (vagy azt felmondóknak) persze sokkal rosszabb sors jutott osztályrészül. Aczél György életútinterjújában három olyan írót sorolt fel, akiknek folyamatos üldözésben volt részük hatalma idején: Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt. Aczél „éveken keresztül üzengetett egy neves író barátomon keresztül, s nem kívánt tőlem egyebet, csak azt, hogy üljek le vele egy fehérasztal mellett, de lehetőleg nyilvános helyen vagy egy jelentős magántársaságban. Beszélgetni. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, s talán nem volt fontos az ő számára sem, hanem csak a puszta tény, mint egy kis historikus epizód, megmaradjon, hogy mi együtt voltunk – idézte fel egy interjújában Mészöly Miklós. – Újra és újra kitértem a kérés elől. Megértem, hogy ezt nagyon nehezen lehetett megbocsátani.”
Az üldöztetés, akár a behálózás, a legváltozatosabb formákban történt. Mészöly esetében a művei kiadását kísérő nyomasztó tortúrában, abban a tényben, hogy a Magvető szerződéssel kötötte magához, miközben a könyvek kiadását olykor évekig halogatta. És abban is, hogy a megjelent alkotásokat az Aczélhoz igazodó kritika gyilkos össztűznek vetette alá, így például a hetvenes évek közepén napvilágot látott, gyémántfinomságú kisregényét, a Filmet. Az Alföld recenzense a „hamis tudat igazságaként” emlegeti a szöveget, az ekkor már Aczél házi lapjának számító Kritikában pedig egy fiatal ítész azontúl, hogy megállapítja, a Film „világa pocsolyaperspektíva”, még egy feljelentéssel felérő, az írót indirekt módon lefasisztázó célzást is megkockáztat: „Mészöly kamerájának lencséjében ugyanúgy csillan meg a kivégzett beteg öregemberek és az ezért a kivégzésért megbüntetett nyilasok tekintete – őszintén hiszem, hogy az író legbelső szándéka ellenére, de alkotói szemlélete következtében.” Bátran teheti, hiszen Aczél egyik legfontosabb bizalmasa, Pándi Pál főszerkesztő a lap alján dőlt betűs sorokban fejti ki, hogy a könyvet nem lett volna szabad megjelentetni. Az ezt követő művitában közlik ugyan Könczöl Csabának a Film mellett kiálló óvatos sorait, ám a disputát Aczél György másik bizalmasa, Agárdi Péter zárja, Pándiékhoz csatlakozva.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mellőzöttség jutott olyan íróknak is, mint Nádas Péter vagy Hajnóczy Péter (utóbbi lefasisztázása szintén megtörtént). Súlyos hiba figyelmen kívül hagyni tehát, hogy az aczéli politikának a „liberalizmus”, a kedélyeskedés és az azt kísérő szellemi korrumpálás mellett – a tény sokszor máig elsikkad – alapeszköze volt az elnyomás, az elhallgattatás, az ellehetetlenítés. Hogy jó- vagy rosszkedvéből végezte-e (illetve végeztette) el a hentesmunkát időnként Aczél György, az az utókor szemében másodrendű kérdés.
PETHŐ TIBOR / Magyar Nemzet