A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

Zinner Tibor történész, az egykori magyar semmisségi bizottság társelnöke a vele készült interjúban visszaemlékezett: ő tagja volt a magyarországi semmisségi törvényt megalapozó három tényfeltáró bizottságnak. Jogászok és történészek 1989 februárjában kapták azt a nehéz feladatot a Németh-kormánytól, hogy kormánybizottságként tárják fel a gyászos múltból, vegyék számba azokat a büntetőügyeket, amelyekről feltételezhető, hogy koncepciós elemeket tartalmaznak, tegyenek javaslatot a törvénysértés következményeinek kiküszöbölésére. Mutassanak rá arra, hogy miként jött létre Révai József szavaival: „a rendőrállam” avagy Fehérváry István kifejezésével: a magyarországi „börtönvilág”. A rendelkezésre álló szűk időkeretből a történészi és jogászi tényfeltáró munkálatokból két semmisségi törvényre „futotta”. Az egykori büntetőperes eljárások koncepciós elemeinek kimutatásával alapozták meg az első, valamint a második felsősszintű jogszabályt előkészítő törvényalkotást, majd a honatyák által elfogadott törvényt. Nyilvánvalóvá vált: nem esetekről, ügyekről, törvénysértésekről írtak, hanem elsősorban arról, ami ezeket őket rendszerré tette. Írásuk – A törvénytelen szocializmus – azáltal vált hitelessé, hogy állításait hatalmas adatbázissal támasztották alá. Az egyértelműen politikai ítéletek mellett Romániában, előfordultak olyanok is, amelyek nyilvánvaló politikai indíttatásból, de jogi értelemben köztörvényes alapon hoztak meg. A magyarországi kutatás is szembesült ezzel. A társadalmi megbékélés, a mielőbbi sikeres rendszerváltoztatás érdekében odázódott el az ‘56 ősze után köztörvényes cselekmények elkövetésének vádjával meghurcolt politikai elítéltek ügyének törvényi rendezése 2000-ig. Magyarországon a semmisségi törvényeknek két szakasza volt. Az egyik a sztálini rendszer diktatúrájának utolsó két évében, a Németh-kormány idején zajlott 1989 februárjától, és két felső szintű jogszabály kihirdetésével zárult. Ezzel az 1945–1963 között kihirdetett törvénysértő elítéléseket hatálytalanították. A második az Antall-kormány idején, 1991. február-márciusától vette kezdetét, és az 1992. évi XI. törvényhez, az ún. harmadik, az 1963–1989 közötti politikai perek semmisségét kimondó törvény megalkotásához vezetett. Végül a 2000. évi törvény zárta a folyamatot. Ez a negyedik semmisségi törvény az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggő, politikai koncepció mentén alakított eljárási rendek törvényszegéseit tette semmissé. A diktatúra tetteit orvosló semmisségi, majd kapcsolódó kárpótlási törvények rendkívül fontosak. Ezek egyúttal preventív védekezési eszközként a múlttól történő teljes elhatárolódás lehetőségét is biztosítják a jogállam jogtisztelő polgárai, törvényalkotói számára. /Isán István Csongor: Kárpótlás, mint prevenció. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

A kommunista rendszerben a párt mindenható „szakembere” még a megnyitás előtt kötelezően megnézte minden kiállítás anyagát, kiparancsolta a műtárgyak közül mindazokat, amelyek ellen ideológiai kifogása támadt. Vagy a premier előtt egyszerűen letiltotta a színházi előadást, emlékeztetett Ujj János. Mostanság az egykori szigorú cenzorok egyike a modern tárlatoknak egyik leglelkesebb támogatója! Folyik a szerecsenmosdatás. Az itteninél nagyobb mértékben történik ez az anyaországban. A régi rendszer kiváltságosait, haszonélvezőit jól megfizetett tollnokok, az egykori elvtársaik igyekeznek tisztára mosni. Kezdődött 1990-ben, amikor Farkas Mihálynak, az ötvenes évek magyar kommunista „négyesfogata” egyik tagjának fia, az ÁVH-s alezredes Vlagyimir megírta a Nincs mentség c. könyvét. A cím ellenére ő talált mentséget a törvényszegésekre, apja és önmaga tetteire. Néhány hónapja a magyar közszolgálati televízió levetítette azt a dokumentumfilmet, amelyet az 1956-os miniszterelnök, Hegedűs András Ausztráliába kivándorolt unokája készített az akkor még élő nagyapjáról Budapesten. Az 56-os forradalom értékelésénél az 1956-ban a diktatúra ellen lázadókat, a Nagy Imre kormány tagjait felelőtlen személyeknek nevezte. A legocsmányabb szerecsenmosdatást Moldova György követte el Kádár Jánosról írt könyvével. A magyar történelem vérengző hóhérát (ő több embert ítéltetett el, mint ahány náci vezért a második világháború után Németországban!) a 20. század legnagyobb magyar politikusának nevezni, ez több mint alávalóság. És a Moldova György nevével fémjelzett könyv hány, a kádári gulyáskommunizmus után nosztalgiázó személyt téveszt meg. Minap este Aczél Györgyről, az MSZMP egykori mindenható ideológusáról vetített portréfilmet a Duna Televízió. (Ő volt Révai József politikájának a folytatója, a magyar Zsdanov.) Családtagjai, ismerősei, barátai szólaltak meg. Szinte valamennyien dicsérően! A megszólított írók, művészek, filmrendezők valamennyien Aczél György lekötelezettjei voltak. Mindnyájan az ő jóvoltából jutottak közlési, fellépési, rendezési lehetőséghez, kaptak útlevelet külföldre. Az elutasítottakat, hallgatásra ítélteket, az országhatárok mögé zártakat, az állásukból elbocsátottakat, a visszaminősítetteket szándékosan (?) nem kérdezte a film alkotója. Romániában a szerecsenmosdatás nem ilyen mértékű. A központi párt- és államvezetésben, sőt minden megyei pártbizottságban akadtak, akik felelősek voltak a gazdasági romlásért. /Ujj János: Szerecsenmosdatás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./

Se hamu. De gyémánt
Irodalombarát családból származom, megvolt otthon az Uz Bence, miként az Erdélyi Szépmíves Céh több más kiadványa is, például a Magyar irodalomtörténet (apám önképzőköri tanárától). Nyirő József könyve kamaszfejjel nagyon tetszett, éppenséggel jobban az Ábelnél, pedig (vagy mert) az utóbbi ajánlott olvasmány volt. Mondogatták, hogy a szerzőnek van valami flekkje, de hát Márainak is volt, ebből gondoltam, hogy nem lehet valamilyen (irodalomtörténészi eufemizmussal) szélsőjobboldali vagy (apám precízebb szavával) nyilas kapcsolat. Azt ugyanis rendszerint megbocsátották. (Ellenben Márainak a hazai állapotokra mondott NEMjét soha.) Erdélyi Józsefet például még csak nem is a nagy kiegyensúlyozó, Aczél, hanem két kemény moszkovita, Révai József és az Irodalmi Újság főszerkesztője, Illés Béla emelte vissza a magyar szellemi élet kebelére 1954-ben, a leült három év után, nagyjából egyetlen bűnbánó rigmus árán.
A továbbiakban nem túlzottan izgatott, mi lehetett a baj a székely íróval, egészen addig, amíg Szász Jenő székelyudvarhelyi (pereskedés után tisztségét visszaszerző) alpolgármesternek eszébe nem jutott, hogy az idén június 12-én esedékes polgármester-választáson úgy tehet szert több szavazatra, ha éppen a választás előtti pünkösdkor újra eltemeti Nyirő József hamvait. Az egzotikus politikus ötletéből azáltal lett diplomáciai és kultúrbotrány, hogy Kövér László, aki jelenleg a magyar Országgyűlés elnöke, mindenkori tisztségétől függetlenül mindig és mindenben támogatja Szász Jenőt, úgy is, mint az erdélyi Magyar Polgári Párt elnökét. Így hát most kötelességének érezte, hogy Nyirő hamvainak újratemetését, halaszthatatlan és mellőzhetetlen teendőként, teljes mellszélességgel támogassa.
A hazai demokrata ellenzéki közvélemény ebből – többnyire – azt szűrte le, hogy itt már megint egy sötét, kompromittált történelmi figurát akarnak kimosdatni és felmagasztosítani. Holott az, hogy egy magát jobboldalinak kinevező párt újra megemelte – puszta erőből – a magyarországi közvélemény zsarnokság- és emberijogtiprás-észlelési küszöbét – ha még van hová –, szóval az csak tünet, melléktermék. Annak a tünete, hogy a magyar politikai kultúra idáig jutott. Hogy a lehető legtermészetesebb dolognak hatnak a következők:
– A magyar Országgyűlés elnöke részt vesz egy másik állam helyhatósági választásának kampányában.
– A Fidesz következetesen a határon túli vesztesek mellett kampányol, s nem veszi észre, hogy maga is hozzájárul vereségükhöz. Egyáltalán, nem vesz észre semmit a saját húsz éve megrögzült mániáin kívül, és ezt nevezi nemzetpolitikának.
– A magyar Országgyűlés elnöke szentül hiszi, hogy joga van irodalmi, sőt irodalomoktatási ügyekben ítélkezni. Rendben, szét kell választani Nyirő irodalmi és politikai tevékenységét. De a politikusok politikusok újratemetésével szoktak foglalkozni. Országgyűlési elnök a nemzetgyűlési képviselőével. Ha pedig Nyirőnek mint írónak kell igazságot szolgáltatni, miért nem, mondjuk, az Írószövetség szolgáltat?
– Az a magyar politikus, aki lebandázza a Nemzetközi Valutaalap nevű ENSZ-szervet, és leidiótázza az Emberi Jogok Európai Bíróságát, barbárnak nevezi a román kormányt, és diplomáciai illemtanra tanítja.
– Magas rangú állami tisztségviselők hamucsempészéssel foglalkoznak, csak hogy a civilizálatlan románoknak megmutassák, mi a kultúra meg az emberi jóérzés.
– Arra pedig, aki az egész kampányötletet politikailag ízléstelennek és elemi kulturális értékek megalázásának tartja, a legenyhébb szavuk a kollaboráns.
Az az ország, amelyiknek ilyen politikusai vannak, nemcsak őket érdemli meg, hanem a vereséget is. Mindezzel együtt az eset a hazai demokrata közvéleménynek is alkalom lehetne a saját dolgai tisztázására. Ha Nyirő ellen csak az a kifogás, hogy nem elég mély, hogy rasszista volt, és hogy szimpatizált egy totalitárius rendszerrel. Tudnék mondani élőben is, holtban is olyan írót, aki nem elég mély, viszont rasszista, és egy másik totalitárius rendszerrel – annak is a gyilkosabb fajta változatával vagy képviselőivel – szimpatizált. Aki halott, arról út, gimnázium, művház van elnevezve. Soha a magyar demokrata közvéleménynek ez ellen kifogása nem volt. Aki pedig él, arról még a művelt ellenségei sem mernék kimondani azt az igazságot, amit Nyirő Józsefről oly bátran. Merthogy olyan sokat tettek a magyarságért.
Mennyit is?
Széky János. Élet és Irodalom

Amputáció és elvesztett illúziók – avagy Trianon újratöltve
„Erdély határai megtámadhatatlanokká váltak, ezzel a román delegáció elérte legfőbb célját” (Tatarescu román külügyminiszter)
Hetven éve május elején egy végzetes döntés tartotta lázban a magyar közvéleményt. Párizsban összeült négy nagyhatalom külügyminisztere, hogy döntést hozzon a világháborúban vesztes Magyarország és Románia területi vitájában.
A párizsi Luxemburg-palotában 1946. május 7-én rendezett négyhatalmi konferencián Molotov szovjet külügyminiszter elnökölt, és a nagy kerek asztal körül ott ült Byrnes amerikai, Bevin brit és Bidault francia külügyminiszter. Mellettük tanácsadók gondterhelt arccal, az asztal körül fontoskodó titkárok. A kép azt sugallja, hogy megfontolt döntés születik, pedig erről szó sem volt. A Romániát és Magyarországot egyaránt megszállva tartó Szovjetunió már régen döntött. Maradtak a trianoni határok. A három nyugati hatalom képviselői érdekteleneknek mutatkoztak. Byrnes egy ideig még lebegtette azt a véleményt, hogy esetleg a két állam tárgyalhatna hogy „csökkentsék az idegen uralom alatt élők számát”, de hamar ejtette a javaslatot. Mosta kezeit. Így eldőlt, hogy a trianoni határok maradnak.
Amikor a remény még élt
A hatalmas életerő, amely megmutatkozott a szétlőtt, kirabolt, megalázott országban, 1946 tavaszától reményeket és illúziókat is táplált. Az illúziók közé kell sorolnunk, hogy sokan bíztak abban, a „demokrácia” nevében győztes szövetségesek most nem békediktátumokkal állnak elő – mint 1920-ban –, hanem igazságos rendezéssel. Ennek egyik feltétele lett volna a határok hozzáigazítása a néprajzi viszonyokhoz a Kárpát-medencében. Ám miközben Párizsban a külügyminiszterek kedélyesen kávézgattak, Csehszlovákiában napirenden volt a magyarok „kilikvidálása” (jogfosztása, deportálása, „reszlovakizálása”). Lengyelországot „eltolták” nyugatra, Besszarábiában, Kárpátalján berendezkedett a Szovjetunió, miként a balti államokban is.
A megszállt államokban, beleértve Németország keleti felét, hozzáfogtak a szovjetizáláshoz. De a remény még élt. Különböző forrásokból lehetett tudni brit és amerikai szakértői elképzelésekről, amelyek igazságosabb határokat tartalmaztak a Kárpát-medencében. Mégpedig nemcsak Románia, de Csehszlovákia, Jugoszlávia és Kárpátalja irányába is. Ezek a tervek azonban még 1944 előtt készültek. Később már eltűntek a külügyminisztériumok archívumaiban, hiszen a győztes Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia hallani sem akart területek átadásáról. Maradt tehát a két vesztes: Magyarország és Románia.
Egy ital 45 milliárdért
A döntés idején már háromszázezret meghaladó számú magyar menekült érkezett trianoni területre. Elképesztő körülmények uralkodtak. Megkezdődött a németek kitelepítése. Az országban éhínség fenyegetett. Budapest 30 571 lakóházából 23 százalék alig volt lakható, négy százalék pedig teljesen megsemmisült. Gyakran több család húzódott meg egy helyiségben. Hiány volt fűtőanyagból, élelmiszerből, gyógyszerből, ruhaneműből. Még napirenden voltak a rablások, „vetkőztetések”. Az országnak el kellett tartania az itt állomásozó milliós szovjet hadsereget, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, emellett jóvátétel gyanánt hatalmas élelmiszer-szállítmányok indultak a Szovjetunióba. A megszállók kezébe került a magyar ipar színe-java, az összes korábbi német és osztrák tulajdon. Még Nyugaton volt a magyar nemzeti vagyon jelentős része, mozdonyok, hajók, üzemek felszerelése, a Nemzeti Bank teljes aranykészlete. Jugoszlávia és Csehszlovákia is követelte a jóvátételt. Fenyegetően közeledett a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Újabb tízezrek keltek útra a bizonytalan jövő minden félelmével.
Eközben csúcsot döntött az infláció. Az árak napról napra emelkedtek, a csirkehús kilója tavasszal már 3 millió pengő, egy kiló szalonna 6 millió. Cipőt, ruhát kapni nem lehetett, csak horribilis összegekért. Egy pohár sör, amely a békeidőkben 38 fillér volt, 1945-ben már négyezer pengő, 1946 márciusában 77 ezer, május közepén két és fél millió, júniusban már 45 milliárd! Az emberek idegei végsőkig feszültek, mindenki azt várta: legyen ennek vége! A kommunista propaganda harsogta is: a stabilizációt csak ők tudják megcsinálni.
Ma kit akasztanak?
Közben naponta hozták az újságok, hogy hány háborús bűnöst akasztottak fel, milyen fasiszta bűnök kerültek napvilágra, a kommunista politikai rendőrség hetente leplezett le „fasiszta összeesküvést”, mintegy muníciót adva a Párizsban keményen dolgozó Jan Masaryk csehszlovák és Tatarescu román külügyminiszternek. Magyarország szerintük továbbra is revizionista, fasiszta, Európa „enfant terrible”-je. A tisztviselők rettegtek a B listától. A „demokrácia” fogalmát kisajátító marxista pártok ezzel valójában politikai tisztogatást hajtottak végre a közszférában. Így – családtagokkal – legalább negyedmillióan maradtak egzisztencia nélkül. Nagy Ferenc kormánya elrendelte a Nemzeti Bank alárendelését a kormánynak (vagyis a kommunista vezetésű Gazdasági Főtanácsnak), a devizák és az arany bejelentési kötelezettségét és a kötött gazdálkodást. Elértéktelenedtek a nyugdíjak, hadsereg szinte nem maradt, központi anyag- és árhivatalt hoztak létre, a külkereskedelmet állami irányítás alá vették. Nagy Ferenc miniszterelnök a májusi döntés előtt Moszkvában járt. Sztálin elemében volt. Az 1940–41-es magyar–szovjet „közeledés” kapcsán azt mondta: „A Szovjetunió vezetői a maguk egyszerűségében nem gondoltak arra, hogy a magyarok rokonszenve a Szovjetunió iránt nem őszinte, hanem csak színlelt.” Nagy Ferenc hazaérve azt az illúziót keltette, hogy a szovjet vezetés támogatja Magyarország területi igényeit. Látszólag Révai József és a kommunista párt is csatlakozott. Nagy Ferenc Székesfehérvárott május 5-én azt mondta, hogy „a Szovjetunió kormánya minden kérésünket teljesítette”. Így aztán nemcsak a magyar miniszterelnök döbbent meg május 7-én, de a magyar közvélemény is. Jó pesti szokás szerint éjfélkor már az egész város tudott a döntésről. Kiderült, hogy a szovjet vezetők „a maguk egyszerűségében” csak színleltek.
A kommunisták szerint mindez azért történt, mert Moszkvában nem elégedettek a magyarországi helyzettel. Tovább kell tehát lépni a szovjet rendszer megteremtése felé.
A skizofrén állapotokra jellemző, hogy a közvélemény aznap, amikor értesült a magyarságra nézve tragikus párizsi döntésről, olvashatta Nagy Ferenc hálálkodó táviratát Sztálin József úrnak. Ebben tolmácsolja a magyarság „soha el nem múló háláját azért, hogy a szövetséges hatalmak a felszabadítás sorsdöntő tényével megnyitották a demokratikus, békés fejlődés lehetőségét…” A sajtóhírek szerint kiderült az is, hogy a magyar kormány Budapesten átnyújtott diplomáciai jegyzéke a párizsi tárgyalásokon egyáltalán nem került szóba. Ráadásul a béke-előkészítéssel megbízott profi diplomata (Kertész István) csak 9-én érkezett Párizsba. Erre mondta május 8-án a magyar parlamentben Nagy Vince szabadságpárti képviselő, hogy a magyar álláspontot tartalmazó „jegyzéket” nyilván a Petőfi Sándor utcai postaládába dobta a külügyminiszter. Fokozta az elkeseredést, hogy a rádió – valószínűleg tévesen értelmezve Byrnes álláspontját –, azt közölte, hogy az amerikaiak népszavazást kezdeményeztek a határaink menti területekről, de ezt a másik három hatalom elvetette.
A remények szertefoszlása és a kormány teljesítménye éles bírálatot váltott ki a parlamentben, főként a Magyar Szabadság Párt részéről. Sulyok Dezső 1946 folyamán többször is kifejtette, hogy magyar tömegeket elszakítani egymástól rossz határokkal semmivel sem igazolható eljárás. Sulyok konkrét javaslatot is készített májusban a külügy számára, amelyben nemcsak Kelet-Magyarországon igényelte a magyarlakta területek visszacsatolását, hanem egy korridorral megoldva Erdélyben a Székelyföldet is elérhetőnek tartotta. Javasolta ugyanakkor a felvidéki színmagyar területek Magyarországhoz csatolását is, amivel okafogyottá válhatna a lakosságcsere és az a csehszlovák igény, hogy az összes magyart kitelepítsék.
Sopront vissza Ausztriának
A miniszterelnök a kritikákra azt válaszolta, már az is eredmény, hogy a magyar álláspontot meghallgatták Moszkvában. Aztán Nagy Vincének felrótta, hogy „úri fölénnyel, lekicsinyléssel” szólt a magyar béke-előkészítés színvonaláról, mulasztással vádolva a kormányt. A miniszterelnök aztán egészen veszélyes vizekre evezett. A Nemzetgyűlésre bízta, gondoskodjék arról, hogy „ne legyek kénytelen ezzel a képviselő úrral ebben a teremben ülni.” Rákosi Mátyás, Marosán György és a többi nagy „demokrata” élénken helyeselt. Ők már tudták, hogy hamarosan egyik Nagy sem fog a parlamentben ülni, menekülni kényszerülnek. A sors fintora, hogy Nagy Ferencnek előbb kellett elhagynia az országot, mint Nagy Vincének. De csak egy hónappal. A vitában többször elhangzott a „hazaáruló” kifejezés, a leghangosabban éppen onnan, ahol tényleg nagy számban ültek, a kommunisták padsoraiból.
Nagy Ferenc talán bízott abban, hogy majd a párizsi békekonferencián sikerül eredményt elérni, bár washingtoni, londoni, párizsi útja e téren teljes kudarccal végződött. Sokan ringatták magukat abba a hitbe, hogy nem a végső döntés született meg. De a 22 ezer négyzetkilométeres magyar igény végül egy négyezer négyzetkilométeres sávra csökkent, ami alig nagyobb, mint Tolna megye. Ezen a keskeny sávon található Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagyszalonta. Közben a csehszlovák állam újabb területi igényekkel lépett fel Magyarországgal szemben, a „pozsonyi hídfő” megnövelését követelve. Sőt nyugati szomszédunknál a kommunista párt követelte Sopron és környéke elcsatolását Ausztriához, amelyet a „Horthy-féle fasiszta terror politikai mesterkedései szakítottak el Ausztriától”. Csatlakoztak a szociáldemokraták is. Az osztrák követelés nem valósult meg, paradox módon talán azért, mert ez a terület szovjet megszállás alatt volt, és Sztálin Magyarország szocialista átalakítását biztosabbnak érezte, mint Ausztriáét.
A zöldséges mérlege
A hetven éve május 7-én meghozott döntést a párizsi békekonferencián már nem módosították. Meglepő volt Jebb brit küldött érvelése Románia mellett: „veszélyes megzavarni egy ország gazdasági életét területi amputációkkal, még akkor is, ha azok részben indokoltnak látszanak”. Az amputálás Trianonban történt. Hogy Párizsban, Moszkvában, Londonban, Washingtonban megint a mi kárunkra tévedtek, az bizony a mi diplomáciánk, érdekérvényesítő képességünk, politikai és egyéb önzésünk, szűklátókörűségünk, kishitűségünk következménye is. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a zöldséges mérlege mindig a maga javára téved.
Hetven éve – ne áltassuk magunkat – nemcsak az első félidőt vesztettük el, de egy mérkőzést is. Most már a tét, hogy megőrizzük hitünket, kultúránkat, nyelvünket, s ha muszájból is, jobb teljesítményt nyújtsunk elődeinknél. Ehhez elengedhetetlen, hogy megszabaduljunk a mesterségesen belénk táplált kishitűségtől és újjáépítsük a tudatosan aláásott erkölcsi erőnket.
Szerencsés Károly
A szerző történész, egyetemi docens
Magyar Hírlap