Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Réti István
10 tétel
2008. november 8.
November 7-én kezdődött Sepsiszentgyörgyön a háromnapos népzene- és néptánctalálkozó. A szervezők felidézik a korábbi találkozók történéseit, és emlékeznek azokra a neves falusi zenészekre és táncosokra, akik már nincsenek az élők sorában. A megnyitón, a fotókiállításon Henning János képei mutatják a zenész és táncos egyéniségeket, a neves adatközlőket. Dumnezeu Pistáról (Jámbor István), a világhírű szászcsávási prímásról sorozat is készült, az ördöngösfüzesi Réti István és Hideg Anna táncosportréja felkerült a találkozó plakátjára. Fellépett a Háromszék Táncegyüttes. /Fekete Réka: Régi képek, szép emlékek (XX. Népzene- és Néptánctalálkozó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 8./
2013. március 5.
Thorma-levelek nyomában
Szép könyv, méltó Thormához – mondatja első rápillantásra a kiadvány külleme az olvasóval. Hogy aztán fokról fokra egyre inkább hatalmába kerítse az a sajátos hangulat, amelyet ez a nagy formátumú, képanyaggal gazdagon illusztrált kötet a maga egyes szám első személyes intimitásával áraszt. Hiszen leveleket tartalmaz: Thorma Jánosnak, a nagybányai festőtelep és szabadiskola vezetőjének, javarészt sorstársához, barátjához, a Budapestre távozott Réti Istvánhoz, valamint ismerőseihez írott, közvetlen hangvételű, őszinte megállapításait, emberi, művészi kitárulkozásait.
Ezeket az írásokat gyűjtötte egybe Sümegi György, egészítette ki esetenként a válaszlevelekkel, valamint a kortársak, tanítványok megnyilatkozásaival, és tárja kronológiai sorrendben az olvasó elé. Aki ilyenformán a levélíró szubjektumán keresztül ugyan, de bepillantást nyer egy történelmi-társadalmi átalakulásokkal, világégéssel és határmódosítással tarkított korszak művészeti forrongásaiba. Abba a sajátos légkörbe, amely a nagybányai művésztelepet létrehozta és belengte. A nagyvárosi művészeti központból, Münchenből jött Hollósy mesterrel, majd Thormával az élen Nagybánya mágnesként vonzotta a kor újító szellemű művészeit. De amint azt a Sümegi által idézett Börtsök Samu 1926-ban megállapította: „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát.” „Thorma munkássága a nagy történeti kompozícióktól a nagybányai táj lírai, vallomásos megörökítéséig terjed. Másik életműve, a művészetszervezőé, Nagybánya (szabadiskola, kolónia, a Nagybányai Festők Társasága) vezetőjéé: mindkét hazában, Magyarországon és Erdélyben a képzőművészeti kultúra terjesztéséért, fejlesztéséért és a fiatal képzőművészekért (magyar, román és más nemzetiségűekért is) vállalt szolgálata. (…) A levelezése tükrében ennek a közösséget szolgáló festőnek, vezető Mesternek járhatunk a nyomában” – összegzi a 368 oldalas kötet főszereplőjének, Thorma Jánosnak a munkásságát Sümegi, aki könyvében külön tanulmányban is méltatja az alföldi Kiskunhalas szülöttének, a Münchent és Párizst is megjárt Székely Bertalan-tanítványnak, a leghűségesebb nagybányainak az életművét.
A „magyar Barbizonnak” a szerepét mára már senki sem vitatja, aminthogy vezetőjének, Thorma Jánosnak a tehetsége sem képezheti vita tárgyát. De száz egynéhány évvel ezelőtt mindez korántsem számított evidenciának. 1892-ben dr. Nyári Sándor a Pesti Naplóban imigyen ír: „Thorma János A szenvedők czímű temető képe igazán szánandó objectum a kiállításban. Rajz, festék, kompozitió kritikán aluli, nincsen a képen a tehetségnek legkisebb nyoma sem. (…) A sujet maga is kellemetlen, az ilyen sujet szép megoldásához tehetség kell, a próbálkozás visszataszítóvá tette”. Két évvel később, 1894-ben ugyanezt a festményt, Thorma első nagy képét, a Párizsi Szalon Mention honorable elismeréssel illette.
A magyar főváros később sem mutatkozott túlontúl befogadónak. „A közönség legnagyobb részt kinevet bennünket” – panaszkodik Rétinek egy 1897-ben írott levelében Thorma, megjegyezve, hogy a látogatók csupán egyetlen, giccsbe hajló képet „bámulnak” különleges élvezettel.
A levelek egymásutánja felvillantja a művek keletkezése és fogadtatása körüli hangulatot, a művészek megélhetési gondjait, szólnak a napi betevőért tett kényszerengedményekről, amelyeket gyakorta efféle indulatosan sarkított kifakadások fűszereznek: „a műkereskedők mindig rablók voltak, egyik sem vesz tisztességes művészetet, csak giccset”.
A Thorma-levelek hangvételéből, stílusából írójuk karizmatikus egyéniségére, szakmai igényességére, hivatástudatára, vezetői képességére, becsvágyára, impulzív, lobbanékony természetére, érzékenységére, egyszóval sajátos lelkialkatára is következtetni lehet.
„Thorma volt az első a nagybányaiak közül, akinek nevét múzeum őrzi” – állapítja meg Sümegi. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum pedig, a kutatómunka támogatásával és kiállítások rendezésével, tevékeny részt vállal névadója emlékének megőrzésében, tevékenysége népszerűsítésében. A fekete-fehér fotókat és dokumentumokat, valamint színes reprodukciókat tartalmazó, igényes kötet is a Thorma János Múzeum Könyvei sorozat 37. kiadványaként látott napvilágot.
Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből, Thorma János Múzeum, Halasi Múzeum Alapítvány, Kiskunhalas, 2012.
Szabadság (Kolozsvár),
Szép könyv, méltó Thormához – mondatja első rápillantásra a kiadvány külleme az olvasóval. Hogy aztán fokról fokra egyre inkább hatalmába kerítse az a sajátos hangulat, amelyet ez a nagy formátumú, képanyaggal gazdagon illusztrált kötet a maga egyes szám első személyes intimitásával áraszt. Hiszen leveleket tartalmaz: Thorma Jánosnak, a nagybányai festőtelep és szabadiskola vezetőjének, javarészt sorstársához, barátjához, a Budapestre távozott Réti Istvánhoz, valamint ismerőseihez írott, közvetlen hangvételű, őszinte megállapításait, emberi, művészi kitárulkozásait.
Ezeket az írásokat gyűjtötte egybe Sümegi György, egészítette ki esetenként a válaszlevelekkel, valamint a kortársak, tanítványok megnyilatkozásaival, és tárja kronológiai sorrendben az olvasó elé. Aki ilyenformán a levélíró szubjektumán keresztül ugyan, de bepillantást nyer egy történelmi-társadalmi átalakulásokkal, világégéssel és határmódosítással tarkított korszak művészeti forrongásaiba. Abba a sajátos légkörbe, amely a nagybányai művésztelepet létrehozta és belengte. A nagyvárosi művészeti központból, Münchenből jött Hollósy mesterrel, majd Thormával az élen Nagybánya mágnesként vonzotta a kor újító szellemű művészeit. De amint azt a Sümegi által idézett Börtsök Samu 1926-ban megállapította: „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát.” „Thorma munkássága a nagy történeti kompozícióktól a nagybányai táj lírai, vallomásos megörökítéséig terjed. Másik életműve, a művészetszervezőé, Nagybánya (szabadiskola, kolónia, a Nagybányai Festők Társasága) vezetőjéé: mindkét hazában, Magyarországon és Erdélyben a képzőművészeti kultúra terjesztéséért, fejlesztéséért és a fiatal képzőművészekért (magyar, román és más nemzetiségűekért is) vállalt szolgálata. (…) A levelezése tükrében ennek a közösséget szolgáló festőnek, vezető Mesternek járhatunk a nyomában” – összegzi a 368 oldalas kötet főszereplőjének, Thorma Jánosnak a munkásságát Sümegi, aki könyvében külön tanulmányban is méltatja az alföldi Kiskunhalas szülöttének, a Münchent és Párizst is megjárt Székely Bertalan-tanítványnak, a leghűségesebb nagybányainak az életművét.
A „magyar Barbizonnak” a szerepét mára már senki sem vitatja, aminthogy vezetőjének, Thorma Jánosnak a tehetsége sem képezheti vita tárgyát. De száz egynéhány évvel ezelőtt mindez korántsem számított evidenciának. 1892-ben dr. Nyári Sándor a Pesti Naplóban imigyen ír: „Thorma János A szenvedők czímű temető képe igazán szánandó objectum a kiállításban. Rajz, festék, kompozitió kritikán aluli, nincsen a képen a tehetségnek legkisebb nyoma sem. (…) A sujet maga is kellemetlen, az ilyen sujet szép megoldásához tehetség kell, a próbálkozás visszataszítóvá tette”. Két évvel később, 1894-ben ugyanezt a festményt, Thorma első nagy képét, a Párizsi Szalon Mention honorable elismeréssel illette.
A magyar főváros később sem mutatkozott túlontúl befogadónak. „A közönség legnagyobb részt kinevet bennünket” – panaszkodik Rétinek egy 1897-ben írott levelében Thorma, megjegyezve, hogy a látogatók csupán egyetlen, giccsbe hajló képet „bámulnak” különleges élvezettel.
A levelek egymásutánja felvillantja a művek keletkezése és fogadtatása körüli hangulatot, a művészek megélhetési gondjait, szólnak a napi betevőért tett kényszerengedményekről, amelyeket gyakorta efféle indulatosan sarkított kifakadások fűszereznek: „a műkereskedők mindig rablók voltak, egyik sem vesz tisztességes művészetet, csak giccset”.
A Thorma-levelek hangvételéből, stílusából írójuk karizmatikus egyéniségére, szakmai igényességére, hivatástudatára, vezetői képességére, becsvágyára, impulzív, lobbanékony természetére, érzékenységére, egyszóval sajátos lelkialkatára is következtetni lehet.
„Thorma volt az első a nagybányaiak közül, akinek nevét múzeum őrzi” – állapítja meg Sümegi. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum pedig, a kutatómunka támogatásával és kiállítások rendezésével, tevékeny részt vállal névadója emlékének megőrzésében, tevékenysége népszerűsítésében. A fekete-fehér fotókat és dokumentumokat, valamint színes reprodukciókat tartalmazó, igényes kötet is a Thorma János Múzeum Könyvei sorozat 37. kiadványaként látott napvilágot.
Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből, Thorma János Múzeum, Halasi Múzeum Alapítvány, Kiskunhalas, 2012.
Szabadság (Kolozsvár),
2013. április 8.
Egy szerecsenmosdatás apropóján...
Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam.
Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán.
Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak.
Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából!
Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”)
Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.”
Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen.
Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon...
Kása Dávid
A szerző nagybányai szobrászművész.
Krónika (Kolozsvár).
Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam.
Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán.
Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak.
Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából!
Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”)
Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.”
Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen.
Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon...
Kása Dávid
A szerző nagybányai szobrászművész.
Krónika (Kolozsvár).
2014. december 18.
Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 22.
Bordi András-emléktárlat Marosvásárhelyen
Mint arról korábban hírt adtunk, Bordi András festőművész alkotásaiból nyílt tárlat a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte emlékkiállítás megnyitójára április 9-én került sor, a közeli és távoli vidékeken egyaránt nagy hírnévnek örvendő néhai festőművész alkotásait e hónap végéig, április 29-ig tekintheti meg a közönség.
Mint azt a kiállításra hívó leporellón olvashatjuk, Bordi András 1905-ben született Héderfáján. 1917-ig szülőfaluja iskolájában tanult, majd azon év őszén szülei – Ozsvát Anna és id. Bordi András – a marosvásárhelyi Református Kollégium első gimnáziumi osztályába íratták. Itt figyelt fel rá Gulyás Károly, a kollégium kitűnő rajztanára, és ezt követően második apjaként gondoskodott képzéséről. 1925-ben, a nyolc gimnáziumi osztály végzésekor került sor első egyéni kiállítására a kollégium egy külön termében. A kiállított 60 rajz, akvarell- és olajfestmény legtöbbjét a látogatók megvásárolták. E látogatók között volt dr. Bernády György polgármester is, akinek támogatását az ifjú művész a továbbiakban is élvezhette. Ugyanezen esztendő őszén kezdi meg festészeti tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, Réti István osztályában. 1927-ben Marosvásárhely város ösztöndíjával egyéves párizsi tanulmányútra indul, 1928-ban kiállítják önarcképét a Société des Artistes Francais Grand Palais-beli tárlatán. 1931-ben befejezi egyetemi tanulmányait, és több dicsérő oklevél, illetve díj birtokosaként hazatér a szülői házba, ahol műtermet épít magának. 1935 nyarán egybekel Bíró Ilonával, a következő esztendők során három gyermekük született. 1939-ben költözött Marosvásárhelyre, ahol 1940-ben nevezték ki a Kultúrpalota gondnokává és a Városi Képtár őrévé, majd igazgatójává. Vezetése alatt a képtár állománya 135 műtárgyról 1100-ra gyarapodott. 1944-ben a képeket és szobrokat, valamint a Tükörterem üvegablakait a palota pincéiben elfalaztatta, és a visszavonuló hadsereg kiürítési parancsát kijátszva megmentette azokat a biztos pusztulástól. 1949-ig a Kultúrpalotában működő Városi Festőiskola vezetője, tanára és adminisztrátora. 1941-ben választották a Barabás Miklós Céh alelnökévé, e pillanattól kezdve ő szervezte a céh erdélyi kiállításainak nagy részét, köztük a két kiváló marosvásárhelyi festőművész, a fiatalon elhunyt Dósa Géza és Vida Árpád emlékkiállítását. 1945 és 1971 között Marosvásárhely művészeti életének egyik vezetője volt. A Művészeti Múzeum igazgatójaként 1971-ben bekövetkező nyugdíjba vonulásáig közel 150 kiállítást szervezett, ugyanakkor alapító tagja a Képzőművészek Szövetsége marosvásárhelyi fiókjának és tanít a vásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában.
Ami életművét illeti, 1951-ben a sepsiszentgyörgyi színház emeleti előcsarnokába, 1961-ben a marosvásárhelyi Transilvania Szálló ebédlőtermébe festett nagyméretű seccót (utóbbi a szálloda átalakításával megsemmisült). 1944-ig művészi érdeklődésének homlokterében az emberi arc és alak állt. Portréfestészetének legszebb darabjai családi vonatkozásúak. A hatvanas évek közepétől alakította ki jellegzetes akvarellstílusát, amelyet a formai leegyszerűsítés és a felfokozott színek harmóniája jellemez. E periódus többsége tájkép és portré. Nyugdíjba vonulását követően kizárólag festészettel foglalkozott. 1989. augusztus 11-én hunyt el Marosvásárhelyen. Szülőfaluja, Héderfája általános iskolája 2002-ben a művész iránti tisztelet jeléül felvette a Bordi András nevet.
Számos egyéni és csoportos bel- és külföldi kiállításon (köztük a budapesti Magyar Nemzeti Galériában 1981-ben berendezett egyéni tárlaton) vitte műveit közönség elé, amely mindmáig tisztelettel és kegyelettel emlékszik rá. Ennek jele a legutóbbi, Bernády Ház-beli emlékkiállítás is. Alkotásait tizenkét ország – Anglia, Ausztria, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Izrael, Horvátország, Kanada, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc és Románia – magángyűjteményeiben, múzeumaiban őrzik
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
Mint arról korábban hírt adtunk, Bordi András festőművész alkotásaiból nyílt tárlat a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte emlékkiállítás megnyitójára április 9-én került sor, a közeli és távoli vidékeken egyaránt nagy hírnévnek örvendő néhai festőművész alkotásait e hónap végéig, április 29-ig tekintheti meg a közönség.
Mint azt a kiállításra hívó leporellón olvashatjuk, Bordi András 1905-ben született Héderfáján. 1917-ig szülőfaluja iskolájában tanult, majd azon év őszén szülei – Ozsvát Anna és id. Bordi András – a marosvásárhelyi Református Kollégium első gimnáziumi osztályába íratták. Itt figyelt fel rá Gulyás Károly, a kollégium kitűnő rajztanára, és ezt követően második apjaként gondoskodott képzéséről. 1925-ben, a nyolc gimnáziumi osztály végzésekor került sor első egyéni kiállítására a kollégium egy külön termében. A kiállított 60 rajz, akvarell- és olajfestmény legtöbbjét a látogatók megvásárolták. E látogatók között volt dr. Bernády György polgármester is, akinek támogatását az ifjú művész a továbbiakban is élvezhette. Ugyanezen esztendő őszén kezdi meg festészeti tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, Réti István osztályában. 1927-ben Marosvásárhely város ösztöndíjával egyéves párizsi tanulmányútra indul, 1928-ban kiállítják önarcképét a Société des Artistes Francais Grand Palais-beli tárlatán. 1931-ben befejezi egyetemi tanulmányait, és több dicsérő oklevél, illetve díj birtokosaként hazatér a szülői házba, ahol műtermet épít magának. 1935 nyarán egybekel Bíró Ilonával, a következő esztendők során három gyermekük született. 1939-ben költözött Marosvásárhelyre, ahol 1940-ben nevezték ki a Kultúrpalota gondnokává és a Városi Képtár őrévé, majd igazgatójává. Vezetése alatt a képtár állománya 135 műtárgyról 1100-ra gyarapodott. 1944-ben a képeket és szobrokat, valamint a Tükörterem üvegablakait a palota pincéiben elfalaztatta, és a visszavonuló hadsereg kiürítési parancsát kijátszva megmentette azokat a biztos pusztulástól. 1949-ig a Kultúrpalotában működő Városi Festőiskola vezetője, tanára és adminisztrátora. 1941-ben választották a Barabás Miklós Céh alelnökévé, e pillanattól kezdve ő szervezte a céh erdélyi kiállításainak nagy részét, köztük a két kiváló marosvásárhelyi festőművész, a fiatalon elhunyt Dósa Géza és Vida Árpád emlékkiállítását. 1945 és 1971 között Marosvásárhely művészeti életének egyik vezetője volt. A Művészeti Múzeum igazgatójaként 1971-ben bekövetkező nyugdíjba vonulásáig közel 150 kiállítást szervezett, ugyanakkor alapító tagja a Képzőművészek Szövetsége marosvásárhelyi fiókjának és tanít a vásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában.
Ami életművét illeti, 1951-ben a sepsiszentgyörgyi színház emeleti előcsarnokába, 1961-ben a marosvásárhelyi Transilvania Szálló ebédlőtermébe festett nagyméretű seccót (utóbbi a szálloda átalakításával megsemmisült). 1944-ig művészi érdeklődésének homlokterében az emberi arc és alak állt. Portréfestészetének legszebb darabjai családi vonatkozásúak. A hatvanas évek közepétől alakította ki jellegzetes akvarellstílusát, amelyet a formai leegyszerűsítés és a felfokozott színek harmóniája jellemez. E periódus többsége tájkép és portré. Nyugdíjba vonulását követően kizárólag festészettel foglalkozott. 1989. augusztus 11-én hunyt el Marosvásárhelyen. Szülőfaluja, Héderfája általános iskolája 2002-ben a művész iránti tisztelet jeléül felvette a Bordi András nevet.
Számos egyéni és csoportos bel- és külföldi kiállításon (köztük a budapesti Magyar Nemzeti Galériában 1981-ben berendezett egyéni tárlaton) vitte műveit közönség elé, amely mindmáig tisztelettel és kegyelettel emlékszik rá. Ennek jele a legutóbbi, Bernády Ház-beli emlékkiállítás is. Alkotásait tizenkét ország – Anglia, Ausztria, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Izrael, Horvátország, Kanada, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc és Románia – magángyűjteményeiben, múzeumaiban őrzik
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2016. április 15.
Dóczyné Berde Amál leányának nagyenyedi emlékezései
Dóczyné Berde Amál (1886–1976) Berde Mária író, költő, tanár nővére. Gyermekkorától kezdve rajzolt és festett. Tanítóképzőt végzett, tanító, majd rajztanárként működött az enyedi kollégiumban. Művészeti tanulmányokat folytatott Münchenben. Stílusának kialakulását a nagybányai festőiskola mesterei, Réti István és Thorma János határozták meg. Témája az erdélyi falu. Bejárta a Székelyföldet, Kalotaszeget, Torockót. Ezeken az utakon szerzett élményeit vászonra rögzítette.
De nemcsak megfestette, hanem meg is írta benyomásait, megfigyeléseit, és ezeket korabeli napilapokban tette közzé. Egyik legjelentősebb cikke „Az erdélyi magyar népművészet lelke” (Keleti Újság, 1939), amelyben Torockót, Kalotaszeget és a Székelyföldet ismerteti kellő szakértelemmel. „Kőrösi Csoma Sándor indulása” című festményét 1956-ban adományozta megőrzés végett az enyedi Bethlen Könyvtárnak. Vajon a felújítási munkálatok befejezése után is – amelyek már régóta esedékesek – ott fog maradni az olvasóterem falán, hasonlóan fontos és értékes történelmi alkotások (festmények, szobrok) társaságában (Bethlen Gábor, Apafi Mihály, gr. Mikó Imre, Apáczai Csere János, Hegedüs Sámuel, Ajtai Abód Mihály, Herepey Ádám stb.), hogy a kutatók, látogatók továbbra is megtekinthessék?
Születésének 130., halálának 40. évfordulóján leánya, Dóczy Aglent Gaál Ferencné visszaemlékezéseivel adózunk a jeles enyedi és erdélyi művésznő emlékének.
*
„Édesanyám 1913-ban Münchenben a Debsitz-féle festőiskolát látogatta. Párizsban 1925-ben volt, erre már halványan én is emlékszem. Szép kis napernyőt hozott nekem, és nyári kesztyűt, ez addig nem volt divat a Bethlen utcai gyermekek között. A gyermekek aranyköpéseiről szóló kis füzetben azt olvasom, hogy Feri bátyámat kitúrtam édesanyám öléből, amikor Münchenből hazajőve ölbe vette őt. Ezek szerint a húszas évek elején is járt ott; emlékszem, mesélt róla, hogy hogyan romlott ott a pénz. A Réti István könyvében szerepel édesanyám neve a növendékek között. 1923. jan. 9-én keltezett Thorma János leveléből idéz E. Szabó Ilona a retrospektív kiállítás (1971. ápr. 5–25) prospektusában, tehát valószínű 1924-ben tanulhatott ismét Münchenben. A családi levelezést sok újságcikkel, kritikával együtt átadtam a Ref. Egyházkerület levéltárának, ők vitték el Elluséktól az anyagot. Találtam rajzot: München 1923 keltezéssel, tehát bizonyos ez az évszám. Aglent.”– írja Debrecenből Vita Zsigmondhoz intézett levelében 1981. február 23-án.
Ugyancsak Debrecenből 1983. május 11-én az alábbi levelet küldi az enyedi címzettnek:
„A legősibb ősök lakhelyéről, vagyis, hogy Ónodi Weres Károly és felesége, Szatmári Mester Amália hol laktak Enyeden, nem tudom. Erről nem esett szó nagyanyám hosszú, 94 évi élete során. Azt tudom, hogy a Berde Sándor családja a Tövis utcában kezdte enyedi életét, innen járt a két kicsi, Mária és Károly óvodába. Amál már a szász iskolába. Mint özvegyasszony vette meg nagyanyám a Várszeg utca 61. szám alatti házat. A Tövis utcában, ha a katolikus temetőbe mentünk, mesélt a Bocz főorvosékkal tartott szoros barátságról, a feleség Hermin néni volt, a sírkövén egy angyal volt kifaragva, ez nekem, mint gyermeknek, nagyon tetszett, s én második nevemnek a Hermint kaptam, mindig nagy szeretettel emlegették nálunk a melegszívű, segítőkész asszonyt. Nagyanyám hosszú, ám nem könnyű élete a Barcaságban folyt le, kivéve azt a húsz évet, amit Amál leánya és Dóczy Ferenc veje házánál töltött, vezetve azt és nevelve az unokákat. E házban halt meg 1952-ben.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
Dóczyné Berde Amál (1886–1976) Berde Mária író, költő, tanár nővére. Gyermekkorától kezdve rajzolt és festett. Tanítóképzőt végzett, tanító, majd rajztanárként működött az enyedi kollégiumban. Művészeti tanulmányokat folytatott Münchenben. Stílusának kialakulását a nagybányai festőiskola mesterei, Réti István és Thorma János határozták meg. Témája az erdélyi falu. Bejárta a Székelyföldet, Kalotaszeget, Torockót. Ezeken az utakon szerzett élményeit vászonra rögzítette.
De nemcsak megfestette, hanem meg is írta benyomásait, megfigyeléseit, és ezeket korabeli napilapokban tette közzé. Egyik legjelentősebb cikke „Az erdélyi magyar népművészet lelke” (Keleti Újság, 1939), amelyben Torockót, Kalotaszeget és a Székelyföldet ismerteti kellő szakértelemmel. „Kőrösi Csoma Sándor indulása” című festményét 1956-ban adományozta megőrzés végett az enyedi Bethlen Könyvtárnak. Vajon a felújítási munkálatok befejezése után is – amelyek már régóta esedékesek – ott fog maradni az olvasóterem falán, hasonlóan fontos és értékes történelmi alkotások (festmények, szobrok) társaságában (Bethlen Gábor, Apafi Mihály, gr. Mikó Imre, Apáczai Csere János, Hegedüs Sámuel, Ajtai Abód Mihály, Herepey Ádám stb.), hogy a kutatók, látogatók továbbra is megtekinthessék?
Születésének 130., halálának 40. évfordulóján leánya, Dóczy Aglent Gaál Ferencné visszaemlékezéseivel adózunk a jeles enyedi és erdélyi művésznő emlékének.
*
„Édesanyám 1913-ban Münchenben a Debsitz-féle festőiskolát látogatta. Párizsban 1925-ben volt, erre már halványan én is emlékszem. Szép kis napernyőt hozott nekem, és nyári kesztyűt, ez addig nem volt divat a Bethlen utcai gyermekek között. A gyermekek aranyköpéseiről szóló kis füzetben azt olvasom, hogy Feri bátyámat kitúrtam édesanyám öléből, amikor Münchenből hazajőve ölbe vette őt. Ezek szerint a húszas évek elején is járt ott; emlékszem, mesélt róla, hogy hogyan romlott ott a pénz. A Réti István könyvében szerepel édesanyám neve a növendékek között. 1923. jan. 9-én keltezett Thorma János leveléből idéz E. Szabó Ilona a retrospektív kiállítás (1971. ápr. 5–25) prospektusában, tehát valószínű 1924-ben tanulhatott ismét Münchenben. A családi levelezést sok újságcikkel, kritikával együtt átadtam a Ref. Egyházkerület levéltárának, ők vitték el Elluséktól az anyagot. Találtam rajzot: München 1923 keltezéssel, tehát bizonyos ez az évszám. Aglent.”– írja Debrecenből Vita Zsigmondhoz intézett levelében 1981. február 23-án.
Ugyancsak Debrecenből 1983. május 11-én az alábbi levelet küldi az enyedi címzettnek:
„A legősibb ősök lakhelyéről, vagyis, hogy Ónodi Weres Károly és felesége, Szatmári Mester Amália hol laktak Enyeden, nem tudom. Erről nem esett szó nagyanyám hosszú, 94 évi élete során. Azt tudom, hogy a Berde Sándor családja a Tövis utcában kezdte enyedi életét, innen járt a két kicsi, Mária és Károly óvodába. Amál már a szász iskolába. Mint özvegyasszony vette meg nagyanyám a Várszeg utca 61. szám alatti házat. A Tövis utcában, ha a katolikus temetőbe mentünk, mesélt a Bocz főorvosékkal tartott szoros barátságról, a feleség Hermin néni volt, a sírkövén egy angyal volt kifaragva, ez nekem, mint gyermeknek, nagyon tetszett, s én második nevemnek a Hermint kaptam, mindig nagy szeretettel emlegették nálunk a melegszívű, segítőkész asszonyt. Nagyanyám hosszú, ám nem könnyű élete a Barcaságban folyt le, kivéve azt a húsz évet, amit Amál leánya és Dóczy Ferenc veje házánál töltött, vezetve azt és nevelve az unokákat. E házban halt meg 1952-ben.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
2016. május 12.
Budapesti kiállítás a nagybányai művésztelep megalakulásának évfordulóján
A nagybányai művésztelep megalakulásának 120. évfordulója alkalmából Nagybánya 120 év – MissionArt 12 kép címmel szerdától látogatható kiállítás Budapesten, a MissionArt Galériában.
A május 28-áig nyitva tartó tárlaton Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Börtsök Samu, Boromisza Tibor, Iványi-Grünwald Béla, Kádár Géza, Dömötör Gizella, Ziffer Sándor, Jándi Dávid, Nagy Oszkár, Pittner Olivér és Mattis Teutsch János egy-egy képe idézi meg a nagybányai művésztelep történetét.
Jurecskó László galériavezető, művészettörténész az MTI-nek elmondta: május 5-én volt 120 éve, hogy elkezdődött a modern magyar művészet története, ekkor érkezett Hollósy Simon és csapata Nagybányára. A kiállításon az alapító mester, Hollósy Simon egyik műve mellett Ferenczy Károlytól, a nagybányai plein air művészet legnagyobb alakjától a Vasárnap délután című festmény lesz látható, de ebbe a sorba tartozik Börtsök Samu Nagybánya a Virághegyről című képe is.
A neósokat, a vad, élénk színekkel festőket Boromisza Tibor, Ziffer Sándor és Kádár Géza képviseli, míg a világháború alatti kubizmust Dömötör Gizella. A két világháború közötti neoklasszicizmust Jándi Dávid, míg a korszak kubista műveit Pittner Olivér alkotása reprezentálja, a sort pedig Mattis Teutsch János képe zárja – mondta a galériavezető.
Hangsúlyozta, hogy a MissionArt Galériának 25 éve az egyik fő feladata a nagybányai művészet feltárása, feldolgozása és eljuttatása a gyűjtőkhöz. „1991-ben fedeztük fel magunknak azokat a művészeket, akik a magyar művészettörténet kánonjában vagy ismeretlenek voltak, vagy ha ismertek is voltak, nem volt mögöttük megfelelő mennyiségű és minőségű ismert alkotás” – idézte fel a művészettörténész, hozzátéve, hogy a művek többsége Erdélyben vagy Magyarországon lappangott. Kiemelte, hogy most láthatja először a közönség Ziffer Sándor 1910–1911 körül készült párizsi olajfestményét és Hollósy Simon Nereszen című tájképét.
Hangsúlyozta: korábban a magyar művészettörténetben Nagybányával kapcsolatban elsősorban az alapító nemzedék tagjaival, Hollósy Simonnal, Ferenczyvel, Thorma Jánossal, Réti Istvánnal és Iványi-Grünwalddal foglalkoztak, de nem dolgozták fel a művésztelep modern irányzatait. Jurecskó László emlékeztetett arra, hogy a galéria 1992-ben rendezett először kiállítást a nagybányai művésztelepről, amely a neósok fellépésétől 1944-ig követte végig az alkotókat. Mint mondta, a most nyíló kiállításon olyan művek szerepelnek, amelyek a galérián keresztül kerültek különféle neves gyűjteményekbe. A Falk Art Fórum című rendezvény keretében május 21-én, szombat délután Jurecskó László tárlatvezetést is tart a kiállításon a MissionArt Galériában.
Krónika (Kolozsvár)
A nagybányai művésztelep megalakulásának 120. évfordulója alkalmából Nagybánya 120 év – MissionArt 12 kép címmel szerdától látogatható kiállítás Budapesten, a MissionArt Galériában.
A május 28-áig nyitva tartó tárlaton Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Börtsök Samu, Boromisza Tibor, Iványi-Grünwald Béla, Kádár Géza, Dömötör Gizella, Ziffer Sándor, Jándi Dávid, Nagy Oszkár, Pittner Olivér és Mattis Teutsch János egy-egy képe idézi meg a nagybányai művésztelep történetét.
Jurecskó László galériavezető, művészettörténész az MTI-nek elmondta: május 5-én volt 120 éve, hogy elkezdődött a modern magyar művészet története, ekkor érkezett Hollósy Simon és csapata Nagybányára. A kiállításon az alapító mester, Hollósy Simon egyik műve mellett Ferenczy Károlytól, a nagybányai plein air művészet legnagyobb alakjától a Vasárnap délután című festmény lesz látható, de ebbe a sorba tartozik Börtsök Samu Nagybánya a Virághegyről című képe is.
A neósokat, a vad, élénk színekkel festőket Boromisza Tibor, Ziffer Sándor és Kádár Géza képviseli, míg a világháború alatti kubizmust Dömötör Gizella. A két világháború közötti neoklasszicizmust Jándi Dávid, míg a korszak kubista műveit Pittner Olivér alkotása reprezentálja, a sort pedig Mattis Teutsch János képe zárja – mondta a galériavezető.
Hangsúlyozta, hogy a MissionArt Galériának 25 éve az egyik fő feladata a nagybányai művészet feltárása, feldolgozása és eljuttatása a gyűjtőkhöz. „1991-ben fedeztük fel magunknak azokat a művészeket, akik a magyar művészettörténet kánonjában vagy ismeretlenek voltak, vagy ha ismertek is voltak, nem volt mögöttük megfelelő mennyiségű és minőségű ismert alkotás” – idézte fel a művészettörténész, hozzátéve, hogy a művek többsége Erdélyben vagy Magyarországon lappangott. Kiemelte, hogy most láthatja először a közönség Ziffer Sándor 1910–1911 körül készült párizsi olajfestményét és Hollósy Simon Nereszen című tájképét.
Hangsúlyozta: korábban a magyar művészettörténetben Nagybányával kapcsolatban elsősorban az alapító nemzedék tagjaival, Hollósy Simonnal, Ferenczyvel, Thorma Jánossal, Réti Istvánnal és Iványi-Grünwalddal foglalkoztak, de nem dolgozták fel a művésztelep modern irányzatait. Jurecskó László emlékeztetett arra, hogy a galéria 1992-ben rendezett először kiállítást a nagybányai művésztelepről, amely a neósok fellépésétől 1944-ig követte végig az alkotókat. Mint mondta, a most nyíló kiállításon olyan művek szerepelnek, amelyek a galérián keresztül kerültek különféle neves gyűjteményekbe. A Falk Art Fórum című rendezvény keretében május 21-én, szombat délután Jurecskó László tárlatvezetést is tart a kiállításon a MissionArt Galériában.
Krónika (Kolozsvár)
2016. szeptember 23.
Thorma János, a leghűségesebb nagybányai
Sümegi György legújabb dokumentumkötete
Bár Kiskunhalason látta meg a napvilágot, Thorma János tizennégy éves kora óta Nagybányán élt, és huszonhat éves volt, amikor az 1896-ban, mestere, a müncheni szabad festőiskola vezetője, a máramarosi gyökerekkel rendelkező Hollósi Simon irányításával megalakult a nagybányai művésztelep.
Az ötletadók egyike éppen Thorma, aki a szintén Münchenben tanuló Réti Istvánnal együtt szorgalmazta a nagybányai helyszínt. Nagybányát, amely végül is a magyar festészet megújulását, az akadémizmussal szembehelyezkedő naturalizmus diadalát eredményezte. De Thorma nem csak kezdeményezője, hanem feltétlen híve és irányítója is volt a művésztelepnek. „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát” – írta 1926-ban, Kőmíves Nagy Lajosnak címzett levelében Börtsök Samu, akit Sümegi György idéz a Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből című, a Thorma János Múzeum és a Halasi Múzeum Alapítvány gondozásában 2012-ben, Kiskunhalason megjelent kötetében.
Ennek a nagy formátumú, reprodukciókkal gazdagon illusztrált, 368 oldalas, formai és tartalmi szempontból egyaránt igényes könyvnek a folytatásaként látott napvilágot a nagybányai művésztelep 120. évfordulójára, a Kiskunhalastól Nagybányáig 2. – Dokumentumok Thorma János munkásságához és a nagybányai művésztelephez című kötet*. Mintegy bizonyítékául annak a folyamatos és kitartó kutatói tevékenységnek, amit Sümegi György művészettörténész hosszú évtizedek óta figyelemre méltó következetességgel és precizitással – egyebek mellett – ebben a témakörben folytat.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)
Sümegi György legújabb dokumentumkötete
Bár Kiskunhalason látta meg a napvilágot, Thorma János tizennégy éves kora óta Nagybányán élt, és huszonhat éves volt, amikor az 1896-ban, mestere, a müncheni szabad festőiskola vezetője, a máramarosi gyökerekkel rendelkező Hollósi Simon irányításával megalakult a nagybányai művésztelep.
Az ötletadók egyike éppen Thorma, aki a szintén Münchenben tanuló Réti Istvánnal együtt szorgalmazta a nagybányai helyszínt. Nagybányát, amely végül is a magyar festészet megújulását, az akadémizmussal szembehelyezkedő naturalizmus diadalát eredményezte. De Thorma nem csak kezdeményezője, hanem feltétlen híve és irányítója is volt a művésztelepnek. „Egyedül Thorma tartott ki híven Nagybányán, és mestertársai távozása után is a legideálisabb önzetlenséggel fenntartotta a festőiskolát” – írta 1926-ban, Kőmíves Nagy Lajosnak címzett levelében Börtsök Samu, akit Sümegi György idéz a Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből című, a Thorma János Múzeum és a Halasi Múzeum Alapítvány gondozásában 2012-ben, Kiskunhalason megjelent kötetében.
Ennek a nagy formátumú, reprodukciókkal gazdagon illusztrált, 368 oldalas, formai és tartalmi szempontból egyaránt igényes könyvnek a folytatásaként látott napvilágot a nagybányai művésztelep 120. évfordulójára, a Kiskunhalastól Nagybányáig 2. – Dokumentumok Thorma János munkásságához és a nagybányai művésztelephez című kötet*. Mintegy bizonyítékául annak a folyamatos és kitartó kutatói tevékenységnek, amit Sümegi György művészettörténész hosszú évtizedek óta figyelemre méltó következetességgel és precizitással – egyebek mellett – ebben a témakörben folytat.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)
2016. november 17.
Podlipny Gyula-életműkiállítás a Barokk Palotában
A temesvári Szépművészeti Múzeumban november 18-án, pénteken kerül sor a 25 évvel ezelőtt elhunyt grafikus és művészpedagógus, Podlipny Gyula életmű-kiállításának a megnyitójára. A tárlatnyitón részt vesz dr. Victor Neumann, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, dr. Annemarie Podlipny-Hehn író és műkritikus, a művész özvegye, dr. Constanti Flondor képzőművész, az 1+1+1 és a Sigma avantgarde csoportosulások alapítója és Szekernyés János, a Képzőművészek Temesvári Szövetségének elnöke.
A pénteken megnyíló tárlaton Podlipny Gyula 80 munkáját állítják ki, amelyek a Múzeum gyűjteményének és Annemarie Podlipny-Hehn magángyűjteményének a részei. Podlipny Gyula Pozsonyban született, gimnáziumi tanulmányait Budapesten fejezte be, ahol azután Vesztróczky Manó rajzkurzusát látogatta, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt. 1918-ban ösztöndíjasként Nagybánya, 1919-ben Kecskemét művésztelepén dolgozott, 1926-tól véglegesen Temesváron telepedett le, ahol előbb magániskolát alapított, majd a Kolozsvárról Temesvárra költözött Képzőművészeti Iskola tanára lett (1934–41).
A modern európai művészet eredményeihez fölzárkózó művei a kortárs festészet és grafika élvonalába emelték. Nyomorékoknak, koldusoknak, a társadalom elesettjeinek együtt érző bemutatása képein Dosztojevszkij regényeinek hangulatát idézi. Portrékat (köztük számos önarcképet), kompozíciós műveket, tájképeket festett, többnyire pasztelltechnikával. Járatos volt az alkalmazott grafikában is: 1930-tól a temesvári mozgóképszínházak tervezőjeként filmplakátokat készített. Podlipny Gyula 1934-től három évtizeden át oktatott a temesvári művészeti fő-, illetve középiskolában, oktatási módszerei, rajzórái máig emlékezetesek. Öt éven át szervezője volt a város képzőművészeti életének, a Képzőművészek Szövetsége elnökeként.
A Podlipny életmű-kiállítás 2017. február 15-ig lesz látogatható a Szépművészeti Múzeumban (Dóm tér 1. szám).
Pataki Zoltán
Podlipny Gyula /Pozsony, 1898. ápr. 12. – Temesvár, 1991. jan. 15.
Nyugati Jelen (Arad)
A temesvári Szépművészeti Múzeumban november 18-án, pénteken kerül sor a 25 évvel ezelőtt elhunyt grafikus és művészpedagógus, Podlipny Gyula életmű-kiállításának a megnyitójára. A tárlatnyitón részt vesz dr. Victor Neumann, a Szépművészeti Múzeum igazgatója, dr. Annemarie Podlipny-Hehn író és műkritikus, a művész özvegye, dr. Constanti Flondor képzőművész, az 1+1+1 és a Sigma avantgarde csoportosulások alapítója és Szekernyés János, a Képzőművészek Temesvári Szövetségének elnöke.
A pénteken megnyíló tárlaton Podlipny Gyula 80 munkáját állítják ki, amelyek a Múzeum gyűjteményének és Annemarie Podlipny-Hehn magángyűjteményének a részei. Podlipny Gyula Pozsonyban született, gimnáziumi tanulmányait Budapesten fejezte be, ahol azután Vesztróczky Manó rajzkurzusát látogatta, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt. 1918-ban ösztöndíjasként Nagybánya, 1919-ben Kecskemét művésztelepén dolgozott, 1926-tól véglegesen Temesváron telepedett le, ahol előbb magániskolát alapított, majd a Kolozsvárról Temesvárra költözött Képzőművészeti Iskola tanára lett (1934–41).
A modern európai művészet eredményeihez fölzárkózó művei a kortárs festészet és grafika élvonalába emelték. Nyomorékoknak, koldusoknak, a társadalom elesettjeinek együtt érző bemutatása képein Dosztojevszkij regényeinek hangulatát idézi. Portrékat (köztük számos önarcképet), kompozíciós műveket, tájképeket festett, többnyire pasztelltechnikával. Járatos volt az alkalmazott grafikában is: 1930-tól a temesvári mozgóképszínházak tervezőjeként filmplakátokat készített. Podlipny Gyula 1934-től három évtizeden át oktatott a temesvári művészeti fő-, illetve középiskolában, oktatási módszerei, rajzórái máig emlékezetesek. Öt éven át szervezője volt a város képzőművészeti életének, a Képzőművészek Szövetsége elnökeként.
A Podlipny életmű-kiállítás 2017. február 15-ig lesz látogatható a Szépművészeti Múzeumban (Dóm tér 1. szám).
Pataki Zoltán
Podlipny Gyula /Pozsony, 1898. ápr. 12. – Temesvár, 1991. jan. 15.
Nyugati Jelen (Arad)
2017. május 20.
Hollósy Simon (1857–1918)
II. rész (folytatás május 13-i lapszámunkból)
A müncheni Akademie der Bildenden Künste törzskönyvének II. kötetében a 3634. sorszám alatt olvasható a bennünket érdeklő név: Hollósy Simon, beiratkozott 1878. nov. 30-án, 21 éves.
Hollósy Simon művészi talentumának kibontakozása tehát a művészeti akadémiák klasszicista konzervativizmusa és a század tudományos-technikai haladásának tanulságait is magába olvasztó modern képzőművészeti törekvések indulásának időszakára esett.
Hollósy Simon magyar–örmény családban született Máramarosszigeten 1857-ben. Édesapja a forradalmi események hatására változtatta Korbulyról Hollósyra nevét. A Hollósy családban az 1848-as szabadságeszményeket ápolták továbbra is. A tehetős kereskedőcsalád, felismerve a fiú tehetségét, támogatta művészeti tanulmányait, először az 1871-ben létrehozott pesti Mintarajz tanodában, majd – a fiatal magyar festőgenerációk kitaposott útját követve – a müncheni Festőakadémián (1878). Rendkívüli tehetsége, kiváló rajzkészsége miatt tanárainak kedvence lett. Tanulmányai befejezése után szóba került akadémiai tanári kinevezése is, ám egy Münchenben megrendezett francia kiállításon látottak (különösen Corot, Courbet és Bastien-Lepage művei) megerősítették meggyőződését a bajor Akadémia szellemiségének elavultságáról. München a technikai tökéletességre alapozó, de a fantáziátlan akadémizmus központjaként még mindig a történelmi és zsánerképfestészet európai erődjeként oktatott.
Hollósy inkább magániskolát nyitott Münchenben (1886), és rövid idő alatt a Münchenben tartózkodó fiatal magyar művészek irányítója lett. Tanítványai csodálták, szerették, rajongtak érte. Az ő szemével kezdték nézni a környező világot, a művészet problémáit, az embereket. Az Akadémiáról is átjártak hozzá növendékek, idegen nemzetbeliek is. A párizsi mozgalmakkal való kapcsolata kihatott piktúrájára és pedagógiai munkásságának irányára is, de sajnos, egyre kevesebbet festett, egyre inkább a beszéd hevével fejtette ki társadalomra, művészetre vonatkozó eszményeit. A természet végtelen változatosságát, a hangulat és az érzés princípiumainak a művészi alkotásban való elsődlegességét hirdette apostoli hévvel tanítványainak. Lenyűgöző személyiségét a festőtárs Mednyánszky László így jellemezte: „bármily sokan is vannak valahol Hollósyval egy társaságban, ott egyedül csak Ő látszik”. Kétségtelen, a müncheni Hollósy-kör a fiatal magyar művésztanítványok számára az emberré válás iskolája volt.
Hollósy Simon neve a magyar művészettörténetben az újkori magyar festészet egyik legnagyobb hatású művészközösségének, a nagybányai művészkolóniának a létrehozásához, alapításához kapcsolódik. Tulajdonképpen müncheni szabadiskolájának növendékeit hozta át 1896-ban egy nyári szezonra nagybányai származású tanítványának, Réti Istvánnak és Thorma Jánosnak a csábítására. A Münchenből Nagybányára utazó művészcsoport még megtekinthette Pesten a millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításon Szinyei-Merse Pál 1873-ban festett Majálisát, s ez az élmény tartósan megmaradt emlékezetükben. Az egy nyárból több évtizedes alkotói közösség lett. A nagybányai művésztelep korszakos jelentőségét tudomásom szerint a nemrég sajnálatosan korán elhunyt Szabó Zoltán muzeológus-festőművész már ismertette. Hollósy kulcsalakja, zászlóvivője lett a Nagybányán kialakuló művészi mozgalomnak, függetlenül attól a ténytől, hogy néhány éves irányító szerep után végleg elszakadt, eltávolodott Nagybányától.
Ki volt hát Hollósy Simon, a festőművész?
Hollósy Simon festészetét és művészetpedagógiai tevékenységét általában három jellegzetes periódusban lehet bemutatni:
A közel 16 évet felölelő müncheni tartózkodás 1884 és 1896 közötti szakasza.
Szemléltethető festményei: Nevető leány (1883), Kendős leányfej (1885), Tengerihántás (1885), majd a Merengő (1886), Áldomás (1887), Mulató társaság (1888), Két tűz között (1891), valamint Az ország bajai (1893),
Zrínyi kirohanása (1896).
Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb alkotása a Tengerihántás. A kép sikere Münchenben óriási, Hollósy tekintélyét a fiatal művészek között ez a mű alapozta meg. Hollósy naturalizmusának művészi jellegét szemléltetően demonstrálja a festmény, itt a természetnek a megfigyelése nem eszköz, hanem végcél, boldog fölolvadás a látványban. A részletek gazdagságát feloldja a tónusok finom átmenete, érzelmessége. A Tengerihántás csupa halkszavúság, kedvteli elmerülés az aprólékos, de mégis egységes felületformálásban. Hollósy a 80-as években festett magyar paraszt életképeiben lehetőleg egyszerű emberi állapotokat igyekezett megfesteni, lehetőleg kerülve az anekdotikus elemeket.
Ezek a festői kvalitások fellelhetők, sőt tovább gazdagodnak Az ország bajai című képén is. Két alak ül a mögöttük lévő ablak ellenfényében. Az ellenfényben bizonytalanná, vibrálóvá válik az alakok körvonala. Ám Hollósy belekémlel az árnyék mélységébe, a formát, az anyagot szándékszik érzékeltetni, a parasztmellény pitykéinek csillogását, a huszármente anyagát. Észreveszi a körvonalakon foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Tulajdonképpen ezzel a festménnyel zárult a müncheni korszak. München a népies életképek korszaka volt. Alkotásai frissebbek, életteljesebbek a kortárs festők anekdotikus jeleneteinél, a német és francia naturalista (realista) festészettel mutatnak rokonságot.
A nagybányai művésztelepi tartózkodás periódusa (1896–1902).
Szemléltethető festményei: Huszt vára (1896), Kosztolányi Gyula portréja (1896), Illusztrációk Kiss József verseihez (1899), Üres a pénztárca (1899), Ősz (1900), Rákóczi-induló (1899), Zászlóvivő, vázlat (1898).
Hollósy elévülhetetlen érdeme a művésztelep létrehozásában kifejtett lendülete, az öt éven át tartó küzdelme a nagybányai festészet szellemiségének a magyar, a budapesti közízlésben való elfogadtatásáért. A nagybányai művészek érdeklődése ebben az első periódusban megoszlott az ember és a tájkép között, a tájképben is inkább az emberi motívumra, a hangulatra helyezték a hangsúlyt. Hollósyt is foglalkoztatta a plen-air problémája, de az általa irányított telep művészi programjában a magyar társadalom szociális problémáinak felmutatását kívánta előtérbe helyezni.
Érdekes, hogy Hollósy a bányai gyönyörű természeti környezetben mozogva a tájkép előtt közönyösen állt, figyelmét csak az ember lelki karaktere kötötte le, ennek megformálását tekintette művészete fő céljának. Először illusztrációkat készített Kiss József költő verseihez. Ezek között valóban van egy igazán megdöbbentő darab, az „előttem semmi, mögöttem semmi” öreg emberének vigasztalan tekintetű alakja. A festőtárs Réti István az 1927-ben Hollósyról szóló írásában összesen 3-4 tájképről tesz említést: az Ősz és egy Szénaboglyák című képről, valamint Németh Lajos 1956-os monográfiája reprodukál egy Nagybányai utcarészlet című fehér-fekete nyomású reprodukciót. Más, Bányán festett tájképéről nincs említés. Talán kényelmetlen lehetett a műteremben meditáló festésmódhoz szokott Hollósynak az ilyenkor bámészkodó közönség előtt dolgozni.
Nagybányán festi a Rákóczi-induló című, nagyméretűnek tervezett festmény első vázlatát. Ez a kép volt Hollósy életének legnagyobb vállalkozása, küzdelme és bukása. A mű eszméje lelkéből fakadt, a Rákóczi-induló mindent elsöprő, heroikus erejét szándékozott megfogalmazni. Az előzetesen készített résztanulmányokra alapozó vázlatban a kompozíció lendületét inkább a képi tér lüktetése, a felszálló porból előbukkanó alakok látomásszerű megjelenése helyettesíti. Húsz éven át viaskodott a témával, sikertelenül, befejezett mű soha nem lett belőle. Végül is a nagybányai vázlat volt az, a később festett sok változat közül, amely a legmeggyőzőbben fejezte ki Hollósy ötletét. Ez a vázlat tanúsítja, hogy ekkor már festésmódja is szabadabbá, levegősebbé változott.
A teleket továbbra is Münchenben töltötte magániskoláját vezetve, nyaranta pedig lázadó vezérként tért vissza, a végsőkig harcolt, hogy a művésztelepen az általa elképzelt és irányított művészi mozgalmat egyben tartsa. Csakhogy az idők is változtak. Festőtársai a nagybányai festészet sikerei, fokozatos elfogadottságára alapozva immár saját művészi egyéniségük megvalósítását is fontosnak tekintették. Budapesti első két csoportos kiállításuk után a nagybányai festők 1899-ben már a Képzőművészeti Társulat rendes téli tárlatán mutatták be alkotásaikat, a Hollósy-tanítványok pedig külön a Nemzeti Szalonban. A kialakuló nézetkülönbségek az irányításhoz szokott Hollósy és művésztársai között kiéleződtek, és egy személyes jellegű konfliktus alkalmat nyújtott arra, hogy az ekkor 45 éves Hollósy 1902-ben végleg elhagyja nagyszerű művét, a nagybányai művésztelepet.
A volt tanítvány, majd festőtárs Réti István írja a Nagybányai művésztelep című könyvében: „A szakadás a tudatok alatt régóta lappangott. Hollósyban az öntudatlan, de természetes féltékenység is munkálkodott... kényelmetlennek érezte helyzetét és egyre világosabb lett előtte is, hogy a nagybányaiak kiállításain, amelyek az egész mozgalomnak a művészi értelmét s igazi eredményét jelentették, a művészi súlypont az ő személyéről lassan eltolódott… szívünkben mélyen sajnáltuk ezt a szakadást. Vele indultunk, az indulás energiáját tőle, az ő körében kaptuk, fiatalságunk kohójának ő volt a fújtatója… Hollósy nélkül, a nagybányai együttes munkálkodás nélkül, ki tudhatja, mily kerülőkkel fejlődhettünk volna a magyar művészet számára azzá, amikké lettünk”.
A técsői periódus alkotásai (1904–1918). Szemléltethető festményei: Aratás után (1908), Felhős táj (1910), Bozótos rét (1910), Udvarrészlet (1910), Kislány nagy zöld kalappal, Parasztudvar szekérrel (1912), Szénaboglyák (1912), Falusi utca (1914?), Técsői táj (1916), Tisza-part (1916), Önarckép (1916).
Nagybányáról távozva, a továbbra is működtetett müncheni iskolájának növendékeit ezután Fonyódra, majd Vajdahunyadra, 1904-től pedig minden nyáron Técsőre vitte. (Técső a festő szülőhelyéhez, Máramaros-szigethez közeli, a Tisza jobb partján fekvő település, amely ma Ukrajnához tartozik.) Ezt a nyári vándorló iskolarendet Nagybánya után is megőrizte. Megbántottsága nem oldódott fel, Técső egyfajta belső emigráció volt számára, lassan kizárta magát a művészeti közéletből, az öregedő festő már az akkori tanítványai között is egyre társtalanabbá vált.
Ami a técsői periódusban a legmeglepőbb, a tájképfestészettől Nagybányán ódzkodó Hollósy számára Técső a tájképeké lett. Tanítványai és helybéli barátai társaságában órákig barangolt a Tisza partján, a mezők és szántók liláskékbe elvesző horizontját, a Nereszen-hegyet, a poros utak mentén sorakozó szegényes parasztházakat választotta festői motívumnak. A természettel való azonosulása e festményekben melankolikus, sejtelmes. „Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni” – vallotta. Képei közül egynéhányat még el-elküldött a pesti kiállításokra, ám a modern művészet nagy zsivajában az ő melankóliájának halk szava elveszett. 1912 után festett képeiben mintha új lendület mutatkozna. 1916-ban festette Önarcképét és legjobb técsői tájképeit. Sajnos, ezekből a művekből a nagyközönség szinte semmit sem ismer. 1917-ben már nem nyitotta meg müncheni szabadiskoláját, és végleg letelepedett Técsőn. Egy évvel később, 1918 májusában, súlyos veseelégtelenségben, 61 éves korában hunyt el. Máramarosszigeten helyezték végső nyugalomra. Técsőn köztéri mellszobor őrzi emlékét.
Befejezésül ismét a volt tanítvány és művésztárs Réti Istvánnak Hollósy halála után írt méltató soraiból idézek: „Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete… Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetünk világviszonylatban is előkelő helyét köszönheti. Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely Bertalan, nincs meg benne Szinyei-Merse Pál belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy Károly magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe is elmerülő érzését-melegét tekintve különleges helyet foglal el művészetünkben”.
Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora. Képzőművészeti Kiadó, Bp. 1956. Réti István: A nagybányai művésztelep. Vince Kiadó, Bp. 2004. Dr. Szöllősi Tibor: Hollósy Simon Técsőn. Honismeret, 2003/1. szám.
Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely)
II. rész (folytatás május 13-i lapszámunkból)
A müncheni Akademie der Bildenden Künste törzskönyvének II. kötetében a 3634. sorszám alatt olvasható a bennünket érdeklő név: Hollósy Simon, beiratkozott 1878. nov. 30-án, 21 éves.
Hollósy Simon művészi talentumának kibontakozása tehát a művészeti akadémiák klasszicista konzervativizmusa és a század tudományos-technikai haladásának tanulságait is magába olvasztó modern képzőművészeti törekvések indulásának időszakára esett.
Hollósy Simon magyar–örmény családban született Máramarosszigeten 1857-ben. Édesapja a forradalmi események hatására változtatta Korbulyról Hollósyra nevét. A Hollósy családban az 1848-as szabadságeszményeket ápolták továbbra is. A tehetős kereskedőcsalád, felismerve a fiú tehetségét, támogatta művészeti tanulmányait, először az 1871-ben létrehozott pesti Mintarajz tanodában, majd – a fiatal magyar festőgenerációk kitaposott útját követve – a müncheni Festőakadémián (1878). Rendkívüli tehetsége, kiváló rajzkészsége miatt tanárainak kedvence lett. Tanulmányai befejezése után szóba került akadémiai tanári kinevezése is, ám egy Münchenben megrendezett francia kiállításon látottak (különösen Corot, Courbet és Bastien-Lepage művei) megerősítették meggyőződését a bajor Akadémia szellemiségének elavultságáról. München a technikai tökéletességre alapozó, de a fantáziátlan akadémizmus központjaként még mindig a történelmi és zsánerképfestészet európai erődjeként oktatott.
Hollósy inkább magániskolát nyitott Münchenben (1886), és rövid idő alatt a Münchenben tartózkodó fiatal magyar művészek irányítója lett. Tanítványai csodálták, szerették, rajongtak érte. Az ő szemével kezdték nézni a környező világot, a művészet problémáit, az embereket. Az Akadémiáról is átjártak hozzá növendékek, idegen nemzetbeliek is. A párizsi mozgalmakkal való kapcsolata kihatott piktúrájára és pedagógiai munkásságának irányára is, de sajnos, egyre kevesebbet festett, egyre inkább a beszéd hevével fejtette ki társadalomra, művészetre vonatkozó eszményeit. A természet végtelen változatosságát, a hangulat és az érzés princípiumainak a művészi alkotásban való elsődlegességét hirdette apostoli hévvel tanítványainak. Lenyűgöző személyiségét a festőtárs Mednyánszky László így jellemezte: „bármily sokan is vannak valahol Hollósyval egy társaságban, ott egyedül csak Ő látszik”. Kétségtelen, a müncheni Hollósy-kör a fiatal magyar művésztanítványok számára az emberré válás iskolája volt.
Hollósy Simon neve a magyar művészettörténetben az újkori magyar festészet egyik legnagyobb hatású művészközösségének, a nagybányai művészkolóniának a létrehozásához, alapításához kapcsolódik. Tulajdonképpen müncheni szabadiskolájának növendékeit hozta át 1896-ban egy nyári szezonra nagybányai származású tanítványának, Réti Istvánnak és Thorma Jánosnak a csábítására. A Münchenből Nagybányára utazó művészcsoport még megtekinthette Pesten a millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításon Szinyei-Merse Pál 1873-ban festett Majálisát, s ez az élmény tartósan megmaradt emlékezetükben. Az egy nyárból több évtizedes alkotói közösség lett. A nagybányai művésztelep korszakos jelentőségét tudomásom szerint a nemrég sajnálatosan korán elhunyt Szabó Zoltán muzeológus-festőművész már ismertette. Hollósy kulcsalakja, zászlóvivője lett a Nagybányán kialakuló művészi mozgalomnak, függetlenül attól a ténytől, hogy néhány éves irányító szerep után végleg elszakadt, eltávolodott Nagybányától.
Ki volt hát Hollósy Simon, a festőművész?
Hollósy Simon festészetét és művészetpedagógiai tevékenységét általában három jellegzetes periódusban lehet bemutatni:
A közel 16 évet felölelő müncheni tartózkodás 1884 és 1896 közötti szakasza.
Szemléltethető festményei: Nevető leány (1883), Kendős leányfej (1885), Tengerihántás (1885), majd a Merengő (1886), Áldomás (1887), Mulató társaság (1888), Két tűz között (1891), valamint Az ország bajai (1893),
Zrínyi kirohanása (1896).
Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb alkotása a Tengerihántás. A kép sikere Münchenben óriási, Hollósy tekintélyét a fiatal művészek között ez a mű alapozta meg. Hollósy naturalizmusának művészi jellegét szemléltetően demonstrálja a festmény, itt a természetnek a megfigyelése nem eszköz, hanem végcél, boldog fölolvadás a látványban. A részletek gazdagságát feloldja a tónusok finom átmenete, érzelmessége. A Tengerihántás csupa halkszavúság, kedvteli elmerülés az aprólékos, de mégis egységes felületformálásban. Hollósy a 80-as években festett magyar paraszt életképeiben lehetőleg egyszerű emberi állapotokat igyekezett megfesteni, lehetőleg kerülve az anekdotikus elemeket.
Ezek a festői kvalitások fellelhetők, sőt tovább gazdagodnak Az ország bajai című képén is. Két alak ül a mögöttük lévő ablak ellenfényében. Az ellenfényben bizonytalanná, vibrálóvá válik az alakok körvonala. Ám Hollósy belekémlel az árnyék mélységébe, a formát, az anyagot szándékszik érzékeltetni, a parasztmellény pitykéinek csillogását, a huszármente anyagát. Észreveszi a körvonalakon foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát. Tulajdonképpen ezzel a festménnyel zárult a müncheni korszak. München a népies életképek korszaka volt. Alkotásai frissebbek, életteljesebbek a kortárs festők anekdotikus jeleneteinél, a német és francia naturalista (realista) festészettel mutatnak rokonságot.
A nagybányai művésztelepi tartózkodás periódusa (1896–1902).
Szemléltethető festményei: Huszt vára (1896), Kosztolányi Gyula portréja (1896), Illusztrációk Kiss József verseihez (1899), Üres a pénztárca (1899), Ősz (1900), Rákóczi-induló (1899), Zászlóvivő, vázlat (1898).
Hollósy elévülhetetlen érdeme a művésztelep létrehozásában kifejtett lendülete, az öt éven át tartó küzdelme a nagybányai festészet szellemiségének a magyar, a budapesti közízlésben való elfogadtatásáért. A nagybányai művészek érdeklődése ebben az első periódusban megoszlott az ember és a tájkép között, a tájképben is inkább az emberi motívumra, a hangulatra helyezték a hangsúlyt. Hollósyt is foglalkoztatta a plen-air problémája, de az általa irányított telep művészi programjában a magyar társadalom szociális problémáinak felmutatását kívánta előtérbe helyezni.
Érdekes, hogy Hollósy a bányai gyönyörű természeti környezetben mozogva a tájkép előtt közönyösen állt, figyelmét csak az ember lelki karaktere kötötte le, ennek megformálását tekintette művészete fő céljának. Először illusztrációkat készített Kiss József költő verseihez. Ezek között valóban van egy igazán megdöbbentő darab, az „előttem semmi, mögöttem semmi” öreg emberének vigasztalan tekintetű alakja. A festőtárs Réti István az 1927-ben Hollósyról szóló írásában összesen 3-4 tájképről tesz említést: az Ősz és egy Szénaboglyák című képről, valamint Németh Lajos 1956-os monográfiája reprodukál egy Nagybányai utcarészlet című fehér-fekete nyomású reprodukciót. Más, Bányán festett tájképéről nincs említés. Talán kényelmetlen lehetett a műteremben meditáló festésmódhoz szokott Hollósynak az ilyenkor bámészkodó közönség előtt dolgozni.
Nagybányán festi a Rákóczi-induló című, nagyméretűnek tervezett festmény első vázlatát. Ez a kép volt Hollósy életének legnagyobb vállalkozása, küzdelme és bukása. A mű eszméje lelkéből fakadt, a Rákóczi-induló mindent elsöprő, heroikus erejét szándékozott megfogalmazni. Az előzetesen készített résztanulmányokra alapozó vázlatban a kompozíció lendületét inkább a képi tér lüktetése, a felszálló porból előbukkanó alakok látomásszerű megjelenése helyettesíti. Húsz éven át viaskodott a témával, sikertelenül, befejezett mű soha nem lett belőle. Végül is a nagybányai vázlat volt az, a később festett sok változat közül, amely a legmeggyőzőbben fejezte ki Hollósy ötletét. Ez a vázlat tanúsítja, hogy ekkor már festésmódja is szabadabbá, levegősebbé változott.
A teleket továbbra is Münchenben töltötte magániskoláját vezetve, nyaranta pedig lázadó vezérként tért vissza, a végsőkig harcolt, hogy a művésztelepen az általa elképzelt és irányított művészi mozgalmat egyben tartsa. Csakhogy az idők is változtak. Festőtársai a nagybányai festészet sikerei, fokozatos elfogadottságára alapozva immár saját művészi egyéniségük megvalósítását is fontosnak tekintették. Budapesti első két csoportos kiállításuk után a nagybányai festők 1899-ben már a Képzőművészeti Társulat rendes téli tárlatán mutatták be alkotásaikat, a Hollósy-tanítványok pedig külön a Nemzeti Szalonban. A kialakuló nézetkülönbségek az irányításhoz szokott Hollósy és művésztársai között kiéleződtek, és egy személyes jellegű konfliktus alkalmat nyújtott arra, hogy az ekkor 45 éves Hollósy 1902-ben végleg elhagyja nagyszerű művét, a nagybányai művésztelepet.
A volt tanítvány, majd festőtárs Réti István írja a Nagybányai művésztelep című könyvében: „A szakadás a tudatok alatt régóta lappangott. Hollósyban az öntudatlan, de természetes féltékenység is munkálkodott... kényelmetlennek érezte helyzetét és egyre világosabb lett előtte is, hogy a nagybányaiak kiállításain, amelyek az egész mozgalomnak a művészi értelmét s igazi eredményét jelentették, a művészi súlypont az ő személyéről lassan eltolódott… szívünkben mélyen sajnáltuk ezt a szakadást. Vele indultunk, az indulás energiáját tőle, az ő körében kaptuk, fiatalságunk kohójának ő volt a fújtatója… Hollósy nélkül, a nagybányai együttes munkálkodás nélkül, ki tudhatja, mily kerülőkkel fejlődhettünk volna a magyar művészet számára azzá, amikké lettünk”.
A técsői periódus alkotásai (1904–1918). Szemléltethető festményei: Aratás után (1908), Felhős táj (1910), Bozótos rét (1910), Udvarrészlet (1910), Kislány nagy zöld kalappal, Parasztudvar szekérrel (1912), Szénaboglyák (1912), Falusi utca (1914?), Técsői táj (1916), Tisza-part (1916), Önarckép (1916).
Nagybányáról távozva, a továbbra is működtetett müncheni iskolájának növendékeit ezután Fonyódra, majd Vajdahunyadra, 1904-től pedig minden nyáron Técsőre vitte. (Técső a festő szülőhelyéhez, Máramaros-szigethez közeli, a Tisza jobb partján fekvő település, amely ma Ukrajnához tartozik.) Ezt a nyári vándorló iskolarendet Nagybánya után is megőrizte. Megbántottsága nem oldódott fel, Técső egyfajta belső emigráció volt számára, lassan kizárta magát a művészeti közéletből, az öregedő festő már az akkori tanítványai között is egyre társtalanabbá vált.
Ami a técsői periódusban a legmeglepőbb, a tájképfestészettől Nagybányán ódzkodó Hollósy számára Técső a tájképeké lett. Tanítványai és helybéli barátai társaságában órákig barangolt a Tisza partján, a mezők és szántók liláskékbe elvesző horizontját, a Nereszen-hegyet, a poros utak mentén sorakozó szegényes parasztházakat választotta festői motívumnak. A természettel való azonosulása e festményekben melankolikus, sejtelmes. „Nem ecsettel, hanem lélekkel kell festeni” – vallotta. Képei közül egynéhányat még el-elküldött a pesti kiállításokra, ám a modern művészet nagy zsivajában az ő melankóliájának halk szava elveszett. 1912 után festett képeiben mintha új lendület mutatkozna. 1916-ban festette Önarcképét és legjobb técsői tájképeit. Sajnos, ezekből a művekből a nagyközönség szinte semmit sem ismer. 1917-ben már nem nyitotta meg müncheni szabadiskoláját, és végleg letelepedett Técsőn. Egy évvel később, 1918 májusában, súlyos veseelégtelenségben, 61 éves korában hunyt el. Máramarosszigeten helyezték végső nyugalomra. Técsőn köztéri mellszobor őrzi emlékét.
Befejezésül ismét a volt tanítvány és művésztárs Réti Istvánnak Hollósy halála után írt méltató soraiból idézek: „Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete… Pedig mint művész is ama kevesek között áll Pantheonunkban, akiknek művészetünk világviszonylatban is előkelő helyét köszönheti. Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan mélyszándékú és nagy koncepciójú, mint Székely Bertalan, nincs meg benne Szinyei-Merse Pál belcantója s pogányos szépségereje, sem Ferenczy Károly magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, részletekbe is elmerülő érzését-melegét tekintve különleges helyet foglal el művészetünkben”.
Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora. Képzőművészeti Kiadó, Bp. 1956. Réti István: A nagybányai művésztelep. Vince Kiadó, Bp. 2004. Dr. Szöllősi Tibor: Hollósy Simon Técsőn. Honismeret, 2003/1. szám.
Bordi Géza / Népújság (Marosvásárhely)