Csak harc árán lehet megtartani
Beder Tibor, Csíkszeredában élő földink egész életét a magyarságtudat ápolásának és megerősítésének szentelte. És ezt kell tennünk mindnyájunknak a magunk környezetében, ha azt akarjuk, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul őseink földjén. Most kell megvívnunk a csatát szülőföldünk és anyanyelvünk megtartása érdekében. Ezekkel a szavakkal lehet összefoglalni röviden és lényegretörően a szerző, Az utolsó csata címet viselő, sorrendben a nyolcadik könyvének mondanivalóját, melyet a múlt héten mutattak be Sepsiszentgyörgyön.
Az előszót író és a mű ismertetését magára vállaló Kádár Gyula történész szerint a kötetbe, számvetésként, életútja tapasztalatait szőtte bele a szerző, de nem csak. A mű egyúttal figyelmeztetés is, hiszen Erdélyben magyarul már csak Székelyföldön beszélhetünk zavartalanul, és itt is egyre jobban próbálják visszaszorítani. Ezt a folyamatot Marosvásárhely példája szemlélteti a legjobban, hiszen a székely fővárosban mára a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek. El is némult a magyar szó az utcákon és az intézményekben, s ha nem teszünk valamit a folyamat megállítása érdekében, a helyzet csak rosszabb lesz. Nyelvvesztésünk tipikus példája a román nyelvnek a hivatalos levelezésben és okiratok fogalmazásában megnyilvánuló kizárólagos volta. Döbbenetes, hogy még a magyar többségű vagy színmagyar településeken sem használjuk anyanyelvünket, holott ezt senki sem tiltja, sőt a törvény értelmében is jogunk van hozzá. Tesszük ezt annak ellenére, hogy valamikor a török szultán és udvara a magyar nyelvet diplomáciai nyelvként használta Konstantinápolytól Bécsig és a Krím félszigetig.
Mivel az igazságért folytatott küzdelmünkben szövetségesekre van szükségünk, el kell fogadnunk a törökök felénk nyújtott kezét, baráti kapcsolatainknak ugyanis a több száz éves ellenségeskedés ellenére is mély gyökerei vannak. Ezt az idők folyamán olyan kiválóságok erősítették, mint a székely származású Orbán mester, aki az 1450-es években a törököknek öntött ágyút, melyek segítségével könnyűszerrel elfoglalták Bizáncot, vagy a szintén erdélyi Ibrahim Müteferrika, az első török nyelvű nyomda megalapítója. De sorolhatnánk a példákat a teljesség igénye nélkül Rákóczitól és Mikes Kelementől, a Dardanellák erődrendszerét kiépítő Tóth Ferencen, a magyar és török tűzoltóságot megalapító Széchenyi Ödönön és az ankarai Etnográfiai Múzeumot megszervező Mészáros Gyulán át az obszervatóriumot létesítő Réthy Antalig.
Beder Tibor hozzászólásában megállapította, hogy minden erdélyi magyar ember, köztük a székely számára is kell legyen egy hely, ahol jól érzi magát, mert magyarul beszélnek és szólnak hozzá. A jelen Romániájában azonban a magyar nyelv csak a Székelyföldön talál otthonra, s ezt az állapotot itt is csak harccal lehet megtartani és még jobban elmélyíteni. És azt is tudatosítani kell, hogy ennek megvívásához munícióra van szükség: történelmi tudatra és a tudásra.
Sylvester Lajos közíró megfogalmazásában ez a könyv lelki kivetítődése a szerző termékeny és eredményes életének. Élvezetes, tanulságos és szükséges olvasmány, amit mindenkinek ajánl, mint ahogy mi is.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)