"Nov. 14-én nyílik Marosvásárhelyen, a Bernády Házban négy művész kiállítása a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó jóvoltából. A kolozsvári Gergely István szobrász és a kézdivásárhelyi Kosztándi Jenő festő munkásságáról a Műterem sorozatban jelent meg kismonográfia. Haller József marosvásárhelyi és Részegh Botond csíkszeredai grafikus könyvillusztrációiból látható válogatás a tárlaton. /Képzőművész-négyes a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./"

"Amióta megjelentetik a Pallas-Akadémia Kiadó Műterem-sorozata, a kismonográfiákat és a bemutatott festők, szobrászok munkáiból is elhoznak néhányat és Marosvásárhelyen, a Bernády Házban kiállításon tárják a nyilvánosság elé. Négy művész, egy festő, egy szobrász és két grafikus - Kosztándi Jenő, Gergely István, Haller József és Részegh Botond - művei kerültek így egymás mellé. A kézdivásárhelyi Kosztándi Jenő festészetét a sepsiszentgyörgyi Jánó Mihály méltatja a kismonográfiában. A kolozsvári Gergely István szobrászatáról a Békéscsabán élő Banner Zoltán írt átfogó esszét. A marosvásárhelyi Haller József Kovács András Ferenc Tengerész Henrik búcsúzik című kötetét, a csíkszeredai Részegh Botond Markó Béla Balkáni fohász című versciklusát illusztrálta. /(nk): Könyv és művészet. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 22./"

"Dec. 2-án Bukarestben, a Magyar Kulturális Központ vendégül látta a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadót, illetve két szerzőjét: Egyed Pétert és Markó Bélát. Az alkalmi kiállításon Részegh Botond csíkszeredai művész eredeti illusztrációi sorakoztak Markó Béla Balkáni fohász című verseskönyvéhez. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója arról adott számot, hogy 2003-ban eddig 41 könyvet jelentettek meg, és év végéig előkészületben van még hat kiadványuk, ezek között a Nyírő József-sorozatot indító Madéfalvi veszedelem. A kiadó hetente egy-egy új könyvet dob piacra, méghozzá minden műfajban, amit a sorozatcímek is híven érzékeltetnek: Bibliotheca Transsylvanica, Műterem, Erdély hegyei, Technika és művelődéstörténet, Életmű-sorozat. A Nagyapó mesefája sorozat Csíki furfang című 12. kötetét Tőzsér József büszkeséggel mutatta fel a közönségnek. Egyed Péter kolozsvári egyetemi tanár A szabadság a filozófiában című könyvéről beszélt. A Balkáni fohász válogatás Markó Béla 1990-1995 között írt verseiből. /Barabás István: Gyökerekből vagyunk. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 6./"

Megjelent Ferenczes István: Túlexponált fényképek /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ (díszkiadás) című könyve. A kötet egyetlen szonettkoszorú, amelynek minden szonettjét Részegh Botond képzőművész illusztrálta. /Megjelent a Pallas–Akadémia Könyvkiadó új könyve. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 1./

Újabb öt fiatal képzőművész kapott a Communitas Alapítványtól egy éves szakmai ösztöndíjat: Kiss Melinda kolozsvári keramikus, Debreczeni Botond kolozsvári festőművész, Részeg Botond csíkszeredai grafikus, Márton Katalin papírművészettel foglalkozó nagyváradi alkotó és Baász Orsolya sepsiszentgyörgyi grafikus. /(n): Sikeres pályakezdő képzőművészek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./

Az öt Communitas-ösztöndíjas fiatal alkotásaikkal kerültek alkalomszerűen egymás mellé a marosvásárhelyi Bernády Házban. Eredeti, markáns arcélű művészek mindahányan. Részegh Botond csíkszeredai grafikus, akvatinta lapjai a Párbeszéd címet viselik. Baász Orsolya szürrealista fogantatású nagyméretű táblaképekkel, Debreczeni Botond grafitmunkáival, Kiss Melinda színes kerámiaalakzataival, a papírművész Márton Katalin pedig Lankás ciklusával mutatkozott be. /(nk): Képzőművész kvintett a Bernády Házban. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./

November 1-jén nyílt meg Aradon, a Jelen Ház kávézójában a nemzetközi hírű fiatal képzőművész, Részegh Botond tizenkilenc színes grafikájából álló 13. önálló kiállítása. Az esemény beharangozója, Böszörményi Zoltán A szerelem illata című szonettkoszorújának illusztrációiként jelzi az alkotásokat, s amint a jelen lévő költő elmondta: az ő felkérésére készültek a grafikák. Puskel Péter összefoglalta a 2001-ben Bukarestben végzett csíkszeredai születésű doktorandus művész életútját, jelezve hazai és külföldi egyéni és közös kiállításait, hangsúlyozva a műveiből sugárzó pozitív életérzést.  /(Kiss): Önálló életre kelt képek. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 2./

Nyolcezer könyvcím a marosvásárhelyi könyvvásáron
Csaknem 240 négyzetméteren 23 könyvkiadó és 20 könyvkereskedő cég kínál mintegy 8 ezer könyvcímet a csütörtökön megnyílt és szombat estig látogatható Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Néhány hónapja még kérdéses volt az idei vásár megszervezése.
Tizenhat éves fennállása óta ez a legnépesebb könyvvásár a kiállítók számát tekintve – közölte Káli Király István, a rendezvényt szervező Romániai Magyar Könyves Céh elnöke. Hozzáfűzte: reméli, hogy az eladások is a gazdag kínálatot tükrözik majd.
A könyves céh elnöke emlékeztetett arra, hogy egy-két hónapja még kérdéses volt az idei vásár megszervezése az anyagi források hiánya miatt. Végül a magyar és a román kulturális kormányzat, valamint Marosvásárhely önkormányzata egészítette ki a Maros megyei önkormányzat és a Communitas Alapítvány által biztosított összeget.
Fontos a magyar kulturális kormányzat számára a marosvásárhelyi könyves seregszemle, így idén is jelentős összeggel támogatta megszervezését – mondta a vásár megnyitóján Mátis Bernadett, a magyar kulturális tárca művelődési főosztályának könyvszakmai referense. Fontosnak nevezte, hogy a rendezvény a fiatal nemzedéket is megszólítja, a könyv szeretetére, és olvasásra buzdítja a gyermekeket. Csegzi Sándor, Marosvásárhely alpolgármestere elmondta: minden évben felmerül a kérdés: lesz-e vásár, de minden évben sikerült még pénzügyi forrásokat találni.
A megnyitón kiosztották az idei Szép Könyv-díjakat is. A csíkszeredai Bookart Kiadó a szépirodalom és a gyermekkönyvek kategóriában nyerte el a Lackfi János szépíró, Albert András nyomdász és Részegh Botond képzőművész alkotta zsűri tetszését Hajdú Farkas-Zoltán A dolgok rendje, illetve László Noémi Labdarózsa című köteteivel. Az album kategóriában a marosvásárhelyi Mentor Kiadó Lázár Anna Lövéte köröpölő című néprajzi kiadványa kapta az elismerést.
Duna Tv, MTI, Erdély.ma

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

„Ezen a napon a könyvírás is menjen ki az utcára, ingujjban”
Kolozsvári Ünnepi Könyvhét a Mátyás király szülőháza előtti téren
Több résztvevővel, tavalyhoz képest gazdagabb programmal jelentkezett idén a 2011-ben újraindult Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amelynek hivatalos megnyitójára tegnap este hat órakor került sor a Mátyás király szülőháza előtti téren. A vasárnapig tartó könyvünnepen kötetbemutatók, dedikálások, vetítések, táncprodukciók, koncertek, színházi- és bábelőadások zajlanak, a gyerekek számára pedig külön programokkal készültek. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által támogatott négynapos rendezvény megnyitóján felszólalt H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, és Benkő Samu művelődéstörténész. Az idei könyvhét meglepetése, hogy minden órában egy bizonyos standnál egy bizonyos könyvet nagyon olcsó áron vehetnek meg az érdeklődők, ezeket kell felkutatni a standoknál.
„Minden okunk megvan rá, hogy bizakodjunk: gazdagabb, színesebb könyves napokat élünk át idén, királyaink szülőházainak árnyékában, védelmében”, mondta megnyitó beszédében H. Szabó Gyula, aki ezeket a könyves napokat azok emlékének ajánlotta, akik nem élhették meg a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetek újraindulását, bár egész munkás életükben ezen is dolgoztak. – Azt kívánom, érezze magát otthon és nagyon jól minden kiadó, minden könyvkereskedő, nyomdász, és mindenki, aki valamit is mozdít a magyar könyv szolgálatában. És persze, érezze magát nagyon jól az olvasó is: minden erőfeszítésünk célpontja, és reméljük haszonélvezője – hangsúlyozta a Romániai Magyar Könyves Céh alelnökeként H. Szabó Gyula.
Mint köztudott, a rendezvény nagy múltra tekint vissza, az első könyvhét ötletgazdája annak idején Supka Géza újságíró, művészettörténész volt, aki vásári jellegű, színes, mozgalmas sokadalomról álmodott, és így jellemezte: „Az évnek egyik napján […] könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában.”
A megnyitón felszólalt Markó Béla költő, szenátor, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, aki az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia és a Communitas Alapítvány nevében köszöntötte az egybegyűlteket. – Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy mi magyarok inkább vagyunk kételkedők, mint bizonygatók, inkább vagyunk pontosan kérdezők, mint biztonsággal válaszolók. De jól leplezzük ezt a tulajdonságunkat – magyarázta beszédében, példaként kitérve szépirodalmi remekművekre, „amelyek szinte kivétel nélkül azt mutatják, hogy miután lélegzetállítóan végigvitték jobbnál jobb íróink a gondolatmenetet, egyszerre csak megijednek a pőre igazságtól, ami egyébként éppen hogy a műből következik. Ezért aztán rávarrják a tétován optimista végkifejletet a tragédiába, vagy legalábbis sötét depresszióba hajló műremekre”. – Ment-e könyvek által a világ elébb, kérdi Vörösmarty, és fulmináns indoklásából elég egyértelműen kiderül, hogy nem ment. Vagy nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Műveltebb lett ugyan az emberiség, olvasottabb az olvasás által, hogy tautológiával éljek, de ennyi. Se jobb, se erkölcsösebb – fűzte hozzá.
Mint mondta, ezek a remekművek porba sújtanak, semmi kiskaput nem hagynak az élni akarónak, aztán a végén mégis azt mondják, „hátha”, „mégis”, vagy „talán”, vagy „hinned kell valamiben”. – Erről szól az életünk. És erről szól a legjava irodalom is, erről szólnak a könyvek. Erről szól az a mindennapos közhely, hogy el fog tűnni a könyv, és hogy nem olvasnak a gyermekek, de a felnőttek sem. Sok igazság van ebben. Mégis azt hiszem, inkább arról kell beszélnünk, hogy másképpen olvasunk, másképpen és mást fogunk olvasni a jövőben. Változik a könyv, mint tárgy, de nem változik az olvasás lenyűgöző értelmetlensége, tehát az, hogy jobbak talán nem, de többek leszünk tőle – fejtette ki Markó.
Véleménye szerint a nemzeti identitás egyenlő a kultúrával, egyenlő többek közt a könyvvel, az igazi, jól kérdező és jól válaszoló művekkel. Ennek megfelelően tehát segíteni kell az írónak, a könyvkiadónak és az olvasónak, hogy a könyv hozzáférhető legyen, „nem pedig siránkozni, hogy a számítógép odacsípte a becsukott könyvet az íróasztalon, és nem lehet kinyitni, illetve olyan drága, hogy nem lehet megvásárolni”. – Önkormányzatok, politikusok, felelős vezetők dolga, hogy ne így legyen, ne kelljen a konyhapénzből kikoplalni a jó könyvet. Kellene olyan állami mecenatúra, ami tényleg olcsóvá tenné a könyvet, és megkérdezhetnénk azt is, hol vannak azok a magánmecénások, akik csak az utókortól várnak hálát, senki mástól – hívta fel a figyelmet Markó Béla.
Idén Benkő Samu művelődéstörténészt kérték fel, hogy a szakma részéről nyissa meg a könyvhetet, mint olyan embert, aki az elmúlt évtizedekben nagyon sokat tett az erdélyi magyar könyvkiadásért, a magyar könyvért. Benkő Samu, mivel, mint mondta, az előtte szóló Markó Béla beszédével tulajdonképpen felmentette a megnyitás kötelmétől, ezért inkább elmesélt két élményt az életéből, amely könyvünnephez kötődik. Kifejtette: harmadik gimnazistaként Marosvásárhelyen találkozott először ezzel a szóval, hogy könyvnap, ahol Móricz Zsigmond, Jékely Zoltán, valamint Jancsó Adrienne versmondása tette emlékezetessé az ottani könyvnapot. – Egy évvel később itt Kolozsváron, a Főtéren rendeztek könyvnapot, dedikáltak, akkor tudtam meg, hogy létezik dedikáció – jegyezte meg Benkő Samu. A művelődéstörténész felidézett egy másik eseményt is, nevezetesen az 1935-ös bukaresti könyvvásárt, amelyen először állítottak ki Bukarestben magyar könyveket. – Az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh vitte el a könyveit, jeles román írók köszöntötték a könyvvásáron megjelent erdélyi írókat, Bánffy Miklóst, Kádár Imrét és Szemlér Ferencet – fűzte hozzá Benkő Samu, aki végül hasznos és kellemes időtöltést kívánt mindazoknak, akik ellátogatnak ezekben a napokban a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított standokhoz.
Akárcsak tavaly, a Kolozsvár Társaság idén is átadta a Kolozsvár büszkesége elnevezésű kitüntetést. Mint Kántor Lajos irodalomtörténész, a társaság elnöke elmondta: ezt a címet olyan személynek adományozzák, aki sokat tett a magyar könyvért. Idén, rendhagyó módon két szakembert tüntettek ki, Benkő Samu művelődéstörténészt és Deák Ferenc grafikust, a Kriterion Kiadó egykori művészeti szerkesztőjét. Sajnos Deák Ferenc betegség miatt nem lehetett jelen. A kitüntetetteknek az oklevél mellett (amelynek szövegében ez áll: „A Kolozsvár Társaság az olvasók köszönetét és elismerését fejezi ki Benkő Samu művelődéstörténésznek/Deák Ferenc grafikusnak, művészeti szerkesztőnek, a város és Erdély nagy hagyományait folytató könyves embernek”) Kolozsvár bőrbe metszett címerét (Balázs László munkája) is átnyújtották.
Haiku, a háromsoros pillanat
A délután folyamán Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetét ismerhették meg az érdeklődők a Sapientia EMTE Óváry termében; a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent kiadványról Demény Péter beszélgetett a szerzővel. A japán költészet egyik jellegzetes versformájáról szólva a keleti és az európai költészet közötti sajátos különbséget említette Markó: míg az európai szerzők a kozmoszban vélik felfedezni a teljességet, a keletiek, így a japánok is, a természet felé fordulnak, a cseresznye szirmában is képesek azt megtalálni; miközben az európaiak folyamatosan terjeszkednek, hódítani akarnak, a keletiek „szabott” térben keresik a teljességet. Ez a fajta kötöttség, a háromsoros, rendre 5, 7 és 5 szótagból álló versforma Markó tetszését is elnyerte, csakúgy, mint a 14 sorból álló szonettek „szerkesztési módja”.
– A haiku és a szonett is emiatt izgalmas: nem akarom megváltoztatni, lerövidíteni vagy kiegészíteni, eleve az a kihívás, hogy az ember tud-e szabadon mozogni egy előre körülhatárolt térben – hangsúlyozta a költő. Háromsoros pillanatnak nevezte a haikut, amelynek voltaképpen nincs eleje és vége – lásd a címadó költeményt: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké” –, s amelynek két szerzője van: aki írta, és aki olvassa. – Huszonéves koromban kezdtem haikukat olvasni. Szívesen olvastam őket, de el kellett jutnom arra a pontra, hogy megértsem mindazt, ami a cseresznye szirmában, a pillangó szárnyában rejlik. A felismerést leginkább ahhoz az élményhez hasonlítanám, mint amikor az ember nézi a háromdimenziós fotókat, kancsin és bambán, mire egyszer csak bekattan neki, hogy mit kellene meglátnia – magyarázta Markó.
A kötetben szereplő illusztrációk, Részegh Botond munkái kapcsán megjegyezte: a csíkszeredai képzőművész alkotásai visszautalnak a költeményekre, ugyanakkor önállóan is megállják a helyüket.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

"a szertesürgő pillanat Sziszüphosza"
Újra egy szép könyv, Markó Béla Boldog Sziszüphosza. Haikuk 2011-ből. Százhuszonkilenc háromsoros, bennük az egész világ. Makro- és mikrokozmosz, ég és föld, ember és Isten, élet és halál, mítosz és valóság, fény és árnyék, értelem és érzelem, pillanat és örökkévalóság, amilyennek a költő látja, érzékeli, láttatja az év- és napszakok egymást követő, megállíthatatlan folyamatában, tizenhét szótagba tömörítve. Ha korábban a szonett, mostanság ez a különös, miniatűr versforma cáfol rá a látszatra, a formai kötöttségek nem korlátozzák, ellenkezőleg, szárnyalni engedik Markó lírai énjét. A lét legapróbb jelei is filozófiai magasságokba röpíthetik, egy hétköznapi semmiség is festői képeket sugallhat e haikukönyv tanúsága szerint. A tavasz-nyár- ősz-tél egymásba folyó négyese az embert övező természet minden arcát felmutatja, s a létszakaszok is ezt képezik le valamiképpen születéstől a halálig. Ehhez igazodva a négy fejezetre osztott versgyűjtemény a megújulás, kiteljesedés, beteljesülés, elmúlás kérdéskörét is felkínálja az olvasónak. Mélyen, frappánsan, tüneményesen, sok-sok empátiával és azokkal az egyéni jegyekkel, amelyeket a szerző költészetének kedvelői már olyan jól ismernek. Érthető, hogy borongós hangulattal is találkozunk a kötetben, a mai világban elkerülhetetlen a rezignáció, de több a könyvben a derű, a költő a megnyugvás ösvényeit járja. Olykor még Sziszüphosz is boldog lehet.
A könyv mintegy ajándékként még egy külön méltatandó ráadással lep meg. A hátsó fedőlapon a szerkesztő költőtárs, Kovács András Ferenc a szerzőnek dedikált verssel ajánlja be a közönségnek a válogatást. Ez is bravúr: Markó Béla lírai teljesítményének lényegét hét haikuba sűríti, s ezek remek, öntörvényű költeménnyé állnak össze.
Hangsúlyoztam, mint általában a Bookart kiadványai, ez a kötet is szép kivitelezésű. Ami jelentős mértékben köszönhető a könyvművészetben mind több elismerést gyűjtő fiatal grafikusnak, Részegh Botondnak, aki nemcsak a témához, műfajhoz illő borítót tervezett, tizenkét ihletett grafikai lapjával azt is igazolta, milyen érzékenyen képes ráhangolódni a lírai anyagra.
N.M.K.
*Kovács András Ferenc verssora
Népújság (Marosvásárhely)

Átadták a Kortárs Magyar Kultúráért díjakat
Első alkalommal adták át tegnap Kolozsváron az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat: az elismerésben Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág és a Bányavakság című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült.
A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nyújtotta át az ünnepségen jelenlévő Részegh Botondnak és Székely Csabának (képünkön), Bocsárdi László a következő napokban kapja meg a díjat.
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Reményik Sándor Galériában szervezett műsorban fellépett a Concordia vonósnégyes, és megnyitották az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot.
(F. Zs.)
Szabadság (Kolozsvár),

Irodalom, képzőművészet és zene a Magyar Kultúra Napján Kolozsváron
Képzőművészet, irodalom, zene és humor egyaránt helyet kapott a Magyar Kultúra Napja tiszteletére Kolozsváron tartott kétnapos ünnepség programjában, amelyet a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház szervezett, kultúránk alkotó jelenére és jövőjére fókuszálva. Az eseménysorozat helyszínéül a Reményik Sándor Galéria szolgált, ahol kiosztották az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat is.
Házigazdaként Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök köszöntötte az egybegyűlteket kedden délután, hangsúlyozva: a kultúra olyan boltív, amely sokféleségünk ellenére is képes összekapcsolni bennünket. – Egyetlen oka van annak, hogy a négy-ötszáz személy befogadására alkalmas templomunk helyett a Reményik Sándor Galéria ad otthont a Magyar Kultúra napi ünnepségnek: az örömhír, hogy ezen a héten hozzáfogtunk a templom restaurálásához. Inkább tartalmi jellegű változás a korábbi évekhez képest, hogy ezúttal nem kizárólag a múltra figyelünk, hanem kultúránk életerős, alkotó, termékeny jelenére és jövőjére is. Leginkább a kortárs szó jellemzi a rendezvénysorozatot – magyarázta a püspök. Kodály Zoltánt idézte – „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” –, majd Pilinszky János Imádságért című írásának tolmácsolása után a Concordia vonósnégyesnek adta át a terepet, amelynek tagjai (Márkos Albert – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Király Erzsébet – brácsa, Ortenszky Gyula – cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adták elő.
– Január 22-én fejet hajtunk a múltunk előtt, kulturális értékeinkkel szembeni tiszteletünket fejezzük ki. Ugyanakkor az alkotások, az alkotók jelenére is gondolunk, a jövő felé fordulva – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki az RMDSZ által tavaly januárban alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak kapcsán kifejtette: az elismerést olyan személyek vagy szervezetek kaphatják meg, akik alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez. Az első alkalommal idén odaítélt díjban Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor nyújtotta át az ünnepségen jelen lévő Részegh Botondnak (laudációt mondott Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár) és Székely Csabának (Tompa Andrea színikritikus laudációját Laczkó Vass Róbert színművész tolmácsolta), Bocsárdi László pedig, aki munkája miatt nem tudott jelen lenni a rendezvényen, a következő napokban kapja meg a díjat (laudációt mondott Bodó Ottó dramaturg, egyetemi tanár). (A méltatásokat pénteki lapszámunkban olvashatják.)
Németh Júlia műkritikus nyitotta meg ezután az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot, amely különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként jött létre. – A Magyar Kultúra Napját ezzel a sajátos Intermezzóval ünnepeljük, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., valamint Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és a Kolozsvár Társaság, Székely Géza és Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek, szóljanak akár a szemnek, a fülnek, vagy az értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány – részletezte a műkritikus.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat tegnap délután, borkóstolóval, Muszka Sándor hangulatos székely stand-up comedyjével, valamint Márkus András és Vass Ákos verspárbajával zárult.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Kolozsváron és Nagyváradon is díjakat osztottak ki a magyar kultúra napján
Zenével, díjkiosztással, kiállításmegnyitóval ünnepelték a magyar kultúra napját Kolozsváron, az evangélikus-lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában, amely zsúfolásig megtelt az esemény alkalmával. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök első alkalommal adta át a szövetség által tavaly létrehozott Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat.
A népes közönséget Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntötte, aki elmondta: a rendezvénnyel ki akarnak törni a hagyományos megemlékező klisék, sztereotípiák világából, ezért inkább a kortárs magyar kultúra kap főszerepet. Hozzáfűzte, az eseményre azért került sor a Reményik Galériában, mert elkezdődött a belvárosi templom restaurálása.
A házigazda köszöntőjét követően a Concordia vonósnégyes Orbán György Öt madrigál című szerzeményét adta elő. Kelemen Hunor elmondta: a díjat olyan személyek vagy szervezetek kaphatják, akik a kultúra területén kifejtett alkotó-, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához. Továbbá elmondta, a díj nem csak szimbolikus, tízezer lej pénzjutalom is jár vele, a szövetség ugyanis így kívánja alkotásra ösztönözni az erdélyi magyar művészeket.
Amint arról korábban már beszámoltunk, irodalom kategóriában Székely Csaba drámaíró, képzőművészet kategóriában Részegh Botond festőművész, zene, film, színház kategóriában pedig Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója kapta meg az elismerést. A tízezer lejen kívül Sánta Csaba szobrászművész kisplasztikáját és lapunk munkatársa, Könczey Elemér által tervezett díszoklevelet vehettek át a díjazottak. A rendezvény az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című kiállítás megnyitójával ért véget.
Hisznek a kultúrában
Négy kiadványát mutatta be Nagyváradon a kolozsvári Koinónia Könyvkiadó kedden, a magyar kultúra napján. Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója bevezetésképpen elmondta: a Koinónia idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Az eredetileg egyetemi közösségből kinőtt kiadónál a kultúra szolgálata és az istenhit együttesen jelentette az irányelvet, és ez mai napig megmaradt. A kiadó ugyanakkor innovatív próbál lenni, erre jó példa, hogy a közelmúltban megjelentették Erdély első elektronikus könyvét.
A kiadó egyébként egy éven át Váradon is működtetett egy könyvesboltot, jelenleg pedig más váradi boltokban találhatók meg könyveik. Bemutatták Gergely Edó meséskönyvét, a Monyómeséket, amely a szerző elmondása szerint nem kizárólag a gyerekeket célozza meg, a kötet egyes meséi ugyanis inkább a szülőknek szólnak. A gyerekkel közös olvasás, verselés és történetmesélés nála és a következő bemutatásra került könyv szerzőjénél, Balázs Imre Józsefnél is nagyon fontos.
A Blanka birodalma című gyermekverskötet tavaly novemberben a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Szép Könyv díját is elnyerte, nem utolsósorban Keszeg Ágnes illusztrációinak köszönhetően. Eginald Schlattner Vörös kesztyű című, történelmi regényét Zágoni Balázs kiadóigazgató mutatta be. A történelmi trilógia második része Zágoni szerint az erdélyi szász sors személyes és lelkiismeretes feldolgozása. Kelemen Attila Ármin Így működik Markó Béla című kötetéről a szerző és a „főszereplő”, vagyis az interjúkötet alanya közösen beszélt. A szerző szerint az, hogy a kötet e-könyv változatban is megjelent, sokat segített abban, hogy külföldiek is megvásárolhassák, akik másképpen nem juthattak volna hozzá. Kelemen Attila Ármin azt mondta, tervei közt szerepel az Így működik... sorozattá való kiterjesztése is, amelyet különböző szerzők írhatnának meg más-más interjúalanyokkal.
Díjözön Nagyváradon
A könyvbemutatók után a már hagyományos kultúranapi díjkiosztásra és gálára került sor a Szigligeti Színházban. Emlékplakettet vehetett át Kovács Rozália érmihályfalvi néprajzkutató, helytörténész, a nagyszalontai Toldi néptánccsoport, illetve Pál Hunor színművész, a Szigligeti Társulat tagja. Magyar Kultúráért-díjjal tüntették ki a váradi Ady Endre Gimnáziumot és a Bihari Napló megyei napilapot
Idén két életműdíjat is odaítéltek: Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke, valamint Szilágyi Aladár író, publicista munkásságát ismerték el. Idén először adták át a tavaly elhunyt váradi festőművész emlékére alapított Jakobovits Miklós-díjat, ezt Jovián György festőművész, grafikus vehette át Jakobovits Miklós özvegyétől, Jakobovits Márta keramikustól. Laudációját Ujvárossy László grafikus, egyetemi tanár olvasta fel. Az estet a Nagyvárad Táncegyüttes Fekete Sáfrán című produkciója zárta.
Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

A hit és boltív összetart
A Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház Püspöke, Adorjáni Dezső Zoltán által szervezett Magyar Kultúra Napját ünneplő, meghitt rendezvénynek ebben az évben a Reményik Sándor Galéria adott otthont.
Adorjáni Dezső Zoltán a rendezvényt felvezető beszédében elmondta, a templom renoválása miatt kénytelen ezt az igen értékes ünnepséget a szerényebb befogadású Galériában tartani. De így is alkalmas, hogy múltunkat idéző szellemi vagyont tovább adjuk. Mivel a helységet még Mózes Árpád hajdani püspöksége idején egy hajdani boltíves pincében alakították ki, az utód, nem véletlenségből, hasonlította a kultúrát, mint egy boltívhez, mely összeköt bennünket, a sokféleség ellenére.
Majd Pilinszky János Imádságért című írásából idézett:
„Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.
Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.”
A hangulatot még ünnepélyesebbé emelve, a nemzetközi nyelven megszólaló Concordia vonósnégyes (Márkos Albert, Béres Melinda- hegedű, Király Erzsébet- brácsa, Ortenszky Gyula- cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adta elő.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából átadták az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat, melyet az RMDSZ hozott létre.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a következőket mondta: A Magyar Kultúra Napján díjazzák azokat az alkotókat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjjal, akik a mai magyar kultúra értékeinek gyarapításához hozzájárultak. Megköszönjük munkájukat, és elismerésünket fejezzük ki a munkájukkal szemben.
Ez lényegében társadalmi elismerést jelent, a kortárs művészettel szemben. A díj diplomából, egy kisplasztikai alkotásból és 10.000 lej értékű elismerésből áll. Könczey Elemér grafikus tervezte a diplomát, a kisplasztika Sánta Csaba szobrászművész alkotása. Kelemen Hunor nyújtotta át a díjakat. Díjazták: a Marosvásárhelyen élő és alkotó drámaírót, Székely Csabát, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzőjét. A Csíkszeredai Részegh Botond képzőművészt, aki az Új Kriterion Galéria vezetője is, valamint az erdélyi színházi élet egyik kiemelkedő színházi egyéniségét, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét, Bocsárdi Lászlót, aki elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen. Őt később fogja megfelelő keretek között Kelemen Hunor kitüntetni.
Az RMDSZ által létrehozott díjakat az irodalom a képzőművészet és a színházművészet kiválóságai vehették át, akik hozzájárultak a kortárs magyar művészet gyarapításához.
A laudációkat kiosztási sorrendben. Székely Csabát, Tompa Andrea színikritikus rendkívül egyéni humorral megfogalmazott szövegét Laczkó Vass Róbert színművész, kellő művészi hozzáállással tolmácsolta.
A képzőművészt, Részegh Botondot, akadémiai szintű és tartalmú, embert gondolkodtató mondanivalót, Egyed Péter egyetemi tanár kisesszében méltatta. Részegh Botond a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem Képgrafika szakán végzett. Kitérvén 2008-ban megjelent grafikai albumára is. „Hangsúlyoznunk kell, hogy Részegh Botond mindig az ember és világa, az ember és önmaga, az ember és környezete teljes vízióját célozza meg”.
Bocsárdi Lászlót Bodó A. Ottó dramaturg, egyetemi tanár laudálta. „Alkotóként, művészként nagy dolog megosztó személyiségnek lenni. Azt jelenti, az illető kánonokat feszeget, érzékeny pontokra tapint, a ma problémáit a ma nyelvén tárja fel.” Kortársi kényes kérdéseket tesz fel, olyanokat, melyek a kortárs problémákra reflektálnak. „Az elmúlt években számos előadása boncolgatta a másság, az idegenség, a megosztás és megosztottság problematikáját, a mi és ő(k) ellentétet”.
Csomafáy Ferenc
erdon.ma,

Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Számvetés a pusztulással – Böszörményi Zoltán legújabb kötete
„Hercegem, a költők mind kihaltak!” – ezzel a felütéssel kezdődik Böszörményi Zoltán új kötete, a Katedrális az örök télnek, és kár tagadni, igaza van, legalábbis a versbeli logika szintjén, hiszen az utódok vagy utánzók felelőssége nem a múlt fölös csodálata, hanem mindig egy új világteremtés ígérete, amely irányt szabhat minden poétai erőfeszítésnek, legalább is a remek nyitó ballada szerint:
„Pedig itt elélhettek volna még, Az örök lugasban méla kedvvel, Hol rózsák hamvasztó tüze ég, tudás és sziporka ihlet leng el…” (Sorsunk délibábja) A szerző eddigi életművét nem lehet a szokásos irodalmi kategóriákba sorolni, mert más az indíttatás, a külső körülmények összhatása, és nem utolsó sorban másféle élményekből, versbeli kötőanyagokból építkezik ez a líra, mint a legtöbb kortárs költő esetében. A szerző messziről indult és hatalmas utat járt be, az életrajzi adatok szerint pályája kezdetén, Rejtővel szólva, egyszerre volt „kőfaragó és balett-táncos”, aztán filozófia szakos hallgató a Föld túloldalán, majd világjáró üzletember, és végül, de persze nem utolsó sorban számos regény és verseskötet szerzője. Ebből is következik, hogy ha látszólag ugyanolyan szavakat, motívumokat használ, mint bármelyik mai magyar költő, a háttér és az élményanyag horizontálisan kiterjedtebb, hiszen ő nem fantáziájából előbukkanó kellékként emlegeti a távoli egzotikus helyszíneket, a karibi estéket, a pálmafákat. A szinte cendrars-i kalandozások az „ötcsillagos luxusversek” esetében egy valóban megélt élményvilág realisztikus motívumai. A nyelvhasználat és a stíluskeveredések szintjein is felfedezhetőek nála azok a sajátosságok, amelyek még izgalmasabbá tehetik ezt a költészetet. Például akár Juhász Gyula vagy egy másik első világháború előtti költő is kezdhette volna így ezt a jelen felé indázó verset: „A dolgok költészete itt végtelen, Hallom, sír a parti fa, a búba font. A lélek bár átsegít még sok telen, Akácrügyet a tavasz ereje bont.” (De artis poeticae naturae) A parti fa „búba font” ─ a kifejezés archaikussága megütheti a mai olvasó fülét, de aztán hirtelen egy létértelmező, filozofikus, egzisztenciális problémákat felmutató költeményt kapunk: „Anima mundi a polifóniám, / Még sincs, ki értem a pokolra szállna. / Csak a líra, ha a sodrában állok…” Böszörményi jól játszik a beszédmódokkal, pályája kezdetén inkább az avantgárdhoz vonzódott, aztán kipróbált rengeteg műfajt és formát, írt szonettkoszorút, a jelen kötetben pedig találhatunk balladákat, hagyományos és modern hangszerelésű darabokat, és érdekes formai kísérletként egy hosszú, tercinákból álló verset is. Ebben a könyvében is megmaradt amolyan egykori-mai „disszidens költőnek”, akinek elege lett minden kelet-európai diktatúrából. Időzónák között otthonosan mozog, mégsem világpolgár, nagyon is magyar és lokálpatrióta egyszerre, a San Franciscó-i reggelekről, a Vörös tér turistakellékeiből összeállt benyomásokról, illetve aradi mindennapokról ír csevegő stílusban és enigmatikus mélyértelműséggel, és a Katedrálisban találhatunk politika feletti haza-verset is. A Katedrális az örök télnek négy részből áll (Délibáb, Ujjrács, Képeslap, Katedrális), köztük olyan motívumokkal, amelyeket a költő eddigi lírájából – például Majorana-verseiből – már ismerhetünk. A kötetadó cím pesszimisztikus, és a közéleti mondanivaló a trianoni tragédia máig nyomasztó utóhatásait vetíti elénk. Böszörményi sokat foglalkozik a magyar múlttal, a hazavesztéssel. A saját sors és az országos pusztulás szomorú és őszinte számvetésekre készteti. Megszólalásain nemcsak az aggodalom hallatszik át, hanem poétikailag szerencsés módon a nyolcvanas évek erdélyi költészete is: „A tömény éjben megfogan a félelem, a köd burkában nagyra nő, annyira, hogy már felejthető, kinek szavát őrzöm.” ( …) „azóta is szégyent gyűrünk egyre, s valami nosztalgiát keverünk…” (Katedrális az örök télnek) „Akik mindenüket feláldoznák egy órányi semmittevésért, ott sereglenek a lehetőségek homokhullámain…” (Márai ébresztése) Érdemes figyelni az ajánlásokra, hiszen Zalán Tibort, Jónás Tamást szólítják meg, az egyik Majorana-vers pedig Faludy Györgyöt. A Zalánnak ajánlott költemény szintén egy nem e tájon honos természeti képből kerekít metafizikai ihletettségű parabolát: „…Láttam kihunyni tüzet, vulkán láváját hason csúszni. éhes a fény, lángfű, bálvány, istenség. A láthatatlan hűség is szellem-én.” (Létem pora) A régies nyelvezetű tercinákban a szöveg tükrözései közt felsejlő témák és variációk ismételt hangütései izgalmas, sokértelmű költői anyaggá állnak össze: „…nincs menekvés, aki lázadt, halott ma. Marék porát széthordják vad telek, Vissza nem jő, ki a mának adózna. A szeretet lankáin pőre hegyek, Leselkedjen, ki álmot állít eléd A szórványban, a védtelen végeken.” (Kilenc oktáv) A kötet egyenletes színvonalát tekintve néha előfordulnak olyan megoldások, melyek megtorpanásra, újraolvasásra késztetik az embert, például a záróversben egy furcsa képet fedezhetünk fel: „most, hogy rád találtam, / ha kell, ringatlak / sok bajt látott karomban…” (Megtaláltalak) Továbbá szükségtelen túlzásnak tűnnek a Cérnára fűzve kezdősorai: „Csontomban még a folyékony idő. / (Mész lesz belőlem, és hahotázó köd.”) – pedig igazán jól folytatódik a vers: „tenger nyaldossa lábam. Próbám merő / gondolat, bennem sző. Szövetébe köt, / tétovázom. A szabadságom erő…” Sok érvényes felismerés gazdagítja a kötetet, amelyek a versekben megbújva azt bizonyítják, hogy érdemes figyelmesen, az apró mozzanatokra koncentrálva olvasni az egyes darabokat. Itt van például egy Ezra Pound által már idejekorán jelzett, találó hasonlat: „a pénz hatalmi tőke / nemi szerve van / virtusa az enyészet” (Majorana Moszkvában a Vörös téren). Vagy például a következő izgalmas, modern kép: „Aki az érvek hálójából szabadulni igyekszik, / irgalmat sugároz, / foghíjas térképet rajzol / a tudat merevlemezére.” (Márai ébresztése) Böszörményi Zoltán legújabb kötete kellemes és kalandos olvasmány, sokhúrú líra egyedi megoldásokkal, valamint Részegh Botond valóban ötcsillagos illusztrációival. Szép és tanulmányozásra érdemes könyv.
Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Kalligram, 2013.
Boldogh Dezső
irodalmijelen.hu
Erdély.ma

Kezdődik a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könnyvásár
Számos meglepetéssel készülnek a 20. Nemzetközi Könyvvásár szervezői, az első már a csütörtök reggeli megnyitón várja az érdeklődőket. Körülbelül 9 ezer könyv és csaknem száz kísérőrendezvény közül válogathatnak a könyv és a kultúra szerelmesei.
Intenzív munkával töltötték a szerdai napot a szervezők, hogy a megnyitóra minden készen álljon. Írók és költők portréi kerültek a falra, és hamar felemelkedtek a könyves standok is. A technikusok sem lazsáltak, az él rádiós műsorok sugárzásához szükséges feltételek megteremtésén dolgoztak. A 9 ezer könyvet 44 standon találhatják meg az érdeklődők, és körülbelül száz rendezvényen vehetnek részt a vásár keretében. Ezek többnyire koncertek, könyvbemutatók, színházi eladások, vetítések és vetélkedőkből állnak.
A csütörtökön 10 órától kezdd Színház téri megnyitón kétszáz diák meglepetése várja a rendezvény résztvevőit. Közvetlenül a megnyitó után átadják a 2014-es Szép Könyv-díjat a színház előcsarnokában. Déli 12 órától a Bookart Kiadó standjánál dedikál Hajdú Farkas Zoltán, majd 16 órától három esemény közül lehet választani. A színház Radnóti Miklós-termében Egyed Péter és Veress Károly, Ambrus Tünde, illetve Borsos Szabolcs könyveit mutatják be. A Marosvásárhelyi Rádiónál Dragomán György és Részegh Botond közös munkája kerül bemutatásra, ugyanakkor a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének standjánál Péterfy Gergely és Szilágyi Ákos dedikál. Két könyvbemutatóra kerül sor 18 órától, a Radnóti Miklós teremben, Balogh Attila kötetét, a Bernády Házban pedig Ferenczes István kötetét mutatják be. Szintén 18 órától Az ember tragédiája című színes rajzfilmet vetítik a színház 1. számú próbatermében. A Gyereksarokban 10 és 18 óra között minden órában más programmal várják a kicsiket, 16 órától pedig a fiatalokat hívják az Underground terembe, a Legyél te is milliokos! című vetélkedőre.
A csütörtöki koncertről Szalóki Ági gondoskodik, a Körforgás című családi koncertre 17 órától kerül sor a színház nagytermében. A Romániai Magyar Könyves Céh és a Marosvásárhelyi Kulturális Központ által szervezett 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár szervezi kiemelt figyelmet fordítanak a kortárs magyar irodalom jeles költőire, íróira, így a tavalyi évhez hasonlóan a vásár első napján ismét megtartják a Magyar Írók Estjét, Dragomán György, Péterfy Gergely, Szabó T. Anna, és Szilágyi Ákos részvételével. A 18.30 órától a kisteremben kezdd est házigazdája Mészáros Sándor a Szépírók Társaságának elnöke. Felolvasó színház lesz 20:30-tól „12+1” – örömjáték Rejtő Jenő művekre címmel szintén a kisteremben.
Becze Dalma
Székelyhon.ro

Huszadik könyvünnep Marosvásárhelyen
170 középiskolás hangján üzent Babits Mihály tegnap délelőtt a Színház téren, a 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megnyitóján. A Ritmus a könyvről című költeményt a Bolyai líceum és az Egyesülés középiskola tanulói szavalták el, majd megnyíltak a színházkapuk a háromnapos könyvünnepen az első perctől osztozni kívánó – a színház előcsarnokát teljesen betöltő – vásárhelyiek előtt. Mint azt Káli Király Istvántól, a főszervező Romániai Magyar Könyves Céh igazgatójától megtudtuk, az idei vásáron legalább száz kiadó képviseltetik, a látogatók 45 beépített stand kínálatából, közel 9 ezer könyvcímből válogathatnak.
– 2013-ban Magyarországon 10 ezer könyv jelent meg. Ha a marosvásárhelyi közönségnek csaknem ugyanennyi könyvet tudtunk kínálni ezen a szemlén, akkor jó úton járunk – mondta Káli Király István. A Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója arra is kitért, hogy amikor 1995-ben megszületett a nemzetközi könyvvásár gondolata, gyerekcipőben járt az erdélyi könyvkiadás, és az volt a cél, hogy a vásárhelyi közönségnek idehozzák az európai könyvet, viszonyítási alapot nyújtsanak, ízlésvilágát formálják. Az elképzelés valóra vált, a marosvásárhelyi könyvbirodalom főszereplői, a szebbnél szebb kiadványok ugyanis bárhol a nagyvilágban megállják a helyüket.
A legszebbek
A megnyitó után az idei Szép Könyv díjak átadására is sor került. Mivel a háromtagú – Bart István, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének korábbi elnöke, Árkossy István grafikus- és festőművész, illetve Szabó Levente grafikusművész – alkotta zsűri elnöke, Bart István egészségi okokból nem tudott jelen lenni az ünnepi pillanaton, a győzteseket Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus hirdette ki.
– A szép könyvhöz való ragaszkodás természetes önvédelme az emberi értelemnek és léleknek ebben a durva, elvadult világban – hangsúlyozta az irodalomkritikus, majd átadta a díjakat. Szépirodalom kategóriában a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent Békebeli 1913 című könyv, Hajdú Farkas-Zoltán Vidák Zsolt bélyegeivel illusztrált alkotása vitte el a pálmát, gyermekirodalom kategóriában Zágoni Balázs és Kürti Andrea Erdélyi gyermekenciklopédia című munkája, a kolozsvári Koinónia kiadványa, a művészeti könyvek és albumok közül pedig szintén egy Bookart- kiadvány, Részegh Botond és Dragomán György Erőtánc című alkotása bizonyult a legszebbnek.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Szótár és album – könyvbemutatók az Interferenciákon
Kettős könyvbemutatónak és kiállításmegnyitónak adott otthont hétfő délután a Tranzit Ház. Tompa Gábor színházi magánszótárának angol nyelvű fordítását, valamint Részegh Botond és Dragomán György közös, kép-szöveg alapú albumát, az Erőtáncot hozta Kolozsvárra a csíkszeredai BookArt kiadó.
Tompa Gábor kötetét George Banu színházteoretikus, Hajdú Áron, a BookArt kiadó igazgatója, valamint Zsigmond Andrea, a 2010-ben Címkefüggöny néven megjelent szótár szerkesztője ismertették. George Banu a szótár műfajáról elmondta, hogy azzal az illúzióval áltatja olvasóit, hogy semleges, objektív információhoz juthatnak általa. Ezzel szemben Tompa kötete vállaltan szubjektív hangvételű könyv, amelynek játékossága Borges Képzelt lények könyvét is eszünkbe juttatja. Zsigmond Andrea megjegyezte, hogy olyan kötetet akart szerkeszteni a Tompa Gáborral készült interjúkból, amely rövid, címszavakkal ellátott szövegeket tartalmaz, amelyek alkalmazkodnak megváltozott olvasási szokásainkhoz. Zsigmond elmondta, hogy íróként-szerkesztőként igyekszik olyan szövegeket létrehozni, amelyek őt magát is érdeklik. Tompa Gábor külön köszönetet mondott Láng Orsolyának, akinek illusztrációi díszítik az újonnan megjelent könyv lapjait.
A következőkben Részegh Botond munkáit Tompa Gábor méltatta. Tompa szerint Részegh munkái Dosztojevszkij regényeinek hangulatát idézik, mintha egy arctalan Raszkolnyikovot látnánk a javarészt sötét tónusú festményeken. Részegh Botond festményeihez Dragomán György írt szövegeket, mind a képek, mind a novellák a börtön, a bezártság, az egyedüllét tematikáját dolgozzák fel. Dragomán szövegeiből Csutak Réka és Laczkó Vass Róbert színművészek olvastak fel egy-egy részletet. A megnyitó után kötetlen beszélgetéssel zárult a délután.
KOVÁCS BEA
Szabadság (Kolozsvár)

Felelősség és értékteremtés
Átadták a Communitas alkotói ösztöndíjait
Ünnepélyes esemény színhelye volt péntek délután a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza. Itt adták át a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány immár hagyományos, alkotói ösztöndíjait. Az idén 42 fiatal, 35 év alatti, az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, a film és atelevízió területén pályázó alkotó részesült az egy évre szóló, havi lebontású ösztöndíjban – a pályázóknak az erdélyi magyar kultúra valamelyik kiírt ágazatához kapcsolódó éves alkotói tervezetet vagy előadói elképzelést kellett benyújtaniuk.
A díjiosztó ünnepségre délután 4 órától került sor, a gálát a Moonfellas nevű formáció, Kiss Levente, tavalyi díjazott zenész együttesének rövid koncertje nyitotta meg, majd az est házigazdájaként, az ösztöndíjbizottság tagjaként Gáspárik Attila szólt a jelenlévőkhöz. Mint mondta, a Communitas Alapítvány tizenharmadik alkalommal osztja ki ösztöndíjait, amelyekben az RMDSZ jóvoltából idén 42 fiatal alkotó részesülhetett. Az elbíráló bizottság tagjai – a házigazda mellett Markó Béla, Béres András, Bocsárdi László, Bogdán Zsolt, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Vannai István Zsolt, Balázs Imre József, Gálfavi György, Karácsonyi Zsolt, Kovács András Ferenc, László Noémi, Bartha József, Kolozsi Tibor, Részegh Botond, Sipos László, Berszán-Árus György és Schneider Tibor – mindannyian társadalmi munkaként vállalták el a feladatot, közöttük több olyan alkotót is találunk, akik annak idején maguk is részesültek az ösztöndíjban.
Markó Béla, az ösztöndíjbizottság elnöke hozzátette: ezelőtt 13 évvel 12 alkotó nyert alkotói ösztöndíjat, idén harminccal többen. – Ez egyértelműen bizonyítja, hogy nem csak elindítottuk a támogatást, hanem kiemelten fontosnak tartottuk, hogy növeljük a díjazottak számát. Az egy éven át folyósított, havi majdnem 800 lej számukra komoly egzisztenciális könnyebbséget jelent, ugyanakkor évről évre komoly vita folyik arról, hogy mit és hogyan kellene változtatni. Idén arról folyt a vita, hogy ma, amikor a mi közösségünk is mozgékony, mi az az erdélyiség, ami állandó kritériumot képezhet? Miért fontos ez az összmagyarság szempontjából? Azért, mert ez gazdagító tényező: létezik olyan erdélyiség – például a Kós Károly vagy a Bánffy Miklós erdélyisége –, amely hozzáad az egységes magyar kultúrához. Nekünk ezzel szemben van olyan felelősségünk, amelytől nem tekinthetünk el. De van-e a fiatal alkotónak felelőssége a közösségével szemben? Úgy gondoljuk, hogy minden értelmiséginek felelőssége van azzal kapcsolatosan, ami körülötte történik. Ugyanakkor a társadalomnak is felelőssége van velük szemben. Főleg ha kiszolgáltatjuk őket a politikának – az RMDSZ és a Communitas Alapítvány próbálja úgy intézni az ösztöndíjak sorsát, hogy ezt is szem előtt tartja: alárendelt művészekre nincsen szükségünk, szabad alkotókra igen. Ehhez kívánok elsősorban saját magunknak továbbra is felelősségérzetet – mondta köszöntőbeszédében Markó Béla, majd a 2015-ös Alkotói Ösztöndíjak nyerteseinek díjazása következett. A filmművészet és televízió területén díjazottaknak Schneider Tibor, az irodalmi ösztöndíjakat elnyerőknek Gálfalvi György, Kovács András Ferenc és Karácsonyi Zsolt, a színházművészeti ösztöndíjasoknak Béres András, a vizuális művészetek terén pályázó nyerteseknek pedig Bartha József adta át a díjakat.
Az est további részében Daragics Bernadette, az Osonó Színházműhely tagja, tavalyi díjazott színművész olvasta fel Láng Orsolya irodalmi ösztöndíjas Költőszobor jelen című versét, majd tárlatnyitó vette kezdetét: a vizuális művészetek kategóriában tavaly díjazott képzőművészek munkáit állították ki a Stúdió Színház előcsarnokában, ezen alkotásokat méltatta Sipos László festőművész, grafikus, a bizottság tagja.
– A jelenkori képzőművészeti megnyilvánulásokat három részre osztom: divat, árutermelés és tradicionális értékteremtés. Az elsőre nem vesztegetnék szót, mert a divat megy ki leghamarabb a divatból. A másodikkal kapcsolatosan megjegyzem, hogy ma már nincsenek izmusok, értéktelen világban élünk, amelyben a galériák döntenek. Ami az értékteremtést illeti, értékteremtés az, amit a több évezredes képzőművészet létrehozott – olyan párbeszéd alkotó és alkotás között, amely megérinti a nézőt, olyan munka, amelyben a festék anyaggá, érzéssé alakul. A művésznek a föld iránt is, ahol él és a kor iránt is, amelyben alkot, felelőssége van: a képzőművészet meghatározza a kort, amelyben létezik. Nagyszerű dolognak tartom az alkotói ösztöndíjat, amely lehetőséget ad a kiteljesedésre – mondta Sipos László, majd a díjátadó gála további részeként a 2014-es irodalmi, zenei és színházi ösztöndíjasok közreműködésével, a film és televízió kategóriában díjazottak munkáinak rövid vetítésével folytatódott.
Az ösztöndíjbizottsághoz idén beérkezett 214 pályázatból 42 részesült pozitív elbírálásban. Az ösztöndíjasok névsora a következő: Bartincki Tamara, Besenyei Katalin, Borsos Tünde Krisztina, László Barna, Pálfi Kinga, Varró-Bodoczi Zoltán (film és televízió), Adorjáni Panna, Bálint Tamás, Horváth Előd Benjámin, Márkus András, Muszka Sándor, Serestély Zalán, Szabó Ádám, Székely Örs, Visky Zsolt (irodalom), Barabás Réka, Bende Sándor, Czikó Juliánna, Fekete Lovas Zsolt Sándor, Marosán Csaba-László, Ruszuly Ervin, Sándor Annamária, Szűcs Ervin, Váróterem Projekt (színházművészet), Barabás Szabolcs, Cabuz Andrea, Fazakas Noémi, Ferencz Zoltán, Gagyi Botond, Gáspár Szilárd Miklós, Hotykai Evelin, Madaras Péter, Tivadar Andrea (vizuális művészetek), Ábrám Endre–Veress Gáspár, Gergely Zoltán, Munkácsi Dóra Krisztina, Potyó Béla István, Pozsár Róbert, Sándor Csaba, Tasi Nóra, Toró Árpád, Török-Gyurkó Áron (zeneművészet).
knb
Népújság (Marosvásárhely)

Markó Béla már nem hisz a fejlődésben
„Azt hittem, mindent leírtak már Istenről". Ezzel a meglepő kijelentéssel kezdődött az író-olvasó találkozó csütörtök délután Szatmárnémetiben, a püspöki palota dísztermében. Pompásabb helyszínt nem választhattak volna az esemény számára, a fenti megállapítás pedig Nm.ft Schönberger Jenőtől, szatmári római katolikus megyéspüspöktől származik, amivel azt est díszvendégét, Markó Béla költőt méltatta.
Az egyházfő Markó azon szinonimáját emelte ki, amelyben Krisztusról, mint fehér botról ír Isten kezében. „Élete során Ön is azt remélhette, fehér bot tud lenni Isten kezében az erdélyi magyarság számára", parafrazálta Markó gondolatmenetét Schönberger, aki szerint a művészet célja az, hogy Istent közelebb hozza az emberekhez. „Ezt tapasztaltam Önnél is", mondta.
Pataki Csaba szenátor Markó kettős, művészi és politikusi szerepét emelte ki méltatásában. Szerinte az erdélyi magyarság kisebbségi létében nehéz szétválasztani a két szerepet és nagyon fontos példát mutatni. Markó személyiségének egyik legfontosabb jegyeként kitartását nevezte meg, „hasonló kitartásra van szüksége a magyarságnak is, hogy meg tudjon maradni magyarként".
Markó rövidke önismertetőjében azon meggyőződésének adott hangot, hogy a politikát nincs jogunk szétválasztani a művészettől, az irodalomtól. „A vad és nehéz politikát a szép lélek művészetétől és az egyháztól nem szabad szétválasztani! Sőt, össze kell keverni! Ez a jövő záloga", vallotta.
A szerző legutóbb megjelent szonettköteteit Végh Balázs Béla irodalmár, egyetemi oktató méltatta, aki Markó verseit a francia és német irodalmi hagyományok folytatásaként jellemezte, komoly modern egzisztencialista jegyekkel ötvözve.
„A szonett kötött formái egyfajta összetartó erő a szerző számára széteső világunkban. Közben azonban önmaga is folyamatosan feszegeti a határokat, amelyben a játék is alkotásainak egyik alapvető eleme. Tartalom és forma között sokszor feszültség van, mégis, gyakran érezhető a harmónia iránti vágy", fogalmazott Végh Balázs Béla Markó Elölnézet és Passiójáték című köteteiről.
Jánk Károly költőnek a program szerint szintén beszélnie kellett volna a két kötetről, ám ő úgy döntött, inkább a beszélteti a költőt. Mindez nagyszerű fogásnak bizonyult, hisz a mintegy egy órás dialógus, de nevezhetjük akár interjúnak is, az est legérdekesebb részének bizonyult. Markó ebben beszélt az alkotásról, műhelytitkokat fedett fel, életszemléletét vázolta.
Az önkifejezés más módját választotta abban a bő egy évtizedben, amikor irodalmi tevékenysége szünetelt és leginkább a politikára koncentrált, jött a válasz az első kérdésre. „Amíg úgy éreztem, ezen a módon már nem tudom kifejezni magam, akkor ismét kényszerré vált az irodalom. El kellett fogadnom, hogy a világ úgy kerek egység, ahogy van, ebbe pedig beletartozik az irodalom és a politika is. A legnehezebb az volt, és úgy érzem, a mai napig sem sikerült teljesen, hogy az emberek elhiggyék: az, akit politikusként ismertek meg, az író. Olyan ez néha, mintha mozgó vonatra szeretnék felszállni", fogalmazott.
Fiatal koromban el nem tudtam képzelni, hogy szonetteket vagy hasonlóan kötött klasszikus formákat írjak. Akkor még a formabontás hajtott", válaszolt arra a kérdésre, hogy hozzáállás, alkati kérdés-e, amiért szonettekben ír. „Aztán a '80-as években rájöttem, a szonett kötöttsége az élettér zártságát jelenti. Különösen igaz volt ez az 1989 előtti időkre. Bele kell szoknunk életünk keretei közé! A kérdés már csak az, ki tudjuk-e fejezni magunkat a zárt keretek között? Meg tudjuk-e találni a szabadságot a zárt keretek között. Őrültségnek tűnik, főleg az irodalomban, olyan kötöttségek közé szorítani magunkat, hogy pontoson 14 sorba kifejezzük ki gondolatainkat, ugyanakkor kihívás is ez egyben. Megvannak a veszélyei is, hisz könnyen rutinná válhat. De hát a festő is addig szabad, míg ki nem választja a vásznat. Attól kezdve neki is keretek között kell dolgoznia".
Markó és a festészet szoros kapcsolata nem újszerű, Elölnézet című kötetének szonettjeit egy-egy híres festmény ihlette. „Az író ír, a festő pedig illusztrál - ez az általános gyakorlat. Úgy gondoltam, ideje megfordítani ezt, hogy ezúttal a költőnél legyen az alázat", vázolta kötetének születését.
Ezzel szemben a Passiójáték című szonettkoszorú megírásával a fordított utat járta be. „Részegh Botond grafikus barátomtól kaptam 17 fejet és megkérdezte, nincs-e kedvem írni hozzájuk valamit. Miközben a különböző, de nagyon szuggesztív arcot néztem, rájöttem, hogy ezek Krisztus szenvedésének arcai - noha a szerző nem ennek szánta. A passió 14 stációból áll, sokan a feltámadást a 15. stációnak tartják. Kiválasztottam 15 arcot, ehhez íródott a szonettkoszorú", magyarázta.
A szonettkoszorúról tudni kell, hogy 14 szonettből áll, az előző szonett utolsó sorával kezdődik a következő, míg az utolsó, ún. mesterszonett az összes első sorból áll. Markó pályafutásának nem ez az első szonettkoszorúja, hisz 1987-ben már írt egyet a kiemelkedő magyar költőkről.
„A szonettkoszorú megírása az önkínzás folytatása a szonetthez képest", viccelődött a költő. „Elsőként a mesterszonett született meg, így adottak voltak a szonettek első sorai. Fordítva ezt el sem tudom képzelni. Mint ahogy Krisztus áldozatát is csak úgy tudom elképzelni, hogy előre ismerte a végét - a feltámadást", engedett egyszerre bepillantást az alkotás folyamatára és vallásszemléletére.
Markó szerint a költészet egy vég nélküli folyamat, amelyben nem fejlődés van, csak irányok vannak. „Fiatal korban hittem a fejlődésben! Az élet, az irodalom fejlődésében. Most már nem hiszek benne! Ötszáz-ezer éve már mindent tudtak a művészetről és keresték az igazságot. Mi azzal vagyunk okosabbak, hogy tudjuk, ők milyen úton indultak el, mi arra már nem indulunk el. Az egyetlen igazi verset senki nem fogja megírni, az egyetlen igazi festményt senki nem fogja megfesteni. És nem is kell!"
„A természetben benne van a kezdet és a vég. És benne van az is, hogy soha nincs vége", válaszolta arra a kérdésre, amikor Jánk Károly a kert gyakran felbukkanó motívumát firtatta. „Ember és ember között nem ott húzom meg a választóvonalat, hogy hívő vagy hitetlen, hanem ott, hogy keresi-e a folytatás, az élet meghosszabbításának lehetőségét bármilyen módon vagy nem", folytatódott a válasz.
„Az alkotásban nincs segítség! Az ötlettől a megvalósításig - ez egy magányos folyamat. Az életben azonban nem szeretem a magányt! Társas lénynek tartom magam és kifejezetten szeretem az emberek társaságát. Gondolataink is jobbak, fontosabbak, sőt eredetibbek, ha másokéval ütköztetjük őket", engedett rálátást életszemléletére.
Az író-olvasó találkozó és könyvbemutató utolsó részeként Kereskényi Sándor irodalomtörténész nyújtott néhány „fogódzkodót" Markó „Rekviem egy macskához" című esszé-és publicisztika-gyűjteményéhez. „Ha egy Markóra igazán jellemző tulajdonságot kellene említenem, akkor a tudatosságot választanám. Tudja, miként kell beosztani erejét. És ez ebben a könyvében is tetten érhető. Mint ahogy az aggodalom a romániai magyar közéletiség utánpótlásáért is, ami nagyon is helytálló. Komoly vita tárgyát képezheti, hogy Markó miként járult hozzá ezen utánpótlás kitermeléséhez, azt viszont kétségtelen, hogy amikor magához ragadta a gyeplőt, arra szükség volt! Különben káosz lett volna", jelentette ki Kereskényi.
Az irodalomtörténész szerint Markó alkotásában a francia racionalizmus érhető tetten a neotradicionalizmus égisze alatt. „Ennek jegyében Markó az egyén és a közösség, az ösztön és a humánum közötti egyensúly megvalósítására törekszik. Az egyensúly amúgy is központi gondolata létének, egyfajta emancipáció a székelység jegyében". A macska motívuma, amely nem először bukkan fel Markó címeiben, „a nehezen idomítható természet motívuma. A liberálisok között konzervatív, a konzervatívok között liberális - gyakran érte ez a vád a szerzőt egyéb téren is", utalt Markó politikai tevékenységére Kereskényi.
„Markó révén a székelység európai rangra tett szert. Összegzésként pedig elmondhatom, a magyar politikai színtérnek, vagy ha úgy tetszik, majompanoptikumnak kevés olyan súlyú személyisége volt, mint Markó Béla", jelentette ki Kereskényi Sándor.
Az esemény zárásaként a találkozó moderátora, Erdei D. István parlamenti képviselő egy üres jegyzettömbbel ajándékozta meg a mestert, aki külön megköszönte Nagy Csongor és Rappert-Vencz Gábor színművészek kiemelkedő produkcióját, amelyek során egy-egy szonettjét felolvasták.
szatmar.ro

Bukarestben mutatkozik be a csíkszeredai Új Kriterion Galéria
Két kiállítással mutatkozik be Bukarestben a csíkszeredai Új Kriterion Galéria, amely fennállásának ötödik évfordulóját ünnepli. Részegh Botond grafikus, a galéria kurátora elmondta, hogy a két tárlat keresztmetszetet nyújt a galéria tevékenységéről, ugyanis mintegy harminc olyan művész munkái láthatók, akiknek Csíkszeredában volt kiállításuk.
A Hajdu Áron által vezetett Új Kriterion Alapítvány égisze alatt működő galéria fennállása alatt főleg romániai és magyarországi művészek munkáit tárta a közönség elé. Céljuk, hogy megismertessék a közönséggel román és a magyar képzőművészek munkáit, és találkozási lehetőséget teremtsenek számukra. A kurátor hangsúlyozta, hogy az elmúlt öt évben olyan fontos román művészek állítottak ki a székelyföldi városban, mint Ion Grigorescu festő – akinek a munkái egyebek mellett a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMA) láthatók –, valamint Mircia Dumitrescu, Alexandru Rădvan és Aurel Vlad. A magyarországi művészek közül Gaál Józsefet, Vásárhelyi Antalt, Korniss Pétert, Tóth Györgyöt emelte ki, akiknek a munkáit most megtekintheti a bukaresti közönség. Ebből az alkalomból egy 240 oldalas román, angol és magyar nyelvű katalógust is kiadtak. A kiállított munkák egy része a bukaresti képzőművészeti egyetem galériájában, egy másik pedig a Balassi Intézet bukaresti intézményében tekinthetők meg december 16-ig.
Szabadság (Kolozsvár)

Otthonosságkeresés az idegenség témáján keresztül
Startolt az 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál
– Nem csupán a migrációs jelenségek miatt választottuk ezt a témát, az idegenség kérdéskörét, hanem mert önvizsgálatra szólít minket, és egyébként a Paradicsomból való kiüzetés óta foglalkoztatja az embert. Elgondolkodhatunk azon, hogy kik vagyunk mi, és kik a többiek, mi az, hogy idegen, mit jelent valahová tartozni, egyáltalán mi az identitás. Ezeket és még jóval több kérdést vetnek föl az előadások, remélem, hogy egyúttal az otthonosság érzetét is kelti önökben a fesztivál – hangsúlyozta Tompa Gábor színház- és fesztiváligazgató tegnap este, az 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál megnyitóján a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében. A november 24-e és december 4-e között zajló rendezvénysorozaton 14 országból 20 meghívott produkció tekinthető meg, ehhez csatlakozik a házigazda intézmény két előadása. Az előadások és a beszélgetések mellett különböző kapcsolódó eseményekkel is készülnek a szervezők.
Az elmúlt hetekben olvashattak már lapunkban a fesztivál előadásairól, az alábbiakban a kapcsolódó rendezvényeket – kiállítás, könyv- és albumbemutatók, filmvetítések, koncertek – ismertetjük. A TIFF Házban (Egyetem/Universităţii 6. szám) zajló könyvbemutatók sora már ma elindul, délután 2 órától Cristina Modreanu két kötetét ismerhetik meg az érdeklődők.
November 28-án, hétfőn 13 órától mutatják be a Tompa Gábor – Egy rendező életművéből. A Három nővértől a Cseresznyéskertig című háromnyelvű albumot (Román Kulturális Intézet kiadója, 2016), amelyről George Banu teatrológus ezt írja: „Tompa Gábor a művészeknek abba a családjába tartozik, melynek tagjai nemcsak a színpadra figyelnek, hanem építők és építkezők, hely- és emberteremtők egyszersmind. A színpadon egy ember műve mindig közös munkával valósul meg, így egyéni és közös ugyanakkor. És éppen ez az, amit az album állít: a rendező soha nincs egyedül.”
December 1-jén, csütörtökön déli 12 órától Visky András Ki innen című drámakötetét mutatják be, amely a Koinónia Kiadónál látott napvilágot idén. A könyvben szereplő művek többségét (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték. A drámakötetet Láng Zsoltnak a szerzővel készített interjúja egészíti ki.
…
Káprázat és kárhozat a címe Részegh Botond kiállításának, amely november 27-én, vasárnap délután fél 4-kor nyílik meg a stúdióban. Barabási-Albert László fizikus, hálózatkutató írja a tárlat kapcsán: „Részegh Botond festményei finom dimenziókat törnek fel. Olyanokat, amelyeket az ember vagy azonnal észrevesz, vagy amelyek mellett háborítatlanul továbbmegy. Abban segítenek, hogy lehajoljunk és csodáljuk a kifordított világot. Lehetetlen rögzíteni őket, túl sok bennük a misztikum ahhoz, hogy számokkal meghatározhatók legyenek, pénzzel pedig még kevésbé. Ezért van rájuk szükségünk.”
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a 2016-os Ezüstfenyő-díjakat, kitüntették a leköszönő honatyákat
Huszonkilenc személynek és egy intézmény képviselőjének adott át a 2016-os Ezüstfenyő-díjakat Kelemen Hunor szombaton, Marosvásárhelyen, a Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése előtt. A szövetségi elnök kitüntette a volt ügyvezető elnököt és a leköszönő RMDSZ-es honatyákat is.
A marosvásárhelyi Kultúrpalotában ünnepi beszédében Kelemen Hunor emlékeztetett, az RMDSZ megalakulásának 13. évfordulóján adták át először az Ezüstfenyő-díjat mindazok munkájának elismeréséért, akik szerepet vállaltak a közösségi javak visszaszerzésében, a szövetség programjának megvalósításában. A 2016-os díjban 29 személy és egy intézmény részesült.
Az elzárkózás, a közöny nem célravezető, a közösség meggyengüléséhez vezethet – hangsúlyozta az RMDSZ-elnök, hozzátéve, hogy nem csupán a jog és az intézményes keretek befolyásolják a közösség fennmaradását. Ez azoknak a személyekhez is köthető, akik az általuk kiválasztott területen tudásukat a közvetlen környezetükben élők, a helyi közösségek szolgálatába állítják.
 „Szükség van a hősökre, a kis- és nagybetűs hősökre, olyan példaképekre, akik összekapcsolják a múltat a jövővel, akik cselekvő részesei, hétköznapi hősei a kultúránk értékeinek megőrzésében, a közösségünk javainak ápolásában, hogy ez az ország ne csak lakcímünk, de otthonunk is legyen. Ezeknek a hősöknek a létük nélkülözhetetlen, hiszen követendő példák, hősök hiányában mindaz, amit 27 év alatt kivívott a romániai magyar közösség, visszafordítható, egy tollvonással áthúzható” – fogalmazott a politikus.
Az RMDSZ 2016-os Ezüstfenyő-díjazottjai a következők: 
Balázs Antal nyugalmazott néptanító, faragómester,
Balázs Dénes tanár,
Barcsy Lajos, a nagybányai Teleki Blanka Nyugdíjas Klub vezetője,
Biró Albin, a Szövetség csíki szervezetének alapító tagja, a Biztosítási Felügyelet vezetőtanácsi tagja,
Csibi László az RMDSZ tölgyesi szervezetének elnöke,
Fábián Emese humánerőforrás-felelős,
Fornvald András erdészeti jogi szakértő,
Gábor Árpád János, az RMDSZ búzásbocsárdi szervezetének elnöke, a község alpolgármestere,
Gáspár-Barra Réka újságíró,
Gáspár Attila-Adalbert karnagy, zenetanár,
Hajdú Géza színművész,
a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium,
Ilkei Árpád unitárius lelkész,
Keresztes Kálmán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Szeben megyei kirendeltségének elnöke, oktatási szakértő,
Kilyén Ilka színészművésznő,
Kovács Imre Németpereg polgármestere,
Máté András Levente, az RMDSZ volt parlamenti képviselője,
Meleg Vilmos színművész,
Dr. Molnár Csaba állatorvos,
Nits János nyugdíjas, egykori városi tanácsos Szatmárnémetiben,
Pál József Csaba főesperes,
Pauer Andrea főkönyvelő,
Petki Pál tanár,
Pop Piroska pénztáros,
Sipos Ilona, az RMDSZ Temes Megyei Szervezetének irodavezetője,
Szabó Anna nyugdíjas,
Szabó Levente-György, Kémer polgármestere,
Szakács Imre nyugdíjas tanító, egykori alpolgármester,
Székely Levente, az RMDSZ Galac Megyei Szervezetének elnöke,
Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Az Ezüstfenyő-díjak átadása után az RMDSZ szövetségi elnöke megköszönte Kovács Péter volt ügyvezető elnök, illetve a leköszönő szenátorok és képviselők munkáját, oklevéllel és Részegh Botond képzőművész alkotásával díjazva őket.
Antal Erika
maszol.ro

Szakrális grafikák
Pénteken délután az Arad Megyei Múzeum szépművészeti részlegén Vásárhelyi Antal szatmárnémeti születésű, hosszú ideje budapesti – időközben mintegy évtizedig a németországi Nürnbergben is élt – grafikusművész kiállítása nyílt meg. A bevezetőt dr. Sandu Adrian művészettörténész tartotta, a kiállítót dr. Onisim Colta egyetemi tanár, képzőművész mutatta be, Vásárhelyi Antalt nagy művészként, a középpont, a részletek és a kompozíció mestereként értékelve.
A művésszel a kiállításmegnyitót követően beszélgettünk.
– Önnek a vezetékneve hasonlít a Vasarelyéhez (a magyarban azonos azzal), bizonyos mértékben alkotásai is mintha emlékeztetnének rá. Van-e valami összefüggés? Ihlette-e Önt valamennyire is Vasarely művészete?
– Nem! Bevallom, régente dühös is szoktam lenni – manapság már nem –, amikor vele kapcsolatban emlegetnek. Amikor még nagyon fiatal voltam, írtam egy levelet Vásárhelyi Győzőnek (Vasarelynek). Tanácsot kértem tőle, így kerültünk kapcsolatba. Egy nagyon csúnya levelet írt vissza, hogy legyek inkább mérnök (a levélhez mellékeltem néhány rajzot is, amelyek amolyan szárnybontogatások voltak legfeljebb, nem volt még akkor semmilyen előképezettségem); naiv gyermekként nekem nagyon rosszul esett, hogy eltanácsol. Aztán később többször is, amikor Németországban vagy Franciaországban egy bemutató könyvben, lexikonban együtt jelentünk meg, mindig kimásoltam és elküldtem neki. Amikor 1983-ban Párizsban volt az egyéni kiállításom, postáztam neki meghívót – a fiát küldte el, ő akkor már beteg volt. A névazonosság jó sztori, de az összehasonlításnak őszintén szólva nem örülök. Én játékosabb vagyok, nem az op-art irányába megyek, engem a testek és a különböző épületrészek játéka, a térbe elhelyezése érdekel. Vásárhelyi Győző az op-art atyja, nagyon tisztelem, le a kalappal előtte, nehogy félreértse valaki – de én Vásárhelyi Antal más vagyok, mással foglalkozom.
– A méltató azt fejtegette, hogy képeinek hangsúlya a középpontra esik, vagy valami hasonló.
– Igen, van egy központi szimmetria munkáimban, de az aszimmetriával is dolgozom. Például ez a kép egy illusztráció, valahol, Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. regényéhez. Próbáltam nagyon tömören megfogalmazni a mű mondanivalóját, úgy próbálom megfogni vizuálisan, hogy érződjön a dráma, amit a regényben megfogalmaz. Egészen másképpen nyúltam például Madách Ember tragédiájához, a tizenöt színben, ott didaktikusan – itt, a regény esetében csak a gondolatot fogtam meg.
– Ön természetesen művészszemmel nézi, fogalmazza meg a dolgokat. Mit gondol, az átlagember ezeket a kissé absztrakt műveket felfogja, megérti?
– Kár, hogy nincsenek odatéve a címek, mert azok segítenének. Például ennek a szemben lévő képnek az a címe: A körző csillagkép. És létezik ilyen csillagkép. Elindultam egy valamiből, a körből és körzőből, tömeget csináltam annak a csillagképnek, és összekötöttem egy körzővel. Vagy a másik, a Penrose kocka, abban megpróbálom megmutatni belül, kívül, hátul a többdimenziósságát a térnek. Mindegyiket valamilyen formában, ha van türelme az embernek megnézni, megérti. Nem absztrakt képek ezek, én nem találom absztraknak. Itt vannak a fraktál-elméletek, a háromszögekből épülő Dávid-csillag-szerűség. Itt végül is a háromszög viszonyulása magához és a továbbgondolás a lényeg. Vagy ott van az repülő torony. Pontosan az a lényege, hogy megpróbáltam kívülről is megmutatni, meg a belsőt is, a lépcsőt, ami felvisz, egyszerre. Sokszor a szememre vetik, hogy nem ábrázolok embereket. De az emberek benne élnek az épületekben, meg az épületet is ember alkotta. Vagy ott van például Madách. Először mindenki gondolkodott, hogy az Urat miért nem ábrázolom. Azt mondtam: emberek, én nem vagyok ateista, de megpróbálom a legtökéletesebben ábázolni, egy négyzettel, egy körrel, egy egyenlő oldalú háromszöggel – e három olyan tökéletes forma, amelynél tökéletesebbet az emberiség nem tud kitalálni. Mi nagy építőmesternek tudjuk az Urat – láttam már daliának, öregnek stb. ábrázolni, magam így próbálom megjeleníteni.
Az a lényege az egésznek, hogy az ember egy kicsit gondolkodjon el azon, amit lát, ne csak felületesen menjen el mellette. Nem biztos, hogy az ember, akár ha tanult is, mindennap találkozna ilyen alkotásokkal, amelyekbe én mindig mondanivalót kívánok belevinni. Mondhatnám szerencsém volt, mert akárhol állítottam ki, volt értő közönsége – Japánban, Amerikában ugyanúgy, mint Finnországban, Görög- vagy Spanyolországban.
– Végül hadd kérdezzem meg: hogy került Ön Aradra?
– Véletlenül. Van egy barátom Csíkszeredában – Részegh Botond –, akit az itteni kurátor, Sandu Adrian kiállított. A lényeg: megnézte munkáimat, és azt mondta: szívesen.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)