Egységes-e a nemzet?
Örök dilemma, hogy mi a helyesebb: mentálhigiénés okokból távolról elkerülni a szellemi kútmérgezők nemzetellenes médiáját, vagy „ismerd meg ellenségedet” logikával figyelemmel kísérni azt? Vélhető, hogy a mértékkel fogyasztás a legcélszerűbb, elvégre valamilyen szinten ismerni kell más szubkultúrák hangulatát is, tagjaik épp úgy sorsalakító szavazattal rendelkeznek, mint a nemzetépítő erők támogatói. A közösségi portálok amúgy, bármennyire is saját ismerőseink vesznek körbe bennünket, alkalmasak arra, hogy bizonyos mértékben a másik oldal véleményét is elénkbe hozzák, olykor egészen meglepő kendőzetlenséggel. (Gondoljunk csak az MSZP Európai Parlamenti listájának éllovasára, Szanyi Tiborra, aki Facebookon kívül is mond megdöbbentőket a román uralom alatt sínylődő magyarok román mivoltáról, de akkor engedi el magát igazán, amikor közvetlenül velük vitatkozik.)
Gyűlöletbeszéd
Ahogy az ember beleolvas egy balliberális portál valamely kormányt bíráló bejegyzésének hozzászólásaiba, lefagy, hogy kikkel is él együtt. Hogy messzebb ne menjek: itt van a Fidesz azon – teljes mértékben jogos kívánalmat megfogalmazó – választási plakátjának ügye, melyen az április 6-án győztes párt tiszteletet követel a magyaroknak.
Vannak, akik ezt is problémának látják, ebből is gúnyt próbálnak űzni, ezt is kihasználják sajátjaik kormány ellenes heccelésére. „Felejtve” közben, hogy kikkel is állunk szemben. Az EU valódi természetét, mint cseppben a tengert, meg lehet mutatni a mezőgazdasági támogatások ügyét felvázolva. Emlékezzünk: a kétezres évek első felében a csatlakozási tárgyalásokon, ha az illetékesek komolyan vették volna a szép szólamokat a közös Európai Házról, mi sem lett volna természetesebb, mint hogy probléma nélkül elérjük, hogy az Európai Unió a csatlakozó térség gazdasági lemaradását kompenzálandó, az oly sokat emlegetett esélyegyenlőség jegyében a magyar, lengyel, cseh gazdáknak nagyobb támogatást biztosítson, mint az unió fejlett országaiban dolgozó konkurenseiknek. Mi történt ehelyett? Gazdáink nemhogy kompenzációt nem kaptak, a már bennlevők mezőgazdasági támogatásának töredékét ígérték nekik, sőt, azt is megtiltották, hogy ezen országok saját forrásból egészítsék ki a támogatást. Nos, ha ebből valakinek nem evidens, hogy gyarmatnak kellettünk és a cél többek között e térség mezőgazdaságának lezüllesztése, majd a termőföldek felvásárlása volt, akkor az vagy képtelen elemi logikai kapcsolatok érzékelésére vagy hazudik.
A magyar politikum nagy része ennek dacára a 2003. április 12-i népszavazást megelőzően ezeréves álom beteljesüléséről regélt egyéb demagóg szólamok mellett Dávid Ibolyától Gyurcsány Ferencig. Orbán Viktor pedig össztüzet kapott a sajtóban, amikor szólt, hogy mérlegelni kell a belépést, és hogy a csatlakozás mellett szóló érvek súlyosabban esnek a latban, mint a kívülmaradás mellettiek. Magyarország magát baloldalinak és liberálisnak nevező kiszolgáló elitje saját kiváltságos pozícióját féltette, ezért szalonképtelennek igyekezett nyilvánítani minden olyan véleményt, amely egyáltalában mérlegelés tárgyává tette a népszavazáson az „igen” szavazatot. E komprádor elitnek pedig még mindig van akkora média- és támogatói ereje, hogy a világhálón kalandozva az ember elhűljön, miket képesek egyesek magyar nyelven megfogalmazni, hogy milyen fokú egyesekben a gyűlölet a kormány és általában a nemzeti oldal irányába.
A feudalizmus átka
Ha az identitásválasztás szabadságából indulunk ki és elfogadjuk Ernest Renan alapgondolatát, miszerint a „nemzet mindennapi népszavazás”, és valóban szembenézünk a problémával, le kell számolni néhány illúzióval. Nem mindenki része a magyar nemzetnek, aki magyarul beszél. Aki magyar anyanyelve dacára közömbös a nemzet jövője iránt, nem kötődik a magyar kultúrához, netán ellenséges érzülettel viseltetik a magyarsággal szemben, aligha része a nemzetnek. Ugyanígy nem tagja a magyar nemzetnek az sem, aki magyar állampolgárrá lett, de kulturálisan-szellemileg semmi nem köti a nemzethez. Maradnak azok, akik a globalizmus hagyománypusztító korszakában is kötődnek sajátjaikhoz, értékként tekintenek a közösség szellemi-kulturális gyökérzetére és ápolni igyekeznek azt.
Ők vajon mennyire összetartók?
Pártválasztás szempontjából aligha, hiszen két nagy táborra oszlanak, nem számítva azokat, akik nem szavaznak, vagy valami különös oknál fogva a másik oldalra szavaznak. Vallási tekintetben sem egységesek, hiszen vannak köztük katolikusok, protestánsok, ateisták, hogy csak a legnagyobb, legreprezentatívabb csoportokat említsem. Politikai céljaik tekintetében sem, hiszen vannak köztük republikánusok, monarchisták, ez utóbbiakon belül legitimisták és szabad királyválasztók. Mi az, ami e közösséget mégis közösséggé teszi?
Úgy vélem, egyfajta profán nemzeti minimum, ami megadja az egységes jelleget e nemzetben gondolkodó heterogén közösségnek, a tulajdonképpeni magyar nemzetnek. E nemzeti minimum alapja a nemzet jövőjéért érzett felelősség, a média minden csatornáján sugallt „mának élés” létformájának tagadása. Egyetértés abban, hogy feladatunk a közösség szellemi, kulturális, gazdasági és fizikai reprodukciója, a kollektív megmaradás és gyarapodás, párhuzamosan a magyarság versenyfeltételeinek javításával. Banalitásnak tűnhet, de nem az, különösen, amikor a második világháború befejeződése óta az említett újratermelési folyamatokat „belülről” fokozottan zavarják.
A demográfia problémái a ma liberálisainak, az LMP-nek már relevánsak, de szellemi elődeik a kilencvenes évek elején metsző gúny tárgyává tették azokat, akik a nemzet fogyásáról mertek beszélni, s ma is hallani ilyen hangokat a „baloldali” térfélen. A német megszállási emlékmű ügye villanófénybe állítja, milyen ádáz támadásoknak van kitéve a magyar történelmi önkép, hogy mekkora erővel próbálják egyesek az „utolsó csatlós” és a „bűnös nemzet” kommunista propaganda-hazugságait más csomagolással becsempészni kollektív tudatunkba. A kulturális újratermelésről mindent elmond, hogy balliberális kormányok idején a Fidesz-fősodor, az Orbán-Kövér páros által is mindig a dokumentálhatóan nemzetellenesnek tartott SZDSZ-é kellett lennie az oktatási tárcának. Gazdasági síkon is mennyi idő kellett, amíg 2010 után elindult a közmunkaprogram, s a családi adózás! Sokan évtizedekkel ezelőtt rámutattak arra, hogy adókedvezményt kell adni a gyermekek után, hogy a produktív rétegeket támogassa az állam, hogy munkára serkentsen, s ne a parazita életformát kultiválja az alanyi jogon járó segélyekkel.
Minden felesleges pátosz nélkül leszögezhető: a közösen átérzett nemzeti felelősség által egybefogott magyar nemzet reménykedéssel néz elébe a következő négy évnek. Azt várja, hogy az új kormánynak a kívülről rákényszerített gazdasági szabadságharc folytatása mellett legyen ereje a kulturális szférában, a könyvkiadás, lapkiadás, könyvterjesztés, könyvtárellátás terén is rendet teremteni, a filmipart legalább részben a magyar nemzeti öntudat regenerálásának szolgálatába állítani, s nekifogni a magyar nemzeti középosztály, valamint a kisgazda-társadalom megerősítésének.
E kérdésekben minden bizonnyal egységesek a magyar jövőben gondolkodók.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Trianon: „kéne végre egy közös terv”
A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”.
– Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így?
– Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre.
– Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól?
– Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is.
– Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló?
– Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam.
– Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát...
– Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását.
A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához.
– Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket?
– Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet.
– Mi a csoport célja?
– Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes.
– A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára?
– Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről.
Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk.
– Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett...
– Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása.
– Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi?
– Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni.
– Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv.
Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)