A „lámpagyújtogató” élete képekben és versben
Reményik Sándor születésének 125. évfordulójára
Augusztus 30-án 125 éve annak, hogy Kolozsvár belvárosában, a Tholdalaghy-házban megszületett Reményik Sándor, a költő. Édesanyja Brecz Mária, édesapja Reményik Károly, Kolozsvár főépítésze, az Egyetem, az Egyetemi Könyvtár, a Klinikák kivitelezője. Reményik a kolozsvári Református Kollégium végzettje, tanulmányait a jogi karon folytatja, de nem fejezi be. Első kötete, a Fagyöngyök 1916-ban jelent meg, ettől kezdve folyamatosan közöl. A Pásztortűz c. irodalmi folyóirat főszerkesztője. A két világháború közötti erdélyi magyar líra egyik legismertebb alakja volt.
Magányos ember. Húga családjával Budapesten lakik. Reményik öreg szüleivel, idős nagynénjével és nagybátyjával együtt az óvári Szentlélek (ma: Virgil Fulicea) utcában és a Hója alatti, Donát-úti tornyos villában. Támogatja őket, amennyiben törékeny egészsége és gyenge idegállapota engedi. Sokat tartózkodik Nagyváradon, Budapesten és Pécsett gyógykezelésen.
Szenvedélyes szeretettel ragaszkodik városához, Erdély hegyeihez és a „vadvizekhez”.
Eredj, ha tudsz – én maradok – vallja és teszi – marad 1941 októberében bekövetkezett haláláig. A Házsongárdi temetőben van eltemetve, furcsa véletlen folytán barátai, Mannsberg Arvéd és Lám Béla közelében.
Járjuk be Kolozsvárt Reményik szemével, idézzük fel azokat a gondolatokat, érzéseket és hangulatokat, amiket városunk ébresztett a költőben.
A halál gondolata foglalkoztatta Reményiket, hitt a gondolat és a költészet erejében
HANTZ LÁM IRÉN
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár első okleveles építészmérnöke: Reményik Károly
A város épített örökségének jelentős része az ő nevéhez köthető
A 20. század elején, amikor Reményik Sándor, az erdélyi költő fejedelem irodalmi próbálkozásainak még csak az első lépéseinél tartott, a Reményik név már jól ismert és elismert névnek számított kincses városunkban.
Nem csak Kolozsvár egyik legismertebb vaskereskedését működtető nagybátyáinak, hanem mindenekelőtt építészmérnök édesapjának köszönhetően is. Reményik Sándornak a két világháború közötti időszakban kiteljesedő költői, irodalmi és lapszerkesztői munkássága hatására aztán ez a név Kárpát-medence szerte fogalommá vált. A költő apja, Reményik Károly Kolozsvár legtöbbet foglalkoztatott építkezési vállalkozója volt a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben, ennek ellenére munkásságát csak kevesen ismerik. Pedig az ő nevéhez köthető a városunk arculatát nagymértékben meghatározó, és mind a mai napig álló köz- és magánépületek, épített örökségünk jelentős részének a kivitelezése.
NAGY BÉLA
Szabadság (Kolozsvár)

Mérnök, művész, helytörténész
A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját.
– A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek?
– A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott.
– Milyen volt ott az élet?
– A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem.
– Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod?
– Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka.
– Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában?
– Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van.
– Az alternatív energiatermelők is beletartoztak?
– Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van.
– A művészetek mikor kerültek be az életedbe?
– A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok…
– Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet?
– Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is.
– A helytörténet melyik része érdekel?
– Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek
– Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen?
– Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett.
– Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült?
– A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet.
– Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk?
– Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is.
– Mi vár még feltárásra a te szempontodból?
– Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt…
Nagy Béla
Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gyalui Farkas, a tudós könyvtárigazgató (1866–1952)
Kultúrtörténeti kutatásaim közben bukkantam rá a Kolozs megyében, Gyalun született Gyalui Farkas sokirányú szellemi tevékenységére. 1891-ben könyvtártisztnek nevezték ki a kolozsvári egyetemi könyvtárhoz. 1892-ben bölcseletdoktori oklevelet nyert, 1896-ban az említett könyvtár őre lett. Magas szintű, megbízható munkájával kivívta, hogy 1911-ben kinevezték könyvtárigazgatónak az egyetemi könyvtár élére. De már előtte Erdély egyik kiemelkedő szakértője lett a könyvtári tudományoknak, erre alapozva 1901 óta a kolozsvári egyetemen a könyvtári tudományok magántanára lett. Nemzedékek sorát ismertette meg az ókori könyvtárak létrejöttével, helyével, működési módjával. Megvilágította hallgatóinak, hogy könyvtári jellegük volt az asszír–babiloni ék- írásos cserépgyűjteményeknek. Egyiptomban és Ázsiában már Krisztus előtt a XIX. században voltak könyvtárak, csakhogy ezekben papirusztekercseken tárolták az ismereteket. A legrégebbiek közé tartozott a Memphiszben, Szuzában, Jeruzsálemben létrehozott könyvgyűjtemény, más néven könyvtár. Általa ismerték meg a kolozsvári egyetemi hallgatók az alexandriai könyvtár értékeit, sajátosságait. Megtudták, hogy Alexandriában éltek a tudományos irányzatok elindítói és művelői, akik a Ptolemaioszok bőkezűsége által oly helyzetbe jutottak, hogy irodalmi és tudományos munkásságuk kevés megszakítással mintegy 800 évig tartott (Kr. e. 300-tól Kr. u. 500-ig). Ebben könyvtárban írta meg Eukleidész a Kr. e. III. században geometriáját. Itt fejlesztette Eratoszthenész a csillagászati földrajzot, Hipparchosz az észlelő csillagászatot. Itt gyűltek össze az asztronómiai észlelések, melyek a spekuláció helyébe léptek. Az Alexandriában állami költségen élő tudósok a tudományok mindenik ágát művelték, az addig ismert anyagot kutatták és rendezték. Tudományos munkásságuk inkább a meglévő tanítása volt, mint újabb igazságok felfedezése. Közös lakhelyük a múzeum volt, melyben tisztán a tudománynak éltek: folyvást gyarapodó alapítványok gondoskodtak függetlenségükről. A múzeumhoz tartozott a nagy könyvtár, melyben Kr. e. 250 körül mintegy 490.000 tekercset őriztek. Egy másik nagy könyvtár a Szerápis templomában állott (42 ezer tekercs). E könyvtárak használata végett, valamint a tudós könyvtárőrök tanításainak meghallgatására az egész világból idejártak. A nyugati és keleti tartományokban élt s hírre vergődött orvosok és tanárok, bölcselők és papok, számfejtők és
csillagászok mind Alexandriába jártak és ott tanultak, az ott-tartózkodást tudományos ké- pesítésnek tekintették. Sajnos, a világtörténeti események, a belső erkölcsi és szellemi fejlemények ezt a központot sem hagyták érintetlenül. A terjedő kereszténység erősen támadta a pogány görög hagyományok veszélyes székhelyét, s Caracalla pénzügyi zavarain a múzeumi alapítványok elkobzásával segített. A nagy görög filozófusok tanításai fennmaradtak. A görög szellem fenntartotta magát, amíg az arabok hódító serege föl nem dúlta a várost (Kr. u. 642). A görög szellemet az arab váltotta fel. A könyvtár először Alexandria ostrománál, Julius Caesar idején égett le, később Antonius Cleopátrának ajándékozta a pergamumi királyok könyvtárát. II. Teodosius császár Konstantinápolyba vitette a megmaradt könyveket. A dolgozatom első részében szóba került a kolozsvári egyetemi könyvtár mint nagy jelentőségű tudományos-művelődési intézmény. Az eltelt 108 évben a tanulóifjúság sok ezer tagja gyakran ide járt ismereteit gyarapítani, egyetemi dolgozatai megírására, vizsgára jegyzetelni, anyagot gyűjteni. A doktori dolgozatok, könyvek megírásához is itt találta meg a legtöbb forrást. A fenti okok miatt indokoltnak találom, hogy felidézzem az egyetemi könyvtár létrejöttének előzményeit, a legfontosabb humán tényezők számbavételét és az impozáns szecessziós épület felhúzásának, alakításának évét, valamint az avatás ünnepélyes mozzanatait. Tervezője Giergl Kálmán és Korb Floris volt. Az építést Reményik Károly kolozsvári vállalkozó irányította 1906-ban és 1907-ben, az év végén már állt az építmény. Az ünnepélyes felavatásra 1909. május 18-án került sor. Az előzményekről tudjuk, hogy az Erdélyi Múzeumot 1859-ben alapították, és ez 34.156 kötetét használatra átadta a kolozsvári egyetemnek. Ehhez az újonnan létrehozott egyetem hely híján különböző gyűjteményekben őrzött 11.134 kötettel járult. Így az egyetemi könyvtár működését 45.000 kötettel kezdte 1874-ben, az épülő egyetem egyik földszinti részében, Szabó Károly, az EME múzeumőrének igazgatása alatt. Szabó Károly három évtizedes (1859–1890) múzeumőri és húszesztendős egyetemi könyvtárigazgatói működése alapozta meg az egyesített könyvtár későbbi fejlődését. Az ő nevéhez fűződik az önálló könyvtárépület felépítésének gondolata is. Szabó Károly halála után, 1891-ben Ferenczi Zoltánt nevezték ki igazgatónak. Kilencévi igazgatása idején újjáalakult a könyvtár. 1899-ben Pestre hívták, ő lett a Budapesti Tudományegyetem Könyvtárának az igazgatója. 1900. augusztus 3-tól Erdélyi Pál vette át a könyvtár igazgatását. Szervezőkészségével és szaktudásával az egyetemi és múzeumi könyvtárat az ország legkorszerűbb intézményévé fejlesztette. Nevéhez fűződik a mai gyönyörű épület felépítése, berendezése, és a benne folyó tudományos munka megszervezése. Az ő kívánsága volt, hogy a különböző termek rendeltetésük szempontjából kövessék a bázeli egyetemi könyvtár beosztását. A katalógusterem: új találmányú fiókokban, rögzítve „téglány alakú kartonlapokra” vannak feljegyezve a könyvtárban lévő könyvek. Engedtessék meg nekem néhány személyes emlék felidézése. Legalább 50 alkalommal kerestem címeket, műveket a katalógusteremben, és jegyzeteltem az olvasóteremben. Akkor tapasztaltam az állomány rendezettségét, hiszen a részleg felelősének kezébe adott kérőlap után 5-6 perc múlva megkaptam a kért műveket. A rendszer kidolgozásához annak idején Gyalui Farkas szakíró is hozzájárult.
Forrásmunkák: Révai nagy lexikona, IX. kötet; Lászlóffy Aladár – Házsongárd; internet
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)