A Kárpátokon túli magyarság
E sorozatunkban a Kunország, majd az annak felbomlása után alapított havaselvi (1330) és moldvai (1359) román vajdaságok, illetve Órománia (1881) területén élő magyarság történetébe nyújtunk bepillantást a teljesség igénye nélkül. Így például nem tértünk ki az 1840-es évekig fennálló Parahó völgyi Săcuieni külön közigazgatási régió ismertetésére, de a moldvai Zekelföld bemutatására sem. Ha egy korábbi írásomban Erdélyről azt állítottam – dr. Petru Groza egykori miniszterelnök szavaival –, hogy olyan, mint egy virágoskert, e metafora ráillik a Kárpátokon túli tájegységekre is.
Sokan azt sem tudják, hogy a Kárpátokon túli területeken (is) korábban telepedtek le a magyarok, mint a románok. Ez utóbbiak első nagyobb csoportjai csak 1200 táján jelentek meg a Dunától északra fekvő területeken. Tömeges letelepedésük a kun nomád állam felbomlása után indult be, amikor a kunok többsége a mongol veszedelem hírére Magyarországra és a Balkán-félszigetre menekült. Ne feledjük el azt sem, hogy Moldva területe szerves része volt a honfoglalás előtti magyar őshazának, Etelköznek, mert e folyók közti magyar őshaza a Dnyepertől a Szeret folyóig terjedt.
A Szeret Moldva legszebb magyar elnevezésű folyóneve, jelentése talán azt jelzi, hogy hajdanán a partjain letelepedő népcsoportok szeretetben, egymás nyelvének, kultúrájának tiszteletben tartása szellemében éltek. Sajnos, a modernkor nacionalizmusa rátelepedett az itt élőkre, és a homogenizálás jegyében gyors igyekezettel törekedtek felszámolni, eltüntetni minden, idegen etnikumokra vonatkozó helyi sajátosságot.
Moldva már a 9. század utolsó harmadában magyarok által lakott régió volt. A magyar jelenlétet a honfoglalás kori régészeti leletek igazolják. Így például a Karácsonykő (Piatra Neamţ) melletti dombon, a Fejedelemasszony halmán (Bîtca Doamnei) dr. Székely Zoltán régész magyar települést, földvárat és temetőt tárt fel.
E térséget hosszú időn át a jól szervezett törzsszövetségi jellegű kun állam uralta, majd erős magyar befolyás alá került. A tizenkettedik–tizenharmadik századfordulón Erdélyből magyar és német népfölösleg telepedett át a Szörényi bánságba (a mai Olténiába) és Kunországba (Havaselve és Moldva), mert e területek a magyar királyság ellenőrzése alatt álltak. Elképzelhető az, ha nem került volna sor az 1241-es nagy mongol támadásra, és nem tizedelik meg Magyarország népességét, akkor a történelmi magyar királyság határai valahol a Duna és a Prut vonalán állapodtak volna meg. Az akkori Európa egyik legnagyobb, legegységesebb és katonailag legütőképesebb állama, a magyar királyság itt is megszervezte volna a közigazgatást, és e térséget benépesítette volna magyarokkal, valamint más etnikumokkal.
Kezdetben a magyar terjeszkedés eszköze a katolikus egyház volt. (Gondoljunk csak arra, hogy jelenleg, a 21. század elején az erdélyi magyarlakta településeken a románosítás egyik legfőbb eszköze az ortodox egyház. Nem véletlen tehát az, hogy az utóbbi évtizedekben egy székely városban, Csíkszeredában missziós feladatokkal megbízott román ortodox püspökség létesült.)
A Kárpátokon túl az első római katolikus püspökség megalapítására (a későbbi) Moldva déli részén, a Milkó folyó környékén került sor. A milkói vagy a kun püspökséget 1227-ben szervezték meg. Időközben, 1241-ben, a tatár–mongol betörés miatt megállt a magyar és a német lakosság letelepedése, miközben a kunok többsége elmenekült. Az így keletkezett bizonytalan státusú területeken hirtelen megnőtt a Balkánról vándormozgalommal érkező vláhok, később (a 19. század derekától) románoknak nevezett népesség lélekszáma. Kisebb-nagyobb csoportjaik már korábban megtelepedtek Kunország területén, erre utal a pápa Béla magyar herceghez 1234-ben írt levele. Ebben a katolikus egyházfő megemlíti azt is, hogy némely kunországi régióban a német és a magyar lakosságot „bizonyos görög rítusú álpüspök” arra kényszeríti, hogy tőlük vegyék fel a szentséget. A kun püspökség népeit az említett pápai levél név szerint sorolja fel, eszerint a kunokon kívül még éltek magyarok, németek és románok. A katolikus hívek papjai a magyar domonkosok közül kerültek ki. A kora középkorban az Olt, a Duna, a Prut és a Kárpátok közötti területeken viszonylag nagyszámú magyar és német lakosság élt, ezt igazolja a toponómia. Domokos Pál Péter csángókutató szavaival: „hosszú sor magyar eredetű folyó- és helynév éppen eléggé bizonyítja azt, hogy a folyóvölgyeket a gyér szláv lakosság után, de még a románság előtt magyarok szállták meg”. Helynevek százai őrizték meg a hajdani magyar élet nyomait az egykori Szörényi bánságban, a mai Olténiában. Itt az egyik megye megnevezése, a Mehedinţi is magyar eredetű, mert a Miháld magyar név régies formájából származtatható. De nemcsak a nevek beszélnek, hanem az oklevelek is. Szörény első bánja Pósa erdélyi vajda volt, akit e tisztségben 1233-ban Lukács pohárnok-mester követett. 1247-ben, amikor IV. Béla magyar király újjászervezte a Kárpátokon túli magyar területeket, akkor a János és Farkas kenézségeit a Johannita Lovagrendnek adományozta Szörény földjével együtt. A lovagrend nagymestere, Rembald, ígéretet tett e területek védelmére és benépesítésére.
Kádár Gyula
Erdély.ma