Erdélyhez mindenki ért Magyarországon
A napokban tért haza Erdélyből Budapestre Szilágyi Mátyás főkonzul, akinek lejárt négyéves megbízatása. A magyar diplomatával készült beszélgetésünk a román-magyar viszony erényeit és árnyoldalait boncolgatja.
– A kisebbségbe szorult külhoni magyarság, a többségi román nemzetállam és Magyarország bűvös háromszöget képez, amiben mi, erdélyi magyarok évtizedek óta keressük a helyünket. De mit jelent egy magyarországi számára az erdélyi lét? – Magyarországon minden harmadik embernek erdélyi rokona van, valamint ennél is több ismerőse, így az, ami Erdélyben fáj a magyaroknak, az rögtön sajog Budapesten is. Tulajdonképpen a rendszerváltás előtt is így volt, csak akkor egyféle búvópatakként érvényesült ez a hatás, annak ellenére, hogy – ismert történelmi-politikai okokból – a rendszer bűnös módon évtizedekig nem volt hajlandó tudatosan foglalkozni a kérdéssel. – Frissen végzett diplomataként a Ceauºescu-rendszer utolsó hónapjaiban került a magyar külügybe, a rendszerváltás után pedig a semmiből próbálták újjáépíteni a két ország közötti kapcsolatokat. Miben reménykedtek? – Mindenekelőtt a hatalmas eufóriában, amely 1989 végén Romániát és Magyarországot egyaránt hatalmába kerítette. Mindenki lelkesedett, és abban hitt, hogy egy csapásra megoldódnak a több évtizedes problémák. Nem így történt. A kezdeti lelkesedés hamar kihűlt, és néhány hét múlva olyan események következtek, amelyek a másik fél rendkívüli bizalmatlanságára világítottak rá. Kiderült, nem lehet gyors előrelépéseket elérni. Hosszú, befejezetlen, csonka diplomáciai jegyzőkönyvek és félbeszakított tárgyalások jellemezték a kilencvenes évek eleji román-magyar kapcsolatokat. A román fél bizalmatlansága miatt rendkívüli akadályokba ütközött a magyar nemzeti ünnepek megülése. – Emlékszik, mikor történt lényegi elmozdulás a román-magyar kapcsolatok terén? – Ha visszanézek erre az időszakra, azt kell mondanom, hogy a következő években hatalmas előrelépéseket értünk el. Már a kilencvenes évek második felére lényeges elmozdulások történtek: kialakult egy jól működő kapcsolatrendszer, megszületett a sokat kritizált alapszerződés – a maga hiányosságaival és erényeivel –, létrejöttek a kormányközi kisebbségi vegyes bizottságok, amelyek ma is működnek. Ez az időszak szinte pályakezdő koromra esett, amikor az ember sokkal rugalmasabb, nagyobb kedvvel dolgozik, és nem veszi észre, hogy mennyire nehéz, emberpróbáló éveket hagyott maga mögött. – Karrierdiplomataként az egymást követő magyar kormányok szolgálatában állt. Voltak-e törések és újrakezdések a román-magyar kapcsolatokban? – Húsz, huszonkét év egyértelmű tendenciát rajzol ki: a szövetségi rendszer jól körülhatárolható mozgásteret biztosít Magyarország számára, amin belül különböző külpolitikai, diplomáciai elveket lehet érvényesíteni, megítélésem szerint azonban nagy kitérések nem lehetségesek. Természetesen akadtak törések és bizalmi válságok, emellett viszont mindenik korszaknak megvoltak a maga erényei és kiemelkedő csúcspontjai. Antall József esetében fontos kiemelni a 15 millió magyarról való gondoskodás alkotmányos garanciáinak felvázolását. Ennek a korszaknak a hozománya a határon túli magyarság irányába történő erőteljes nyitás. 1997-ben, a Horn-kormány idején nyílt meg a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus, és létrejött a kétoldalú alapszerződés. Az első Orbán-kormány idején a státus-, illetve kedvezménytörvénnyel minőségi ugrás történt: a határon túli magyarság jogérvényesítését az otthoni magyarok státusához próbálták igazítani, hogy a nemzetrészek között valamelyest szűküljön a szakadék. Figyelni kellett az Európai Unió diszkriminációellenes előírásaira, ezért az eredeti elképzelés csak részlegesen valósulhatott meg. A státustörvény nyújtotta kedvezményeket mind a mai napig sokan igénylik. – Mennyire volt sikeres a státustörvény? – Nemzetközi jogi vonatkozásban a magyar státustörvény európai szinten is jelentős eredmény. A státustörvénnyel Magyarország jogi-elméleti értelemben megalapozta azt az elgondolást, miszerint legális és jogos, ha a határain kívül élő történelmi nemzeti kisebbségeit figyelemmel követi az anyaország. A státustörvény által szavatolt gondoskodást a határon túli közösségekről elsőként Magyarország vezette be a világon. Volt már egy-két precedens, például a lengyel igazolvány, annak előírásai viszont jóval elmaradnak a magyar törvénykezés e téren történt sikerei mögött. Az Európa Tanács Velencei Bizottsága végül jóváhagyta és indokoltnak találta a magyar törvényt. – A magyar állampolgárság megadása a határon túli magyarság számára egy újabb sikertörténet, amely túlmutat minden eddigi gesztuson. Hogyan birkóznak meg a feladattal? – A döntést óriási várakozás övezte, ennek megfelelően a tevékenység hatalmas munkát igényel a magyar állam részéről. A leglátogatottabb – csíkszeredai, kolozsvári és szabadkai – konzulátusokon hatalmas munkaátszervezésre volt szükség. A tavalyi második félévhez képest idén még nagyobb az érdeklődés – számolnunk kell tehát azzal, hogy a folyamat több évig fog tartani. – A magyar diplomácia sikeresnek tartja a román-magyar kapcsolatokat, tény azonban, hogy fontos nemzetstratégiai kérdésekben nem történt előrelépés. Nem jött létre sem kulturális, sem területi autonómia, nincs önálló állami magyar egyetem – hogy csak a három legfontosabb magyar követelést említsem. Elérhetett volna többet a magyar diplomácia? – Arról beszélni a diplomáciában, hogy mi lett volna, ha, kissé történelmietlen. Mindig úgy tűnt, hogy vannak választási lehetőségeink, azonban mozgásterünk körülhatárolt volt. Nem szabad elfeledni, hogy a magyar-román kapcsolatrendszer kisebbségpolitikailag aszimmetrikus: nekünk egy másfél milliós magyar közösségünk van Erdélyben, míg Romániának egy 10-15 ezer fős kisebbsége Magyarországon. Amagyarországi román kisebbség iránti román érdeklődés a kétezres évek elejéig szinte elhanyagolható volt, mára azonban gyökeresen megváltozott ahelyzet. Diplomáciai síkon ez az aszimmetria nehézséget jelent, a diplomácia ugyanis a kölcsönösségre apellál. A magyar diplomácia egyik alapelve, hogy a kisebbségi jogokat nem lehet viszonossági alapon kezelni, mert az az adott kisebbség szerves hozzátartozója. Romániában hatalmas magyar kisebbség él sajátos jogkövetelésekkel, igényekkel, amit nemzeti közösségként kell kezelni. – Magyarországnak nem kell szégyenkeznie, hiszen a szolid kisebbségi önkormányzati rendszer bevezetésével széleskörű, személyi elvű, kulturális autonómiát biztosított a magyarországi románságnak is. Hol áll ettől a romániai joggyakorlat? – Magyarország kisebbségei számára kollektív jogokat ad, ezt a terminológiát azonban a romániai jogrend nem ismeri el. Ezekről a kérdésekről nagyon nehéz – vagy egyáltalán nem lehet a – román féllel tárgyalni. A kétoldalú vegyes bizottságokban inkább gyakorlati, pragmatikus kérdésekről esik szó. – Melyek azok a kérdések, amelyekre a vegyes bizottságokban megoldás született? – A bizottságoknak hatalmas problémaleltárral kell számolniuk. Vannak megoldott kérdések, vannak kezelés alatt levő problémák, illetve olyan tételek, amelyekre megoldást keresünk. Az elmúlt tíz év alatt számos kérdést sikerült rendezni. Gondolok itt a különböző intézménytámogatási kötelezettségekre: a kulturális intézmények, iskolák, a műemlék-felújítási programok támogatására – például a kormányközi sikerként elkönyvelt Mátyás-szoborcsoport restaurálása –, aminek kézzelfogható hozadéka van. A restitúció kérdése is a vegyes bizottságok asztalára került, itt egyelőre azonban sok a nyitott kérdés, a restitúciós folyamatok az utóbbi öt évben lelassultak. Szintén a vegyes bizottságokban foglalkozunk a kétnyelvű táblák ügyével, például a kolozsvárival vagy a Mátyás-szoborcsoport elé került Iorga-idézettel, amit a magyar fél törvénytelennek tekint. – Választási kampányok idején tapasztaljuk, hogy a kétoldalú kapcsolatokban minden összeomolhat, ha beindul a gyűlöletkampány... – A román-magyar viszonyt kétségkívül élénken befolyásolják a hangzatos megnyilvánulások. Ahogy mondani szokás, Magyarországon a focihoz, a politikához és Erdélyhez mindenki ért, így aztán ezekben a kérdésekben mindenki állást foglal. A román politikai elitben sok olyan személy van, aki szívesen kihasználja a témát, és választásokon rögtön előrántja a magyar kártyát. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli hercehurca március 15-ei kirobbanása a 22 évvel ezelőtti márciusi eseményekre emlékeztetett egy olyan városban, ahol csak egy szikra kellett... A Nyirő-temetés már csak olaj volt a tűzre. Normális emberi környezetben magától értetődő, hogy egy nagy személyiséget saját szülőföldjén temessenek el. Az eredeti menetrend szerint a temetésre egyébként nem a választási kampányban került volna sor. – Mi lenne a román-magyar viszonyban az a lépcsőfok, amit mindenképpen meg kéne lépni? – El kell érni a magyar regionálisan hivatalos nyelvi státusát, ezt a törekvést a magyar kormány teljes mellszélességgel támogatja. Minden kérdésben tárgyalásos, parlamentáris módon kell előrelépni. Az új román kormánnyal is meg kell találni, ki kell alakítani a közlekedési csatornákat. – A Kolozsvári Magyar Főkonzulátus hatékonyan részt vesz a helyi kulturális életben, számos rendezvény szervezője. Személyes elkötelezettséget érez az ilyen tevékenységek iránt? – A kulturális rendezvények nem titkolt szándéka, hogy Kolozsváron létrehozzunk egy Magyar Kulturális Intézetet. Ennek nem csak az erdélyi magyarság, hanem a románság is haszonélvezője lenne. A zene, a képzőművészet, a szépirodalom és a történelmi művek egymás nyelveire történő fordítása csupán néhány példa arra, hogy a leendő kulturális intézet igen áldásos tevékenységet folytathatna. Amennyiben nem beszél, vagy nem olvas magyarul, az egyébként érdeklődő román értelmiség számára is elérhetetlen a magyar kulturális kincs. Ez az egyik akadálya annak, hogy a románok megértsék álláspontunkat, érzésvilágunkat.
Szilágyi Mátyás
Budapesten született, édesanyja szülei azonban lugosi (bánsági) eredetűek, a család 1945 után telepedett le Magyarországon. Két gyermek édesapja. Szilágyi Mátyás a magyar külügyminisztérium ösztöndíjasaként a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Diplomáciai Egyetemét végezte 1984-1989 között, itt románt és franciát tanult. 1989-ben tért haza Magyarországra, ahol a külügyminisztérium román referatúráján dolgozott Rudas Ernő későbbi bukaresti nagykövettel. Munkatársa volt többek között Rékás Domokosnak, aki a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus felszámolása után, 1988-ban tért haza Budapestre. 1991-1997 között a bukaresti magyar nagykövetség beosztott diplomatája, ezt követően a magyar külügyminisztérium délkelet-európai főosztályát vezette. 2002 és 2006 között a luxemburgi magyar nagykövetség első beosztottja, 2008-tól nevezték ki kolozsvári magyar főkonzulnak. Erdélyi Napló (Kolozsvár)