„Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról”
Beszélgetés Bárdi Nándor történésszel a kisebbségi retorika változásairól
„A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló »szerződését« megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.” – TRANSINDEX.RO
„Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról, a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés” – vélekedik Bárdi Nándor történész, aki június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a Bács-Kiskun megyei Baján tartott előadást a határon túli magyarság 1989 utáni struktúraváltásáról. A rendezvényen kolozsvári küldöttség is részt vett, így készülhetett el az alábbi beszélgetés.
– Minek köszönhető, hogy az új Fidesz kormány 2010-ben bevezette június 4-én a nemzeti összetartozás emléknapját?
– Magyarországon három nemzeti ünnepet tartunk nyilván: március 15., augusztus 20. és október 23. Ugyanakkor léteznek a törvényben rögzített emléknapok is. Ide tartozik a 2010-ben elfogadott nemzeti összetartozás napja. Ezenkívül azonban további öt emléknapunk van: az 1946-os köztársaság kihirdetésének évfordulója, a kommunizmus, a holokauszt áldozatairól való megemlékezés, a szovjet csapatok 1991-es kivonulásának ünnepe és az aradi vértanúk napja. Ezek nem munkaszüneti napok, de mindenhol megemlékeznek róluk, különösen a középiskolák szintjén. Továbbá van kilenc egyéb emléknapunk (ezek között szerepel április 5., a kassai kormányprogram napja, amelyet a szlovákiai magyarság gyásznapjának is tekintenek).
Az előző Fidesz kormány 2001-től vezette be a holokauszt-emléknapot, most pedig már tavasszal kezdeményezték az összetartozás napjának létrehozását. Ezek mindenképp a Kádár-korszak történelmi amnéziájával szembe mennek. Egy új emlékezet- és politikai identitásközösség létrehozását célozták meg. A trianoni emléknap bevezetésében meghatározó lehetett a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampány végeredménye, amely lényegében egy pártpolitikai csata volt, és nem a külhoni magyarokról szólt. De alapvetően megrázta a magyarországi politikai közösséghiánnyal küszködő politikai osztályt is. Ezért a második Orbán-kormány magyarságpolitikai programja négy olyan projektre épül, amely elsősorban Magyarországnak szól. Bizonyos értelemben annak érdekében alakították ezt így, hogy ne kerülhessen sor még egy, a népszavazáshoz hasonló identitáspolitikai fiaskóra. Már a választási kampányukban megígérték az egyszerűsített honosítási eljárással a kettős állampolgárság, magyarországi lakóhely nélküli, könnyített megszerzését; a Magyarság Házának megteremtését a Budai Várban, amely ma a Szülőföld Alapot felváltó Bethlen Gábor Alap székháza; a Határtalanul program, a magyarországi középiskolások szomszédországi magyarlakta területekre való utaztatását; és végezetül az emléknapot.
– A Nemzeti Összetartozás Napja esetében felmerülhet a kérdés: jó-e, hogy épp a Trianon-emléknapra esik, vagy sem?
– Nem az én tisztem ezt eldönteni. De ez alkalom arra, hogy tisztázzuk a mindenkori viszonyunkat Trianonhoz, pontosabban a róla és következményeiről való beszédhez. Felfoghatjuk úgy, hogy a nemzeti közösséget lényegében egy trauma fogja össze, és ebben a hanyatlástörténeti sorsközösségben várjuk a terapeutákat. Vagy szembenézhetünk Trianonnal és következményeivel, és megpróbálhatunk túllépni ezen, detrianonizálni, határtalanítani, ugyanakkor Magyarországon emancipálni a külhoni magyarokat.
– A nemzetegyesítés programjára gondol?
– Itt többről, egy bonyolultabb kérdésről és nem pusztán politikai elvárás-retorikáról van szó. Az egységes magyar nemzet helyett talán azért jobb az egyetemes magyarság kifejezés, mert ebbe sokkal inkább belefér a többközpontúság, a különböző, kilencven éve kialakult sorsközösségek sajátosságainak elfogadása. Az egységesítésben van egy központ, egy normaelvárás, a határtalanítás ellenben azt is jelenti, hogy beemeljük a másik részt is a közös örökségbe. Például gondoljon arra, hogy Romániában és Szlovákiában a magyarországi jogosítványt hajtásinak nevezik. Nem felel meg a budapesti elvárásnak? Na és? Miért ne lehetne a hajtási a jogosítvány kifejezés szinonimája egy magyar értelmező szótárban? Ilyen egyszerű. Miért ne lehetne az etnokulturális közösségünk különböző tájegységeinek örökségét és a kisebbségi helyzetben magától értetődően változó populáris kultúrát elfogadni? Miért lehet fals az a kifejezés, önmegnevezésként Kolozsvárt, hogy határon túli magyar? Nemcsak azért, mert a kolozsvári magyarok adott helyzetben egyszerűen magyarnak tartják magukat, hanem mert a határon túli magyar kifejezés egyből Magyarországhoz képest határozza meg a kulturális azonosságot. A külhoni magyar kifejezés magában hordozza azt, hogy a Kárpát-medence (a volt történelmi Magyarország) a magyarországiak számára is egy olyan közös haza, amelyben a nem magyarok is otthon érezhetik magukat Budapesten vagy Battonyán, Pilisszentkereszten stb. éppúgy, mint a valamiképpen a magyar etnokulturális közösséghez tartozók.
De ez nem azt jelenti, hogy ettől még nem Budapest elsősorban a nemzeti azonosság újratermelésének infrastrukturális központja. Ez olyan felelősség, amelyet nem lehet magyarországi projektekkel és a külhoni magyar állampolgársággal letudni. Ezt érzékelte a politika is, és elindult az óvodaprogram, ösztöndíjprogramok, a Bethlen Gábor Alap külhoni irodahálózatának szervezése, a nyelvhasználati lehetőségek bővítését célzó civil akciók támogatása.
Most a harmadik emléknap programjait nézve a hivatalos nagy ünnepségeknél fontosabbak a testvértelepülési meghívások, egy-egy nem magyarországi rockegyüttes fellépése, főzőversenyek, az önkormányzati programokba, továbbképzésekre, táboroztatásokra való automatikus meghívások. Manapság már a bulvármédiában is állandóan jelen vannak a külhoni magyarokról szóló hírek, elég csak a tehetségkutató műsorokra gondolni, ahol feltűnnek a komoly otthoni szurkolótáborral rendelkező határon túli magyar versenyzők. (Egyben üzleti érdek is a megszólításuk.) Vagy említhetjük Reisz András meteorológust, aki pálócosan beszélt, és a felvidéki magyarok ezt a magukénak érezték. A vajdaságiak számára pedig egy idol Rúzsa Magdi karrierje. Az a természetes és normális, ha ezek nem külön, mint „külhoniak” jelennek meg, hanem természetes módon, a maguk szakmai értéke szerint. Biztos vagyok abban, hogy a Krétakör és a sepsiszentgyörgyi Osonó diákszínpad együttműködését nem az RMDSZ vagy a Fidesz szervezte meg. A csíkszeredai múzeum vagy a Kriza Társaság színvonalas működése egyben azt is jelenti, hogy a magyarországi szakmai mező részese. (S ez természetesen együtt jár a mezőnyön belüli játékszabályok elfogadásával, a verseny- és kooperációs viszonylatokkal.) Ezeknek az alrendszereknek a szakmai alapon történő együttműködése az igazán fontos – és nem a magyar–magyar, konfliktusos esetekben az „áldozat” és az „adófizető” viszonylat.
– Ha mindezeket átgondoljuk, gyakorlatilag arra a következtetésre juthatunk, hogy már eltűntek a határok.
– Pontosabban fogalmazva egyrészt a határátlépés akadályai szűntek meg, bár ez elsősorban Szlovákia, Ausztria, Szlovénia esetében teljes, Románia, Horvátország esetében majdnem az, míg Szerbia és Ukrajna vonatkozásában a schengeni határőrizet jelen van (pl. minden autóba bele kell nézni). A másik fontos – és nem is utolsó változás – egy közös magyar médiatér létrejötte. Ebben azonban a magyarországi médiafogyasztás a meghatározó, és ez azzal jár, hogy sokkal nagyobb gondot jelent a fiatalok számára a honországuk nyelvének elsajátítása, jóval tájékozottabbak a magyarországi politikai eseményekben, az eszmei ideológiai áramlatok is korlátozás nélkül hatnak. (Lásd a „judemerézést”, az „orkozást”, de még a „tápos” kifejezés is a magyarországi katonai szlengben gyökerezik.) Ugyanakkor Magyarországon ma már a Szózat helyett a Székely himnusz a második, a nemzeti összetartozást jelképező közösségi ének. Vagy lássuk be, hogy a mai médiában már nem az Alföld, hanem a Székelyföld jelenik meg nemzeti tájként. Miközben a régió az ország határán kívülre került.
De ettől nem szűntek meg a nemzetállami központok, a Magyarország és szomszédainak viszonyait meghatározó párhuzamos nemzetépítő törekvések, nem jött létre a nemzeti/állami hovatartozástól független esélyegyenlőség a társadalmi mobilitás terén, illetve a kulturális azonosságtudat újratermelődésében.
Itt vannak a kisebbségi léthelyzet adottságai. Nem pusztán arról van szó, hogy ki melyik nemzetállami központba fizet adót: a kisebbségi helyzet olyan adottságokat hoz magával, amelyeket egy homogén nemzetállamban élő ember nem él át. A Trianonról való beszéd Magyarországon a területcsonkítást, a revíziós kultuszt, a kisebbségi sérelmeket tematizálja. Ugyanez a külhoni magyar közegben a kilencven éve létrejött kényszerű sorsközösségek alapját jelenti. Az első világháború utáni más országokhoz került magyar családok számára Trianon a sorstörténetük meghatározó eseménye volt, generációkra meghatározta életlehetőségeiket. Ezeket a közösségeket az örökségesítés és a nemzetesítés (önszemléletükben a kulturális azonosság tudatosítása) szervezi. Kulturálisan és politikailag sokkal érzékenyebbek és kiszolgáltatottabbak, mint az ún. anyaországban élők.
A magyar politikai osztály elvesztett két világháborút. Nem tudta az állampolgáraival fennálló „szerződését” megtartani. Ez a magyar állam történelmi felelősségérzetének kényszere.
Egy másik fontos különbség a magyar–magyar összehasonlításban a hazához való viszony. Míg a magyarországi népesség döntő része számára az ország és a haza fogalma egybe esik, addig a kisebbségi magyar közösségekben a szülőföld és a magyar kultúra, az etnokulturális közösség tere jelenti a hazát, az otthonosságérzet lehetőségét. Többek között ezt fejezheti ki a „Magyar vagyok, nem turista” pólófelirat is.
A harmadik fontos határtermelő sajátosság az, hogy míg a magyarországiak számára a „magyarság” egy önmagától értetődő szerepe személyiségének, addig a nem nyelvországában élő, döntően kétnyelvű ember életében mindig jelen van egy másik nyelvnek és kultúrának a hatása. Számára a „magyar-szerep” ezért mindig kiemelt lesz. Mindig tudatában van egy „másik valóság”, egy másik szemlélet jelenlétének, míg a magyarországi (döntően budapesti) véleményformáló elit Kisvárdától Kaposvárig egy homogén elvárásrendben él. Miközben most épp a médiában nagy dolog székelyesen beszélni, addig szabolcsiasan azért ciki, pedig hasonló tájnyelvi jellegzetességekről van szó. Az újvidéki telepiekről nem is beszélve.
– Hol lehet ezekben a folyamatokban elhelyezni a kettős állampolgárság kérdését?
– Itt megint szét kell szálazni néhány dolgot. Nevezetesen a kettős állampolgárságról szóló vitákat, a kettős állampolgárság funkciójától és az intézményi vélt vagy valós következményektől, valamint a magyarországi lakóhely nélküli választójog kérdésétől. Nekem megint nem valamiféle normatív ítélet lehet a dolgom – szabadelvűként támogatom a szabad állampolgárság választást –, hanem az, hogy felhívjam a figyelmet a problémákra.
A kérdés utolsó elemével kezdve, gyakran szó van arról, hány és milyen nemzetközi példát tudunk felhozni a szavazati jog tekintetében. Ezeket áttekintve azonban azt látjuk, hogy a külhoniak választójoga körül azokban az országokban konszenzus volt. Ez Magyarországról nem mondható el. Még a Fidesz-szavazók többsége sem ért ezzel egyet. Én sem vagyok egy Grál lovag, de az MSZP választási kampánystratégiáiról sem hiszem, hogy ezt a kérdést feledésben hagynák.
A funkció tekintetében, túl az emancipatórikus (Magyarországon egyenrangúként való kezelés) törekvéseken, az amerikai vízumszerzésben, a könnyebb külföldi munkavállalásban segíthet, illetve azoknak, akiknek eddig 4-5 évig húzódott Magyarországon az áttelepülés utáni állampolgársági ügyintézésük, ami most lerövidült. A nagy kérdés az, hogy ezzel mennyiben tudta, tudhatta le a budapesti politikai osztály a külhoni magyarok kérdését? Milyen jelentőséget tulajdonítanak ennek az eszköznek a kisebbségi kérdés kezelési módszertanában? Mennyiben szólhat ez a Fidesz választói körének kibővítéséről?
Ha mindezt a romániai magyar önszemlélet felől nézzük – engedtessék meg ez nekem kívülállóként is –, az első kérdés, hogy mennyiben tud a magyar állam vagy az állampolgárság a romániai magyarok mindennapi gondjaiban segíteni? Jól tudjuk, hogy a kettős állampolgársággal bíró személyre is a tartózkodása szerint adott országa törvényei és jogvédelme vonatkozik. A nemzeti identitást újratermelő intézményi alrendszerek hatékony működése – amely szerintem kulcskérdés a kisebbségi közösségek szempontjából – független ettől. Ellenben nagy a veszélye annak, hogy a budapesti politikai elit a magyarországi identitáspolitikai válság kompenzációjaként éli meg a magyar–magyar „egységet”. Miközben a külhoni magyarok ugyanezt mint emancipációjukat üdvözlik. De jó tisztázni: eddig 250 ezer kérelem érkezett (70%-a Romániából, 18–20% Szerbiából), amely kb. 10%-os érdeklődést jelent a külhoni magyarok és a diaszpóra köréből.
Konkrétabb probléma a kettős állampolgárság és az autonómia kérdése. A román állam arra hivatkozhat, hogy egy olyan terület, ahol tömegesen élnek más államok polgárai is (Székelyföld), biztonságpolitikai okokból nem kaphat önrendelkezési jogosítványokat. Erre persze sokan mondhatják, hogy „bár már ott tartanánk”. Csakhogy ez a nemzetközi tematizálást tényleg blokkolja.
Harmadik megfontolás, és ezt érzem a legfontosabbnak, hogy nem csak a kettős állampolgárság miatt, de napjainkra háttérbe szorult a kilencvenes években nyíltan vállalt párhuzamos kisebbségi társadalom építése. Ennek csak egyik oka a magyarországi politika változása. Fontos a kisebbségi eliteken belüli generációváltás, de még fontosabb a szerepfelfogásuk átalakulása. A mai kisebbségi politikus forrásszerzéssel képes legitimálni magát a polgármesterek, intézményvezetők, illetve szélesebb körben a választói előtt. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az önkormányzati elitek regionális gazdasági érdekcsoportokat is képviselnek. Ez a helyzet országonként különböző válaszokat hozott elő. Szlovákiában egy erős szlovák-magyar gazdasági csoport Bugár Bélát mint brandet jelenítette meg a választói háttérének megteremtésére, az orbáni politikával kritikus, a szlovák társadalomba integrált magyar véleménycsoportok megnyerésére. S ezzel párhuzamosan egy szakpolitikai válaszokat kidolgozó civil-kerekasztal is létrejött, mint egy pártpolitikán kívüli együttműködési felület. Szerbiában a Demokrata Párt színeiben induló magyar kisvárosi politikusok, illetve a Nemzeti Tanács keretében dolgozók a szerbiai magyarságpolitikán belül próbálnak magyar érdekeket érvényesíteni. Romániában talán az a legfontosabb folyamat, hogy a magyar nemzeti mozgalmon belül a székelyföldi politikusok egy magyar dominanciájú régió létrehozását tűzték ki célul, és ehhez képest a partiumi és a Kolozs–Maros megyei magyar politika pozíciója jelentősen csökkent. A jövő kérdése, hogy ki lehet az az RMDSZ-politikus, aki ezt a hármas, a szórvánnyal együtt négyes tagoltságot integrálni tudja. Ráadásul az új választási rendszer miatt a nem magyar többségű választókörzetekben valamilyen stratégiára fel kell készíteni a magyarokat, ha a magyar kisebbségpolitikusok nem akarnak lemondani a magyar szavazói potenciálról. Ez gyökeresen új szervezési és retorikai feladatok elé állítja a szervezetet. A szlovákiaihoz hasonló, az adott regionális kisebbségi közösség stratégiáit integráló, megjelenítő fórum Romániában eddig nem jött létre.
– Ehhez képest mennyire létezik Magyarországon konszenzus a nemzetpolitikában?
– Amit a politikai szóhasználat nemzetpolitikának mond, azt inkább magyarságpolitikának mondanám. Hiszen a nemzet hosszú távú közösségi fejlesztése nem szűkíthető le a magyar–magyar viszonyra. Erre volt példa a 2004 decemberi kampány, amikor nemzeti ügyként jelent meg egy sor társadalompolitikai kérdés, és sokadik helyre helyeződött a külhoni magyarok ügye. A magyarságpolitika része lehet a nemzetközi kisebbségvédelem, a magyar–magyar kapcsolatok rendszere és a támogatáspolitika. Ha ezeket megvizsgáljuk, a mai magyar kormánynak nincs túl nagy mozgástere. Az MSZP a szomszédországi magyar közvélemény előtt a népszavazási kampányt nem tudja meg nem történtté tenni. A nagy kérdés valójában az, hogy a Fidesznek mi a magyarságpolitikai koncepciója? Van-e ebben konszenzus? Az igen/nem válasz helyett két szempontra kell felhívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy lényegében a státustörvény megalkotása óta a kormányzati magyarságpolitika a mindenkori pártpolitikai tematizációnak rendelődött alá. Lényegében nincs egy olyan stratégiai, szakpolitikai normarend, amely korlátozhatná az ezzel a kérdéssel kapcsolatos hatalomtechnikai és kommunikációs játszmákat. A másik szempont a Fideszen belül magyarságpolitikával foglalkozó vezetők eltérő irányultságai. Németh Zsolt alapvetően a külügyi apparátusban épített ki komoly hálózatot, illetve a Pro Minoritate Alapítvány révén a szomszédországi kortárs magyar politikusi csoportokban, és természetes módon ezek érdekérvényesítését támogatja. Kövér László az egységes magyar politikai tér létrehozásában gondolkodik, ennek az elvárásnak a képviselete számára az elsődleges „nemzeti érdek”, az ehhez talált partnere mellett a végsőkig kitart. Hosszabb távon azonban a legfontosabbnak Gál András Levente és a Bethlen Gábor Alap támogatáspolitikai, irodahálózat-, intézményépítő tevékenységét gondolom. Ezek között, valamint a külhoni magyar politikusok és a magyar közigazgatás más területeivel lavíroz, koordinál és próbál építkezni Répás Zsuzsa.
– Milyenek a mostani romániai etnopolitika megváltoztatásának esélyei? Lehetséges az asszimiláció megállítása vagy lassítása?
– Söpörjünk a magunk portáján. Az identitáspolitikai válságból való kilábalásnak az első lépése, hogy megnézzük, mit tettünk rosszul az elmúlt 20 évben. Például Kolozsvárt miért nincs magyar egyetemi könyvtár és bentlakásos magyar szakkollégium? Nem az a lényeg, hogy „leleplezzük” az EME-t vagy személyeket ebben az ügyben, hanem hogy tanuljunk a történtekből, és korrigáljunk az elitképzésben is. Aztán második lépésként meg kellene nézzük, hogy valós keretek között, pontos fogalmakkal beszélünk-e a kérdésekről? Majd olyan szerkezetet kellene keresni, amely képes konszenzusteremtő stratégiákat megalkotni. Szerintem itt fontosak a kifejezések. Ezekről már beszéltünk.
Az igazi integrációnak nem pusztán szimbolikus, retorikavezérelt dolgokban, hanem konkrét cselekvésekben kellene megmutatkoznia. Lásd például a magyarországi iskolai kompetenciaméréseket, amelyek által mérhető az iskolai teljesítmény, a tanárok munkája. Semmi akadálya nem lenne annak, hogy ezek a mérések megjelenjenek a külhoni magyar középiskolák honlapjain is. Vagy egy másik megközelítés: a külhoni magyarok jelentős része olyan településen él, ahol ők vannak többségben. Ha pl. Erdélyben összegyűjtjük a legnagyobb magyar lakossággal rendelkező 150 települést, az a romániai magyarság közel 85 százalékát teszi ki. Meg kellene nézni, hogy ezen a 150 településen hogyan működnek a nyelvi rezsimek, pl. vannak-e magyar feliratok, ügyintézés stb. Ha ezek rendben vannak, akkor már tettünk egy lépést előre. Nem általában kell beszélni kisebbségi problémákról meg a romániai vagy szlovákiai magyar társadalomról, hanem konkrétan megnézve az ezeken belüli alrendszerek (oktatás, önkormányzat, nyilvánosság, egyházi élet, közművelődés) működését. Az az igazi integráció, ha ezekben történik meg a változás, a saját társadalomra való odafigyelés.
Társadalomtörténeti folyamatokkal szemben nincsenek csodaszerek. Tudatosítani kell, hogy a magyar többségű régiókban és településeken jóval lassúbb a népességfogyás, mint ahol kisebbségben él a magyarság. Ha ezekben sikeres beiskolázás, munkahelyteremtés folyik, van lehetőség a népességvonzásra. Ha úgy fogjuk fel az oktatási, kulturális intézményrendszert, mint piacot, akkor itt a nemzeti azonosság újratermelődése tekintetében tömbben vagy szórványban elsődleges kellene hogy legyen a minőségi szolgáltatások rendszere az óvodától kezdődően. Ebben kulcskérdés az oktatói, művelődésszervezői képzés. Ehhez rendelkezésre állnak a magyarországi programok. Az eddigi tapasztalatok szerint a szórványintézmények ott működnek jól, ahol a környezetnél hatékonyabb szolgáltatást és otthonosságot tudnak biztosítani. Innen pedig a társadalmi mobilitással párhuzamosan a dominánsan magyar környezet felé vezet a legtöbbek útja.
A kérdés kezelésében elengedhetetlen a többségi magyar doktrínák megváltoztatásának elősegítése. Vajon megtettünk ezért mindent? Van-e a romániai magyarságról, a magyar kultúráról, Magyarországról folyamatosan fejlesztett román nyelvű portál? Van-e Magyarországon román egyetemisták számára szélesebb ösztöndíj-lehetőség? Léteznek-e diákcsereprogramok? Látom az arcán a mosolyt: nem álmultikulti civilbárós pénzlenyúlós hókuszpókuszról beszélek. Lengyelország egy húsz éves intézményes programban képes volt a posztszovjet térségben változtatni „a lengyel” megítélésen.
Mindennek azonban egy sikeres Magyarország az előfeltétele, amelyre partnerként lehet nézni. S akkor talán a kisebbségi „veszteség” és „áldozat” beszédmódok helyett az önálló erdélyi magyar tematizációk lesznek meghatározók. Ez ott volt a népszámlálási kampány videófilmjeiben, vagy ott van a Kolozsvári Magyar Napok már többször megélt, tényleg közösnek érzett sikerében. „Újratervezés.” Nem kell a hozzám hasonló külsőkre hagyatkozni…
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)