Népfőiskola a javából (Árkos)
Tizenharmadik éve, hogy az árkosi Dahlström Kálmán Művelődési Társaság októbertől márciusig szinte heti rendszerességgel tartja közművelődést szolgáló összejöveteleit. A sorozatot – bár ők egyszerűen előadásnak nevezik – mind a változatos tematika, mind jellege tekintetében nyugodtan nevezhetjük népfőiskolának.
Hiszen történelemtől gazdálkodásig, hagyományoktól művészetekig, hobbitól közéletig a Bálinth Zoltán által kezdeményezett és szervezett események a közművelődés olyan választékát hozzák közelebb az árkosiakhoz (és nem csak hozzájuk), amelyet bárki megirigyelhetne. Ezt egészítik ki a nyári kiállítások, kézművesvásárok vagy éppen az ünnepekhez kötődő tevékenységek – jövő héten például a tojásírás. Ezen a héten az Imreh Domokos néhai kántortanító nevét viselő tanácsteremben Zajzoni Rab István szellemét idézték meg szóban, versben, dalban: Bencze Mihály, a lánglelkű barcasági költő kutatója, szellemi hagyatékának gondozója részletesen vázolta regényes életútját (a költő Árkoshoz kötődését sem hagyva ki, hiszen diákkorában itt jelentkezett sikertelenül huszárnak) és életművének talán még kalandosabb utóéletét, a helyi Régeni Áron Dalárda Márk Attila vezetésével pedig verssel és a Mácsafej zenekar két tagjának közreműködésével a Zajzoni emlékére írt lemez három dalával köszöntötte a költőt. Bálinth Zoltán szerint az évek óta végzett kitartó munka legfontosabb hozadéka, hogy törzsközönséget sikerült gyűjteni, sokan pedig az érdeklődésüknek megfelelő előadásra, eseményre mennek el, így az is előfordult már, hogy nem volt elég ülőhely a teremben.
Ferenc Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nem vagyok primadonna!
Ürmösi-Incze Mária az évad legjobb női táncművésze
„Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek” – fogalmazta meg Ürmösi-Incze Mária Terézia, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes táncosa, aki Erdélyben elsőként kapta meg idén a Magyar Táncművészek Szövetsége által odaítélt Az évad legjobb női táncművésze-díjat néptánc kategóriában. Kovács Zsolt
– Miként választotta hivatásának a táncot?
– Kézdivásárhelyen születtem, és ott találkoztam a tánccal. Már kisiskolásként jelen voltam a Madisz-klubban, az Istvánfi Csilla által tartott gyerektáncházakban, ahol inkább játékokat tanultunk, és megszerettem. Később eljártam felnőtt-táncházakba, mert jól esett a fülemnek és lábamnak a néptánc, és ez a dallamvilág. Fiatalon mostani tánckarvezetőmtől, Tekeres Gizellától tanultam táncolni.
– Mennyire tartja fontosnak, hogy a gyerekek, a saját gyerekei is megismerkedjenek a tánckultúránkkal?
– Hosszú ideig tanítottam, és néhány éve ismét foglalkozom kisgyerekekkel. Játszva kell belopni testükbe, lelkükbe és szívükbe a néptáncokat. Már óvodáskorban meg kell tanítani őket a népi játékainkra. Például ma könnyebb újévkor petárdázni, holott lehetne karikás ostorozni. A fiam már tud az ostorral bánni, ami készséget is fejleszt. Ma a hagyományos viseleteink, táncaink muzeális értékként vannak beállítva, pedig ezek csak a külföldiek számára muzeális értékek, a mi életünkben jelen kell lenniük. Mi – tévesen – azt tartjuk, hogy a székely ruha ünneplő viselet. Gyerekeimben és tanítványaimban is fel szeretném ébreszteni a tánckultúránk és a hagyományos viseleteink iránti igényt.
A közönséget nem lehet becsapni
– Hogyan lesz a néptáncosból táncművész, majd közülük is az évad legjobbja?
– A tánchoz sok alázat és nyitottság kell, egy táncosnak szerénynek kell lennie. Amikor azt mondták rám, hogy táncművész, kicsit megijedtem. Erdélyben nem kapunk budapesti táncművészeti főiskolás képzést, amely ad az embernek egyfajta magabiztosságot. Mi többnyire táncházakból, tánccsoportokból kerültünk színpadra, és a hivatásos együttesek keretében kapott képzés révén váltunk táncművészekké. Magas szinten kell művelni a táncot, mert a közönséget nem lehet becsapni! Mint ahogy ömagunkat sem jó becsapni: gyakorolni kell, megismerkedni többfajta tánckultúrával és táncstílussal, más népek táncával, a kortárs mozgáskultúrával, amelyek elsajátítása vezet ahhoz, hogy olyan testkontrollal rendelkezzünk, amit színpadon tudunk kamatoztatni; ez tesz táncművésszé. Jól esett olvasni a díj alatt, hogy Ürmösi-Incze Mária táncművész…
– Melyik előadás volt pályafutása során a legmeghatározóbb?
– Szerencsés vagyok, mert sok híres emberrel dolgozhattam, köztük Tímár Sándor és Böske, Novák Ferenc „Tata”, Mihályi Gábor, Könczei Árpád, Orza Călin, Furik Rita, Horváth Zsófia, Ivácson László nevét említhetném, akik jelentős szerepeket osztottak rám. Legmeghatározóbb élményem mégis az Osonó Színházműhely vezetőjével, Fazakas Misivel való együttműködés, amikor a Farsangot készítettük. Volt előadás, aminek az élményét mai napig keresem. Ez a munka arról szólt, hogy mindenki felelős mindenkiért és mindenért, ami történik az előadásban. Az Osonó azért is különleges volt, mert inkább színészekként voltunk jelen, mint táncosként. Fazakas Misi ragaszkodott, hogy a darab jelen idejű és őszinte legyen. Volt megszólalás, amit ránk bízott: „azt mondd ki, amit akkor gondolsz, de ne csak beszélj, hanem a gondolat jusson el a közönséghez”. Elhangzott a színpadon olyan őszinte vallomásom is, amin utólag megdöbbentem: az, amikor kimondtam, hogy 15 éve vagyok hivatásos táncos, de édesapám egyetlen előadásomat sem látta, mert úgy gondolja, ez nem egy rendes szakma.
Nem mindig a férfi vezet!
– A Háromszék Táncegyüttesnél adatközlőkkel, de híres koreográfusokkal is dolgozott. Mit tettek hozzá ők a művészetéhez?
– A táncegyüttes keretében is találkozunk adatközlőkkel a népzene- és néptánctalálkozók alkalmával, sajnos, kiöregedőben vannak, és egyre kevesebben vannak jelen ezeken a találkozókon. Én viszont odamentem az adatközlőkhöz. Jártam mezőségi, széki, moldvai falvakban vagy a Gyimesekben és Felcsíkon is. Táncolhattam egy színpadon Zsukás Gyuszi bácsival, vagy énekelhettem együtt Zerkuláékkal. Ők egyszerű és nagyszerű emberek. Azt tanultam meg tőlük, hogy az életük van benne abban a tíz figurában, amivel rendelkeznek. Mi azért táncolunk sok figurát, mert megtanultuk minden adatközlő táncát. A tánc megismeréséhez sokat tett hozzá, hogy táncolhattam adatközlőkkel. Kiderült számomra, hogy bár úgy tanítják, a férfi „vezet”, de az adatközlők lehetőséget adnak az asszonynak is kibontakozni, a férfi is alkalmazkodik, nem csak az asszony. Nem mindegy, hogy videóról tanulod a táncokat vagy adatközlőktől.
– Összetett karaktereket formált meg, így a Csongor és Tündében Ilmát, a Helység kalapácsában az Amazontermészetű Mártát, az Ördögváltozásban a Kocsmárosnét. Mennyire tartja fontosnak táncelőadásban a színészi teljesítményt? Néptánc vagy táncszínház?
– Néptánc is tud táncszínház lenni, amikor elmesélünk egy falusi lakodalmat, és ehhez néptáncos elemeket használunk. Ugyanakkor nehéz egy történetet a színpadon úgy bemutatni, hogy ne legyen belőle népszínmű. A Háromszék Táncegyüttesnél azért is találtam meg a helyemet, mert inkább táncszínházi produkciókkal foglalkozunk. Ma a táncszínház az, ami a néző számára inkább érthető, ezért a folklórelőadásnak is adunk egy történeti keretet. Szeretem a színpadot akkor is, ha táncolni, és akkor is, ha beszélni kell. Színpadon vagyok önmagam, ott szabadulok fel, és tudok olyan dolgokat megmutatni magamból, amit az életben is megmutathatnék, de furcsán néznének rám az emberek, viszont a színpadon elfogadják.
„Mindenhol magamat adom”
– Mit jelent ön számára a rangos szakmai kitüntetés, és az, hogy Erdélyből először kapta meg az évad legjobb női táncművésze díjat?
– Először tehernek éreztem, mert úgy gondoltam, ezzel megpecsételtek, és többletfelelősséggel jár. A környezetem, kollégáim, családom, ismerőseim gratulációi viszont megnyugtattak, hiszen meggyőztek, hogy az eddigi munkám van benne. A díjtól lendületet is kaptam, terveim vannak, habár harmadik gyerekünket várjuk, de a jövő évi gálaműsorra szeretném az egész családot elvinni, ugyanis az a szokás, hogy az előző év díjazottjai táncolnak. Úgy gondolom, van táncolnivalóm, és ki is akarom táncolni magamból. Szeretnék egy egyéni előadást is, amely premier lenne, hiszen tudtommal hivatásos táncos Erdélyben nem tartott még egyéni előadást.
– Mennyire összeegyeztethető a tánc az anyasággal és családdal?
– Amióta anya vagyok, sokkal értékesebb dolgokat tudok beletenni a táncomba, sokat fejlődtem emberként, ezáltal táncosként is. Az anyaság csak pozitív dolgot adott, ezért vállaltam be a harmadik babánkat is. Igaz, ez sok nehézséggel jár, hiszen a turnézások miatti távollétek során a gyerekeimmel való foglalkozásokból faragok le. Én viszont mindenhol magamat adom, nem vagyok a színpadon primadonna és itthon anyuka.
– Mit csinál, amikor nem táncol?
– Szabadidőmben főként anyuka vagyok, illetve tanítok. Miután kiköltöztünk Árkosra, beolvadtunk a közösségbe. Férjem református, én pedig unitárius vagyok, és mindkét egyházközség tevékenységében részt veszünk, ugyanakkor éneklünk a Régeni Áron Dalárdában, és van, amikor az istentiszteletek alkalmával gyerekfoglalkozást tartok.
Ürmösi-Incze Mária-Terézia
1978-ban született Kézdivásárhelyen, 1996-ban érettségizett a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban. 1996–1998 között helyettes angoltanárként dolgozott két kézdivásárhelyi általános iskolában. 1998–2002 között a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, 2002 őszétől a Háromszék Táncegyüttes tagja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tárgyakba vésett lelki múlt (Az árkosi dalárda történetéhez)
Elgondolkozva forgattam a több mint 90 éves dalárdánk kézzel írott kottás könyveit. Mennyi idő kellett, amíg mind a 32 daloskönyvbe bemásolták kézzel az énekek kottáit! Mennyire igaz Kodály Zoltán gondolata: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Ezek a megporosodott könyvek erről szólnak.
Gazdáik féltve vigyáztak rájuk évtizedeken keresztül, még akkor is, amikor már nem énekeltek belőlük, csak saját maguknak, meg azoknak, akik meghallgatták. De hittek abban, hogy értéket tartanak a kezükben, amit az utókor majd ismét „felfedez”. Az árkosi dalárdával kapcsolatos anyagot 2012-ben gyűjtöttem össze, mert úgy éreztem, hogy napjaink éneklő dalárdistái igazán tudják értékelni ezeket az ereklyéket. Abban az évben ünnepeltük a dalárda hivatalos bejegyzésének kilencvenedik évfordulóját, aminek kapcsán összeállítottam a dalárda rövid történetét. A felsorolt események között egy fontos dátum is szerepelt: 1934. május 27. Ezen a napon a dalárda Sepsiszentgyörgyön egy dalosversenyen szerepelt, ahol a harmadik B kategóriában első díjat nyertek, amit egy serleggel és egy díszoklevéllel jutalmaztak. Akkor azt kellett mondanom: sajnos a serlegről nem sikerült további adatokat szereznem, ugyanígy nem tudjuk, mi lett a zászlóhímzés tervével. Eltelt négy év, és azóta is kutattam a faluban a dalárdáról fennmaradt képeket, tárgyakat. Sikerült több értékes fényképet szereznem, amelyek közül néhány ma dalárdánk próbatermét díszíti. De a versenyen nyert serlegről és az akkor kapott oklevélről semmit nem sikerült megtudnom. Egészen ez év márciusáig, amikor Biró Attila tiszteletes úrnak segítve az egyházközség történetének szerkesztésében, a klénódiumokat számba véve, észrevettem egy olyan serleget, amely hasonlított a jegyzőkönyvben leírthoz. És valóban, az volt! A dalárda, az egyházközség féltett javai között őrizte ezt a serleget.
Áprilisban újabb örömhírt kaptam, telefonon értesített Guttmann Emese, az Erdélyi Magyar Dalosszövetség elnöke, hogy egy kolozsvári régiségkereskedő egy 1934-es oklevelet ajánl megvételre, amelyet az intézmény az árkosi dalárda nevére állított ki a megnevezett évben. Kérdezte, hogy érdekel-e minket. A dalárda egyöntetűen elhatározta az oklevél megvásárlását. Így került haza Vicze László, a kolozsvári EMKE munkatársa jóvoltából. Újból elővettem a jegyzőkönyveket, ezekből idézem fel az akkori eseményeket: „(...) Az 1934. év első felét dalosversenyre való előkészülés foglalta le. Ez az első verseny, amelyen részt vettünk, s innen elég szép sikerrel jöttünk haza. A harmadik csoportba neveztünk be. A harmadik B-csoportban első díjat, egy serleget nyertünk, amelyet a Székely Mikó Kollégium ajándékozott a kerületnek. Ezenkívül egy oklevelet is kaptunk. Mindkettőt szeretettel őrizzük, s nagy gondunk lesz, hogy komoly munkára serkentsen. Felemelő látvány volt kerületi dalversenyünk, ahol nagyon sokat láttunk, hallottunk és tanultunk.” A dalárda két énekszámmal szerepelt a versenyen, nem leltem még rá a címükre. Az igazi ünneplés viszont elhúzódott egészen 1935 januárjáig, amikor január 20-án egy rendkívüli közgyűlésen avatták fel a nyert serleget. Ennek leírását is megtaláltam a jegyzőkönyvekben: „1935. január 20-i közgyűlésünk kiemelkedett az eddigiek közül. A rendes tárgysorozat tárgyalása után következett a megható pillanat, midőn az 1934. évi kerületi dalosversenyen Sepsiszentgyörgyön nyert serleget avattuk fel. A dalárda Régeni Áron karmesterünk vezetésével előadta a kötött és szabadon választott darabokat, amelyekkel a bírálóbizottság a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium díját dalárdánknak ítélte. Elnökünk a borral megtöltött serleget br. Szentkereszty Béla úr őméltóságának nyújtotta át, s felkérte a serleg felavatására. Lendületes, szép beszéddel avatta fel a lankadatlan munka jutalmát, kifejtve mindazokat a szempontokat, amelyek a dalárdának ezután is szem előtt kell hogy tartania. Egyetértésre s komoly munkára buzdította a dalárdát, hogy az újabb sikereket biztosítson a jövőre is. A tartalmas és szónoki lendülettel előadott beszéd mély hatást gyakorolt a nagyszámú közönségre. A gyűlés után asztalokhoz ülve s a legkedélyesebb hangulatban tovább fűztük a felavatással kapcsolatban elhangzott gondolatokat. Vacsora közben borral megtöltött serlegünket felajánlottuk mindenki részére. Meghatottsággal hallgatjuk a lelkes és buzdító szavakat, amelyeket serlegünk egyesek lelkéből kiváltott. Örömmel jegyezzük fel, hogy serlegavató ünnepségünkön a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda Demeter Béla kerületi elnökünkkel és dr. Horváth Miklóssal képviseltette magát.” Még annyit megjegyez a jegyzőkönyv, hogy a dalárda ez alkalommal kilenc énekszámot énekelt, és az avatás alkalmával elfogyasztott bort Gelei Márton ajánlotta fel.
Úgy érzem, nagyon fontos, hogy az idők folyamán elkallódott egyházi tárgyak, dokumentumok visszakerüljenek az egyház tulajdonába, hisz ezek az illető közösség, helység lakóinak múltját tükrözik. A hálás utókornak pedig ügyelnie kell ezekre, mert szellemiségük, lelkiségük egy részét jelentik. Féltett reményem, hogy még más, dalárdánkhoz fűződő képek, tárgyak kerülnek elő, és az 1922-es dátummal ellátott zászlótartó egy része is megkerült.
Márk Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A közös éneklés ereje (Kórustalálkozó)
Jóval több mint száz személy hangjának ereje által erősítettük lelkivilágunkat a sepsiszentgyörgyi Szent Benedek-templomban tartott kórustalálkozón szombaton. Kórusmozgalmunk egyik helyi hagyománya, hogy a kilyéni római katolikus filia évente az anyaegyház templomába hívja a szakrális témájú énekek mesterkórusait.
„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves” – hangzott el a könyörgés Szent János könyvéből a találkozót megelőző ünnepi szentmisén, amelynek hangulatadó énekbetétjeit a helybeli Szent József egyházi kórus szolgáltatta. Ft. Hajdú János, a Sepsi-Barcasági Római Katolikus Főesperesi Kerület plébános-főesperese köszöntötte a kórusokat. Túl a mély teológiai magyarázatokon, kimondottan mai helyzetünkre alkalmazta az evangélium szavainak szent és szigorú üzenetét. Minden résztvevőhöz szólt a szervező leányegyházközség képviseletében Török Adél tanár is, aki kórusbemutatóit a magyar és világirodalom nagy költőinek verseiből vett idézetekkel tűzdelte. A találkozót a Márk Attila vezényelte árkosi Régeni Áron Dalárda nyitotta meg zsoltárcsokrával, mély átérzéssel tolmácsolták Berkesi Sándor Nagy hálát adjunk művét. Egy gyönyörű és átérzéssel tolmácsolt gregoriánt – Hol szeretet – hallhattunk a sepsiszentgyörgyi Szent József egyházi kórustól, műsorszámaikat ugyancsak Berkesi Székely asztali áldásával toldották meg (vezényelt Simon Balázs). Csak a következetes szervezésnek és lelkesedésnek tudható be, hogy a kis lélekszámú és vegyes felekezetű Kilyén két kórussal jelentkezett: a Kilyéni Református Vegyes Karral és a Búzavirág dalkörrel. Az előbbi különleges átéléssel szólaltatta meg Jean Sibelius norvég zeneszerző A békém vagy című szerzeményét. Betanította és vezényelt Egyes Kolumbán Erzsébet helybeli tiszteletes asszony. Miként Sibelius, úgy ismét felhangzott a népes Uzoni Református Dalárda előadásában a sokak számára ismert Az úton ősi ír áldás, Vargha Tamás-Balla Péter, valamint Sörle és Dénes Előd két szakrális tárgyú száma, a Jézus te égi szép és Az új szívet adj. Vezényelt Miklós Árpád. Énekszámainak igényes megválogatásával jeleskedett a sepsiszentgyörgyi evangélikus-lutheránus egyházközség Jubilate Deo névre hallgató kórusa, amelyet Pál-Gecse Mihály zenetanár vezényelt. Csorba István, Bence Gábor, Várnai Ferenc és Praetorius egy-egy énekszámával örvendeztette meg a hallgatóságot. Török Mihály és Török Aranka kilyéni műsorszervező és házigazda irányított dalköre népünk pillanatnyi lélekvilágához szólt az Elindultam szép hazámból és Székely asszony az én anyám műsorszámaival, Török Mihály egykori mikós diák tangóharmonika kíséretével. A résztvevők oklevéllel távoztak, és újabb emlékszalagot köthettek bemutatott kóruszászlóikra. Örömmel ismertük fel az egyházi kórusainkban éneklő lelkészeket, egyházi vezetőket. Felemelő érzés volt együtt énekelni, együtt lenni az éneklők seregével a kilyéni kultúrotthonban tartott szeretetvendégségen.
Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ha az ének az élet dala (Szentivánlaborfalva)
A Szentivánlaborfalván elhangzott tizenegy kórus és dalkör műsora nem lehetett más, mint az élet dala, idegenből érkezők hangsúlyozták: Háromszéken, itt, a Kárpátok kanyarulatában nagyon szeretnek énekelni az emberek örömükben is, bánatukban is. „Az ének gyógyít, az ének vigasztal minket. Kisgyerekkorunkban, ha elestünk, vér csöppent sebünkből, édesanyánk énekkel gyógyított meg, belefelejtettünk a fájdalomba” – hangsúlyozta beszédében Székely Kinga Réka, az unitárius egyház hitéleti és missziói előadó tanácsosa.
Zsúfolásig megtelt az unitárius templom. Lobogókkal vonultak be a kórusok. A 138. ősi zsoltár üzenetére emlékeztette az énekesek seregét imájában Buzogány-Csoma István vendégfogadó szentivánlaborfalvi unitárius lelkész. Az együtt éneklés öröméről szólt Török István egyházköri esperes. Az éneklés önkifejezési forma és megkülönböztetett fontosságú közösségformáló erő – hangsúlyozta köszöntőbeszédében. Felsorakozott a helybeli Laborfalvi Róza Nőszövetség kórusa és a Székely István Dalkör, az árkosi Régeni Áron Dalárda, a Felsőrákosi Nőszövetség Kórusa, a vargyasi Dávid Ferenc Dalárda, a sepsiszentgyörgyi Kriza János Dalárda, az olthévízi vegyes dalárda, a Brassói Unitárius Vegyes Kar, a nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör, jelenlétével megtisztelte a találkozót a kézdivásárhelyi Maassluis Nyugdíjas Klub énekkara és a kökösi Harmónia vegyes kar is. Szakavatott karmesterek munkája nyomán az egyházi és istenes énekek igen változatos darabjait hallhattuk hazai és külföldi jeles szerzők műveiből. Elhangzott Gerendás Péter Liszt Ferenc-díjas zeneszerző Bartók országából vagyunk szerzeménye. Október lévén, helyénvaló volt Az aradi tizenhárom éneke. Felhangzottak református egyházi énekek, Franz Schubert Szent az Isten című szerzeménye. A közönséghez közel állt Szotyori-Nagy József–Losonczy László Adjon Isten a magyarnak... kórusszáma, de hallhattunk izraeli népénekeket, felhangzottak Bárdos Lajos népdalfeldolgozásai és Erkel Ferenc–Bárdos Lajos Szózata. Új szalagok kerültek a kóruslobogókra, emléklapokkal, egy virágszállal és különleges ajándék gyanánt a helybeli Fazakas Sándor csontfaragó zenét jelképező medalionjával ajándékozták meg a résztvevőket. A kórustalálkozó szeretetvendégséggel zárult. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sepsiszentkirály hármas ünnepe
A Kálma-hegy alatti vegyes felekezetű faluban vasárnap felavatták a teljesen megújult kultúrotthont, adventi vásárt tartottak, s ünnepelőzetesként az udvaron feldíszítették a falu karácsonyfáját.
Zsúfolásig telt a művelődési ház, falait a felújítás mozzanatainak színes fotói díszítették. Békesség Istentől, Isten áldja és Dicsértessék a Jézus Krisztus – hangzott Bustya János helybeli református lelkipásztor köszöntése. Adventi imájában – „Mindennek megszabott ideje van...” (Préd. 3) – ez alkalommal az öröm idejére célzott, és áldást kért a művelődés új hajlékára és mindazokra, akik bármit is tettek annak építésében-elkészítésében. Fodor Imre, Illyefalva község polgármestere rövid vetített képes előadásban bemutatta a kultúrotthon építésének legfontosabb mozzanatait és az augusztusban felavatott helybeli kőhidat, amelyek egy többrészes nyertes pályázat pénzalapjaiból valósultak meg, és átadta a kultúrotthon kulcsait. Az avatóünnepség műsorát, az adventi vásárt az unitárius egyházközség, a falu ökumenikus nőszövetsége és a helybeli fiatalság szervezte meg – jelentette be Györgyilyés Izolda unitárius lelkész. Vendégkórusok és -énekkarok mutatták be többnyire vallásos töltetű és karácsonyi énekeiket. Fellépett a szomszédos kökösi Harmónia Vegyes Kar Jakab Csaba kántor vezetésével, valamint az árkosi Régeni Áron Dalárda Márk Attila vezényletével. Vastaps követte a Vargyasi Néptáncegyüttes erdővidéki és szatmári táncokat bemutató fergeteges műsorát, betanította és karácsonyi dalt énekelt István Ildikó. A szentkirályi fiatalok advent üzenetét tolmácsolták, este kigyúltak a fények a közös karácsonyfán. A rendezvény táncházzal zárult. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)