Iliescu elnök részt vesz jún. 11-én Washingtonban Ronald Reagan amerikai exelnök temetésén. /Iliescu a temetésen. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 10./

Az, hogy Szász Jenő rá tudta venni dr. Bölöni László edzősztárt arra, hogy vállalja jelölését Marosvásárhely polgármesteri székének elfoglalására, bravúros teljesítmény, hatalmas gól a magyar–magyar megosztottság hálójába, értékelte Sylvester Lajos. Bölöni csak abban az esetben vállalja a jelöltséget, ha az MPP és az RMDSZ közös jelöltjeként indulhat, arra kényszeríti a feleket, hogy színt valljanak: valóban óhajtják-e az egységes fellépést a magyarság alapvető dolgaiban, vagy nem. Azt az érvelést, hogy Bölöninél vannak szakmailag felkészültebb, az állami adminisztrációban jártasabb emberek, könnyű hárítani: Ronald Reagan és Arnold Schwarzenegger színész volt, Az utóbbi a csőd szélére sodródott Kaliforniát képes volt kiemelni a kátyúból. Marosvásárhely – az elveszettnek tűnő – még mindig a legnagyobb székelymagyar város. A polgármesteri szék megszerzése szimbólum értékű, önbizalmat erősítő a helybéli és minden magyarok számára. Bölöni László személye, erkölcsi-etikai tartása, a futballvilágban is megtapasztalt objektivitása és tekintélye garancia arra, hogy a véleményformálásban szerepet játszó románság is elfogadja. /Sylvester Lajos: Gól a megosztottság hálójába. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 15./

Félnek tőlünk
Ágoston Hugó
A múlt hét meghatározó élménye, hogy kiderült: félnek tőlünk. Félnek tőlünk romániai magyaroktól, félnek tőlünk mint országtól, Romániától és Magyarországtól. Ijesztő példák vagyunk, persze eltérő közegekben és más-más módon.
A romániai magyaroktól Traian Băsescu fél, mert „zsarolnak” és „etnikai érdekből megakadályozzák a többség kedvező fejlődését”. Vagyis a félelmetes, renitens magyarok nem akarnak békésen, szótlanul felszívódni a nagy román civilizációban. Inkább zsarolnak – mellesleg azzal érvelve, ami a kormányprogram része. Az államelnököt azonban nagyon komolyan kell venni. Finom lelkével ő ugyanis nem csak a zsarolásra, de a történelmi sérelmekre is rém érzékeny.
Lám, a fasiszta Antonescuhoz hasonlóan átvezényelte volna a Pruton a románokat, ezzel szemben a Trianonért kesergő magyaroknak kuss. Van valami monumentális abban, ahogy ez az idült bajkeverő tőlünk „fél”, miközben a múltból és a jelenből mindenkit kioszt: az exkirályt, az oroszokat, az ellenzéket, a parlamentet, az igazságszolgáltatást... Akár önfeledten, akár tudatosan teszi, joggal kelt aggodalmat. Akik fasisztoid kijelentéseit – esetleg alkoholos – elszólásnak vélik, gondoljanak arra, hogy az ortodox hívők és a fiatalok körében milyen nagy megbecsülése van a vasgárdista múltnak, daloknak, jelképeknek...
Ezzel szemben a magyar miniszterelnök, aki szintén jócskán táplálkozik a múlt kétes értékeiből és szelleméből, a demokrácia és a jogállamiság lebontását, az önkényt kormánypolitika szintjére emelte. Nem hiába tekint most rá lélegzetvisszafojtva a demokratikus világ: az ENSZ, az Európai Parlament, az EBESZ, a Nemzetközi Valutaalap, a Velencei Bizottság, a Freedom House.... Hogy is mondta a nagy eszménykép, a minap Budapesten is megszobort volt republikánus amerikai elnök, Ronald Reagan?
“Vezess, kövess, vagy állj félre az útból!” És vajon mit szólt volna annak láttán, amit kormányzás címén most Orbánék folytatnak, a magyar származású volt amerikai demokrata szenátor, Tom Lantos? Amiért Európa most Magyarországtól fél, azt a lengyel Adam Michnik a vezető osztrák sajtóorgánumban, a Die Pressében nemrég úgy fejezte ki: “Ijesztő példa arra, hogyan lehet EU-tagállamokban teljesen demokratikus úton olyan állammodellt megvalósítani, amit én kvázi diktatúrának neveznék.”
Traian Băsescu semmit sem von vissza. Szánandó, mert erőtlen, tragikomikus esete egy szenvedélybeteg játékosnak, függetlenül attól, hogy még rengeteg bajt csinálhat és sok szenvedést okozhat. De „üresben” őrjöng”, a politikai vége már egyáltalán nincs messze.
Orbán Viktor pedig teljes lendületben van, ezt a hétvégi pártkongresszus is megmutatta. A kétharmados többség birtokában az ország tényleges és jelképes átszínezése és átnevezése, felforgatása és átalakítása olyan gyorsan és örvényesen folyik, hogy rövidesen rá sem lehet majd ismerni. Aggódni azokért, tartani azoktól szoktak, akiknek józan belátására nincs már esély? Ki tudja megállítani őket? Lehet, hogy gyorsabban kiderül, mint gondolnák! Új Magyar Szó (Bukarest)

Holnap lenne ötven éves a berlini fal
Európa megosztottsága, két világrendszer egymásnak feszülése: ennek volt jelképe a Berlint huszonnyolc esztendőn át ketté-, pontosabban megosztó fal. Leomlását egy egész világ ünnepelte
Fél évszázaddal ezelőtt, 1961. június 15-én a keletnémet kommunista állam hajdani államfője, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) akkori főtitkára, Walter Ulbricht sajtótájékoztatót tartott. A négy nagyhatalom által megszállt Berlinben akkor már rendkívüli módon kiéleződött a feszültség a keleti és a nyugati övezet között, a szovjet ellenőrzés alatt álló keleti zónából egyre többen menekültek a szövetségesek által ellenőrzött nyugati övezetbe.
Szürke sajtóértekezlet
Ilyen körülmények között a sajtóértekezletet maga Walter Ulbricht kezdeményezte, a krónikák szerint több mint háromszáz újságíró vett rajta részt. Mindenki azt várta, hogy a kommunista vezető konkrét javaslatokkal áll elő, egy nyugat-berlini újságíró visszaemlékezése szerint azonban Ulbricht „egy óránál is hosszabban beszélt, de semmi újat nem mondott”.
Legfőbb követelése az volt, hogy a nyugat-berlini hatóságok zárják be azt a menekülttábort, amely kelet-berliniek ezrei számára jelentett menedéket, továbbá sürgette, hogy a kelet-berlini hatóságok a Nyugat-Berlinbe tartó, illetve onnan induló légi közlekedést is ellenőrizhessék, hasonlóan a vasúti és a közúti közlekedés számukra engedélyezett ellenőrzéséhez. Sürgette azt is, hogy szüntessék meg a három nyugati szektor általa tisztázatlannak tartott státusát, és önálló „szabad várost” hozzanak létre.
Az első nyugati újságíró már el is hagyta a termet, amikor a kommunista kormány sajtófőnöke kérdéseket engedélyezett. A Frankfurter Rundschau berlini tudósítója pedig azt kérdezte Ulbrichttól: vajon az általa javasolt „szabad város” azt jelentené-e, hogy az államhatárt a Brandenburgi kapunál hoznák létre? A krónikák szerint a kommunista állam vezetője válaszában kijelentette: a kérdést annak jeleként értelmezi, hogy Nyugat-Németországban sokan vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha az NDK fővárosában falat hoznának létre.
A főváros építőmunkásai azonban lakásépítéssel vannak elfoglalva, munkaerejüket erre használják – folytatta Ulbricht, majd rövid gondolkodás után hozzátette: „Senkinek sem áll szándékában falat emelni” (azaz eredetiben: „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”). Két hónap sem telt bele, és 1961. augusztus 13-án a keletnémet hatóságok előbb szögesdrótokkal, majd betonelemekkel hozzákezdtek a berlini fal felépítéséhez.
„Freudi elszólás”
Történészek ma is vitáznak azon, hogy nyelvbotlás történt-e vagy tudatos „elszólás”. Az újságírók nem is figyeltek fel az elhangzottakra. Senkinek nem tűnt fel, hogy Walter Ulbricht a „legnagyobb titkát” fecsegte ki. A keletnémet kommunista vezető ugyanis már hónapokkal korábban „házalt” az akkori Varsói Szerződés vezetőinél azzal a tervével, hogy Berlin két részét mesterséges határral válasszák el, és így fékezzék meg a menekültek áradatát. Csakhogy június 15-én még nem volt meg mindehhez az akkori szovjet vezető, Hruscsov jóváhagyása.
A Berlinben is elismert amerikai Németország-kutató, Hope Harrison a közelmúltban megjelent, Ulbricht fala című könyvében azt fejtegette, hogy a sajtóértekezleten Ulbricht részéről egyfajta „freudi elszólás” történt, és akaratlanul is elárulta dédelgetett álmát. Egy tekintélyes berlini politológus, Hannes Adomeit szerint Ulbricht szándékosan hazudott a sajtóértekezleten. Egymással szögesen ellentétben álló két indítéka is lehetett.
Az egyik az, hogy a keletnémet lakosságot igyekezett megnyugtatni a kategorikus cáfolattal. Ez egyébként nem sikerült neki, mert júliusban tovább növekedett az NDK-ból menekülők száma. Adomeit szerint ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy Ulbricht épp az ellenkezőjét akarta elérni. Mégpedig azt, hogy elősegítse a menekültáradat további növelését, és ezáltal nyomást gyakoroljon Hruscsovra a határzárhoz szükséges engedély érdekében.
„Ezer év múlva is”
A fal végül is megépült, hogy csaknem három évtizeden át a világpolitika egyik neuralgikus pontja legyen. Kevéssel a megépülte után John F. Kennedy amerikai elnök Nyugat-Berlinbe látogatott, s a fal tövében hangzott el szállóigévé vált híres – és tökéletes németséggel elmondott – mondata: „Ich bin ein Berliner”, azaz: „Berlini vagyok”.
Ugyancsak emlékezetessé vált a Fehér Ház egy másik lakójának nyugat-berlini útja: Ronald Reagan a Brandenburgi kapunál szólította föl Mihail Gorbacsov szovjet államfőt és pártfőtitkárt, ezekkel a szavakkal: „Mr. Gorbacsov, bontsa le ezt a falat.”
Gorbacsov ekkor még nem reagált. Sőt: részt vett az NDK megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából 1989. október 7-én megtartott ünnepségen és katonai parádén, amelyen az akkori államfő, Erich Honecker (1961-ben a fal megépítésének felügyelője) bátorkodott kijelenteni: „A fal ezer év múlva is állni fog”.
Az ezer év csupán egyetlen hónapra korlátozódott. A szocialista országokban kibontakozó rendszerváltozás nyomán a berliniekben hatalmas feszültség gyűlt össze, amely végül is kikényszeríttette az elkövetkező napok történéseit. November 9-én megindult a kelet-berlini tömeg, hogy átmenjen a nyugati városrészbe, s a keletnémet hatóságok tehetetlenül álltak a megmozdulás láttán. Igaz, lőhettek volna, hiszen a falnál általános tűzparancs volt életben, de szerencsére nem tették. A berlini fal sorsa ezzel megpecsételődött
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

Amerikai képviselő a határon túli magyarok sérelmeinek orvoslásáról – Esterházyról is említést tett
Méltó tisztelgés lenne 1956 hősei előtt, ha a Magyarországgal szomszédos államokban orvosolnák a magyar kisebbségeknek a kommunizmus idején okozott sérelmeket - jelentette ki Andy Harris, az amerikai képviselőház egyetlen magyar származású tagja.A politikus törvényhozásban elmondott beszéde helyi idő szerint szerdán jelent meg a kongresszusi jegyzőkönyvben.
"Az 1956-os magyar forradalom nemcsak a szabadságért, a demokráciáért és a függetlenségért folytatott magyarországi küzdelemnek a tetőpontja volt, hanem egyúttal előrevetítette a szovjet birodalom bukását. Az 1956-os forradalom és szabadságharc valójában az első szakadás volt a vasfüggönyön" - szögezte le a republikánus párti marylandi képviselő. Rámutatott, hogy 1956 hősei a szabadságért, a többpárti demokráciáért és a Szovjetuniótól való függetlenségért harcoltak és adták az életüket. Felidézte két amerikai elnöknek, John F. Kennedynek és Ronald Reagannek a magyar szabadságharcról mondott szavait.
Kennedy szerint "1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. Ez a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nem volt még egy olyan nap, amely világosabban megmutatta volna az ember csillapíthatatlan vágyát arra, hogy szabad legyen - bármilyen kicsi is az esély arra, hogy ezt kivívja, bármekkora legyen is az áldozat".
Reagannek a magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából kiadott és a képviselő által idézett proklamációja szerint "az 1956-os magyar forradalom valódi népi, a nép által a népért vívott forradalom volt. Ami ezt motiválta, az az emberiség egyetemes vágya az életre, a hitre, a békés munkára és arra, hogy maga határozza meg a sorsát. A magyar forradalom örökre megcáfolta a kommunizmus azon állítását, hogy az embereket képviseli, és azt üzente a világnak, hogy vannak még bátor szívek, amelyek szembeszállnak az igazságtalansággal."
Harris rámutatott, hogy a szovjet inváziónak súlyos következményei lettek a Magyarországgal szomszédos országok magyar közösségeire nézve. Így például az, hogy a sztálinista román kormány gyakorlatilag felszámolta a magyar nyelvű kolozsvári Bolyai Egyetemet. Öt évvel ezelőtt Nobel-, illetve Wolf-díjas kiválóságok, köztük Elie Wiesel és Oláh György, valamint 69 más, nemzetközileg elismert tudós felszólította Romániát, hogy azonnal tegyen lépéseket az egyetem visszaállítása érdekében, ami mind ez idáig nem történt meg.
Szlovákia még mindig nem rehabilitálta Esterházyt
A képviselő felidézte: Esterházy János a kommunizmus áldozatává vált annak ellenére, hogy 1942-ben a szlovák parlamentben egyedüliként szavazott a zsidók deportálása ellen. 1957-ben csehszlovák börtönben halt meg, és noha Oroszország már rehabilitálta a maga részéről, Szlovákia még nem.
Hangsúlyozta: a magyar kisebbségek által a hidegháború idején elszenvedett sérelmek orvoslása és e kisebbségek jogainak tiszteletben tartása méltó megemlékezés lenne 1956-ról, és egyben tisztelgés a mindennapi hősök ezreinek emléke előtt. Harris szerint a mai generációnak - amely haszonélvezője a helyreállított szabadságjogoknak a kommunizmus bukása után - a demokrácia megerősítése és a szabadságjogok védelme érdekében szerte a régióban éberen őrködnie kell az alapvető emberi jogok és a nyugati normák felett, valamint fel kell lépnie a kisebbségi jogok megsértése ellen.
Andy Harris kitért arra, hogy a több mint egy évszázada alapított Amerikai Magyar Szövetség - amelyet ő a legrégebbi és legnagyobb amerikai ernyőszervezetnek nevez - most is, mint ahogy a forradalom bukása óta mindig tiszteleg azok emléke előtt, akiknek hatalmas áldozata 55 évvel ezelőtt hiábavalónak tűnt. Ma azonban már általánosan elismert, hogy a forradalom hozzájárult az Közép- és Kelet-Európa feletti szovjet uralom végső bukásához, a szabadság és a függetlenség helyreállításához Magyarországon és a régióban - tette hozzá.
MTI/Bumm.sk

Orbán Viktor interjúja a The Washington Postnak
Interjút készített Orbán Viktorral a The Washington Post. Online kiadása pénteken közölt szemelvények belőle. A lap szerint ez az első interjú, amelyet a magyar kormányfő amerikai újságírónak adott.
Az interjút készítő Lally Weymouth bevezetője szerint Orbán Viktor valaha baloldali szabadságharcos volt a szovjetek ellen, de 1994-ben vett egy jobbkanyart és sohasem nézett vissza. A lap szerint a kormányfő a múlt héten adott interjújában "megpróbálta elmagyarázni, hogy miért tévednek a bírálói, amikor azt állítják, hogy tekintélyuralmi, központosított államot épít ki".
Az alaptörvényről Orbán Viktor kijelentette, hogy nagyon büszkék rá. "Ez volt a küldetésünk, mivel Magyarország volt az egyetlen közép-európai ország, amely nem volt képes egy új alkotmány írni a kommunista rezsim bukása után" - jegyezte meg, majd egy közbevetett kérdésre hozzátette, hogy 1989-ben a kerekasztalnál ő is részt vett ugyan az akkori alkotmány átdolgozásában, de az nem volt elegendő, mivel ott voltak a kommunisták is. "Amikor átírtuk, azt mondtuk: ez egy átmeneti alkotmány" - hangsúlyozta.
Visszautasította, hogy az alaptörvényről nem konzultáltak az ellenzékkel. "Ez tényszerűen nem igaz. Volt egy bizottság, mely felkért minden parlamenti pártot - így az ellenzéket is -, hogy legyen részese a folyamatnak" - mondta.
A kérdésre, hogy a végeredmény nem összpontosított-e minden hatalmat a kezébe, Orbán Viktor kijelentette: "Az alaptörvény önmagában nem tesz lehetővé semmiféle hatalomkoncentrációt."
A Médiatanácsról szóló kérdésre válaszolva kiemelte: "Mindenki egyetértett abban, hogy a korábbi médiaszabályozás összeomlott". A miniszterelnök cáfolta, hogy a testület tagjai mind a Fidesz jelöltjei lennének: "Ez nem igaz. Az előző rendszerben a küldöttek személyét a párthovatartozás határozta meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy ne legyen pártképviselet, s csak olyanok lehetnek a tanács tagjai, akiket a parlament támogat." A Médiatanács vezetője, Szalai Annamária ugyan tagja volt a volt Fidesznek, de "mi ezzel a probléma?" - kérdezett vissza. Kiemelte: Magyarországon a média legalább 75 százaléka külföldi tulajdonban van. " Szóval, menjen el a tulajdonosokhoz s kérdezze meg őket, miért nem készek arra, hogy biztosítsák a rendes sajtószabadságot" - mondta.
A Klubrádióról szólva rámutatott: "A koncessziójuk lejárt, s aztán licit folyt érte, mint minden más frekvenciáért is. Ha az az érzésük, hogy az érdekeiket nem tartották tiszteletben, akkor bírósághoz fordulhatnak, s ezt meg is tették. És nyertek."
A kérdésre, hogy a hirdetésnél előnyben részesítik-e a kormánypárti sajtót, Orbán Viktor így válaszolt: "Vannak állami vállalatok és azok hirdetnek. Próbálja meg Magyarországot úgy elképzelni, hogy az legalább olyan demokratikus, mint az Egyesült Államok."
A közbevetésre, mely szerint "nem lehet minden hatóság élére saját embert állítani, s azt mondani, ez ugyanolyan demokratikus (eljárás), mint az Egyesült Államokban, Orbán Viktor így felelt: "Ez nem igaz. Az új parlament által kinevezett első alkotmánybíró korábban az MSZP képviselője volt, amely most ellenzékben van. Az Állami Számvevőszék alelnöke az MSZP tagja volt. A Költségvetési Tanácsnak, amely az egyik legbefolyásosabb intézmény, három tagja van, közülük kettő baloldali. Hogy mondhatja azt, hogy minden intézményt mi irányítunk?"
A kormány hajlandó-e teljesíteni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) feltételeit - hangzott egy újabb kérdés. A miniszterelnök kijelentette: "Nem tudjuk, hogy mik ezek a feltételek." A közbevetésre, mely szerint az IMF-nek a központi bank kezelését kifogásolja, Orbán Viktor így válaszolt. "Azt mondták, szükségük van az Európai Unió véleményére, hogy a nemzeti bankkal kapcsolatos szabályozás rendben van-e. Megkértek, tegyek meg bizonyos dolgokat, és így tettünk. Volt egy tervünk, hogy egyesítsük a nemzeti bankot a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével. Az EU ezzel nem értett egyet, ezért úgy döntöttünk, nem egyesítjük őket."
A magyar-amerikai kapcsolatok alakulását firtató kérdésre a kormányfő így fogalmazott: "Stratégiai szövetségesek vagyunk. Aktívak vagyunk a közös NATO-fellépésekben". Hozzátette: "Amennyire tudom, az amerikaiak elismerik a magyar eredményeket, azt mondják, hogy a biztonság terén elégedettek az együttműködéssel, ezért azt hiszem, hogy jó a kapcsolatunk."
A Roosevelt tér átnevezésének az okát firtató kérdésre elmondta, hogy a tér az egyik sarkában álló Magyar Tudományos Akadémia alapítójának a nevét kapta. Rámutatott ugyanakkor, hogy Budapesten nemrég állítottak szobrot Ronald Reagannek a Szabadság téren, és hamarosan George H. W. Bushnak is lesz szobra a fővárosban.
Az egyházak ügyével kapcsolatban Orbán Viktor leszögezte: nem csökkentették az egyházak számát, nem korlátozzák a vallási közösségek létrehozását. "A szabadság abszolút. Arról van szó, ki kap állami pénzt és ki nem. Ha valamelyik támogatást szeretne kapni, akkor meg kell felelnie bizonyos feltételeknek. Magyarországon számos közösség regisztráltatta magát egyházként, de nem voltak azok. Ezt csak a pénzért tették."
A rendkívüli adók kivetését a miniszterelnök így indokolta. "2010-ben Magyarország rosszabb állapotban volt, mint Görögország. Azért kezdeményeztük a válságadóztatást, mert jövedelemre van szükségünk, hogy kilábaljunk ebből a válságból - hangoztatta. A kérdésre, hogy ezek az adók nem apasztják-e el a külföldi befektetéseket, Orbán Viktor megjegyezte:"Kibontakozóban vagyunk. Mindössze két napja nyitottam meg a Mercedes-gyárat, amely a GDP 1 százalékát fogja megtermelni a következő évben." MTI

Európa válsága, avagy uniós tyúkketrecek (Orbán Viktor július 28-án Tusnádfürdőn elmondott beszéde)
Visszaélés egy fogalommal
Európa válsága hosszabb és mélyebb, mint azt kezdetben gondoltuk. Ez hosszú ideig kérdőjeles mondat volt, ma már határozott állítás. A válság nem világválság, hiszen valójában csak az Egyesült Államok és Európa küszködik hasonló kérdésekkel. Ázsia országai eközben fejlődnek, Dél-Amerika országai virágzanak, Afrika népei is, ha mélyről is indultak, de kétségkívül fölfelé lépkednek.
Valami tehát a nyugati világban romlott el, nem a világban, hanem a nyugati világban, és különösen Európában mennek rosszul a dolgok. Nem kerülhetjük meg a kérdést: mi lehet ennek az oka? Hogyan érinti ez a magyarokat, és hogyan fordíthatjuk ezeket a bajokat a javunkra? A mostani válság okainak megértéséhez tudnunk kell, hogy Európa – legalábbis ahogy én miniszterelnökként az európai vezetők közötti forgolódásaim során megtapasztaltam – valójában a mai napig a II. világháború árnyékában él. Mindentől fél – érthető módon –, amiről azt hiszi, hogy okozója volt a II. vagy akár a két világháborúnak. A legfőbb felelősnek ma a nyugati féltekén a nemzetállamok ambícióit jelölik meg. Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák. Ma az Európai Unió, az ahhoz való tartozás, az európai egység egy olyan nemzetközi politikai programmá vált, amellyel kapcsolatban kritikát megfogalmazni, akárcsak érzékeny kérdéseket föltenni, a kánonon kívüli hangfekvésben beszélni nem egyszerűen csak illetlenség, hanem retorzióért, sőt, kiátkozásért kiáltó tett.
Pedig az Európai Unió, az európai egység gondolata nem így indult. Nem gondoltuk, hogy ilyen furkósbottá válik. Úgy indult, hogy először is kezelni próbálta a francia–német ősi ellenségeskedést, és rájött arra, hogy gazdasági eszközökkel politikai problémákat lehet orvosolni. Amikor a gazdasági sikerek nyomán úgy tűnt, hogy a fokozódó fogyasztással, a növekvő jóléttel, a jóléti kiadások emelésével a politikai bajokat kezelni – de legalábbis elodázni – lehet, Európa szerintem fokozatosan elveszítette a realitásérzékét. Ugyanis politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni, még akkor sem, hogyha hosszú évtizedekig úgy tűnik, hogy ez lehetséges. Márpedig így tűnt, és ez a gondolkodásmód vérszemet kapott az olajválság után, amikor az európai integráció elmélyítésével válaszolt egy gazdasági kihívásra. Aztán kétségkívül igaz, a kommunista országok összedöntésében, a diktatúrák megdöntésében sikeresen játszott fontos szerepet a nagyobb fogyasztás csábereje. És eközben az európai világ, annak a nyugati fele elsősorban elhitte, hogy nem egyszerűen csak gazdasági, de egyfajta erkölcsi fölényben is van a kontinens keleti felén élőkkel szemben. A harmadik hibát akkor követte el Európa, amikor valamikor a kétezres évek közepén, az európai alkotmány megalkotására tett kísérletének kudarca után ezzel a ténnyel nem nézett szembe, nem értette meg, hogy ez a kudarc világossá teszi, az európai nemzetek ellenében az uniót nem lehet sikerre vinni. Az Európai Unió ereje nem a nemzetek fölötti központ teljesítményében, hanem a nemzetek saját teljesítményében rejlik.
(…) Ahelyett, hogy feladták volna ezt a gondolatot, valójában megcsontosították, miszerint úgyis létre lehet hozni egy demokratikus Európai Uniót, hogy az európai polgárok ezt nem helyeslik, s lehetséges azonos mértékű gazdasági prosperitást létrehozni különböző gazdasági teljesítményű országok között, ha közös pénzük, mondjuk, eurójuk van, és nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges fejlődést elérni a pénzpolitikából kiindulva. És végül nem adták fel azt a gondolatot sem, hogy lehetséges kiegyenlítődést elérni Európa nyugati és keleti fele között leereszkedéssel és kioktatással. Mindezt a sok, négy-öt dogmát egyetlen eszme vezényszava alá sűrítették, amit egész egyszerűen úgy hívnak, hogy Európa. Régen látott a mi kontinensünk ilyen visszaélést egy értékes fogalommal. Nemzetek reneszánsza
Ezért ennek a szűklátókörűségnek most meg kell fizetni az árát. Először is szembe kell nézni az európai nemzetek reneszánszával. A nemzeti érzés nemcsak a volt kommunista vagy a szovjet birodalomból kiszakadt országokban horgadt föl, hanem a hagyományos nyugati területeken is. Ma újra van angol, sőt, skót nemzeti reneszánsz, ott van a nemzeti érzés megerősödése a hollandok vagy éppen a görögök szívében is. Egész egyszerűen Európában nemzeti reneszánszt élünk át. Az is láthatóvá vált, hogy az európai nemzetek nem akarnak összeolvadni egymással. A terv egy gyümölcskosárra hasonlít inkább, nem pedig egy gyümölcsturmixra, amit brüsszeli bürokraták hoznak létre. Ebből az is következik, hogy a mai európai területen jelentkező gazdasági válságra nincs központi megoldás, nincs egyetlen megoldás. A közösséget alkotó egyes nemzeteknek a saját erőfeszítéseik révén külön-külön kell megoldaniuk a saját problémáikat. Világos tehát, hogy léteznek olyan nemzeti érdekek, és léteznek olyan nemzeti érzések, amelyeknek a nyílt kimondása – akármit is állítsanak egyesek – valójában egyáltalán nem vezet a fasizmus újjáéledéséhez. A másik fontos tapasztalat, amit le kell vonnunk a mai válságból, úgy hangzik, hogy minden gazdasági fejlődés mögött tényleges munkateljesítménynek kell állnia. Angela Merkel úgy fogalmazta meg, hogy minden pénzért, minden forintért vagy márkáért vagy euróért, amit elköltünk, előbb-utóbb meg kell dolgozni. A hitelgazdaság persze azt az illúziót kelti, hogy nem kell érte megdolgozni, mert előre elfogyaszthatjuk azt a pénzt, amiért eddig nem dolgoztunk meg. És miután az emberek ezeket a bonyolult kérdéseket nem látják át, vagy nem érzik dolguknak, hogy áttekintsék, ezért könnyen esnek hitelmámorba, és elfeledkeznek arról, hogy minden forintot, ha előrehozták is hitel formájában a költekezésüket, amit elköltöttek, minden forintot előbb vagy utóbb elő kell teremteni, vagyis meg kell érte dolgozni. Ebből az következik, hogyha valaki azt hiszi, hogy a mai európai válság megoldható valamifajta ügyes pénzügyi húzással, valami szellemes banki konstrukcióval, az téved, és félreérti a válság természetét.
Végezetül azt gondolom, hogy a Nyugatnak egyfajta erkölcsi fordulatot is végre kell hajtania, aminek fontos eleme, hogy nem nézheti le a kontinens keleti felét. Az úgy nem fog menni, hogy miközben lengyel vízvezeték-szerelőket dolgoztatnak, azzal vádolják őket, mint nem kívánatos vendégeket, hogy elveszik a munkát a helyiek elől, aközben lenézik a kétkezi munkát. Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország, a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban. És végképp nem fog menni, hogy a demokráciát és az Európai Uniót ideológiai furkósbotként használják az egyre erőteljesebb nemzeti érzésekkel szemben.
Közép-Európa sikeresebb
Ha ezeket a folyamatokat Európa nem érti meg, ha nem érti meg a válság természetét, amiben vagyunk, akkor Európa nyugati része súlyos bajba, a mainál is súlyosabb bajba kerülhet. Úgy is le lehet írni a mai helyzetet, hogy miközben Nyugat-Európa nem boldogul a válsággal, sőt, egyre mélyebben keveredik bele, addig Közép-Európa egyre magabiztosabbá válik a válságkezelésben. Nem akarom azt mondani, hogy itt könnyű az élet, sőt, nehéz, sőt, időnként úgy érezzük, hogy egyre nehezebb, de az aggasztó hírek, az európai gazdaság egészét bajba sodró, fájdalmas hírek ma nem Közép-Európa országaiból érkeznek, hanem Spanyolországból, Olaszországból, Portugália és Franciaország felől. Hozzájuk képest a közép-európai országok ma kifejezetten stabilak. Ezért érdemes itt most Közép-Európa és Nyugat-Európa viszonyáról tágabb összefüggésben beszélnünk.
Éles határvonal választja el azokat az országokat, amelyek gyarmatosítók voltak, és amelyeknek sosem voltak gyarmataik. Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások. Ebből a szempontból persze Németország helyzete jól mutatja, hogy ők a Nyugat és a Kelet között helyezkednek el. A Közép-Európa – a Mitteleuropa – fogalom is, ha az ember jól lapozza vissza a történelemkönyveket, minthogyha a német nyelvből jött volna át a mienkbe.
Fortélyos félelem
Közép-Európa kétségkívül a XX. század nagy vesztese volt. De nem csak vesztese, hanem a nyugatiak szemében bűnbakja is. Az ember ma, ha sok időt tölt Brüsszelben, akkor az indirekt – ezt nem szokás mondani, nem udvarias dolog ilyet mondani, de ennek az indirekt – lenyomatával nap mint nap találkozik. Van egy közmegegyezés a nyugati elitben, miszerint a XX. század bűneiért nem ők felelősek, hanem a közép-európai népek. Márpedig mi ezt egészen másképpen látjuk, és innen nézve meg tudjuk érteni, hogy a nyugat-európaiak politikáról és hatalomról való gondolkodását a II. világháború után alapvetően a félelem határozza meg. Ez a gondolkodásmód, ahogy a XX. század második felét a félelem lelkiállapotából nézték a nyugatiak, sok mindent magával hozott. Először is magával hozta a teheráni konferenciát, amikor a Nyugat a II. világháború derekán úgy döntött, hogy abban a háborúban, a II. világháborúban csak a fasizmus ellen fog harcolni, a kommunizmus ellen azonban nem. Aztán rájött, hogyha legyőzni nem akarja, egy idő után talán már nem is tudta, akkor az a legkézenfekvőbb, hogyha egy kényszerű, nem örömteli, de kényszerű együttélést épít ki vele, ezért nem is lépett fel a kommunizmus ellen egészen addig, amíg Ronald Reagan zászlót nem bontott.
Közép- és Nyugat-Európa viszonya szempontjából fontos történelmi tény, hogy Teheránban, a teheráni konferencián – ahogy Ronald Reagan mondta – a Nyugat eladta azt a szabadságot, ami nem is volt az övé, hanem a mienk volt. Ez akkor még jó ötletnek látszott, azonban a II. világháború következményeinek ismeretében a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől. Ennek az volt az oka, hogy a mai nyugat-európai elit fejében kézenfekvő gondolat, hogy Németországban a fasizmus demokratikus úton került hatalomra, abból lett a világháború, következésképpen óvatosnak kell lenni a néppel, mert a végén, ha megengedjük neki, még olyan döntéseket hoz, amiből aztán nagy baj lesz. Ezért persze a demokrácia fontos dolog, de azért jobb, hogyha a hatalmat mégsem a nép gyakorolja. Így lehet többnyire összefoglalni azt a lelkiállapotot, amiben ma a nyugat-európai elit magára a népre, a saját népére is tekint.
Intézmények hatalma
Ebből a gondolatból aztán egy olyan sajátos politika alakult ki évtizedek alatt – mind a mai napig uralkodik ez a fölfogás –, miszerint nem az emberek hatalmát kell megvalósítani a politikán keresztül, hanem az elveknek és az intézményeknek a hatalmát. Ma már be kell látnunk, hogy ez téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett.
Sohasem elvek és sohasem intézmények hozzák a döntéseket. Emberi döntések következménye volt a II. világháború, a jaltai egyezmény, az új határok megrajzolása Európában. Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az ’56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról ’56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a ’68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.
Csakhogy az euróválságnak – nem tudom, önök észrevették-e? – valahogy nincs felelőse. Az elveknek és az intézményeknek olyan típusú túlértékelése, amiről az előbb beszéltem, szükségszerűen vezetett el Európában felelőtlen cselekedetek hosszú sorához. Ennek a helyzetnek aztán az a lélektani következménye, hogy nő a harag Európa-szerte az emberek lelkében magával az unióval szemben. Tehát ez a fajta személytelen, a felelősséget kikerülő politikai intézményrendszer előbb-utóbb egy arctalan, formátlan indulatot vált ki azokból az emberekből, akik nem tudják megérteni, hogy miközben ők mindennap becsületesen elvégezték a munkájukat úgy, mint a megelőző években vagy évtizedekben is, mégis rosszra fordultak a dolgok. És kíváncsiak arra, hogy mégis ez miért állt elő? Ha megpróbáljuk megfejteni a sajtóhíreket meg a brüsszeli bürokraták beszédeit, akkor az derül ki, hogy sok mindenki tehet sok mindenről, de egy helyen nem tehetnek semmiről. Ez a hely Brüsszel. Az nem hibás semmiben. Viszont mindenki más hibás: a görögök, a spanyolok, az írek, mi, magyarok is hibásak vagyunk persze, de ott, valahogy Brüsszel környékén csupa olyan ember van, sőt, lehet, hogy ember nincs is, csak elvek és intézmények, akik semmiről nem tehetnek.
Az ilyenfajta politikai rendszer elfedi a felelősség kérdését. A dolog úgy áll, hogy a Brüsszelhez hasonló felelőtlenséget – már kiváltságként – még a bankok élvezhetnek. Ők nem felelősek még semmiért. Sőt, a válságkezelés nem áll másból, mint hogy azok a bankok, melyeknek az a problémájuk, hogy most az extraprofitjuk eltűnt, az adófizetők pénzéből újabb és újabb tíz- meg százmilliárdos föltőkésítésért, segítségért állnak sorba.
Rossz reflexekkel továbbra is védelmezik azokat az intézményeket és elveket, amelyek ide vezettek bennünket. Féltik a nemzeti bankok függetlenségét, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy az Európai Központi Bank egyre inkább politikai, nemzeti politikai döntések befolyása alá kerül. Tiltakoznak a multinacionális cégek megadóztatása ellen, és infarktus kerülgeti őket, hogyha a történelmi lemaradást valamely ország sajátos iparpolitikai fejlesztésekkel akarja behozni, mint ahogy Magyarország is ezt szeretné. A nem intézményes, hanem természetes emberi közösségek, mint a család és a nemzet, kifejezetten idejétmúlt, veszélyes és ellenséges kategóriáknak, érzelmeknek és közösségeknek tűnnek föl, miközben egyébként az európai emberek számára mind a család, mind a nemzet továbbra is a legfontosabb közösség, természetes közösség, fontosabb bármely művi intézménynél meg elvnél.
A piac mindenhatósága
Arról beszélnek, hogy az államok ne avatkozzanak be a gazdaságba, miközben egyébként Brüsszelből azt is előírják, hogy az uborkának merre kell kunkorodnia, továbbra is védik azt az elvet, hogy a piac működésébe nem szabad beavatkozni, mert majd a piac szabályozza saját magát, holott sem 1929-ben, sem 2008-ban nem volt erre képes. Továbbra is a piac mindenhatóságának elve mellett eltűrik, hogy rászabaduljon az európai életre a hitelezők, a spekulánsok közössége, a szélhámosok, a sikkasztók köztörvényes világa, és tönkretegye a reálgazdaságot. Summa summarum, Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére. Ezek után arra a kérdésre kell most válaszolnunk, ha igaz az előadásom kiindulópontjául választott tétel, hogy miközben Nyugat-Európa egyre nagyobb bajba kerül, Közép-Európa viszont sikeres a válságkezelésben, mivel magyarázzuk ezt? Tudjuk-e igazolni egyáltalán ezt az állítást, és ha igen, mivel magyarázzuk?
Először is, tisztelt hölgyeim és uraim, a közép-európai országok nem követték el azt a hibát, amit Franciaország, Olaszország és Spanyolország – hogy csak a legnagyobbakat említsem – elkövetett, vagyis hogy a válság kirobbanása után további adósságokba verték magukat. Ezt nem követték el a lengyelek, a csehek sem, meg a szlovákok sem. Talán Románia sem követte el eddig, bár most itt nehéz idők jönnek. Egy ország van, amely elkövette ezt a hibát, ez Magyarország, amely a 2008-as válság után radikálisan megnövelte az államadósságát, és most azért harcolunk, hogy az adóssághegy ne szakadjon ránk, hanem kimászhassunk alóla. Persze jó tudni a közép-európai országoknak, hogy miután alacsonyabb az államadósságuk jóval, mint a nyugatiaké, a nyugatiak lassan elérik azt az egyéves nemzeti össztermék 90 százalékát, amelyről azt állítja a modern politikai gondolkodás, hogyha az ember elérte, onnan már önerőből visszafordulni, az államadósságot csökkenő pályára állítani nincs esélye, és óhatatlanul a hitelezők martalékává válik. Elveszíti szuverenitását, és külső segítség nélkül a működőképességét sem tudja fönntartani. Amikor a mi kormányunk megalakult, akkor Magyarország 80 százalék fölött volt, most már a 80 alatti tartományban vagyunk, de miután Szlovákiában és Romániában is, Csehországban és Lengyelországban is alacsony az államadósság, 50 alatt vagy az 50 százalék szintjén van, erős a csábítás, hogy a politikai nyomásokat és konfliktusokat úgy kezeljék ezek az országok, ahogy a nyugat-európaiak tették 2008–2009-ben, és följebb engedjék az adósságukat, mint ahol most van. Életveszélyes. Ez egy életveszélyes fenyegetés és kihívás Közép-Európa számára, meg kell őrizni a józan eszünket, bármilyen nehéz is, és nem szabad arra a sorsra jutnunk, mint a déli országoknak, ahol a válságra a hitelek, az eladósodás megnövekedésével válaszoltak.
Közép-európai ösztönök
Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyvenesztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze, a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikusok hibáznak, és olyankor érdemes új lehetőséget biztosítani egy-egy közösség számára, új vezetőkért folyamodni, régieket elküldeni, újakat megválasztani, de az a gondolat, hogy esetleg a vágányokon kéne állítani, ez Nyugat-Európában az elmúlt években, az elmúlt évtizedekben nem volt szükséges, következésképpen a hatalom személyes jellegének hiányát, elvi és intézményes jellegét ösztönszerűen elfogadták. Ezzel szemben Közép-Európában ilyenfajta elkényelmesedésre nem volt módunk. Itt nem épült föl semmiféle jóléti világ, itt az az illúzió, hogy a dolgok tulajdonképpen jól mennek, csak bizonyos elveket meg intézményeket kell követni, majdnem mindegy igazából, hogy melyik erő, melyik elit kormányoz, ennek nincs jelentősége, ez a gondolat nem alakult ki. Itt pontosan tudjuk, mondjuk, Magyarországon, hogyha jönnek a szocialisták, előbb vagy utóbb összedöntik az országot. És előbb vagy utóbb a jobboldalhoz kell fordulnunk, az hozza rendbe. Aztán ha ráuntunk a jobboldalra, meg a jobboldal mindenfajta hibákat vét, meg nem elég ügyes, akkor persze visszamegyünk a baloldalhoz, aki majd megint jól összedönti az országot, és utána megint visszahívjuk a jobboldalt, hogy tegyen már rendet, legyen kedves, mert ebből nagyon nagy baj lesz. Ez pontosan így történt az elmúlt húsz évben. Így nyertük meg 1998-ban a választásokat, így vesztettük el 2002-ben. Így hívták az emberek vissza a szocialistákat, majd így hívtak vissza bennünket 2010-ben. Vagyis világos, hogy Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával – sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes. Ez lapul a Kelet–Nyugat vita és viszonyrendszer mélyén. Ezek után még annyit szeretnék mondani önöknek, hogy a saját feladatunk súlyát helyesen mérjük föl, hogy 1990-ben sokkal könnyebb volt a helyzet szellemi, intellektuális értelemben, mint most. Mert 1990-ben – jól emlékszem még azokra a tusványosi összejövetelekre is – teljesen nemcsak hogy törvényes, hanem szinte szükségszerűnek látszó gondolat volt az, hogyha sikerül mindent úgy csinálnunk, mint a nyugatiaknak, akkor az jó lesz. A kérdés csak az, hogy tudjuk-e úgy csinálni, mint ők. Ez a mostani helyzet, hogy a Nyugat súlyosabb válságban van, vagy legalábbis pillanatok alatt súlyosabb válságban lesz, mint Közép-Európa, ezt a kényelmes intellektuális ösvényt eltorlaszolja. Nincs, kit utánozni, nincs sikerrecept, amit ha átfordítanánk ide, Erdélybe vagy Magyarországra, akkor könnyebbé válna az életünk. Nekünk kell kigondolnunk, beazonosítanunk a gondjainkat, és nekünk kell úgy válaszokat találnunk, hogy persze a többiek tapasztalatát beépítjük, de nem hihetjük, hogy egész egyszerűen onnan átültetve ide bizonyos dolgokat, megoldódnak életünk nehéz problémái. Ha ki merjük mondani, hogy semmi értelme Nyugat-Európát másolni, hanem a szabadság szellemének jegyében a saját gazdasági rendszereinket kell fölépíteni, ha ezt ki merjük mondani, akkor óriási lépést tettünk a siker irányába.
Ugyanakkor óvnám magunkat attól, hogy megtagadjuk Nyugat-Európát. Fontos dolog talán, hogy elhangozzék: a képet ugyan, amelyet Nyugatról őrzünk, érdemes átalakítanunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy kontinenshez tartozunk, egy gazdasági rendszerben vagyunk, és egy csónakban ülünk, egy hajóban evezünk. Nekünk az az érdekünk, hogy a Nyugat kezelni tudja a válságát, oldja meg a bajait, és hogy egész Európa kilábaljon a bajból. Csak azt a törvényszerűséget kell elfogadnunk, hogy nem ugyanolyan módon tud kilábalni Európa nyugati fele, az eurózóna országai, mint ahogyan ki tud lábalni ebből a helyzetből és új távlatot tud nyitni a maga számára Közép-Európa. Nekünk, közép-európaiaknak egy ilyen helyzetben, ha nem akarunk ismét pórul járni, és nem akarunk széllel szemben menni – olyan széllel szemben, amellyel szemben nincs esélyünk talpon maradni –, akkor nekünk össze kell fognunk egymással, és egy nagyon erős, a történelem során még talán soha nem tapasztalt közép-európai együttműködésre kell fölkészülnünk arra a húsz-huszonöt évre, ami most következik a világgazdaságban és a világpolitikában. Közösen kell megteremtenünk a közép-európai biztonsági garanciákat, az energiabiztonságot, az útvonalak biztonságát, a kereskedelempolitika biztonságát és a katonai biztonságot is. A közép-európai együttműködés útjának megtalálása a következő húsz-huszonöt év sikeres Közép-Európájának legbiztosabb kérdése. Románia történelme szempontjából hasonló pillanatot élünk át, és én zárásképpen csak azt kívánom a románoknak is meg az itt élő magyaroknak is – a magyar nemzethez tartozó, de itt élő magyaroknak is –, hogy jó döntéseket hozzanak. Például úgy, hogy nem hoznak döntést. (Szerkesztett változat)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Orosz fenyegetés a romániai rakéták miatt
Újabb fenyegetést fogalmazott meg Oroszország a NATO által Romániába és Lengyelországba telepíteni kívánt rakétavédelmi rendszer miatt.
„ Moszkvát rendkívül aggasztja a NATO antiballisztikus rakétarendszereinek Romániába és Lengyelországba telepítése, amit tilt a közepes hatótávolságú nukleáris eszközök korlátozását kimondó egyezmény (INF)" – közölte az orosz külügyminisztérium, leszögezve: Moszkva lépéseket tesz az önvédelem érdekében. „Az antiballisztikus rakétarendszerek telepítése egyértelműen Oroszország ellen irányul" – áll az orosz külügy éves jelentésében, amelyről kedden este számolt be a Sputnik hírügynökség. A jelentés leszögezi: Moszkva minden intézkedést megtesz a biztonsága szavatolása érdekében.
Oroszország már több ízben is hangot adott azon álláspontjának, miszerint a dél-romániai Olt megyében található Deveselu légi támaszponton telepített rakétaütegek megsértik az INF-szerződést. Az INF-szerződés (Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty, azaz „közepes hatótávolságú nukleáris erők szerződése") katonai szerződés volt az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelyet Washingtonban írt alá Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov a SZKP főtitkára 1987. december 8-án. A szerződés földi indítású hagyományos és nukleáris robbanófejekkel felszerelt közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákról és robotrepülőgépekről rendelkezett. A hatótávolságot 500–5500 km-ben (300–3400 mérföldben) határozták meg.
Mint ismeretes, az Egyesült Államok a NATO égisze alatt olyan rakétavédelmi rendszert kíván Európába telepíteni, amely a hivatalos indoklás szerint a Közel-Keletről indított rakétatámadások elhárítását szolgálná. A 2011-ben aláírt amerikai–román megállapodás értelmében a rendszer részeként az Olt megyei Deveselun elfogórakéta-ütegeket telepítenek. Moszkva szerint ugyanakkor a rendszer arra is alkalmas, hogy gyengítse az orosz csapásmérő eszközök elrettentő erejét.
Az európai rakétavédelmi rendszer első szakaszát 2012-ben nyilvánította harcképesnek a NATO: ez egy Törökországban működő csúcstechnológiás radarrendszert, az SM-3-as elfogókkal felszerelt, a Földközi-tengeren állomásozó amerikai fregattokat foglalja magában. A második szakaszban (2016-ban) Romániában, a harmadikban (2018-ig) Lengyelországban állítanak hadrendbe elfogó rakétákat.
Balogh Levente |
Krónika (Kolozsvár)