Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Ravasz István
5 tétel
2000. október 30.
Okt. 29-én felavatták a tordai csatában 1944. szeptember 13. és október 8. között elesett hősi halottak emlékművet, a kopjafát. Az emlékünnepségen jelen volt Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter, Kötő József oktatási államtitkár, Kónya-Hamar Sándor képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Ravasz István alezredes, hadtörténész, a Honvédelmi Minisztérium képviselője is, Pataky József tordai RMDSZ-elnök, aki a honvédsírok feltárásában és rendbehozásában oroszlánrészt vállalt, hangsúlyozta: a tordai honvédtemetőben 183 hősi halált halt katona nyugszik, ezek közül 140 honvéd neve ismert. A felállított emlékoszlop nemcsak a tordai temetőben nyugvó katonák emlékét őrzi, hanem a tordai csatában elesett több mint 2000 hősi halottét is. (Az RMDSZ tordai szervezete már 1995-ben ünnepség keretében emlékezett meg a második világháborúban hősi halált halt vagy szovjet fogságba elhurcolt honvédekről és ártatlan polgárokról.) Emlékbeszédet mondott Ravasz István, Eckstein-Kovács Péter és Kónya-Hamar Sándor, majd Pataky József leleplezte az 1944-es csatában elesettek emlékére felállított kopjafát. /Kopjafát állítottak Tordán az 1944-es csatában elesettek emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./
2003. április 17.
"Nem kíván hivatalosan állást foglalni az erdélyi magyar hadisírok kérdésében a Honvédelmi Minisztérium Hadisírgondozó Irodája - közölte Ravasz István alezredes, a magyar Honvédelmi Minisztérium keretében működő iroda vezetője. A szászmedgyesi magyar közösség az erdélyi városban eltemetett magyar honvédok sírjainak rehabilitálását kezdeményezte, és a bukaresti magyar nagykövetség segítségét is kérte az ügyben, sikertelenül. Ioan Mircea Pascu román nemzetvédelmi miniszter Budapesten találkozott magyar kollégájával, Juhász Ferenc honvédelmi miniszterrel, akivel együttműködési megállapodást kötött, azonban a romániai hadisírok helyzetéről nem tárgyaltak. Erdély területén több száz településen vannak első és második világháborús magyar hadisírok. Szászmedgyes mellett többek között Fogarason, Csíkszeredában, Segesváron, Tordán léteznek olyan helyi kezdeményezések, amelyek az illető településeken levő honvédsírok rehabilitálását célozzák, azonban a Honvédelmi Minisztérium csak a bukaresti magyar katonai emlékmű felállításának projektjét támogatja. /Salamon Márton László: Síri csendben a sírgondozók. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 17./"
2012. május 18.
Katonadolgok (Emlékezés Sylvester Lajosra
1955-öt jelzett a kalendárium. Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, a Marianum felső emeleti folyosóján egy fiatal, bakaruhás katonát pillantottam meg néhai Nagy Béla társaságában.
Mindketten Kézdivásárhelyről jöttek felvételi vizsgára, a filológia magyar szakának levelező tagozatára. Magam is ezt az utat jártam, csak én orosz szakra iratkoztam.
Aztán egy találkozásunk alkalmával megkérdeztem tőle: – Miért jöttél felvételizni katonai egyenruhában? Ő így válaszolt: – Ez alkalomra szabadságot nem kaptam. Túl kellett járnom az eszükön. Ezért cselhez kellett folyamodnom, és ilyen módon sikerült eltávozást kapnom. Ekkor Sylvester Lajos 21 éves volt.
Később gyakrabban találkoztunk.
Sylvester Lajos sokat foglalkozott az 1944. augusztus végi Úz-völgyi eseményekkel, ahol a sepsiszentgyörgyi 11. Székely Határőr Zászlóalj (mely magyar katonai egységnek magam is közkatonája voltam) állt hadrendbe az Árpád-vonalon. A szovjet hadsereg modern hadigépezettel legelőször itt érte el a történelmi Magyarország határát, 26-án kora délelőtt.
Bejárta a "székely Don-kanyar" hadi eseményeinek színhelyeit, és első kézből írta le az Úz-völgyi hegyomlás című könyvében. Felkereste a túlélő frontszolgálatos katonákat, személyesen elbeszélgetett velük, filmet készített róluk. Megörökítette az eseményeket az utókor, a történelem számára. Ugyancsak az ő érdeme az Úz-völgyi temető 127 magyar hősi halottjának név szerinti azonosítása. Az elesettek nevei megjelennek az emlékmű márványtábláján is.
A fent említett hadtörténetet tartalmazó dokumentumkönyv forrásanyagként szolgált olyan könyvek megírásához, mint Illésfalvi Péter, Szabó Péter, Számvéber Norbert Erdély a hadak útján 1940–1944, vagy dr. Ravasz István Magyarország és a magyar királyi honvédség a XX. századi világháborúban című művei.
Bejárta a Csángóföldet, és Csupa csapás az élet című könyvében rögzítette a történelmi Magyarország Kárpátoktól keletre fekvő területén élő csángó magyarok életét, sorsát.
Háromszék egyik legtermékenyebb újságírója volt, számtalan cikke, esszéje, könyvismertetője látott napvilágot. Támogatta a régió képzőművészeit, pennás embereit, egész kulturális életét. De mindez csak morzsa életművéből, mely kötelez, hogy emlékét megőrizzük, mert Sylvester Lajosok nem mindennap születnek.
Nyugodj békében, barátunk, a szemerjai anyaföldben.
Boér Imre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1955-öt jelzett a kalendárium. Kolozsváron, a Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, a Marianum felső emeleti folyosóján egy fiatal, bakaruhás katonát pillantottam meg néhai Nagy Béla társaságában.
Mindketten Kézdivásárhelyről jöttek felvételi vizsgára, a filológia magyar szakának levelező tagozatára. Magam is ezt az utat jártam, csak én orosz szakra iratkoztam.
Aztán egy találkozásunk alkalmával megkérdeztem tőle: – Miért jöttél felvételizni katonai egyenruhában? Ő így válaszolt: – Ez alkalomra szabadságot nem kaptam. Túl kellett járnom az eszükön. Ezért cselhez kellett folyamodnom, és ilyen módon sikerült eltávozást kapnom. Ekkor Sylvester Lajos 21 éves volt.
Később gyakrabban találkoztunk.
Sylvester Lajos sokat foglalkozott az 1944. augusztus végi Úz-völgyi eseményekkel, ahol a sepsiszentgyörgyi 11. Székely Határőr Zászlóalj (mely magyar katonai egységnek magam is közkatonája voltam) állt hadrendbe az Árpád-vonalon. A szovjet hadsereg modern hadigépezettel legelőször itt érte el a történelmi Magyarország határát, 26-án kora délelőtt.
Bejárta a "székely Don-kanyar" hadi eseményeinek színhelyeit, és első kézből írta le az Úz-völgyi hegyomlás című könyvében. Felkereste a túlélő frontszolgálatos katonákat, személyesen elbeszélgetett velük, filmet készített róluk. Megörökítette az eseményeket az utókor, a történelem számára. Ugyancsak az ő érdeme az Úz-völgyi temető 127 magyar hősi halottjának név szerinti azonosítása. Az elesettek nevei megjelennek az emlékmű márványtábláján is.
A fent említett hadtörténetet tartalmazó dokumentumkönyv forrásanyagként szolgált olyan könyvek megírásához, mint Illésfalvi Péter, Szabó Péter, Számvéber Norbert Erdély a hadak útján 1940–1944, vagy dr. Ravasz István Magyarország és a magyar királyi honvédség a XX. századi világháborúban című művei.
Bejárta a Csángóföldet, és Csupa csapás az élet című könyvében rögzítette a történelmi Magyarország Kárpátoktól keletre fekvő területén élő csángó magyarok életét, sorsát.
Háromszék egyik legtermékenyebb újságírója volt, számtalan cikke, esszéje, könyvismertetője látott napvilágot. Támogatta a régió képzőművészeit, pennás embereit, egész kulturális életét. De mindez csak morzsa életművéből, mely kötelez, hogy emlékét megőrizzük, mert Sylvester Lajosok nem mindennap születnek.
Nyugodj békében, barátunk, a szemerjai anyaföldben.
Boér Imre. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. február 13.
Benyújtották az aláírásokat – Civil petíció emlékhelyeink védelmében
A Civilek Háromszékért Szövetség és a Vitézi Rend tegnap iktatta a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalban azt a közel ezerkétszáz aláírást tartalmazó beadványt, amelyet emlékhelyeink, különösképpen a helyi köztemetőben lévő első világháborús emlékmű (felvételünk) védelmében fogalmaztak meg. Ezt követően Bereczki Kinga, a CIVEK elnöke sajtótájékoztatón ismertette a szervezet álláspontját.
A petíciót aláírók közel fele sepsiszentgyörgyi, de nagyon nagy számban írták alá Magyarországról, Ausztráliából, Kanadából, Amerikából, Németországból, Ausztriából és más országokból is, érezhető az összefogás, mindenki természetesnek vette, hogy történelmünkhöz, hagyományunkhoz ragaszkodnunk kell, és ha ez veszélybe kerül, az már egyetemes nemzeti ügyet jelent – hangsúlyozta a CIVEK elnöke, aki szerint az a tény, hogy a sepsiszentgyörgyi aláírók száma is nagy, üzenet a városnak: állítsák meg az emlékmű rombolását.
Bereczki Kinga leszögezte: „Továbbra is hangsúlyozom, hogy itt nem felújításról, restaurálásról, egy korábbi állapot konzerválásáról van szó, hanem romba döntötték, teljesen átalakították az emlékművet, új anyagokkal, új tartalommal, egy számunkra teljesen idegen emlékművet hoztak létre. Ez a fajta restaurálás nagyon hasonlít ahhoz az eljáráshoz, amire Szentgyörgyön, sajnos, már van példa, amikor átalakították a volt cigányiskolát, és most első román iskolaként ismerjük. Egy régi épületről van szó, amit az ortodox egyház megkapott, és földig rombolta, teljesen újjáépítette olténiai építészeti jegyekkel és stílusban, és kinevezte első román iskolának.”
A CIVEK vezetője közölte: bíznak abban, hogy a város nem támogatja emlékeink rombolását, képviseli az őshonos lakosság érdekeit, és fontosnak tartja, hogy a város megőrizze sajátosságait. Berecki hangsúlyozta: „Bízunk abban, hogy a továbbiakban, ha felújításra, restaurálásra kerül sor, akkor igaz szakemberekre támaszkodik, nem pancserekre, nem dilettáns embereket von be az ilyen nagyon fontos munkálatokba, hanem valóban igazi szakembereket szólít meg, ami biztosítja a felújítás szakszerűségét. Az a Demeter Lajos, aki ennek az emlékműrombolásnak a szakmai irányítását végezte, ugyanaz a Demeter Lajos, aki ma este (tegnap – szerk. megj.) könyvet dedikál a sepsiszentgyörgyieknek a sepsiszentgyörgyi neves személyiségekről. Felháborító és nagyon méltánytalannak tartjuk, hogy egy olyan ember, aki nem tiszteli az őseink emlékét, aki meggyalázza az őseink emlékét, és részt vesz ebben a gyalázatban, az beszéljen a szentgyörgyi neves személyiségekről.” A beadvány kezdeményezője elmondta, várják a választ, a város reagálását, és bíznak abban, olyan döntést hoznak, amely megerősíti őket abban, hogy valóban méltán képviselik Sepsiszentgyörgy város lakóit. Kérik, hogy az első világháborús emlékműre kerüljön vissza minden korábbi szimbólum, a Horthy István kormányzóhelyettesnek emléket állító felirat, a magyar korona, A hazáért felirat, és ne költöztessék el a temetőkertben található többi emlékművet, ugyanakkor külön parcellát igényelnek, amelynek hagyományőrző civil egyesületek felvállalják a gondozását.
A tájékoztatót követően megkerestük Demeter Lajost, és arra kértük, reagáljon az őt ért vádakra. A helytörténész elmondta: „Számomra nem Bereczki Kinga a mérvadó, minősítése őt magát minősíti. Legyen mérvadó dr. Egyed Ákos történész, akadémikus, dr. Szakály Sándor és Süli Attila hadtörténész, és sorolhatnánk még a neveket. Legyen mérvadó a Hadtörténeti Múzeum évkönyve, valamint az a munkásság, amit letettem eddig, és amiért elismerésben részesültem magyar történészek részéről.
Megjegyzem: amíg a cirkusz folyt a város és az úgynevezett kegyeleti bizottság között, addig természetesen a másik oldal tendenciózusan nacionalistának nevezett. Nekem is fáj, ami gyalázat történt ott, az is fáj, hogy nem került vissza a címer, de ne feledje senki, 1918-ban autonómiát és szabadságot ígértek, amit sosem váltottak be. A polgármesteri hivatalnak ennyi volt, amit megengedtek. Én, mint helytörténész, levéltári kutatásokra alapozva megírtam a száraz valóságot. Javaslataimat a kegyeleti bizottság nem fogadta el, kompromisszumokba kellett bocsátkozni, ez lett a végeredmény.”
„Én nem voltam a munkálatok irányítója – folytatta Demeter –, de a névsorokat, amelyek ma olvashatóak az obeliszken anyakönyvi és levéltári források alapján, Ravasz István hadtörténész útbaigazításaival én egészítettem ki. Jobb lenne, amíg még van a »német emlék« mellett üres terület és néhány katonasír, vigyázzanak arra, mert ott második világháborús német és magyar bakák nyugszanak, és van közöttük – nevük még kiolvasható – olyan is, aki 1944 szeptemberének elején Sepsiszentgyörgy védelmében esett el. Miért is nem érdekli őket az a »német obeliszk«, hiszen eredetileg akörül nyugodtak azok a katonák, akiket 1931-ben az új Hősök temetőjébe temettek újra? Miért nem kérik, hogy arra véssék vissza mindazt, amit levakart róla az 1944 utáni demokrácia? Szomorú, hogy mindkét fél »fenségjele« alatt szeretné látni az új Hősök temetőjének obeliszkjét. Pedig sem az egyik sírgyalázó, sem a másik magyarosító cselekedete nem volt szép és dicséretre méltó. Az obeliszk körül és alatta nyugvó katonák, sajnos, 1931-ben összekavart csontjai végre békére vágynak, nekik már nem számít a rendfokozat, nem számít a nemzetiség.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
A Civilek Háromszékért Szövetség és a Vitézi Rend tegnap iktatta a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalban azt a közel ezerkétszáz aláírást tartalmazó beadványt, amelyet emlékhelyeink, különösképpen a helyi köztemetőben lévő első világháborús emlékmű (felvételünk) védelmében fogalmaztak meg. Ezt követően Bereczki Kinga, a CIVEK elnöke sajtótájékoztatón ismertette a szervezet álláspontját.
A petíciót aláírók közel fele sepsiszentgyörgyi, de nagyon nagy számban írták alá Magyarországról, Ausztráliából, Kanadából, Amerikából, Németországból, Ausztriából és más országokból is, érezhető az összefogás, mindenki természetesnek vette, hogy történelmünkhöz, hagyományunkhoz ragaszkodnunk kell, és ha ez veszélybe kerül, az már egyetemes nemzeti ügyet jelent – hangsúlyozta a CIVEK elnöke, aki szerint az a tény, hogy a sepsiszentgyörgyi aláírók száma is nagy, üzenet a városnak: állítsák meg az emlékmű rombolását.
Bereczki Kinga leszögezte: „Továbbra is hangsúlyozom, hogy itt nem felújításról, restaurálásról, egy korábbi állapot konzerválásáról van szó, hanem romba döntötték, teljesen átalakították az emlékművet, új anyagokkal, új tartalommal, egy számunkra teljesen idegen emlékművet hoztak létre. Ez a fajta restaurálás nagyon hasonlít ahhoz az eljáráshoz, amire Szentgyörgyön, sajnos, már van példa, amikor átalakították a volt cigányiskolát, és most első román iskolaként ismerjük. Egy régi épületről van szó, amit az ortodox egyház megkapott, és földig rombolta, teljesen újjáépítette olténiai építészeti jegyekkel és stílusban, és kinevezte első román iskolának.”
A CIVEK vezetője közölte: bíznak abban, hogy a város nem támogatja emlékeink rombolását, képviseli az őshonos lakosság érdekeit, és fontosnak tartja, hogy a város megőrizze sajátosságait. Berecki hangsúlyozta: „Bízunk abban, hogy a továbbiakban, ha felújításra, restaurálásra kerül sor, akkor igaz szakemberekre támaszkodik, nem pancserekre, nem dilettáns embereket von be az ilyen nagyon fontos munkálatokba, hanem valóban igazi szakembereket szólít meg, ami biztosítja a felújítás szakszerűségét. Az a Demeter Lajos, aki ennek az emlékműrombolásnak a szakmai irányítását végezte, ugyanaz a Demeter Lajos, aki ma este (tegnap – szerk. megj.) könyvet dedikál a sepsiszentgyörgyieknek a sepsiszentgyörgyi neves személyiségekről. Felháborító és nagyon méltánytalannak tartjuk, hogy egy olyan ember, aki nem tiszteli az őseink emlékét, aki meggyalázza az őseink emlékét, és részt vesz ebben a gyalázatban, az beszéljen a szentgyörgyi neves személyiségekről.” A beadvány kezdeményezője elmondta, várják a választ, a város reagálását, és bíznak abban, olyan döntést hoznak, amely megerősíti őket abban, hogy valóban méltán képviselik Sepsiszentgyörgy város lakóit. Kérik, hogy az első világháborús emlékműre kerüljön vissza minden korábbi szimbólum, a Horthy István kormányzóhelyettesnek emléket állító felirat, a magyar korona, A hazáért felirat, és ne költöztessék el a temetőkertben található többi emlékművet, ugyanakkor külön parcellát igényelnek, amelynek hagyományőrző civil egyesületek felvállalják a gondozását.
A tájékoztatót követően megkerestük Demeter Lajost, és arra kértük, reagáljon az őt ért vádakra. A helytörténész elmondta: „Számomra nem Bereczki Kinga a mérvadó, minősítése őt magát minősíti. Legyen mérvadó dr. Egyed Ákos történész, akadémikus, dr. Szakály Sándor és Süli Attila hadtörténész, és sorolhatnánk még a neveket. Legyen mérvadó a Hadtörténeti Múzeum évkönyve, valamint az a munkásság, amit letettem eddig, és amiért elismerésben részesültem magyar történészek részéről.
Megjegyzem: amíg a cirkusz folyt a város és az úgynevezett kegyeleti bizottság között, addig természetesen a másik oldal tendenciózusan nacionalistának nevezett. Nekem is fáj, ami gyalázat történt ott, az is fáj, hogy nem került vissza a címer, de ne feledje senki, 1918-ban autonómiát és szabadságot ígértek, amit sosem váltottak be. A polgármesteri hivatalnak ennyi volt, amit megengedtek. Én, mint helytörténész, levéltári kutatásokra alapozva megírtam a száraz valóságot. Javaslataimat a kegyeleti bizottság nem fogadta el, kompromisszumokba kellett bocsátkozni, ez lett a végeredmény.”
„Én nem voltam a munkálatok irányítója – folytatta Demeter –, de a névsorokat, amelyek ma olvashatóak az obeliszken anyakönyvi és levéltári források alapján, Ravasz István hadtörténész útbaigazításaival én egészítettem ki. Jobb lenne, amíg még van a »német emlék« mellett üres terület és néhány katonasír, vigyázzanak arra, mert ott második világháborús német és magyar bakák nyugszanak, és van közöttük – nevük még kiolvasható – olyan is, aki 1944 szeptemberének elején Sepsiszentgyörgy védelmében esett el. Miért is nem érdekli őket az a »német obeliszk«, hiszen eredetileg akörül nyugodtak azok a katonák, akiket 1931-ben az új Hősök temetőjébe temettek újra? Miért nem kérik, hogy arra véssék vissza mindazt, amit levakart róla az 1944 utáni demokrácia? Szomorú, hogy mindkét fél »fenségjele« alatt szeretné látni az új Hősök temetőjének obeliszkjét. Pedig sem az egyik sírgyalázó, sem a másik magyarosító cselekedete nem volt szép és dicséretre méltó. Az obeliszk körül és alatta nyugvó katonák, sajnos, 1931-ben összekavart csontjai végre békére vágynak, nekik már nem számít a rendfokozat, nem számít a nemzetiség.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2015. szeptember 22.
"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro