22-én Göncz Árpád köztársasági elnök Budapesten, az Országházban 1956-os emlékérmeket adott át azoknak az elítélt, börtönviselt erdélyieknek, akik a magyarországi forradalom megtorlásait követően román börtönökben és lágerekben töltöttek hosszú éveket. Idén huszonnégy erdélyi vehette át a rangos kitüntetést. A kitüntettek nevében Mózes Árpád kolozsvári evangélikus püspök köszönte meg a figyelmességet, jelezve: a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága olyan erdélyi bizottság felállítását tervezik, amely felkutatja az '56-os erdélyi elítéltek névsorát. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./ A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága és a budapesti Erdélyi Gyülekezet támogatásával többnapos magyarországi látogatáson vehettek részt a kitüntetett erdélyi ötvenhatosok, akiket Göncz Árpád kitüntetett. Immár harmadik alkalommal került sor ezekre a kitüntetésekre. Huszonnégyen vehették át most a kitüntetést, rajtuk kívül posztumusz 1956-os emlékérmet adományoztak Ambrus János, Dohi M. Árpád, Ezse Imre, Opra Benedek, Ravasz Győző Viktor és dr. Szikszay Jenő egykori elítélteknek, akik hosszú éveket töltöttek börtönökben, munkatáborokban. /Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./ Az erdélyi '56-osok kitüntetése az azóta elhunyt Németh Géza gondolata volt. Három évvel ezelőtt ugyancsak a Reménység Szigetének volt a vendége az első 42 fős csoport, akik elsőnek kapták meg Budapesten az 1956-osoknak járó kitüntetést. Tavaly egy másik csoportot részesítettek elismerésben, a mostaniak zárják a sort. A reménység Szigetén most a kitüntetett erdélyiek elmondták gyötrelmes történetüket. "A magyar szekusok nagyon hitványak voltak. Jobban vágtak, mint a románok." - emlékezett az egyik. /Kristály Lehel: Jobban vágtak a magyar szekusok, mint a románok. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4./ A most kitüntettek közül 15-en brassóiak, négyfalusiak, olyanok, akik 1956-ban Brassóban tanultak. A magyarországi forradalom hírére 1956. nov. 5-én ifjúsági szervezetet alakítottak, az EMISZ-t /Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség/. A 77 EMISZ-tagot két év múlva, 1958 augusztusában tartóztatták le, amikor legtöbbjük már betöltötte a 18. életévét, hogy felelősségre vonhassák. Több hónapi vallatás után 15 és 25 év közötti börtönre ítélték őket. Köztük volt Mózes Árpád, aki most evangélikus püspök. A bebörtönzöttek hat év múlva, 1964-ben szabadultak, főként a nyugati diplomácia erőfeszítéseinek köszönhetően. - Dr. Szikszay Jenő nem volt ötvenhatos, hanem a magyar kultúra megszállott népszerűsítője. Főbenjáró bűnként rótták fel neki, hogy a Brassói Lapok hasábjain magyar irodalomtörténetet jelentetett meg, amikor a középiskolai tankönyv nem jelent meg. Titokban pedig a nem marxista szempontú magyar irodalomtörténetet írta. Gyanús körülmények között halt meg 1977-ben, felesége ma is állítja, hogy meggyilkolták. Kéziratait elkobozták. Szabó Károly szenátor szerint nincs akadálya annak, hogy Szikszay irodalomtörténetét visszaadják, amennyiben az megvan a Romáén Hírszerző Szolgálat irattárában. /Ambrus Attila: Igazságtételt Erdélyben is! = Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4./

Felnőni az áldozathoz
Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. (Tamási Áron: Magyar fohász. Irodalmi Újság, 1956. november 2.)
Romániában nem volt bűnmegvallás, az erkölcsi megtisztulás elmaradt. Akik átélték, azoknak erkölcsi kötelességük megírni, beszélni róla, mert a sok emlékezés egyszer csak összeáll valamilyen összképpé. Ez a törekvése a többi intézmény mellett a kolozsvári Polis Kiadónak, mondotta Dávid Gyula igazgató, maga is ötvenhatos elítélt. Az emlékezést kötetbemutatóval kötötték össze szombaton a Jókai utcai Bocskai-teremben. "Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciózusan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag – írja az előszóban. – S akik még élünk az egykori erdélyi 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülhet valamiféle ‘kárpótlás’-ban. Ilyen adósságtörlesztés ez a mostani könyv is, a forradalommal együtt érző és érette cselekvő erdélyi ezrek egyikének, a ma Marosvásárhelyt élő Veress Sándornak az önéletrajzi visszaemlékezése."
Egykori elítéltek, volt munkatársak, a rokonság és az érdeklődők köre tisztelte meg az eseményt jelenlétével. – 1956 őszén, a magyar forradalom lázas heteiben, Magyarország határain kívül is milliók szíve dobbant meg ugyanarra az ütemre – áll a felvezetőben. – Az együttérzés és -gondolkodás nem ismert határokat: ugyanazt éreztük, ugyanabban reménykedtünk Kolozsvárt, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Pozsonyban és Dunaszerdahelyen, Szabadkán és Újvidéken, Ungváron és Beregszászban vagy a nyugati világ bármely szögletében. Aztán a forradalom leverését követő megtorlás súlyát is együtt hordoztuk, vállalva azt, amit a forradalom napjaiban vallottunk. E vállalók és sorshordozók egyike ennek a könyvnek a szerzője, aki néhány társával, barátjával együtt egy erdélyi kisvárosból, Erdőszentgyörgyről küldözgette leveleit szerte az országba, magyar és román barátainak, cáfolva bennük azokat a rágalmakat, amelyeket a hivatalos propaganda terjesztett. Ő húsz év börtönt kapott érte, társai összesen 54 évet. Visszaemlékezéseiben felidézi az 56-os erdélyi ősz reményteljes napjait, majd letartóztatásuk, elítélésük eseményeit, a marosvásárhelyi, szamosújvári, jilavai börtönökben, a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött éveiket. És emléket állít itthon maradt családjának: két kislányukat egyedül nevelő feleségének, aki a szenvedésben és a helytállásban is méltó társa maradt.
Veress Sándor könyvének címe: Hét esztendő kálváriája (1957-1964). Visszaemlékezés. Dávid Gyula előszavával. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2011. 184 lap. Képekkel. Mit írtak a levélbe? Hogy "Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a nép legnagyobb ellenségei. Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárti rendszert! Bojkottáld a közelgő választásokat! (Az 1957-es választásokról van szó, sz. m.) A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését." Végül: "Ha mindezzel egyetértesz, akkor sokszorosítva másold le és megbízható személyeknek küldd tovább, ha nem, akkor semmisítsd meg!"
Csakhogy a félelem nagy úr. Sokan provokációt sejtettek az aláíratlan levelekben. Az is bebizonyosodott, hogy egyes, megbízhatónak hitt személyek már rég besúgók voltak, vagy közben váltak azzá. (Erről egy adat: 1956-ban a kolozsvári egyetemnek mindössze két besúgója volt, esztendő múltán pedig már hatvankettő!) 1957. június 19-étől kezdve letartóztatták őket: dr. Németh Zoltán jogászt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt (a szerző öccsét, aki kiszállásain vonaton vitte a leveleket Dicsőszentmártonba, Balázsfalvára, Szebenbe, s ott tette postára őket), Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort. De az akció tovább is működött. "1962-ben, írja Veress Sándor, Peripraván találkoztam egy berei elítélttel, ő mondta el, hogy egy ismerőse 1958-ban kapott egy általam elmondott tartalmú levelet."
Dávid Gyula a bemutatón is nyomatékosította a gondolatot, amellyel a könyv előszavát is zárja: "Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek – az életbe már kilépett unokáink s most születő dédunokáink – tudatába. Hogy a világban soha senki ne legyen kiszolgáltatva semmiféle hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni. Nem vagyok naiv, tudom, hogy ma még messze állunk ettől. De hinni akarom, hogy 56 és az ötvenhatosok áldozata nem volt hiábavaló, s hogy az emberiség képes lesz felnőni ehhez az áldozathoz."
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Kálváriás esztendők krónikája
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József