Megfigyelés alatt (Nyomtatott nagybetű – a nagydíjas előadás)
„A 20. század mind messzebbre kerül tőlünk az időben, társadalmi traumáival, egyéni tragédiáival, le nem zárt ügyeivel együtt. Egyre kevesebben vannak az események résztvevői vagy tanúi. Ideje ilyen módon, a színjátszás eszközeivel is megörökíteni a még elérhető tanúságtételeket.”
A felvidéki Nyitrán tavaly a nemzetközi színházi fesztiválon indult a Párhuzamos életek – a 20. század a titkosrendőrség szemével című egyedülálló nemzetközi projekt, melyhez szlovákiai, magyar, cseh, német, lengyel és román művészek csatlakoztak. Hónapokon át kutattak saját hazájuk titkosrendőrségi aktáiban, és azok alapján alkottak előadásokat. A nyitrai nemzetközi bemutatót követően a darabokat a társulatok hazai színházaikban is repertoáron tartják, idén pedig vándorfesztiválokon mutatják be a projektben részt vevő országokban. Ezek az előadások olyan személyekről mondanak el hiteles történeteket, akik a kommunista rendszerben ki voltak téve a titkosrendőrség üldözésének, vagy esetenként éppen a másik oldal képviselői, vagyis az ügynökök állnak a drámai játék középpontjában.
Sepsiszentgyörgyön az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztivál műsorára tűzte a bukaresti Odeon színház erre az alkalomra készült előadását. A Nyomtatott nagybetű (Tipografic majuscul) című darabot Gianina Cărbunariu rendezte, és egy 17 éves botoşani-i diák esetét dolgozza fel. 1981 szeptemberében a kamasz fiúra azért figyel fel a Securitate, mert az emberi jogok és szabadságjogok megsértése, az elviselhetetlen gazdasági állapotok ellen tiltakozó szövegeket ír a város falaira, pannókra. A fiút elkapják, majd rendszeresen berendelik kihallgatásra a Securitatéra, mígnem a meghurcoltatások miatt megbetegszik, és 1985-ben leukémiában meghal. A bikfanyelven megfogalmazott szekusjelentések mellett a „Tanuló”-iratcsomó 200 oldalán fennmaradtak a fiatalember vallomásai is – írja az Odeon színház bemutatójának honlapján a rendező. – Olyan ifjút ismerünk meg ezekből, aki a titkosrendőrség nyomása ellenére sem adja fel elveit, még akkor sem, ha társai mind magára hagyják. „Úgy gondolom, a fiataloknak olyan példaképeket kell felmutatni, akiket megértenek, Mugur Călinescu pedig ilyen értelemben éppen azt a magatartásmodellt képviseli, akire szükség van.” Az előadás ún. „hozott” anyagból (dokumentumok és interjúk) állt össze – folytatja vallomását Gianina Cărbunariu –, de a színpadon fikciót látunk, mely a közelmúlt valóságának nyomait faggatja, segítséget nyújtva a nézőnek a mai társadalom megértéséhez. Kedd este sok fiatal ült a nézőtéren.
Öt bukaresti színész – Cătălina Mustaţă, Alexandru Potocean, Gabriel Răuţă, Mihai Smarandache, Silvian Vâlcu – Andrei Dinu egyszerű, de leleményes és célszerű díszletében hátborzongatóan hiteles hangulatot teremtett, melybe szervesen illeszkedett Florin Fieroiu mondanivalót erősítő koreográfiája, Bobo Burlăcianu korhűséget hangsúlyozó zenéje, Andu Dumitrescu fényjátéka.
Forró Eszter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „nagy, örök költözéstől” az őrült naplójáig
Két szakmai beszélgetéssel startolt az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál nyolcadik napjának programja szerdán délelőtt a TIFF Házban, az érdeklődők a bukaresti Nottara Színház Az új lakó (rendező: Tompa Gábor), valamint az ArCuB Kulturális Központ Egy őrült naplója (r.: Felix Alexa) című produkciójának alkotóival találkozhattak.
Marina Constantinescu bukaresti színházkritikus, az Országos Színházi Fesztivál (FNT) igazgatója meghatottan mondott köszönetet az alkotóknak az élményért, amelyben a Ionesco műve nyomán készült produkcióban része volt, véleménye szerint az előadás igazolja: elérkezett az ideje annak, hogy a Nottara Színház művészei igazi csapatként tudnak együtt dolgozni, képesek az általuk kevésbé játszott szerző szövegeit is kellő finomsággal tolmácsolni. Kitért ugyanakkor Helmut Stürmer díszlettervező munkájára is, amelynek köszönhetően egy olyan intim tér jön létre, amely a nézőt is arra készteti, hogy az események részévé váljon. A Ionesco-féle világ aprólékos végiggondolását, gyöngédség és játékosság ötvözését, a zenei megoldásokat és a fényhasználatot is külön megdicsérte Marina Constantinescu, majd Helmut Stürmer mesélt az előadás díszletének kitalálásáról, ésszel felfogható és metafizikai dolgok elegyítésének lehetőségeiről.
A „nagy, örök költözés” kapcsán, amely születésünk és halálunk között voltaképpen egész életünket jellemzi, Tompa Gábor rendező megjegyezte: mindannyian reménykedünk abban, hogy a meghalás, nem pedig a halál van az út végén, ilyen értelemben tehát – folyamatként értelmezve az utolsó költözést – mindig nyitva maradhat egy ajtó az ember számára. Beckett és Ionesco elmúláshoz, élethez és halálhoz való viszonyulása, valamint a mű poétikus jellegére való utalás mellett saját élete és az előadás összefüggéseire is kitért: az új lakóhoz hasonlóan ő is sokat költözött egyik kontinensről a másikra, s akárcsak a címszereplő, aki képtelen lemondani a körülötte és benne lévő emlékekről, Tompa Gábor vitte magával a számára kedves dolgokat; az előadásban megjelenő három hintaló például a három gyermekét jelképezi, Don Quijote pedig, aki az egyik képen tűnik fel, az új lakó és saját, az idővel és a szélmalmokkal való poétikus harcait is szimbolizálja.
A főszereplő, Francisco Alfonsín spanyol színész, aki a Tompa által tíz évvel ezelőtt Angliában színre vitt előadásban is játszott, itt is idegen: nem csupán amiatt, mert más országban él, de fizikai és metafizikai értelemben is, hiszen „gyakran érezzük magunkat idegennek a saját országunkban, a saját családunkban, a saját bőrünkben”. A folytatásban a házmesternőt játszó Ada Navrot, valamint a hordárokat alakító Ion Grosu és Gabriel Răuţă is mesélt a próbafolyamatról, a szavakhoz, a tárgyakhoz és a zenéhez való kötődésükről, ugyanakkor reményüket fejezték ki, hogy minél hosszabb életű lesz az előadás: a bukaresti közönség számára ugyanis, mint kiderült, fantasztikus gyakorlatnak bizonyul Az új lakó, hogy az abszurddal megismerkedjen és megbarátkozzon, másrészt a művészek is hálásak azért, hogy egy ilyen előadásban, ily módon dolgozhattak.
*
A színházi világban való alkotási folyamatának kezdeteiről kérdezte elsőként Alexander Bălănescut Visky András a beszélgetés második részében, utalva arra is, hogy a világhírű hegedűművész és zeneszerző mások mellett Ada Mileával is együtt dolgozott az elmúlt időszakban. – Éppen ő nyitott ajtót számomra a zene és a szöveg közötti kapcsolatban, tőle kaptam ezt a fajta kíváncsiságot – hangsúlyozta a zenész. A Gellu Naum műve nyomán színre vitt A sziget című produkcióban kezdődött az együttműködésük, és Bălănescut is ennek nyomán kezdte foglalkoztatni, miként képes a színészekhez hasonlatosan jelen lenni a színpadon.
Örömmel fogadta Felix Alexa rendező felkérését, hogy Marius Manole színművésszel együtt adják elő Gogol Az őrült naplója című művét, s már az első találkozások alkalmával kiderült, hogy a stabil és a véletlenszerű, improvizatív kapcsolatáról is szólni fog a munkájuk. – Nagyon fontos, hogy improvizálhassak, soha életemben nem szerettem magamat ismételni. Kiváltságos helyzetben vagyok tehát – hangsúlyozta a művész. Hozzáfűzte: minden előadásuk nagyon különböző, a Marius és közte lévő kapcsolat, az egymásból való építkezés és a közönség is meghatározza a hangulatot.
A próbafolyamat alatt is minden nap felfedezett valami újdonságot, élete egyik legszebb időszakaként emlékezik vissza arra az időszakra; de ugyanígy előadásról előadásra is gazdagodik a produkció – már két éve játsszák, többek között Oroszországban és Olaszországban is bemutatták – és a tapasztalat azt mutatja, hogy minden előadás jobban sikerül az előzőnél. Sokat segít, ha nyugodt, fesztelen a közönség, ezt már kezdés előtt meg tudják állapítani, és ehhez is igazítják az előadást: ha nevetnek, az nekik is erőt ad, de különböző trükkjeik vannak még, hogy oldják a hangulatot.
Ahogyan a rendező elgondolta, a színész játssza a főhőst, Popriscsint, Bălănescu pedig az összes többi szereplőt, a többnyire nem túl kedves figurák bőrébe is „belebújik”, beszél, véleményez, helyzeteket teremt. Mint mondta, egy másik értelmezés szerint Popriscsin másik dimenzióját, a lelki világát tükrözi, itt jön be tehát a mű poétikai olvasata.
Mint kiderült, a neves zeneszerző „csúnya” zenét komponált az előadáshoz, amely dühéből fakadt, főként az igazságtalanságokkal szemben, amelyeket Gogol is leír, s amelyekben neki is része volt.
Szabadság (Kolozsvár)