"Százhúsz évvel ezelőtt több bukovinai faluból indultak útnak székely családok, hogy Magyarország legdélibb csücskébe, az Al-Duna mentén telepedjenek le. Itt három faluban, Székelykevén, Hertelendyfalván és Sándoregyházán találtak otthonra. A két emberöltő távlatából az egykori kivándorlók ősei az évfordulót a mai Kárpát-medence három országán áthaladó kerékpártúrával szeretnék emlékezetessé tenni, hangzott el azon a sajtótájékoztatón, amelyet a Heltai Alapítvány vendégeiként Rancz Károly, a Pancsovai Petőfi Kulturális Egyesület elnöke, illetve Dani Ernő és Dani Zoltán, a TINET ifjúsági klub vezetői tartottak. A vajdasági vendégek magukat al-dunai, bukovinai székely magyarként határozták meg, akik ma is hűséggel őrzik elődeik hagyományait és hitét. Székelykevén működik a Vajdaság talán egyetlen színmagyar oktatási intézménye, ahol nyolcadik osztályig folyik magyar nyelvű oktatás. Az 1400 km-nyi biciklitúra törzsgárdáját a 10-15 főnyi vajdasági székely fiatal jelentené, akik busszal utaznak majd Madéfalvára, a kerékpártúra indulási helyére. Innen a Békási szoroson át öt bukovinai falut látogatnának meg, majd Erdélybe visszakanyarodva, Szatmárnémeti érintésével átlépnek Magyarországra, és onnan déli irányba, hazafelé haladnának. Pilich László a Heltai Alapítvány részéről elmondta, hogy folynak az egyeztetések a bukovinai fogadtatásról azokban a falvakban, ahol ma már csak románok laknak. A júl. 24-én induló csapat soraiba várja mindazokat, akik rövidebb-hosszabb időre részt vennének a rendezvényen. /(m. j.): Székely kerékpártúra Bukovinába. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 30./"

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi, hol, mikor?
10. EMI-tábor
Gyergyószentmiklós közelében, Borzonton a Dorka Panzió és kemping területén zajló tábor mai programja: az Előadósátorban 10 órától Raffay Ernő történész, Vona Gábor, a Jobbik elnöke, Gyöngyösi Márton, a Jobbik országgyűlési képviselője, Borbély Zsolt Attila közíró, politológus, Délvidéki S. Attila történész (Délvidék), Fehér István tanár (Felvidék), Kovács Miklós, az Ungvári Megyei Tanács képviselője (Kárpátalja) tart előadást; 16 órától Berecz András mesél. A Keskeny út-sátorban 11 órától hangoló és áhítat, Bardócz Csaba lelkipásztor előadása a párkapcsolatok témakörben, Maldives-foglalkozás, filmnézés és beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, rajzoktatás, kiállítás, 13 órától Gyöngyösi János a Székely kártya készítéséről beszél, filmvetítés, nemezelés, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Kertész Zoltán (Etyek). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások, filmvetítés, 13 órától Makkai Béla történész, Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke, Serfőző Levente, a nagyszebeni Híd Egyesület elnöke, Vetési László, az erdélyi Diaszpóra Alapítvány elnöke, Bardócz Csaba, az Adj, király, katonát csoportos vetélkedő szervezője, Murányi Levente 1956-os elítélt, politikus, országgyűlési képviselő előadásai. Párhuzamosan naponta sport-, hagyományőrző és gyermekprogramok zajlanak a táborban. A kisszínpadon 18 órától TransylMania- és The Blast-koncert, a színpadon 20 órától az Attila Fiai Társulat: Kalapács József, Rudán Joe és Varga Miklós, Nagy Feró és a Beatrice lép fel. Holnap: az Előadósátorban 10 órától Borbély Imre politikai elemző, Gergely István (Tiszti), a Csibész Alapítvány elnöke, Kincses Előd ügyvéd, Szabó László unitárius lelkész, Kis Júlia ügyvéd, Lakó Péterfi Tünde civil nyelvjogi aktivista, Landman Gábor nyelvjogi aktivista, Vincze Gábor történész, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester, Szilágyi Zsolt, az EMN alelnökének előadása. A Keskeny út-sátorban 11 órától a hangoló és áhítat után Simon Kinga Katalin szociálpszichopedagógus és pszichoterapeuta tart előadást a boldogító emberi kapcsolatokról; gitárdélután és filmnézés, este beszélgetés. A Művész-sátorban 10–18 óráig Irodalmi sarok, portrékészítés, kiállítás, Ősz Zoltán festőművész előadása, felolvasó-délután, népdaltanítás és gitárest. A Bor-házban 18 órától borkóstoló, meghívott: Miklós Csaba (Mór). A Csép Sándor-sátorban 10 órától kézműves-foglalkozások; 12 órától előadást tart Szabó-Györke Zsombor, az Igen, tessék! mozgalom tájékoztatási felelőse, Mihály István, a sepsiszentgyörgyi EMI elnöke, Opra Zsófia Szende, a CIVEK programvezetője, Biszak István székelykevei helytörténész, Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Kulturális Egyesület elnöke, László Gergely Pál, a bukovinai székelyek történetének kutatója, Kali István, a marosvásárhelyi Regeneráció Egyesület elnöke, Simon Emőke projektvezető, Karácsony Lehel humánerőforrás-felelős, Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója; 17 órától filmvetítés: Egyetlenem (rendező: Csép Sándor). A kisszínpadon 16 órától interaktív gyermekműsor Miklós Gyurival; 18 órától Black Roses Band-, majd Bagossy Brothers Company-koncert. A színpadon 20 órától a Hot Jazz Band, később a P. Mobil zenél.
Könyvbemutató A zabolai gróf Mikes- kastélyban pénteken 17 órától dr. Fejér Tamás bemutatja dr. Süli Attila hadtörténész Erdélyi arisztokrata sors a „csudák évében”. A gróf Mikes család tagjainak szerepe az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban című kötetét. Zenél a sepsibükszádi fúvószenekar. Házigazda: a gróf Mikes – Roy Chowdhury család.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)