"Demeter János Zsilava odúiban című, börtönéveire emlékező írását Demeter Zayzon Mária tette közzé. Az első rész az embertelen börtönkörülményeket írta le, a zárkában, Venczel Józseftől tudta meg, hogy testvére, Demeter Béla 1951. dec. 8-án a börtönben meghalt. Demeter Bélát a magyar kormány kiadta Romániának, hogy ott vizsgálják: Demeter Béla a párizsi magyar békedelegáció tagjaként kitől milyen adatot kapott Erdélyből. Demeter József Venczel Józsefnek a cellában köszönetet mondott korrekt viselkedéséért, ahogy a kihallgatásokon helytállt. A zsúfolt cellában többen a cementpadlón nyúltak el, alig lehetett mozogni. Néhányan az ágy alá feküdtek. A cellában voltak néhányan az ún. "tasnádi csoport"-hoz tartozók is. Perük fővádlottja egy Kónya nevű ifjú volt, akinek kezdeményezésére aláírtak egy nyilatkozatot: belépnek egy demokratikus nemzetközi ifjúsági szervezetbe. Tevékenységet nem fejtettek ki, mégis letartóztatták őket. Csőgör elmondta, egy ideig olyan cellában is volt, ahol 160-an voltak. A börtöncellában közölték velük az ítéletet, miután már negyedik éve voltak rabok: Jordáky Lajos 12 évi kényszermunka, Demeter János 10 év, Balogh Edgár 7 év, Csőgör Lajos 5 év. Balogh Edgár most már reálisabban látta a helyzetet. "Valószínűleg addig titokban remélte, hogy menekül s az ügye elválik a mienktől. Mintha az lett volna az érzése, hogy ő csak formailag szerepel a vádlottak padján és csupán a per sikere érdekében. Mihelyt elítélnek bennünket, az ő szerepe véget ér, s majd megtalálják a formát a hazaengedésére." - emlékezett Demeter János. A börtönben Jordáky Lajos elmesélte, hogy a letartóztatását megelőző hónapokban gyakran meglátogatta őt Bányai László és barátságosan elbeszélgetve bizalmasan érdeklődött különböző történetek és személyek felől. Közvetlenül letartóztatása előtt magához hívatta Csordás Sári, aki a pártközpont káderosztályán dolgozott és azt kérte, minden általa ismert aktivistáról írjon le minden rosszat, amit csak hallott az illetőről. Jordáky kb. 120 oldalt írt össze, ezután letartóztatták. Csőgör Lajost 1949 ősszén tartóztatták le fantasztikus vádakat tálaltak elé: Erdélyben nagy összeesküvést lepleztek le, és azt kérték, segítsen ennek felgöngyölítésében. A kihallgatók szerint minden szál Márton Áron püspökhöz vezetett, tőle ágaztak el a különböző összeesküvő vonalak: a Magyar Népi Szövetség, az EMGE, a Hangya Szövetkezet és a Bolyai Tudományegyetem. Õt az egyetemi vonal élére állították, ebben szerepelt Demeter János is. Csőgör elképesztőnek találta a vádat és ellenállt. De meddig lehetett ellenállni? Százharmincöt órán át tartották fönt egyfolytában, álmatlanul, éjjel, nappal. Az utolsó napokban összeroppant. Akkor végleg megtört, amikor megfenyegették, behozzák a feleségét. Ezután aláírt mindent, még egy olyan nyilatkozatot is, hogy pénzt fogadott el Magyarországtól az erdélyi reakció finanszírozására, s arra, hogy az egyetemet a reakció fellegvárává tegye. 1949-ben, Rajk László letartóztatása után Balogh Edgárt felhívatták Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség központjába, és közölték vele, a párt utasítására ki kell nyomozni a Rajk-ügy erdélyi szálait. Balog Edgár akkor Rávi Ilussal, Juhásszal és Bányai Lászlóval tárgyalt. Balogh Edgár ezért kérdőíveket osztott szét a magyar közélet kommunista vezetői között, saját tevékenységükről kérve beszámolót. Ezután őt is letartóztatták. /Demeter János: Zsilava odúiban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30-31., 2. folytatás: ápr. 6-7, mindkét alkalommal a lap Szabad szombat mellékletében/ A Romániai Magyar Szó nem jelezte, hogy az emlékirat-részletet a budapesti Honismeret folyóiratból vette át, ott közölte eredetileg Demeter János lánya, Demeter Zayzon Mária. A Honismeret rövid életrajzi összefoglalót is adott: Demeter János /Kerlés, 1908. júl. 6. - Budapest, 1988. júl. 6./ kolozsvári jogtudós a kolozsvári Ellenzék belső munkatársa volt, alapító tagja az Erdélyi Fiatalok folyóiratnak, majd 1932-ben elindította a Falvak Népét, amely betiltásáig, csak egy fél évig létezett. Testvérével, Demeter Bélával együtt szerepe volt abban, hogy Kolozsvár nem vált utcai harcok színterévé. Demeter János vezető szerepet játszott a Magyar Népi Szövetségben, emellett a Bolyai Tudományegyetem professzora volt. Hamis vádak alapján Demeter Jánost 1952. aug. 30-án bebörtönözték, 1955 májusában engedték ki a börtönből. Ezután Demeter János a kolozsvári egyetem professzoraként működött, az egyetem prorektora volt és országgyűlési képviselő. Önéletírása Századunk sodrában /Kriterion, 1975/ címen jelent meg. Jogtörténeti munkája feldolgozta az 1944-1948-as időszak forrásait: A nemzetiségek egyenjogúsításának útján /Joó Rudolf beszélgetése Demeter Jánossal, Kossuth Kiadó, Budapest, 1983./ - Kiadásra vár többszáz oldalas börtönnaplója és a nemzetiségek kollektív jogairól írt tanulmánya. A Honismeretben szerepelnek - lábjegyzetben - Venczel József és Demeter Béla életrajzi adatai is. Venczel József /Csíkszereda, 1913-Kolozsvár, 1972/ 1950. febr. 17-től 1961. jan. 11-éig volt börtönben. Szabadulása után kisegítő munkákat végzett, majd 1969-től újra visszakerülhetett az egyetemre. Demeter Béla /Somkerék, 1910- Vacaresti börtön, 1952/ 1930-1933 között az Erdélyi Fiatalok Faluszemináriumának elnöke, 1936-1944 között az Esti Lapok /Kolozsvár/ főszerkesztője. 1946-ban Tildy Zoltán köztársasági elnök erdélyi szakértőjeként részt vett a magyar kormány békeelőkészítő tevékenységében, a párizsi értekezleten a román és kisebbségi kérdés referenseként a magyar békedelegáció tagja. 1951-ben az ÁVH letartóztatta és kiadta a román hatóságoknak. /Zsilava odúiban. Részletek Demeter János börtönnaplójából. = Honismeret (Budapest), 1. sz./"

"Ara-Kovács Attilával /sz. Nagyvárad, 1953/ készített interjút Bíró Béla. Ara-Kovács Attila volt az egyik elindítója 1981-ben az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóiratnak. 1983 óta Budapesten él, ahol először megalapította az Erdélyi Hírügynökséget. Évekig az Európa Kiadó, majd a Beszélő munkatársa, írásai újabban a Magyar Narancsban jelennek meg. Ara-Kovács Attila elmondta, hogy kezdettől a baloldali és liberális világ vonzotta. Gyermekkorában Nagyvárad még magyar város volt, az első teljes román mondatot tíz éves korában hallotta. Csak az egyetemen tanult meg jól románul. Mély baráti szálak fűzték a magyar ellenzékhez, Pethő Ivánhoz, Kis Jánoshoz, Demszky Gáborhoz. Demszky és Rajk László segített a technikai részt illetően, szellemmel már az erdélyiek töltöttek meg a folyóiratot, emlékezett az Ellenpontok keletkezésére. Ara-Kovács Attila fontosnak tartotta leszögezni, hogy Szőcs Gézának fontos szerepe volt az Ellenpontok ügyében, de csak egy cikket közölt benne, tehát eltúlozta szerepét. Aki valóban nagyon fontos szerepet játszott, az Tóth Károly volt, aki most Svédországban él. A szálak Ara-Kovács Attila kezében futottak össze. Szerinte széltében-hosszában beszélték Budapesten, hogy Szőcs Géza szerkeszti a lapot, amikor még teljesen titokban dolgoztak. A Securitate valószínűleg szintén hallott erről, erre egyszerűen követni kezdték Szőcs Gézát. - A Magyarországra áttelepültek közül sokan nem találtak önmagukra és a szélsőségesek fele mentek el, jobbra tolódtak, még fasiszta szervezeteknek is támogatói lettek. Ara-Kovács Attila kirohant Szervátiusz Tibor, Páskándi Géza és Czegő Zoltán ellen: "Ezek az emberek /Szervátiusz, Páskándi Czegő/ a megtestesítői mindannak a balkanizmusnak, ami Romániában és Szerbiában és másutt 1919 óta ellenünk érvényesül." Ara-Kovács Attila kifejtette, hogy számára "Magyarország mindig a világravaló kitekintést jelentette. Nem elsősorban az etnikai szempontjaim voltak azok, melyek Magyarországhoz kötöttek..." Ara-Kovács Attila Tőkés Lászlót is elítélte: "Tőkés László és a radikálisok gyengéjét abban látom, hogy mögöttük nincs helyzetteremtő képesség. A saját imázs megtartása, illetve az egykori vélt vagy valós befolyás visszaszerzésének görcse az, ami megbénítja őket." /Brassói Lapok (Brassó), ápr. 11./"

"Az SZDSZ /Szabad Demokraták Szövetsége/ küldöttsége /Magyar Bálint pártelnök, Szent-Iványi István, a parlament Külügyi Bizottságának elnöke, Rajk László országgyűlési képviselő, Ara-Kovács Attila, a Szabaddemokrata Hírlap főszerkesztője és Udvarvölgyi Zsolt, az alakulat külügyi referense/ erdélyi körútra indult. Első állomásuk Nagyvárad volt, találkoztak Kapy István alpolgármesterrel, az RMDSZ megyei elnökével, majd a Bihari Napló szerkesztőségének vendégei voltak. Magyar Bálint kifejtette, hogy sok tekintetben elégedetlenek Orbán Viktor kabinetjének működésével. Szerinte a kormány egyre több hatáskört próbál megszerezni, nem egy esetben úgy, hogy személycserék révén igyekszik saját álláspontját érvényre juttatni. Említette a Surányi György jegybanki elnök ellen a szakminiszter által indított támadást. Szent-Iványi István a státustörvény kapcsán azt mondta, hogy a Magyar Állandó Értekezlet szakbizottságaiban távolról sem zajlott le olyan mértékű munka, mint amilyenről a magyar kormánykörök beszámolnak; szerinte teljesen kidolgozatlan még a jogszabálytervezet, és a bizottsági munkában inkább a határon túli magyar szervezetek s a magyarországi ellenzéki pártok képviselői vesznek részt, a kormányalakulatok reprezentánsai viszont kevésbé. Az SZDSZ szerint a Fidesz a határon túli magyar szervezetekkel fenntartott viszonyában megosztó módszerekkel él, kialakította saját klientúráját. A szabad demokraták is Románia mihamarabbi uniós csatlakozását látnák a legüdvösebbnek hosszabb távon, a korábbi magyar csatlakozás számunkra negatív következményeit (schengeni egyezmény alkalmazása) pedig a Romániával szembeni vízumkényszer mihamarabbi eltörlésével vélik semlegesíthetőnek. /SZDSZ-vezérkar a Naplónál. = Bihari Napló (Nagyvárad), máj. 23./ Markó Béla szövetségi elnök máj. 22-én, Marosvásárhelyen fogadta az SZDSZ küldöttségét. A megbeszéléseket követő sajtótájékoztatón Markó Béla szövetségi elnök elmondta: a találkozó során a felek megállapították, jók, zavartalanok az RMDSZ és az SZDSZ közötti kapcsolatok. A közeljövőben, a magyarországi parlamenti pártokkal sorra kerülő találkozók célja megerősíteni ezeket a kapcsolatokat, ennek szellemében kerül majd sor a Független Kisgazdapárt küldöttségének látogatására is. A megbeszéléseken az RMDSZ képviselői a szövetség választási előkészületeiről tájékoztatták a vendégeket, majd eszmecserét folytattak a készülő státusztörvényt érintő kérdésekről. Magyar Bálint, az SZDSZ elnöke elmondta: az SZDSZ számos politikusa ápol szoros kapcsolatokat az RMDSZ-szel és erdélyi magyar személyiségekkel. Az SZDSZ nagyra értékeli az RMDSZ vezetésének felelős és bölcs politikáját. A státusztörvénnyel kapcsolatban Magyar Bálint kijelentette: szerencsésebb lett volna, ha a jelenlegi magyar kormány előre kidolgozott volna egy konkrét, megvalósítható intézkedéseket tartalmazó tervet, ezáltal elkerülve azt, hogy a magasfokú érdeklődés nyomán túlzott illúziókat keltsenek a határon túli magyarságban. A magyar állam támogatása elsősorban a kisebbségi magyarok életkörülményeinek javítását kellene hogy szolgálja, annak érdekében, hogy a határon túli magyarok otthon találják meg a boldogulásukat - mutatott rá. Az SZDSZ álláspontja ugyanakkor az, hogy a támogatásokat érintő döntésben ne a magyar kormány, hanem az illető magyar kisebbség legitim szervezetének álláspontja legyen a meghatározó. Ezt kell maximálisan tiszteletben tartanunk - mutatott rá Magyar Bálint. Az SZDSZ küldöttsége találkozott Fodor Imrével, Marosvásárhely polgármesterével, majd értelmiségi találkozón vett részt a Bernády Házban. RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), máj. 23. - 1727. sz./"

"A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánította nemrég a magyar Országgyűlés február 26-át. A szocialisták mérsékelt hangnemben szóltak, egyedül Nagy Sándor parlamenti frakcióvezető adott hangot döbbenetének az ülésen elhangzott két felszólalás eszmeiségét illetően. A felszólalók - s ezt maga Nagy Sándor is elismeri - személyes fájdalmuk okán és jogán tettek "szélsőséges" kijelentéseket, de a képviselő elvárja, hogy a jelen lévő köztársasági elnök, Mádl Ferenc nyilvánosan határolja el magát a mai magyar társadalom békéjét háborító kijelentésektől. Hogy ez megtörténik-e, nem tudhatom. Thürmer Gyula, a kommunista hagyományokat nyíltan fölvállaló Munkáspárt vezetője már veszélyesnek és haszontalannak ítélte az emléknap deklarálását. Érdemes mégis továbbgondolni a történteket. Először is: miért beszélnek "diktatúrákról"? Az első fejezet 1919-re vonatkozik, amikor a Károlyi-féle fiatal demokratikus köztársaságot átjátszották Kun Béla nemzetidegen bolsevista diktatúrájának, s a Lenin-fiúk, Szamuely Tibor véreskezű komisszárjai kímélet nélkül gyilkolásztak szerte az országban, s áldozataik között volt ex-miniszterelnök, nemzethű, nemzetféltő értelmiségi, egyszerű munkás és parasztember, írta Magyari Lajos, hozzátéve, hogy nem lehet megfeledkezni az "ellentételezésről" sem, Prónay, Héjjas és Ostemburg keretlegényeinek atrocitásairól. Azokra sincs mentség. A második, a hosszú "felvonás" 1945-ben kezdődött, amikor a kommunista párt, miután kiirtotta, letaglózta politikai ellenfeleit, korábbi koalíciós partnereit, a szociáldemokratákat, a kisgazdákat, rövid úton lehetséges kommunista riválisaival is leszámolt, Rajk László, Sólyom tábornok a legismertebbek közülük. Többet pisszenés sem lehetett az országban, mert az ellenvélemény a gyűjtőfogházba, Vácra, Márianosztrára, Recskre vezetett. Vagy a bitófára. Fortélyos félelem igazgatott az országban - mint mindenütt a "béketáborban" - egészen ötvenhat őszéig, a forradalomig. Következett a megtorlás. Igenis emlékezni kell, hangsúlyozta Magyari, méltósággal, önvizsgálattal, a nemzeti megbékélés egyedül méltóságos szándékával. /Magyari Lajos: Kell-e emlékezni? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 13./"

"Szőcs Géza javasolta, hogy Budapesten állítsák fel az 1956-os forrdalaom reprezentatív emlékművét. Ez az emlékmű Magyarország egyik új szimbóluma lehetne. "Ennek az alkotásnak a főváros egyik legjobban látható pontján kellene hirdetnie minden itt élő és minden errejáró számára, hogy kis népek is képesek nagy tettekre. Ez a világraszóló, XXI. századi új Szabadság-szobor, mint látomás, kihívás és feladat, talán képes lesz egyesíteni a nemzetet..." "Első körben azokat szeretném megszólítani, akiknek élete, személye, sorsa, életműve szorosan kötődik 1956-hoz, 1956 előkészítéséhez és emlékének ébrentartásához - s ha javaslatom ezek egyetértésével találkozik, meglesz annak az esélye, hogy átfogó társadalmi, politikai és kulturális konszenzus teremtse meg azokat az alapokat, amelyeken felépülhet az emlékmű...". A felhívás aláírói: Faludy György; Halda Aliz - a Nagy Imrével együtt kivégzett Gimes Miklós menyasszonya; Gyenes Judith - Maléter Pál özvegye; Király Béla - az 1956-os Nemzetőrség főparancsnoka; Jánosi Katalin - Nagy Imre unokája; ifj. Bibó István - Bibó Istvánnak, a Nagy Imre-kormány miniszterének fia; Pongrátz Gergely - a Corvin-köz parancsnoka; Szilágyi Júlia - Szilágyi Józsefnek, Nagy Imre mártír munkatársának lánya Az 1956-os emlékművel kapcsolatos felhíváshoz eddig csatlakoztak: Barta Tibor agysebész; Benyhe István tanár-közgazdász; Bodor Ádám író; Bollobás Enikő egyetemi tanár; Csicsery-Rónay István író; Csoóri Sándor költő; Entz Géza művészettörténész; Eörsi István költő; ifj. Feszt László képzőművész; Amedeo Di Francesco egyetemi tanár (Nápoly); Félicie M. de Gérando-Teleki műfordító; Herner János irodalomtörténész; Illyés Mária művészettörténész; Kalapáti Ferenc költő; Kemény Katalin író; Kertész Imre író; Kodolányi Gyula költő; Kolozsvári Papp László író; Lászlóffy Aladár költő; Orbán György zeneszerző; Thomas Ország-Land újságíró; Hans Henning Paetzke műfordító; Pekár István, a Duna Televízió elnöke; Rajk László műépítész; Selmeczi György zeneszerző; Szakály Sándor történész; Szepes Erika esztéta; Szerdahelyi István esztéta; Szeremley Huba vállalkozó; Szilágyi Sándor szerkesztő; Szörényi László irodalomtörténész; Takács Jenő zeneszerző; Tempfli József püspök; Tőkés László püspök. Aláírom, ha ez az emlékmű nem a kommunizmus megreformálásának, hanem legyőzésének szimbóluma akar lenni - mondta Pongrátz Gergely. Ám a helyszín inkább a Városligetnél, a Sztálin-szobor helyén lenne megfelelőbb - vélekedett a Corvin-köz parancsnoka. Végül megegyeztek abban, hogy ez utóbbi inkább egy 56-os emléktemplomnak lesz méltó helyszíne - olyannak, csak nagyobbnak, amilyent Kiskunmajsára tervezett Csete György. Egyébként Kiskunmajsán van az ország egyetlen 1956-os múzeuma, melyet Pongrátz Gergely maga hozott létre. /Felhívás az 1956-os emlékmű létrehozására. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./"

Balogh Ferencné könyvtáros, Dobos László felvidéki író és Nagy Gáspár költő vehette át a Pro Literatura Alapítvány által létrehozott Czine Mihály-díjat Budapesten. A Czine Mihály-díj erkölcsi elismerés, a díjazottak Rajki László szobrászművész plakettjét vehették át az ünnepségen. A Pro Literatura Alapítvány tavaly hozta létre a Czine Mihály-díjat azzal a szándékkal, hogy elismerje a munkáját azoknak, akik Czine Mihály irodalomtörténész életművét közkinccsé teszik, ápolják, munkájukban az ő gondolatvilágát, szellemiségét tovább éltetik. Tavaly Görömbei András irodalomtörténész, Kovács Tiborné könyvtáros és N. Pál József irodalomtörténész kapta meg a díjat. Czine Mihály irodalomtörténészt, egyetemi tanárt Magyarországon, a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban magyarok tízezrei becsülték. Munkásságának középpontjában Ady Endre, Móricz Zsigmond és a népi írók pályája állt. A tiltásokkal is dacolva ő foglalkozott először Magyarországon a határokon túli magyar irodalommal. 1999 januárjában hunyt el. /Átadták a Czine Mihály-díjakat. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 30./

A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

A schengeni határok életbeléptetése környékén különféle rendezvényeken emlékeznek arra, milyen sanyarú, tragikus volt a sorsuk azoknak, akik nyugatra szerettek volna utazni – Magyarországról. Nem emlékeztek azonban azokra az utakra, a megalázó határát(nem)lépésekre, amelyek Magyarország keleti határain zajlottak, de még inkább zajlottak volna. Jó néhányról tudunk. Vajon hányról nem? Például arról, hogy a Magyarországról kiutasított – P. – osztrák újságíró Nagyváradon találkozott kedvesével és Eörsi Istvánnal 1980-ban vagy 81-ben. Eörsi ezt az alkalmat használta fel arra, nem kevés szamizdatpéldányt magához ragadva ellátogasson Nagyváradra. Kőrössi P. József összehozna egy konferenciát, amelyen mesélnének egykori keleti határsértők. Azokat hívná meg, akik ma már közéletivé magasztosulak, és olyanokat, akiket elfeledtek. A szellem, a szellemi élet, a gondolkodás és a gondolat csempészeit. Talán és első körben: Adonyi Nagy Mária költő, Ara-Kovács Attila filozófust, Balla D. Károly írót, Balla Zsófia költőt, Barna Imre írót, műfordítót, Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárt, publicistát, Csaplár Vilmos írót, Füzi László írót, szerkesztőt, Gellért Gyöngyi szerkesztőt, Grendel Lajos írót, szerkesztőt, Huszti Péter színművészt, Jávor István képírót, S. Nagy Katalin művészettörténészt, Kányádi Sándor költőt, Kukorelly Endre költőt, Lászlóffy Aladár költőt, Radnóti Sándor esztétát, egyetemi tanárt, ifj. Rajk László építészt, Sáska Géza szociológust, Szendrei Lőrinc újságírót, Szőcs Géza költőt, TGM filozófust, Tőzsér Árpád költőt, Udvardy Frigyes ötvenhatos utazót, Zirkuli Péter költőt, egyetemi tanárt. És mindenki hozhatna magával még három, talán tíz másvalakit. Meghívná a déli háború katonaszökevényeit, dr. Máriást, Bozsik Pétert, a határsértőket, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, Benes Jóskát. Határmese-konferenciájára meghívná a névházasságokba beszármaztatott feleségeket és férjeket, a nyolcvanas évek névtelen könyv-, szamizdat- és kéziratcsempészeit, Ilia tanár urat és az akkori Széchényi Könyvtár egyetemista könyvfutárjait. Bodor Ádám (A börtön szaga), Kornis Mihály (Kádár János utolsó beszéde) és Dragomán György (A fehér király) könyve szól már csak arról az örökségről, amiben élünk. /Kőrössi P. József: Határsértők – Schengen előtt, Schengen után Gyermekeimnek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 31./ (Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent anyagnak a szerző által szerkesztett, kiegészített változata)

Az ötvenes évek elején állandóan a sikeres kollektivizálásáról, az élmunkásokról kellett írni. A sajtó egy szót sem írt a bukaresti törvényszék 1950. augusztus eleji ítéleteiről, melyekben Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt életfogytiglani börtönre ítélték. Csoportos koncepciós pert kreáltak, belekeverve Korparich Ede Hangya elnököt, Lakatos István szociáldemokrata képviselőt, a Szövetség szövetkezeti központ elnökét, dr. Szász Pált, az EMGE utolsó választott elnökét, akit tíz évre, míg Kurkó Gyárfás MNSZ elnököt huszonöt évre ítélték. Belekeverték az ügybe Teleki Ádám grófot, a baloldali szimpatizáns agrárpolitikust, Venczel Józsefet, a Bolyai Egyetem statisztika professzorát, Bodor Bertalan bankigazgatót. Az ítéletekről pontosan nem tudott senki semmit, csak mendemondák kerültek ki, pl. Kurkóról, aki tiltakozásul, felháborodva, ráborította az asztalt a bíróság elnökére. Az EMGE éléről a Magyar Népi Szövetség távolította el Szász Pált, és ekkor vette át a vezetést Vass Márton, Antal Dániellel együtt. Szász Pál 1945 után az erdélyi kisgazdaságok jövőjéről tartott előadást, és azt fejtette ki, hogy az olyan nagyüzemi gazdaságok, mint a kolhozok, Erdélyben nem válhatnak be, mert nem alakíthatóak ki olyan nagytáblás üzemformák, melyeket mezőgazdasági nagygépekkel gazdaságosan lehet művelni. Tamási Áron hazahívását Kurkó Gyárfás helyeselte és támogatta, pedig tudta, hogy Nagy István tüzet fújt az „áruló” Tamási ellen. Mert akkor az volt az erdélyi baloldal véleménye, hogy Tamási elárulta az 1937-es Vásárhelyi Találkozó eszméit. A később időben, ahányszor Kurkó sorsa szóba került, Sütő András mindig megjegyezte: „támogatta, hogy Erdélyt Romániához csatolják, a román állam hálából ezért becsukta. ” Kurkóék és Márton Áron sorsa sokáig foglalkoztatta az embereket, mert hivatalosan nem jelent meg a perükről semmi. Az emlékeit közlő Katona Szabó István erre is kitért. Marosfőn nyaralt 1950-ben, ahol szóba hozták a kérdést, miért tartóztatták le őket, és Bányai László kommunista vezető fia, Bányai Péter, aki éppen ott nyaralt, kategorikusan felelte: a Rajkkal való kapcsolatuk miatt. A Bányai-fióka alig tízéves lehetett, biztosan az apjától hallotta ezt a véleményt. Katona Szabó István ezután figyelmesen kereste a Rajk-perről megjelent kék könyvben, de Rajknak semmilyen erdélyi vonatkozását nem találta a részletes periratban. Arról sem írtak az újságok, hogy a szerzeteseket deportálták, de csak a katolikusokat, mert az ortodox kolostorokban a nagyszakállú szerzetesek zavartalanul élték életüket. A sajtó foglalkozott a nagy „Vatikáni-kémperrel”, melynek során még szabadlábon lévő katolikus püspököket ítéltek el. Az sem kapott publicitást, hogy a Bolyai Tudományegyetemből kiszakították a jog és közgazdasági kart. A jogi kar kétnyelvű tagozatúvá vált, azután pár év múlva megszűnt. Ez volt az első kísérlet az önálló Bolyai Egyetem felszámolására. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

A szólás és a szabadság
Egyfajta válasz Kelemen Attila Árminnak
Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan.
Sokáig méláztam Kelemen Attila Ármin szövege fölött, mert a belőle kiolvasható pozitív Tőkés-kép – bevallom – kissé kibillentett egyensúlyomból, így a reflexszerű randomválaszt céltalannak éreztem. (A gondolkodásra alig késztető anyagokat szerencsére abban a Bukarestben szerkesztett, és talán nyomtatott formában még megjelenő napilapban közlik vetésforgószerűen, amelynek internetes látogatottsága a traffic.ro kimutatása szerint – kérem, a szerkesztők ne vegyék ezt nyalásnak – minimum tízszer kisebb a Transindexszénél, tehát nem érdemes sok energiát feccölni beléjük.)
Kelemen szövege annál is inkább elgondolkodtatott, mert bár szerintem sem a médiatörvényről, sem pedig Tőkés Lászlóról nem szól érdemben, de rajtuk keresztül rátapint arra, ami a leginkább zavaró a magyarországi médiatörvény körüli hisztériában.
Az alapvető kérdés, hogy kicsoda és pontosan mit is véd?
Még mielőtt óva intenénk Angliát, gyorsan vessünk egy pillantást az alapképletre: Magyarországon demokratikus választások eredményeképpen a két cikluson át regnáló hatalmi elitet partvonalra küldték a tisztelt szavazópolgárok, egyben kétharmados felhatalmazást adtak a Fidesz-KDNP szövetségnek (volt más lehetőség is: az, hogy az LMP és a Jobbik képtelenek voltak nagyobb számban meggyőzni az anyamagyarokat, talán nem a Fidesz hibája). És az Orbán Viktor demokratikusan választott miniszterelnök által vezetett kormány, illetve az őket támogató parlamenti frakció tagjai élnek is ezzel a felhatalmazással, saját elképzeléseik mentén formálják Magyarországot – az lenne a fura, ha nem ezt csinálnák.
Ez politikai tény, és a lehetősége bele van kódolva a képviseleti demokráciába, legalábbis én sehol nem olvastam olyasfajta korlátozást, ami a kétharmados többséget tiltaná. Azt viszont, hogy hogyan él ezzel a felhatalmazással a kormánypárt, leginkább a választók jogosultak megítélni, akik pedig nem hömpölyögnek az utcákon, hogy hupsz, tévedtünk, Orbán Viktor monnyon le. Sőt.
Továbbá: ha az ellenzék képtelen arra, hogy hiteles alternatívát mutasson fel, márpedig a magyarországi ellenzék nagyon halvány teljesítményt nyújt, vagyis legyünk őszinték: értékelhetetlent, akkor bocs, de nem látom a bármilyen fogantatású és irányú demokratikus változtatás lehetőségét. Igaz, van még az Európai Unió, mint feltételezett/vállalt érték- és érdekközösség, amely viszont a közelmúltban számtalanszor példáját adta annak, hogy jogértelmezése kissé konfúz, tolómércével dolgozik, és hogy fogalmunk sincs, melyek azok az alapvető európai értékek, vagy hogy mit is értünk a kínkeservesen nevesített közös értékeken. Hogy nem pont ugyanazt, az eléggé valószínűnek tűnik, éppen ezért kételkedve fogadok minden européer iránymutatást. Ebbe a mátrixba illeszkedne a független sajtó,
mint a hatalom negyedik ága, vagy hogyan is szól ez az urban legend. (Zárójel: különösen vicces a sajtószabadság féltése az erdélyi tollnokok esetében, hiszen nálunk lassan húsz éve a túlélés záloga az öncenzúra, ha nem igyenöst a közpénzek fölött egyeduralkodó érdekvédelmi szervezet szervilis kiszolgálása.) A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.
A magyarországi törvényalkotók ebbe a mítoszba tenyereltek bele. Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan. Meglehetősen sokkoló lehet ez az érzés, ám innen egy lépésből az öncenzúráig eljutni eléggé egydimenziós világképet feltételez. Minden apró részletet most nem zongoráznék végig (ráment két éjszakám, amíg elolvastam a törvényt, az értelmezéseket, a kifogásokat és ellenvéleményeket), a tartalmi kifogásokat (már akinek egyáltalán voltak) rendre cáfolja a médiahatóság, amelynek a működéséről még semmi gyakorlati tapasztalatunk sincs, de zsigerből megelőlegezzük, hogy Orbán Viktor vasökleként fog lesújtani mindazokra, akik hümmögni merészelnek a kormányzati politikák kapcsán. Pfuj.
És általában azok a „véleményformálók” inszinuálják ezt a helyzetet, akik saját hitelességük lenullázásáért rengeteget dolgoztak a ballib kormányzatok idején, megírták az őszödi apologetikát, és akik megkérdőjelezték a demokratikus jogállam eszméjét akkor, amikor hallgattak/védelmére keltek a volt hatalomnak, amikor az éppen az alapvető emberi jogokat vette semmibe karhatalmi erők segítségével.
Kelemen Attila Ármin azt állítja, hogy: „a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.” Amennyiben elfogadjuk ezt az álláspontot, akkor a szólásszabadság militáns védelmezőinek morális álláspontját is vizsgálnunk kell,
és itt futunk bele abba a kérdésbe, ami engem a leginkább zavar.
Konrád György a Népszabadságban közölt hétfői írásában „az egykori földalatti sajtó hőseit” is nevesíti (a névsor: Haraszti Miklós, Rajk László, Demszky Gábor, Magyar Bálint és Hodosán Róza), mint akik az európai intézményekhez intéztek tiltakozó felhívást. „Az 1989 előtti közép-európai demokratikus ellenzék” fentebb felsorolt tagjainak gyakorló politikusai egyvalamit végzetesen elrontottak: 1989 után kiegyeztek a kommunista nómenklatúra újratöltött tagjaival, illetve azok szellemi örököseivel. Akkor, amikor erre a paktumra a hatalom akarásán és az önérdeken kívül semmilyen más erő, megfontolás nem kényszerítette őket. Az ún. szabad és demokratikus jogállamban. Volt más választási lehetőségük, de ők inkább együtt kormányoztak Horn Gyulával, Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, és kormányzásuk nem volt sikertörténet – tehát még az eredményeik sem igazolják vissza a korábbi elveikkel ellentétes lépéseiket.
Itt már régen nem a szólásszabadságról van szó. A szólásszabadságot Konrád György és társai nap mind nap megélik, amikor véleményeiket szabadon közlik.
Itt arról van szó, hogy az 1989-előtti rezsim örökösei és a velük kiegyező, legyen, liberálisok elkúrták, az istenadta nép pedig hazaküldte őket. Ezt nem akarják megérteni.
2010 áprilisától nem az ő narratívájuk érvényesül. Az ő történetük dicstelenül ért véget, és gondolom, cseppet sem vigasztalja őket az, hogy ezért a legtöbbet ők maguk tették.
Szabadságukban áll szólni, kérdés, hogy ki hisz még nekik.
Orbán Viktor pedig rendszert változtat, ebben saját döntése alapján partnere Tőkés László. Hogy a rendszerváltoztatás iránya és mértéke helyes-e, azt néhány év múlva fogjuk megtudni – de hogy a miniszterelnöknek demokratikus felhatalmazása van rá, az aligha kétséges.
Demeter Szilárd Tőkés László sajtófőnöke. Transindex

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982)
A kezdeti fagyos viszony 1956 környékén engedett fel: leveleztek, találkoztak, együttműködtek, sőt, csereüdülési program is létezett.
Első rész
A kontextus
Jelen tanulmány a második világháború utáni magyar-román kapcsolatok egyik fontos területét, a belügyi és állambiztonsági területen kifejtett együttműködést rekonstruálja. Erősen rendszerspecifikus – a Szovjetunió által létrehozott birodalmi/szövetségi struktúrákhoz köthető – jelenségről van szó, amely évtizedeken át jelentős befolyást gyakorolt a két szocialista ország viszonyára. Ismert, hogy a második világháború utáni időszakban a szovjet tömb létrehozása szoros együttműködésre késztetett olyan állambiztonsági gépezeteket, amelyek 1918 óta békeidőben is létfontosságú feladatnak tekintették az egymás elleni elhárító és hírszerző munkát. Példaként említhetjük a magyar és a román, vagy a magyar és a csehszlovák állambiztonsági szervezetek között szorgalmazott együttműködést. A szocialista országok belügyi/állambiztonsági szervei közelmúltbeli kapcsolatának mélyebb ismerete hozzásegíthet ahhoz, hogy túllépve a párt- és államközi kapcsolatok szűk metszetét, tágabb összefüggéseiben értelmezzük a magyar államszocialista rendszer felső apparátusanak hozzáállását a kisebbségi kérdéshez és a határontúli magyarok ügyéhez.
Milyen formális és informális keretek között működtek együtt a térség állambiztonsági szervei, és mennyire volt sikeres és gördülékeny a kooperáció? A folyamat kezdete alighanem a szovjet hadsereg 1944-45-ben végrehajtott előrenyomulására datálható, amikor Kelet- és Közép-Európa felszabadításával egy időben új, kommunista befolyás alatt működő erőszakszervezetek jelentek meg a térség országaiban. Noha a szovjet típusú állambiztonságok szervezeti felépítésükben és ideológiai célkitűzéseikben is Moszkva irányítása alatt álltak, a szovjet tömb országai igyekeztek összekapcsolni saját rendszereiket a horizontális információcsere és az operatív együttműködés céljából. Feladatuk rendkívül nehéz volt, mivel a szocialista államközösség egyik íratlan szabálya az egymás belügyeitől való távolmaradás volt. Bár a nem diplomáciai típusú információszerzés „baráti” minőségben is tiltott volt, a legtöbb ország – közöttük főként Románia – egyre gyakrabban tért el az előírástól, és hagyományos nemzetállami szemlélettel irányította a kémelhárító és hírszerző szerveit.
Intenzív kapcsolattartás, gyümölcsöző együttműködés (1948–1963) 
A két világháború közötti időszakban, majd a második bécsi döntést követő háborús években Magyarország és Románia kapcsolatait alapvető geopolitikai ellentétek határozták meg. Az Erdély hovatartozásáról folytatott diplomáciai, kulturális és gazdasági versengésben a két ország titkosszolgálata kulcsszerepet vállalt. Az ellentétes politikai célok és hatalmi érdekek miatt az együttműködés kibontakozását a közös német érdekszférához tartozás sem tette lehetővé.
A helyzet nem változott a háborút követő koalíciós kormányok alatt sem egészen 1948-ig, amikor mindkét országban létrejöttek a szovjet belügyi szervek mintájára felálló, közvetlenül Moszkva irányítása és felügyelete alatt működő új állambiztonsági szervek. Igen kevés forrással rendelkezünk az együtműködés alapjait tekintve döntő fontosságú kezdeti időszakról (1948–56). A magyar Belügyminisztérium iratanyagának jelentős része megsemmisült az 1956-os forradalom alatt, míg a román állambiztonsági iratokat kezelő bukaresti szaklevéltárban a román hírszerzés magyarországi tevékenysége máig minősített, azaz nem kutatható információnak számít. A fennmaradt magyar iratanyag szerint 1956-ig a két állambiztonsági apparátus elsősorban határrendészeti feladatok ellátása során segítette egymás munkáját: az 1948 óta gyakorlatilag lezárt magyar-román határt sokan próbálták illegálisan átlépni, míg mások csempészettel próbálkoztak, és a határon át történő „átbeszélés” is tiltott tevékenységnek számított.
Románia és Magyarország kommunista pártjai, valamint a két államapparátus egymástól szigorúan elszigetelten működött, és az információcsere diplomáciai vonalon is minimális volt. Ezt a szakirodalom részben a szovjetek „közvetlen” hatalomgyakorlásának, részben a két politikai vezetés közötti történelmi gyökerű bizalomhiánynak tulajdonítja, melynek történelmi és pszichológiai okai voltak. Ez az államszocializmus korszakában végigkísérte a magyar–román kapcsolatokat. Részben a technikai feltételek hiányosságai, részben a kétoldalú együttműködés iránti politikai akarat hiányában a szocializmus első éveiben alig találkozunk közös nyomozással, bizalmas adatcsere alapján végrehajtott intézkedésekkel. Ez figyelemreméltó körülmény, mivel 1949-ben több olyan koncepciós eljárást indítottak a magyar és a román kommunista hatóságok, amelyeknek fontos szálait vélték felfedezni egymás országában. Az erdélyi származású Rajk László letartóztatását (1949. május 30.) követően a román hatóságok párhuzamos nyomozásba kezdtek. A román belügyi szervek megkísérelték összekapcsolni az 1949. június 21-én letartóztatott Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Rajk László és Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség volt elnökének ügyét egy, a magyar revizionisták ellen vizionált kirakatperben. Rajk bukását követően le is tartóztatták Székelyudvarhelyen élő sógorát, Soós Józsefet a Rajkkal való kapcsolata miatt. A Securitate átal összegyűjtött nyomozati anyagok alapján Rajkot azzal vádolta a román pártvezetés, hogy 1946-ban belügyminiszterként „sovinista” álláspontot képviselt a magyar-román területi vitában, 1948 nyarán pedig külügyminiszerként Székelyföldön járt magánlátogatáson, ahol több helyi magyar kommunista politikussal és értelmiségivel – köztük az 1949-ben szintén letartóztatott Méliusz József íróval – találkozott. Ennek ellenére a két országban zajló koncepciós eljárásokat nem kapcsolták össze. Arról sincs tudomásunk, hogy nyomozótisztek utaztak volna a másik országba, vagy hogy összekötőkkel rendelkezett volna a két belügyminisztérium. 
Az 1950-es évek elején a magyar és a román belügyi szervek konkrét együttműködése két területre korlátozódott: egyrészt a második világháború alatt kompromittált személyek, elsősorban az 1940-44 között Észak-Erdélyben aktív, majd onnan eltávozott és azóta Magyarországon vagy ismeretlen helyen tartózkodó volt csendőrök és katonatisztek felkutatására és kiadatására. Az együttműködés másik vetülete a volt hadifoglyok ellenőrzése volt. 
1950-51 között a magyar hatóságok több száz, a szovjet hadifogságból hazatérő magyar nemzetiségű román állampolgárt hallgattak ki, majd adtak át a román szerveknek. Kivételt képez Demeter János erdélyi politikus testvérének, Demeter Béla kolozsvári újságíró-politikusnak az esete, aki 1944-es Magyarországra történő áttelepedése után Tildy Zoltán köztársaság elnök tanácsadójaként, majd a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Osztályának Erdély-szakértőjeként működött. 1944 és 1946 között Demeter jelentős szerepet játszott a magyar béke-előkészítésben, amennyiben bizalmas információkat gyűjtött és továbbított Budapestnek az ismét román fennhatóság alá került Észak-Erdély politikai és társadalmi helyzetéről. 
Demeter vizsgálati dossziéjából kiderül, hogy az 1945 óta Magyaroszágon élő újságírót, aki 1946 nyarán a párizsi békekonferencián is részt vett a magyar kormány képviseletében, 1947-ben előzetes letartóztatásba helyezte az Államvédelmi Hatóság. Április másodikai kihallgatása alkalmával részletes vallomást tett a háború utáni politikai-diplomáciai tevékenységéről, amely egyébként teljes összhangban volt a magyar kormány, valamint a Magyar Kommunista Párt álláspontjával: a trianoni határvonalat „etnikai elveken” részlegesen korrigálni kell. 
Demetert később szabadlábra helyezték, és megszüntették az ellene indított eljárást. Négy évvel később, 1951. március 15-én balatonlellei otthonában viszont ismét felkereste az Államvédelmi Hatóság a minden tisztségétől megfosztott, elszigeteltségben élő volt politikust. Letartóztatását házkutatás követte, Demetert azonban már ki sem hallgatták, hanem április 18-án átadták a román hatóságoknak, hogy támogassák annak bizonyítását, miszerint a romániai vádlottak (Teleki Béla mellett Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök, Venczel József egyetemi tanár, Demeter János és Balogh Edgár befolyásos baloldali politikus) Erdélyt el akarták szakítani Romániától. 
Demeter Béla 1952. december 24-én halt meg a Bukarest melletti Văcăreşti börtönben. Az ő esetében bizonyítottnak tekinthető a kétoldalú együtműködés, de az eljárás módja (a fogoly előzetes kihallgatás nélküli átadása) a már említett kapcsolat esetlegességére, gyengeségére utalhat. A kooperáció intézményesülése egyértelműen az 1956-os forradalomhoz köthető. 
A magyar események erdélyi visszhangja tüntetéskísérletben, szórólapok terjesztésében, széleskörű „politizálásban” nyilvánult meg. 1956-ban a romániai magyar nemzetiségű lakosság egy részében nemcsak a román kommunista rendszer, hanem a kisebbségi lét méltósága, elviselhetősége iránti hit is megingott. A román hatóságoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem ismerik az erdélyi magyar lakosság és értelmiség közhangulatát. Válaszul intenzív állambiztonsági hálózatépítésbe kezdtek és kemény megtorlásban részesítettek mindenkit, aki szolidaritását fejezte ki a magyarországi forradalmárokkal. 1956 sokféleképpen hatott a szocialista országok, és különösen Magyarország és Románia kapcsolatára. Noha az újrainduló román nemzeti államépítési folyamat zavarta a szomszédos Magyarországgal való viszonyt, a magyar válság új integrációs folyamatok elindítására késztette a Szovjetuniót és a kelet-európai kommunista államokat. 
Ehhez a rendkívül fontos területhez tartozott a magyar-román belügyi és állambiztonsági kapcsolatok folyamatos fejlesztése. A szakmai közvélemény előtt ismeretes Ion Mihai Pacepa volt tábornok, hírszerzőtiszt állítása, mely szerint a Magyarországon zajló politikai eseményektől tartó román pártvezetés már a forradalom előtti hónapokban elhatározta, hogy magyar származású (vagy anyanyelvi szinten beszélő) felderítő tiszteket küld Magyarországra. Bár az eddigi kutatások nem támasztották alá Pacepa állítását a román tisztek „tömeges beáramlásáról” az 1956-os forradalom leverése után újjászerveződő magyar állambiztonsági gépezetbe, figyelemre méltó, hogy 1957 elején Románia Vilhelm Einhorn, azaz Einhorn Vilmos belügyi tisztet nevezte ki a budapesti román nagykövetség tanácsosává. Einhorn tényleges budapesti tevékenysége máig feltáratlan. Másfelől a gyakori politikai konzultációk és a Nagy Imre-ügy „megoldásában” tapasztalható együttműködés, valamint a román és a magyar belügyminisztériumban párhuzamosan történő átszervezések, fontos kinevezések egybeesése (a megtorlást levezénylő Biszku Béla és Alexandru Drăghici belügyminisztereket szinte egyszerre nevezték ki) arra engednek következtetni, hogy 1956 novemberétől a magyar-román belügyi együttműködés intenzívebbé, közvetlenebbé vált. 1957 és 1963 között a két társszerv érintkezésére már nem csak szovjet irányítás vagy közvetítés mellett került sor, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. Az ÁBTL iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két BM rendszeresen cserélt információt „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett. 1962. január 25-én a BM II/6-b alosztálya az NKO és a román állambiztonsági szervek együttműködését kérte Nagy Gyula, Budapesten élő volt köpeci főjegyző és István nevű fia elleni terhelő anyagok gyűjtéséhez. 1958-ban Nagy István Magyaroszágon élő apját látogatta meg, és „visszatérésekor 98 db ellenforradalmi sajtóterméket akart magával vinni. Kurticson a határőrizeti szervek lefoglalták.” A román belügyi szervek válasza szerint „az 1959. február 25-i 285. sz. bírósági határozat értelmében Nagy Istvánt 7 évi szigorított börtönbüntetésre ítélték”. A köpeci születésű Nagy István elítélésének ténye eddig semmilyen tudományos adattárban nem szerepelt. De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958. október 30-án Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Securitate kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem augusztus 26-án őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A román fél válasza szerint Varrót nem sikerült kihallgatni „rossz egészségügyi állapota miatt”, viszont orosz fordításban csatolták Lakó Elemér 1958. november 15-én készült kihallgatási jegyzőkönyvét, melynek eredeti példánya a román állambiztonsági levéltárban található. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség. 
Jóval intenzívebben működött együtt a két állambiztonság 1960-1962 között, amikor kétoldalú megfigyelés alá vonták Domokos Pál Péter, Bodor György, Vita Sándor és más „jobboldali”, „nacionalista” – erdélyi származású és 1944 óta Magyarországon élő – értelmiségieket. A jobboldali értelmiségi körök elleni eljárásokról a kora Kádár-korszakban Standeisky Éva írt figyelemre méltó esettanulmányt. Ebben kifejti, hogy az 1905-ben Kézdivásárhelyen született Bodor György jogtanácsos a volt középosztály reformok iránt elkötelezett és a nemzeti tradíciókat az 1945 után uralmon lévőktől eltérően értelmező nagyszámú rétegéhez tartozott, amelyet a kisebbségben élő magyarok sorsa és Erdély hovatartozásának esetleges rendezése különösen foglalkoztatott. Ez veszélyérzetet keltett a kádári hatalomban, és kemény válaszra késztette. Bodort Püski Sándorral és Zsigmond Gyulával együtt tartóztatták le 1962 márciusában. Az ezt követő perben Zsigmond Gyulát háromévi börtönbüntetésre ítélték, Bodor György három és fél évet kapott. A legsúlyosabb büntetést – négy és fél évet – Püski Sándorra mérték. Témánk szempontjából fontos rámutatni a román és a magyar állambiztonsági együttműködés szerepére az említett ügy felgöngyölítésében és „realizálásában.” Miután a román hatóságok letartóztatták és elítélték Bányai Miklóst, Domokos Pál Péter erdélyi kapcsolatát, 1961 márciusában Budapestre utazott Domokos másik kapcsolata, Paál Gábor csíkszeredai ügyvéd. Ekkor a román belügy arra kérte a magyarokat, hogy vegyék őt szoros megfigyelés alá Budapesten, amit a magyar fél teljesített is. 1961. május 30-án a BM II/5-a alosztálya a következő beszámolóval és javaslattal fordult Bukaresthez: „Közöljük a Román Állambiztonsági Minisztériummal, hogy feldolgozás alatt tartunk egy nacionalista illegális csoportot, akik kapcsolatban állnak román állampolgárokkal. A feldolgozás alatt álló csoport több vezető tagja Romániából települt át Magyarországra. Így pl. Domokos Pál Péter 60 éves, pártonkívüli, tanár, budapesti lakos, dr. Bodor György 54 éves, pártonkívüli, vállalati jogász, budapesti lakos, dr. Vita Sándor 60 éves pártonkívüli, alkalmi munkás, budapesti lakos. A csoport egyebek közt azzal foglalkozik, hogy ellenséges tartalmú tanulmányokat készítenek, amelyeken az ún. »erdélyi kérdést« is tárgyalják. Ezen »tanulmányokat« és más nacionalista jellegű könyveket illegális úton kijuttatják a Román Népköztársaságba élő kapcsolataiknak. A RNK-ban élő kapcsolataik közül eddig a következő személyek merültek fel: dr. Jakó Zsigmond kolozsvári lakos, volt »Magyar Párt« képviselője, Tankanicz Ádám személyigazolvány száma: CM – 423397, könyvtáros, Bányai Miklós elítélt, dr. Paál Gábor. Számunkra hasznosan a fent leírt ügyben már régóta működünk együtt a román elvtársakkal. Az ügy feldolgozásának előrehaladott állapota szükségessé tenné, hogy rövid időn belül tisztázzuk a RNK-ba irányuló tevékenységét [sic!]. Javasoljuk az elvtársaknak, hogy a két minisztérium megbízottai ezen ügyben az együttműködés jobb megszervezése érdekében találkozzanak. A személyes találkozás megoldható lenne részletes, kölcsönös tájékoztatás, közös operatív intézkedések megbeszélése, pl. ügynökök kölcsönös utaztatása a kapcsolatok jellegének felderítésére és a bűncselekmények dokumentálására stb. Amennyiben szükségesnek tartják a fenti ügyben a további közös munkát, javasoljuk, hogy a találkozó az elvtársak által megjelölt időben és helyen, vagy Budapesten jöjjön létre. Válaszukat várjuk.” 1962 márciusában Nagyváradon találkozott a két nyomozóhatóság. Noha az értekezlet eredményeiről nem maradt feljegyzés, Hollós Ervin osztályvezető előzetes emlékeztetője jól szemlélteti az együttműködés mélységét: „A megbeszélés során – többek között – a következő kérdéseket vetjük fel, amelyek esetleges dokumentálása számunkra – a már jelzett ellenséges tevékenység félbeszakítása érdekében – különös fontossággal bír: Domokos Pál Péter 1945 előtti magatartása, tevékenysége. /:VKF/2-es besúgó volt?:/ Bányai Miklós korábban vallotta, hogy Domokos Pál Péter egy magyarországi illegális szervezkedés tagja. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok számunkra igen fontosak. Bányai Miklós letartóztatása alkalmával lakásán néhány könyvet is lefoglaltak, amelyeket – állítólag Domokos Pál Pétertől kapott. Az ezzel kapcsolatos dokumentációt is lényegesnek tartjuk. Adataink szerint Domokos Pál Péter kapcsolatot tart Antal Áron tanár, csíkszeredai, dr. Paál Gábor csíksomlyói és Erőss Mária brassói lakosokkal. A kapcsolat jellegének és formájának dokumentálását kérjük. Adataink szerint dr. Jakó Zsigmond volt ügyvéd, cluji lakos kapcsolatot tart Domokos Pál Péter köré csoportosult nacionalistákkal. Ezzel kapcsolatos esetleges dokumentumok tanulmányozását is szükségesnek tartjuk. A felsorolt kérdésektől függetlenül, a megbeszélések során felvetjük a magyarországi nacionalista csoportosulások és romániai kapcsolataik esetleges közös operatív feldolgozásának szükségességét, lehetőségét is.” Az 1957-1963 közötti időszakban a legtöbb információt a román állambiztonsági szervek azokról a Romániába utazó magyar állampolgárokról szolgáltatták magyar kollégáiknak, akik politikai múltjuk (volt katonatisztek) vagy származásuk (papi család, „volt kizsákmányoló”) miatt az elhárító szervek figyelmébe kerültek, és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével kapcsolatosan „helytelenül” nyilatkoztak ismerőseik, rokonaik előtt. 
A magyarországi és erdélyi magyar „nacionalistákról” folytatott közös nyomozások érezhetően felerősítették a román vezetésben azt az 1956 óta széles körben osztott vélekedést, hogy az erdélyi kérdés körül erős érzelmek uralkodnak Magyarországon és az erdélyi magyarok körében is, ezt pedig határozott nemzetiségpolitikával kell orvosolni. Az 1960-as évek elején az állambiztonsági együttműködés legérdekesebb vetülete a személyes kapcsolatok kiépítése volt. 1960 áprilisában Budapestre látogatott a Kolozs tartományi állambiztonsági szervek korábbi parancsnoka, Mihai Nedelcu ezredes, aki fontos szerepet játszott az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásban. A vele tárgyaló magyar állambiztonsági tisztek első kézből értesülhettek a román BM-ben zajló átszervezésekről, a szovjet mintára megalakuló Román Állambiztonsági Bizottságról, a határőrség áthelyezéséről a Honvédelmi Minisztérium ellenőrzése alá, valamint egy volt belügyminiszter-helyettes, Alexandru Mureşanu (eredeti nevén Ady László) eltávolításáról és letartóztatásáról „multjára való tekintettel”. 1963 februárjában pedig egy magyar állambiztonsági tiszt, Simon Tihamér, a Vas megyei RFK Politikai Osztályának vezetőhelyettese és dr. Szabó Péter, a Vas megyei főügyész utaztak Romániába. A látogatásnak operatív célja volt: 
egy Balozsán István nevű, háborús bűnökkel vádolt személy felkutatása, akiről olyan információk érkeztek, hogy Nagyvárad környékén tartózkodik. Bukarestben Marton György alezredes, a román BM bukaresti tartományi vizsgálati osztályvezetője fogadta a magyar küldöttséget, majd Nagyváradra kísérte, ahol két magyar nemzetiségű román tiszt, Jakab József százados, a vizsgálati osztály vezetője és Buzás Imre beosztott segítette a magyar nyomozók munkáját.
Két hét alatt húsz személyt hallgattak ki, négy szembesítési jegyzőkönyvet és kilenc felismerési jegyzőkönyet készítettek, valamint 28 polgári személyről gyűjtöttek operatív információt. Noha az általam tanulmányozott iratokból nem derül ki, eredményes volt-e a Romániában végzett nyomozás, az említett személyre vonatkozóan további, eddig fel nem dolgozott iratcsomó kutatható az ÁBTL-ben. 1963-ban pedig a két BM csereüdülésről állapodott meg. A román BM húsz helyet biztosított a tengerparti Mangaliában, a magyar fél pedig ugyancsak 20 helyet Balatonlellén, összesen 23 napra, amiből három napot a fogadó ország fővárosában kellett tölteniük az üdülő tiszteknek. A részvevőknek nemcsak az utazási költségeket fizették, hanem üdítőitalt, cigarettakészletet, kulturális intézmények látogatását, kirándulásokat, saját nyelvén nyomtatott újságot, tolmácsot és költőpénzt (1185 Ft-ot, 750 lej megfelelőjét) is biztosítottak. 1962-1963 között a két állambiztonsági szerv igen intenzív levelezést folytatott; két év alatt közel 800 oldalnyi iratcsomó gyűlt össze. A felek osztályvezetői szinten tárgyaltak, de előfordultak miniszteri vagy miniszter-helyettesi szinten kezelt kérések is. A közösen feldolgozott ügyek között találunk a román-magyar határon történt tiltott „átbeszélés” felderítésére irányulót, egy közös intézkedési tervet a budapesti holland nagykövet ellenőrzésére, aki 1963. január 14-18. között Romániába utazott országa bukaresti képviseletének megnyitása alkalmával, és egy összehangolt akciót magyar és román állampolgárok letartóztatására, akiket szabálytalan devizagazdálkodással vádoltak. Még nagyobb hangsúlyt kapott azonban a háborús bűnösök és a Nyugatra disszidált személyek felkutatása, valamint – miután 1960-tól vízummal ismét lehetővé vált a két ország közötti utazás – a Romániába látogató magyar állampolgárokról folytatott információcsere, vagy a magyar-román határon folytatott csempészet elleni fellépés. 
Stefano Bottoni. Transindex.ro
Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.
Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.
A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.
Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét. Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.
A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy 1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére. 
A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt. 1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni. 1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”. Nicolae Pleşiţă, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarországra is ügynököket építsünk be, hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket”. 
Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be: „Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.” Ceauşescu lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel. Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. 
A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene. A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában. Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről. Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása). 
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait: „– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak. – Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni. – A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket. – A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.” 
Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék. A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek: 
„Tisztelt Miniszter Elvtárs! Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.” 
A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár nem oroszul, hanem magyarul

Kövér: Valamennyi ügy közös
Forrás: MTI
Az erdélyi és a magyarországi magyarságnak nincsenek külön ügyeik, valamennyi ügy közös – jelentette ki a Magyar Polgári Párt (MPP) székelyudvarhelyi országos fórumán Kövér László, az Országgyűlés elnöke, az MPP tiszteletbeli elnöke.
Kövér László úgy vélte, nincsenek határon inneni és határon túli magyar emberek, csak magyar emberek vannak. A tiszteletbeli elnök önmagában is győzelemnek tartotta, hogy az MPP négy évvel a megalakulása után is talpon maradt, és megsokasodva, megerősödve állhat a választók elé. Ezt azért tartotta jelentős eredménynek, mert – mint fogalmazott – az MPP jelöltjének lenni négy éve sem volt jó üzlet, és most sem az.
„Aki ezekben a sorokban ül, az többet kockáztat, mint amennyit haszonként remélhet” – fogalmazott Kövér László. A házelnök mindezt nem tartotta bajnak, úgy vélte, mindez a jelöltek erkölcsi meggyőződését jelzi. Egy délvidéki falu tanítójának a szavait idézve kifejezte meggyőződését, hogy a világ jobb, szebb, emberibb, tisztességesebb a Fidesszel és az MPP-vel, mint e két párt nélkül.
„Megmutatjuk a helyes utat”
Az MPP jelöltjeihez szólva Szász Jenő pártelnök egy katalán parlamenti képviselő szavait idézte, aki szerint az erdélyi magyarságnak akkor lesz autonómiája, amikor leszámol saját árulóival. „Ahhoz, hogy az autonómiáért tehessünk, még fajsúlyosabban kell megjelennünk az önkormányzatokban” – jelentette ki Szász Jenő. Az elnök úgy vélte, az MPP-nek az erdélyi magyar közélet lelkiismeretévé kell válnia. „Megmutatjuk a helyes utat mind az RMDSZ-nek, mind az Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP)” – fogalmazott Szász Jenő.
A pártelnök elmesélte, hogy a rendőrök csütörtökön az autójában keresték Nyirő József hamvait. „Számomra megnyugtató, hogy figyelnek ránk, ez azt jelzi, hogy az MPP jó úton jár” – vonta le a következtetést az elnök. Megemlítette, hogy Nyirő Józsefet a Székelyudvarhelyen született Rajk László száműzte Magyarországról.
Kövér László korábbi, marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján arról beszélt: ajánlatos szétválasztani Nyirő József politikai és írói munkásságát. Elmondta még, hogy mindenkinek biztosítani kell, hogy anyanyelvén tanulhasson és hogy az anyaföldben nyugodhasson. A bukaresti kormányváltás kapcsán a fideszes politikus azt mondta, reméli, hogy feszültségmentes légkörben tudnak majd együttműködni. Az Országgyűlés elnöke szombaton a csíksomlyói búcsún, vasárnap Nyirő József hamvainak újratemetésén vesz részt.
Forrás: MTI. MNO

A nyilasokról
Somogyi Zoltán politikai elemző így ír: „A Magyar Országgyűlés pénzén, illegálisan Romániába csempészik egy nyilasként ismert, íróként nem jegyzett rasszista hamvait.” Szanyi Tibor MSZP-s képviselő pedig így: „Abszurdnak tartom, hogy a magyar kormányzó erők a szélsőjobbal karöltve egy nyilas náci hamvaival cirkuszolnak, habár az inkább idegesít, hogy ezeknek a valaha volt fasiszta pribékeknek a szellemi utódai itt élnek velünk, sőt a magyar parlamentben óbégatnak.”
Az „íróként nem jegyzett” Nyirő a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb alkotója. S ezek a Somogyi-féle kijelentések természetesen csak arra jók, hogy vérig sértsék mindazon milliókat, akiknek Nyirő könyvei fontosak, akiknek Uz Bence nélkül nem lenne elképzelhető a magyar kultúra. Ezért mondom még egyszer, tessék megnézni végre Bergman Kígyótojás című filmjét, hogy megértsétek végre, mit miért nem lehet tenni és mondani. Szanyira pedig nem vesztegetek szót, ugyanis ő valóban ellentéte Nyirőnek, amennyiben is Nyirő nélkül szegényebb és szomorúbb lenne a világ, Szanyi nélkül pedig gazdagabb és vidámabb. De azt azért ne feledjük el, hogy amikor Kertész Ákos genetikailag alattvalónak és moslékzabálónak titulálta a magyarságot, a mainstream értelmiségi körök hümmögtek kicsit, majd elsikálták a dolgot azzal, hogy egy írónál az életművet kell nézni, s azt nem teheti semmissé egy szerencsétlen mondat. Rendben van. De akkor ez miért nem igaz Nyirő Józsefre?
S tényleg: hogy is állunk akkor ezzel a nyilasozással, rasszistázással, antiszemitázással? Nézzünk egy érdekes párhuzamot: szintúgy Székelyudvarhelyen élt a Rajk család.
A tizenegy gyerekből kettő lett „híres”: László és Endre. S az az iszonyatos kor, amelyben élniük adatott, egyiküket a nyilasok, másikukat a kommunisták karmaiba taszította. (Bár ez semmiképpen sem mentesít az egyéni felelősség alól!) A nyilas Endre Szálasi élelmezésügyi biztosa lett. Befolyását felhasználva megmenti kommunista László testvérét a bitótól. Majd a háború után amerikai fogságba kerül, s várja a kiadatását. S ekkor – egész élete szinte egyetlen emberi cselekedeteként – az immáron hatalommal bíró László minden befolyását latba vetve megakadályozza, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság kikérje Endrét. Most ő menti meg nyilas testvérét a bitótól. De kommunista lelke nyilván háborog emiatt, és kompenzálásként eszeveszett hadjáratot indít többek között Nyirő József ellen, s követeli a „nyilas” és „háborús bűnös” író azonnali kiadatását és elítélését. A kor erre szakosodott szervezete megvizsgálja Nyirő ügyét, múltját és cselekedeteit, és úgy találja, Nyirő József nem követett el háborús bűnöket, ezért megtagadja a kiadását Magyarországnak.
A Szálasi minisztereként tevékenykedő, nyilasságát élete végéig vállaló Rajk Endre békében hal meg Németországban 1960-ban. A háború poklában, Erdély elvesztésének árnyékában, kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot papírra vető, amúgy semmilyen bűnt el nem követő Nyirő József kitagadott páriaként hal meg Spanyolországban, és halála után ennyi évtizeddel megpróbálják megakadályozni paranoiás románok, hogy szülőföldjén nyugodhasson, idehaza pedig földbuta, aljas és nyomorult gazemberek nyilasozzák és antiszemitázzák őt. (Tényleg: Kosztolányink ájult csodálattal írt Mussoliniről. Kitagadjuk őt is?) A sors pedig úgy mutat fityiszt, hogy amikor Rákosi töpreng, ki is legyen a „nagy hal” a soron következő koncepciós perben, sokáig nem tud választani Nagy Imre és Rajk László között. Végül az aktív NKVD-ügynök Nagy Imrét mégsem meri felakasztatni, így esik választása Rajkra. S a Székelyudvarhelyről származó Rajk Lászlót, akit a nyilas rémuralom idején megment nyilas bátyja, a saját elvtársai akasztják fel. Ilyen kor volt az. Iszonyatos emberi tragédiákkal, emberi tévedésekkel, rettenetes bűnökkel. De Nyirő éppenséggel bűnt nem követett el. Ezt egy akkor és erre specializálódott testület állapította meg hivatalosan. A SZEB szovjet, amerikai és angol tábornokokból és azok katonai apparátusából állt. Ha ők nem találták bűnösnek Nyirőt, akkor most, hetven évvel később nem kéne őt bűnösnek kikiáltani a kiskörúti kávéházakból. Ha pedig mégis, akkor tessék vállalni: akik tehát most, hetven évvel a történtek után nyilasozzák, antiszemitázzák és háborús bűnösözik Nyirő Józsefet, azok felülírják a hivatalos döntéseket, és a történelmet mindig is minden skrupulus nélkül átíró és összevissza hazudozó kommunisták szövegét szajkózzák tovább. Vagy azért, mert ők maguk is azok és ugyanolyanok (Szanyi, Vadai), vagy azért, mert fogalmuk sincs semmiről (Somogyi). Ugyanezt üzenjük Ponta román kormányfőnek is: ahányszor háborús bűnösnek nevezi Nyirőt, annyiszor hazudik.
Amúgy, az antiszemitázók figyelmébe: ha mindenki antiszemita, akkor senki sem az. Ha mindenki nyilas, akkor senki sem az. Ha mindenki háborús bűnös, akkor senki sem az. Ezt is relativizálni akarjátok, aggódók?
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Magyarországon kivégzett erdélyi ötvenhatosok (1.)
Ennek a tanulmánynak bevallott célja: a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján tudatosítani a közvéleménnyel, de a történészszakmával is, hogy 1956-ban az erdélyi magyarság nemcsak idehaza, hanem Magyarországon is óriási véráldozatot hozott.
Nem sokkal azután, hogy a szovjet tankok segítségével hatalomra került, Kádár János első „ténykedései” közé tartozott a forradalom és szabadságharc még szabadlábon lévő, az országban maradt vezetőinek azonnali letartóztatása és gyorsított eljárással történő kivégzése. Közéjük tartozott a Marosvásárhelyen 1912-ben született Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke – aki 1956. október 30-án Függetlenség, 1956. október 31-én Magyar Függetlenség címen önálló lapot adott ki, és aki a legradikálisabb forradalmárok közé tartozott, nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt –, valamint Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka. A szovjetek által hozott, letartóztatásra ítéltek névsorában is az ő nevük szerepelt az elsők között!
A tanulmány megírására az is ösztönzött, hogy a budapesti, Andrássy úti, nagy látogatottságnak örvendő, imponálóan berendezett, nemzetközi összehasonlításban is magasan jegyzett Terror Házában az 1956-os kivégzettek névsorából sajnálatosan hiányoznak az erdélyi, romániai magyar mártírok nevei. Az október 20-án Sepsiszentgyörgyön felavatott, Kovács Kázmér építész által tervezett, belső számvetésre késztető emlékpark 774 elítélt nevét tartalmazó kőtábláiról viszont hiányoznak a Magyarországon kivégzett erdélyi származású ötvenhatos forradalmárok!
Az építészeti, művészeti alkotásként is számottevő emlékmű újszerűsége abban áll, hogy a kivégzettek, bebörtönzöttek neve önmagában is sokkolja a nézőt. Akik látták az 1958-ban kivégzett Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai 1989. június 18-ai budapesti újratemetését, azok hasonló élménynyel távoznak a sepsiszentgyörgyi 1956-os emlékparkból is. (Az újratemetésen a nevek puszta felsorolása úgy hatott, mintha egetverő robajjal többtonnányi földet szórtak volna az emberi csontokat tartalmazó koporsókra. A jelenlévők tízezrei, a tévéközvetítést néző milliók közül senki nem akadt, akinek a hátán ne futott volna végig a hideg veríték: a kivégzések, a szadista megtorlások szörnyűsége alig tizenkét évvel a második világháború borzalmai után Európa szívében, a nagyvilág szeme láttára megtörténhetett.)
A 774 magyar, román és német bebörtönzött, meghurcolt, kivégzett neve is azt sugallja: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc olyan történelmi nóvum volt az emberiség históriájában, amelynek hatására tízezrek szervezkedtek, hogy megdöntsék, vagy legalább elviselhetővé tegyék a hatalom birtokosai által a legjobbnak kikiáltott „létező szocializmust”. E sorok írója az erdélyi, romániai ’56 kutatójaként reméli, hogy a tanulmány hozzájárul annak tudatosításához: csak egyetemes magyar ötvenhatról beszélhetünk, a megemlékezések rendjén Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, bárhol a világban csak akkor leszünk méltóak a kivégzettek véráldozatához, ha egyenlő súllyal említjük valamennyiük nevét, egyetlen áldozatról sem feledkezve meg.
Román és magyar elvtársak
A száz éve született Dudás József 1944 őszén erdélyi magyarként, illegális kommunistaként tagja volt a Moszkvába küldött első nem hivatalos fegyverszüneti küldöttségnek, visszatértekor súlyosan megsebesült, 1944. október 10-étől az antifasiszta Magyar Nemzeti Felszabadító Mozgalomban (közismertebb nevén: Magyar Frontban) tevékenykedett, 1956 októberében–novemberében a magyar forradalom egyik legvitatottabb személyisége. Budapesti kivégzésének az ad különleges aktualitást, úgymond „történelmi hátszelet”, hogy a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában általam nemrég megtalált levéltári dokumentumok alapján az is valószínűsíthető: az említett szovjet „névsor” összeállításában, majd a kivégzésében a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt bosszúja éppen úgy közrejátszott, mint a Rákosi Mátyás vezette Magyar Dolgozók Pártjának, valamint az 1949. október 15-én kivégzett Rajk László (Székelyudvarhely, 1909. március 8. – Budapest, 1949. október 15.) korábbi belügy- és külügyminiszter véres leszámolása. Dudás József túlságosan sokat tudott az RKP, a Kommunisták Magyarországi Pártja belső, úgynevezett piszkos ügyeiről.
A legfelsőbb román pártvezetés 1932 és 1936 közötti romániai magatartásáért, a román titkosrendőrséggel, a Sziguráncával való együttműködéséért kérte Dudás József budapesti letartóztatását. Rákosiék kapva kaptak a „román elvtársak” felkérésén, mert Dudás József tudott a Donáth György-féle „összeesküvésről”, kapcsolatban állt Demény Pállal, Weiszhausz Aladárral, akiket trockistáknak minősítettek. Ugyanakkor Dudást azzal is vádolták, hogy a budapesti amerikai konzulátus tisztviselőivel kétszer is tárgyalt. Ez utóbbit a bukaresti vallatása során be is ismerte! Rajk Lászlóval szemben elkövette azt a meggondolatlan lépést, hogy a budapesti közművek egyik nyilvános gyűlésén – ahol mérnökként dolgozott – félreérthetetlenül Rajk Endrére, a magyar belügyminiszter testvérére célzott, aki a Szálasi-kormány kormánybiztosa volt és most az NSZK-ban szabadon sétál, miközben másokat kivégeztek, elítéltek!
A Rajk-perben – a vádiratot Rákosi Mátyás állította össze, Sztálin hagyta jóvá – ez a vádpont külön fejezetként szerepelt. Rajk Endre 1899-ben született Székelyudvarhelyen, és 1960-ban „ágyban, párnák közt” halt meg az NSZK-ban. A trianoni békeszerződés kettészakította a tizenegy gyermekes családot. Rajk Endre a Hangya Szövetkezet egyik magyarországi vezetője lett. 1924-ben hazalátogatott Székelyudvarhelyre, és az édesapjuk – aki Reichről Rajkra magyarosította a nevét – halála után Lászlót Budapestre vitte, fizette az iskoláztatása, egyetemi tanulmányai költségeit. Rajk Endre a hungarista mozgalom elkötelezett híve lett, Szálasi Ferenc holdudvarába került, az 1944. október 15-ei nyilas puccs után készletgazdálkodási kormánybiztossá nevezték ki.
A két testvér, Endre és László 1935-ben több heves vita után 1945-ig megszakította egymással a kapcsolatot. Rajk Lászlót – aki részt vett a spanyol polgárháborúban, az 1944. október 10-én létrejött Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és vezetője volt – a nyilasok ki akarták végezni, ezért Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták, de a bátyja, a nyilas kormánybiztos, amikor a számon kérő szék nevű nyilas bíróság elé állították, 1945. március 23-án, teljes díszegyenruhában jelent meg tanúskodni az öccse mellett. Így Rajk László megmenekült az akasztástól. Bajcsy-Zsilinszky Endrét viszont kivégezték.
A második világháború után a háborús főbűnösökre szakosodott amerikai katonai egység őrizetbe vette Rajk Endre nyilas kormánybiztost. Két éven át a salzburgi internáló tábor foglya volt. Miközben fogolytársainak döntő többsége a különböző népbíróságok elé került, Rajk Endre megúszta a felelősségre vonást minden bizonnyal az 1946. március 20-án belügyminiszterré kinevezett öccse, Rajk László közreműködésének is köszönhetően. Rajk László belügyminiszterként a „fasiszta és reakciós csoportok” üldözése ürügyén létrehozta az ÁVO-t, mintegy 1500 vallásos, nemzeti és demokratikus szellemű intézményt tiltott be, illetve oszlatott fel.
Az ő nevéhez kapcsolódnak az első magyarországi koncepciós perek. A szóbeszéd szerint 1956. október 6-ai budapesti újratemetésén az egyik közeli munkatársa meg is jegyezte: „milyen szívesen közénk lövetne most”. 1948. augusztus 5-étől 1949. május 20-áig külügyminiszter is volt, Kossuth-érdemrenddel is kitüntették.
A magyar kommunisták körében rendkívül népszerű volt, ez váltotta ki Rákosi Mátyás és köre féltékenységét. Magas rangú KGB-tisztek közreműködésével, Sztálin jóváhagyásával a kémkedést, az „imperialisták bérencével”, Titoval való együttműködést a koncepciós per folyamán, utólag konstruálták. Rajk Lászlót a Horthy-korszak titkosrendőrségével, Dudást a román Sziguráncával való együttműködéssel vádolták.
A CNSAS-nál fellelt levéltári dokumentumok alapján elsősorban azt tisztázom, ami az életének romániai szakaszát illetően a magyarországi tanulmányokban, 1956-os kötetekben – a hiteles források hiányában – nemcsak hézagos, zavaros, hanem ellentmondásos is. A most megtalált dokumentumok azért is különleges jelentőségűek, mert bepillantást nyújtanak az illegális Román Kommunista Párton belüli kíméletlen hatalmi harcokba, a mozgalom fertőjébe, és ahol – a szocialista történetírás állításaival ellentétben – igen gyakori volt a titkosrendőrséggel való együttműködés.
Titkosrendőrök, komisszárok, kvesztorok
Dudás József 1912. szeptember 22-én született Marosvásárhelyen, József és Kovács Róza fia, foglalkozása mérnök, lakhelye Budapest, Tompa utca, 15. szám. Bernát Andor révén 1932-ben került kapcsolatba a kommunista és ifjúsági mozgalommal. 1932-ben tagja lett a KISZ-nek. Brassóban a helyi KISZ-bizottság tagja Bernát Andorral, egy Imre fedőnevű fiatalemberrel, Hegedüs nyomdásszal, Karácsony Máriával, aki később a felesége is volt.
A brassói Schill-gyárban Dudás szervezte be a fiatalokat, közös frontot alakítottak a Szociáldemokrata Párttal és a szász munkásszervezettel. 1932. december 26-án Brassóban utcai tüntetést szerveztek. Először 1932 októbere végén, november elején tartóztatták le. Ion Munteanu komisszár hallgatta ki. Információkat kértek a KISZ-ről, azt ígérték, szabadon engedik. A román kommunista titkosszolgálat rendkívüli gyorsasággal megtalálta, és írásbeli vallomásra bírta mindazokat a titkosrendőröket, komiszszárokat, kvesztorokat, akikkel Dudás romániai életútja során kapcsolatban állt vagy állhatott. Állításuk szerint Dudás már az első letartóztatásakor vállalkozott az ügynöki szerepre. Megígérte, hogy az RKP szervezeteiről is jelent. Előlegként ezer lejt kapott.
Dudás 1933-ban átment Temesvárra, onnan visszajött Brassóba, majd Papp Ilona és Mogyorós Sándor Kolozsvárra hívta, hogy a tartományi KISZ-nél dolgozzon. 1933 áprilisától 1933 szeptemberéig instruktor volt Kolozsváron, megszervezte a helyi KISZ-t. Kiadták a Studentul Revoluţionar és az Ifjúmunkás lapokat. A KISZ felső vezetése részéről Mogyorós Sándorral, a kommunista párt részéről Szenkovits Sándorral tartotta a kapcsolatot. Ion Munteanu komisszárról a Szekuritáté azt is kiderítette, hogy egyben ügynök is volt, aki Dudást ötször-hatszor a lakásán is felkereste, legtöbbször az utcán találkoztak.
A Román Központi Büntetés-végrehajtási Parancsnokság 1954. május 11-ei átiratából kiderül, hogy Dudás Józsefet 1948-tól Budapesten, 1951-től 1954-ig a jilavai börtönben tartották fogva és vallatták. Dudás a jilavai börtönben 1951. május 30-án részben beismerte az ellene felhozott vádakat: „A találkozó során nem mondtam pontos információkat, próbáltam semmit mondani vagy hamis információkat közölni. 1933-ban még átadtam neki (Munteanu komisszárnak – T. Z.) egy brosúrát és egy kiáltványt, de a tartalmukra nem emlékszem.
A párt kiadványai voltak. 1933 áprilisától próbáltam meggyőzni őt (Munteanut – T. Z.), hogy nincs megfelelő kapcsolatom a párt és a KISZ-vezetőségével, hogy csak a Munkás-Paraszt Blokk körül ügyködöm, a KISZ-szel csupán felszínes viszonyban vagyok. Munteanu mindig azzal vádolt, hogy nem vagyok őszinte.” Dudást Marosvásárhelyen is letartóztatták, de a brassói Sziguránca igazolta, hogy ügynökük, és ezért szabadon engedték. 1933 szeptemberétől Dudás újra Temesváron tevékenykedik, Szenkovits Sándor és Mogyorós Sándor küldte oda, hogy Encsel Mór, valamint a párt és a KISZ helyi vezetőinek letartóztatása után újraszervezze a KISZ-t. Novemberben megérkezett az RKP KB részéről Wurmbrandt, akit Dudás ideges emberként jellemzett, s aki szerinte nem tudott helytállni. A további kutatásnak kell tisztáznia, hogy ugyanarról a Wurmbrandtról van-e szó, aki a román kommunista börtönökben megszervezte a föld alatti egyházat, s akinek szabadon bocsátásáért Nyugaton gyűjtéseket szerveztek, tízezer dollárt fizettek érte! Kiszabadulása és Nyugatra való menekülése után könyvek sorában elsőként számolt be a román kommunista börtönökben, megsemmisítő munkatáborokban uralkodó iszonyatos állapotokról, megtorlásokról, gyilkosságokról.
Dudás József 1933 decemberében Temesváron az ipari üzemekben általános sztrájkot szervezett, amelyik 1934. január 15-éig tartott. Temesváron 1934. február 16-án letartóztatták. Marius Râmneanu rendőrfőnök és Ovidiu Gritta kvesztor nyolc napon át vallatta. Dudás tagadta, hogy egy illegális szervezet tagja. Gritta azt mondta: ha részletes beismerő vallomást tesz, nem állítják hadbíróság elé. Dudás nem vallott sem az aradi, sem a resicai, lupényi, petrozsényi, vajdahunyadi, zsombolyai, lippai, pécskai pártkapcsolatairól. Öt napon át láncokban tartották.
A hadbíróság börtönében éhségsztrájkba kezdett, amely kilenc napon át tartott. Ezzel csomagot, újságokat kapott, engedélyt a beszélőre. A hadbíróság előtt Wurmbrandtot elítélte azokért a kijelentésekért, amelyeket a párt és a Szovjetunió ellen tett, nem árulónak, hanem provokátornak nevezte. Dudás beismerte, hogy kommunista, a gazdasági világválság a kapitalizmus ellentmondásai miatt kezdődött, szociális forradalomra van szükség.
Méltatta a Szovjetunió fejlődését, majd arról beszélt, hogy Romániában földreformra van szükség, Erdélyben „a kisebbségeket minden jog nélkül kizsákmányolják”. A tárgyalás harminc napig tartott. Szembesítették Wurmbrandttal, aki a tárgyalás során is „fenntartotta a párttal kapcsolatos hazugságait”. „Nem hagytam Wurmbrandtot, lelepleztem mint a Sziguránca ügynökét” – vallotta Dudás József, aki a fő tárgyaláson nyolc órán át beszélt. Dudást nyolc év börtönbüntetésre ítélte a temesvári hadbíróság, és akkora pénzbüntetésre, amely egy évvel ért fel.
A craiovai börtönben raboskodott, Ana Pauker pere idején döntötte el, hogy nem teljesíti a Marius Râmneanunak és Ovidiu Grittának Temesváron megfogalmazott korábbi ígéretét, miszerint leleplezi a legfelsőbb kommunista pártvezetést: „A börtönben Ana Pauker felajánlotta, hogy megkereszteli a fiamat.” Büntetését öt évre csökkentették. Doftanán együtt raboskodott Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel, a későbbi román pártvezetés prominens tagjaival. Bár jó kapcsolatban állt Ana Paukerrel, a per kapcsán a párt is elítélte, kizárták, de Doftanán együtt maradhatott az ott raboskodó kommunistákkal. Mogyorós Sándor tartotta vele a kapcsolatot.
1937 végén a legfelső pártvezetés megparancsolta, hogy Dudás hagyja el az illegalisták celláját, költözzön át a köztörvényesek közé, és győzze meg őket a kommunista párt fontosságáról. Gheorghiu Dej tanácsára a börtönben alabástrom műhelyt hozott létre, majd lefizette Săvinescu börtönigazgatót, erre Gheorghiu Dej korrupcióval vádolta a doftanai börtön parancsnokát. Gheorghiu Dej megígérte, hogy figyelembe veszik Dudás meggyőző munkáját a köztörvényesek körében, hogy a börtönévek alatt kitartott a kommunisták közössége mellett. Dudás József 1939-ben szabadult a doftanai börtönből. Vallomása pontosan jelzi: mennyi szenny, mocsok tapadt az „illegális kommunista mozgalomhoz”, a pillanatnyi hatalmi harcok „állásától” függött ki maradhatott a kommunista párt tagja, kit zártak ki.
Dudás József olyan sokat tudott minderről, hogy már-már törvényszerű volt az időközben hatalomra került román pártvezetés azon törekvése, hogy őt fizikailag is megsemmisítsék. A börtönben ismerte meg későbbi élettársát, a szatmárnémeti Pancea Máriát, aki a férje után viselte a Pancea vezetéknevet. (Dudás József egyetlen unokája, Szakács-Pancea Margit jelenleg Magyarországon él, gyakran váltunk e-maileket.)
Az ellenzék likvidálásának janicsármunkája
A második bécsi döntés után (1940. augusztus 30.) Dudás József Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1951. május 30-ai vallomása szerint azért telepedett át az akkori Magyarországra, hogy folytathassa műegyetemi tanulmányait, Romániában nem érezte biztonságban magát. 1940-ben és 1941-ben technikus a Magyar Acélműveknél, 1941-ben és 1942-ben a Szalay-gyárnál technikai tisztviselő, 1942 és 1946 szeptembere között mérnök a Magyar Fogaskerék gyárnál. 1945 elején főmérnöknek, 1945 júniusában gyárigazgatónak nevezték ki. 1944 októberétől a Magyar Front tagja, majd belépett a Nemzeti Frontba, az általa alakított szervezettel részt vett „Magyarország felszabadításában”.
1946-ban szabadságérdemrenddel tüntették ki, Budapest képviselőjeként beválasztották az Országgyűlésbe. Végül nem került be az Országgyűlésbe, pótképviselő lett. A magyar kommunista hatóságok 1946-ban azért vallatták, mert Horthy Miklós kormányzó megbízásából tagja volt a Moszkvába küldött első fegyverszüneti küldöttségnek, a Szovjetunióval szemben nem volt elvszerű a magatartása. A román kommunista hatóságok az 1932 és 1939 közötti romániai „viselt dolgai” miatt kerestették a magyar titkosrendőrséggel.
Az 1948. évi letartóztatás különös fintora, hogy Dudás Józsefet állandóan összetévesztették az ugyancsak marosvásárhelyi, szintén illegalista Szabados Lajossal, akit az ÁVH 1951 áprilisában tartóztatott le, majd adott át a román hatóságoknak. (Külön tanulmány témája: bármilyen volt a viszony Magyarország és Románia között, bármilyen ellentétek feszültek a két ország között, a kommunista titkosrendőrségek olyan „harmóniában” végezték a belső ellenzék likvidálásának janicsármunkáját, amire a történelemben alig van példa! Szadista kéjjel adták egymásnak a kegyvesztett egykori kommunistákat, a regnáló hatalommal szemben bármilyen bírálatot megfogalmazó ellenzékieket!
A Dudás-dokumentumok tanulmányozása során döbbentem rá: 1982. október 30-án axiómaszerű igazságot fogalmazott meg a nálam házkutatást vezető szekus tiszt. Szó szerint ezt mondta: nehogy olyan ábrándokat kergessen, hogy átszökik a román–magyar határon! „Magyar kollégáink és barátaink ugyanúgy járnak majd el, mint mi!”) Dudás Józsefet – miután átadták a román kommunista titkosrendőrségnek, a Szekuritáténak – azzal vádolta az ügyészség, hogy 1932 nyarától 1933 áprilisáig jelentett, és ezért összesen 5000 lejt kapott. (A mai pénzügyi ismereteink alapján csak akkor mérhetjük fel ennek az összegnek a nagyságát, ha megjegyezzük: az említett időszakban egy kiló hús ára egy lej volt!)
Dudást a román titkosrendőrség 1954-ben visszaadta Magyarországnak. A magyarországi és a romániai börtönökben végigjárt kálváriastációktól nyílegyenes út vezetett a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány 1956. október végi létrehozásáig, a Dudás-csoport radikalizálódásáig, majd a forradalom vérbe fojtása után a tőrbe csalásához, kivégzéséhez. Dudás József a Magyarországon kivégzett nyolc erdélyi származású egyike. Illő, hogy a magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulóján megemlékezzünk róluk is.
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – 1200 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, miszerint 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban – néhány szervezkedési kísérletet leszámítva – valójában nem volt semmi.
Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta „a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé. Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt „határon túliak” közül (a kifejezés megalázó jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni) hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc.
Eörsi László történész, az 1956-os intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát. A marosvásárhelyi Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet.
Az is közismert, hogy a Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban.
Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:
„Köd van és statárium. A kivégzőosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben.
S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.”
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

A várható pozitív folyamatok sem elegendőek a felzárkózáshoz
Chikán Attila a Budapesti Corvinus Egyetem Rajk László Szakkollégiumának igazgatója, volt magyarországi gazdasági miniszter tartott előadást múlt csütörtökön a PKE-n.
A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Közgazdaságtudományi Karának és Janus Pannonius Szakkollégiuméának meghívására Nagyváradra látogató gazdasági szakember A közép-kelet-európai országok versenyképessége címmel tartott előadást csütörtök délután aPKE dísztermében. Chikán Attila előadásában először az új világrend összetevőiről beszélt, kiemelve többek között azt, hogy a globalizáció új viszonyítási alapot teremtett nem csak a gazdaság, de a tág értelemben vett társadalom világa számára is. Chikán Attilaelőadásának második szakaszban a kelet-európai országok regionális versenyképességről beszélt, kiemelve, hogy hét az Unióhoz az utóbbi években csatlakozott vizsgált kelet-európai ország közül 2001-ben gazdasági szempontból Magyarország állt a legjobban a különböző tekintélyes intézmények rangsorolásában, 2012-re azonban Bulgáriával egy szintre csúszott le, mely utóbbi ország jelentős javulást tudhat magáénak. Chikán Attila hozzátette, hogy Románia aránylag könnyen vészelte át a gazdasági válság első két évét, de ezt követően ismét lefelé tartó tendencia figyelhető meg a román gazdaságban.
Egy régió elemzése
További összehasonlító elemzését Chikán Attila négy országra – Horvátországra, Magyarországra, Romániára és Szlovéniára szűkítette le, hangsúlyozva először azokat a közös tényezőket, melyek támogatják ezeknek az országoknak a versenyképességét. Ezek között a tényezők között említette, az alapoktatás minőségét, a középfokú oktatásban résztvevők arányát és a beiskolázási arányt a felsőoktatásban. Nagy előny továbbá az átlagon felüli mobiltelefon előfizetést, internet hozzáférést és szélessávú internetelérést. Ezekre a tényezőkre lehet és kell támaszkodni a versenyképesség növelése érdekében, hangsúlyozta az előadó. A négy országot hátráltató tényezők között említette Chikán Attila a közép- és felsőfokú oktatás nem versenyképes minőségét, a munkavállalók továbbképzésének hiányát és az értelmiség elvándorlását. Kifejtette továbbá, hogy a vizsgált országok még mindig nem értették meg a piacgazdaság lényegét, ezért hajlamosak állami monopóliumok létrehozására, ugyanakkor nem tudnak szabadulni az agrárpolitika problémáitól. „Nem igaz az a tézis, hogy az agrárium húzóágazata a magyar gazdaságnak” – szögezte le Chikán Attila. Komoly hátráltató tényezőként mutatkozik ezekben az országokban az, hogy nagyon alacsony a bizalom a politikusokban, ellenben nagyon erőteljesen jelen van a kormányzati korrupció. Ugyancsak nem segítik ezeket az országokat a kormányzati szabályozás terhei, a költségvetési pazarlás, a gazdasági ügyek rendezetlensége, a közbeszerzési problémák a kisebbségi tulajdonosok védelmének az esetlegességei, a fogyasztók hiányos tájékoztatása – ebben a vonatkozásban a hitelesek nem megfelelő tájékoztatását emelte ki az előadó –, de az is a hátráltató tényezők közé tartozik, hogy a finanszírozás során ezek az országok nem tudták kihasználni a tőzsde nyújtotta lehetőségeket.
Jóslatok
A továbbiakban a régióban a jövőben várható tendenciákról beszélt Chikán Attila. Kifejtette, hogy lassan erősödő növekedés várható, viszont ez a növekedés nem lesz elegendő arra, hogy behozzák a lemaradásukat a fejlett uniós országokhoz képest. Ugyanakkor számottevő külföldi közvetlen tőkebefektetésre lehet számítani. Ennek kapcsán Chikán Attila leszögezte: „Lehet nem szeretni a külföldi tőkét, belső tőke azonban nincs”, azaz, a régió gazdaságai saját fejlődésük szempontjából a külföldi tőkére vannak utalva. Ugyancsak várható egy lassú javulás a munkaerőpiacon a négy vizsgált országban, ami azonban szintén nem lesz elegendő a felzárkózáshoz, hiszen ezekben az országokban a termelékenység rendkívül alacsony. Az inflációt ezek az országok kordában tartják, ugyanakkor folytatódni fognak a finanszírozási nehézségek. Végezetül Chikán Attila ismertette a Világbank középtávú elvárásait, melyekkel, mint mondta, ő maga is egyetért: a piaci rendszernek megfelelő munkapiaci reformot kell végrehajtani, átlátható szabályozásra, az oktatás és a közszolgáltatás minőségének javítására van szükség. Fontos ugyanakkor a költségvetési fegyelem és egy hatékony szociális védőháló kialakítása. Ez utóbbi kapcsán Chikán leszögezte: „a társadalom nem mondhat le a szegényekről, arról a rétegről, amelyről a gazdaság már lemondott.” A jól strukturált, tartalmas előadás végén a PKE dísztermében szép számban jelen lévő diákok tehették fel kérdéseiket a szakembernek.
Pap István
erdon.ro

Az egykori város: hatvan éve hunyt el Nyirő József
Hatvan éve, 1953 októberében hunyt el Madridban a Székely Apostol. Székelyudvarhelyen is élt néhány évig, ide akarták újratemetni.
Habár nem városunkban született, itt járt középiskolába, és a harmincas években néhány évig itt élt, és alkotott. Azt akarta, hogy a lelke az itteni katolikus vagy a kolozsvári temetőben nyugodjon („Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ"). Lelke ott él a székelyek szívében, de elhamvasztott földi maradványait nem sikerült szülőföldjén eltemetni. Legelső szobrát is Udvarhelyen avatták fel 2004-ben az Emlékezés Parkjában. Személye ellentmondásos a második világháború utolsó hónapjaiban betöltött szerepe miatt, írásai a két világháború közötti romániai magyar irodalom jelentős alkotásai.
Plébánosból molnár, majd író lett
Nyirő Székelyzsomboron született 1889. július 18-án. Apja iskolaigazgató volt, fiát az udvarhelyi gimnáziumban taníttatta. A fiatal Nyirő katolikus papnak készült, Gyulafehérváron járta ki a szemináriumot, majd Nagyszebenben dolgozott hitoktatóként. Kide nevű kisközség plébánosa volt néhány évig. 1919-ben kilépett az egyházból, megnősült, és egy malmot üzemeltetett. 1923-tól Kolozsváron élt, újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Ekkor jelentek meg első kötetei, a Trianon utáni romániai magyar irodalom jelentős alakjává vált.
1931-től Alsórákoson, majd a harmicas években Székelyudvarhelyen élt és alkotott, legjelentősebb művei, például az Uz Bence regény (amit meg is filmesítettek) itt születtek. Háza ma is áll a róla elnevezett utcában, a Gizi Vendéglő tőszomszédságában. Habár sokan Kós Károly művének vélik, az épületet valójában Nyirő és közeli barátja, a múzeumalapító Haáz Rezső tervezték.
Keserű emigráció
Észak Erdély visszacsatolása után Nyirő Budapestre költözött, a Magyar Országgyűlés tagjaként és lapszerkesztőként dolgozott. A háború utolsó peridóusában és az emigrációban vállalt szerepe miatt személye máig vitatott. Magyarországon háborús bűnösként tekintettek rá, 1947-ben az akkori (egyébként székelyudvarhelyi születésű) belügyminiszter, Rajk László megpróbálta kikérni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, sikertelenül.
Az író 1950-ben a Franco-diktatúra által uralt Spanyolországba emigrált, szülőföldjétől távol, Madrid mellett élte utolsó éveit.
Hol vannak a hamvak?
Nyirő József 1953. október 16-án tüdőrákban halt meg egy madridi kórházban. Az Almudena temetőben temették el egy közös kriptában, 1966-ban díszsírhelyet kapott ugyanott, sírfelirata a neve alatt a "Székely Apostol – Escrito Hungaro" volt. 2012 tavaszán kihantolták, maradványait Budapestre szállították. Újratemetése körül botrány botrányt ért, a tavalyi helyhatósági választásokat megelőzően hetekig tartott a huzavona, amit román-magyar diplomáciai villongások követtek, aminek a vége az lett, hogy pünkösd vasárnapján a székelyudvarhelyi Pap-kertben csak egy áhítatot tartottak, a temetés nem történt meg.
A kommunizmus éveiben könyvei index alatt voltak, a kilencvenes években, amikor újra megjelenhettek, lendült fel az érdeklődés írásai iránt. Szabó Károly, a városi könyvtár munkatársa akkoriban egy kétrészes dokumentumfilmet is készített róla, addig ismeretlen hang és filmfelvételekkel. Az újratemetés körüli huzavona a Nyirő-könyvek népszerűségét is megnövelte. A Székely Apostol művei halála után hatvan évvel talán minden székely család könyvespolcán ott vannak nagy kortársai, Tamási Áron vagy Kós Károly kötetei mellett.
Hamvait azóta sem temették el, hollétükről több mint egy éve nincsen új információ.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Szellemi irányítója volt az 1956-os forradalomnak
A marosvásárhelyi Dudás József mártírhalála
Az 1956-os magyarországi forradalom szelleme a szétszaggatott nemzetrészek magyarságát is magával ragadta. Itt, a Székelyföldön volt a legnagyobb támogatása a változást ígérő eszméknek, a megtorlás áldozatainak száma is ezt bizonyítja. De voltak, akik Pesten harcoltak. Közülük kiemelkedik a mártírhalált halt Dudás József szerepe. Eörsi László és Tófalvi Zoltán írásai alapján készített összeállítást Dudás Annamária.
Dudás József 1956. október 27-én beszédet tartott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Október 29-én létrehozta a II. Kerületi Nemzeti Bizottmányt; 25 pontos programja a pillanatnyi helyzetben radikálisnak számított. Október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, 4-500 fővel a Nemzeti Bizottmány megválasztásakor Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek, legszuggesztívebbnek. Vázolta a saját 25 pontos programját és a szintén általa elkészített felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és szükség esetén katonai segítséget is, és ismerje el "hadviselő" félnek a Bizottmányt; ideiglenes kormány felállítása illetőleg szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; a Varsói Szerződés felmondása, a szovjetek kivonulása; semlegesség Ausztria mintájára; az ÁVH azonnali leszerelése – ezt ekkorra már bejelentette a kormány; diákparlament, munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrehozása, szabad be- és kiutazás; teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; többpártrendszer. A 25. pont szerint a "jelen határozatot" elküldik az ENSZ valamennyi tagállamának és a magyar politikai vezetőknek. Felhívásában pedig a Bizottmány létrehozásának fontosságát hangsúlyozta – mivel az országban működő különböző forradalmi erőknek nincs központi szervük, a Bizottmány egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől továbbfejlődve, terjeszkedve hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat pedig nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, csakis tiszta múltú delegáltak részvételével, tehát a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozásának tárgyában.
A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, köztük a tanács korábbi tisztviselőit – akik között MDP-tag is akadt –, papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást. Dudás ezután programpontjainak és felhívásának kinyomtatására koncentrált, és valószínűleg ekkor gondolt először arra, hogy lapot indít. A mintegy 50 ezer példányban megjelenő orgánum, amely a forradalom története és Dudás sorsa szempontjából is fontos, a Magyar Nemzeti Bizottmány lapjaként jelent meg. Már az első szám szalagcíme óriási visszhangot váltott ki, ismételhetetlenül a legnagyobbat: Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ez így jóval kihívóbb volt, mint a 25 pontos program. Még ugyanezen a napon, délután megjelent a lap második, szintén kétoldalas száma, ezúttal már 50-100 ezer példányban. A szalagcím változtatása a legfeltűnőbb – A koalíciós kormányt sem fogadjuk el –, amelyet, bár megkésve, a kormány 28-ai átalakítása indokolt.
Egy nap alatt Dudás a politikai vezetés szemében jelentős szereplővé emelkedett. Október 29-én Nagy Imre még nem fogadta, mert úgy tűnt, hogy csak egyike a számos forradalmi szervezet vezetőinek. Másnap, amikor már az utcán volt a Függetlenség, amely programmal állt elő, és bármelyik lapnál jóval élesebben, nyersebb stílusban bírálta a kormányt, megváltozott a helyzet. Most már a kormány a független sajtóval rendelkező, komoly politikai és fegyveres bázist sejtető Bizottmány vezetőjét a forradalom egyik kiemelten fontos szereplőjének és egyben legfőbb ellenzékének látta, akivel tárgyalóasztalhoz kell ülni. Hogy egyidejűleg a többi forradalmi szervezet álláspontját is megismerhessék, Nagy Imre titkárságáról Dudást arra kérték, hogy más bizottságokat is hívjon meg a tanácskozásra. A parlamenti küldöttségben Dudáson és emberein kívül a "recskiek" és az Értelmiségi Bizottság képviselői vettek részt.
Érdemi közös döntés nem született, csak az, hogy a találkozóról közleményt tettek közzé a rádióban és az újságokban. Este, nyolc óra előtt tíz perccel – majd nyolc perc múlva – hangzott el a Kossuth Rádióban a közlemény: "Mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti."
Dudás politikai pályafutása ekkor zenitjére érkezett. Önálló újságot jelentetett meg, fegyveres erővel rendelkezett, tárgyalt Nagy Imre kormányfővel, amiről rádióközleményt sugároztak, majd amit több napilap is ismertetett. Igen rövid időn belül országosan ismertté vált, de még a külföldi sajtó érdeklődését is felkeltette.
A harcok alatt Marton György néhány fegyveressel fogolyként szállíttatta vissza Dudást. Kovács András felelősségre vonta a legutóbb kiadott parancsaiért, amelyek a barikádok lebontására és az ellenállás megszüntetésére szólítottak fel, sőt közölte vele, hogy letartóztatja a forradalom elárulásáért. Majd kijelentette, hogy Dudás folytathatja lapszerkesztői tevékenységét, de csak felügyelet alatt, és ha ellenszegül, a "legrosszabbra" számíthat. Így két napon belül harmadszorra tartóztatták le.
Október 30-án délelőtt a szovjet Különleges Hadtest megbízott törzsfőnökével, Malasenko ezredessel tárgyalt. Igyekezett elérni, hogy a szovjetek Nagy Imre ellenében őt ismerjék el a legfőbb magyar politikai és katonai hatalom birtokosának. Délután a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottmányának közvetítése révén tárgyalt Nagy Imrével, de konkrétan nem állapodtak meg semmiben. Október 31-én a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökének, Szigethy Attilának ajánlott személyes küldöttjén keresztül együttműködést, akár közös ellenkormány alakítását, amit Szigethy határozottan visszautasított.
Arról értesült, hogy november 21-én Kádár a Parlamentben tárgyal a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezetőivel, és őt is várja. Önként besétált a kelepcébe – belépve a Parlament épületébe, a szovjet elhárítótisztek azonnal letartóztatták.
November 30-án Malenkov vezetésével a szovjet vezetők találkoztak Kádárékkal, és "egyetértettek" abban, hogy 6-8 "veszélyes ellenforradalmárt" el kell ítélni. Köztük volt Dudás is, aki a fogságában így foglalta össze a forradalomról és saját szerepéről alkotott véleményét:
"A forradalom oka a Rákosi–Gerő-klikk hibás politikája volt, szervezetlenül, spontán tört ki [...] Ebben a zűrzavarban a rend helyreállítása a forradalmi erények fenntartásával a kormánynak nem sikerült, így tehát mások sem dolgozhattak teljes eredménnyel – én sem. Az idő összesen 5 nap volt, az események egymásra torlódtak [...], ilyen körülmények között avatkoztam bele az események menetébe, be kell vallanom kevés eredménnyel, de sok jó szándékkal, és a sok jó szándék közül annyi meg is valósult, hogy nem voltak fosztogatások, a forradalmi erők fölényben voltak a reakcióval szemben, és én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a forradalmi erőkkel haladtam, a visszahúzók ellen írtam az újságot, és fejtettem ki tevékenységemet. Ezalatt az 5 nap alatt is, mint egész életemben, mint népem hű fia, ha kevés tehetséggel is, de a demokráciáért és a szocialista vívmányok fejlesztéséért harcoltam."
Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával együtt került a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa elé.
Dudás a tárgyaláson és a kérvényeiben egyaránt cáfolta a tényeket gyakorta eltorzító vádakat, olykor igyekezett taktikázni is. Az utolsó szó jogán azonban már inkább támadott, mint védekezett: "A lelkiismeretem tiszta volt, futhattam volna Nyugatra, vagy elbújhattam volna. [...] Nem vágytam a hatalomra. Ha meg kell halnom, a magyar szabadságért halok meg, ha amit én tettem, az ellenforradalom és nem forradalmi tett volt. Egy jottányit sem engedtem a szocializmus vívmányaiból. A nemzetközi helyzet is úgy alakult a szuezi kérdéssel, hogy Magyarország helyzete sem alakulhatott másképp. Hiszek a magyar dolgozó nép életerejében, elszántságában. Az én elítélésem az ellenforradalom felmentését jelenti. Egyben a tisztességes dolgozók proletár társadalmának a megrovását."
Január 14-én a bíróság halálos ítéletet hirdetett. Az indoklás szerint minősíthetetlen, uszító hangnemű írások jelentek meg lapjában, amelyek alkalmasak az indulatok felkorbácsolására; államhatalmi szerveknek utasítást adott, az ő jogkörükbe tartozó intézkedéseket valósított meg azzal, hogy 25 pontjában a kormány megkerülésével az ENSZ-hez fordult, felmondta a Varsói Szerződést; emellett a fegyveresekre vonatkozó követelések az anarchiát segítették elő. Hosszasan olvasták a fejére, hogy az embereket félrevezette a nem létező Országos Bizottmánnyal. "...elsősorban szellemi irányítója volt a forradalomnak [ekkor még így hívták], és a félrevezetett tömegek tevékenységéért, a sztrájkokért, a népítéletekért, a fegyveres bandák gyilkosságáért és fosztogatásaiért közvetlen felelősség terheli."
Kegyelmi kérvényét még aznap, szótöbbséggel elutasították. Fellebbezésre lehetőség nem volt. Január 19-én végrehajtották az ítéletet.
Dudás József 1912–1957
1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Belépett a KIMSZ-be, de a szervezet nem sokáig állta a hatósági zaklatásokat. 1932- ben Dudás részt vett az újjászervezésében, és még ebben az évben bevonták a RKP-ba. Sztrájkokban, tüntetéseken vett részt; az 1934-es általános sztrájk szervezése miatt már sokadszorra tartóztatták le Temesváron, de ezúttal kilenc és fél éves börtönbüntetést róttak ki rá. Ebből 1939-ig öt és felet töltött le Doftanában.
1940-ben Budapestre költözött, és oklevél nélküli gépészmérnökként dolgozott. 1944-től részt vett az antifasiszta mozgalomban. A Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének egyik szervezője és vezetője volt. Kapcsolatba került a Magyar Front szervezeteivel, vezetőivel, többek között a kommunista Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával, illetőleg a kisgazda Tildy Zoltánnal, Csorba Jánossal. Dudás szervezői munkát végzett, és közvetített a csoportok között. Ezzel párhuzamosan a munkásmozgalomba is visszatért – érintkezésbe lépett a Demény- frakcióval is.
Tagja lett az 1944. szeptember 22-én induló delegációnak, amely Moszkvában folytatott fegyverszüneti tárgyalást. Visszatérve Dudás megsebesült, de továbbra is részt vett az antifasiszta küzdelmekben. A Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjává választották. A Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott, amely támogatta a 12 pontos programot, ellentétben az MKP központjával. Ekkoriban egyre közelebb került a FKgP-hoz, és megbízták a párt munkástagozatának létrehozásával. A párt listáján indult a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Felvette a kapcsolatot Arany Bálinttal, a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjével, akit szintén az ellenállásból ismert. Dudás eljárt a Közösség üléseire, miként Arany is a Demény–Weisshaus-frakció találkozóira, ahol röplapokat is terjesztettek. Mindez nem kerülte el az állambiztonságiak figyelmét, és 1947. január elején a szervek letartóztatták, majd három hónap múlva internálták. 1948 májusában Rajk László azonban intézkedett volt harcostársa ügyében – közbenjárására megszüntették Dudás ellen az eljárást és szabadlábra helyezték.
Ám néhány hónappal később ismét internálták, ezúttal Kistarcsára, majd Recskre. A kényszerítő eszközök hatására az a vád körvonalazódott ellene, hogy még 1931-ben a Siguranca beszervezte. 1951-ben a román államvédelem kérésére kiadták, hogy állítólagos besúgói tevékenységét kivizsgálják, de bizonyítékok hiányában 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Amnesztiában részesítették és rehabilitálták. 1956-ig nem politizált. Megnősült, technikusként egy fő- és két mellékállásban dolgozott.
Népújság (Marosvásárhely)

Negyedévszázados búcsú a gulyáskommunizmustól
Huszonöt éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János pártállami vezető, a múlt század egyik meghatározó magyar politikusa. A világ szemében – a kezdeti és az utolsó időszakot leszámítva – a Kádár vezette Magyarország volt a „gulyáskommunizmus” megtestesítője, a szocialista táborban pedig a „legvidámabb barakk volt”.
Kádár János programadó jelmondata ez volt: „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”
Munkássága az illegalitásban
Kádár János 1912. május 26-án születettéban, a katolikus anyakönyvbe – anyja neve után –Czermanik János József néven jegyezték be. A könnyebb kiejtés miatt a család a későbbi magyar nyelvű dokumentumaiban már Csermanek néven szerepelt.
Édesanyja, Czermanik Borbála a Komárom vármegyei Ógyallán látta meg a napvilágot, apai ágon szlovák, anyai részről magyar földműves szülők gyermekeként. Magyar anyanyelve miatt családja nem sokáig iskoláztathatta, így az elemi iskola harmadik osztályának befejezése előtt cselédlánynak állt: pár év múlva már a horvát tengerpart kedvelt üdülőhelyén, Abbáziában kapott állást egy rangos villában. A városban ismerkedett meg a nagykanizsai honvéd gyalogezred katonájával, a pusztaszemesi kisbirtokos Krezinger Jánossal. Mivel nem házasodtak össze, az anya hajadonként szülte meg gyermekét, aki ezért anyja családnevét kapta.
Kádár János 1918-ig Kapolyon nevelőszülőknél nevelkedett. 1918-tól Budapesten élt. 1927-ben iparostanonc iskolát végzett, az írógépműszerész-szakmát választotta.
Hamar bekapcsolódott a munkásmozgalomba, tevékenysége miatt két év börtönbüntetésre ítélték, majd a rendszer által megtűrt Szociáldemokrata Pártban folytatta politikai tevékenységét. Mozgalmi fedőneve Barna János volt.
1944 áprilisában pártutasításra Jugoszláviába indult, de a határon lebukott. Személyazonosságát el tudta titkolni, így katonaszökevényként ítélték kétévi börtönre, a fogságból 1944 novemberében sikerült megszöknie.
Börtönből – harckocsira
1945 után vezető párttisztségeket töltött be, Rajk László halála után belügyminiszter lett, és jelentős szerepet játszott a koncepciós perekben, így a Rajk-per levezénylésében és a többpártrendszer felszámolásában.
1951 áprilisában Rákosiék őt is letartóztatták, minden tisztségétől megfosztották, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult. Rákosi Mátyás 1956. júliusi menesztése után Kádár János visszakerült a legfelső pártvezetésbe.
Október 30-tól államminiszterként tagja volt Nagy Imre koalíciós kormányának. 1956. november 1-jén a rádióban Kádár jelentette be a kommunista párt újjáalakítását Magyar Szocialista Munkáspárt néven, dicsőséges népfelkelésként értékelve Rákosi uralmának lerázását. A beszéd elhangzása idején azonban már a szovjet követségen tárgyalt, s még aznap éjjel Moszkvába vitték, ahol a szovjet intervenció „legalizálása” érdekében őt bízták meg az ellenkormány vezetésével. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a beszéd felvételről hangozhatott el.
November 7-én harckocsival érkezett meg a fővárosba. Bántatlanságot ígért a felkelőknek és a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrééknek – igaz, hogy az „ellenforradalmárok, ellenforradalmi uszítók” felelősségre vonását is meghirdette. A következő években 1956-os tetteik miatt százakat végeztek ki és tízezreket börtönöztek be, vagy internáltak, a megtorlások áldozata lett Nagy Imre is.
Decemberben az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága ellenforradalomnak nyilvánította az október-novemberi eseményeket.
Prágától Varsóig
1968 augusztusában jóváhagyta a „prágai tavasz” elfojtására küldött Varsói Szerződéscsapataiban való részvételt, de előtte mindent megtett, hogy a csehszlovákiai bevonulásra ne kerüljön sor. Azt csak abban az esetben tartotta megengedhetőnek, ha az „ellenforradalmi erők” felülkerekednek. Kádár János többször is tárgyalt Alexander Dubček csehszlovákiai vezetővel, hogy elkerüljék a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását. Tárgyalásai azonban nem vezettek eredményre.
1968-ban hozzájárult az új gazdasági mechanizmus néven Nyers Rezső és társai által kidolgozott gazdasági terv bevezetéséhez, nagy reményeket ébresztett ez a terv Magyarországon, de sajnos a szovjetunióbeli sztálinista vonal megerősödése nem kedvezett a magyar gazdasági reformok megvalósításának, az új gazdasági mechanizmus bevezetése megtorpant. Ettől függetlenül azonban a gazdasási reformok eredményeként Magyarország sokkal jobb eredményeket ért el a „béketábor” országainál, állampolgárai jobban éltek, világútlevéllel rendelkeztek, voltaképpen szabadon mozoghattak.
1981-ben a szovjet pártvezetés amellett kardoskodott, hogy vonuljanak be Lengyelországba, hogy az ellenzéki mozgalmat '56 és '68 mintájára leverjék, de közölte, semmiféle katonai segítséget nem nyújt a Varsói Szerződés csapatainak a lerohanásra, így a szovjetek felszólították a lengyel kormányt a szükségállapot kihirdetésére.
Aki nincs ellenünk…
A Kádár-korszak az 1956-os forradalom leverésétől, a véres megtorlástól a sokaknak szerény gyarapodást hozó konszolidáció, a „puha diktatúra” évtizedein át a rendszer általános válságáig tartott.
Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondat jegyében a rendszer hallgatólagos kompromisszumot kínált polgárainak: ha nem kérdőjelezik meg a politikai és az ideológiai alapokat, viszonylagos jólétet, szabadságot kapnak cserébe. E kiegyezés azonban csak addig volt fenntartható, amíg a gazdasági nehézségek, a velük érlelődő politikai elégedetlenség, valamint a szovjetunióbeli változások alá nem ásták a rendszer egészét.
Az 1980-as évek közepétől mindinkább elszigetelődő, romló egészségű Kádárt 1988 májusában felmentették főtitkári tisztéből, s bár pártelnök lett, hatalmát elvesztette. Utolsó beszédét az MSZMP KB 1989. április 12-i zárt ülésén mondta el. A több mint egyórás, sokszor zavaros, néhol alig hallható beszédben „az utolsó szó jogán” – mindenki számára váratlanul – az addig legmélyebbre temetett titkokról kezdett beszélni: 1956-os moszkvai tárgyalásairól, Nagy Imre elítéléséről, majd kivégzéséről, szavaiban harminc év történései kavarogtak. 1989 májusában felmentették pártelnöki tisztségéből is. 1989. július 6-án halt meg – azon a napon és abban az órában, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletet hozott az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök újratárgyalt perében.
Szimbolikus jelentőségű volt, hogy a bejelentés közben a teremben az emberek egymás kezébe adtak egy papírt, amire az volt írva, hogy „meghalt Kádár János”.
Németh Miklós volt kormányfő szerint Kádár halála előtt papot hívatott magához
Sírrablók
2007. május 2-ára virradóra a Fiumei úti sírkertben található sírját ismeretlen tettesek megrongálták. Kádár és felesége síremlékének márvány fedlapját leemelték, a földet kihányták, a koporsót felfeszítették és elvitték Kádár csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt és felesége urnáját, mely Kádár János koporsóján volt elhelyezve.[17] Feltételezhető, hogy a tettesek többen voltak: először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. A koporsó valószínűleg ekkor telt meg földdel, ami nehezítette a csontok keresését.
Az ugyanabban a temetőben található Munkásmozgalmi Pantheonra vélhetően ugyanebben az időben, vagy a környékén feketével a következő feliratot festették:„Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat. 1956–2006” A felfestett sor idézet aKárpátia együttes Neveket akarok hallani c. számából. A sírrongálás és a felirat közti kapcsolatot a rendőrség vizsgálta. A parlamenti és parlamenten kívüli pártok elítélték a kegyeletsértést. A rendőrség tízfős nyomozócsoportot hozott létre az ügyben. A nyomozás azonban eredménytelennek bizonyult, 2007. november 29-én a tettes(ek) kilétének megállapítása nélkül zárták le az ügyet.[23] Az eset után Kádár sírjánál térfigyelő kamerákat szereltek fel.
A Medián és Hankiss Elemér 2007 végén végzett felmérése során a 3. legalkalmasabb államférfinak találtatott Kádár János személye a magyar történelmi alakok közül.
Bogdán Tibor, maszol.ro

Hírbörze
Székelyföldi IT & C-konferencia
November 28–29. között tartják a tusnádfürdői Ozone Szállodában a székelyföldi informatikai vállalkozásokat képviselő IT Plus Cluster, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara IT & C-szakosztálya és a Csíki Vállalkozók Egyesülete szervezésében a II. Székelyföldi IT & C-konferenciát.
A számítástechnikai és technológiai témájú szakmai konferencia célja a régióban, illetve a nemzetközi piacon működő vállalkozások, szakemberek közötti kapcsolati háló kiépítése és ápolása, a legújabb ágazati trendek, illetve a sikeresen működő innovatív modellek bemutatása. Ugyanakkor az IT-oktatás, valamint a vállalkozók találkozásának lehetőségét is kínálja a konferencia. Az eseményen lehetőség nyílik a valós üzleti kapcsolatok (B2B), partnerségek létesítésére IT-szakcégekkel és más szakterületeken tevékenykedő vállalatokkal. Továbbá tapasztalt szakemberek bemutatják a legújabb technológiai megoldásokat és trendeket, így a résztvevők újabb fejlődési és terjeszkedési lehetőségeket fedezhetnek fel vállalkozásuk számára.
Szexi közgazdaságtan
A Romániai Magyar Közgazdásztársaság (RMKT) Ifjúsági Frakciója (RIF) a Mikó Imre Szakkollégiummal és a Rajk László Szakkollégiummal partnerségben november 29-én rendezi meg szakmai rendezvényét Szexi közgazdaságtan címmel. Az egynapos konferenciát a Rajk László Szakkollégium által elindított magyarországi kezdeményezés mintájára szervezik meg először Erdélyben. A koncepció lényege, hogy gazdasági témákról fiatalosan, érdekfeszítően és nem csak szakemberek számára érthető nyelven hangozzanak el előadások, testközelbe hozva a közgazdaságot. A hazai előadók mellett magyarországi és egy indiai szakember tart előadást, többek között Svéhlik Csaba (KHEOPS Automobil-kutató Intézet) Szexi közgazdaságtan, avagy nőiesség, erotika, szexualitás a gépkocsireklámok történetében, Szécsi Kálmán (Raiffeisen Bank Románia) Megbízható úriember vagy érzéketlen kapzsi? A bankról másképp, Csizmadia Norbert (Magyar Nemzeti Bank) Economy is Jazzy, Csibi Magor (World Wide Fund for Nature) Zöld gazdaság, avagy mire jó egy medve címmel. Szó lesz a reklámfilmről, a tőkepiacról. A szervezők gyakorlott közgazdászokat és újoncokat egyaránt várnak.
Háromszázmilliós fekete péntek
Mintegy ötmillió vásárló használta ki a fekete péntek elnevezésű vásárlási akció adta kedvezményeket, az ideiglenes mérleg több mint 300 millió lejes forgalmat jelez – közölte a Mediafax. Az akár 80 százalékos árengedménnyel kínált termékek között luxusautótól, elektrotechnikai felszerelésen át a legismertebb piperecikkekig szinte minden megtalálható volt. t Az akció nem csupán november 21-ére koncentrálódott, több áruházlánc egész hetes vagy többnapos fekete pénteket hirdetett meg. A legnagyobb online áruház vasárnap este több mint két órán át 1–8 lej közötti áron kínálta a több esetben ezerszer annyiba kerülő árucikkeket, az élelmes vásárlók mintegy másfél millió lej értékben rendeltek terméket. Az áruház illetékesei később bejelentették: hibáztak az árak feltöltésénél, de a mintegy 730 megrendelt terméket a téves áron szállítják a megrendelőknek. Némely elemzők marketingfogást gyanítanak a „tévedés” mögött.
Atomreaktorok „temetése”
Több mint százmilliárd dollárba kerül a következő huszonöt évben a világ régi atomreaktorainak leállítása és a felhalmozódott szennyező anyag eltakarítása a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) éves jelentése szerint. Az IEA becslése szerint 2040-ig kétszáz reaktort kell leállítani világszerte, miközben a leszerelési költségeket komoly bizonytalanság övezi, tekintettel arra, hogy egyelőre korlátozottak az atomerőművek lebontásában szerzett tapasztalatok. Az elmúlt negyven évben mindössze tíz reaktort állítottak le véglegesen világszerte. Fatih Birol, az IEA főközgazdásza a Financial Timesnak nyilatkozva felszólította a világ felügyeleti hatóságait és közműszolgáltatóit arra, hogy különítsenek el elégséges forrást az atomerőművek leszerelésének jövőbeni költségeire. A Financial Times kommentárja szerint mindez óhatatlanul kérdéseket vet fel az atomenergia-termelés gazdaságosságával kapcsolatban.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

NYATA 2015: buli előtti gazdaságpolitika és oktatáselmélet
Augusztus 4. és 9. között több, mint 150 szakkollégista gyűlt össze Kolozsváron a harmincadik Nyári Szakkollégiumi Találkozó (NYATA) keretein belül, ahol részt vettek előadásokon, workshopokon, majd fokozatosan fejlesztették nonformális networking készségeiket a Blériotban.
A nagy múlttal rendelkező esemény magyar ajkú egyetemi szakkollégiumok közötti, meghatározott témán belüli professzionális véleménycserék, illetve különböző szakmaisági szintű kapcsolatok születési helye. Sokak között Pécs, Nagyvárad és Eger is otthont adott már a diákcsoportosulásnak, mielőtt kincses városunkra jutott volna sor a budapesti Rajk László, illetve a kolozsvári Mikó Imre szakkollégiumok társszervezése jóvoltából. Ezzel megerősítve és támogatva Kolozsvár Ifjúsági Főváros státuszát.
A keddi 0. napon megérkeztek a vendégek, szállást, illetve útbaigazítást kaptak a szervezők jóvoltából, majd a közös vacsora után kezdődött a City Tour Night, ahol megismerhették fontosabb kultúrális jelképeinket, lokáljainkat, miközben szelfiztek, sztoriztak, vagy épp pincérlányok telefonszámát szerezték be.
Generációnk és a jövő oktatása
Az első nap előadásainak, workshopjainak és plenáris vitájának a Generációnk és a jövő oktatása volt a központi témája. Ugyanis a magyar közoktatásban tanuló diákok teljesítménye hanyatlásnak állt és ez egy beláthatatlan következményű társadalmi szakadáshoz vezethet, ami a gazdaság jövőjét potenciálisan alááshatja. A nap kérdése a különböző hátterű, illetve képességű gyerekek integrált oktatása-nyújtotta lehetőségek és korlátok voltak.
A hátrányos helyzetből származó egyének lemaradása egyre nagyobb, amit tovább fokoznak a szelekciós folyamatok, amik törvényszerűsítve szegregációhoz vezetnek. A magyar közoktatásban már a szabad iskolaválasztás korai szelekciót alakít ki, de a jelenlegi oktatási rendszert akkor sem lehet központilag integrációra erőltetni, mivel ennek szerkezete alkalmatlan a hirtelen átformálásra és a felsőbb társadalmi rétegek a magániskolai alternatívák fele irányulnának.
Az anyagilag különösen rosszul álló térségekben a tanítási szinvonal a leggyengébb, mivel a tanárok nem elég felkészültek, pedig a minőségi oktatás egy nemzeti minimum, kiemelt állami felelőség kell legyen. Ezért ajánlott a közoktatás módszertani megújítása, ami minden társadalmi réteg, és bármely képpességi szintet képviselő egyén érdeke. Sokak között, követendő újító példát képez az élménypedagógia, önismeret-fejlesztés, csoportmunka, problémaorientált tanítás. Ezek mellett, ajánlott emelni a tanári pályával járó presztízst és anyagi juttatásokat, ami emelné a szakma átlagszínvonalát. Azt fontos kiemelni, hogy az integráció nem kizárólagos cél. Legyen szó felzárkóztatásról, tehetséggondozásról, vagy érdeklődési kör szerinti csoportosításról, az ideális oktatási rendszer sokszínű és nem zárja ki az egyéni igényeket, másképp elfojtja a kreativitást, innovációt.
Csütörtök: nemzetünk gazdasága
Csütörtökön Nemzetünk gazdasága volt a fő téma, amin belül a szakkolisok ki próbálták emelni a fejlődési gátakat és a mozgatórugókat. A délelőtt első felét a magyar régiók közötti különbségekről szóló előadások töltötték ki, mivel ezen területegységek teljesítményei között egyre növekszik a különbség. Mindez ahhoz vezet, hogy a legszegényebb (Észak- Magyarország, Észak- és Dél- Alföld) régiókban élők számára egyre csökken a szegénységből való kitörés esélye. A határok menti régiók esete még komplexebb problémát jelent, amelyet egyáltalán nem kezelnek.
A délelőtt másik fő témája Magyarország energiaellátásának kérdése volt. A megújuló technológiák költséghatékonysága meredeken javul, de amíg a fogyasztók elsődlegesen az olcsó energiában érdekeltek, addig a politikai döntéshozók a nagy méretű beruházásokat és a centralizált, kontroll alatt tartható energiarendszereket helyezik középpontba.
A nap közös vitáján, három gazdaságpolitikai program került bemutatásra és megvitatásra, melyek közül a jelenlévőknek választani kellett. Az első egy társadalmi igazságérzetre, illetve jelentős állami szerepvállalásra épült, ami progresszív jövedelemadóra, csökkentett ÁFA-ra és luxusadóra alapulna.
Ezen kívül támogatná a helyi piacokat és a kis családi gazdaságokat.
A második egy piac és versenypárti program volt, amely a tisztességes versenyre, beruházások növelésére, állami szolgáltatások hatékonyságának fejlesztésére irányult. Az ágazati különadókat kivezetné, cserébe az állam befejezné a vállalatok szelektív támogatását. A harmadik munkaalapú program volt. Felvetette, hogy az örökösödési adó rátájának jelentős növelését és ezzel együtt másfajta adók csökkentését, illetve egy alacsony alapjövedelem bevezetését.
A vita végső eredménye nem a megszavazott programban, hanem az elemzett szempontokból levont következtetésben rejlett. A gazdaságpolitika alapvetően értékválasztásokra épül és csak ezek után a megvalósítás lehet szakértői feladat! Mivel, amíg bölcsészek, jogászok, mérnökök és közgazdászok vitáztak, a fő törésvonalak mégsem a szakmák között, hanem értékválasztások mentén alakultak ki.
Péntek: geopolitika és nemzetünk együttélése
A Geopolitika és nemzetünk együttélése köré igazodtak a pénteki előadók. Két előadás is a közel-keleti témát dolgozta fel; egyik Szaúd-Arábia jelenlegi helyzetét, míg a másik a szíriai polgárháború és a közel-keleti államrendszer felbomlását vizsgálta. A szíriai polgárháború, az eddigi államrendszer felbomlása köszönhető mind az ISIS térhódításának, mind annak, hogy az eddigi államrendszer túlságosan is instabilnak tekinthető.
Ugyanakkor népszerűségük betudható annak is, hogy vallási beágyazottsága mellett nem ódzkodik olyan modern eszközökhöz nyúlni, melyek egyre elterjedtebbek a közösségi médiában, ez által tevékenységük sokkal elérhetőbb a fiatalok számára. A vita központi témája az volt, hogy lehetséges-e a demokrácia valamilyen válfaját összeegyeztetni a muszlim vallási alappal, mivel ez lenne a megoldás. A workshopon Oroszország, az Európai Unió, az ukrán kormány és a szakadár területek gazdasági és politikai érdekeiről beszélgettek a résztvevők. Szó esett többek közt a nyugati és orosz szankciós politika káros hatásairól, az orosz média állami befolyásolásáról, a szakadár területek fenntarthatatlanságáról, illetve az orosz és ukrán kormány ellentétes gazdasági és politikai érdekeiről.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy Ukrajna a konfliktus ellenére lehetőséget kapott arra, hogy Oroszországtól független, nyugati intézményrendszert alakíthasson ki, és folytassa európai integrációját. Ugyanakkor kiemelték azt is, hogy ebben mind az Európai Unióra, mind Magyarországra mint szomszéd és a magyar kisebbségen keresztül közvetlenül is érintett országra jelentős felelősség hárul.
A plenáris vitán szó esett egy, a Kárpát-medencében megvalósítható potenciális közös nemzeti együttműködési politikáról, mely arra épülne, hogy ebben a földrajzi régióban a magyarság támogatása mellett, gazdaságilag és oktatást tekintve is integrálni tudja az itt élő lakosságot.
A vita első felében a szakkollégisták az identitás fontosságáról beszéltek, az egyén és a közösség szempontjából értékelték. A vita egyik fő motívuma az volt, hogy a nemzeti identitás mellett rendelkezünk más identitásokkal is, s egy egyén nemzeti identitása is kötődhet több nemzethez. Többen az európai identitást is hangsúlyosnak ítélték, erre reagálva akkor miért ne lehetne egy kárpát medencei identitást létrehozni?
Helyi viszonylatból, a mikósok szót ejtettek az erdélyi fiatalok szemszögéről: Meghatározó tényező a román nyelvi nehézségek (főként székelyföldi születésűeknél), a családi háttér és a szülők viszonyulása a külföldi karrierépítéshez. Kutatások ugyan meglepően bizonyítják, hogy nem is Magyarország az első számú úti cél, hiszen többen mennek Ausztriába, Németországba, Skandináviába, szaktól, ösztöndíjprogramtól, munkavállalástól és egyetemtől függően.
Szombat: társadalmunk rétegei és kihívásai
Zárásul a Társadalmunk rétegei és kihívásai témakört merítették ki úgy a résztvevők, mint az előadók. Amíg a jövedelmi vagy akár a területi aspektus még a közbeszéd szintjén is megkülönböztet csoportokat, a szakkolisok számára ezek mellett egyértelműen felmerült a generációs törésvonalak fontossága, a nemi szerepek és a családok változása, vagy épp az értelmiség léte, kapcsolata a társadalommal. Ugyanakkor, a társadalmat (és vezetőit) igen sok meglepetés fogja érni már a következő egy-két évtizedben, ha nem veszik figyelembe azokat a sajátosságokat, amelyek a bizonytalanságtűréssel, toleranciával, családhoz és valláshoz való viszonnyal, a nemi kérdéshez való hozzáállással, az igen tág, sok esetben ma mesterségesnek tartott eszközökkel kialakított kapcsolatrendszerrel összefüggésben megfigyelhetők.
Jelenleg, a szegénység terjedése és a növekvő egyenlőtlenségek témája érezhetően nem kapja meg azt a helyet a politika és közpolitika-alkotás folyamatában, amely legalább a folyamatok romlását képes lenne megállítani, emiatt a probléma hosszútávon is kísérője lehet életünknek.
Egy másik, párhuzamos beszélgetésen az is megfogalmazódott, hogy a népi-urbánus törés már nincs jelen erősen a mi generációnk életében: bár város-vidék különbségek vannak és fontosak, azt gondoljuk, sok esetben csak praktikus vagy felszínes különbségeket jelent. A régebbi generációk vitái helyett inkább a vidék jövője az, amin el kell tudnunk gondolkozni, ez az, melyben el kell tudnunk helyezni magunkat és korosztályunk felelősségét.
A nap kérdése is kialakult a beszélgetések során: Hogyan tehetünk mi mások gondjainak, illetve közös problémáinknak enyhítésért, vagy akár megoldásáért? Konkrétan, a szakkolisok úgy érzik, hogy nyitnunk kell a középiskolások felé, segíteni felsőoktatásba való majdani bekapcsolódásukat. Ezt azért is, hogy a jövő egyetemistái és szakkollégistái sokszínű társadalmat képviseljenek. De keresniük kell a korosztályaik tagjait és közösségeit is, hogy közösen tudják definiálni magukat a társadalomban. Akár egyéni, akár közösségek szintjén fontos foglalkozniuk társadalmi rétegek problémáival, hiszen képességeik szerint szeretnének szerepet vállalni azok megoldásában. Ez a társadalmi szerepvállalást ma is magukénak vallják.
Ezen érdekfeszítő gondolatáradatok közben a mindennapos közös étkezések erősítették az esti bulikra teljesen megszilárdult szakkollégista összhangot, amit egy utolsó, kompetitív beer pong mérkőzés erejéig mellőzni lehetett. (közlemény)
Transindex.ro

Haldoklik az erdélyi magyar sajtó?
Haldoklik az erdélyi magyar sajtó? – többek között ezt a kérdést járták körül szerda este a Thinkonomy.Community és Romániai Magyar Közgazdász Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetés résztvevői a kolozsvári Bocskai-házban.
Az eseményre meghívták dr. Kerekes Kingát, a Közgazdász Fórum főszerkesztőjét, Ilyés Mártont, a Rajk László Szakkollégium igazgatóját, Szalai Bálintot, az Index.hu díjnyertes újságíróját, Szőcs Csongor-Ernőt, a Pénzcsinálók volt szerkesztőjét, a Transindex fejlesztési igazgatóját és Szőcs Endrét, a thinkonomy.community blog főszerkesztőjét. A beszélgetést Kovács Bálint, a thinkonomy.community főszerkesztő-helyettese moderálta .
A beszélgetésen szóba került az információ digitalizálódása, az újságok finanszírozása és terítékre kerültek a magyar sajtó problémái is. Megtudtuk, az online tartalmak terén fontos, hogy vonzóak és tömörek legyenek, a jó képek pedig mindig vonzzák az olvasókat. A hírlapok terén az online média kerül előtérbe, viszont a szaklapok még mindig eladhatóak írott formában is.
A műfajok közötti határok elmosódottak, egyre nehezebb olyan cikkeket találni, ahol nem jelenik meg a szerző véleménye – hangzott el. Szalai Bálint szerint az újságírónak nem kell aktivistának lennie, tényeket kell közölnie, főleg ha elemzésről vagy tényfeltárásról van szó. Szőcs Endre viszont amellett érvelt, hogy egy cikkben érződnie kell a szerző egyéniségének.
A moderátor megkérdezte a meghívottakat, mi a véleményük arról a kijelentésről, hogy az erdélyi magyar sajtó haldoklik. A magyarországi meghívottak rögtön rávágták, hogy már évek óta ezt hallják, az erdélyi magyar újságíróknak mégis még van munkájuk. Abban mindenki egyetértett, a világ felgyorsult, a sajtó változásokon megy keresztül, hamarosan luxuscikk lesz az írott sajtó, egyre kevésbé tűri az olvasó a reklámokat. Viszont ez nem jelenti azt, hogy az írott sajtó a halálán van, inkább azt jelenti, hogy átalakul – hangzott el a beszélgetésen.
Varga Cecília
maszol.ro

Végtelen történet
Trianon és a magyar autonómiák 1947-től máig (2.)
Írásunk első részében áttekintettük az 1918/20-tól kialakult helyzetet. Bemutattuk, miként lett a felvidéki, délvidéki, erdélyi és kárpátaljai őshonos magyarság másodrendű polgár a szülőföldjén a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében. Írásunk második részében a magyar autonómiák és lehetőségeik 1947 utáni történéseit vizsgáljuk.
Magyarország (1946-tól Magyar Köztársaság) nevében ugyanaz a Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter írta alá 1947. február 10-én, a francia külügyminisztérium óratermében a békeokmányt, aki a tűzszüneti egyezményt 1945. január 20-án Moszkvában (Vörös Jánossal és Balogh Istvánnal) kézjegyével látta el. 
Párizsban hazánkat 1938-as határai mögé kényszerítették vissza a győztes szövetséges hatalmak, miközben a pozsonyi hídfőben három színmagyar községet (Horvátújfalu, Oroszvár, Dunacsúny) 14 024 kat. hold területtel Csehszlovákiához csatoltak. Azért csak hármat, mert a Gyöngyösi vezette magyar békedelegáció másik két falu (Rajka, Bezenye) elcsatolását megakadályozta. A helyszínen tartózkodó Gerő Ernő a szovjetek érdekeit képviselte, míg Károlyi Mihály a saját pozíciójával volt elfoglalva, hazánk kárára. 
1947. február 10. kül- és belpolitikai cezúra Budapest számára. Addig, éppen a békeszerződés aláírása miatt, a megszálló szovjetek (fő hatalmi szervük a Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság) és bábjaik (Rákosiék) legalább részben visszafogva magukat, a demokratikus látszatra adtak valamit. Az aláírás után már arra sem. Február 25-én letartóztatták Kovács Bélát, és a Szovjetunióba hurcolták, „fölpörgették” a Magyar Közösség-pert, ezzel megroppantották a Kisgazdapártot, elűzték Nagy Ferenc miniszterelnököt, csalásokkal tarkított kékcédulás választásokat tartottak. Jött a Mindszenty- és a Rajk-per, utána a totális kommunista diktatúra kiterjesztése. Ezt nevezi 1948/49-től a marxista terminológia a „fordulat évének”.
Párizs és az etnikai magyarság
Minden magyar ember, még a jobb érzésű kommunisták is, abban bíztak, hogy „Párizs után” a szovjet hadsereg kivonul. Nem így történt! A megszállók „összekötővé” váltak: ausztriai katonai egységeiket biztosították egymillió fővel (!) Magyarország és Románia felől és az őket mindenben kiszolgáló kommunista pártok hatalomba vezető útját. Csak Csehszlovákiából vonultak ki ’47-ben, majd ismét be ’68-ban. 
A háború után senki nem beszélt az „ősbűnről”, amely az 1943. decemberi Sztálin–Benes moszkvai találkozón fogant. A londoni emigráns csehszlovák kormány hungarofób feje andalító dallamokat dúdolt a Generalisszimusz fülébe a térség oroszok általi megszállásának és szlávosításának (!) szükségességéről. Ez „Csehszlovákiára fordítva” a magyar és a német lakosság kollektív bűnösségét és jogfosztását, kiűzését jelentette, de később már térségi receptként működhetett, megfejelve egy „apróbb ajándékkal”: Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatolásával, 1945. június 29-én. Ez az Európa szégyenére máig érvényes Benes-dekrétumok (1945. május 14. és október 27. között kiadott elnöki rendeletek, melyek közül tizenhárom közvetlenül, húsz pedig közvetve mondja ki a kisebbségek kollektív bűnösségét) genezise, amiknek jó részét végre is hajtották szovjet segítséggel az egyetemes magyarság – 120 ezer magyar kitelepítése 1945 és 1948 között – és németség ellen. Ezzel párhuzamosan megindult a helyben megtűrt (állampolgárság nélküli) magyarok reszlovakizálása, mellükön az M betű viselésére kötelezve. 
Diktatúrából diktatúrába
A jugoszláv – csetnikekkel jócskán kibővült – partizánhadsereg, hasonlóan a román Maniu-gárdistákhoz, nem várta meg a „diplomáciát”, szabályosan irtotta a nem szláv eredetű (német, olasz, albán) lakosságot. Köztük több tízezer civil, fegyvertelen, délvidéki magyart pusztítottak el válogatott kegyetlenséggel, Vaso Cubrilovic „elvei” alapján 1944 novembere és 1945 márciusa között. Anton Bebler ljubljanai professzor adatai alapján a „partizánbevonulások” (Trieszt, Fiume, Pristina, Bleiburg, Bácska stb.) halálos áldozatainak száma kettőszázezer fő. Jugoszláviát 48 ezer magyar hagyta el, Romániát háromszázezer. Budapestről nyolcezer zsidó vándorolt ki a „koalíciós” években az alakuló Izraelbe, miközben megindult hazánkból a svábság kitelepítése, három év alatt megközelítőleg száznyolcvanezer fő.
Autonómiáról nem beszéltek sem Potsdamban, sem Párizsban, sem Moszkvában, sem New Yorkban, csak magasztos elvekről, békéről, demokráciáról, emberi jogokról...
A Nyugatról 1947-ig hazatérő mintegy kétszázezer magyar hadifogoly még „elcsípett” egy-másfél évet, a reményt adó korszak végéből. Ekkor még a Moszkva felől érkezők is. Hatszázezren estek szovjet hadifogságba, kétszázezer civilt hurcoltak el „malenkij robotra”, akiknek csak kisebb hányada tért haza a „vörös paradicsomból” 1949-ig. Többen csak az ötvenes években, még többen soha. Akik Sztálin birodalmából jöttek, tudtak mindent. Látták, meg- és túlélték a „népek hazáját”. Nekik nem volt új Kistarcsa, a hortobágyi internálótáborok világa, Recsk és az ÁVO, majd az ÁVH, a börtönök, az akasztások és a kivégzések magyarországi valósága. A határok Nyugaton, Keleten és Délen (Jugoszlávia) lezáródtak 1948/49 fordulójára. Népünk a határon belül sem volt autonóm, nemhogy kívül.  Európa keleti felének szovjetizálásához „alkotmányos út” vezetett. 
A minta az 1936-os szovjet alkotmány volt. A „versenyt” a még Sztálintól is balra álló Jugoszlávia nyerte, 1946-ban készen voltak (a tükörfordítással). Magyarország 1949-re teljesítette új „alkotmányos” feladatát, Románia késett. 1948-ban kiadtak egy ideiglenes alkotmányt, majd írni kezdték a véglegest, s küldözgették Moszkvába a változatokat, mígnem visszakaptak egy „kijegyzeteltet”. A példány Sztálin, Molotov és Visinszkij saját kezű „ajánlásait” tartalmazta, nyomatékkal bejelölve a Magyar Autonóm Tartományt, Marosvásárhely központtal. 
A Szovjetunióban 192 (!) nyelvi-folklorisztikus autonómia létezett az ötvenes években. Ezek mintájára hozatta létre Sztálin román követőivel a székely autonómiát 1952. július 18-án. A székely megyék lakossága az újságból értesült arról, hogy ők ezentúl autonómok. A nyolcvanszázalékos magyar többséget felölelő 670 ezer fős, 13 ezer km2-es terület, a vasút és a hadsereg kivételével, nyelvi inkubátorházként „üzemelt”, de egymillió erdélyi magyar kimaradt belőle. Az 1956-os magyar forradalom megrettenti a román vezetést (is), melyben megjelenik a fiatal N. Ceaușescu, aki azonnal szűkíteni kezdi az autonómiát, miközben 1958-ban kitessékelik Romániából a szovjet hadsereget. Ezután román többségű területekkel bővítik az autonómiát, nevét Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatják, amit ellepnek a Securitate ügynökei. Gheorghiu-Dej 1965-ben hal meg, helyére a magyargyűlölő Ceaușescu lép, aki elszívja a levegőt a MMAT elől, s családi-baráti hűbéresi vállalkozássá alakítja Romániát. Azért szervezi át közigazgatásilag, hogy megszüntethesse a székelyek kvázi autonómiáját 1969. január l-jén. Rákosiék az alapításkor voltak némák, Kádárék a megszüntetéskor hallgattak...
A királyi diktatúrát az idegen megszállás és a háború után kommunista diktatúra váltja föl az 1945 után rekonstruált Jugoszláviában. 
A Kominform (Tájékoztató Iroda) 1948. júliusi határozata „kiátkozta” a föderális balkáni országot a szocialista akolból. Az ötvenes évektől a renegát Belgrád önálló útra tér: az Edvard Kardelj fémjelezte önigazgatási szocializmusra. Vezetője, Tito marsall kommunista diktátor, de nem Moszkva helytartója. Az 1963-as jugoszláv alkotmány a Szerb (tag)Köztársaság területén már két autonóm körzetet (Koszovó és Vajdaság) jelöl, amelyek 1974. január 1-jétől Autonóm Tartománnyá válnak. A JSZSZK hat tagköztársaságból és két autonóm tartományból áll. Azonnal megjelenik a kétmilliós Vojvodina/Vajdaság (lakosságának 25 százaléka magyar) statútuma is. A területi autonómia (21 ezer km2) adó-, vám- és illetékbevételekkel rendelkezik, önálló kormánnyal és parlamenttel (Báni Palota, Újvidék) bír. A VSZAT 150 fős parlamentjében 37 magyar képviselő foglal helyet. A jugoszláv szövetségi parlamentben 110 fő képviseli az autonóm tartományt, közülük 26 magyar. Már Tito 1980-ban bekövetkezett halála előtt is, de különösen utána rendszeresen támadták Szerbiában az autonóm tartományt. Az autonómia tényleges fölszámolása de jure 1989-re esett, alkotmánymódosítás formájában.  1991 és 1999 között Szerbia négy háborút vívott Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Koszovó ellen és négyet veszített el. Az ezredforduló után Vajdaság visszakapta néhány korábbi jogkörét, de önfinanszírozási lehetőségét nem. A délvidéki magyarság a tartomány lakosságának mindössze 12 százalékára esett vissza. Az újvidéki 120 fős kvázi parlamentben hét, a belgrádi 250 fős Skupstinában mindössze öt magyar képviselő van. A délvidéki magyar etnikum szempontjából a mára kialakult állapot nem felel meg az autonómiakritériumoknak.
A Hódi Sándor jegyezte VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) által kiadott magyar autonómiatervezet 1992 áprilisában látott napvilágot. A Magyar Autonóm Körzet a vajdasági autonómián belül hozta volna létre a magyar önkormányzatok társulását és a személyi (perszonális) autonómiát, hivatkozással a szerb alkotmányban biztosított kisebbségi jogokra. Bár a kodifikált anyag Hágába (Jugoszlávia-konferencia) és Brüsszelbe is eljutott, a balkáni háborúban elmélyülő szerb diktátor, Slobodan Milošević maga (személyesen) utasította el azt. Nem sokkal ezután tette ugyanezt Franjo Tudjman horvát államfő az isztriai „autonómok” tervezetével.
Az autonómia mai esélyei
rendszerváltás utáni polgári kormányok a politikai fókuszhoz közeli helyzetbe hozták a nemzetpolitikát, stratégiai ágazatnak tekintve azt. Intézkedéseik a határon túli magyarság megmaradását, szülőföldjén való boldogulását, fejlődését szolgálták. Ezt a kissé lassúnak látszó, de pozitív folyamatot törte meg a 2004. december 5-i szégyenteljes népszavazás, amit a 2010 nyarán bevezetett kettős állampolgársági törvény úgy korrigált, hogy életbelépésével azonnal, szinte preautonóm állapotot teremtett. Autonómiákat azonban csak nagyon precíz terület- és népességszámítások alapján lehet létrehozni, demokratikus-tárgyalásos alapon. Erre, mai tudásunk szerint négy régióban lenne lehetőség: Észak- és Közép-Bácskában, valamint a kapcsolódó Bánság (Bánát) egy részén, Kárpátalján a kibővített beregszászi járásban, Erdély székelyföldi részén és a Felvidék déli részén. Ezekben a térségekben él a Trianonban elcsatolt területeink úgynevezett tömbmagyar része, amelyekre érdemes a hangsúlyt helyezni, ezzel akadályozván meg a további szórványosodást és elvándorlást. 
Ilyen lehetne a Délvidéken a Tisza-menti Magyar Autonóm Körzet, amelynek tizenegy járásában (Szabadka, Magyarkanizsa, Törökkanizsa, Topolya, Zenta, Csóka, Kishegyes, Óbecse, Ada, Szenttamás és Temerin) kilencvenhat településen csaknem kettőszázezer magyar ember él etnikai többséget képezve 4264 km2-en.
Kárpátalján a tizenhárom járásból a beregszászi képezi azt a magot, ahol a magyar többség meghaladja a hetven százalékot. A határos járások (ungvári, munkácsi, ilosvai, nagyszőlősi) kapcsolódó településein él a helyi magyarság százezres nagyságú tömbje, mintegy 1150-1300 km2-es területen. A Székely Nemzeti Tanács és vezetője, Izsák Balázs által elkészített Székelyföldi Autonómiatervezet területe 9980 km2, lakossága pedig 809 ezer fő, ebből székely-magyar 613 ezer személy. Az autonómia területe nyolc székre tagozódik: Bardóc-Miklósvárszék, Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék, Marosszék, Orbaiszék, Sepsiszék, Udvarhelyszék.
A legnehezebben határozható meg a leendő magyar önkormányzat területe Dél-Szlovákiában, mivel az ottani 460 ezres magyarság a 687 kilométeres magyar–szlovák határ közvetlen túloldalán él változó mélységben, miközben az ország új (1996–2000) közigazgatási rendszere alapvetően észak–déli irányú. Az ottani magyarság két nagyvárosban Kassa és Pozsony, valamint a 79 járásból 16-ban (Szenc, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Nagykürtös, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Nagyrőce, Kassa környéke, Tőketerebes és Nagykapos) érdekelt. Megállapítható, hogy ezek nem a természetes régióhatárok, ezért a terület- és népességmeghatározás nagy szórású becsléssé válhat, melynek alapját egy 4500–5000 km2-es elképzelt „makrojárás” képezné, mintegy 340–350 ezer magyar lakossal, amire a mostani szlovák politikai fölfogásnál esély sincs. Ha írásunk kiinduló adatát – Trianonban elcsatolt területeink nagysága: 189 ezer km2 (Horvátország nélkül) – hasonlítjuk össze a tervezett magyar autonómiák területével, melyek területe együttesen kerekítve mintegy húszezer km2, láthatjuk, hogy ez alig több mint tíz százalék. Döbbenetes, de igaz szám! Juhász György
A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főmunkatársa. Magyar Hírlap

Visszapillantás 1956-ra
Az alábbi sorok egy értelmiségi családból származó, 19 éves, a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos hallgatójának életérzését tükrözik az 1956-os esztendőben. Nem volt hős, nem vett részt megmozdulásokban, tüntetéseken – élte a mindennapokat. November 6-án kétségbeesett levelet ír volt kollégájának, a Sepsiszentgyörgyön tanító 23 éves fiatalembernek arról, hogyha ebben a világban akar élni, el kell vesse a neveltetéséből kapott erkölcsi normákat, idomulnia kell a gonosz világhoz, amelyben a szép is, a jó is csak ideiglenes, az állandó a szenvedés és a rossz. Az írás szerzője 2016-ban nyolcvanadik évében jár, gondolatban átélte ’56 mámoros tavaszát, mozgalmas nyarát és tragikus őszének eseményeit, visszaemlékezésének tárgyát. Írását ajánlja korosztályának és a mai huszonéveseknek, hogy jobban megérthessék azt a kort, amelyben szüleik és nagyszüleik éltek.
Valami van a levegőben. Valahogy szabadabban mozgunk, valahogy mindenki vidámabb és kezdeményezőbb. Április elejére esik a húsvét, és hatunknak – zöme negyedéves kolléga – van mersze már pénteken ellógni, és a Vlegyászán ünnepelni a feltámadást. Sehol ember. A csúcson elénekeljük a Himnuszt. 
Más. Fantasztikus esemény. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárainak és diákjainak egy csoportja látogatott Kolozsvárra, a Bolyai Egyetemre. Óriási dolog, mert gyakorlatilag a második világháború után határzár volt Románia és Magyarország között. A debreceniek fehér simvédlis sapkájukkal, hol a Sétatéri, hol a Marianum épülete körül voltak láthatóak. A három nap alatt szenvedélyes barátságok, szerelmek kötődtek. Elutazásuk után csendesnek és eseménytelennek tűnt az élet. Ittlétük kézzelfogható bizonyítéka egy-egy elajándékozott DISZ-jelvény volt. Kis méretű piros-fehér-zöld kitűző, amit a szerencsések ajándékul kaptak. Kitűzése nem volt halálos bűn, mert szocialista ország polgáraitól kaptuk, és a piros-fehér-zöld színek jelentését tompította a jelvényben szereplő ötágú csillag. A néhány forintba kerülő kitűző szellemi értéke óriásira nőtt Kolozsváron. Én is büszkén hordtam néhány hétig, aztán a pulóvert jelvényestől egy alkalommal a könyvtárban a székemen hagytam, és a jelvény eltűnt róla. Hát ilyen dolgok is történtek. Nem zászlólopás, hanem egy icipici jelvény. Csak hát a színek!
Aztán az 1956-os tanév másik csodája, hogy megvalósult a Bolyai kultúrcsoportjának négynapos debreceni, budapesti útja. Nem voltam a kultúrcsoport tagja, az évfolyamunkról talán senki sem vett részt az utazáson. Persze, mindenki ment volt, de nem irigyeltük őket, mert rengeteg munkájukba került a tánccsoport, a kórus előadása...
Könnyebb a határátlépés mindkét oldalról. Pesti barátaink látogatnak, én is kérek és kapok útlevelet, amely 1957. január 1-jéig érvényes. Lejön a sógornőm, Sós Júlia kisfiával. Véget nem érő beszélgetések, valami fogalmunk lesz a pesti felpezsdülő kulturális életről, a Petőfi Kör munkájáról. Elutazásakor Juci Reményik Találkoztam a szabadsággal című kéziratos versét kapja Apuka ajánlásával.  Október elsején kezdődik az egyetem. Megalakul a Diákszövetség, a Marianum kapujára egy nagy plakát kerül a Diákszövetség munkatervével. Amit rögtön észreveszek rajta, az egy biciklitúra 1957 nyarán a Balatonra. Már tíz éve biciklizek, milyen nagyszerű lesz a Balatont körbejárni. Évnyitó ünnepségen a palotást táncolják. Anyuka trombózist kapott, én látom el, hetekig kell mozdulatlanul feküdnie. Nagyon sok óráról hiányzom, de a dékán igazolja, ismerve a helyzetemet. Október elején van Rajk László újratemetése, Anyukával a rádióból hallgatjuk. Különben a rádió egész nap nyitva van. Felgyorsulnak az események. Gerő beszéde, majd Nagy Imre beszéde, majd a szovjet csapatok bevonulása, majd visszavonulása – minden a rádióból és otthon. Jofka (bátyám, Lám Leó – Lázár György) sürgönye nov. 29-i keltezéssel: Valamennyien jól vagyunk, éljen győzelmünk. Egyetlen kollektív megnyilvánulás van, amin részt veszek. November 1-jén reggel Szőnyi Bélával van óránk. Az óra megkezdése előtt Fülöp Sanyi kollégám, vásárhelyi srác, felkér mindnyájunkat, hogy egyperces csenddel adózzunk a Budapesten hősi halált halt kollégák emlékének. Tudtommal Sanyit ezért nem bántalmazták utólag, de biztos figyelték. Zárójelben jegyzem meg, hogy évfolyamunkon nem volt besúgó. Véletlen szerencse? Harmincöt év után sem derült ki senkiről, hogy informátor lett volna. Ennek köszönhető, hogy az egyetemi évek alatt köztünk kialakult kollegiális-baráti kapcsolatok minden árnyék nélkül a maguk tisztaságában öregségünkig megmaradtak. Aztán az egyetemen kihirdetett közös világítás. Lekésem. Egy darabig nézelődöm előre-hátra, majd egyedül világítok a család és Reményik Sándor sírjánál, ahogy azt minden évben tettük. Három napig euforikus hangulat – vagy vihar előtti csend? Szeretném felidézni a 19 éves Lám Irén életérzését, gondolatait. A kapcsolattartás a számítógép előtti időkben levelezéssel volt lehetséges. A Kolozsvárról elkerült barátaimmal levelezek, a leveleket megtartottam. Múltidézésben most nagy segítségemre voltak. Ebből az időszakból több levelem maradt meg Kónya Ádámtól és egy Vásárhelyen élő biológus kutató kollégától. 
Ezekből és az általam nekik írt levelekből idézek az alábbiakban.
November 6-án este írok Ádámnak egy kétségbeesett levelet: ...Hogy miért nem írtam hamarabb? Olyan zilált lelkiállapotban vagyok már egy hete, s ez talán most lépett a tetőfokra nálam, hogy csodálom, hogy vagyok képes többé-kevésbé értelmes mondatokat írni neked. Hidd el nekem, most kezdem csak látni, hogy nincs igazság a földön. Mindaz, amit kaptunk nevelésünkben, amit láttunk és látunk ma is otthon, a becsületesség, szeretet, szerénység stb. semmit sem ér a mai világban és mindezen túl kell tegyük magunkat.
(...) Át akarom nevelni magam, Ádám! Ezt kell tenni, sajnos, ha a mai világban meg akar az ember élni. A felemelő szépségek, természet, irodalom, de elsősorban talán a zene, ami rám nagy hatással van, az sem nyugtat.
...Valamit tenni kell, valamit át kell formálni magunkban, hogy idomulni tudjon az ember a mai világhoz, mert a világ a széphez, jóhoz soha, de soha nem fog idomulni. A szép és a jó csak időleges, nem állandó, ami az állandó, a szenvedés és a rossz.
Nov. 10., Sepsiszentgyörgy
Kicsi Irocska
Leveledet tegnap megkaptam, de egyenesen megdöbbentett. Ha nem kézzel írtad volna, fel sem ismerném a tartalmáról, hogy tőled származik. 
Tudom, hogy most roppant nehéz körülmények között élsz, s a gondok és a külső világ nyomasztanak szinte a kétségbeesésig. Tudom, most te is elmondhatod: De most oly nehéz. Most egy sugarat / Se tudok hazudni, se lopni. / Vergődő és fénytelen harcokon / El kell kopni.
Ugye, ilyenformán vagy? Nem tudom, ezekben a napokban van-e valaki, akinek nem kellene kétfelé aggódnia. Tegnap történt egy megrázó eset. Egyik legjobb tanítványomnak az apja, amikor megtudta, hogy húga és bátyja Budapesten meghaltak, eszét vesztve előrángatta a magyar zászlót, és fényes nappal megindult a főutcán kiáltozva, hogy mindenki álljon a zászló alá. Százakat elkeserítő látvány volt. Vagy azt hiszed, olyan könnyű óráról órára odaállni huszonöt-harminc figyelő őszinte szempár elé, akik jól tudják, hogy hasonló korú társaik odaát mit művelnek, és feltett kérdéseikre enyhén szólva füllenteni? 
A november negyediki tragédia után fásultság vett erőt az embereken. Otthon a Kossuth rádió és a bécsi rádió adása informált az eseményekről. Üzenetek sokasága. „Élünk.”, „Jól vagyunk, ne aggódjatok.” stb. Reménykedünk az általános sztrájkban, majd Kéthly Anna személyében. Ő ugyanis az egyetlen tagja a forradalmi kormánynak, aki eljutott az ENSZ-hez, hogy beszámoljon a magyarországi helyzetről. Azt hittük, hogy egy autentikus személy beszámolója hatásos lesz, és megsegítik Magyarországot. Ötven év távlatából visszanézve keserűség és kiábrándultság vesz erőt az emberen.  Az egyetemen vészjósló csend. 1957-ben és 1958-ban egyetlen gyűlést sem rendeztek. Az évfolyamunkról nincsen letartóztatás, de a felettünk levőből van. Suttogva terjednek a hírek: ezzel ez történt, azzal az történt. Közben közeledik a karácsony. 1956 magyar karácsonyának hangulatát Márai Mennyből az angyal című verse tükrözi. 
Mennyből az angyal
Az üszkös, fagyos Budapestre.  Oda, ahol az orosz tankok  Között hallgatnak a harangok.  Ahol nem csillog a karácsony.  Nincsen aranydió a fákon,  Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.  Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.  Szólj hangosan az éjszakából:   Angyal, vigyél hírt a csodáról.  (...) Mondd el, mert ez világ csodája:  Egy szegény nép karácsonyfája   A Csendes Éjben égni kezdett –   És sokan vetnek most keresztet.   Földrészek népe nézi, nézi,   Egyik érti, másik nem érti.   Fejük csóválják, sok ez, soknak.   Imádkoznak vagy iszonyodnak,   Mert más lóg a fán, nem cukorkák:   Népek Krisztusa, Magyarország.  (...) Magánszemélyeken kívül 1956 magyar áldozata a Bolyai Egyetem, 1959 tavaszán fognak neki az egyesítésnek. A magyar tanszemélyzeti tagokat és a diákokat szétszórják, kitalálják a szeparatizmus kifejezést. Nem lakhat egy szobában két magyar ajkú diák, nem lehet közös dolgozószobája két magyar ajkú tanszemélyzeti tagnak, mert az már „szeparatizmus”, a többségtől való elkülönülést eredményezhet. Az eseményekről, mivel már nem vagyok diák, a helyi sajtóból és magánbeszélgetésekből értesülök.  Döbbenten vettük tudomásul az öngyilkosságok sorozatát. Szabédi 1959. április 19-én, Csendes Zoltán 1959. május 3-án. Szabédit nem ismertem személyesen, a földrajzos diákokkal nem volt semmi kapcsolata. A Bolyai felszámolására összehívott gyűlés után mondták fel az idegei a szolgálatot. Csendes Zoltán közgazdász volt, az egyetem egyik legtehetségesebb, nagytudású munkatársa, prorektor. A diplománkat ő írta alá. Őt bízták meg a Bolyai felszámolásának adminisztratív végrehajtásával. Erkölcsileg nem vállalta a kiszabott feladatot, megmérgezte magát. Feleségéhez írt levelében tettét azzal magyarázta, hogy súlyos, gyógyíthatatlan betegséget fedeztek fel nála. Arra gondolhatott, hogy feleségét figyelni és faggatni fogják, ettől akarta megkímélni. Felesége egy hónap után, amikor megbizonyosodott, hogy nem maradt áldott állapotban, szintén öngyilkos lett. Múlnak a tragikus eseményekben bővelkedő hónapok, évek. Jómagam és a körülöttem levő barátok, kollégák huszonéves fiatalok, akiknek most nyílik az élet, most ismerkednek szakmájukkal, hivatásukkal, most alapítanak családot. Az élet megy tovább és az élet szép. Nem élhetünk a tragédiák árnyékában. Egyetlen, amit tehetünk, hogy ápoljuk a barátságot a letartóztatottak családtagjaival.  Barátaink 1964 nyarán jöttek haza.
Hantz Lám Irén  Részlet Hantz Lám Irén Emlékek búvópatakja című könyvéből (Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2014) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A magyar–román viszony enyhülésének jelei a forradalom előtt
A forradalom marosvásárhelyi hatását boncolgatva nem tekinthetünk el az előzményeiről, legalábbis az októberi eseményeket megelőző, szembeötlő és a változásokat jelző megnyilvánulások megemlítésétől. Hiszen 1956 folyamán, az év első negyedétől kezdve egy általános enyhülési folyamat zajlott le az országban, ami a magyar–román kapcsolatok javulásában is megmutatkozott. Ez nyomon követhető főként a kulturális, valamint a lakossági kapcsolatok terén. A mintegy évtizede tartó merev elzárkózási politika terén bekövetkezett lazulást Erdély-szerte, így a magyarlakta autonóm tartományban is a többoldalú magyar–magyar kapcsolatok felvétele követte.
A Magyarországtól teljesen elzárt erdélyi magyar közösség előbb rádión és a sajtón keresztül, majd az év nyarától kezdve lehetővé vált magánutazások révén némileg szorosabb érintkezésbe kerülhetett a mélyebb politikai változásokat átélő anyaországgal. Felélénkültek a művelődési kapcsolatok, amelyek lelkesítőn hatottak a magyar kultúrára szomjazó lakosságra. Elsőként Illyés Gyula1 erdélyi látogatásáról számolhatunk be, aki az 1848-as forradalomról szóló, Fáklyaláng c. színműve századik bemutatójára érkezett Marosvásárhelyre 1956. január utolsó napjaiban. Megjelenése Marosvásárhelyen nem csak azért volt meglepő, mert a Romániába látogató ma- gyarországi küldöttségek több éven át alig jutottak el a Magyar Autonóm Tartományba, hanem inkább azért, mert az 1954. október óta óriási sikerrel bemutatott Fáklyaláng egyáltalán nem felelt meg a román ideológiai elképzeléseknek. A tartományi pártszervezet nacionalista és soviniszta színdarabnak te-kintette, és 1955-ben Kovács György író2 a darab betiltását is fontolgatta.3 Ennek ellenére, az ide látogató neves magyar íróval terjedelmes interjút közöl a helyi magyar sajtó, ami egyben figyelemre méltó utalás is az esemény rendkívüli jelentőségére. "Váratlanul érkezett hozzánk – írja az interjút készítő. Eljött Marosvásárhelyre, hogy a Székely Színházban megtekintse a Fáklyaláng századik – s ezúttal kétszeresen is ünnepi – előadását. Ismertük őt, a népi életbe gyökerező, forradalmi hangú, az új élet lüktetését kifejező gyönyörű verseiből, ismertük Petőfijéből, és nem utolsósorban a Fáklyaláng-ból, melyet eleddig közel félszázezer ember látott hazánkban. Mégis – s éppen e sok-sok felejthetetlen élményt nyújtó, maradandó értékű írás révén – személyes jelenlétével szerzett igazi örömet, élményt számunkra."4
A nyár folyamán a leglátványosabb közeledési akció a hivatalos körök által kezdeményezett Petőfi-sírhely felkutatása volt a Segesvár melletti Fehéregyházán. Augusztusban a kutatásokról több cikk is megjelent a romániai magyar sajtóban.5 Közéleti téma lett a magyar jellegű műemlékek védelme. A marosvásárhelyi Teleki Téka vezetője, Farczády Elek például arról számolt be az Utunk augusztus 17-i számában, hogy nemrég az ötödik legrégebbi, XV. század eleji magyar nyelvű kéziratra bukkantak a Tékában, és írásában nyíltan meghirdette a magyar intézmények valódi küldetését: a nemzeti múlt ápolását. Szeptember 27-én pedig Csetri Elek7 és Ferenczi István8 történész kemény hangvételű bírálatot fogalmazott az Előre hasábján az erdélyi magyar műemlékek állapotáról. A két kolozsvári szakember szóvá tette azt, hogy számos kastélyt és kúriát 1944 után kifosztott és lerombolt a lakosság. Másfelől a Vörös Zászló egyes újságírói is utazási engedélyt kaptak. Így szeptember 26-i kezdettel, Marosvásárhelyről Prágáig címmel egy négyrészes, hosszú riport jelent meg a helyi napilap munkatársa, Fábián Lajos tollából, aki a Bukarest–Prága nemzetközi gyorsvonattal jutott a csehszlovák fővárosba Budapesten át, színesen ecsetelve benyomásait.9
A helyi lapban megjelent cikkekből értesülünk a Magyarországról egyre nagyobb számban érkező "vendégről". Ezek közül kiemelkedik Pándi Pál,10 aki az eddigieknél sokkal nyíltabban hirdette a magyar–magyar kulturális együvé tartozást. Augusztusban a Vörös Zászló közölte Pándi cikkét, amelyben vázolta gondolatait: "Közelebb kell kerülnünk egymáshoz! Ma már összehasonlíthatatlanul könnyebb az utazás a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, mint évekkel ezelőtt. Ma már több könyv jut innen oda és onnan ide, mint korábban [...] De még nem elég rendszeresen. Jöjjenek Budapestre, Magyarországra a marosvásárhelyi egyetemisták, munkások, parasztok, értelmiségiek. S jöjjenek Magyarországról diákok, dolgozók Erdélybe."11 Pándi cikke az uralkodó lel- kesedést és várakozást tükrözte. Szeptember elején Ruffy Péter,12 a budapesti Béke és Szabadság munkatársa kéthetes romániai útja során ellátogatott Marosvásárhelyre is, ahol eszmecserét folytatott a Vörös Zászló és az Igaz Szó munkatársaival.13 Egy hét múlva egy 54 fős debreceni és nyíregyházi tejipari dolgozókból álló küldöttség járt itt, és meglátogatta a Transilvania vajgyárat.14 Mindez immár a nyilvánosság előtt, sőt szervezetten történt.
A párt nemzetiségpolitikai fordulatával és hangulatjavító intézkedéseivel is foglalkozott a sajtó. Szeptember 28-án az Előre és a Vörös Zászló is közölte a kormány határozatát a Marosvásárhelyen felállítandó, 134 tagú Állami Népi Együttesről, és aznap arról is tájékoztatott a helyi lap, hogy elkezdődött a Gyergyó rajon történelmét feldolgozó monográfia megírása (amely mindmáig befejezetlen maradt). Az Utunk, szintén szeptember 28-án, beszámolt a Napsugár című gyermeklap létrehozásáról, valamint a Korunk újraindításáról, az Előre pedig október 10-én egy hamarosan induló (valóban csak 1958-ban megjelenő) művészeti lapról tudósított.
De a legjelentősebb változás a mindennapi élet nyilvános ábrázolásában ment végbe. Egy szeptember 30-án kelt, Székelyudvarhelyről szóló riportja végén Tomcsa Sándor15, kihasználva a kínálkozó lehetőséget, kitért a "magyarországi látogatókra" is. "Akárcsak, gondolom, mint mindenütt, nálunk is sokan voltak a nyáron. Szülők rég nem látott gyermekeiket ölelhették keblükbe […]."16 – írja, érzelmesen ábrázolva a szétszakított családok összetartozását, hiszen valóban egyre többen látogatták meg Magyarországról erdélyi hozzátartozóikat. Itt már olyan szóhasználattal és szövegkörnyezettel találkozunk, ami teljesen idegen a korabeli sajtótól: a mondat rejtett értelmezése, hogy a szülő (vagyis Magyarország, mint anyaország), rég nem látott gyermekét (az elveszett Erdély) öleli keblére. Természetesen szimbolikus és nem politikai mezőben mozgott az így is "értelmezhető" mondat, ami nem kerülhette el a figyelmesebb (és a kódolt mondatok értelmezésében már edzett) olvasók figyelmét.17 Úgy, ahogy nem kerülhette el figyelmüket az Előre október 19-i és 20-ai közleménye sem. Az elsőben az 1925-ben eltávolított aradi szabadságszobor helyreállításának az elkezdéséről tájékoztatott, a másodikban Rajk László rehabilitálásáról, mintegy jelezve, hogy kezdetét vette a forradalomhoz vezető út.18
1 Illyés Gyula (1902–1983) háromszoros Kossuth- díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Di-gitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
2 Kovács György (1911–1990) író. 1945-1950 között a marosvásárhelyi Szabad Szó, majd a Népújság szerkesztője. Később az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó szerkesztőbizottságának tagja, a Falvak Népe és az Előre munkatársa. 1952–1975 között nagy nemzetgyűlési képviselő, 1965–1975 között annak alelnöke, 1955–1974 között a Román Munkás (Kommunista) Párt központi bizottsági tagja.
3 BOTTONI, STEFANO: Marosvásárhely ötvenhatja. In: Marosvásárhely történetéből. 2. Új- és legújabb kori tanulmányok. Szerk.: Pál-Antal Sándor–Novák Csaba Zoltán. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007, 207.
4 Vörös Zászló, 1956. február 1.
5 Vörös Zászló, 1956. augusztus 10., 14, és 26; Utunk, 1956. augusztus 17.
6 Farczády Elek (1890–1974) középiskolai tanár, történész, 1951–1961 között a marosvásárhelyi Bolyai Dokumentációs Könyvtár (1961-től Teleki-Bolyai nevet viseli) vezetője.
7 Csetri Elek (1924–2010) erdélyi történész, A Bolyai, majd 1959-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
8 Ferenczi István kolozsvári régész.
9 Vörös Zászló, 1956. szeptember 26., 29, október 3. és 11.
10 Pándi Pál (Eredeti neve: Kardos Pál, 1926–1987) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja.
11 Vörös Zászló, 1956. augusztus 18.
12 Ruffy Péter (1914–1993) Pulitzer-emlékdíjas (1991) erdélyi, de 1940-től Magyarországon élő újságíró, író.
13 Vörös Zászló, 1956. szeptember 6.
14 Vörös Zászló, 1956. szeptember 13.
15 Tomcsa Sándor (1897–1963) elbeszélő, drámaíró. Több ideig tisztviselő Székelyudvarhelyen, 1929-től a Brassói Lapok, később pedig a Romániai Magyar Szó és az Előre munkatársa.
16 Vörös Zászló, 1956. szeptember 30.
17 A szöveg értelmezését lásd még: BOTTONI 2007, 209.
18 Rajk László (1909–1949) székelyudvarhelyi születésű magyar kommunista politikus, 1946-tól belügyminiszter, koncepciós per áldozata. A Rajkra vonatkozó tudósítás Rajk László temetése címen jelent meg, amelyben közzétették nálunk is öt társával együtt történt rehabilitálását, és újratemetésének lebonyolítását. Lásd: Vörös Zászló, 1956. október 20.
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)
Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész.
1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?”
1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet.
A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el.
1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens.
A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

1945: egy kíméletlen thriller Erdélyben
Török Ferenc 1945 című, 13 nemzetközi filmfesztiválon díjazott alkotásának lesz díszbemutatója Kolozsváron szombaton, november 11-én este fél 8-tól a Győzelem moziban. A vetítésen részt vesz Török Ferenc rendező és Szántó T. Gábor forgatókönyvíró. A filmnek további három romániai városban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Bukarestben is lesz díszbemutatója november 10. és 13. között, a romániai mozikban november 10-től kezdik forgalmazni a produkciót, áll a Filmtett szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
„A Szántó T. Gábor novellája alapján készült filmdráma története 1945 augusztusának egyetlen napján játszódik, egy kelet-magyarországi faluban, ahol mindenki a jegyző fiának az esküvőjére készült. A téma a második világháború utáni újrakezdés a vidéki Magyarországon.”, olvasható a beharangozóban.
Török Ferenc filmje a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Panoráma szekciójában mutatkozott be idén tavasszal, ahol elnyerte a közönségdíjat. Összesen 13 fesztiválon díjazták, további 19 filmfesztivál versenyprogramjába hívták meg, bemutatták már New Yorban és Torontóban is, november folyamán további 25 országban kerül a mozikba, a hónap végén pedig Los Angelesben debütál. Az 1945 című alkotás a BBC Tíz film, amit meg kell nézni novemberben elnevezésű listáján is szerepel.
A Berlinálén Török Ferenc rendező elmondta, 12 évébe telt elkészíteni a filmet, amely western elemekkel, állandó feszültségre építő fekete ballada. Szántó T. Gábor forgatókönyvíró szerint a film azért rendkívül népszerű olyan országokban is, ahol nem ismerik a magyar történelmet, mert a téma „a világ minden pontján ugyanazt jelenti, ezért arat mindenütt sikert”.
A film forgatókönyvét Szántó T. Gábor és Török Ferenc közösen írta, operatőre a világhírű Ragályi Elemér, látványtervező Rajk László, zeneszerző Szemző Tibor, hangmester Zányi Tamás, vágó Barsi Béla. A fontosabb szerepeket Rudolf Péter, Tasnádi Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Szarvas József, Znamenák István és Nagy-Kálózy Eszter alakítja. Szabadság (Kolozsvár)