"Erdély és Csíksomlyó hűséges fiát, a néprajztudomány doktorát, DOMOKOS PÁL PÉTERT temetjük ma, március 4-én, a Farkasréti temetőben, Budapesten. /Édes hazámnak akartam szolgálni. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./ Sírját moldvai csángók állták körül. Kívánsága szerint a temetési szertartást a Csíksomlyón székelő erdélyi ferences rendtartomány főnöke végezte. "Nem túlzok, ha azt állítom, hogy Domokos Pál Péter támasz és héttér nélkül, csupán Krisztusba vetett rendíthetetlen bizalommal, egyedül nekivágott", hogy felkeresse és felfedezze a moldvai csángókat, méltatta az elhunyt jelentőségét. /Fodor György: Búcsú a csángómagyarok vándorapostolától. = Valóság (Bukarest), márc. 6./ Domokos Pál Péter néhány jelentős könyve: A moldvai magyarság /Csíkszereda, 1931/ - további kiadások: Kolozsvár, 1934, Kolozsvár, 1941 /ebben az évben újabb kiadás/, bővítve: Magvető, Budapest, 1987. Mert akkor az idő napkeletre fordul. 50 csángó népdal. /Kolozsvár, 1940/, /Rajeczky Benjaminnal közösen/: Csángó népzene 1-2. /1956, 1961/, "édes hazámnak akartam szolgálni" Kájoni János: Cantionale Catholikcum, Petrás Incze János: Tudósítások. Összeállította Domokos Pál Péter /Szent István Társulat, Budapest, 1979/ Rendületlenül. Márton Áron Erdély püspöke /Budapest, 1989/ "

Gregorián a Vártemplomban
Nem először jár Marosvásárhelyen a kolozsvári Schola Gregoriana Monostorinensis. Szombaton ismét találkozhatott a Jakabffy Tamás cantus magister vezette együttessel a közönség: Spiritus Domini címmel mutatták be a Vártemplomban középkori latin gregorián és magyar protestáns graduálénekekből álló műsorukat. A gregoriánról keveset tud a mai ember. Ismereteink pótlását, kiegészítését vallja céljának a kolozsmonostori katolikus egyházközség 12 éve alakult gregorián szkólája, amely az egykori bencés apátság helyén álló Kálvária-templom kulturális-szellemi légkörében ébresztgeti a gregorián korális szunnyadó hagyományát. * A szkóla: énekegyüttes és "kétlépcsős" műhely: egyik célja, hogy (újra) funkcionális liturgikus szolgálattá tegye a gregorián éneket, a másik pedig az, hogy a gregorián kultúrát megismertesse, testközelbe hozza azok számára, akik jobbára csak "múzeumi tárgyat", az egyháztörténet poros relikviáját látják benne. Az énekelt szövegek a kultusz szolgálatába szegődnek; amit hallunk: emberi hanggal élővé tett liturgikus tevékenység. * Sokan csak a mély színű férfikari hangzást, a "kolostori" hangulatot tartják a gregoriánhoz illőnek, hitelesnek. Ma már tudjuk, hogy a gregorián jellegzetes középkori előadására éppen a magas és mély hangok váltakozása vagy együtthangzása volt jellemző. A férfihangok rendszerint gyermekhangokkal kombinálódtak, a gyermekek talán többször énekeltek magukban, férfihang nélkül, mint amazok gyermekhang nélkül. * Nem énekeltek más zenét a középkor nagyszámú női közösségei sem: rájuk gondolva a női kari előadást is hitelesnek kell tartanunk. Sőt, adataink vannak férfi és női hangok kombinációjával énekelt középkori gregorián gyakorlatra is, a 20. századi koncertkörülmények közt pedig a tipikus vegyes kari hangzást – főképpen egyes nagyobb tételek előadásakor – nem nélkülözhetjük. A változó énekszerepekkel előadott középkori szertartást ugyanis mai körülmények közt alig idézhetjük föl másként, mint hogy a 15–20 perces cikluson belül kisebb és nagyobb együtteseket, mély és magas vagy kombinált hangzásokat, szólókat és összkart váltogatunk – nem tarka összevisszaságban, hanem jól átgondolt rend szerint, s az énekelt műfajoknak megfelelően. (Szendrei Janka – Dobszay László – Rajeczky Benjamin: Magyar Gregoriánum) * Jakabffy Tamás és énekes társai ismét jó szolgálatot tettek: Istennek, embernek, hitnek, kultúrának. A karnagy rövid bevezetővel és az egyes számok előtt közérthető magyarázatokkal is szolgált. A repertórium: Iubilate Deo misekezdő ének (introitus) húsvét III. hetén; Cognoverunt discipuli alleluja-ének húsvét III. hetén; Örülj és örvendezz húsvéti antifona, "melyet a graduálkönyvekben introitusnak neveznek". Spáczai-graduál; Lauda anima mea falajánlási ének (offertorium) húsvét III. hetén; Az egy bizony Istent Szentháromság-vasárnapi invitatórium. Eperjesi-graduál; Cantate Domino áldozási ének (communio) húsvét III. hetén; Spiritus Domini misekezdő ének (introitus) pünkösd vasárnapján; Sancti Spiritus adsit nobis gratia pünkösdvasárnapi szekvencia (Notker-Balbulus). * A hallgatóság áhítattal fogadta az ajándékműsort, és hálás tapssal jutalmazta a kolozsvári előadóművészeket. A kis társulat igényességére vall az is, hogy a szkólát magyarul és angolul bemutató fényképes és külön az esti műsort ismertető lapokkal kedveskedett közönségének, utóbbin található az eddig megjelent nyolc CD-jüket felsoroló diszkográfia. Hogy az élmény ne menjen feledésbe, a műsor után lemezt is vásárolhattunk. Aki behatóbban kíván érdeklődni e téma iránt, elérheti a www.hhrf.org/schola honlapon.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A csángó sors útjain – Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim
A magyar tájak és népcsoportok igazán hivatott kutatói az általuk vizsgált területben és közösségben sosem pusztán a kutatási témát látták, de valamiként a magyar sorskérdések megtestesülését is. Ilyen, önmagán messze túlemelkedő jelentésű kutatási terrénum volt például Kós Károly számára Kalotaszeg, Bálint Sándornak Szeged és népe és ilyen volt Domokos Pál Péternek Moldva földje, a legelhagyatottabb magyarok, a csángók népe.
A zenetanár, népzenekutató Domokosnak a húszas évek végén került a kezébe Bartók Béla A magyar népdal (1924) című könyve, amelyben szerzője arról panaszkodott, hogy Kodály Zoltánnal az egész magyar nyelvterület népzenéjét föltérképezték, csupán egyetlen nagyobb fehér folt maradt, a moldvai csángó vidék. Ez indította a székely tanárt, hogy magára vállalja e Kárpátokon túli táj ősi zenei anyagának fölgyűjtését. Csakhogy a fonográffal rögzített népzenei felvételek mellett más hozadéka is volt két kutatóútjának. A fiatal Domokos Pál Péter ugyanis fölismerte, hogy a moldvai csángók archaikus népi kultúrája olyan kincs, amely tudományos jelentősége mellett az egyetemes nemzeti kultúra szempontjából is hihetetlenül fontos, mert szinte kövülete, zárványa a koraközépkori magyarság nyelvének, mentalitásának, gondolkodásának, folklórjának. Másik ráismerése pedig az volt, hogy a román hatalom a csángók teljes beolvasztására törekedvén olyan múltat hazudik a csángóknak, amilyen jövőt szán nekik: románt.
A fölfedező úton járó, mélyen hívő Domokos Pál Pétert mégis az rendítette meg legjobban, hogy a csángók erőszakos románosításában a román katolikus egyház viszi a főszerepet. A krisztusi szeretet tanát hirdető egyház szinte brutális módon tette és teszi lehetetlenné, hogy a csángók anyanyelvükön gyakorolják vallásukat, hogy a maguk nyelvén imádhassák az Istent.
Domokos Pál Péter két, egyenként három hónapos kutatóutat tett Moldvában: 1929-ben a magyar nyelvterület tömbjében elhelyezkedő településeket kereste föl, 1932-ben – Laczkó László nevű egyetemi hallgató útitársával együtt – a szórványfalvakban járt. Mindkét alkalommal az Ojtozi szoroson lépte át a történelmi országhatárt, első útján gyalogosan, utóbb kóberes szekérrel indult útnak, fazekas székelynek álcázva magát a már akkoriban is gyanakvó és sűrűn kellemetlenkedő hatósági emberek megtévesztése végett. Két útjának jegyzeteiből készítette el a Moldvai útjaim című hosszabb írását, amely a szerző A moldvai magyarság (1941) című nagyszabású művében látott először nyomdafestéket. Ezt a mintegy öt ív terjedelmű dolgozatot nyújtja át most az olvasóknak Halász Péter szerkesztésében és előszavával a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal, éspedig két nyelven. A román fordítás (amely Bartha György munkája) arra szolgál, hogy a magyarul már nem értő, nem olvasó csángók is megismerhessék a róluk szóló alapvető művet, illetve, hogy nem egészen elfogult román anyanyelvű olvasók is autentikus forrásból tájékozódhassanak ebben a „kényesnek” mondott kérdésben.
A Moldvai útjaim műfaját elég nehéz meghatározni. Vannak részei, amelyek útleírásra emlékeztetnek, bizonyos passzusai adatokkal, táblázatokkal, névsorokkal kiegészített tanulmányként olvashatók, más részeiben folklorisztikai értekezésnek mutatkozik, miközben szépirodalmi ihletésű részeit is élvezheti az érdeklődő. Abban a tekintetben viszont egységes a szöveg, hogy szerzője szinte kínosan ügyel a tárgyilagosságra, csak a legritkábban engedi érzelmeit, megrendülését kifejeződni. (Ritka kivétel, amikor a csángók elpanaszolták neki, hogy még az idős haldoklók sem gyónhatnak anyanyelvükön a magyart üldöző román papoknak.) Domokos Pál Péter nem követ időrendet, nem követi bejárt útja vonalát, mert egyszerre utazott térben és időben, bebarangolta egész Moldvát az Ojtozi szorostól Jászvásárig (Iasi), miközben visszanyomozott időben az etelközi emlékmaradványokig. Írásában folyvást a megismert jelenkori állapotot a múlt dokumentált tényeivel szembesíti.
A szerző a két utazás alkalmával – vagyis fél esztendő alatt – összesen 52 moldvai településen fordult meg. Az 1920/30-as évek fordulóján még csaknem romlatlan, csorbítatlan gazdagságában találta a moldvai magyar nyelvterület hagyományos közösségi műveltségét. Az utazása óta eltelt háromnegyed évszázad alatt számos faluból kiveszett a magyar szó, sok helyütt némult el a magyar ének és imádság. Joggal mondhatjuk, hogy Domokos Pál Péter volt a moldvai csángó-magyar élet teljes gazdagságának utolsó hírmondója.
A kutatóutak legfőbb hozadéka természetesen – a szerző célja szerint is – a gyűjtött népzenei kincs volt, amely a Rajeczky Benjáminnal közösen összeállított Csángó népzene három kötetében (1956, 1961, 1991) látott napvilágot. Vagyis a Moldvai útjaim afféle „ráadása” lett e fontos gyűjteménynek. Domokos minden fontos tényt, érdekes megfigyelést, tanulságos tapasztalatot lejegyzett a csángók életéről: megörökítette a szellemi és tárgyi néprajz emlékeit, a halottas szokásokat és hiedelmeket, a történelmi események folklorizálódott emlékeit, a viseletek sajátosságait, az eszközök és tárgyak (pl. szövőszék, szekér) alkatrészeinek névanyagát, a ballada születésének rekonstruálható mozzanatait, a kender megmunkálásának menetét, a falvak lakóinak személynév-anyagát, a családtörténeti tényeket, a népszámlálási eredményeket és így tovább. (Itt érdemes idézni egyik, ma már hihetetlennek tetsző megállapítását: az 1920-as évek végén Bákó (Bacau) megye minden hatodik lakosa magyar anyanyelvű volt!) És persze lejegyezte a csángók mindennapi életének jellemzőit, a maga utazásának fontosabb epizódjait, ismétlem, szinte sosem adva hangot érzelmeinek, megrendülésének. A szerzőt a tudományos megismerés vágya fűtötte, ezért vállalt minden veszélyt, megpróbáltatást, elismerést nem remélve fáradozott, fagyoskodott, kutatott fél éven át.
Két utazása során bejárta a Tatros völgyét, Bákó megye magyar falvait, bebarangolta Román és Jászvásár környékét. Áttekintette a plébániák és filiák híveinek névsorait, elemezte a csángó népesség névanyagát. Méltatta a magyar kántorok (a „diákok”) túlbecsülhetetlen szerepét az anyanyelvű vallásgyakorlásban, számba vette a házak berendezését, az emberek viseletét, az eszközöket és szerszámokat. Szomorúan állapította meg, hogy sok helyütt már csak az asszonyok tudtak magyarul.
Lejegyezte a román nyelvre „térítő” papok működésének legfölháborítóbb eseteit, fölmászott a templomtornyokba a harangok föliratait megörökíteni, leírta az értékesebb oltárképeket, számba vette a magyar nyelvű énekeskönyveket, megörökítette a kevés számú magyarul tudó pap érdemeit, lemásolta a román nyelv kötelező használatára fölszólító rendeletet.
Domokos Pál Péter tehát minden fontos és jellemző tényt, mozzanatot, adatot híven megörökített, valamennyi megállapítását gondosan dokumentálta, a számsorokat összevetette, forrásait szembesítette, vallomástevőit szó szerint idézte, és csak a legritkább esetben fűzte mindehhez a maga személyes érzelmeit.
A ritka esetek egyikeként megjegyezte: „A harangozónál nagy lelki szükségletet és a magyar szó utáni vágyakozást látva, mélységesen megindultam…” És följegyezte azokat a fájdalmas epizódokat is, amikor lehetséges adatközlői, énekesei nem mertek magyarul megszólalni, nehogy a páter vasárnap kiprédikálja őket a templomban. Bánatosan rögzítette azt is, hogy Prezest községben ellenségesen fogadták, még az éjszakai szállást is megtagadták tőle.
Egyszóval Domokos Pál Péter híven és pontosan rögzítette dolgozatában mindazt, amit a moldvai csángók körében 1929-ben és 1932-ben tapasztalt, ahogyan maga írta: „a csángómagyar sors keserű képét erőtlen szavaimmal próbáltam láttatni.” Azt, hogy mit jelent a magyar tudományosság számára Domokos Pál Péter munkássága, ma már jól tudjuk. És hogy mit jelentett a csángók számára a működése? Nos, ezt jelképezheti az a legenda, amely utazását követően több helyütt is fölbukkant Moldvában: álruhában itt járt a magyar király, hogy megismerje a csángó-magyarok nehéz sorsát…
(Domokos Pál Péter: Moldvai útjaim. Kétnyelvű kiadás. Csíkszereda, 2005. Hargita Kiadóhivatal, 340 p. /Bibliotheca Moldaviensis/)
Mezey László Miklós
www.irodalmilap.net / Polísz, 2006. 88. szám
Erdély.ma