"Kádár János politikai pályájáról rendezett vitafórumot a Bibó István Közéleti Társaság Budapesten. Huszár Tibor szociológus kifejtette: tulajdonképpen az egész Kádár-életút rejtély, és különösen az ötvenes években még több rejtélyt foglal magában. A kutató szerint az egyik ilyen az, amelynek nyomán napirendre került a Nagy Imre-csoport ügyének "elintézése". Baráth Magdolna, a Történeti Hivatal tudományos főmunkatársa a Kádár-Gerő-viszony szempontjából közelítette meg a politikus 1956 utáni pályáját. Kérdésként fogalmazta meg: miért igazolták át az MSZMP-be 1957-ben azokat a korábbi pártvezetőket, köztük Gerő Ernőt, akik az évtized elején elkövetett törvénytelenségek egyértelmű felelősei voltak, s miért csak 1962-ben zárták ki őket. A két politikus közötti emberi kapcsolat érdekes példájaként említette Gerő Kádárhoz írt magánlevelét, melyben - már súlyos betegen - azt kérte, hogy vegyék vissza a pártba, mert párttagként szeretne meghalni. Rainer M. János, az 1956-os Intézet főigazgatója úgy vélte: Kádár és Nagy Imre kapcsolatában ugyancsak számos rejtélyes momentum található. "Az 1950-es évek elején-közepén útjaik többször elváltak, majd megint találkoztak" - fogalmazott a kutató. 1956. október 23-ától november elejéig szoros kapcsolat jellemezte tevékenységüket, majd november 4-én bekövetkezett a döntő fordulat. /Társadalomtudósok Kádár Jánosról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./"

"Három kötetet jelentetett meg az 1956-os forradalom évfordulója előtt a budapesti 1956-os Intézet Közalapítvány. Az Ötvenhat után című könyvben Rainer M. János történész a Kádár-korszak kezdetétől a máig terjedő időszakot, Tischler János "Hogy megcsendüljön minden gyáva fül" című munkájában a lengyel és a magyar nemzet sorsfordító eseményeit, míg a Múlt századi hétköznapok című tanulmánykötet a Kádár-rendszer kialakulásának éveit tekinti át. Kende Péter a könyvbemutatón úgy vélte, hogy 1956 egy ideig összekötő kapocs volt a magyar társadalom legkülönbözőbb felfogású tényezői, csoportjai között, az elmúlt 10-15 évben ez a hatás véget ért és éppen az ellenkezőjére fordult. Tischler János elmondta: a kötet a 2001 májusában lengyelül megjelent munkájának átdolgozott változata. A Múlt századi hétköznapok című könyv fordulópont az 1956-os Intézet tevékenységében - jegyezte meg Gyáni Gábor egyetemi tanár. A Kádár-rendszer kutatása felé vették az irányt. /Új kötet a forradalomról. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./"

A történetírás megtette kötelességét 1956-tal szemben. A kiadott kutatómunkák és primer források letisztult képet adnak a forradalomról. Az újságíró szerint az, hogy alapos ismeretekkel rendelkezünk, az a budapesti 56-os Intézet tevékenységének köszönhető. Litván György és Rainer M. János intézetigazgatók és munkatársaik nagyon sok tanulmányt és kutatást publikáltak. Ezekből a munkákból kitűnik, hogy a forradalom ideiglenes diadala egyértelműen a felkelők érdeme, de az ellenzéki magatartást tanúsító, párton belüli értelmiség, és Nagy Imre nélkül nem lett volna forradalom. /Csoma Botond: A forradalom él! = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./ Valójában a forradalom a felkelő hősöknek köszönhető és nem a kommunista pártellenzéknek!

A rendszerváltás nemcsak politikai-gazdasági fordulat, hanem a nyilvánosság forradalma is volt. Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére az 1989-es közvetítések ismétlésével és ritkán látható dokumentumfilmekkel emlékezik június 16-án a Magyar Televízió. Történelemformáló műsorfolyamnak számított az MTV 1989. június 16-i adása, mikor a köztévé négyórás élő közvetítése számolt be Nagy Imre és mártírtársai ravatalozásáról a Hősök terén. A történelmi felvételeket a miniszterelnök és mártírtársai kivégzésének 51., illetve újratemetésének 20. évfordulója alkalmából június 16-án, teljes terjedelmében ismét levetíti a Magyar Televízió. Az Ötvenhatos vértanúk emléknapján értékes dokumentumfilmeket is vetít a köztévé, amelyek Nagy Imre forradalmi szerepvállalását, elítélésének és kivégzésének történetét, valamint a mártír miniszterelnök kultuszának kialakulását mutatják be. Rainer M. János és Bohó Róbert Nagy Imre élete és halhatatlansága című kétrészes dokumentumfilmje a forradalmi eseményekre, a koncepciós perre és az újratemetésére koncentrál. /Emléknap Nagy Imre és társai tiszteletére. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 16./

Kádár
Május 26-a, néhai Kádár János magyar pártvezető századik születésnapja alkalmából a Politikatörténeti Alapítvány szervezésében előadás-sorozatot rendeztek Budapesten. A nagy érdeklődés mellett megtartott előadásokat rangos magyar történészek (Romsics Ignác, Bárdi Nándor, Földes György, Rainer M. János és mások, köztük a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán) és Robert Gough angol kutató tartották.
Miközben érdeklődéssel hallgattam az előadásokat, azon kaptam magam, hogy hiába keresek aktuálpolitikai utalásokat, célozgatásokat, netán propagandisztikus kijelentéseket, a történészek valamennyien megmaradtak a szakma által elfogadott és a kutatókra jellemző tárgyilagosságnál. A hiba természetesen bennem van, aki a napi hírözönben folyamatosan kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy minden vagy szinte minden híradás csak az éppen hatalmon levők dicsőítését, az eredmények felmagasztalását szolgálja. Tisztelet a tartásos média egyre szűkebb körének, amely még ellenáll ennek a "korparancsnak" itthon és otthon egyaránt.
Az élményszerű előadások sokféle párhuzamra adtak alkalmat számomra. Ennek egyik, nagyon is időszerű kérdése: miért van az, hogy a magyar társadalom máig sokkal elnézőbben viszonyul Horthy Miklós személyéhez, mint Kádár Jánoséhoz? Míg az egyiknél folyamatosan hivatkozik arra, hogy kénytelen volt a német szuperhatalom kottája szerint játszania, addig a másiknak nem nézi el, hogy a szovjet hatalom szolgáltatta "zenére" kellett "táncolnia"?! Holott a két világháború között Magyarország nem volt német megszállás alatt (1944. március 19-ig), míg Kádár idejében (1956–1989), de előtte és még utána is egy ideig végig jelen voltak a szovjet csapatok ("ideiglenesen", ugye…) anyaországunkban. Miért lehet szinte elnézően kezelni a köztudatban, hogy az egyik magyar állampolgárok százezreit küldte a halálba (Don-kanyar, holokauszt), a másikat viszont súlyosan elítélik (jogosan) azért, mert ugyancsak magyar állampolgárok ezreit küldte börtönbe, halálba, százezreit kényszerítette elmenekülni az országból?!
Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti két kérdésre csak alapos, felkészült szakemberek által végzett közvélemény-kutatás tudna választ adni, de számomra enélkül is adódik a kézenfekvő válasz: azért, mert a magyar társadalomban továbbra sincs meg a komoly elhatározás a saját múlttal való őszinte szembenézésre! Ismétlem önmagam: a magyar ember nemcsak Petőfi (A magyar nemes) idejében nem szeretett olvasni, mostanság sem hajlik erre. Másként nem történhetne meg az, hogy a napokban lezajlott és nyugvópontra még mindig nem jutott hisztéria Nyirő József hamvai miatt immár diplomáciai hadakozáshoz vezetett Magyarország és Románia között, miközben egyszerű tény, hogy Kádár János hamvait öt évvel ezelőtt elrabolták, felesége maradványait szétszórták, a tetteseket máig nem sikerült azonosítani. Pedig azért annyi arányérzék lehetne végre bennünk, hogy (össze nem keverve művészetet és politikát!) Kádár Jánost a huszadik századi magyar történelem egyik meghatározó személyiségeként ismerjük el, míg Nyirő József irodalmi munkásságának megítélését bízzuk az olvasókra és az irodalomtörténészekre, közéleti szerepének megítélését pedig a történészekre. Nekem, anélkül, hogy akár a történészek, akár az irodalmárok táborába tartoznék, akárcsak olvasóim döntő hányada, azért lehet határozott véleményem arról, hogy az arányokat tekintve, szigorúan most a két, fent említett személyiséggel kapcsolatban, súlyos tévesztés akár csak egy lapon is emlegetni őket.
Természetesen nem szándékozom megkerülni azt sem, hogy a közeli választásokkal kapcsolatban szóljak néhány szót, megtettem eddig is, és igyekszem következetesen elmondani véleményemet arról, ami életem fővárosában, Marosvásárhelyen történik. Nem várom, hogy olvasóim többsége velem egy véleményen legyen, de azt kell mondanom, hogy személy szerint értetlenül állok az előtt a jelenség előtt, amely a biztos kudarchoz vezet június 10-én: a megosztottság olyan foka, amelyről soha nem tudtam volna elképzelni, hogy bekövetkezhet. És a legfájóbb az, hogy általam egyébként nagyon tisztelt, értékes emberek nem képesek felülemelkedni egyéni sértettségen, vélt vagy valós mellőzöttségen, és olyan gyűlölettel viseltetnek nemzettársukkal szemben, ami immár fizikai erőszakra buzdító, megsemmisítésre törekvő cselekedeteket hív elő. Döbbenettel olvasom, hogy választott polgármestert, családját létében fenyegető üzenetek röpködnek oda- vissza Maros megyében. Vajon senkinek nem jut eszébe inkább, legalább egy perc erejéig, hogy például Nagy Győző mérnöknek bár megköszönje, amiért 1992-ben, nagyon nehéz előcsatározások után elvállalta (és megnyerte, mert egységesen szavaztunk mellette!) a polgármester- jelöltséget?! Miért nem jut legalább annyi időnk, hogy Csegzi Sándornak megköszönjük, őszintén, minden hátsó szándék vagy rosszul értelmezett tekintélytisztelet nélkül, amiért 12 év alpolgármesteri tevékenysége alatt számtalan rendezvénnyel, tudományos és művészeti eseménnyel, alkotással gazdagította Marosvásárhelyt, és minden alkalommal csupán a közösség érdekének elsőbbsége miatt lépett hátrább, elfeledve sértést, egyéni ambíciót?
Persze közben zajlanak a Marosvásárhelyi Napok, de azt nem kellene elfelejteni, hogy ennek a rendezvénysorozatnak a megteremtője Fodor Imre egykori (1996-2000) polgármester volt. Tudom, róla néha említést tesznek a Napok során, bár amit Ő megálmodott, arra már csak nyomaiban emlékeztetnek néhány éve a rendezvények, még az időpontot is megváltoztatta a Város fura ura. Mégis, illene elgondolkodni, hogy az itt említett három városvezetőnk mindegyike az RMDSZ támogatásával, döntő többségében a magyar nemzetiségű marosvásárhelyiek szavazatával jutott helyzetbe, alkalmi, jelentéktelen "magyar" konkurenciával szemben. Aki úgy gondolja, hogy elég volt az RMDSZ-ből, jöjjön valaki "más", az arra fog ébredni, hogy június 11-én ugyanazt fogja hallgatni munkába induláskor, amit 2000-ben hallott: "sa va fie clar, Florea-i primar!" Én már soha életemben nem fogom elfelejteni azt a 2000. június 19-i hajnalt, amikor a második fordulóban győztes csapata ezt skandálta az RMDSZ-székház Apolló- épületi ablakai alatt.
Virág György. Népújság (Marosvásárhely)

Új könyv
Az ügynök arcai
Az ügynök arcai címmel új könyv jelent meg az ügynökkérdés kutatásáról nemzetközi kitekintéssel a Libri Kiadó gondozásában. Az ügynökvadászat helyett a cél az aktákban szereplő emberek motivációinak és az ügynökkérdésről folytatott vitáknak a megértése – közölte Horváth Sándor, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a kötet szerkesztője az MTI-vel.
Mint mondta, a kötet egyebek mellett arra keresi a választ, hogy miért éppen 1989 után váltak minden országban olyan fontos kérdéssé az ügynökügyek, a tanulmányok közreadásának pedig fontos célja, hogy "azok a történeti összehasonlítás és a megértés irányába tereljék az ügynökkérdésről folytatott, gyakran hisztérikus vitákat".
A kötet tanulmányai a társadalomtörténet, a mindennapok története és a nemzetközi összehasonlítás nézőpontjából elemzik a kérdéskört, az elméleti írások mellett pedig olvasmányosabb, szélesebb érdeklődésre számot tartó témákat is taglalnak, ugyanis hiába közismert elnevezések a kommunista korszakból a III/III, a Stasi, a Securitate és a KGB – még ezen szervezetek működésének feltárására sem történt átfogó, nemzetközi összehasonlító kísérlet – mutatott rá.
Horváth Sándor úgy fogalmazott: az akták őrzésére alakult intézmények megismerése azért is fontos, mert azoknak mindegyik országban kiemelt szerepük volt 1989 után a közelmúltról folytatott vitákban, amelyeknek már szintén van múltja, s ezek ugyancsak szerepelnek a kötetben.
A tanulmányok első blokkjában Gyáni Gábor, Gyarmati György, Rainer M. János, Takács Tibor és Ungváry Krisztián többek között azt vizsgálja, hogy miért váltak az ügynökügyek fontossá a közéletben és a történetírásban, mire jók és mire nem az akták, és mi tudható meg belőlük a társadalomról és a mindennapokról. A kötet szakít azzal a gyakorlattal, amely szerint a magyar szerzők előszeretettel hivatkoznak a környező országok állambiztonsági szolgálataira és irataik őrzési módjaira úgy, hogy alig-alig ismerik őket – jegyezte meg.
Megemlítette: a tanulmányok második részéből kiderül, hogyan őrzik a Stasi, a Securitate vagy a lengyel állambiztonság iratait. A franciák második világháborús kollaborációjának emlékezete éppúgy fontos téma a kötetben az emlékezet működése miatt (K. Horváth Zsolt), mint a szovjet ügynökök magyarországi jelenléte (Baráth Magdolna).
A tanulmányok harmadik részében az aktákat társadalomtörténeti kérdések megválaszolására használják a szerzők. Müller Rolf a fényképek és a politikai rendőrség kapcsolatával, Pető Andrea a nők és az állambiztonság, Tabajdi Gábor pedig a titkos lakások és a városi tér szerepével foglalkozik. Az egyházak megfigyeléséből kiemelkedik Mindszenty József megfigyelési ügye.
Standeisky Éva egy "literátus ügynök" mindennapjairól ír, aki a rendszerváltás után a szélsőjobboldalt erősítette. A tömegkultúra állami ellenőrzése pedig a Beatrice együttes állambiztonsági aktáiból válik érthetőbbé. Népújság (Marosvásárhely)

A legvidámabb barakk
Magyarország a szovjet táborban 
Amint azt Rainer M. János anyaországi egyetemi tanárnak a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, a Kós Károly Akadémia keretében tartott előadásából megtudhattuk, a második világháború úgy ért véget, hogy Magyarország nem volt a szó szoros értelmében vett önálló állam, ugyanis 1944. március 19-én megszállták a vele kezdetben szövetséges Németország csapatai, hosszas harcok után pedig, 1945. április 13-án a szovjet hadsereg foglalta el.
A történész kifejtette: hazánk további sorsát is a világpolitika határozta meg, hiszen a nyugati nagyhatalmak Sztálinnal Jaltán már 1945 februárjában megegyeztek Európa háború utáni újrafelosztásáról. Ennek értelmében a szovjet befolyási övezet Berlin közepéig tartott, és a német fegyverletétel után még úgy tűnt, hogy ettől keletre a Nyugatnak egyetlen hídfőállása sem marad. Így eshetett meg, hogy Magyarország függetlenségétől és önállóságától ismét megfosztva, egy globális rendszer, az úgynevezett szovjet (vagy más szóval szocialista) tábor tagja lett. Ez persze nem volt a véletlen műve, hiszen a Szovjetunió ebben az időben egy nyugatról fenyegető szárazföldi katonai inváziótól tartott, s ezért a külpolitikáját a nagyobb terület-nagyobb biztonság elve, valamint a szocialista rendszer kiterjesztésére való törekvés határozta meg. 
Lengyelországnak és Magyarországnak a szocialista táborba történő betagolása nem zajlott simán, mert széles körű ellenállás bontakozott ki. Ennek következtében pedig az olykor lázadásba, sőt Magyarország esetében forradalomba torkolló társadalmi és politikai feszültségek által egyre súlyosbodó gondokat, valamint anyagi és emberi áldozatokat jelentettek a szovjet vezetésnek.
Természetesen a moszkvai hatalom rendelkezett a lázadó országok kézbentartásához szükséges eszközökkel, melyek közül a helyi hazaárulók soraiból toborzott egységes és hozzájuk lojális pártvezetés volt a legfontosabb. Ők a maguk során ugyanis a szovjet segítséggel megszervezett államvédelem, illetve a hadsereg által ellenőrzésük alatt tartották a társadalom egészét, s annak intézményeit. Ha pedig netán helyzetük mégis megrendült, akkor Moszkva politikai síkon azonnal beavatkozott, de nem rettent vissza a katonai lépésektől sem, amint azt 1956-ban Magyarországon vagy 1968-ban Csehszlovákiában bebizonyította.
Az is igaz viszont, hogy bár leverték az 56-os forradalmat, és az ország továbbra is szovjet megszállás alatt maradt, a külső és belső zsarnokság egyaránt engedmények megtételére kényszerült, s a bevezetett reformok az életszínvonal növekedéséhez és bizonyos fokú szabadság megvalósulásához vezettek. Mindezek következtében pedig a szocialista táboron belül Magyarország egy külön barakknak számított, mely később a legvidámabb jelzőt is kiérdemelte. 
Természetesen, ez sem volt véletlenszerű, mert így Moszkva a szocializmus reformjának mintaállamaként büszkélkedhetett vele, és szalonképessé mosdatott vezetőjét, Kádárt egyfajta közvetítőként használta kelet és nyugat között. Ennek ellenére azonban Magyarország továbbra sem rendelkezett önálló hadsereggel és külpolitikával, tehát független államnak sem volt mondható. 
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

1956 hatása 1989-re
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatása a magyar rendszerváltoztatásra címmel rendezett konferenciát a Demokratikus Átalakulásért Intézet az 1956-os forradalom 60. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián (MTA) hétfőn.
Az 1956-os forradalom verte az első szöget a kommunizmus koporsójába; akkor indult el az a folyamat, amely a kelet-európai országok felszabadulásához vezetett 1990-ben – mondta Martonyi János egyetemi tanár, a Demokrácia Központ Közalapítvány kuratóriumának elnöke, az első és a második Orbán-kormány külügyminisztere a megnyitón. Az 1956-os forradalom a szabadságért és az igazságért folytatott küzdelem egyik kegyelmi pillanata volt. Az egyéni és a közösségi szabadságért, nemzeti függetlenségért indított harcban a múlt század egyik legfontosabb világtörténeti eseményévé vált – mondta Martonyi János. A kelet-európai rendszerváltások 1956 nélkül nem úgy és nem akkor zajlottak volna le. A forradalom 33 éven át, egészen a rendszerváltásig meghatározta a magyar valóságot, teljesen nyilvánvalóvá tette a kommunista rendszer illegitimitását, és meghatározta a magyar identitást – hangsúlyozta Martonyi János.
Tölgyessy Péter, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának munkatársa, korábbi szabad demokrata, majd fideszes országgyűlési képviselő előadásában kifejtette: az 1956-os forradalom és az 1989–90-es rendszerváltás nagyon távol áll egymástól. Míg 1956-ban klasszikus forradalom zajlott, amelyben a nép elsöpörte az elnyomó rendszert, addig 1989-ben senki nem akart forradalmat: sem a nyugati politikusok, sem az elit – beleértve az állampárti és az ellenzéki politikusokat is –, sem pedig a társadalom. Nem az utcán bukott meg a rendszer, a kommunista hatalom hamarabb megértette, hogy vége, mint az átlag magyar – jegyezte meg a rendszerváltás egyik főszereplője és jelenlegi kutatója. Tölgyessy Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy a kelet-európai átalakulások közül azok voltak igazán sikeresek, amelyekből a társadalom is kivette a részét. Míg Észtországban vagy Csehszlovákiában 90 százalék feletti részvétel volt az első szabad választásokon, addig Magyarországon csupán a 60 százalékot haladta meg. Mint mondta, az 1990-es választást nem elsősorban azért élte meg keserűen, mert nem győzött a pártja, hanem mert Magyarországon nem tapasztalta a nyugati-európai országokban választások idején az utcákon, a társadalomban megnyilvánuló ünnepi, örömteli hangulatot. Ugyanakkor hozzátette: 1989 beteljesítette elsődleges küldetését, és elvezette az országot az első szabad választásokig. Az igazi gondok utána kezdődtek. A rendszerváltást – ha már a társadalom nem igazán vett benne részt – az eredményessége is legitimálhatta volna, ám ez is elmaradt; az így kialakult helyzeten csak az igazságba vetett hit és egy sikeres polgárosodás változtathat – mondta. Tölgyessy Péter a Nagy Imre-temetés és a köztársaság 1989-es kikiáltása kapcsán arra utalt, hogy a pártállami vezetés azt az elvet követte: amit nem tudsz legyőzni, annak próbálj az élére állni.
A privatizáció visszásságaira vonatkozó kérdésre úgy válaszolt: lehettek tárgyak, munkaeszközök, amelyek tisztességtelenül cseréltek tulajdonost, ám a cégek, vállalatok formájában létező állami vagyon versenyképtelenné, értéktelenné vált és gyakorlatilag elolvadt a szocializmus utolsó időszakában. A pártállami vezetők felelősségre vonásáról szólva Tölgyessy Péter úgy vélekedett, hogy bár szóltak mellette morális érvek, a reformkommunista vezetés nem vesztette el teljesen a népszerűségét, az 1994-es választásokon aratott nagyarányú győzelme pedig politikailag eldöntötte az igazságtétel ügyét.
Kónya Imre, az Antall-kormány belügyminisztere, volt MDF-es politikus szerint az embereknek rossz a véleménye a rendszerváltásról, az illúziók nem váltak valóra, kicsit előbbre is tarthatnánk, de ezért nem 1989 a felelős, hanem ami utána következett. Talán a politikai osztály 1989-ben még meglévő együttműködési készsége hiányzik – jegyezte meg az egykori politikus. Ha 1989 megtisztul az aktuálpolitikai értelmezésektől, akkor kapaszkodó lehet egy eljövendő nemzedék számára, és egyszer még büszke lehet az ország a rendszerváltásra ugyanúgy, mint az 1956-os forradalomra – vélekedett Kónya Imre.
Rainer M. János egyetemi tanár a demokratikus ellenzék 1956-hoz fűződő viszonya kapcsán kiemelte: a forradalom a morális alapot jelentette a Kádár-rendszerrel való szembenállásban. 1956 emlékezetét őrizték többek között a demokratikus ellenzék szamizdat kiadványai, repülő egyeteme és a Bibó-emlékkönyv – mondta.
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke előadásában felvetette: vajon az értelmiség mindig képviselte-e ’56 sokszínűségét, hiszen nemcsak a második nyilvánosságban élt a forradalom emléke, de például Nagy Gáspár versei, Kósa Ferenc, Sára Sándor vagy Jancsó Miklós filmjei is a forradalmat idézték fel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro