25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Seprődi János és a rovásírás
Seprődi János (1874–1923) egyetemi városa Kolozsvár volt, 1898-ban szerez diplomát, s mindjárt a református kollégium tanára lesz. Nincs adatunk arra, hogy ebben a korai időszakban fölfigyelt volna a rovásírás kérdéskörére. Nem "fertőzte meg" az 1902-ben kezdődő nagy rovásírás-párharc, amikor is a készülő szobrok talapzataira kerülő rovásírásos szövegek hiteles vagy hamis voltának bizonyítása volt a fő feladat.
Mandics György: Róvott múltunk trilógiájának III. kötetében (Arad, 2011) megtalálható a Történelmi személynévmutató és életrajzi útmutató összeállítás, amely részletesen tájékoztat minden rovásírással kapcsolatos eredményről, híradásról. Seprődiről ennyi olvasható: Seprődi János (1874-1923), erdélyi zenetörténész. Minden más utalás hiányzik.
Benkő András a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése (Bukarest 1974) kötet bevezetőjében így fogalmaz: "Ugyancsak 1906-ban kezd foglalkozni behatóan a Kájoni kódex-szel, s nemsokára három év munkáját foglalja össze az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent tanulmányában". Írásának címe: A Kájoni-codex irodalmi- s zenetörténeti adalékai. Bp. XIX. k. (1909)… 24 dallampéldával, négy fotókópiával.
Seprődi összeállította Kájoni műveinek "sorozatát", amely 23 tételt tartalmaz. A 8. számú munka rovásírás- vonatkozású, íme a bekezdés pár sora: Régi mód szerént való ABC, mellyel régente a székelyek éltek, mellyet vissza kell olvasni és írni. Fr. Joannem Kajoni Scribebat 1673… Kájoni a székely ábécét egy hittani művébe írta bele, amely később elveszett.
Nos, itt Seprődi két nagyon lényeges dologra tér ki. A rótt (= írt) sorokat székely ábécének nevezték, mivel a legtöbb feliratos emlék a Székelyföldről való, és hogy a szöveget "vissza kell olvasni és írni". Ez a jobbról balra haladó írásmódot jelenti, a legtöbb emlékünk ilyen formában maradt fenn.
A Kájoniról szóló tanulmány egyik fejezete A kódex hangjegyírása címet viseli. Seprődi megállapítja: "Olyanformán vagyunk a hangjegyírással, mint a helyesírással… minél régebbre megyünk vissza, annál kevesebb hűséget és pontosságot találunk benne… Szakasztott így van a hangjegyírással is. Ha a régi betűírás nem tett különbséget a különböző e hangok között, s nem tartotta szükségesnek jelezni a magyar a és á hang közti eltérést, bizony a hangjegyírás is kezdetben csak vázlatosan, nagyjában rajzolta le a zeneművet".
Lám, a régi székely (magyar) rovásírás harmadik sajátosságát is ismerte Seprődi. E sajátosság lényegét magam így írtam körül: "régi emlékanyagunkban nem jelölték a magánhangzók hosszúságát, és a kettőzött mássalhangzókat is csak egy betűvel írták. Ez is arról tanúskodik, hogy ez az írásfajta valójában a távoli múlt hozzánkig érő »üzenete«". (A székely (magyar) rovásírásról. Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006.).
A rovásírás, illetve a régi hangjegyírás két témakörének összekapcsolása Seprődi gondolatvilágának eredetiségét mutatja.
Mellékelten közöljük a Kájoni rovásábécéje 1673-ból összeállítás fénymásolatát: az ábécé mellett írásmutatvány is szerepel. Cikkünk annak idején a Népújság 1999. április 10-i számában jelent meg (4. old.), utóbb beépült a Beszélő rovásemlékek kötetünkbe is (Hoppá Kiadó, Marosvásárhely, 2008). Az írásmutatvány pontosított olvasatát ott találja meg az érdeklődő olvasó.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

A lélekmadár Tolla
Téli pompában zárja hatodik esztendejét a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll. Hótalan, hideg estéken múzsák táncából rajzolódnak ki az ünnep díszletei, Beke Sándor és Kiss Székely Zoltán lírája, Ráduly János Hitem című haikuja is vágyott fehérséget teremt, idéz vissza körénk. Persze, a Toll legfőbb ismertetőjele a színek sokszínűsége, talán éppen ezért villan fel a hótisztaság mellett a napfosztottság szürkéje (Albert-Lőrincz Márton), az Őszpiros (Bartus Rozi), illetve a nyári hónapok pillanatfelvételeiből utóhatásként maradt ragyogás (Kiss Lehel). Prózájában is gazdag a kínálat, újra kézen fognak a folytatásban kibontakozó alkotások (Csire Gabriella: Regélő napkelet, Ferenczi Enikő: Harmat, Tar Károly: Pánik, Ráduly János: Félperces történetek), és magukkal ragadnak az erre az egy találkozásra szólók (P. Buzogány Árpád: Ló ajándékba, Elekes Ferenc: Mit kell megcélozni?, Molnos Ferenc: Kand úr).
Az Élő néphagyományok rovat is olvasmányosságával vonz magához, többek között Ráduly Találós meséi hangján. A folytonosságot biztosítja a korábbi Tollakban indított, anyanyelvi, illetve költői életművet bemutató tanulmányok soron következő részlete (Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében, Kozma László: Juhász Gyula költői világa). Izgalmas olvasmányt kínál az 1916-18-as évek Adyját megidéző Pomogáts Béla a költő egyik legnagyobb alkotásának – Ember az embertelenségben – címét viselő irodalomtörténeti munkával. Szintén figyelemre méltó Bertha Zoltán Bálint Tiborról, a 60-as, 70-es, 80-as évekbeli "erdélyi sors különleges szavú megörökítőjéről" szóló írása.
A Maradandó művészet terében ezúttal is Kedei Zoltán fogad. Különös egybeesés, hogy telet idéző műtermi gondolatainak egyik központi motívuma a lélekmadár, amely akár az udvarhelyi lap metaforájának is tekinthető. "Most a sötétben keresem a színes tollú lélekmadarat. Várom a megváltó pillanatot, amikor a színes tollú lélekmadár beragyogja a barbárság viháncoló tereit." Krisztus születéséhez kapcsolódnak a próza és líra hitbeli üzenetei (T. Ágoston László: Karácsonyi gondolatok, Czirják Edit: Gondviselés, Fülöp Kálmán: Karácsonyeste).
A névjeggyé vált szerkezeti felépítésnek megfelelően a lapvégi hangok ezúttal is a legkisebbekhez szólnak. Beke Sándor, Tar Károly, Csíki András, Jancsik Pál, P. Buzogány Árpád versei, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád és Mester Györgyi prózája teszi számukra is simogató, kedves élménnyé az idei negyedik Tollal való találkozást.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Nyolc plusz egy irodalmár a korondi huszonötből
Szombaton este bensőséges hangulatú irodalmi estre került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Dersi János-termében. A korondi Hazanéző folyóirat antológiája huszonöt szerzőjéből 8+1-en jöttek el, hogy a vásárhelyi művészetkedvelő közönséggel találkozzanak.
A házigazda Nagy László unitárius lelkész köszöntötte A föld szerelme című antológia (kiadta a korondi Firtos Művelődési Egylet 25 éves Hazanéző folyóirata) Vásárhelyre látogató szerzőit, de mint később kiderült, jó néhányan közülük itthonról jöttek haza. Jelen volt Kedei Zoltán képzőművész, aki – már mondani sem kell – szintén marosvásárhelyiként rajzolta meg a huszonöt szerző portréját. Így legalább valamennyien „helyben” lehettek a találkozón.
Ambrus Lajos főszerkesztő a kötetcímről mondta el, hogy mit is takar. Itt egy éjszaka többet ér, mint más helyt sok jó év – idézett egy Korondról elszármazottat, s ha még így sem hinné valaki, hát megtoldotta egy korondi-amerikás magyar vélelmével, aki miután hosszú évek múlva hazajött, imigyen fakadt ki: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig tart, már Parajdon leszálltam volna a vonatról. Ha valakinek ezek után még magyarázni kell, hogy mit jelent a szülőföld szeretete, az kérdezze orvosát, gyógyszerészét – tette hozzá.
Mindjárt utána az amúgy Kibéden élő, de korondi születésű Ráduly János olvasott fel hatot a legutóbbi félperceseiből. Előtte azonban elmondta: a nyáron lesz a bolyais hatvan éves érettségi találkozójuk, ami újfent bizonyítja: minden út innen vezet valahova, vagy Korondra, vagy a világba, de mindenképpen haza.
Az ugyancsak Korond szülötte Tófalvi Zoltán sajnálatos módon nem lehetett jelen a találkozón, de Nagy László lelkésszel üzent, aki felolvasta az antológiában szereplő, özvegységére városi szolgálatba szegődő hatgyerekes asszonyról szóló elbeszélésének egy részletét.
Józsa Jánost fazekasként mutatta be a főszerkesztő, minthogy az is a mestersége a keramikusnak. De hogy nem ragadt le az agyag bűvöleténél bizonyította az is, hogy helyretette a fogalmakat – a Hazanéző a Mórickővel (itteni menedékül szolgáló oltáros-pados barlang) és a Szállással szembeni földrajzi hely, ahonnan haza néztek a Korondról vészek elől elmenekült, s épp hazatérőben lévő székelyek. S csak úgy mellékesen megtudtuk róla azt is, hogy olyan képtárat adományozott Korondnak, amire nem egy város lenne büszke.
A ravai születésű Kedei Zoltán képzőművész főszerkesztői nógatásra rajzolta meg a kötet számára a huszonöt szerző portréját, aztán további különösebb nógatásra már nem is volt szükség ahhoz, hogy újrarajzolja az egészet a korondi képtár számára. A szerző-kiállítás portréi még két hétig láthatók a Bolyai téri unitárius templom termében.
A korondi unitárius lelkész, Demeter Erika amolyan „noviciája” az antológiának, de minden esélye megvan, hogy nagyobb formátumú képpel bevonuljon a korondi művész-képtárába (itt még csak egy kisebb formátumú, a kötet számára készült portréja látható), ugyanis az általa felolvasott novella predesztinálja erre. Molnos Ferenc is Korond szülötte, de most épp Szovátán él. A felolvasott rodostói történetével arra szándékozott fényt deríteni, hogy egy rodostói török kecskecsiszár szemében hány kecskét ér egy enyhén gömbölyödő székely asszony.
A Korondon csak iskola-igazgatóskodott, amúgy dányáni születésű, Vásárhelyen élő Bölöni Domokos szokásához híven elkápráztatott sajátságos humorával. Ezúttal azt hallgatta el előlünk, hogy miként rontotta Bindász a tempert. Azóta sem tudja senki, de ettől függetlenül harsányan nevettek a groteszk történeten.
A felolvasások után szeretetvendégségen beszélgettek tovább a szerzők a hallgatókkal. Bebizonyosodott: minden út Korondról vezet Vásárhelyen keresztül Korondra, esetleg kisebb kibédi, ravai, dányáni, szovátai kitérőkkel. Nos, ez a szép és jó ebben a kis erdélyországi Tündérkertben – mi mindenhol otthon vagyunk benne – hangzott el az eseményen.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

Aprócska feltámadások
Február 7-én, szombaton tartották a korondi Firtos művelődési egylet Hazanéző című folyóiratának újabb bemutató estjét Marosvásárhelyen. Az eseménynek az Unitárius Egyház Dersi Jánosról, az egyház nagy jótevőjéről elnevezett, Bolyai téri tanácsterme kínált otthont, a házigazda, Nagy László lelkész önzetlen közreműködésével.
A rendszerváltozás hozta szabad szellemi légkörben számos új kiadvány született, a művelődési egyesületek, körök, alapítványok örökérvényűnek szánt névjegyeiként. Az elektronika "győzelmével" a nyomtatott sajtó legkorábban ezekben a körökben múlt ki, és jobbára elenyésztek a működtető szerveződések, és a kiadókra is rájár a rúd.
A korondi Hazanéző dacol az idővel. Ambrus Lajosnak és helyi hazafi társainak köszönhetően fölveti a fejét, mint Tompa László magányos fenyője, és történjék bármi is: megjelenik!
Olvasótábora széles, Budapestig, Vancouverig, Melbourne- ig, sőt Fenyőkútig és Pálpatakáig terjed: tudnak róla, emlegetik, idézik, és nem ritkán a széles világba jelle-gült korondiak büszkén párosítják a portéka mellé, mert van annyira mutatós, mint a pompás népi kerámia.
Jól teszik hát, akik szólnak, hogy jó hazafelé tekinteni, legyen bárhol az otthonod.
Boldog az elme és a szív, mikor azt lükteti s dobogja: szülőföldem, szerelmem.
A lap fennállásának negyedszázados évfordulója alkalmából antológia jelent meg a köréje gyülekező szerzők műveiből. Így éppen huszonöt írás kapott helyet A szülőföld szerelme című gyűjteményben, melyet Ambrus Lajos főszerkesztő ismertetett felvezetőjében. Kedei Zoltán festőművész elkészítette a szerzők portréit, ezeket két hétig tekinthetik meg az érdeklődők a színhelyen. Az antológiát több székelyföldi településen is bemutatták, ezúttal a következő szerzők szólhattak a népes közönséghez: Ráduly János író, néprajzi gyűjtő, Kedei Zoltán festőművész, Demeter Erika korondi unitárius lelkész, író, Józsa János keramikus művész (aki értékes képzőművészeti gyűjteményét adományozta a korondi galériának), Molnos Ferenc korondi születésű szovátai író, festő, újság- és tévészerkesztő, Bölöni Domokos marosvásárhelyi író, szerkesztő, aki 1973-tól tizenhét éven át működött pedagógusként a híres sóvidéki településen.
A mindvégig oldott, kedves hangulatú találkozás jó alkalmat kínált azok számára is, akik egykor elkerültek otthonról, akik hosszú évek óta nem találkozhattak földijeikkel. Hogy csak két kitűnő korondit említsek: öröm volt látni Orzánné Ambrus Erzsébetet, a Székely Népi Együttes egykori táncosát, aki százat tudott fordulni hajdanán; Domokos István koreográfust, táncmestert, aki három évtizedig vezette a tánckart, ő a Bolyai Tudományegyetemet cserélte föl a táncegyüttessel.
Múlnak az idők, de a szülőföld szeretete ott lebeg az emlékezet fölött.
Páll Lajos nélkül nincs Korond. Ha mégis, akkor nem az.
Mint valami szigorú patrónus, figyelte a falról népének ezt a küsded gyülekezetét az ecset és a szó nagy sóvidéki művésze. Végre nem ő alkotta, hanem őt alkották oda fel, a falra. Persze, kissé mindig féljük őt, mint régente, ha szemvillatásával ezért-azért meg- megfeddett.
Damján B. Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

A székely írástudás kutatója
Ráduly János (1937. október 27.) töretlen kitartással, irigylésre méltó szorgalommal írja és jelenteti meg rovásíráskutatói munkásságának újabb és újabb eredményeit. Cikkeinek mennyisége bizonyosan három számjegyű; önálló kiadványként megjelent rováskötetei a húszhoz közelítenek immár.
Őstörténet és rovásírás (Editura Garabontzia Kiadó Marosvásárhely, 2015) című munkája könyvismertetéseket, recenziókat tartalmaz. "Olyan könyvek bemutatására vállalkoztam – olvassuk az Utószóban –, amelyeknek szerzői tudományos tartással nyúltak a feldolgozandó témákhoz – mértékadó magatartásukat tehát követésre méltó példákként kezeltem." Egykori tanára, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor 1968-béli írását idézve saját szakmai hitvallását is erősíti, amikor elhatárolódik a "merőben képzetlen, kritikátlan vagy legfeljebb nagyon csekély felkészültségű, gyenge ítélőképességű nyelvészkedő műkedvelők" csoportjaitól, akik "az évszázadok folyamán már hatvan- egynéhány nyelvvel rokonítgatták Közép- Európában társtalanul árva nyelvünket". Az anyanyelvünket valamiféle ősnyelvfélének tartó szövegelők nem a józanság hűvös ellenérveivel, hanem a megszállottság rögeszmés kitöréseivel válaszolnak azoknak, akik kételkednek fellegjáró elméleteikben, és ezzel sok zavart keltenek az átlagolvasók körében. (Elég, ha barangolni próbálunk e témában a világháló szövegrengetegében...)
Örömmel tölti el a kutatót, jelzi Ráduly, hogy felfigyelt a magyar rovásírásra a Nemzetközi Szabványosító Bizottság, és ekként írásrendszerünk felkerült a különféle rovásírástípusokat tartalmazó listára. "A lényeg: a nemzetközi elismertségnek örvendő kutatók zöme úgy látja, hogy nem lehet kétségbe vonni a székely (magyar) rovásírás belső-ázsiai és délkelet-európai (Dél-Urál, Észak- Kaukázus, Etelköz) stb. kapcsolatait. Az arámi ábécéhez való kötődésünk elfogadott tény. Tehát nem beszélhetünk több mint tízezer éves Kárpát-medencei magyar (székely) rovásírásról."
A kötet szövegei (Trilógia a rovásírásról, Magyar őstörténeti minilexikon, A sztyeppei civilizáció, Könyv Kazáriáról, Magyar nyelvű mondat Észak- Kaukázusban, Sorok a Rovásatlasz kötetről, Rovásírásunk első említése, Régi rovásszámainkról) a Népújság Színes Világ című hétvégi mellékletében jelentek meg. (Azért jelezzük ezt, mert a címek alapján a lap internetes archívumában azok is megtalálhatják e méltatásokat, akik a kiadványhoz, kis példányszáma miatt, nem juthatnak hozzá.)
A két legfrissebb "termék": Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata, illetve A vargyasi rovásemlék ugyanannál a Garabontzia Kiadónál jelent meg idén, 2015-ben. A homoródkarácsonyfalvi rovásfelirat, mondja a szerző, minden kétséget kizáróan az 1200-as években keletkezett, tehát 13. századi nyelvemlékünk. (Ez az anyag korábban a Beszélő rovásemlékek c. kötetben is megjelent, önálló kiadványként most juthat el az érdeklődőkhöz.)
A másik könyvecskéről ízelítőnek álljon itt ez a részlet: "a székely (magyar) rovásírás egyik legkorábbi nyelvemléke bukkant elő Vargyason. A mondat, amelyet az ’írott’ kő őriz, mindenképpen az úgynevezett nyelvemlékes korban keletkezett. Jelentősége tehát fölmérhetetlen. A székely írástudás, a székely rovásírás régi-régi voltát igazolja."
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Dokumentumfilmek néprajzi értékeinkről
Elkészültek azok a dokumentumfilmek, amelyek a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa pályázatán kaptak anyagi támogatást. A Forrásközpont kezdeményezte program célja Hargita megye néprajzi értékeinek bemutatása filmes eszközökkel. Az idei hét alkotás között portréfilmek, a székely konyhát, babonákat, víz hajtotta szerkezeteket megjelenítő alkotásokat találunk.
Bálint Arthur Babonák című alkotásában a mindennapi élet eseményeihez, történéseihez kapcsolódó hiedelmek, babonás cselekvések bemutatását tűzte ki célul. Mint kiderül, életmódtól, világszemlélettől függetlenül hatnak ezek a babonák a különböző korosztályok képviselőire ma is.
Fábián Kornélia filmje a siménfalvi kosárfonással kapcsolatos: Teremtő kéz– portréfilm a siménfalvi, a Népművészet Mestere címet viselő Ráduly Jánosról. Az Erdély-szerte ismert kézműves a Népművészet Kiváló Mestere címet is megszerezte, munkájához az oktatás is hozzátartozik. Szakmájáról, életéről vall ez alkalommal.
Bocskor-Salló Lilla filmje (Orczád verítékével – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője) a székely kapuk tanulmányozóját, az Europa Nostra-díjas pedagógust mutatja be, akinek életművéhez tartozik a máréfalvi tájház létrehozása, illetve helyismereti kutatások.
Fábián Kornélia öt tájházat mutat be (Tájak, beszélő házak – Hargita megye tájházai) az intézmények felelőseit megszólaltatva. Máréfalva, Székelyszentlélek, Tordátfalva, Korond és Lövéte tárgyi hagyatéka az egész székelység becses kincsei közé tartozik.
Fecső Zoltán a vízzel hajtott szerkezetek egykor elterjedt, népszerű fajtáját Fűrészmalmok címmel mutatja be. Az évtizedekkel korábban a hatalom által leromboltatott, lebontatott deszkametszők most, jelképesen is, az újonnan épített ivói létesítmény által támadnak fel.
Szabó Károly az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálta (Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha). A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalács sütés folyamatát örökítette meg.
Hadnagy Árpád Levente Könyvbe szőtt gondolatok címmel készített portréfilmet a farkaslaki Jakab Rozáliáról. A nyugdíjas pedagógus gazdag életművét a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség életműdíjjal ismerte el (szőtteseiért), később az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat közművelődési, néprajzgyűjtői munkásságáért kapta. Több mint tíz helyismereti és néprajzi témájú könyv szerzője, a farkaslaki Tamási-kultusz ápolója.
Székelyhon.ro

Hét dokumentumfilm készült néprajzi értékeinkről
Elkészültek azok a dokumentumfilmek, amelyek a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa pályázatán kaptak anyagi támogatást. A Forrásközpont kezdeményezte program célja Hargita megye néprajzi értékeinek bemutatása filmes eszközökkel. Az idei hét alkotás között portréfilmek, a székely konyhát, babonákat, víz hajtotta szerkezeteket megjelenítő alkotásokat találunk.
Bálint Arthur Babonák című alkotásában a mindennapi élet eseményeihez, történéseihez kapcsolódó hiedelmek, babonás cselekvések bemutatását tűzte ki célul. Mint kiderül, életmódtól, világszemlélettől függetlenül hatnak ezek a babonák a különböző korosztályok képviselőire ma is.
Fábián Kornélia filmje a siménfalvi kosárfonással kapcsolatos: Teremtő kéz – portréfilm a siménfalvi, a Népművészet Mestere címet viselő Ráduly Jánosról. Az Erdély-szerte ismert kézműves a Népművészet Kiváló Mestere címet is megszerezte, munkájához az oktatás is hozzátartozik. Szakmájáról, életéről vall ez alkalommal.
Bocskor-Salló Lilla filmje (Orczád verítékével – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője) a székely kapuk tanulmányozóját, az Europa Nostra-díjas pedagógust mutatja be, akinek életművéhez tartozik a máréfalvi tájház létrehozása, illetve helyismereti kutatások.
Fábián Kornélia öt tájházat mutat be (Tájak, beszélő házak – Hargita megye tájházai) az intézmények felelőseit megszólaltatva. Máréfalva, Székelyszentlélek, Tordátfalva, Korond és Lövéte tárgyi hagyatéka az egész székelység becses kincsei közé tartozik.
Fecső Zoltán a vízzel hajtott szerkezetek egykor elterjedt, népszerű fajtáját Fűrészmalmok címmel mutatja be. Az évtizedekkel korábban a hatalom által leromboltatott, lebontatott deszkametszők most, jelképesen is, az újonnan épített ivói létesítmény által támadnak fel.
Szabó Károly az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálta (Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha). A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalács sütés folyamatát örökítette meg.
Hadnagy Árpád Levente Könyvbe szőtt gondolatok címmel készített portréfilmet a farkaslaki Jakab Rozáliáról. A nyugdíjas pedagógus gazdag életművét a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség életműdíjjal ismerte el (szőtteseiért), később az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat közművelődési, néprajzgyűjtői munkásságáért kapta. Több mint tíz helyismereti és néprajzi témájú könyv szerzője, a farkaslaki Tamási-kultusz ápolója.
A szervezők már tervezik a filmek Hargita megyei bemutatóját.
L. I.
maszol.ro

Baráti ünneplés sok kedves könyvvel
– Százfelé mutatnak útjaink, ünnepeinket is az ezerféle érdek és kötelezettség korlátai közé kell szorítanunk. Vége a ráérős világnak. Ezért aztán nem minden barátunk lehetett ott karácsony másodnapján a hetvenéves Baróthy Ádám és a hatvanöt éves Hadnagy József köszöntésén a marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán tetőtéri új műtermében – válaszolja kérdésemre Bölöni Domokos, aki ezúton is köszöni a művésznek a lehetőséget. – De akik el tudtak jönni, nem bánták meg, mert az ünnepeltek, valamint az Istvánok és Jánosok koccintásos köszöntésén túl voltaképpen könyves találkozássá nemesedett az együttlét. Baróthy Ádám Reményik Sándorról készült rajzából csak keveseknek jutott, de néhányan láthatták a Reményik alapította Pásztortűz című kolozsvári folyóirat néhány régi példányát, amelyekkel megajándékozott a szobrászművész.
Az igazi ajándék azonban Székely Ferenc frissen megjelent beszélgető-könyve volt (Égbe nyúló kapaszkodó. Születésnapi beszélgetések. Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2015). Sorrendben a harmadik ilyen munkája a szerzőnek, akit immár nyugdíjas könyvtárosként is külön köszönthetünk. Interjúalanyai: Ablonczy László, Baróthy Ádám, Csávossy György, Cseke Péter, Gál Éva Emese, Hadnagy József, Kapui Ágota, Kocsis István, Köntös- Szabó Zoltán, Tar Károly.
Székely Ferenc Kolozsvár felől, a Mezőségen át ért Marosvásárhelyre, hogy a két megjelent beszélgetőtársnak, Baróthy Ádámnak és a Debrecenből érkezett Hadnagy Józsefnek "még azon melegében", akár a karácsonyi kalácsot, átnyújthassa a könyvet.
– Ilyenkor, a két ünnep között élmény találkozni azokkal, akik valamiképpen részei voltak a napjainknak. Nem a rokonságra gondolok ezúttal, hanem a barátokra, munkatársakra, jelesen a toll embereire.
– Igen, írókra, költőkre, újságírókra, szerkesztőkre. Ha mód van rá, nem jövünk üres kézzel. Akinek friss kötete van, siet dedikálni a barátainak. Magam így juthattam pár új könyvhöz, kiadványhoz. Hadd említsem a címére nézve talán furcsa, ám annál sokatmondóbb riportkötetet: Nem magyarul magyarok. Riporttábor Óradnán és Randaborbereken, MÚRE 2015, szerzői: Ambrus Attila, Ambrus Melinda, Antal Erika, Bögözi Attila, Deák Gyöngyi, Farkas-Ráduly Melinda, Gáspár Melinda, Gáspár Sándor, Kovács Péter, Maksay Magdolna, Moldován Zenkő, Prózsa Lilla- Zsuzsanna, Rácz Éva, Sarány István, Sarány Orsolya, Szekeres Attila, Szucher Ervin, Vadas Henrietta. Köszönöm Gáspár Sándornak a kedvességét és a szép dedikációt.
Baricz Lajosnak nemrég írtam a Különös karácsony című könyvéről. De ez idáig nem ismertem a zenét szerző Simon Kinga kántornő jegyezte szép képes-kottás kiadványt (Baricz Lajos megzenésített versei. A 20 éves Jubilate és a 10 éves Szent Cecília együttes ünnepi kiadványa, Marosszentgyörgy, 2014, CD- vel). Baricz Lajos hozott az általa szerkesztett Harangszó című Kolping-újság karácsonyi számából is azoknak, akiket még ott talált. (Hivatali kötelezettségei ellenére is bejött egy szeretetteljes kézfogásra.)
A Nagykenden élő Fülöp Kálmánnak is most jelent meg a harmadik verseskönyve: Harmatcsepp a fény porában (Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015, a borítón Kedei Zoltán munkája). A szerző nem lehetett közöttünk, de családja segítségével eljuttatott egy-két példányt, mutatóba.
Székely Ferenc nem felejtette otthon az Erdőszentgyörgyi Figyelő ünnepi számát sem, benne számos érdekes írás mellett egy-két marosvásárhelyi vonatkozású szöveggel (Kedeiről, Hadnagyról).
Ráduly János gyengélkedett, mégis gondoskodott némi angyalfiáról: mindjárt három friss könyvet küldött, dedikálva. Az első: Makfalva két régi rovásemléke, a második: Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjáról, a harmadik pedig: Jajkiáltások a fehér papíron (1989. július 24 – augusztus 23.) A szerző száz könyvének jegyzéke (1974 – 2015). Mindhárom könyv a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál jelent meg, 2015-ös évjelzettel. Stílszerűen ez utóbbi Ráduly János századik munkája. Beszédes a címe!...
A házigazda művész ajándéka sem maradt el, azoknak, akik még nem részesültek volna a Szivárvány kapuja (Pinokkió-rajzok, Juventus, Marosvásárhely, 2015) című képes-verses könyvecskéből.
– Hangulatos "évzárónk" volt, fejezi be a rövid számvetést Bölöni Domokos. – Barátaink sikereinek jó együtt örülnünk. Nem szeretem a közhelyeket, de itt most még hozzáteszem: az öröm forrása pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet.
Doszlop Imre Lídia Naómi. Népújság (Marosvásárhely)

Utak, ünnepek a Tollban
Tavalyi adósságot törlesztek, amikor 2015 negyedik Erdélyi Tollát a kezembe veszem. Meg is bánom rögtön a halogatást, hiszen a székelyudvarhelyi irodalmi, művelődési folyóirat már a találkozás első pillanatában izgalmas témával láncol magához, Csontos Mária tolmácsolásában Reményik pályakezdéséről mesél… De az írott szó mestereinek múltját előhívó rovat másik olvasmánya, Bertha Zoltán „Társak a Gondban” (Sütő András esszéi erdélyi írókról) című munkája is igazi irodalomtörténeti csemege. 
A sajtótörténetnek szentelt oldalakon a Székely Útkereső című folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990 és 2007 közötti sajtóvisszhangjának megtalálásához kapunk iránytűt, illetve Beke Sándor főszerkesztő válogatásában meg is ismerhetünk jó párat ezekből a hangokból. Szintén itt vehetjük számba azt a 125 lapot, amelyekből a rendszerváltás után a romániai magyar sajtó új térképe körvonalazódott. 
Természetesen nem marad el a Székely Útkereső évfolyamaiból nyújtott kóstoló sem, amellyel Beke Tollról Tollra megörvendezteti az olvasót. Ezúttal Kölcsey (A szabadsághoz), Reményik Sándor (Nagy magyar télben), Juhász Gyula (A Hymnus), Babits Mihály (Karácsonyi ének), József Attila (Karácsony), Benedek Elek (Mióta nagyapó lettem), Beke Sándor (Tücsökszerenád) lírájában merítkezhetünk meg pár pillanatra, szépprózát Csire Gabriellától (Megszólal az aranycsengő) és Nagy Zoltán Mihálytól (Azon a télen – részlet) kapunk. Egyed Ákos Mátyás király alakját idézi fel 1990-ben, a nagy uralkodó halálának 500. évfordulóján kelt írásában, Kelemen Katalin Kőrösi Csoma Sándorra emlékezik. Prózai írást találunk ugyanakkor Bözödi György (Ahonnan elindultunk), Beke György (Mosoly szaladt az arcomra…), Domonkos János (Egy dal, mely meghódította a világot), Benkő András (Zenetörténetünk – Egyházi zene. Középkor) és Penckófer János (A művészetnek szárnyalnia kell) tollából. Utóbbi cikkek, esszék, múltidézések a Székely Útkereső első évfolyamaiban jelentek meg, Kölcsey, Juhász, Babits versei pedig a legelsőben kaptak helyet, bizonyára az indulás ünnepélyességének ösztönös kifejeződéseiként. „Szeress hát minket is, koldusokat!/ Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat./ Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt” – üzenik az új életre éledő erdélyi magyar sajtó küldetéseként is értelmezhető Babits-sorok.
Az Anyanyelvünk épségéért című rovatban Pomogáts Béla az irodalmi nemzet, a nyolcvanas, kilencvenes évekbeli civilizációs átalakulás, illetve a személyiség és közösség fogalmát járja körbe (Irodalom, nyelv – identitás), ugyanitt folytatódik Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvünk – irodalmunk tükrében című tanulmánya. 
Érdekes olvasmányt kínál az Élő néphagyományok rovatban Ráduly János Cselédlánynak nem süt a nap című, kibédi szolgálóleányok történeteit rögzítő munkája. Ezúttal két visszatekintést olvashatunk, a vallomások, emlékezések az idei Tollakban folytatódnak. 
A Hit és üzenet rovatban Péterffy Gyöngyi és Kozma László versben, Sebestyén Péter prózában közvetíti az égi szót. A Múzsa ezúttal is főként lírai alkotásokban mutatkozik meg, de folytatódnak a prózasorozatok is, Csire Gabriella Regélő napkelet című műve és Ráduly János Félperces történetei. 
Újdonságnak számít a Sors és pálya rovat és a benne szereplő interjú, amely az Erdélyi Toll műfaji gazdagodását jelzi. Nagy L. Éva Csatáné Bartha Irénke nyugalmazott magyar szakos tanárral, költővel családról, munkáról, művészetekről beszélget.
A tavalyi utolsó Tollból természetesen a gyermekeknek szóló hangok, színek sem hiányoznak. A vers- és mesehallgatók, olvasók Csire Gabriella Mókus Paliját követhetik tovább a vándorúton és Beke Sándor Ábécéiskolájába is újra beleshetnek. 
A „szárnyaikat” próbálgatók rovatában, a Fiatal tollakban Márton Tímea derűs, fantáziadús írását olvashatjuk. Az Egy séta végeredménye talán az előző lapszámban debütált tizenéves alkotó múltkori meséjénél is élvezetesebb, ígéretesebb és mindenképpen méltó lezárása a 2015-ös évnek.
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ. Népújság (Marosvásárhely)

Népi mesterségbemutatók Hargita megyében
A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont 2016 májusában Hargita megye négy térségében szervez mesterségbemutatókat. A program célja Hargita megyei diákokkal olyan mesterségeket ismertetni meg, amelyek az adott régióban jellemzőek, de a mai ember számára kevésbé ismertek, továbbá ráirányítani a diákok figyelmét a mesterek által készített használati tárgyakra. A foglalkozások során a diákok elsajátítva egy-egy mesterség alapjait, elkészíthetnek egy-egy kézműves terméket, ezeket a tárgyakat a foglalkozást követően magukkal is vihetik.
A mesterségbemutatókat négy helyszínen rendezik meg Csík, Gyimes, Gyergyó és Udvarhely régiókban, egy-egy tájház vagy múzeum udvarán. Minden régióban 2-3 helyi mester bevonásával zajlik az oktatás. A különböző helyszínekre más-más régiókból érkeznek 5-8. osztályos diákok. Mindegyik foglalkozás 13 órakor kezdődik és 17 óráig tart.
Az első mesterségbemutatóra május 5-én Tordátfalván kerül sor udvarhelyszéki mesterek: Ráduly János vesszőfonó és Lőrincz Annamária bútorfestő bevonásával. A foglalkozáson a nagytusnádi Imets Fülöp Jákó Általános Iskola diákjai vesznek részt.
Második alkalommal, május 12-én a Nagygalambfalvi Általános Iskola diákjai látogatnak el a csíkmenasági múzeumba, ahol Adorján Lajos és András Katalin a fazekasságba és a varrásba nyújtanak betekintést.
A harmadik mesterségbemutatónak május 19-én a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum ad otthont, ahová a gyimesfelsőloki Domokos Pál Péter Általános Iskolából érkeznek diákok, ők Páll Etelka vezetésével növényi festést, illetve Szász Judit irányításával nemezelést tanulnak.
Végül május 26-án a Borospataki Skanzenben kerül sor az utolsó mesterségbemutatóra, ezen a gyergyószárhegyi Bethlen Gábor Általános Iskola diákjai vesznek részt, őket gyimesi mesterek avatják be a fafaragás, tojásfestés és fonás rejtelmeibe.
A kézműves tevékenységben részt vevő gyerekek kiválasztásában a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vállal szerepet, ezt a Hargita megyei általános iskolákkal való együttműködésben valósítjuk meg. A diákok szállítását és a mesterekkel való együttműködést szintén a Forrásközpont irányítja, a program költségeit Hargita Megye Tanácsa biztosítja.
eloszekelyfold.wordpress.com

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Magamról – magammal
Székely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést.
– Még három nap, s 65 leszel…
– Hűha! Ilyen hamar eltelt?!...
– Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára?
– Ugyan biza, miért?
– Most én kérdezek, és te leszel az alany.
– Miről?
– Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig?
– Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük.
– Mehet a gyermekkor?
– Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem.
– Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor…
– De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”
– Neked milyen volt a gyermekkorod?
– Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba.
– Hol folytattad?
– 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit.
– A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül?
– Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg.
– Kik voltak a mócsi osztálytársak?
– Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt.
– S hogy kerültél Székelyudvarhelyre?
– Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam.
– Tetszett a város?
– Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon.
– Mire vagy kire emlékszel még?
– Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart!
– Te mit választottál?
– Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette.
– Még milyen emléked van Udvarhelyről?
– Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt!
– S a kultúra?
– Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban.
– Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan?
– Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is…
– Mi jött Udvarhely után?
– 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet.
– Nem akartál ott maradni?
– Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”.
– Következő állomás?
– Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani.
– Katonaság után?
– Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár…
– Szeretted ezt a beosztást?
– ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot.
– És ezután jöttek a könyvtárosi évek…
– 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül.
– Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid?
– Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem.
– Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok?
– Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel…
– Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal?
– Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy…
Hargita Népe (Csíkszereda)

Zárult a második rovásírástábor Szovátan
A rovásírás "hályogkovácsa"
Miután a tavaly nagy sikernek örvendett a szovátai unitárius templom udvarán megtartott rovásírástábor, Varga Sándor unitárius lelkész, a tábor megálmodója és kivitelezője úgy döntött, hogy az idén is szervez egy hasonló tábort, ahol a gyerekek játszva tanulják a rovásírást. Az idei tábor két részben zajlott: július végén volt az úgynevezett előkészítő tábor, augusztus elején pedig a folytatása.
Varga Sándor a Népújság kérdésére elmondta, hogy 6 és 9 év közötti gyerekek tanulták a rovásírást. A résztvevők nagy része szovátai volt, de érkeztek gyerekek Sóváradról és Szakadátról is.
Ráduly János tanár úr engem is "megfertőzött"
A reggeli ima után kezdődtek a változatos programok, mert a rovásírás mellett imákat, verseket, mondókákat, népdalokat is tanított a lelkipásztor. Emellett sokat kirándultak, Varga Sándor szerint "patakoztak", vagyis fürödtek a Szováta- patakban.
– Honnan jött a tábor, és egyáltalán a rovásírás tanításának ötlete?
– A táborozást a tavaly kezdtük 25 gyerekkel Szovátan, az unitárius egyházközség udvarán, felhasználva a tanácstermet, a templomot és az udvart is, de mondhatnám egész Szovátat, mert közbe-közbe kirándultunk is.
Az ötlet már régebben megfogalmazódott bennem, de tulajdonképpen abból adódott, hogy annak idején gyermekkoromban Ráduly János tanár úrral szomszédok voltunk Csókfalván. A tanár úr engem is "megfertőzött" a rovásírással. Arra gondoltam, hogy ha van egy ilyen lehetőség, akkor miért ne lehetne megtanulni. És kiderült, annyira logikus az egész, hogy rekordidő alatt el lehet sajátítani.
– Csak egy példát mondok: van olyan negyedikes tanítványom, aki ötnapi tanulás és gyakorlat után a templomban egy táblára diktálás után felírta, hogy Anyám tyúkja. De ne kössük a szekeret a lovak elé. Arra gondoltam, miért ne tanítsak meg másokat is, ha én már valamit tudogatok. Eleinte amolyan "hályog-kovács" voltam, tartottam egy előadást a felnőtteknek, amelyre eljött a Sóvidék televízió, és készített egy kisfilmet az eseményről. Akkor jöttem rá, hogy bizony-bizony meglehetősen sekélyes volt a tudásom ahhoz, hogy "közprédára" lehessen tenni. Aztán túlestem ezen a lámpalázon, és arra gondoltam, hogy miért ne lehetne, hiszen a gyerekész rendkívül fogékony, és aztán az egyik hittanórás szülőnek a biztatására belevágtam.
– Kik voltak a táborozók?
– Első osztályosoktól negyedik osztályosokig, sőt még előkészítő osztályosok is voltak. A tavaly 25 gyerekkel indultunk. Amolyan nappali tábor volt, egy hatalmas közös sátrat húztunk fel a templom udvarán, ahol kézműves-tevékenységeket lehetett tanulni, gyakorolni, lehetett gyurmázni stb., a tanácstermet pedig kineveztük tanteremnek. Érdekes módon a gyerekeket azzal fogtam meg, hogy azt mondtam, semmit sem kell tanulni. És tényleg úgy is volt: játszva tanultuk a rovásírást.
...a cipőnk nem bírta,/ s mAradtunk a táborban
– Ez volt a tavaly. Az idén kéthetes tábort szerveztek július-augusztusban.
– Idén felbátorodtam, és mint már említettem, az egyik szülő is nagy segítségemre volt, szemléltetőanyagot hozott, beszereztük az ábécét, és úgy szerveztük meg a tábort, hogy nemcsak rovásírással foglalkoztunk – az unalmas lett volna –, hanem mindennel egy csipetnyit. Például reggel a templom előtt gyülekeztünk, körbeálltuk az úrasztalát, imádkoztunk előbb a szülőkért, majd a szülők a gyerekekért, majd utána házi áldást mondtunk, mert a házat is meg kell áldani. Utána még tanítottam pár imát, egypár éneket, még népdalokat is. A végén kezdtük énekelni azt, hogy elmegyünk mi messzire/, a világ végére/, ha a cipőnk megbírja, elmegyünk Párizsba/, de a cipőnk nem bírta,/ s mAradtunk a táborban.
– Nem mentek tehát Párizsba...
– Nem, mAradtunk tehát a táborban, pontosabban az unitárius templom udvarán. Ott sorba álltak a gyermekek, tornaórát tartottunk, egy kis mozgást végeztünk, és közben elmagyaráztam, hogy a rovásírás tulajdonképpen a test alakját mutatja: a terpeszállás például az S betű, mert olyan, mint egy sátor. Vagy amikor egyenesen állsz, az a szeretet betűje, mert az az ég és a föld között van, és a szeretet köti össze az eget a földdel. Tudniillik a rovásírás legtöbb betűje pontosan ebből indul ki. Például húzok egy vonalat, az a J betű, mert a jurtánál Isten fájának nevezik a középső tartóoszlopot. Vagy a címerben a kettős kereszt, amit a katolikusok apostoli keresztnek neveznek, az a gy betűt jelképezi: egy az Isten, és így tovább. Majd amikor jól elfáradtunk, gyurmáztunk, később, mikor erősebben kezdett tűzni a nap, bementünk a hűvös terembe, ott róttuk a betűket. Csábító és serkentő volt a gyermekek számára, hogy először mindenki a saját nevét tanulta meg. De megtanultuk azt is, hogy a rovásírás milyen gazdag, mert 14 magánhangzója van, amiből a latin héttel szemben jobban lehet szavakat kombinálni.
– Az idén 22 gyerek vett részt a táborban. Honnan jöttek?
– Szovátaról és a Sóvidék körzetéből. A szülők hozták és vitték, ugyanis csak nappali táborozás volt. Az volt számomra is a legérdekesebb az egészből, hogy egy másodikos-harmadikos gyermek az ábécét öt- tíz óra alatt meg tudja tanulni, sőt már tud írni és olvasni is. Én magam is csak most jöttem rá, hogy mi az előnye, és logikai szempontból mennyi mindenre tanít.
Nem árultunk zsákbamacskát
– Pénteken, a táborzárás előtti napon csodálatos tábortüzet raktunk a templom udvarán. A tábortűz előtt összegyűjtöttem a szülőket és a gyermekeket, bevittem egy kisebb iskolai táblát, és nagyobb papírszeletekre rovásírással felírtam különböző helységneveket, a gyerekek neveit. A gyermekek a szülők előtt kihúztak egy "tételt", és meg kellett mondják, mi van rajta. Tehát nem árultunk zsákbamacskát, hogy tanultak-e vagy sem. A vizsga után elénekeltünk néhány vicces nótát, sőt még a szülőket is "vizsgáztattuk". A végén okleveleket osztottunk ki, utána kimentünk a tábortűzhöz, ezzel zártuk a tábort. Persze ezek mellett kikapcsolódásként volt például "patakászás", ami azt jelentette, hogy levittem a gyerekeket a Szováta-patakára, ahol aztán úgy pancsoltak, mint a vadkacsák, de ellátogattunk Korondra is és a tőzegláphoz is.
Játékosan tanultunk, naponta másfél óránál többet nem, azt azonban olyan tömötten, mint a "somosdi tojás". Kiderült, hogy a gyerekeknek hihetetlenül jó memóriájuk van. Az is előfordult, hogy ha valamit tévedésből elírtam, azok közül, akik másodjára voltak a táborban, kijavítottak. Úgy vizsgáztattam őket, hogy mindegyik anyagban hagytam egy hibát. Rájöttünk, hogy egészen más a nyelvtanulásnál vagy az olvasásnál, amikor egy betű egy hang, nincs benne semmi zavaró. A rovásírás annyira logikus, hogy rendkívül megkönnyíti a tanulást. Például az f betű egy karika, mintha ki volna ikszelve. A karika a földet szimbolizálja, az iksz pedig az égtájakat. Megtanítja logikára az embert, mindennek megvan a logikája, ezért könnyű a gyereknek rögzíteni.
– Első ránézésre csupa érthetetlen jeleket lát a laikus.
– Pedig könnyű megjegyezni. Itt van például a h betű, mint egy hajfonat. Csodálatos dolgokat lehet kihozni, és az is érdekes, hogy a rovásírást lehet balról jobbra is és jobbról balra is írni.
– Lesz folytatása?
– Persze. Sőt, téli időszakban a felnőttek is, akik igényt tartottak rá, rovásírást tanultak, előadásokat tartottunk. Annyira egyszerű, hogy egy intelligens ember pár óra alatt megtanulhatja. Lesz folytatása. Ez olyan, hogy ha megfertőz, akkor nem tudsz tőle szabadulni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Múzsák, emlékek, visszhangok
Az idei első Erdélyi Tollak
Nyolcadik évében is megőrizte gazdag színvilágát, és mintha új árnyalatokkal is bővült volna a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó irodalmi- művelődési folyóirata, az Erdélyi Toll. A negyedévente megjelenő kiadvány idei első két számából nyújtunk ízelítőt, a további lapszámokat az elkövetkezőkben ismertetjük.
Csaknem harminc oldalon szólongatja olvasóit mindkét számban a múzsa. A költészetnek és szépprózának szentelt rovatban a lírai pillanatokat ritmikusan váltják az olvasmányoknak szentelt negyedórák, Csire Gabriella Regélő napkeletének soron következő fejezeteit, Ráduly János Félperces történeteit is megtaláljuk a versek között.
A folytonosságot szolgálja, az olvasói biztonságérzetet erősíti Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának 24. és 25. fejezete. Igazi csemegének számít az Élő néphagyományok rovat Cselédlánynak nem süt a Nap című sorozata, amelyben Ráduly János egykori kibédi szolgálóleányok emlékein keresztül láttatja a régmúlt időt.
Természetesen az irodalom- és sajtótörténet iránt érdeklődők sem maradnak izgalmas olvasmány nélkül. Az idei első lapszámban Bertha Zoltán Farkas Árpád költészetéről értekezik, a másodikban Sütő András életművének talán kevésbé ismert mozaikdarabját, a "vidám játék" drámatípusát hozza olvasóközelbe. A sajtótörténet rovatban a Székely Útkereső irodalmi-művelődési folyóirat és a Székely Útkereső Kiadványok 1990–2007 közötti sajtóvisszhangját követhetjük nyomon. A folyóirat 1990–1999-es évfolyamaiból mindkét lapszámban kapunk ízelítőt, Jékely Zoltán, Benedek Elek, Salamon Ernő, Farkas Árpád, Nagy Gáspár, Fábián Imre, Beke Sándor (2016/1. lapszám), illetve Kölcsey Ferenc, Benedek Elek, Reményik Sándor, Beke Sándor, Gittai István, id. Szemlér Ferenc, Váli József (2016/2. lapszám) lírai alkotásait, Csomortáni Magdolna, Csire Gabriella, Nagy Irén, Tankó Gyula, Gyárfás Endre, Murádin László, Vofkori György (2016/1), Veress Dániel, Kozma Mária, Balogh Edgár, György Zsuzsa, Benkő András, Lőrincz József prózáját és a Kós Károly-féle Kiáltó Szót (2016/2.) olvashatjuk.
A szülőföldhöz szóló vallomások és a hit lírai üzenetei teszik még ünnepélyesebbé a Toll színeit. De nem hiányoznak a sötétebb árnyalatok sem, amelyektől még érdekesebb, változatosabb olvasmánnyá válik az udvarhelyi folyóirat. Ilyen a második szám Erdélyi prérin című könyvismertető rovatában Széki Barnabás Simon Attila szégyenkönyve című írása is.
A második lapszámban számos gyermekvers várja a legkisebb Toll-forgatókat, és Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregénye is folytatódik. Szintén itt találkozunk újra a korábbi lapszámokban is feltűnt Márton Tímeával, aki ezúttal lírai alkotásával ad új, friss színt az Erdélyi Tollnak.
Az Erdélyi Gondolat Kiadó könyvei, folyóiratai sohasem hiányoznak a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kínálatából, Beke Sándor, a kiadó vezetője, az Erdélyi Toll főszerkesztője idén is elhozza hozzánk régebbi és legújabb "terméseit".
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Javaslat: hagyjuk el a rovást a székely írásból
Tizedik alkalommal ünnepelték meg Székelyudvarhelyen a hétvégén a magyar tudomány napját. A rendezvénysorozat részeként a városháza Szent István Termében szombaton magyarországi, illetve helybéli jeles kutatók a székely írásról tartottak előadásokat. Kiderült, minél több írásos emlék kerül elő, annál inkább tétje van a rovásírást kutató munkának.
A tudományos ismeretterjesztő konferencián a székely írás történetéről, szerepéről és egyes változatairól esett szó. Vásáry István, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára a kelet-európai rovásírásokat vette számba, főként azok kapcsolatát a székely írással. A feltárt emlékeket és a máig vitatott eredetkérdést is érintette. Részletesen elemezte a különböző ábécék betűrendszerét, kapcsolatát. Egyebek közt az is kiderült, hogy a rovásírás terminus nem elég precíz, helyesebb, ha székely írást használunk, hiszen nemcsak vésett formában használták. Zsupos Zoltán, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa szintén a székely írás eredetkérdésével foglalkozott előadásában. Kettejük között kisebb vita is kialakult, hiszen Zsupos szerint az adott korszakban még titkosírásként is funkcionált a székely írás, ezt viszont Vásáry megkérdőjelezi.
Sándor Klára, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára nem tudott részt venni a konferencián, így az ő előadását a rendezvény egyik főszervezője, Kolumbán Zsuzsanna olvasta fel. A szöveg a székely írás identitásjelző szerepének változásait vette számba, főbb kérdése, hogy mennyiben változik a székely írás szimbólumainak használata határon innen és túl.
Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze a Székely Támadt-várban folytatott ásatások során előkerült feliratos téglatöredékről beszélt. Elsősorban az ásatások körülményeit osztotta meg a jelenlevőkkel, valamint Ráduly János néprajzkutató felirattal kapcsolatos elméletét. Elmondta, arra ugyan nincs bizonyíték, hogy a várban készült volna a tégla, de minden jel arra mutat, hogy Udvarhelyen készült. Azt is megtudtuk, hogy egyelőre nincs elfogadott olvasata a székelyudvarhelyi rovásleletnek – az erről szóló tudományos dialógus folytatódhat. Ráduly János értelmezése szerint a „TuRUL ÍRJÁN VÓT” szöveget vésték a téglára.
Tubay Tiziano, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának diákja kutatómunkája során egy ismeretlen, Wolfenbüttelből nemrég előkerült emléket elemzett, erről tartott előadást.
Végül Mihály János, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa néhány ismert és eddig ismeretlen székely írásos udvarhelyszéki emléket mutatott be, egyebek közt a székelydályai templomon található feliratot, valamint homoródkarácsonyfalvi és bögözi leleteket.
Könyvbemutató Az Areopolisz Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum magyar tudomány napi rendezvénysorozata keretében pénteken bemutatták Petrarcha Ferenc A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól – Székely László fordítása (1760–1762) című kötetét a múzeum képtárában. Székely László erdélyi gróf 1760 és 1762 között készítette el Petrarca művének első és máig egyetlen teljes magyar fordítását, amely tavaly Szegeden jelent meg először nyomtatásban. A gróf kéziratát a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár őrzi.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Születésnapi beszélgetés Ambrus Lajossal – Évelődöm a világ bajain
Ambrus Lajos tanár, író, irodalomszervező november 2-án töltötte a 75 évet. Korondon született és ott is töltötte életének java részét. Kérdéseimre e-mail-en válaszolt.
– Bár rendszerint igyekszem időben megkeresni születésnapos interjúalanyaimat, néha egy-egy ünnep, jeles nap közbeszól. Így történt ez most is, amikor a halottak napja „akadályozta”, hogy idejében felvegyem Önnel a kapcsolatot. És a halottak napja éppen az Ön születésnapja… Mennyire befolyásolta ez a születési dátum a születésnapjainak megünneplését, hangulatát?
– Az atyhai asszony azt mondta, hogy ki amilyennek született, olyannak marad, csak egy kicsit nő. Hogy a halottak napi születésűekre áll-e ez a furcsa determinizmus, sose foglalkoztatott. Az ismeretlen költővel vallom, hogy ilyenkor nálunkfelé „összeborulnak a nyerges hegek, s lábuk előtt kigyúl a vérvörös szikony, mert senki se születhet, el se tűnhet nyomtalanul”. És igaza van a már a csillagok közül, az ég tornácáról ránk figyelő barátnak, hogy – ha megírtad a magad (huszonöt!) könyvét – mint a „szép hegyünk, a Firtos, vesszőzéshez lassan felveheted a fehér inget”. Különben – ha az évek során egy-egy születésnapozás összejött – a szóban forgó egybeesés nem befolyásolta a hangulatot.
– Foglalkozásánál rengeteg szakma, hivatás szerepel: író, költő, szerkesztő, irodalomszervező, tanár, könyvkiadó. Melyiket érzi a legközelebbállónak, a legkedvesebbnek sokrétű tevékenységéből?
– A foglalkozásom sora gyanúsan hosszú és hangzatos. De én – annyi év után is – mondom, mint akit még nem vertek szájon, hogy aki Székelyföldön magyartanár lesz, a felsorolt szerepekből bizony fel kell vállalnia. Ma talán még inkább! Igen, mert itt nem kell senkit magyarra megtanítanunk. Arra kell közösen rájönnünk, hogy a mi anyanyelvünk is szép. Igaz, nekem szerencsém volt. A barátaimnak köszönhetően több mint két évtizedig a korondi középiskola nevelési aligazgatója lehettem. Különben már a változások után egy csoporttal Székelyudvarhelyre mentünk. Az értekezlet előtt beültünk egy kávézóba. A fejesünk, aki elment rendelni, azzal tért vissza, hogy egy fiatal lány a személyzet közül mint szenzációt közölte a társaival, hogy az egyik asztalnál az ő egykori tanára jelent meg…
– Hogyan lett a nyelv, az írás szerelmese? Emlékszik a könyvekkel való találkozására? Van meghatározó élménye, amely miatt a magyartanári pályát választotta?
– Már a szovátai Ady Endre Középiskolába az írás bűvöletével érkeztem otthonról. Volt időszak, amikor csábított a színpad, de az irodalmi érdeklődésem mindvégig megmaradt. Bizony egyes tanórákon is, ha csak tehettem, a könyvtári könyveket olvastam. Fiatal tanáraim elvették, ha rajtacsíptek, de nekem – különösen miután egy színjátékomat be is mutattuk a szovátai színpadon – a megérdemelt korholások közepette az elkobzott bűnjeleket visszaadták. Így – ha nem is ment simán – a magyartanári pálya borítékolható volt. Érettségi után a korondi unitárius tiszteletes figyelmeztetett, hogy a papság ugyan nem nagy uraság, de még mindig meg lehet belőle élni, de én – ha nem is válaszoltam akkor még Weöres Sándorral, hogy: „Valamikor én is úr akartam lenni, / hej, ha jó szolga lehetnék! / De szolga csak egy van, az Isten, / úrral tele a végtelenség.” – mégiscsak az írás és a tanári pálya mellett maradtam.
– Korondon született, és majdnem egész életét Korondon, illetve a Sóvidéken élte le. Azt olvastam, hogy először egy szerkesztője bízta meg azzal, hogy a faluról írjon. Valóban így volt? Hogyan is kezdődött tulajdonképpen szépirodalmi munkássága? Könnyen vagy nehezen?
– Se könnyen, se nehezen. Biztathattak ösztönzően már a kezdetekkor Kolozsvárról és Bukarestből, hogy a „költő ne járjon az őszben, hanem nézzen szét mai szemmel”, mind verset, mind szépprózát, sőt publicisztikát is – elsősorban a Hargitának, a Napsugárnak, a Jóbarátnak, az Ifjúmunkásnak és a Magyar Szó elődjének, az Előrének köszönhetően – rendszeresen csak a hetvenes évekkel kezdődően közöltem. Össze is állt hamarosan, és a Ion Creangă Kiadónál meg is jelent A korondi nézőedény című elbeszéléskötetem. Ezt követően kaptam az üzenetet, hogy ha Kolozsváron járok, keressem fel Varró Jánost. Mint kiderült, a jeles író arra biztatott („mert van mesélőkedve” – mondta), hogy írjak egy Korondról szóló faluregényt. Megígértem. De a regénnyel adós maradtam. Hanem egy nagy székely közösség szellemi életének értékeit vizsgálva, beleértve szokás- és hiedelemvilágát is, megszülettek egymás után mese- és mondáskönyveim, néprajzi kiadványaim, természetesen a verskötetek mellett. Különben egy olyan faluban születni és élni, amelyből Kriza János szerint az isteni küldött, a fodorfehér bárány Júlia szép leányt fölvitte a szent szüzek közé, miközben éltében hallhatta, hogy miként siratja el őt holtában az édesanyja, egy írónak különlegesen ritka adomány. Különösen, ha ott élt Páll Lajos is, aki egy kicsit a mérce volt. Ide tartott haza többek közt Molnos Lajos, Benczédi Sándor, Szálassy Ferenc, Ráduly János, Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Bölöni Domokos, Majla Sándor, Bíró Á. Zoltán, K. Kovács András, Molnos Ferenc és az atyhai Vinczeffy László Simó Mártonnal.
– Huszonhat éve már, hogy 1990 elején megalapította a Firtos Közművelődési Egyletet és szinte azonnal a Hazanéző folyóiratot is. Mit tart a legfontosabbnak ebből a 26 évből? Mi volt több, az elégtétel vagy a csalódás? Egész mozgalom szerveződött a tevékenysége köré (gondolok itt táborokra, szoborra stb.). Mennyire kapcsolódnak be a korondiak ezekbe a tevékenységekbe? Mennyire érzik magukénak az Anyanyelv szobrát?
– Igen, egy emberöltőnyi idő, hogy szerényen, sorsunkra várva pedagógusokul a hozzánk csatlakozó más értelmiségiekkel és kézművesekkel együtt, Bölöni Domokos bábáskodásával, megalapítottuk a Firtos Művelődési Egyletet. Én – mert tudták korábbról rólam, hogy vallom: „Mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van”– a független civil szerveződés vezetője lettem. S hogy az otthon, az igaz, tiszta beszéd legyen a varázseszközünk, amellyel mindig hazatalálunk, létrehívtunk folyóiratot, közéleti újságot, könyvsorozatot, hangoskönyvet, hanglemezeket, könyvtárat, képgyűjteményt, szobrot, emlékkopjafákat, irodalmi és képzőművészeti táborokat, miközben a közösségeink szellemi, kulturális életét egyre gazdagabbá próbáltuk tenni, természetesen a ránk figyelő szervek, szervezetek és tiszteletre méltó személyek áldásos támogatásával. S mert egynek még örülni is szaporátlan, köszönet mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattunk.
– Milyennek látja a mai Korondot?
– Mint a világot. Minden rohamosan változik. Akár egy tehetséges nagy kamasz. Csak a fejlődési zavarok és a káros, idegen kinövések elkerüljék. Ha nem? Marad a Tófalvi Zoltán szép megfogalmazása, hogy a Hazanéző prózaantológiája huszonhét szerzője közül egyet se lehet úgy megsérteni, hogy erről a „szívdobbanásnyi” földről rosszat írjon. Jó, hogy hallgattam a kezdő szerzőnkre s a címe maradt: Szülőföld, szerelem. Különben ez vonatkozik azokra is, akik nem kedvelik, nem érzik magukénak esetleg az Anyanyelv szobrát. Mert a harag nem, csak a szeretet lehet gyógyír.
– Mivel tölti napjait? Gyerekek, unokák? Nekik írta a meséket? Min dolgozik? Melyek a legközelebbi tervei?
– Olvasással. És évelődöm a világ bajain. A meséket meg mindenkinek írtam. Most egy szép és okos szerkesztőnőnek – mert aki tőlünk kér írást, csak olyan lehet – egy olyan angyalról kellene írnom, aki nem a jó, hanem a rossz gyermeknek visz angyalfiát, mert az szorul segítségre. Jövőben előbb egy gyűjteményes novellakötettel, majd a publicisztikai írásaimmal szeretnék Isten segedelmével a könyvpiacon jelentkezni.
– Mindig ilyen szűkszavú és lényegretörő?
– Lehet, ha nem is mindig és nem minden esetben. Pedig valamikor arra figyelmeztettek, hogy a sok beszéd szegénység.
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

Ráduly János illatozó kenyeréről
Ráduly János túllépett a bűvös százon, ez ugyan nem az életkorát jelzi (hiszen 1937-ben született, október 27-én éri el a „csak” nyolcvanat), hanem a neve alatt megjelent kiadványai számát. Nemsokára a száztizediket is dedikálhatja. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert voltaképpen füzetek sorát jelenti,  a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit:/ Folyton belebotlom a/ Nagy szegénységbe”. Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy háza állni tudja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, sőt tetszetős is legyen. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait, de a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is.
A századik kiadvány első része a diktatúra utolsó évében még aktív kibédi pedagógus („vakációs”) naplóját tartalmazza. „1989. július 23-án este fáradtan dőltem ágyba, s az eltelt napi eseményekre gondoltam. A kenyérért, más élelmiszerek vásárlásáért való sorállások jutottak eszembe. Mit tegyek? Döntöttem: holnaptól naplót vezetek, legalább egy hónap eseménysorait rögzíteni fogom. Egyrészt magamnak, másrészt az utókornak – okulásul. Így született meg a Jajkiáltások a fehér papíron írásom. Öt hónap múlva jött a történelmi fordulat, s a következő esztendő elején a kézirat közlésére gondoltam. Már gépeltem az anyagot, de a marosvásárhelyi márciusi események szétfoszlatták az elképzeléseimet.
A mostani közlés azt érzékelteti, hogy én, a vidéken élő értelmiségi miként éreztem magamat abban a társadalomban, amely – szerencsénkre – jórészt múlttá vált. A második, A szerző 100 könyvének jegyzéke igazolja, hogy a pennaforgatáshoz percig sem lettem hűtlen. Sőt, tudásomat a legmostohább körülmények között is folyton gyarapítottam. Így most – el kell árulnom – a százegyedik könyvem kérdésköre köti le a figyelmemet.” (Jelzésértékű sorok)
Érdeklődési körének szélét-hosszát-mélységét jelzi az alábbi felsorolás a két elmúlt esztendő terméséből: 
2015: Őstörténet és rovásírás; Székely népmondák. Csombod vára tündérei; Homoródkarácsonyfalva két rovásfelirata; A vargyasi rovásemlék; Sorok Erdőszentgyörgy régmúltjából; Makfalva két régi rovásemléke; Jajkiáltások a fehér papíron (Benne: Napló 1989. július 24. – augusztus 23. és A szerző száz könyvének jegyzéke 1975–2015). 
2016: Könyvek világa. Kritikák, recenziók; Táltos csillagok. 101 haiku; Énekeltem a bivalynak. 105 félperces történet; Veronica Porumbacu: Másféle játék. Versek. Válogatta, fordította Ráduly János; Négy erdélyi rovásemlékről; Főzőcske (Gyermekvers, kifesthető füzet); Élettér falun (Írások a közművelődésről); Aki találkozott a néppel (Írások a közművelődésről).
A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élőbeszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stíljét, „narratíváját”.
A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete.
Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabdaedző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles ölelésű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben és az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik.
Küzdelmes pálya, vidékiség, remeteélet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek a napló 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. 
(…) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyől, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel)..
Egyetértően bólintok.
Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (…) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg.
– Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett.
Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza.
Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés ’leltározásával’ készülök el.
Az ebédünk lucskoskáposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a Nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk.
Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az álla-tokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ’megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
 – Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente,/ mikor a Nap/ hozzánk ismét/ visszatér,/ friss, akár a/ kemencéből/ most kiemelt/ sült kenyér.
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér.
BÖLÖNI DOMOKOS
Népújság (Marosvásárhely)

Ráduly János dicsérete
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
A Maros megyei EMKE Értékteremtő díjával kitüntetettek doyenje, a kibédi Ráduly János ősszel tölti 80. esztendejét. Vitalitása, munkabírása most is irigylésre és követésre méltó. A május 24-i díjátadó ünnepségen a sokoldalú tollforgató munkásságát Bölöni Domokos laudálta. A lírai elemekkel átszőtt, de semmit se szépítő, alapos méltatás a költő Ráduly előbb idézett soraival kezdődött. A kibédi kenyér illatáról című irodalmi igényű laudáció pár kiragadott bekezdésével kívánunk további töretlen alkotókedvet és jó egészséget a Múzsa régi és rendszeres szerzőjének, Ráduly Jánosnak.
„Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. (…)
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti, a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: »Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.« Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: »A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.« (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) (…)
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):
Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ‘megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: »Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.«
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér” – fejezte be laudációját Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Kacsó Albert-emléktúra a Feliratos-barlanghoz
Székely nyomok a Regátban
Július 17-én két éve lesz annak, hogy a kézdivásárhelyi táltosként közismert Kacsó Albert tragikus hirtelenséggel elhunyt. A szomorú évforduló apropóján özvegye emléktúrát szervezne arra a helyre, amely a titkát talán megnyitotta Berci előtt, de ő azt már nem tudta megosztani velünk.
Kacsó Izolda a Buzău megyei Nucu falu határában található ún. Feliratos-barlanghoz szeretne emléktúrát szervezni. A Bozioru községhez tartozó, hegyek között meghúzódó kis település egyedülálló nevezetessége már önagában komoly vonzerőt képez, ám az egész vidék – ne feledjük, hogy az 1845-ig létező Săcuieni (más néven Secuieni vagy Saac), azaz „székely” megye területén vagyunk – különös jelentőséggel bírhat a múltunk iránt érdeklődők számára, hiszen még Nicolae Iorga is Székelyföld havasalföldi meghosszabbításának tekintette.
Elég csak a környező településneveket ízelgetni, s azonnal otthon érezzük magunkat! Nucutól mindjárt délre ott rejtőzik Scăeni falucska, nyugatra Aluniș (Mogyorós), valamivel északabbra Secuiu. Aztán távolabb Buzău (Bodzavásár), Chiojdu (Kövesd), Cislău (a lócsiszárból), Pănătău (pemetefű), Unguriu (Magyaros), Sibiciu (Szépügy), Homorâciu (Hamarügy), Făcăieni (fakó), Corlătești (korlát), Ghiosești (Diós), Șoimescu (sólyom), Șoi­mari (Solymár), Zărnești (a Barcaságban is van Zernyest), Lapoș (Lápos), Buda Crăciunești (Budakarácsony), Colceag (kócsag), Făcăieni (fakalány) stb. A székely eredetre utaló patak-, domb- és erdőneveket tucatjával lehetne sorolni, a Vintilă Vodă-i Menedec nevű várról nem is beszélve. Tudta a kedves olvasó, hogy Ploiești városa Esővásárhelyként, Vălenii de Munte pedig „székelyek vására”-ként jelenik meg a régi térképeken?
Visszatérve az emléktúra célpontjára, a Feliratos-barlang falain különböző, egymástól elkülöníthető történelmi korokból származó jelek láthatók. A legrégebbiek, a Kr. e. 6–4. századból fennmaradt tőr-, nyíl- és lándzsahegy-ábrázolások az akkoriban ezen a területen élő szkíta agathyrsek emlékét őrzik – és itt megint csak a székelyek szkíta eredetét bizonygató elméletek jutnak az eszünkbe. De ha ez nem lenne elegendő „székely nyom”: a barlang középkori (Kr. u. 4. század utáni) lakói is irkáltak a falakra, és a cirill betűk, számok között székely rovásjelek is felfedezhetők! Ezek közül Ráduly Jánosnak több olyan betűt sikerült azonosítani a nikolsburgi ábécé alapján, amelyek már az Árpád-korban is előfordultak.
Nem csoda, hogy ez hely erősen felcsigázta az amúgy is minden iránt érdeklődő Kacsó Albert fantáziáját, többször is megfordult a barlangban, élete utolsó vasárnapján a családját is oda vitte el kirándulni. Kacsó Izolda ezért tervezi Nucuba a férje emlékének szentelendő túrát július 23-án. Ígérete szerint – e sorok írója mellett – a környék helyneveit alaposan ismerő Sántha Attila is ott lesz, de Izolda főleg régi barátok, kirándulótársak segítségére, részvételére számít, a 0722.870.968-as telefonszámon bármikor elérhető. Hátha sikerül annyian összeverődni, hogy autóbuszt kelljen fogadni…
Kocsis Károly Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

VII. Bolyais Világtalálkozó
„Fészekbe visszavágyó szárnyalással”
A rendezvény a Vásárhelyi Forgatag keretében zajlott három napon át, s a marosvásárhelyiek V. Világtalálkozója is. A rendkívül, talán túlságosan is gazdag, változatos program valamennyi eseményét, amelyek sokszor párhuzamosan folytak, lehetetlen volt egy személynek követni, holott volt diákként és a nap krónikásaként mindegyiken szerettem volna jelen lenni. Hamar be kellett látnom azonban, hogy ez lehetetlen, így hát a nagyszabású ünnepség első napjának néhány eseményéről, hangulatáról próbálok beszámolni.
A címbeli verssort Áprily Lajos A fejedelemhez című ódájából idéztem, amelyet a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium fennállásának 300. évfordulójára írt, és az 1922-es ünnepségen maga a költő olvasott fel. A sorskérdéseinket ódai hangvételben megszólaltató költemény előadásával Kilyén Ilka színművésznő adta meg az alaphangot a marosvásárhelyi iskola fennállásának 460. évfordulójára szervezett ünnepségen.
Az iskola olyan örökség, amely összetartó varázserő múlt és jelen között. A találkozások révén lehetőséget teremt valós értékeink számbavételére, miközben nemzeti összetartozásunk tudatával erősít minden résztvevőt – szólt a jelenlevőkhöz Kirsch Attila, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körének vezetője. A szerteágazó, gazdag program megszervezésében nyújtott hozzájárulásukért érdemoklevelet nyújtott át a baráti kör vezetőségi tagjainak. A találkozó végén képzeletben átadhattunk egy-egy oklevelet a két iskola diákjainak is, akik kedvesen, előzékenyen vettek részt az ünnepség lebonyolításában, és fellépésükkel, előadásaikkal az iskolában folyó munka minőségébe nyújtottak tartalmas betekintést.
A Schola Particulából kialakuló Református Kollégium utódintézménye 1957-ben vette fel tudós tanárának, Bolyai Farkasnak a nevét, majd viszontagságos története során 1960–2007 között vegyes tannyelvű intézményként működött. Ma Erdély legnépesebb magyar tannyelvű iskolája a legjobb tanulmányi eredményekkel – hangzott el Mátéfi István, a Bolyai líceum igazgatójának köszöntőbeszédében, aki a hagyományokon alapuló jövőépítés feltételeként az összefogás fontosságát említette. Az öröm mellett ürüm vegyült Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatójának szavaiba, aki hiányolta a nemrégiben végzett diákokat az ünnepségről. Találkozni jó, kell, fontos – zárta rövidre szavait Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum helyettes igazgatója.
A Bolyai iskolát nem impozáns falai teszik naggyá, hanem a benne tanító tanárok és az ott tanuló diákok – így együtt jelent meghatározó pontot az erdélyi magyarság térképén – tolmácsolta a csíkszeredai főkonzulátus üzenetét Farkas Balázs ügyvivő konzul, aki a Bolyai sportpályájának felújításában nyújtott segítséget említette, hiszen a fizikai értelemben vett iskolaépületek hiányában nem beszélhetünk folytonosságról, az értékek továbbításáról – tette hozzá.
A testvérváros Baja és a térség országgyűlési képviselőjének üdvözletét Bedele Norbert, a Duna-parti város alpolgármestere tolmácsolta, aki egy tanmesét hozott ajándékba a közösség összetartozásának éltető erejéről.
Borka Balázs Attila, a Bolyai Közhasznú Alapítvány elnöke az elődök munkájának folytatásaként arról a feladatról beszélt, hogy a 21. századhoz méltó körülményeket kell teremteni az iskolában, és ezt a célt szolgálják például a találkozó idején szervezett sportrendezvények is.
A nyitóünnepséget a Pethő testvérpár játéka, majd a Bolyai Farkas Elméleti Líceum Harangvirág tánccsoportjának fellépése zárta mezőségi táncokkal.
Ezt követően az udvaron felállított színpadot és környékét a Református Kollégium diákjai vették át, akik villámcsődülettel indítottak, a Márton Előd vezette Refi Karaván tagjai zenéltek, majd a Márton Csilla rendezte díjnyertes Arc az álarc mögött című improvizációs produkciót láthatta az iskolaudvaron maradt közönség. Köztük voltak azok az öregdiákok is, akik diákkori élményeikből osztottak meg részleteket a hallgatósággal.
Ugyanebben az időben Buksa Éva Mária tanárnő a gazdag anyagból összeállított iskolatörténeti kiállítást nyitotta meg, Kovács Levente rendező a Marosvásárhely néhány ismert személyiségéről készült portrékiállítást ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
A katolikus iskola bolyais múltjáról, azaz az első katolikus teológiai osztályok befogadásáról és működéséről készült kiállítást Székely Szilárd helyettes igazgató, vallástanár mutatta be, és az iskola volt diákjainak kiadványaival ismerkedhettek az érdeklődők Csáky Károly lelkipásztor szervezésében.
Ugyancsak ebben az időben a díszteremben bemutatták a Bolyai Farkas Elméleti Líceum címerét. Mivel a hajdani Református Kollégium angyalos jelképét a jogutód iskola használja, szükségessé vált, hogy a Bolyainak is önálló címere legyen – vezette fel a bemutatót Hajdú Zoltán aligazgató, a nézőközönség figyelmébe ajánlva dr. Szekeres Attila István történészt, elismert címertani szakértőt, aki az iskola diákja volt. Rövid előadást hallhattunk a címerek keletkezésének történetéről, jellegzetességeiről, majd következett az új címer ismertetése. Az alapot jelentő háromszögű pajzs kék színe az iskola alapításának idejére jellemző, és a vármegyékre utal. A Marosvásárhelyhez való kötődést a páncélos kard jelképezi, amely egy lúdtollat tart. A pajzsot aranyszínű, nyitott könyv fedi, ami a tudomány, bölcsesség jelképe, alatta az alapítás éve, a könyv lapjain az iskola nevét adó Bolyai Farkas nevének kezdőbetűi láthatók.
A címerbemutatót a bolyais diákok ünnepi műsora követte A sokoldalú Bolyai ma is él címmel. A népes közönség Bolyai Farkas személyisége mellett megismerhette a diákok irodalmi munkáin, magyar és idegen nyelvű szavalatain, a Kájoni János furulyakör, a Bolyai Zenekör felléptén át az iskolában folyó művészi és tudományos munka színvonalát. A hallgatóság jócskán megfogyatkozott, amire már eléggé jelentős késéssel az iskola tollforgató öregdiákjait szólította a mikrofon elé Buksa Éva Mária a Szívhangok műsor keretében. Közönség híján a verset, prózát, esszét író egykori diákok magukat szórakoztatták a felolvasással. A 12 tollforgató, Gálfalvi György, Kincses Elemér, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kovács Levente, Nagy József Levente, Nagy Székely Ildikó, Ötvös József, Ráduly János, Szász László és e sorok írója részleteket és verseket olvasott fel köteteiből, amelyekben a komoly gondolatok mellett az érzelmek és a humor is jelen volt. A felolvasás végén kiderült, hogy a közélet, az irodalom, a történelem, az erdélyi valóság bemutatása terén mennyire szerteágazó a tollforgató öregdiákok érdeklődése. Mármint azoké, akik a 19 meghívottból jelen voltak az ünnepségen.
Fél ötkor kezdődött az udvaron levő nagyszínpadon a Kozsik József vezette Kamaszok ifjúsági színtársulat fellépésével a kulturális-zenei program, melyen bemutatkozott a Rocksuli és a későbbiekben fellépett a Mary Grace, a Kővirág, a Polifon és a Boom együttes. Ez utóbbi nosztalgiaszámai mellett visszautazhatott az iskolában töltött évek zenevilágába a sátrak alatt kitartó, vagy akkor érkező hallgatóság, amelyet nem csábított el a Borudvar vagy a Liget hangulata. A korábbi találkozók népes közönségére gondolva, többen is elmondták, hogy jobb lenne önálló rendezvényként a Forgatag előtt megszervezni a következő világtalálkozót.
Az udvaron szóló zene miatt néha nehezen lehetett hallani az iskola amfiteátrumában szervezett három fórumbeszélgetés előadóinak szavát. Pedig érdekes, gondolat- ébresztő emlékezés volt a múltra, jelenre és kitekintés a jövőre is.
Mit tehetek egykori iskolámért? – ez volt a témája a Bolyai vezetőivel tartott találkozónak, amelyen Mátéfi István beszámolt a terveikről, az iskola épületének korszerűsítésére kidolgozott elképzelésekről, amelyek elől az akadályok elhárulni látszanak. Az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonában levő épület felújítására a tulajdonos pályázhat, a támogatók számára pedig a Bolyai Kollégium Alapítvány biztosítja a törvényes keretet. Ilyen módon sikerült a sportpálya épületeinek a korszerűsítése is. Ha minden szükséges okirattal rendelkezni fognak, az egyházkerület hozzáláthat a javításhoz. Ennek kapcsán egy jelen levő öregdiák szakember ötleteit ismertette. Kérdésre válaszolva Hajdú Zoltán aligazgató megnyugtatta a jelenlevőket, hogy a felújított régi épület falára rövidesen visszakerülnek az emléktáblák.
A Római Katolikus Líceum bolyais és korábbi viszontagságos múltjáról, amikor az évszázadok folyamán kétszer kellett a teljes megsemmisítésből újra talpra állni, Székely Szilárd ügyvezető igazgató számolt be. Meghívottjai azok a személyek voltak, akiknek valamilyen szerepük volt az újraindításban. Az ötlet a katolikus öregdiákokban merült fel az iskola fennállásának 300. évfordulóján – számolt be a rendszerváltás utáni újrakezdésről. Bár Fodor Imre alpolgármester határozottan és lelkesen támogatta, és Csató Béla főesperes nagyon sokat tett az akadályok elhárításáért, a katolikus teológiai osztályra kezdetben nem kaptak engedélyt, majd nehézségek árán sikerült a jóváhagyást elérni, és diákokat toborozni. Annak ellenére, hogy az egyház két iskolaépülettel is rendelkezett, sem az Unireába, sem a Művészeti Líceumba nem fogadták be az osztályt. Albertini Zoltán akkori főtanfelügyelő-helyettes kérésére végül a Bolyai adott helyet az évről évre gyarapodó katolikus osztályoknak, amelyek 2004–15 között működtek a Bolyaiban, mindig azzal a reménnyel, hogy sikerül önállósítani az iskolát. Amikor ez 2015-ben megtörtént, az öröm közös volt, ezért szó sincs arról, hogy a DNA felszólítására a Bolyai kártérítést követeljen azért, hogy a katolikus osztályok fokozatosan az önálló iskolában indultak. Hogy mi lesz szeptember 15-én, erre pontosan Székely Szilárd sem tudott válaszolni. Bár a tanfelügyelőség honlapján léteznek az üres állások, amikor egy áthelyezését kérő tanítónő iratait akarta beadni, kemény visszautasításban részesült.
A harmadik fórumbeszélgetés Márton Előd iskolalelkész vezetésével a Református Kollégium helyzetéről szólt, és a visszaemlékezések igazolták, hogy az alapítás nem volt mentes a gondoktól, nehézségektől, hiszen az indulás évében az első kilencedik osztályt, amelybe vidéken szervezték a felvételi vizsgát, tanfelügyelőségi utasításra az akkori igazgató kivezette az épületből. Az iskola történetének leghősiesebb osztálya a kistemplomban tanult, majd a második félévtől térhetett vissza az épületbe. Hányattatásukról Csáky Károly akkori iskolalelkész számolt be. Ötvös József az iskola hovatartozásáról szóló bizonytalanságokat említette, amit református esperesként tapasztalt.
Sorra kaptak szót az egykori igazgatók, Horváth Gabriella, akit katolikus létére, a vezetésben való jártasságára alapozva Csiha Kálmán kért fel az iskola vezetésére, Csiha Kálmán püspök, Tőkés Elek, a püspökség tanügyi tanácsosa és Mártha Ivor főgondnok Dónáth Árpád és Sárpataki János nevét említette, akiktől a legnagyobb támogatás érkezett. Székely Emese bevallása szerint már készen kapta az iskolát, s bár diákjaik nem tanultak luxustermekben, a Bolyai iskolával a békés egymás mellett élést választotta. Kezdetben nem voltak nagyon jó eredmények, a református osztályokban hagyták felnőni a diákokat, akik közül sokan szép karriert futottak be a humán tudományok terén. A közös imáknak nagy szerepük volt a diákjaik biztonságérzetének a kialakításában, s az esti tagozat elindítása nagyon sok személy számára tette lehetővé az érettségi diploma megszerzését. Szembe kellett nézni sok mindennel, meg kellett harcolni a harcot – emlékezett Enyedi Csaba iskolalelkész, aki a közösségformáló tevékenységekről számolt be. Hittel közösséget építeni – összegezte a jelenlegi irányvonalat Benedek Zsolt iskolaigazgató. Céljuk a teljes iskolaszerkezet kialakítása és az asszisztensképző megtartása. Ha egy iskolában van teljesítmény, akkor lesznek diákok is – tette hozzá, miképpen azt is, hogy az egyházkerület rendszeresen támogatja a Református Kollégiumot.
Szombaton a várba költözött át a rendezvény, 11 órától Balás Árpád vezetésével tekinthették meg az érdeklődők azokat a helyszíneket, amelyeket a Bolyaiak neve is fémjelez, az iskolát, hajdani lakásuk helyét, a Teleki Tékát, ahol a két Bolyainak emléket állító múzeum látható, és a Református Kollégium egykori könyvtárának értékes darabjait őrzik, majd a temetőben fejeződött be a séta a kopjafánál és a síremlékeknél tett látogatás után. Szombaton délelőtt a Kutúrpalotában verbunkversenyt, délután a világtalálkozó gálaműsorát láthatta a közönség. Vasárnap 10 órától az 500 éves reformációra és az iskolaalapítás 460. évfordulójára emlékeztek, és közös imát mondtak a Római Katolikus Teológiai Líceumért. Az istentiszteletet újabb temetői séta követte, amelyen a kollégium egykori tanárai, városunk és az iskola nagyjai emlékére gyújtottak gyertyát a református temetőben.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Kézműves mesterségek tábora
A Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület szervezésében ötnapos tábor keretében ismerkedhettek meg a kibédi gyermekek, fiatalok olyan hagyományokkal, hagyományos mesterségekkel, melyeknek gyakorlása mára már a mindennapi életből kiveszőben van. A program tevékenységeinek összeállításánál elsősorban ennek fontosságát tartottuk szem előtt, ötvözve a szép- érzék, a készségek fejlesztésével és a tudásátadás lehetőségével. Kihasználtuk Kibéd hagyományainak kincstárát, közösségi tudását és mindezek őrzőinek, képviselőinek létezését, közreműködését. Így kerekedett ki a teljes program, melyben idősebb mesterektől tanulva gyakorolhatták a résztvevők a fafaragást, a szőnyegszövést, varrást, a házikenyér- és kalácssütést. A tábor programja színes volt, mindenki megtalálta benne a számára legérdekesebb, hozzá legközelebb álló mesterséget, melyben alkothatott. Az oktatást gyakorlott mesterek végezték, akik igyekeztek tudásuk legjavát átadni a lelkes fiataloknak. A fafaragást Sándor János nyugdíjas tanár, fáradhatatlan fafaragó művész tanította. Munkájában Gergelyfi Sándor segítette, aki szintén jól ismeri e mesterséget. A kenyér- és kalácssütés fortélyaiba Péterfi Ilona pékmester, valamint Oltyán Emma önkéntes avatta be a fiatalokat. A tésztagyúrásból mindenki kivette részét, elkészítette saját kalácsát, melyet el is fogyasztott. A varrás több öltésfajtáját Suba Irma varrónő irányítása alatt sajátították el, főleg a lányok. Egyetlen tevékenység, a gombvarrás volt kötelező minden résztvevőnek. Ennek gyakorlati jelentőségét nem is kellett magyarázni a gyerekeknek, lelkesen és sikeresen tanulták meg mindannyian. A szőnyegszövést fontos tevékenységnek tartottuk. Az egyesület elnöke által megismerhették azt a nehéz munkafolyamatot, mellyel őseink ruházatát, és minden kenderből, lenből készült használati tárgyát elő tudták állítani a szorgos kezű asszonyok. Az egyesület névadója, Seprődi János zenetudós gyűjtötte össze Kibéd népdalait, írta le néptáncát (1897–1911 között). Ezt a kincset egészíti ki Ráduly János kibédi népballada-gyűjteménye. Ezekből tudást meríthettünk ez alkalommal is. Mátyus Ilonka nyugdíjas tanítónő segítségével három népdalt sajátítottak el a táborozók (Elveszett a lovam, Kibéd község de szép helyen van, Repülj madár…), amelyeket sokan eddig nem ismertek. A néptáncot olyan fiatal pár tanította, amely maga is tanulta és tanulja a néptáncot. Korondi Zsófia és Gál Krisztián harmadik éve a Maros Művészegyüttes művészeinek (Kásler Magdának és Farkas Csaba Sándornak) a tanítványai. Varrottasokból és fafaragványokból szépen berendezett kiállítás került bemutatásra, melyet képek egészítettek ki a tábor jelentős eseményeit ábrázolva. Összegzésképpen a táborban tanultak elméleti és gyakorlati kiértékelésén egyénileg és csapatban is remekül vizsgáztak a gyermekek. A program záróeseményén részt vett több mint negyven szülő és hozzátartozó. A kiállítás megtekintése és a táborozók népdal- és néptáncos gálaműsora után az oklevelek kiosztása következett, majd közös vacsora mellett levonták a program tanulságait és megvitatták a jövő évi tábor terveit. A pályázat ötletének kidolgozása és tevékenységeinek megvalósítása nem jöhetett volna létre két lelkes pedagógus, Korondi Erzsébet és Kálmán Ildikó következetes munkája nélkül. Ők voltak azok, akik összehangolták, fel- ügyelték, irányították az eseményeket, vigyázva azok zökkenő- mentességére, biztosítva a jó hangulat megteremtését és megőrzését. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a program sikeréhez, a cégeknek is – Agro Prod. Com. Dósa Kft.; Silcom Kft.; Elan IPT. –, amelyek támogattak bennünket. A program fő támogatója a Maros Megyei Tanács volt.
Borbély Emma, a Kibédi Seprődi János Művelődési Egyesület elnöke / Népújság (Marosvásárhely)

Kiapadhatatlan forrásként közöl Ráduly János
Legutóbbi találkozásunkkor még száz alatt volt a kiadott munkáinak száma, a minap viszont már a száztizenharmadikat mutatta meg, nem kis büszkeséggel, a kibédi Ráduly János.
Éppen azelőtt való nap hozta a nyomdából A kiapadhatatlan forrás című kiadványát. A címválasztásról elmondta: első néprajzi kötetei megjelenésekor Nagy Miklós Kund készített vele interjút, aminek ez volt a címe. Mivel ez az írás is szerepel a frissen megjelent kötetben, a címe a könyv borítójára került.
Ráduly János már régebb elkezdte meglévő írásainak gyűjteményes kiadatását, de mivel egyrészt anyagi okokból is lehetetlen volna mindezt egyetlen óriási kötetben megjelentetni, a kiadóval közösen döntöttek a sorozat mellett. A 113. kötetben találjuk például az első, újság által is leközölt írását, ami 1959-ben látott nyomdafestéket, de olvashatunk mellette a következő húsz-harminc év írásaiból is, és tanúsítja Ráduly egyik érdeklődési területét, a publicisztikát. A sorozatos kiadást azért találja jónak a szerző, mert egyrészt megmenti a régi írásokat, másrészt igazolja, hogy az egykor kelt szövegek ma is megállják helyüket, hogy a jó fél évszázaddal ezelőtti írásoknak is volt értelme és értéke, és tükrözik akkori szellemi munkásságát és felkészültségét.
Ráduly János közel 80 éves kora ellenére is folytatni szeretné a kiadatási munkát, és a közművelődési írások zárókötetét tervezi, ezután pedig az irodalomtörténet területére lépne át. Ugyanis dédnagyapjától kezdve nem kis értékű írásos hagyaték maradt rá, többek között Kovács György író részéről is, akinek levelezései halála után a csókfalvi fiókban maradtak, Ráduly nagyanyja őrizte, így maradhatott rá a patinás íróasztallal együtt, amelyen nagybátyja a regényeit írta – mesélte el a részleteket a tanár úr, megmutatva a szomszéd szobában az ablak előtt álló ritka bútordarabot. Ebben a hagyatékban az írónak számos más íróval, költővel folytatott levelezése is szerepel, de Rádulynak közismert személyekkel váltott levelei is megvannak még, példaként hadd említsük csak Szépréti Lilla nevét. Mivel irodalmi dokumentumokról van szó, ezek „összeseprése” következik majd – osztotta meg velünk terveit Ráduly, aki már az új kiadás címét is tudja: Irodalomtörténet – falun.
Ráduly János 55 éve él Kibéden, 43 éves pedagógusi pályájának nagy részét itt töltötte – kivéve az Erdőszentgyörgyön ledolgozott hét évet –, így már kibédinek érzi magát, bár nem felejti el a csókfalvi származást. A néprajzkutatóként, műfordítóként, rovásírás-kutatóként és költőként is ismert nyugalmazott pedagógus munkásságát szobájában egy- polcnyi kötet jelzi, az első 1975-ben jelent meg Kibédi népballadák címmel, az azt követők sorába immár a száztizenharmadik is felkerülhetett. Író barátai élcelődnek is vele legutóbbi kötetei kapcsán, hogy ilyen vékony kiadványokkal könnyű ekkora „termésszámot” felmutatni, mire Ráduly János mindig azt feleli: van azon a polcon éppen elég kötet, amelynek mérete tisztességes. Ezek sorából a másodikra, A vízitündér leánya címet viselő, kibédi népmeséket összegyűjtő könyvre a legbüszkébb, annak dedikációja miatt – emelte ki az idén májusban értékteremtő munkásságáért EMKE-díjjal kitüntetett kibédi pedagógus.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)

A kibédi kenyér illata
Ráduly János nyolcvanéves
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
Ráduly János Korondon született 1937. október 27-én. Egy személyben pedagógus (magyartanár, de volt kézilabda-edző is), néprajzi gyűjtő és szakíró, rovásírás-kutató, költő és műfordító, közíró, publicista, művelődésszervező, érdekképviseleti vezető. Rangját nem címek és érdemek, diplomák és kitüntetések jelzik, hanem a széles körű megbecsültség, az őszinte elismerés, a tisztelet és szeretet, s nem utolsósorban a népszerűség, amellyel teljesítményét nemcsak a szűkebb pátriában, a Sóvidéken, Erdélyben, hanem határokon túl, szakmai körökben, mindenekelőtt pedig az „egyszerű” olvasók népes táborában is nagyra értékelik. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett 1955-ban. Erdőszentgyörgyön a líceumban volt nevelő, 1962-től Kibéden tanár, 1998-tól nyugdíjas. A Babeș–Bolyai-egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1966-ban. Első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1959-ben. Az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Napsugár, Tanügyi Újság, Ifjúmunkás, Hargita, Helikon, Hazanéző és számos más újság, lap, folyóirat munkatársa. Verssel szerepel a Megtalált világ (1968) című antológiában; költőként évtizedekkel később jelentkezik újra (Az árnyékok lakodalma, 1995; Fény és gondolat, 1996). Folklórkutatói pályája egy Faragó Józseffel együtt közölt, később németül és csehül is megjelent tanulmánnyal (A népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában) kezdődött, ezt követően egész sor önálló kötetben tárta fel a Kis-Küküllő menti Kibéd népmesekincsét és gazdag balladaköltészetét, s rendszeresen tanulmányokkal szerepelt a Népismereti Dolgozatok, az Ethnographia, a Néprajzi Látóhatár, a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvei, a Jahrbuch für Volksliedforschungen köteteiben. Az erdélyi rovásírásos emlékek kutatásával és értelmezésével foglalkozik. 1990-től tagja a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; 1999 óta a Magyar Írószövetség tagja. Tagfelvételi kérelmét a Romániai Írók Szövetsége évekkel ezelőtt elutasította. Legnagyobb részt saját gyűjtéseit tartalmazó kötetei: Kibédi népballadák (1975), A vízitündér leánya (1978); Elindultam hosszú útra (A kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadái. 1979); Tündérszép Mosolygó Ilona (Kibédi népmesék, 1980); Az álomfejtő fiú (Kis-Küküllő menti népmesék, 1985); Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből, 1987); Villám Palkó (Kis-Küküllő menti népmesék, 1989); Hold elejti, Nap felkapja (Kibédi találós kérdések, 1990); Táltos Marika (mesék, 1993); Szép Magdolna (Kibédi népmesék, 1994); A király táncos lovai (Székely tréfás mesék, 1995); Rovásíró őseink (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez, 1995); Vetettem gyöngyöt (Népköltészeti tanulmányok, 1997); A rovásírás vonzásában (Korond, 1998); Nemzeti kincsünk, a rovásírás (1998). Verskötetei: Az árnyékok lakodalma (Gyermekversek, 1995); Fény és gondolat (uo. 1996). Lefordította Eminescu Esti csillag című költeményét (1993); Nichita Stănescu-fordításait a Barátság című antológia (Pécs 1993) közölte. Ez a sor korántsem teljes.
*
Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. A székely rovásírás kutatásába is szenvedéllyel kapcsolódott be, számos kiadványban számol be eredményeiről. Sokoldalúságát jelzi állhatatos jelenléte a marosvásárhelyi Népújságban, a Múzsa és Stipendium című mellékletben. Az évek hosszú során át úgyszólván nem telt el hét, hogy Ráduly tanár úr valamilyen műfajban ne jeleskedett volna a megyei lapban. Kutatási és gyűjtő munkálkodása eredményei mellett rendszeresen közölt felnőtteknek és gyermekeknek szóló költeményeket és meséket, emlékezéseket, anekdotákat. Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: „Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.” Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: „A »független nyugalomra« – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.” (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) Irigyelni kitartó és példamutató következetességéért érdemes, amellyel úgy rakja össze dolgos életének tégláit, hogy a ház állja az idő próbáját, és kívül-belül bejárható, tetszetős, kedvünkre gyönyörködhetünk benne. Talált magának kiadót (Garabontzia, Marosvásárhely), amely hajlandó a pár tíztől legfeljebb félszáz oldalig terjedő, tematikusan válogatott munkáit híven és gyorsan kinyomtatni. Így aztán a kései filosznak, aki tanulmányozni óhajtaná ennek a sokoldalú embernek az irományait, nem lesz nehéz dolga, hiszen külön-külön olvashatja a gyermekverseket, a „felnőtt”-verseket, a haikukat, a fordításokat, a rovásírásról szóló gazdag közlésanyagot, az aprólékos néprajzi gyűjtőmunka szakszerűen szerkesztett darabjait és a szerző recenzióit, közművelődési írásait, újságcikkeit is. A tudományos igényesség, a szakszerűség a fő jellemzői e műveknek, jótékony ráadásként pedig az élő beszéd közvetlensége teszi rokonszenvessé Ráduly János stílusát, „narratíváját”. A szövegek olvastán szemünk előtt körvonalazódik az első generációs értelmiségi, egy igazi székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el. Példamutató a hivatástudata és konok, céltudatos munkálkodása, végtelen türelme és szorgalma, kivételes munkabírása. Szellemi pillérei: az előtte járók nagyszerű példája, otthonosságtudata, ragaszkodó szülőföldszeretete. Küzdelmes pálya, vidékiség, remete­élet. Nem sokan vállalták/vállalják az ilyen sorsot. Részletek „vakációs naplója” (Jajkiáltások a fehér papíron) 1989. augusztus 3-i, csütörtöki bejegyzéséből: „Reggel fél hétkor kipattanok az ágyból, készülök Szovátára. (...) Egyenesen a könyvesboltba tartok. Nem kaptak új küldeményt Vásárhelyről, menjenek be a csomagok után, ők nem tudják elhozni, nincs motorina. – Hát nekem honnan legyen benzinem? – kiált föl az elárusítónő. Háborog. Egészen közel hajol hozzám, félhalkan megkérdezi: – Tudja-e, hogy ilyenkor mit mond a székely? – Mit? – Meg vagyunk bazva! (Így, csak z betűvel). Egyetértően bólintok. Utam most a piacra vezet, ahol viszont egyetlen lelket sem lehet látni. (...) Az önkiszolgáló előtt mintegy száz ember állja türelmesen a sort, a sorelsők már reggel hatkor, fél hétkor gyülekezni kezdtek. A hentesáruról tehát lemondok. Az utcán találkozom a telepi könyvesboltosnővel, inti, álljak meg. – Jöjjön – azt mondja –, ebben a pillanatban néhány csomag írópapír érkezett. Óriási meglepetés, száz lejért azonnal megveszek egy egész csomaggal, ezer ív van benne. Egyelőre tehát megoldódik a papírkérdésem. A tízes busszal indulok haza. Itthon legelőbb répalapit vágok a csirkéknek (a kert vizes-sáros), majd ismét az íróasztalhoz telepszem. Jó volna, ha be tudnám fejezni a mutatót, hiszen holnaptól egy hétre szolgálatot kell teljesítenem az iskolában. Együltömben több mint száz találós kérdés »leltározásával« készülök el. Az ebédünk lucskos káposzta kiflivel. Másfél órát pihenek, mire fölébredek, kint megszűnőben a zárt felhőzet, ki-kipillant a nap. Mindjárt kaszát ragadok, zsákot a vállamra, s fűért indulok az iskolakertbe. Muszáj, alig van mit adnom a nyulaknak. A fű vizes, szétosztom vékás kosarakba, s a konyhában szárítgatjuk. Aztán újból az íróasztal, tovább a mutató.”
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. aug. 23., szerda.): „Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is »megfeledkezem«. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János. Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok. Lefekszem, de furcsa mód nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér. A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.”
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér. Bölöni Domokos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)