Hét év ajtócsapkodásért
Hatvanhét éve kezdődött az államosítás
„Nem kérdeztek ezek semmit. Közölték a tulajdonossal, hogy többé nem mehet be a gyárába, és, ha ezzel megúszta, akár örvendhetett is” – emlékeznek vissza az idősebbek az 1948. június 11-et követő eseményekre. Az államosításnak nevezett teljes vagyon- és tulajdonelkobzás szétverte az addig meglévő társadalmi rendet.
Ráduly József Uzon egyik faluszéli házában él feleségével.
– A mellettünk lévő ház is a miénk volt – meséli Ráduly Irénke. – Ebbe a szüleim napszámosokat engedtek be, akik néha segítettek a mezei munkában. Miután kiderült, hogy akinek két háza van, az már kulák, feljelentettek. Azt mondták, „várjuk az amerikaiakat”, és hogy édesanyám „az új rendszer ellen bujtogat” a faluban. Arra számítottak, hogy elkobozzák tőlünk a házat, és nekik marad. Erre végül nem került sor, mert olcsó pénzért eladtuk, de a tíz hektár földünket egyszerűen elvették.
A zaklatás nem szűnt meg: egy este újból érkeztek, már helyi ember vezette őket. Minden településen megkapták azokat a gerinctelen személyeket, akik beálltak az elnyomó rendszer szolgálatába, s talán még rosszabbnak bizonyultak, mint az idegenből jött pribékek.
– Házkutatást tartottak, mert mi állítólag fegyvereket rejtegetünk. Feldúltak mindent, de természetesen nem találtak semmit. Azt mondták, édesanyám izgatja a falu népét, ezért éjszakára beviszik. Hét évet kapott olyan „bűntettekért”, miszerint úgy becsapta az ajtót a néptanácsnál, hogy lehullott a vakolat. Télen még abban a vékony ruhában volt, amiben júniusban a mezőről hazajött. Három kicsi lány maradtunk itthon, édesapámmal. Aki nem érte meg, aligha tudja elképzelni, min mentünk akkor keresztül – meséli a nyugdíjas óvónő.
Romániában 1948. június 11-ét tekintik az államosítás kezdetének, bár ma a történészek inkább a kisajátítást vagy az elkobzást tekintik megfelelő kifejezésnek. Az államosításkor vagy kisajátításkor ugyanis, normális körülmények között, járna a tulajdonosoknak egy megegyezés szerinti vagy legalább államilag meghatározott kártérítés. Azok azonban, akiknek 67 esztendővel ezelőtt elvették a javait, egyetlen fityinget nem kaptak érte.
Elvben járt volna kártérítés, ám amire ezt megítélték volna, a volt tulajdonosok már régen a vádlottak padján ültek. A futószalagon gyártott koncepciós perekben legalább a gazdaság aláásásával, de sok esetben hazaárulással, a népi-demokratikus hatalom megdöntésének kísérletével, feljelentés megtétele elmulasztásával vádolták őket, és mindig be is bizonyították „bűnösségüket”. Bűnözők pedig nem kaphattak kártérítést…
A jogi alapot az öt nap alatt összeállított és megszavazott alkotmány képezte, amelynek 11-es cikkelye kimondta, „ha a közérdek úgy követeli”, akkor a magánkézben lévő termelőeszközök, bankok és biztosítótársaságok „átmehetnek az állam, azaz a nép tulajdonába”. E cikkely alapján adták ki az államosításról szóló 1948/119-es törvényt, amely alapján országszerte 1050 gyárat, üzemet, bankot, szállítási vállalatot, biztosítótársaságot koboztak el.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A hősökre emlékeztek
Egy piciny falu nagy ünnepe
Vasárnap szűknek bizonyult Zalánpatak római katolikus temploma, a környéken dühöngő hóvihar ellenére sokan gyűltek oltalmazó fedele alá, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint a két világégés áldozataira emlékezzenek, illetve leleplezzék a neveiket őrző emléktáblákat. A főhajtást megtisztelték jelenlétükkel a megye és Málnás község vezetői, valamint a Háromszéki Vitézi Rend és a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület tagjai is.
Az egybegyűlteket a szentmisét celebráló Simó Gábor mikóújfalusi plébános köszöntötte, aki sokunk nevében fogalmazva kimondta, hogy nem vagyunk a vándortarisznya hívei, és nem választjuk az egyéni érvényesülés útját sem. Éppen ezért mi, akik idehaza maradtunk Erdély szent földjén, szeretetben, egyetértésben, békességben, összefogásban akarunk élni, és közösen harcolni azon sötét erők ellen, akik népeink, tájaink civilizációs újraébredését mindenáron meg akarják akadályozni.
Az egyházi szertartás végeztével Préda Barna, az emlékünnepséget megálmodó és megszervező zalánpataki fiatalember üdvözölte a megjelent egyházi és világi méltóságokat és a messzi tájakról hazazarándokolt falusfeleit.
Megtudhattuk tőle, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a faluban 279-en laktak, akik közül tízen életüket adták a hazáért és a nemzetért. Az I. világháború kezdetekor a település lélekszáma 344 volt, közülük tizenegyen vesztették életüket, a II. világháború kirobbanásának pillanatában itt élő 382 személyből pedig tizenketten.
Végezetül megköszönte Kovászna Megye Tanácsának, Málnás Község Polgármesteri Hivatalának, a Communitas Alapítványnak, a római katolikus egyháznak, valamint Simó Gábor plébánosnak, továbbá Ráduly Irénke és József, nyugalmazott pedagógusoknak, a csíkszeredai Dóczi András kőfaragó mesternek, illetve Zalánpatak lakóinak az anyagi és szellemi támogatást. Külön kiemelte v. Nagy Zoltánnak az emléktáblák állításában és az ünnepség megszervezésében játszott szerepét és anyagi hozzájárulását.
Az elkövetkezőkben Szotyori Angéla, Málnás község polgármestere, Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat vezetője és az RMDSZ parlamenti képviselőjelöltje, valamint Tamás Sándor megyetanácselnök szólt az egybegyűltekhez. Háromszék első számú tisztségviselője ez alkalomból egy megyezászlót adományozott a jelenleg 110 lelket számláló közösségnek. Az ünnepi beszédek elhangzása után a zalánpataki dalárda világháborús katonanótákat énekelt, Farkas Anita diáklány pedig elszavalta Wass Albert Gyertyaláng című versét.
Himnuszaink eléneklése után – a zord időjárás ellenére – az egybegyűltek kivonultak a templom külső falára rögzített emléktáblákhoz, melyeket a polgármesterasszony és a tanácselnök leplezett le, és Simó Gábor plébános szentelt meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Főhajtás egykori tanítók előtt (Zalánpatak nem felejt)
Másfél évtizedes eredményes oktatói és nevelői, közösségépítő és közösségfejlesztő munkájuk elismeréseképpen Zalánpatak díszpolgára címet adományozott Málnás önkormányzata és Zalánpatak faluközössége a jelenleg Uzonban élő Ráduly József nyugalmazott tanítónak és Ráduly Irénke óvónőnek. Az elismerést Préda Barna Az én falum, Zalánpatak című könyvének október 26-i uzoni bemutatóján adták át a nyugdíjas pedagógus házaspárnak.
Péter Sándor, a zalánpataki „érzelmes monográfia” lektora Zalánpatakról azt mondta, nehéz oda eljutni, de még nehezebb onnan eljönni. A szinte járhatatlan útra utalt, és arra a vendégszeretetre, amellyel a kis település lakói fogadják a látogatót, de a falu értékei is ott marasztalják a vendéget. Kiemelte Zalánpatak egykori szerepét a környék kulturális életében, amelynek a hatvanas-hetvenes években a Ráduly tanító házaspár volt a mozgatója. Amikor máshol nem volt műkedvelő csoport, Zalánpatakon kettő-három is működött – mondta. Ráduly Irénke nyugdíjas óvónő felelevenítette, hogy amikor fiatal pedagógusként oda helyezték, azt gondolta, „a zalánpatakiak olyan maradiak lehetnek ott a világ végén. De nagyot csalódtam, mert amikor a zalánpataki emberek kimentek a faluból, mindig könyvet vásároltak. Rengeteget olvastak, tájékozottak voltak. Volt két-három családnál rádió, hallgattuk a híreket, esténként összegyűltünk, megbeszéltük a dolgainkat, énekeket tanultunk.” A zalánpataki évekre négy évtized távlatából is jól emlékszik Ráduly József. Elmondta, oroszt tanított Kökösben és Mikóújfaluban, és amikor Zalánpatakra helyezték, semmiképpen nem akarta elfogadni. Meggyőzték, és tizenhat évig tanított ott. Családot alapított, két fiuk született, egyikük, Ráduly István jelenleg Uzon polgármestere. „Amikor oda helyeztek, csak szekérrel és gyalog lehetett járni, nem volt villany se. Ha valaki súlyos beteg volt, át kellett menni gyalog Málnásfürdőre, és onnan telefonáltunk. Szekérrel vittük a beteget a falu végéig, mert a mentő csak odáig tudott jönni. Karácsony Zoli bácsi működtette az áramfejlesztőt, mozit is tartottunk, a filmeket a hátamon hordtam Málnásfürdőről, Mikóújfaluból, hogy az emberek művelődhessenek. A feleségemmel együtt színdarabokat tanítottunk be a gyermekeknek és a fiataloknak, de az idősek sem akartak kimaradni semmiből. Jártuk a környéket az előadásokkal, nagy fegyelem volt, jól ment a munka. Préda Jenő bácsiék zenéltek a műsorokon, szépen muzsikáltak. Néhai Gál Sámuel segített abban, hogy a zalánpataki gyermekek bentlakásba mehettek Málnásra ingyen. Egy szekér fát vittek télen, ennyi volt a fizetség. Ott elvégezték a nyolc osztályt, jól haladtak a gyermekek. Őszintén mondom, mindent megtettünk Zalánpatakért. Egyedül plébános nem voltam, egyéb minden.”
Farkas József, aki jelenleg is kiveszi a részét a zalánpataki közösségi munkából, egyfajta őre az unokája, Préda Barna által létrehozott helyi néprajzi múzeumnak. Az uzoni könyvbemutatón azt mondta: „Ráduly tanító bácsiék nemcsak oktattak, hanem neveltek is, sok kultúrmunkát elvégeztek, és mellette lent termeltek, disznót, juhot tartottak, soha semmilyen munkát panasszal nem csináltak.”
A pedagógus házaspárt méltatta a 89 éves Préda Jenő is, aki az egykor híres zalánpataki zenekar prímása volt, és az alkalomból tanítványával, Préda Barnával együtt muzsikával köszöntötték Zalánpatak frissen kitüntetett két díszpolgárát. Szotyori Angéla, Málnás község polgármestere is elismeréssel beszélt Ráduly Józsefről és feleségéről, Irénkéről, hangsúlyozva: sok olyan pedagógusra lenne szükség jelenleg is, amilyenek aktív korukban ők voltak. Az immár több helyszínen, így Uzonban is bemutatott zalánpataki monográfia nem csak falutörténet, egyfajta főhajtás is azok előtt, akiknek köszönhető, hogy Zalánpatak ma is él, lakói most is szorgos, becsületes emberek. A Ráduly házaspár Préda Barna könyvében is kiemelt szerepet kapott. A kulturális életről szóló fejezetben a szerző azt írja: „a település nemcsak üveggyáráról, hanem kulturális életéről is híres volt. Ez a hírnév az 1960-as években teljesedett ki Ráduly József tanító és felesége, Ráduly Irénke óvónő vezetésével.” A zalánpatakiak ragaszkodását múltjukhoz és a sok nehézséget átélt falu jelenéhez Préda Barna a könyv bevezetőjében fogalmazza meg igen találóan: „Legyen e könyv emlékül mindazokért, akik a történelem folyamán a kizsákmányolások, az azt követő zsarnokoskodások, a háborúk utáni borzalmas idők és a kommunizmus ellenére, valamint a Nyugat csábításának ellenállva itthon maradtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy felépüljön, megmaradjon és fejlődjék Zalánpatak. Ha itthon nehezebb is a munka, ha a szerszámok nyele jobban feltöri is a tenyeret, de sokkal édesebb a kenyér, szebben énekelnek a madarak, és van-e a világon bármely katedrálisnak a tornyában olyan szépen hívogató harang, mint Zalánpatak kicsiny templomocskájának?” Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)