Hagyományőrzők zászlóavatása
Történelmi múltidézés
Szombaton Rigmányban, azon a helyen, ahol állítólag hajdanában II. Rákóczi Ferenc is megpihent, a korabeli ceremóniát idéző ünnepségen megszentelték a marosvásárhelyi Magyar Királyi 23. Határvadász Zászlóalj Hagyományőrző Csoport zászlaját, majd ünnepélyes fogadalmat tettek azok a fiatalok, akik felvállalták azt, hogy az elődök előtt tisztelegve, hozzájuk méltón felidézik a közelmúltat, ápolják azok emlékét, akik elhunytak a második világháborúban.
Az ünnepély ökumenikus istentisztelettel kezdődött egy, a tisztáson szimbolikusan kialakított téren: nyírfából készített kereszt és vallási kellékekkel, ugyanakkor katonai tárgyakkal "díszített" két asztal előtt. Valószínűleg nem erre az alkalomra készült, de az is jelképes volt, hogy a hagyományőrző katonák által alakított teret kisebb árok vette körül, hiszen valamikor a zászlóalj küldetése az volt, hogy a Kárpátok által övezett országhatárt védjék.
A tábori oltárnál az ökumenikus istentiszteletet Buksa Ferenc rigmányi református lelkész, Palkó Ágoston magyarjárai róm. kat. plébános és Varró Bodóczi Barna szentgericei unitárius lelkipásztor tartotta. Az egyházak képviselői szolgálatukban kifejtették, hogy azok az elődök, akiknek az emlékére létrejött a hagyományőrző zászlóalj, tulajdonképpen a hazát védték, otthonukat, és a kommunizmus ellen is harcoltak. Példamutató volt bátorságuk, helytállásuk, hazaszeretetük – olyan erények, eszmék ezek, amelyeket ma is érdemes "zászlónkra tűznünk", amiért érdemes küzdenünk. "Tud-nunk kell, hogy kik voltunk és vagyunk, hagyományainkat ápolva a jövőbe tekintünk" – hangzott el – s ezért szükségünk van ma is példaképekre.
Az istentiszteletet, misét követően Fráter Olivér, a magyarországi Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese Orbán Balázst idézve Erdély jelentőségét hangsúlyozta a magyar történelemben, s röviden kitért arra is, hogy a Trianon után elszakított országrészekben milyen áldozatokat kellett hozni a megmaradásért. Ezek között volt az az időszak is, amikor annak reményében vonultak háborúba a székely hadosztályok, hogy megvédik az ősi hazát, de a második világháborút követően, akik ezt túlélték, azok fogolytáborokba kerültek és megjárták a poklok poklát. Ezért is dicséretre méltó a hagyományőrzők kezdeményezése, hogy az elődök emlékét ápolják.
Szolnokról és Debrecenből egy tíztagú küldöttség élén eljött Rigmányba Nagy Péter, aki a Szent László Hadosztály hagyományőrző alakulatát vezeti. Elmondta, 1995- től vállalta fel azt, hogy katonaruhát ölt és emléket állít nagyapjának, nagybátyjának, akik szintén honvédként harcoltak a világégéskor. A mai fiatalok nem is tudják, hogy milyen történelmi időket éltek át eleink, ezért kötelességének tartja mindezekről hiteles képet nyújtani a mai nemzedéknek, s ezért is örömmel vállalták fel azt, hogy segítik az ifj. Benkő József által kezdeményezett hagyományőrző zászlóalj megalakulását.
Ifj. Benkő József történész meghatódottan mondott köszönetet mindazoknak, akik kitartottak mellette. Négy évbe került, ameddig eljutottak oda, hogy zászlót avassanak. Volt, amikor hárman, máskor pedig tízen vették fel az egyenruhát. De a hagyományápolás nemcsak ebből állt. Felkeresték, felújították az elesett honvédok sírjait, megszervezték a doni csata emlékmenetét. Emléktárgyakat gyűjtenek azzal a reménnyel, hogy valamikor önálló múzeumban is felidézhetik a kort. Ifj. Benkő József elmondta, mindezekkel Kosztándi Gyula nagyapjának is emléket állít, aki honvéd volt. Doktorandusz történészként pedig azért választotta a második világháború és körülményei kutatását, mert még élnek azok, akiktől első kézből, hiteles forrásból tájékozódhat a történtekről. Majd egy perc néma csenddel adóztak a második világháborúban elhunyt honvédek emléke előtt.
Élő kapcsolatot teremtett múlt és a jelen között a 91 éves Radó László aki 1943-ban Székelyudvarhelyen vonult be. Miután az oroszok áttörtek a Kárpátokon, az 1300 fiatalból álló zászlóaljat visszavonulásra kényszerítették. A németekkel együtt utoljára 1945. február elsején a küstrini csatába vetették be. (Sz.m.: Berlin eleste előtt ez volt az utolsó erőd, ahol a német haderő azt remélte, hogy megállítja a Georg Zsukov marsall vezette orosz hadsereget, azért, hogy megerősítsék a főváros védelmét. Itt zajlott a második világháború egyik utolsó, legvéresebb csatája, amelyben a hozzávetőleges számítások szerint 5000 német katona esett el, 9000-en megsebesültek, 6000-en estek fogságba. Az oroszok is drágán megfizettek a végső győzelemért: 5000-en haltak meg és 15.000-en megsebesültek.) Radó László a zászlószentelési ceremóniát megelőzően elmondta, a küstrini csatában az 1300 fős zászlóaljból mindössze 134-en maradtak meg. A csata a városban utcáról utcára zajlott és 42 napig tartott. (Sz.m.: március 29-én vonultak vissza a megmaradt német haderők.) Laci bácsi március 12-én esett orosz fogságba. A vladimiri táborban töltött háromévi kényszermunka után szabadult. Honvédsapkával a fején – mint mondta, kissé megfiatalodva – megköszönte a fiataloknak, hogy "nem feledkeznek meg azokról, akik a magyar hazáért az életüket áldozták."
Az ünnepi beszédeket követően az egyházak képviselői megáldották, megszentelték a zászlót, majd Gergely Orsolya zászlóanya felkötötte a háromszínű szalagot, illetve a zászlószegelés következett. A hagyomány szerint azok díszítették ezüstverettel a rudat, akik hozzájárultak ahhoz, hogy létrejöjjön a hagyományőrző zászlóalj. Nagy Péter hagyományőrző százados feleskette az újoncokat, majd az immár felszentelt zászlót – mintegy történelmi köszöntésként – a jelen levő hagyományőrző huszáralakulatok zászlóihoz érintették. Mindezt megelőzően rendfokozatokat, emlékérmeket és elismerő oklevelet kaptak azok, akik támogatták az eseményt, a hagyományőrző alakulatot.
A zászlószentelést követően Miholcsa József hagyományőrző huszár elmondta, az alakulatzászló a történelem során a hazát s mindazt az értéket képviselte, amiért harcba szálltak eleink. A hagyományőrzés "halálosan komoly játék", mondta, aki ezt felvállalják – nem kevés anyagi áldozattal –, arra kell törekedjenek, hogy hitelesen tegyék, s mindazzal, amit cselekednek, méltó utódai legyenek azoknak, akiknek az emlékét megidézik. Megtudtuk, az erdélyi hagyományőrző mozgalom szándéka az, hogy lefedje a magyar történelem nagyobb korszakait. Ez még csak részben sikerült – még nincsenek középkori lovagok –, de remélik, hogy kiteljesedik ez a paletta, s az új és újabb nemzedék közelebbi képet kaphat azokról a korokról, amelyeket "újrajátszhatnak".
A rigmányi eseményt színesebbé tette Papp Richárd, Göndör Rezső, Bod Attila és Radó Ilona szavalata, majd a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult a rendezvény.
Vajda György, Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel.  Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe.  Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván  született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. 
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt  Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. 
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. 
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. 
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban  nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika.  A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)