Magyar értelmiségiek nyílt levelet intéztek Iliescu elnökhöz, melyben Tőkés László püspök elleni fenyegetések veszélyességére figyelmeztettek. A levelet 42-en írták alá, köztük Faludy György és Radnóti Sándor. /Magyar Nemzet, jan. 21./

Febr. 26-án a budapesti Katona József Színházban kiosztották a Soros Alapítvány 1995. évi díjait. Erdélyből Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész kapott díjat, Ady Endre-díjjal Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költőt tüntették ki. A díjazottak között van Radnóti Sándor esztéta, Tamás Gáspár Miklós és Lengyel Péter. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 4./

"Eörsi István emlékeztetett arra, hogy összegyűltek vagy huszonöten Budapesten, a Merlin Színházban, hogy egy másik íróegyesületet alakítsanak. Eörsi kirohant a Magyar Írószövetség ellen. Szerinte a Kádár-érában az Írószövetség a pártpolitika transzmissziós szíjaként funkcionált. A tagságot felduzzasztották. A rendszerváltás után a "tagságot tovább duzzasztották - hazaffyas kötelességből az összes jelentkező kisebbségi és emigráns magyart felvették, akinek neve nyomdafestéket látott." /Eörsi István: Van-e, ami nincs? = Népszava, márc. 27./ Horn Gyula miniszterelnök márc. 27-én találkozott a Magyar Írószövetség székházában hazai és határon túli magyar írókkal, akik az Írószövetség nehéz anyagi helyzetét tolmácsolták. Éppen ebben az időben jelentették be, hogy egy csoport új írószervezetet alakít. A kezdeményezők - Konrád György, Eörsi István, Szilágyi Ákos, Kukorelly Endre, Radnóti Sándor - akik nyugatos vagy posztnyugatos paradigmában gondolkodnak, nem kapnak kellő hangsúlyt a jelenlegi írószövetségben. /Népszabadság, márc. 28./ Pomogáts Béla reagált Eörsi írására. Elmondta, hogy Magyarországon jelenleg nyolc irodalmi társulás működik /Magyar Írószövetség, PEN Klub, József Attila Kör, Írószakszervezet, Magyar Írók Egyesülete, Független Magyar Írók Szövetsége, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Magyar Művészeti Akadémia/ és most lesz egy kilencedik. Pomogáts már tavaly ősszel javasolta Konrád Györgynek, hogy az írószövetségen belül jöjjön létre azoknak az "urbánus", "liberális" íróknak /most "posztnyugatosoknak" nevezik magukat/ a társulása, akik úgy érzik, kisebbségi helyzetbe kerültek a szövetség választmányán belül. Nevezzék Babits Társaságnak, ajánlotta Pomogáts, ő is belépne. Az Írószövetségben úgyis működik egy Móricz Zsigmond Kör a hagyományos irányzatúaknak, a baloldali íróké pedig a Nagy Lajos Társaság. Ebből nem lett semmi. - Az új szerveződés viszont azzal a veszéllyel jár, hogy a szolidaritás hamarosan megtörik. Az irodalom még inkább kiszolgáltatottja lesz a pártpolitikának, s még inkább a politika pártok alárendeltségébe kerül. Ezek a pártok igyekeznek növelni a befolyásukat a kulturális életben. "Nem az új írói egyesület megalakításának szándékára, hanem a szándékot kísérő retorikára gondolok." - írta. Kiábrándító, hogy egy irodalmi kezdeményezést ilyen agresszív kijelentések kívánnak megalapozni. A szervezők nem arra törekednek, hogy az egyesületnek értelmes feladatot adjanak, hanem arra, hogy besározzák és a talajba döngöljék a riválisnak tekintett szervezetet. Elsősorban Eörsi Istvánnak a Népszava márc. 27-i számában megjelent írására gondol. Eörsi indulatkitöréseit megcáfolni úgy sem lehet: ez egy másik dimenzió.- "Az új írótársulás bejelentését kísérő kíméletlen harcmodor ugyanis tovább növelheti az irodalmi életben amúgy is meglevő ellenségeskedést..." /Pomogáts Béla: Õrizzük a méltóságot és a szolidatást. = Magyar Hírlap, ápr. 3./"

"A csíkszeredai Hargita Népe ápr. 22-i számában Borbély László főszerkesztő Pontosít az ÉS címen arról tudósított, hogy a Soros Alapítvány kiket részesített alkotói díjban /720 ezer forintban/, köztük van Cs. Gyimesi Éva, Tamás Gáspár Miklós, Radnóti Sándor, Thomka Beáta, Lengyel Péter. Mentesülve az anyagi gondoktól, könnyebb lesz számukra az alkotói munka. "Véleményt nyilváníthatnak például a Bolyai Egyetem újraindításáról. Hogy nem kell sietni." Székedi Ferenc eddig idézi a cikket, majd hozzáfűzi: Borbély László ezzel azt sugallja: Cs. Gyimesi Évának azért más a véleménye a Bolyai Egyetem ügyében, mert lefizették. Borbély nem ír arról, tette hozzá Székedi, hogy az egyetemi tanárnő féltette a meglevő európai kapcsolatokat. - Székedi végigkísérte az egyetemmel kapcsolatos vitát, az egyértelmű végkövetkeztetés: a Bolyai Egyetem ügye nem az egyetem szenátusának, nem magyar tanárainak és magyar diákjainak, nem az RMDSZ-nek az ügye, hanem az egész erdélyi magyarság ügye, Cs. Gyimesi Éváék alighanem tévednek, ha csupán egyetemi kritériumokban gondolkodnak. - Székedi leszögezte: a szakma becsülete miatt írta mindezt, Borbély László ugyanis a lejártás szándékával "most egybe az alapítványi díjazás tényét az egyetem körüli vitákkal." /Székedi Ferenc: Hétszázhúszezer forint és a Bolyai Egyetem. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 1./ Az Élet és Irodalom közölte az 1996. évi alkotói díjazottak listáját /mindegyik 720 ezer forint/: Petri György, dr. Poszler György, Orbán Ottó, Sigmond István /Kolozsvár/, Rakovszky Zsuzsa, az 1995-től folytatódó alkotói díjak /szintén 720 ezer forint/ között van Cs. Gyimesi Éva, Radnóti Sándor, Tamás Gáspárt Miklós, Géher István, Thomka Beáta. Az 1994-től folytatódó alkotói díjak: Kornis Mihály, Mészöly Miklós, Réz Pál. /Élet és Irodalom, ápr. 11./"

"A marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat, a Látó főszerkesztő-helyettese, Gálfalvi György és Vida Gábor szerkesztő a napokban Budapesten átvehette az első alkalommal kiosztott Zuboly-díjat. A kitüntetés névadója, Zuboly, valódi nevén Bányai Elemér (1875-1915) költő volt és hírlapíró. Ady baráti köréhez tartozott, tőle kapta a Zuboly nevet is. Bányai a kávéházi ember egyfajta szimbólumává vált. Gálfalvi György kifejtette: a díjnak súlya van. Olyan kávéházi törzsasztaltól kapták, amely az irodalmi életen belül a civil társadalmat képviseli. A 20-as, 30-as években a Centrál kávéházban a népi írók egy törzsasztalnál jöttek össze, Tamási Áron és barátai, harcostársai, Illyés Gyula például, Féja Géza, Kodolányi. De ugyancsak innen szerkesztette Kiss József a Hét című lapot. A Zuboly-díj kuratóriumának tagjai: Domokos Mátyás irodalomtörténész, Ilia Mihály szegedi tanár, "sokunk barátja" és Saly Noémi, kiváló műfordító, többek közt Mircea Eliade teljes életművét ő ültette át magyarra franciából. A díjátadó ünnepség közönségénél is érzékelhető volt ez a kiegyensúlyozottság, mert ott volt például Radnóti Sándor, aki a Holmi kritikai rovatának a szerkesztője, ő az egykori Beszélő köréhez, az úgynevezett demokratikus ellenzékhez tartozott a rendszerváltás előtt, ugyanakkor ott volt Illyés Gyula lánya, Illyés Mária férjével, Kodolányi Gyulával, akik a népi írók hagyományait folytató ellenállás vonalát képviselték, a lakiteleki tábort, és folytani lehet a sort Bella Istvánnal, aki a jobboldali ellenzékhez tartozik, a Fidesz- közeli táborhoz, eljött az SZDSZ-es Pallai Péter, és jelen volt Pomogáts Béla, aki egyszemélyben minden irányzatot képvisel. Gálfalvi György úgy látja, a díj azt a visszajelzést adja, hogy nem tévesztettek utat. A Látót az eltelt tizenhárom évben többfelől is érték támadások, egyesek azért bírálták, mert túlzottan népiesnek vélték, mások szerint túlságosan liberálisok. Jó művekre kell törekedni, és ez a lapszerkesztésre is érvényes. "Egyetlen kritériumunk a mérlegelésnél az, hogy milyen színvonalú az írás, és nem az, hogy milyen ízléscsillagzat alatt született." - hangsúlyozta Gálfalvi. /N.M.K.: Zuboly-díjas a Látó szerkesztősége. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 21./"

A Bálványosi Diáktábor és Szabadegyetem az 1989 után semmihez nem hasonlítható élménye volt Bíró Bélának. Itt találkozhatott először a román kulturális élet és az ellenzéki politizálás jeles személyiségeivel. Itt láthatta először Mészöly Miklóst, Radnóti Sándort és Csoóri Sándort. A későbbiekben az SZDSZ-hez közel álló személyiségek elmaradoztak. A későbbi években Bíró szerint a szabadegyetem zártabbá, szürkébbé, merevebbé vált. „Az idei Szabadegyetemen jószerével semmi nem működött.” A rendezvények egymásba csúsztak, elmaradtak. Az egyik előadáson a cikkírót „megrendített a kitűnő író és környezetvédő Karátson Gábor vallomása, miszerint a román-magyar határon úgy érezte, egy szabadabb világba lép be. Merthogy Magyarországon december 5-e óta (érthető módon) légszomjjal küszködik.” /Bíró Béla: Sic transit... = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24./

A schengeni határok életbeléptetése környékén különféle rendezvényeken emlékeznek arra, milyen sanyarú, tragikus volt a sorsuk azoknak, akik nyugatra szerettek volna utazni – Magyarországról. Nem emlékeztek azonban azokra az utakra, a megalázó határát(nem)lépésekre, amelyek Magyarország keleti határain zajlottak, de még inkább zajlottak volna. Jó néhányról tudunk. Vajon hányról nem? Például arról, hogy a Magyarországról kiutasított – P. – osztrák újságíró Nagyváradon találkozott kedvesével és Eörsi Istvánnal 1980-ban vagy 81-ben. Eörsi ezt az alkalmat használta fel arra, nem kevés szamizdatpéldányt magához ragadva ellátogasson Nagyváradra. Kőrössi P. József összehozna egy konferenciát, amelyen mesélnének egykori keleti határsértők. Azokat hívná meg, akik ma már közéletivé magasztosulak, és olyanokat, akiket elfeledtek. A szellem, a szellemi élet, a gondolkodás és a gondolat csempészeit. Talán és első körben: Adonyi Nagy Mária költő, Ara-Kovács Attila filozófust, Balla D. Károly írót, Balla Zsófia költőt, Barna Imre írót, műfordítót, Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárt, publicistát, Csaplár Vilmos írót, Füzi László írót, szerkesztőt, Gellért Gyöngyi szerkesztőt, Grendel Lajos írót, szerkesztőt, Huszti Péter színművészt, Jávor István képírót, S. Nagy Katalin művészettörténészt, Kányádi Sándor költőt, Kukorelly Endre költőt, Lászlóffy Aladár költőt, Radnóti Sándor esztétát, egyetemi tanárt, ifj. Rajk László építészt, Sáska Géza szociológust, Szendrei Lőrinc újságírót, Szőcs Géza költőt, TGM filozófust, Tőzsér Árpád költőt, Udvardy Frigyes ötvenhatos utazót, Zirkuli Péter költőt, egyetemi tanárt. És mindenki hozhatna magával még három, talán tíz másvalakit. Meghívná a déli háború katonaszökevényeit, dr. Máriást, Bozsik Pétert, a határsértőket, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, Benes Jóskát. Határmese-konferenciájára meghívná a névházasságokba beszármaztatott feleségeket és férjeket, a nyolcvanas évek névtelen könyv-, szamizdat- és kéziratcsempészeit, Ilia tanár urat és az akkori Széchényi Könyvtár egyetemista könyvfutárjait. Bodor Ádám (A börtön szaga), Kornis Mihály (Kádár János utolsó beszéde) és Dragomán György (A fehér király) könyve szól már csak arról az örökségről, amiben élünk. /Kőrössi P. József: Határsértők – Schengen előtt, Schengen után Gyermekeimnek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 31./ (Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent anyagnak a szerző által szerkesztett, kiegészített változata)

Több határon túli magyar értelmiségi csatlakozásával immár nemzetközivé terebélyesedett a tervezett debreceni Wass Albert-szobor felállítása elleni tiltakozás. Wass Albert szobrát a debreceni Polgári Casino Egyesület magánadományokból készítteti el a városi közgyűlés hozzájárulásával. A szobor alapkövét február 15-én helyezik el, a tervek szerint Kósa Lajos, Debrecen polgármestere mond majd beszédet. A tiltakozó levelet megfogalmazó Borbély Szilárd költő, egyetemi docens nyilatkozata szerint egy köztéri szobor nemcsak képzőművészeti alkotás, hanem szimbolikus tartalmak megjelenítője.,,Wass Albert körül még lezáratlan jogi és politikai viták folynak. Helyét még sem a szakma, sem az idő nem jelölte ki" – olvasható a nyilatkozatban.,,Tiltakozunk az ellen, hogy politikai testület saját hatáskörében – ha szimbolikusan is – írói rangot adományozzon. Tiltakozunk a magyar kultúra nevében az ellen, hogy köztiszteletet élvező szerzők nevét egy demokratikusan választott testület kellően meg nem alapozott döntése kompromittálja" – tartalmazza a tiltakozó nyilatkozat, amelyet mások mellett aláírt Kukorelly Endre író, Ágoston Zoltán szerkesztő, Márton László író, Mészáros Sándor szerkesztő, Bártori Csaba író, Kállai R. Gábor író, Sándor Iván Kossuth-díjas író, Szkárosi Endre költő, Ungváry Rudolf író, Radnóti Sándor egyetemi tanár, Balla Zsófia költő-író, Kálmán C. György irodalomtörténész, Grendel Lajos író, egyetemi oktató (Szlovákia), Károlyi Csaba szerkesztő, Tábor Ádám költő, Böszörményi Gyula író, Darvasi László író, Závada Pál író, Kőrössi P. József író, Csordás Gábor író, könyvkiadó, Mesterházi Mónika költő, Kántor Zsolt író, Gömöri György költő (London), Szerbhorváth György újságíró (Szerbia), valamint több debreceni közéleti személyiség. /Wass Albert debreceni szobrát ellenzik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 13./

Összecsap Bretter és Hatos
„Politikainak neveztem visszahívásomat, de nem azért, mert naiv volnék, s azt gondolnám, hogy létezik »független, szakmai« értékelés. Várható volt, nem volt meglepetés és nem is tiltakozom ellene” – írja a Sapere című blogján (http://bretterz. blogspot.com) Bretter Zoltán, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetője, akit négyéves mandátuma lejárta előtt hívott vissza a magyar kormány.
A kultúrdiplomata azt követően „tálalt ki”, hogy Hatos Pál a Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában arról beszélt, nincs szó politikai háttéralkukról, csupán egy kezdeményezőbb, aktívabb igazgatót szeretnének. Bretter az Új Magyar Szónak adott korábbi nyilatkozatában beszélt először arról, hogy politikai megfontolások állnak visszahívása mögött.
Mobil igazgató vezetéken
A visszarendelés okairól Hatos Pál az MTI-nek úgy nyilatkozott: „szeretnénk új kezdetet, egy olyan igazgatót, aki munkaidőben elérhető, és a munkatársai nem azzal védekeznek, hogy nem tudják, hol van, s hogy mikor lesz elérhető. Szeretnénk egy aktívabb igazgatót, aki sokkal kezdeményezőbb módon végzi a feladatát. Egy olyan intézetet, amely Bretter úr állításának megfelelően végre élettel töltődik meg, s nem bezárt kapukon próbálkozik az érdeklődő”. „Mobil igazgatót, mobilon lehet elérni” – replikázott felesége szavaival Bretter, majd hozzátette: „az irodához-kötött munkavégzés helyett – amit a Balassi Intézet szorgalmaz és a folyamat-ellenőrzés eszközének tekint –, a napi 24 órás tevékenységet tekintettem a valódi munkaköri leírásomnak”.
A Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában hangsúlyozta: Bretternek mindenre megadatott a lehetőség. „Soha semmiben nem fogtuk vissza, semmilyen politikai jellegű utasítást nem kapott, sem szóban, sem írásban. A kultúrában nincs sem jobb-, sem baloldal, csak a minőség kérdése számít” – fogalmazott. Ezzel kapcsolatban a személyes blogján Bretter kijelentette: „azt a jópofáskodást, jófiúskodást, hogy a kultúrában nincs jobb- és baloldal, nem áll módomban komolyan venni”. Settenkedő cenzúra Bukarestben
A Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója elmondta, a settenkedő cenzúra és a puha ideológiai lökdösés írásos és szóbeli számos példáját tudná fölsorolni, válaszul arra, hogy „sem írásban, sem szóban” nem korlátozták tevékenységét. „Letiltották az ÉS, a Magyar Narancs, a 168 óra, a Világosság előfizetéseket, (Maradt a Heti Válasz, és a Kommentár), előírták, hogy Makovecz Imréről emlékezzünk meg, előírták, hogy a Trianon-nyilatkozatot helyezzük el a Román Nemzeti Könyvtárban, jól látható helyen (apud Kerényi), nem adtak támogatást Bibó-konferenciára, mellyel a megjelenő 1000 oldalas román Bibó-kötetet vezettük volna be a román társadalomtudományos gondolkodásba, eltanácsoltak Tarr Béla filmjeinek a vetítésétől” – írja Bretter.
Hatos ugyanakkor azt is nehezményezi, hogy Bretter nem tartja kulturális módon értelmezhetőnek a sportot, amelyet az olimpia évében tematizálni próbál a Balassi Intézet. A bukaresti kultúdiplomata ezzel kapcsolatban Radnóti Sándornak a Mozgó Világban megjelent interjúját idézi: „És ma már a balliberálisként megcímkézett magas kultúra alternatívájaként nem egy általuk nemzetinek nevezett, általuk kizárólag nemzetiként elfogadott magas kultúrát ajánlanak és támogatnak, hanem a sportot. A versenysportot.” Hozzátette: itt nem is kizárólag a versenysportról, hanem részint egy zagyva sportideológiáról van szó, – a talpig kalocsaiba öltöztetett sportolóktól kezdve a Balassi Intézet új, keresztöltéses logóján keresztül, a talicskázásig ívelő – népi giccsről.
F. I.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák. 
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.    
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró  Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg. 
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro

Divat-e ma politikai verset írni?
Eljött-e a politikai költészet ideje? Létezik-e műfajként a közéleti vers? A 22. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár pénteki felolvasóestjén jelenlévő nyolc költő erről a húsba vágóan komoly kérdésről vitatkozott, a közönséget mégis talán ezen az esten sikerült leginkább megnevettetni. Felolvasott verseik egy része online folyóiratokban is megtalálható, így az alábbi cikk az utóbbi évek közéleti témájú verseinek „példatára" is.
Kemény István Búcsúlevél című verse 2011-ben jelent meg az azóta megszűnt Holmi irodalmi folyóiratban. Ez követte az Édes Hazám című antológia megjelenése 2012-ben, amelynek ajánlója ezzel a mondattal kezdődik: „Majdnem negyedszázaddal a rendszerváltás után Magyarországon újra divatba jött a közéleti költészet.” Radnóti Sándor esztéta pedig az Élet és Irodalomba írt szövegében fejtette ki, hogy itt a politikai költészet ideje. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében jelenlévő költők, László Noémi, Kovács András Ferenc, Demény Péter, Markó Béla, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Parti Nagy Lajos és Bognár Péter ezt a kijelentést árnyalták.
Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője moderálta a felolvasóestet. Azzal indított, hogy nem ért egyet Radnóti Sándor kijelentésével, nem gondolja, hogy egyszer csak eljöhet egy olyan pillanat, amikor politikai verseket kell írni. „Az biztos, hogy valamiféleképp ’89 után volt egy olyan mámor, hogy ezzel a közköltészettel nem kell foglalkozni, kevesebb érvényes vagy jó politikai vers született, azóta viszont megszaporodtak” – mondta el Mészáros, majd megkérdezte a jelenlévő költőket, hogy milyen indíttatásból írnak politikai verseket.
A fájdalom írja a verset
Demény Péter bevallotta, hogy nem szívesen ír pártokról, konkrét politikai cselekvésekről. „Amikor mégis megtettem, akkor a verset a fájdalom, a tépettség vagy valami ilyesmi írta. Gottfried Bennek, a nagy német költőnek van egy olyan szövege, hogy a költészet egy olyanszerű dolog, hogy valami fájdalom, öröm, szenvedély, boldogság addig préseli azt az élményt, ami a költő lelkében van, amíg kilövell, versben lövell ki. Ez nekem nagyon tetszik, mert a „kilövell” kulturális is, meg erotikus is, de semmiképpen sem politikai számomra.” Demény Péter hozzátette, hogy szerinte nincsenek olyan pillanatok, amikor több politikai verset írnak, legfeljebb úgy tűnik, de ez általában azért van, mert az előző verseket nem veszik figyelembe. A költő többek között Haza-szvit című versét olvasta fel.
Kovács András Ferenc, aki Déja vu című versével nevettette meg a közönséget, hasonló indíttatásról számolt be: „ha dühös vagyok, ha tiltakozom valami ellen, ha felháborodok, akkor az beszáll a versbe.” A korszakhatárokban ő se hisz: „Egy kritikus vagy esztéta hirtelen odafigyel két jó versre és akkor valami korszakhatár lesz, vagy, hogy ahhoz egy korszakhatár kell, hogy beköszöntsön valami olyan, ami előre szagolható volt a levegőben, én nem hiszem. Azt sem hiszem, hogy kampányszerűen lehet politikai, közéleti költészetet művelni, mint ahogyan nagyon sokan ’89 előtt nem voltunk befoghatók pártköltészetre. Közéleti verset az ír, akinél elfogy a levegő, aki ezt így tudja elmondani, aki esetleg nem ír publicisztikát.”
Lövétei Lázár László ezzel szemben úgy véli, hogy Kemény István Búcsúlevele és az Édes Hazám antológia tényleg cezúraként működik. Kifejtette azt is, hogy a közéleti antológia késett pár évet, egy ilyen kötet 2004. december 5. után is aktuális lett volna. Lövétei többek között a Ködök című versét olvasta fel.
Parti Nagy Lajos szerint a műfaji határokat nem lehet ilyen élesen meghúzni: „tetszenek tudni mondani olyan magánköltészeti alkotást, amelyik jelentős, belekerült egy közös térbe és nem kap pillanatok alatt egyfajta közéleti gellert?” – kérdezte. Ugyanakkor megvédte Radnóti Sándort, szerinte az esztéta pusztán felhívta a figyelmet valamire, ami egy egyre sötétebb térben egyre erősebben létezett Kemény István verse után. Felolvasott verse, a Petőfi Barguzinban a magyar közélet egyik tragikusan szomorú pillanatához kapcsolódott, mikor Szibériában megtalálni vélték Petőfi csontvázát, majd miután nem sikerült tudományosan bizonyítani, hogy valóban az övé, a Kerepesi temetőben megrendezték Petőfi temetését.
A beleszólás kényszere a társadalmi tudatosság kérdése
László Noémi szerint azok írnak közéleti verset, akik felnőnek és feleszmélnek a költők közül. „Nem minden költő él szociális lényként. Amikor egy költő belép a szociális körbe vagy berántják a szociális körbe, akkor kezdenek patakzani bizonyos versek, melyekre ráfogható - vagy sem - hogy közéletiek" - mondta. Nonó többek között a Király László 70. születésnapjára írt A hangos H című versét olvasta fel.
Markó Béla ehhez kapcsolódva elmondta: „én visszafele tartok egy ilyen tudatosságból, mert senki nem állíthatná,. hogy nem volt módom legalábbis egy ideig politikailag megnyilatkozni, politikai nyilatkozatok garmadáját szövegeztem és egy pillanatig sem merülhetett fel, hogy ezek a nyilatkozatok nem jutnak el jóval nagyobb közönséghez, mint amekkora közönséghez el tud jutni egy vers.” Így folytatta:„Vannak kényszerek, amelyeknek engedni kell és egy ilyen kényszer a beleszólás, a véleménymondás. Nem minden pillanatban és nem minden korban jelentkezik ugyanolyan erővel ez a kényszer. ’89 előtt remek politikai vicceket lehetett hallani, de ehhez kellett egy diktatúra. Nem azt mondom, hogy ismét eljött a politikai viccek kora, bár tartok tőle, hogy lassan-lassan igen és ehhez kapcsolódik az a kényszer is, hogy értelmiségi embereknek bele kell szólniuk a körülöttük történő dolgok állásába.” Markó egyebek mellet Történet zöld pulóverrel című versét osztotta meg a közönséggel.
Fekete Vince készülő Vargaváros című kötetéből olvasott fel, előtte ő is a kommunizmus időszakát elevenített fel. „Gyermekkoromban nagyon nagy ázsiója volt a politikai költészetnek, akkoriban az Igaz szó, Ifjú munkás, Utunk minden ünnep előtt az első oldalakon hozták azoknak a szerzőknek a verseit, akik szinte szolgálatos költők voltak. Ez a pecsét azóta is bennem maradt és kicsit mindig viszolyogtam attól, hogy közéleti verset írjak” – vallotta be.
A vers az aktualitáshoz kötődésében közéleti
A közéleti vers talán jobban kötődik a kontextushoz, a környezettől kevésbé vonatkoztatható el, hangzott még el érvként. „Nem csak egy társadalmi tudatosság szükséges ehhez, hanem valamiféle visszatérés oda, hogy a vers nem egy szakrális tevékenység, abba beleférnek utalások, olyan összefüggések, amit lehet, hogy ezen a termen kívül nem sokan értenek és akkor belefér az is, hogy nem feltétlenül kell törekedni arra, hogy olyan művet alkossunk, amely a földgolyó másik végén is ugyanúgy érvényes, mert ez nem fog sikerülni” – fogalmazott Markó Béla.
Bognár Péter is az aktualitás problémáját vetette fel: előfordulhat, hogy egy hónap múlva már senki nem érti a konkrét esethez kapcsolódó verset, ezért kérdés, hogy hogy lehet megtalálni valamilyen általánosabb mondanivalót. Példaként többek között a Katasztrofális állapotban a Debrecen-Budapest vasútvonal című versét olvasta fel.
Zs. E.
maszol.ro