"Folytatásokban közölte a lap Rab Istvánnak, Kovászna megye pártbizottsága volt első titkárának, az egyetlen magyar pártvezetőnek a vallomását, magyarázkodását. Rab István 1982 novemberétől volt a megye első titkára. Parancsot kellett végrehajtaniuk, őket is ellenőrizték... stb. /Torma Sándor: "Robot voltam én is?" Mea culpa. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 2.- 7. folytatás: márc. 10./"

Rab István, aki Ceausescu idejében Kovászna megye első titkára volt, a Vocea Romaniei kormánylap nov. 20-i számában közölte Farkas Árpádhoz, a Háromszék főszerkesztőjéhez írt nyílt levelét, melyben védelmébe vette a Harmónia Alapítványt és visszautasította a személyét ért bíráló cikket, amely előzőleg a Háromszékben jelent meg, Simó Erzsébet tollából. Farkas Árpád Rab István levelének közreadása után válaszolt is. Emlékeztetett arra, hogy Rab István 1990-ben még magyarázkodott, mentegetőzött /A Háromszék 1990. márc. 2-10-e között hétrészes interjút közölt vele Robot voltam én is címmel/, most viszont már nyíltan támad. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 29./

"Kovásznán magyar-román értelmiségi találkozót tartottak "Nagy barátságok román és magyar kultúremberek és tudósok között" címmel. Több színvonalas előadás elhangzott, például dr. Alexandru Porteanu bukaresti történész a negyedszázada létező magyar-román történész vegyes bizottság tevékenységéről számolt be. Azonban a szervezők, az Andrei Saguna Kulturális-Keresztény Liga és az etnikailag vegyes családok Harmónia Alapítványa több brosúrát és a kormány politikai kiadványait osztottak szét. A kormány Nemzetiségi Tanácsát képviselő felszólaló keményen elítélte a párbeszédre képtelen magyarokat. Az egyik kiadvány kétnyelvű, magyar címe: Állandó békés egymás mellett élés. A magyar fordító: "Prof. dr. Rab Stefan, az etnikailag vegyes családok Harmónia Alapítványának végrehajtó titkára". A fordításban a magyar helynevek csak románul szerepelnek, például 1917-ben Trei Scaune megye /Háromszék/. Ez tehát az ajánlott megoldás, a megbékélés, állapította meg a beszámoló író László V. Ferenc. /Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./ "

A Brassó megyében működő két önálló magyar középiskolában évről évre gondot jelent a jóváhagyott helyek betöltése. A Rab István Líceum /Zajzon/ eddig minden évben biztosítani tudta, hogy két-két párhuzamos osztály induljon. Idén először evangélikus osztály is indult, Négyfaluban él a legtöbb evangélikus. Papp Árpád, a líceum igazgatója elmondta, hogy a hitoktatást a brassói esperesség segédlelkésze, Szász Lilla végzi. Az evangélikus osztály tanulói máris bekapcsolódtak egyházközségük munkájába, ifjúsági kört működtetnek, betegeket látogatnak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 25./

Házkutatási jegyzőkönyv a bűnjeleknek vélt tárgyakról, könyvekről, olyasmikről, amiket a szekusok magukkal vittek. A jegyzőkönyv román nyelvű, csak a ,,bűnjeleket” rögzítették magyarul, tele elírásokkal, betűhibákkal. Betűország ötödik és hatodik virágoskertje – meséskönyv. Ezt is elkobozták Török Józseftől, akit ’56 után, közel egyévi előzetes letartóztatást követően, tizenkét évi börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítéltek. További könyvek a jegyzőkönyv szerint: Magyarország földrajza, Erdély a kárpáti nagy magyar medence, Erdélyi karácsonyi játékok, Honfoglalás című könyv egy része, Domokos, a nagyhorog (meséskönyv), Népimakönyv, Ki mint vet, úgy arat (kisregény), Budapesten kiadott Földrajzi atlasz, 47 db kéziratos papír, 16 megcímzett boríték, képeslapok, címtár, 20 kicsengetési kártya, 27 db fénykép, postai levelezőlapok és IMSZ-tagkönyv, 30 cm hosszú piros-fehér-zöld szalag. Török József kálváriáját néhai Balogh László jegyezte le, A jóisten nem szállt le Bükszádon /Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 1997/ című, a kommunizmus pere alcímű könyvében, a könyv a Háromszék napilap kiadásában jelent meg. Török József a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke közel másfél évtizede. Már kikérte és áttanulmányozta a szekusdossziéját. Bizonyítható, hogy a román és a magyar állambiztonsági szervek, az ávó utódszerve és a szekuritáté folyamatosan együttműködtek. Ennek a ,,csúcsteljesítménye” minden kétséget kizáróan a Nagy Imre per előtti Bukarest melletti (snagovi) ,,vendégeskedése”. De ennél is aljasabb az, amint kisemberek koncepciós politikai pereiben a két represszív szervezet együttműködött. Embereik rangrejtve a székelyföldi fiatalok kihallgatásain is jelen lehettek, az információcserék sem maradnak el, azonos ritmusban, összehangolva tartóztattak le Budapesten és Erdélyben, illetve Románia területén olyanokat, akiknek a lakosság megfélemlítése, az erdélyi magyarság visszaszorítása végett pereket akasztanak a nyakukba. Török Józsefnek és társainak viszonylag kései perbe fogása és elítélése a folytonosság biztosítására volt. Őket ugyanis 1956 után nyolc évvel csukták le. Közvetlenül a Ceausescu-rendszer részleges, de jelentős tömegeket érintő amnesztiája után. A gyergyói tizenketteket 1965-ben tartóztatták le és ítélték háromtól tizenkét évig terjedő börtönbüntetésre. A hatvanas-hetvenes évek börtönviszonyai már nem voltak azonosak az ’50-es évek körömtépő brutalitásával. Rafinált lélektani fogásokkal sok esetben a fizikai fájdalomnál is elviselhetetlenebb szenvedést okoztak a kiszemelt ,,pácienseknek”. Török József és társai, budapesti barátai és rokonai, akik 1956 miatt ugyancsak – a budapestiek két ízben is – végigjárták a poklok poklát, folyamatosan reménykedtek. A Galócáson élő Török Józsefnek volt Budapesten egy unokabátyja, aki 1956-ban, október első felében hazalátogatott. Ő ugyanis 1947-ben szökött át Magyarországra. Ez a rokon, Török Sándor, részt vett a forradalomban, utána tizenkét évre ítélték. Ebből hat évet le is töltött. A rokon szabadulása után, 1964-ben, meghívta Török Józsefet, hogy az ő itthon maradt öccsével ketten látogassák meg őt Budapesten. Ki is mentek, két hétig voltak nála. A pesti rokon megmutatta azokat a helyeket, ahol az 1956-os forradalom leghevesebb harcai voltak, kezdve a Corvin-köznél, a Széna-tér és a többi. A rokon még bajtársait is elhívta, velük is megismerkedtek. /Szőnyi Gyula, Cselik Ferenc/. Hazatérve itthon barátaiknak elmesélték, mit láttak Budapesten. Elhatározták, a pesti mintára egy szervezetet hoznak létre. Tizenhárom tagú volt szervezetük, de tizenkettőjüket ítélték el. A tizenharmadik volt a koronatanú a perben, s őt nem csukták le. Az elítéltek: Török József, Török István, Csatlós Jenő, Zakariás Dezső, Ferenczy Károly, Hompot Ferenc, Mezei Árpád, Halász József, Bajkó István, Kulpinszki István, Gegő Béla, Mózes Károly. A tizenharmadik, a besúgó Antal Ferenc volt, az egyedüli családos ember. Török József volt a fő vádlott, 12 évre ítélték, unokabátyját, Török Istvánt szintén 12 évre. A harmadfokú vádlott, Csatlós Jenő 8 évet kapott, aztán ettől lefelé hét, hat, öt évet mértek ki többieknek, s hárman a feljelentés elmulasztása miatt három-három évet kaptak. Török József akkor húsz éves volt, s a többiek is mind 25 éven aluliak voltak, egyedül Mezei Árpád volt 26 éves. Nem jutottak el addig, hogy nevet is adjanak a szervezetnek. Ahogy a szervezkedéssel elindultak, észrevették, hogy a szekuritáté nyomon követi őket. Próbálták valahogy lerázni őket magukról. Egyszer sem gyűltek össze mindannyian. A ,,szervezet” tagjai nem is ismerték mindannyian egymást. Török József másfél hónapig volt egyetemista, majd 1965. november 15-én letartóztatták. Miután őket letartóztatták, lefogták a budapestieket is. Töröknél megmaradt egy érdekes papír: őt is megidézték Budapestre tanúnak. Akkor ő még börtönben volt. Az idézést a szüleivel íratták alá, 1967-ben. Budapesten ugyanis letartóztatták a magyarországiakat, Szőnyi Gyulát, Török Sándort és Cselik Ferencet. Másodszor is lefogták őket, annak ellenére, hogy ők már ’56-ért egyszer ültek! Török Sándort és Cselik Ferit kétévi kihallgatás után elengedték. Szőnyi Gyulát viszont hét évre elítélték. Együttműködött a két ország állambiztonsága! Utólag tudták meg, hogy ,,ávós” tisztek is jelen voltak az ő kihallgatásaikon. Ők vitték az ,,üzeneteket” róluk. Itt van a bizonyíték is az együttműködésre, megőrizte az idézést:(Budapesti Fővárosi Bíróság. Idézés bűnügyben izgatás és összeesküvésre irányuló előkészület miatt. Török Sándor és Szőnyi Gyula ellen indított bűnügyben megidézem a címzettet mint tanút a bíróságnak Bpest V. Markó utca 27 házszám II. emelet 1. szám alatt levő helyiségében 1967. évi december 20. napjának 9 órájára kitűzött tárgyalásra. Figyelmeztetem a túlsó oldalon …… szám alatt olvasható következményekre. Budapesten, 1967 évi augusztus hó 31. Címzett Török József /: 1944. jan.10. Sarmas. Anyja Rozália, Román Szocialista Köztársaság Dr. Bimbó István, a tanács elnöke) Török elmondta, hogy a kihallgatásokon nem verték őket, de durvák voltak. Pszichikailag készítették ki őket. Reggel elvitték és délutánig vallatták. Akkor egy fél órára visszavitték a cellába. Utána újra jött a vallatás este későig. És éjszaka is folyt a vallatás. Román tisztek vallattak, de volt egy Fábián Márton nevű kihallgató is, aki az összes erdélyi ,,szervezet” felgöngyölítésében részt vett, az EMISZ-esek, a SZIT, azaz a szentgyörgyi ,,koszorúsoknak” a vallatásában, és ’65-ben még mindig jó kondícióban volt. A fő vádpont volt: a román állam erőszakos megdöntése és Erdély Magyarországhoz csatolási kísérlete. A letartóztatott társaság Marosvásárhelyen volt vizsgálati fogságban, ott volt tárgyalás is, az ítéletet Bukarestben mondták ki. A szervezkedéshez a ,,bizonyítékok” például a könyvkölcsönzések voltak: ha olyan könyv volt, melyben a Magyarország vagy az Erdély szó szerepelt, ez már elegendő volt a vád megfogalmazásához. Vagyonelkobzásra is ítélték őket, Töröktől egy rend ruhát és egy nagykabátot koboztak el. Török József börtönös évei után Sepsiszentgyörgyön telepedett le. 1974. november 14-én szabadult. 1974-es szabadulása után első ízben 1986-ban ment látogatóba Magyarországra. Felkereste azokat, akiket akkor szintén bebörtönöztek. Kiderült, hogy ott azt terjesztették, mintha itt, Romániában ők vádolták volna be őket. Mindent kiforgattak. Budapesten unokabátyja elé tettek mindenféle tanúvallomást. Ezeket a szekusok írták és aláírták Török József helyett is. Az unokabátyja azonnal mondta: ez nem az unokaöcsém aláírása! 1989. december 21-én Sepsiszentgyörgyön abbahagyták a munkát. Jöttek a vezetők és a szekusok. Rab István akkori megyei első titkár nyilatkozott, elmondta, hogy mit akartak csinálni. December 22-én az IAME gyár épületeit körbe akarták venni katonasággal. Ezt tartották veszélyes gócnak. Később megalakították a Volt Politikai Foglyok Szövetségének Háromszéki Szervezetét. /Sylvester Lajos: Törököt fogtak… (Akiket megérintett '56 szele). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 25., folyt.:26., 27./

Dr. Becsek Garda Dezső képviselő kézhez kaphatta a szekusdossziéját. Megtudta, hogy 1978 óta figyelték. 1989 előtti nagy bűne volt, hogy a magyarság történetét – benne a székely sajátosságokat – és néprajzát kutatta.      Távollétében lakását átkutatták. Egy történelmi tanulmányait tartalmazó könyvét 1982-ben kinyomtatták, majd elégették. Előzőleg Imreh István professzor és Kovács József kedvezően véleményezték. Az akkori propagandatitkár, Rab István gyűlést hívott össze Gyergyószentmiklóson, ugyanis az egész helyi pártbizottságot szankcionálták, amiért egy irredenta személyt, Garda Dezsőt, támogattak egy ilyen könyv megírásában. Rab mellett a főinkvizítor Hargita megye kulturális bizottságának az elnöke, Májai Albert volt. Végül elégették a könyvét. Az volt a baj, hogy könyvében nem írt a román nép székelyföldi folytonosságáról. Ezért nem engedték, hogy olyan helyre kerüljön, ahol a kutatásait folytathatta volna.    Garda megalázónak tartja: bizonyos médiumok azt írták róla, hogy besúgó. A romániai magyar újságírók ezt a rágalmat Magyarországra is kijuttatták. Gardának 1992 és 2000 között tíz kötetet jelentett meg. A szövegük már ott volt a fejében, csak le kellett írnia. /Román Győző: Lángoló könyvek. Hogyan lesz a besúgottból besúgó? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 17./

Szilágyi Zsolt oratóriuménekes a 37 esztendős Vox Humana sepsiszentgyörgyi kamarakórus alapító tagja és karnagya, zenetanár és a sepsiszentgyörgyi Népművészeti Iskola igazgatója. A zeneakadémia elvégzése után, 1970-ben zenetanárként került Sepsiszentgyörgyre, és két évre rá kollégáival megalakították a kamarakórust. A Vox Humana egy idő után olyan szintre jutott, hogy megengedték nekik a szabadabb műsor-összeállítást. 1982-ben fogadta őket a pápa. II. János Pál magyar nyelven köszöntötte a kórust, „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni. Apostoli áldásom reátok” – mondta. A rádiók felkapták a hírt, hogy szocialista államból érkező kórust fogadott a pápa. Ezt bemondta a Szabad Európa Rádió is. Mikor hazaérkeztek, Cerghizan szekus ezredes beszámoltatta őket. Elkezdődtek a kihallgatások, tucatnyian panaszkodtak a kórustagok közül. Erre Szilágyi Zsolt bement Rab István első titkárhoz, közölte, hogy a kórus megszűnik, mert zaklatják a tagjait a pápai fogadás miatt. Rab István azt válaszolta, nem tud hozzászólni, de utánanéz, azután senkit nem hívattak, de többé nem engedték őket külföldre. A rendszerváltást követően viszont Európa szinte minden országában felléptek. Jelenleg anyagi gondok vannak, állandóan kéregetni kell, szponzorálásért esedezni, hogy megmaradjon a Vox Humana kórus. Szilágyi Zsolt az egyházi műsorok mellett énekel opera-, operett-áriákat, és nótákat is. A Romániában használatos műsorfüzetek szerint a legnagyobb repertoárja neki van. /Bíró Blanka: Szépen és ájtatosan énekelni. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./

Sepsiszentgyörgyön az akkori lap, a Megyei Tükör főszerkesztője, Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. A szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet az újságírók maguk között Kelet-Európai Klubnak neveztek – szabadon beszéltek, vitatkoztak. Akkoriban úgy gondolták, ha már le nem írhatják, legalább szóban mondják el véleményünket. Utólag kiderült, jól gondolták: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Később – többszöri kérelmezés után -, máig sem szerelték azt le. 1989 decemberében készültek az ünnepekre. Beszerezték a névsor szerint osztott fejenként fél kilogramm sertéshúst, feketén kávét szereztek. Az újságírók lakásán is voltak lehallgatókészülékek. Amikor győzött a forradalom, Sepsiszentgyörgyön az akkori párttitkár, Rab István társaival a hátsó kapun elmenekült. Az újságírók rohantak a szerkesztőségbe, lapot kell csinálni. Jecza Tibor, leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes már megérkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő és Torma Sándor, akit az előző hónapokban főszerkesztő-helyettesnek készítettek elő Jecza Tibor helyett. Új lapot indítunk – döntötték el. Bejött a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Vasas megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd sértődötten elment. Megegyeztek, Háromszék lesz a lap címe. Megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, úgy határoztak, ideiglenesen irányítsa Magyari Lajos a lapot, majd sort kerítenek a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismerni, a nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe. Az első szám Győzött a nép akarata szalagcím alatt jelent meg. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikái sorakoztak. Gyorsan elfogyott az első szám, s hónapokig 25–30 000-es példányszámban jelent meg a napilap. /Simó Erzsébet: Volt egyszer egy nap, született egy lap (Húszéves a Háromszék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

Háromszéki nekigyürkőzés (1989 decemberének megidézése)
Karácsonyi-újévi ajándékozásra készül a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó: Kovászna Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala résztámogatásával Háromszéki nekigyürkőzés címmel vaskos kötetet jelentet meg az ezelőtt huszonegy esztendővel Háromszéken is bekövetkezett rendszerváltoztatásról, amelyet — utólag — ironikusan vagy cinikusan jópofáskodva nevezhetnek bárminek, tény, hogy az ország sorsának alakulása az 1989. decemberi eseményeket követően az előző időszakhoz képest más irányt vett.
Sylvester Lajos szerkesztésében megjelent a huszonegy évvel ezelőtti decemberi népfelkelés eseményeit felidéző, sokszerzős kötet Háromszéki nekigyürkőzés címmel. Alcíme: Emléktöredékek qz 1989-1990-es rendszerváltás napjaiból. Könyvbemutató ma 17 órakor Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében. Házigazda: Szonda Szabolcs, Sylvester Lajos, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton. A kötet a bemutató helyszínén és a Charta könyvesboltban megvásárolható.
A bajok, gondok egy része maradt, a társadalmi elégedetlenség is folyamatosan jelen van és újratermelődik a politikában és a mindennapi életben, de az alapvető emberi jogokat tekintve ma mégiscsak szabadon vehetünk levegőt.
Vagy nagyon ostobának vagy a kommunista diktatúrához valamiképpen kötődőnek kell lennie annak, aki a Kárpátok Géniuszának jogtipró korszakát visszasírja. Szerencsénkre ez ránk, erdélyi magyarokra alapjában véve nem jellemző.
A két évtizeddel ezelőtti háromszéki események idézése és könyvbe foglalásának szándéka, amint köztudottá vált, olyan rendkívüli érdeklődést váltott ki, amely a kezdeményezőket is meglepte. Sorra jelentkeztek az akkori történések résztvevői és szemtanúi, a fiókok mélyéről jelentős fotódokumentáció is előkerült, és két évtized múltán megszólaltak olyan személyek is, akik a barikád másik oldalán élték meg a ’89-es decemberi fordulatot: katonatisztek, a párt és állami adminisztrációban tisztségeket viselők. Olyan tömegben, hogy a könyv szerkesztése során folyamatosan rövidíteni kellett azt az időszakot, amelyet egy kötetbe össze lehet markolni. Végül is 1989 decemberére és január első napjaira összpontosítottunk, az ezt követő időszak eseményeire vonatkozó anyagot tartalékba kellett helyeznünk.
Kötetünk kiadását nemcsak az évek során megkopó emlékek felelevenítése, az események sodrását meghatározó személyek és közösségek természetes fogyatkozása, hanem az is sürgette-indokolta, hogy a háromszékinél nagyobb médiafigyelemben részesülő régiók, városok mellett háttérbe szorult, jelentéktelenné degradálódott mindaz, ami nálunk történt. Ez azért is bántó és bosszantó, mert a háromszéki események visszapörgetése révén érthetőbbé és értelmezhetőbbé válik az, ami az országban történt. A közzétett visszaemlékezések, dokumentumok választ keresnek az olyan kérdésekre, hogy Temesvár, Bukarest hatására egy népfelkelésnek minősülő megmozdulást miként nyergel meg az előző rendszer bizonyos elemeinek és személyeinek átmentésében érdekelt ilyen vagy amolyan csoportosulás. Mindezt a kötetben megtalálható beszédes címek is jelzik: A rendszerváltás előhangjai, A nagy nyúzás, Tankó Vilmos vezérkari ezredes emlékezik, A gyárak megmozdulnak, Karácsonykor a bilincsek lehullnak, Nyíló világ, bezúzott ablakok, Az ellenség fellegvárában, Kétarcú forradalom, Fiúk fegyverben, Volt egyszer egy nap, született egy lap, Forradalom, puccs vagy miegyéb?, Decemberi zűrzavarban, A hatalmi háló szemei, Forradalom, vagy annak elrablása?, A letartóztatott videokazetta, Robot voltam én is — Beszélgetés Rab Ştefannal, Pakkot kaptunk — Veszprémiek Háromszéken, Barót a ’89-es fordulat napjaiban, Vargyas színeváltozása stb., stb.
A Háromszéki nekigyürkőzés című kötet — hinni merjük — arról győz meg, hogy nagy dolgok véghezviteléhez a tömegek felhajtó ereje szükséges. Erről tanúskodik az 1968-as adminisztratív területi átszervezés — a megyésítés — is, ezt bizonyította 1989 decembere, és ezen áll vagy bukik annak a sikere, hogy lesz-e, lehet-e az erdélyi magyarságnak többszintű autonómiája. Tollforgató ember számára az is tanulság, hogy az adott eseményeket minden időkben és többféle műfajban — naplóban, napilapban, folyóiratban, rádióban, tévében, fotóval-filmmel stb. — rögzíteni kell. Másképp a történetek fakulnak, kihullanak az idő rostáján, és tanulságaikkal együtt elvesznek az utókor számára.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyászhír
dr. DANCSULY ANDRÁS
ny. egyetemi tanár életének 91. évében, otthonában csendesen elhunyt. Szeretett halottunktól május 19-én, szombaton 12 órakor veszünk végső búcsút a Házsongárdi temető kápolnájában. Sosem felejtjük el. A GYÁSZOLÓ CSALÁD.
Dancsuly András /Lisznyó, 1921. dec. 3. – Kolozsvár, 2015. május15./
1957-től a kolozsvári tudományegyetem pedagógiai tanszékének vezető professzora volt
(Dancsuly Andrásról:)
Összehívják Bukarestben a magyar és német "nemzetiségi dolgozói tanácsok" országos plenárisait. Az első nap a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésén - a kiadott utasításnak megfelelően - a felszólalásra kijelölt személyek (Rab István, Rácz Győző, Hajdú Győző és mások) elítélik el a Magyar Népköztársaságot és a Magyar Tudományos Akadémiát az Erdély története megjelentetése miatt, majd a második nap Nicolae Ceaușescu vádolja meg a szomszédot: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek? Az ilyen tételek nem szolgálják a barátság és az együttműködés ügyét, a szocializmus ügyét!". Az első nap felszólalók a szövegüket az előző este kapják kézhez, ezt követően pedig nem hagyhatják el a szállásukat. Demény Lajos történész, valamint Dancsuly András, az MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora megtagadják a felszólalást. Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, az MNDT tagja - aki nem akarja másnap fölolvasni az Erdély története elítélését tartalmazó magyarellenes beszédet - 24-ről 25-ére virradó éjszaka kizuhan (?) a szállodája szobájának ablakán. (A Securitate minden bizonnyal "megöngyilkolta".) Temetése után a Szabad Európa Rádió bemondja, hogy gyanús körülmények közt hunyt el. /Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989/ Szabadság (Kolozsvár)

Ellopott erdők nyomában
Történelmi családhoz fűződő múltját letagadva végezhetett középiskolát, majd egyetemet. A székely közbirtokosság történetének megírója és a közbirtokossági javak visszaszerzésének vezéralakja, Garda Dezső szerint képtelenek vagyunk tanulni múltunk hibáiból.
– Mennyire határozza meg pályája alakulását, ha valaki történelmi családból származik? Ösztönösen jobban vonzódik a történelem iránt?
– A hatvanas évekbeli gyerekkoromban ez az örökség súlyos koloncnak számított, apám legszívesebben titkolta volna, hogy ne hozzon nehéz helyzetbe. Dédnagyapám, Garda József az 1848-as forradalom szabadságharcosa volt, majd külföldről való hazatérte után a nagyenyedi kollégiumban tanított. Az 1899-es nyugdíjazásakor ő volt a kollégium utolsó teológiai tanára, ekkor szűnt meg ugyanis a tanintézet egyetemi rangja. Nagyapámat, Garda Kálmánt az erdélyi hangyaszövetkezeti mozgalom egyik vezéregyéniségeként tartották számon. A családi múltat leginkább apám szenvedte meg 1948 után: politikai okokból, koholt vádak alapján többször is börtönre ítélték, 1961-ben pedig gyanús körülmények között halt meg.
– Megbélyegzett család sarjaként hogyan lett történész?
– Úgy is fogalmazhatnék: sok szerencsével. Édesanyám Kolozsváron szült meg, ott állították ki a születési bizonyítványom, így sikerült „letagadnom” a nagyenyedi múltamat. Egy kevésbé ismert kolozsvári középiskolába írattak, hogy ne szúrjak szemet senkinek, majd bejutottam a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelemszakára, amelyet 1973-ban végeztem el.
– Milyen volt a Ceauşescu-korszak kezdetén történelmet tanulni Kolozsváron? Egyáltalán: lehetett-e elfogulatlanul beszélni a román, illetve a magyar történelemről?
– Kedvenc tanárom és szellemi mentorom, Imre István jeles történészünk kivételével alig tudok olyan embert említeni, akire fel tudtam nézni egyetemi éveim során. A tanárok többsége belesimult a tájba, lojálisak voltak a rendszerhez. Diákként legtöbben Imre Istvánnál találtunk „menedéket”, ő vezetett rá a történészi munka igazi kihívásaira. Sem a román, sem a magyar történetírással szemben nem volt elfogult. Amikor egyetem után megkerestem, hogy foglalkozzam-e magyar őstörténettel, turkológiával, óva intett tőle, nehogy elcsússzak ezen a pászmán. Külföldön akkor már megjelentek történelmi legendák a 30-40 ezer éves székely népről, meg arról, hogy Hannibál is székely volt, így nekem is felcsigázta a fantáziámat. Imre István négyszemközt azt mondta: ez a fajta magyar őstörténet és a dákó-római kontinuitáselmélet között az a hasonlóság, hogy mindkettő mese.
– A székely közbirtokosság erdélyi szakértőjeként tartják számon. Hogyan lelt erre az útra?
– A történetíráshoz szóló első fogódzót Imre Istvántól kaptam, aki a Változó valóság című tanulmánykötet összeállításakor beajánlott a Kriterion Könyvkiadóhoz. Ezt követően folyamatosan jelentek meg hazai lapokban a székely történelemmel kapcsolatos írásaim. Miközben Gyergyóremetén, majd Gyergyószentmiklóson tanítottam történelmet, levéltárakban kutattam a székely múltat. Helyi ismertségemnek köszönhetően az akkori városvezetőség engem kért fel Gyergyószentmiklós történetének megírására. És ez lett a vesztem.
– Ezt hogyan értsük?
– Fiatal történészként nem voltam tisztában azzal, hogy egy ilyen munkának milyen politikai feltételeknek kell megfelelnie. Kutattam az elérhető levéltári forrásokat, hónapokon át dolgoztam keményen, közben innen is, onnan is érkeztek a furcsábbnál furcsább kérések. Az egyik pártvezető azt követelte, hogy külön fejezetet szenteljek Mihai Viteazul gyergyói látogatásának, és írjam meg, mekkora lelkesedéssel fogadták a székelyek a román vajdát. Amikor értetlenkedve visszakérdeztem, hogy ezt honnan veszi, rám mordult, hogy e nélkül nem fog a könyv megjelenni. Nem adtam be a derekam, a könyvet mégis kinyomtatták. Az öröm azonban nem sokáig tartott, mert a Szekuritáté már a nyomdából elkobozta a teljes tételt.
– Bezúzták?
– Annál is szörnyűbb dolog történt: elégették. Ezt a szekusdossziémból tudom: az a Rab István adott parancsot a könyv elhamvasztására, akit éberségéért Gyergyószentmiklósról Kovászna megye első titkárává avanzsáltak. De más is történt akkor, amiről szintén a rendszerváltás után szerezhettem tudomást. Imre Istvánt, mint egykori tanáromat a Szekuritáté arra akarta rákényszeríteni, hogy írjon elítélő jelentést a könyvről, amely alapján eljárást kezdeményezhettek volna ellenem. A dossziém tanúsága szerint ezt Imre István a fenyegetőzések ellenére megtagadta.
– Hogyan vészelte át ezt az időszakot?
– Több száz oldalas szekusdossziém szerint minden lépésemet követték, de nem távolítottak el a tanügyből. Talán elmagyarázta valaki nekik, hogy mégsem államellenes tevékenység, ha saját történelméről ír a történész. Tény, hogy több könyvem nem jelenhetett meg: a Kriterionnál két kötetem állt várólistán 1989 decemberéig. Az akkori híres cenzor, Koppándi Sándor egyenesen Elena Ceauşescunak írt levelet az egyik kéziratom ügyében, nehogy megjelenhessen a székelyek cenzúrázatlan története. Öröm az ürömben, hogy mindeközben a román történészek körében is többen kezdtek érdeklődni a székelyek történetéről. Demény Lajosnak köszönhetem, hogy 1984–85-ben a Román Akadémián román történészek előtt több részből álló előadássorozatot tarthattam a székelység történetéről. A román és magyar pártfőtitkár, Ceauşescu és Grósz Károly találkozása alkalmával a Scânteia írt részletes beszámolót az akadémián tartott előadásaimról, a cikk szerint az erdélyi magyar történészek szabadon tanulmányozhatják saját történelmüket. Kapóra jöttem.
– A székely közbirtokosságról akkoriban még aligha eshetett szó...
– Ennek a története már átnyúlik a rendszerváltás utáni évekre. Egy svédországi magyar keresett meg, akinek édesapja a gyergyószentmiklósi közbirtokosság menedékházát bérelte. Arra kért, írjam meg a székely közbirtokosság történetét, mert nem jutnak adatokhoz. Kötélnek álltam, a teljes mű azonban csak tíz év múlva, 2002-ben készült el. A munka óriási levéltári kutatást igényelt, Csíkszeredától Kolozsváron át Budapestig minden fellelhető forrást megkerestem. A közbirtokosságért vállaltam 1996-ban a parlamenti képviselőséget is.
– Pedig akkor még szó sem volt a közbirtokossági javak visszaszolgáltatásáról. A dokumentáció birtokában erre nagyobb esélyt látott?
– Amikor az RMDSZ színeiben bejutottam a parlamentbe, román körökben is felfedeztek közbirtokossági szakértőként. Beválasztottak a Román Erdőbirtokosok Szövetségének vezetőségébe, elkezdtük a tájékozódást. Tudtam, hogy az erdélyi közbirtokossághoz hasonló közösségi tulajdonforma létezett Moldvában és Olténiában is. Azzal is tisztában voltam, hogy az akció csak akkor lehet sikeres, ha nem csak a magyarok kérik vissza jussukat, hanem a román közbirtokosok is. Vasile Lupu parasztpárti képviselővel közösen mozgósítottuk a Vrancea megyei közbirtokosokat, velük együtt más moldvai, olténiai és erdélyi közbirtokosok is tüntettek Bukarestben, sőt, a parlamentben is rendeztünk egyféle közmeghallgatást. A román politikumnak lépnie kellett, annak ellenére, hogy a Demokrata Konvenció egyetlen pártja sem akarta igazán rendezni ezt a kényes ügyet.
– Mitől volt ez kényesebb téma, mint másféle tulajdon visszaszolgáltatás?
– A parlament folyosóin elkezdődött a suttogó propaganda, hogy a székelyeket akarjuk helyzetbe hozni. A román politikát nem az érdekelte, hogy több százezer hektár moldvai közbirtokossági erdő kerül vissza a románok tulajdonába, hanem az zavarta őket, hogy a székelység túlságosan megerősödik gazdaságilag. Hosszú és gyötrelmes időszak volt, saját törvénykezdeményezésemet a parlamentben lesöpörték az asztalról. Kompromisszumos megoldásként Vasile Lupu a 2000/1-es földtörvénybe rejtette el a közbirtokossági erdők visszaadását, ez ment át a törvényhozáson.
– Mondhatnánk: minden jó, ha a vége jó. Az elmúlt tíz évben sikerült visszaszerezni a teljes közbirtokossági vagyont?
– Ez sem ment könnyen. A hatalomra kerülő Szociáldemokrata Párt egyik első lépése a visszaszolgáltatás leállítása volt. Az RMDSZ és a PSD közötti egyezség nyomán született meg a 120-as sürgősségi kormányrendelet, amely a törvény alkalmazását szabályozta. Ez kimozdította ügyünket a holtpontról, mára visszaszereztük a teljes közbirtokossági vagyont, az új rendelet alkalmazási módszertanát viszont úgy alkották meg, hogy idegen elemek dönthessenek az igazi tulajdonosok feje fölött. Ebben az RMDSZ is érdekelt volt, hiszen soraiban foglalt helyet a székelyföldi famaffia jelentős része. Érdekes módon azonban az első években a magyar polgármesterek, és egyéb tisztségviselők hátráltatták legvehemensebben a törvény alkalmazását, olyan emberek, akik közvetlen hasznot húztak az illegális fakitermelésből. Nagyon nehezen lehetett visszaszolgáltatni a magán- és a közbirtokossági erdőket. Parlamenti mandátumaim erre a harcra mentek rá.
– RMDSZ-képviselőként harcolt az RMDSZ-es famaffia ellen?
– Egyértelművé vált, hogy ez a harc nem lehet hosszú távú, ki is utáltak a szervezetből, kényszerpályára kerültem, politikai pályafutásom véget ért. Az első székelyföldi közbirtokosságokat magam alapítottam még a törvény megjelenése előtt. Akkoriban mögöttünk álltak a teljes faluközösségek, míg ezek vezetőit ellenem nem fordították. A közbirtokossági vezetők a legtöbb helyen nem akarták megérteni, hogy a közbirtokosság közösségi tulajdon, ami iránt közösségi felelősséggel tartozunk. Ennek a folyamatnak lett az áldozata a gyergyóalfalui alpolgármester is. Székelyföld szomorú helyzetben van: erdeinek kiirtásával saját jövőjét lopja el.
– Önt hallgatva, az az érzésünk, hogy a történelem ismétli önmagát.
– Egyik új könyvem a két világháború közötti Gyergyói-medence közéletéről szól. Megdöbbentő felismerés, hogy mekkora a hasonlóság a korabeli magyar párt és az RMDSZ között. A politikum akkor sem, most sem ismeri fel az egyszerű emberek boldogulásának fontosságát. Nem tudunk, vagy nem akarunk hibáinkból tanulni.
Garda Dezső
Szociográfus, történész, politikus, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója. 1948-ban született, 1973-ban szerzett történész diplomát a kolozsvári egyetemen, a rendszerváltásig Gyergyóremetén és Gyergyószentmiklóson tanított történelmet. 1996-2008 között az RMDSZ Hargita megyei képviselője volt a román parlamentben, a közbirtokossági törvény megalkotója, a közbirtokossági erdők visszaszerzésének kezdeményezője. 2002-ben jelent meg A székely közbirtokosság című, két kötetes történelmi munkája. A rendszerváltás óta mintegy húsz, a székely történelemmel kapcsolatos könyvet, tanulmányt publikált.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Népfelkelés Sepsiszentgyörgyön
Visszaemlékezés az 1989-es decemberi eseményekre (1.)
A ’80-as évek derekán olyan mély nyomor uralkodott Romániában, hogy azt gondoltuk, lejjebb már nem süllyedhetünk, de tévedtünk. Kiderült ugyanis, hogy a földi pokolnak vannak mélyebb bugyrai is, hiszen a román hatalom beolvasztási törekvései egyre erőszakosabbak lettek, így puszta nemzeti létünk is veszélybe került. Napról napra jobban dühöngött a kommunista diktatúra, fokozódott az elnyomás. Éhezés, nélkülözés és nincstelenség uralkodott országszerte, félelemben és rettegésben éltünk, terror alatt. Történt mindez a 20. század végén, Európa közepén, és történhetett a helyzet fölött bűnösen szemet hunyó nyugati világ örök szégyenére.
Ilyen körülmények és állapotok közepette szállt szembe az elnyomókkal Tőkés László temesvári református lelkész 1989 nyarán, és vált ezáltal a romániai ellenzék vezéregyéniségévé. A hónapokon át tartó bátor kiállása következtében a decemberben Temesváron kibontakozott és egyre nagyobb méreteket öltő ellenállás visszhangja a hivatalos médiában fennálló hírzárlat ellenére Székelyföldre is eljutott. Esténként a Szabad Európa Rádió román és magyar nyelvű adásából próbáltunk tudomást szerezni a legfrissebb fejleményekről, melyek december 16-án tragikus fordulatot vettek: a szekusok (államvédelmi titkosrendőrség) belelőttek a tüntetőkbe, Temesvár utcáit ártatlanul legyilkolt emberek holtteste borította.
Magyarországgal ijesztgették a románságot
Elborzadtunk e döbbenetes gaztett hallatán, de ugyanakkor az is tudatosult bennünk, hogy ezt már nem lehet tovább tűrni, megérett az idő a változásra. Körültekintően és megfontoltan kellett cselekedni, mert az erdélyi magyarságra ezekben a napokban óriási veszély leselkedett. A diktátor és környezete ugyanis idegen hatalmak zsoldjába szegődött hazaárulók felforgató tevékenységeként bélyegezte meg a Temesváron zajló eseményeket, kezdetben csak sugallva, majd nyíltan ki is mondva, hogy az ellenséges cselekedetek hátterében Magyarország áll. Éppen ezért félő volt, ha a továbbiakban is csak Temesvárra korlátozódnak a tüntetések, és ha netalán a székely megyék mozdulnak elsőként, revizionizmussal vádolnak meg minket, ekképpen egymásra uszítják az ország román és magyar lakosságát. Sátáni tervük meghiúsításának csak egy módja volt: kivárni, hogy a főváros is felemelje sárba tiport fejét, mert akkor pillanatok alatt lángra lobbanhat az egész ország, és a diktatúra elkerülhetetlenül megbukik.
Bukarestre várva
Várnunk kellett tehát, és ezt összebeszélés nélkül megértette mindenki. Csigalassúsággal vánszorogtak a feszültséggel telített percek és órák. Reggelente szárnyait bontogatta a remény, de esténként, begubózva a fűtetlen és áram nélkül hagyott lakásokba, újra és újra megkeseredett lélekkel kellett megállapítanunk, még mindig nem fogyott el a románok birkatürelme, mert a fővárosban továbbra is csend honol. Pedig Temesvárról tömegesen elhurcolt, megkínzott, agyonlőtt emberekről tudósítottak a külföldi adók, melyeket lehalkítva, titokban mindenki hallgatott.
December 21-én azonban a temesvári megmozdulások elítélésére és a diktátor dicsőítésére Bukarestben összeterelt több százezres tömeg végre megszűnt engedelmes juhseregként viselkedni, s az ilyenkor megszokott taps és válogatott jelmondatok skandálása helyett kifütyülte a szónoki emelvényen megjelenő vezért. Ezzel a mozzanattal vette kezdetét a bukaresti népfelkelés, melynek híre futótűzként terjedt, és hatására valóban lángra lobbant Románia. Székely népünk bebizonyítván, hogy a több évtizedes elnyomás ellenére még mindig képes bölcs döntéseket hozni, csak másnap, december 22- én mozdult, amikor már forrongott az egész ország.
Egymást bátorítva
Sepsiszentgyörgyön a nehézgépgyáriak indultak el elsőként, s mivel a többi üzem és intézmény dolgozóit is csatlakozásra szólították, az Olt hídján már több ezres tömeg hömpölygött a városközpont felé. Tömött sorokban, összeszorított fogakkal meneteltek a kérges tenyerű, villogó tekintetű székelyek, őseink földjének konok gyermekei.
Az események résztvevőjeként bevallom, kezdetben minden megtett lépéssel fennebb ágaskodott bennünk a félelem, ezért csak kellő akarattal és egymást bátorítva tudtuk magunkat az út folytatására kényszeríteni, de sikerült.
Le a diktatúrával! Szabadságot! Szabadságot! Éljen Tőkés László! – hallatszott itt-ott egy-egy bátortalan próbálkozás, mert idő kellett hozzá, hogy a folyamatosan duzzadó emberáradat is átvegye a jelmondatokat, hangot adva követeléseinek. Hiszen oly sok keserves éven át vártunk arra a pillanatra, hogy amikor ütött a cselekvés órája, hihetetlennek tűnt, hogy valóban bekövetkezett. Hihetetlennek tűnt, hogy valóban elérkezett a mi időnk. A kisemmizettek, üldözöttek, megalázottak, megfélemlítettek és félreállítottak ideje. 
Szekusok a háztetőkön
A központba érve megállapítottuk, hogy a pártszékház előtti teret hatalmas billenőkocsikkal vették körül, ily módon eltorlaszolva a gyűlölt épület felé vezető utat. A kocsik előtt állig felfegyverzett, de halálsápadt kiskatonák. Kutató tekintetünk a szekusokat kereste, hiszen ők jelentették az igazi veszélyt, és nemsokára fel is fedeztük őket a környező épületek tetején sebtében álcázott géppuskaállásokban.
Szokásukhoz híven ezúttal sem vállalták a nyílt szembenállást, hanem aljas módon, a népharagnak közvetlenül kitett katonaság háta mögé bújva készültek a velünk való leszámolásra.
A közvetlenül érzékelhető veszély hatására hirtelen megszűnt a zsigereinkbe eddig befészkelődött, agyat-izmot bénító félelem. A halál árnyékában gondolataink letisztultak, s tudatosult bennünk, hogy számunkra nincs visszaút.
Vagy győzünk és megbuktatjuk a diktatúrát, vagy elpusztulunk mindannyian! De éreztük, győzni fogunk, mert egy álnokságra és hazugságra épült, embertelen rendszer ellenében indultunk! Győzni fogunk, mert miénk az igazság, mely hatalmas, és félelmetes fegyver azok kezében, akik élni tudnak vele! Győzni fogunk, mert magmaradásunkért és fennmaradásunkért, az ősök vérével megszentelt szülőföld megtartásáért harcolunk! Győznünk kellett, mert hittünk a győzelem lehetőségében!
„A hadsereg velünk van!”
Közben a megjelenését sürgető folyamatos követelés ellenére is késlekedő megyei pártfőtitkár fennhéjázása miatt a percről percre dühösebb tömeg egyre közelebb nyomult a fegyvereiket kétségbeesetten szorongató katonákhoz.
A pattanásig feszült helyzetben bármikor kirobbanható összecsapás megakadályozása érdekében páran „a hadsereg velünk van” jelmondatot kezdtük kiabálni, a katonák nemzetiségére való tekintettel románul. Ezt némi ízlelgetés után a sokaság is magáévá tette, és hamarosan több ezer torokból szólt, jótékony hatást gyakorolva a szembenálló felekre. Végül pedig a pártszékház erkélyén kíséretével mégiscsak felbukkanó, megszeppent párttitkárba belefojtottuk a szót, mikor tőle szokatlan módon magyarul próbált minket lecsillapítani.
Rab István, a Kovászna megyei pártbizottság első titkára a tömeget próbálta csitítani
Néhányan a birtokunkba került készülék segítségével fél füllel a bukaresti rádió adását hallgattuk, hátha sikerül megtudni valamit az ottani eseményekről, de csak hazafias zene szólt belőle. Hosszú percek vagy órák teltek el így, míg egyszer csak a zeneközvetítés megszakadt, s a „Szabad Román Rádió” nevében bejelentették, hogy a Ceaușescu házaspár egy helikopter fedélzetén ismeretlen helyre távozott. Elcsukló hangon továbbítottuk az emberek felé a hírt, melynek hallatára először döbbent csend, majd hatalmas hangzavar keletkezett.
Pusztított a népharag
Elsőként a katonák vágták földhöz a sapkájukat, s összeölelkeztek az eddig velük farkasszemet néző tüntetőkkel, majd a tömeg szabad utat engedve az addig visszafojtott haragnak, behatolt a zsarnokság helyi székházába, összetörve, zúzva mindent, ami a keze ügyébe került. Az indulatokat lehetetlen volt megfékezni, mert a történtek hatására egyszerre mindenkiből felfakadt az elmúlt évek során felgyülemlett harag, s vele együtt tönkretett életünk, megpecsételt jelenünk és bizonytalan jövőnk minden keserve. Le Ceaușescuval! Vesszen a kommunizmus! – üvöltöttük torkunk szakadtából.
Pillanatok alatt bútordarabok, különböző kommunista kiadványok, a diktátor házaspár nevét viselő könyvek és az őket ábrázoló fotók, plakátok ezrei borították a teret. Ezekből raktunk máglyát mi, a visszaszerzett szabadság tudatától megmámorosodott lázadók. A székely hegyek alatt pedig fekete füst gomolygott az ólomszürke ég felé. A Ceaușescu-diktatúra hamvai füstölögtek.
Bedő Zoltán
(folytatjuk)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

Rendhagyó nekrológ
Nekrológot az esetek túlnyomó többségében olyan személyekről ír az ember, aki pályája során maradandót alkotott, ami követendő példaként szolgál a társadalom számára. Előfordul azonban, hogy bizonyos dolgokat még az eltávozott emlékével szembeni esetleges tiszteletlenség ódiumával sem lehet elhallgatni.
Előrebocsátva: szándékunkban a De mortuis nil, nisi bene latin szállóige bölcselete vezérel, vagyis halottakról jól vagy semmit (amit rendszeresen tévesen fordítanak úgy, hogy halottakról jót vagy semmit).
Gyászol a román sajtó: 73 éves korában elhunyt Vasas Ferenc újságíró, egyetemi oktató. A március 26-án eltávozott, a Hargita megyei Miklósfalván született sajtómunkás negyvenéves pályát hagyott maga mögött a hazai írott és elektronikus médiában. Dolgozott az Agerpres állami hírügynökségnél, a román közszolgálati tévénél (TVR), fővárosi lapoknál, a kilencvenes évektől pedig kivette a részét az újságírói szakmát választó fiatalok képzéséből, többek között a Bukaresti Egyetem kommunikációtudományi szakán.
A felsőoktatási intézmény és egykori tanítványai egyaránt elérzékenyülve, kiválónak minősített szakmai tudását, pedagógiai érzékét méltatva búcsúztak tőle, a honi újságírás mentoraként, hírlapíró nemzedékek legszeretettebb tanáraként bemutatva „Ferit”. Akiről a bukaresti hírtelevíziók képernyőjén naponta megjelenő riporterek, műsorvezetők fontosnak tartották megjegyezni azt is, hogy magyarként anyanyelvi szinten beszélt románul.
Mi lehet az oka annak, hogy az erdélyi magyar sajtó egyetlen sor erejéig sem emlékezett meg egy ilyen kaliberű szakmabeliről, oktatóról, aki ráadásul magyar? Hogy lehet, hogy a volt munkatárstól, baráttól és jó ismerőstől magyar nyelvű gyászhírben – a családtagokon kívül – egyedül Rab Ştefan, az RKP volt Kovászna megyei első titkára és Ioan Lăcătuşu, a pártállam szintén egykori háromszéki kiszolgálója, a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Fórumának vezetője búcsúzott el?
A magyarázat egyszerű: néhai Vasas Ferenc azzal írta be magát a romániai magyar sajtó történetébe, hogy a nyolcvanas években főszerkesztette a jelenlegi Háromszék napilap Megyei Tükör néven megjelent jogelődjét. Pozíciójánál fogva pedig mindent megtett a kommunista cenzúra érvényesítéséért, Nicolae Ceauşescu elvtárs és diktatúrája dicsőítéséért, teljes mértékben rászolgálva a román hatalom bizalmára.
A lap egykori munkatársának visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a szocialista demokrácia építése érdekében a súlyos ferdítéstől sem ódzkodott. Egyik beosztottját például arra utasította, írjon riportot arról, miként fogadják ünnepélyes keretek között a Brazíliából a konstancai kikötőbe befutott Barót ércszállító óceánjáró legénységét a baróti bányászok.
Amivel csak az volt a baj, hogy nem történt meg, akkoriban azonban a tények a pártállamnak hű főszerkesztőket egyáltalán nem zavarták. Mivel a háromszéki újságíró nem volt hajlandó megírni a fiktív riportot, Vasas elvtárs rendelt egyet az Agerpres konstancai tudósítójától... Aztán 1989 decemberében Rab elvtárssal együtt menekülnie kellett Sepsiszentgyörgyről a népharag elől.
Hát erről a kiváló szakemberről, professzorról zengenek most dicshimnuszokat a román média munkásai, akik szerint mentoruk legfőbb szenvedélye az „építés missziója” volt. Elnézve a bukaresti sajtó színvonalát, némi fogalmunk van róla, mire oktathatta Vasas Ferenc az újdondászokat; küldetéstudatának beteljesítésén múlt többek között, hogy ez a média ma olyan, amilyen. Isten nyugosztalja.
Rostás Szabolcs

A lánglelkű csángó költő szülőfaluja, Zajzon
A sors úgy adta, hogy nem sűrűn ugyan, de alkalomadtán jeles eseményeken vehettem részt a háromfalusi Zajzonban: 1959-ben Rab István válogatott versei különkiadásának megjelenésekor, Oláh Kati lakodalmán bor- és borvízkóstolón, 1982-ben Rab életútjának, munkásságának jó ismerőjét, Bartha Judit magyartanárt keresve, majd a költő második szobrának avatóján és harangkutató körúton. Utak hozadéka is lehetne szomszédolásunk címe.
A jelen a fontos
Zajzon településnek veretes szép története van, de most valóban a jelen a fontosabb. A település majdnem összeépült Tatranggal, Háromfalu községközpontjával. Igazi csángóvilág fogad itt is, házai jellegzetes barcaságiak. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tektonikai tanúhegye, a hegy mélybe süllyedt orma, amely arról is tanúskodik, hogy „a negyvennyolcas szabadságharc idején fenn a lapos hegytetőn ütötte fel hadiszállását az ellenség, és azt parancsolta: az élelmet, lisztet és vágómarhát a hegytetőre vigye fel a falu népe”. Csoda, hogy a történelem viharait túlélték itt a csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, szójárásukat, ősi táncukat, a jellegzetes zajzoni boricát, népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át, négy mandátum idején kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért idén, mégis őt kérdeztük, mit tett e település érdekében az elmúlt időszakban. Nemcsak Brassóval ápolt viszonyát, hanem a község előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, ugyanis sikerült rácsatlakoztatni arra a történelmi vízvezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város tetemes részét látta el jó minőségű ivóvízzel, a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vizével, amely a masszívumot felépítő kőzetek föld alatti természetes üregeiben-tárolóiban elraktározódik, s mint ilyen, kiapadhatatlan. Ebből részesül most Háromfalu három települése is. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – mondotta Kiss József. A fővezetéknek egy része már a földben, s Farkasvágó térségében megépült egy nagy befogadóképességű, korszerű szennyvízderítő. Az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozni itt is csak a teljes szennyvízcsatorna-hálózat lefektetése után lehet. Nagy eredmény azonban, hogy mindhárom településen biztosított a földgázellátás. A környék nem szegény hasznosítható ásványi kincsekben sem: igen jó minőségű a vidéken található mészkőféleség, de ott, a Kárpát-kanyar lábánál feltörő kiváló összetételű zajzoni ásványvíz is, amelyet a jelenben is palackoznak, s amelyet mint természetes gyógytényezőt ezrek vettek igénybe hajdan, a sajnos ma már nem működő gyógyfürdőben. Zajzonfürdőt meglepő részletességgel mutatta be a Barcaságot ismertető Orbán Balázs. „Valamikor az egész Monarchia egyik legkedveltebb fürdőhelye volt – írja dr. Kovács Lehel István, az EKE elnöke, Hétfalu krónikása. – Csinos villáival, fürdő-szállodájával Előpatak, Borszék és Tusnád után Zajzon a negyedik helyen állt a fürdővendégek preferencialistáján. Mára szállodáját lebontották, forrásvizeit befogták, és bukaresti kocsik szállítják eladásra multinacionális hipermarketekbe...” Háromfalu altalajában igen értékes, többnyire lúgos kénhatású vizek raktározódnak. A jelenlegi palackozott víz Zizin néven kerül kereskedelmi forgalomba, csökkentett az ásványisó-tartalma, és utólag dúsítják szénsavval. A palackozóüzemnél helybeliek keresik meg kenyerüket.
Ha a múlt, akkor a csángó költő
Milyen jó, hogy a rendszerváltás után közelebb került alakja, költészete a ma élőkhöz. Aki a Rab István (1832–1862) nevét viselő négyfalusi középiskola diákja/végzettje, míg él, őrzi emlékét. Kőrösi Csoma Sándor nyomába akart lépni, sikertelenül, pedig nemhogy beszélte a török nyelvet, hanem tanította is. Versírásba kezdett, vesztére, mert bekapcsolódott a Táncsics-mozgalomba, így került a budai várbörtönbe, ott írta legszebb börtöndalait. 1862-ben, 30 éves korában hunyt el egy brassói kórházban. A brassói központi evangélikus temető felszámolása okán újratemették szülőfalujában, Zajzonban. Negyedszázaddal ezelőtt megkerestem emléktáblával megjelölt szülőházát is – meglepett, hogy apró iskolás gyerekek vezettek oda –, már nem a rokonok laknak benne. Az emléktáblát a Brassó megyei magyar tantestület állíttatta 1887-ben, édes anyanyelvünkön a költő négysorosa olvasható ma is rajta: „Fényes teremben nem neveltek, / Szegény anya szegény életre szült. / A régi jó idők elteltek, / Hol a világ még szegényt is becsült.” A költő emlékét a helybeli egyházközség és iskola, számos hétfalusi csángó magyar értelmiségi és tollforgató, személyesen Bartha Judit nyugalmazott magyar irodalom szakos tanár, Rab-díjas pedagógus ápolta, ápolja. Társaságában kerestük fel anno Rab Samu bácsit, aki elmondta, hogy „a hétfalusi Rabok mind rokonok. Az öregek mesélték, hogy tatár fogságból hazavergődött a család egyik tagja, akkor ruháztak fel minket a Rab ragadványnévvel.” Genealógiai szenvedélyemnek lelkemre hódolhattam, amikor közösen állítottuk össze a Rab család törzsfáját.
Kiegészítésekkel szolgált idegenvezetőnk, a falu szülötte, a Sepsiszentgyörgyön élő Bartha Jánosné Szász Ilona gyógyszerész, a költő oldalági rokona. Ő mutatott be az 1982-ben 97 éves özvegy Fehér Istvánné Szász Annának, aki elmondta, hogy az emléktáblával megjelölt mai ház helyén állt a költő eredeti, alacsony kőből épült szülőháza, és megfejtette azokat az iniciálékat is, amelyek a ház oromfalán akkor is és most is olvashatók: az SZJ Szász János, az OA Orbán Anna, az építtetők monogramja. Szász János apja Rab István húgának, Máriának volt a fia. Anna néni a családi szekrényajtó belső fillungján megmutatta a 16 éves Rab István ceruzával írt, halvány négysorosát: „Áldozd fel hazádért / Éltedet s véredet, / Feledni rab-láncát / Segítsd nemzetedet!” A napokban tett zajzoni látogatásunkkor virágot helyeztünk a lánglelkű költő síremlékére. Új, a régivel azonos sírkövét Szabó Lajos zajzoni kőfaragó mester készítette hazai homokkőből. Jobban esik otthoni kő alatt a pihenés, felirata így hangzik: „Nemzete s neve rab vala / De szabad a lelke s dala.” A jeles csángó szobrász, Istók János szobrot is készített a költőről, ami soha nem ért el a faluba. 2012-ben, születésének 180. és halálának 150. évfordulója alkalmából emlékkonferenciára gyűltek össze az életét-munkásságát ismerő kutatók. Többek között megtekintették a helybeli evangélikus gyülekezeti házban berendezett Rab István dokumentációs kiállítást, a falu jeles szülöttjéről életének-munkásságának egyik legjobb ismerője, a már említett Bartha Judit beszélt. A kiállítás anyaga biztonságban van a gyülekezeti házban – tájékoztatott ifj. Domokos Jenő evangélikus lelkipásztor. Ekkor avatták fel második mellszobrát, Bácsfalu után szülőfalujában, alkotója a tatrangi születésű Vasile Mocanu, aki akkor a bukaresti képzőművészeti egyetem harmadéves hallgatója volt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)