Eszmei alapvetések Tusványoson
A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, népszerű nevén a Tusványos társadalmi-politikai részének csúcspontja évről évre az utolsó nap, amikor Orbán Viktor és Tőkés László Németh Zsolt moderálása mellett elemzik az elmúlt évet, a világpolitikai és Kárpát-medencei helyzetet, a magyar nemzet létesélyeit, kilátásait.
A magyar miniszterelnök idei beszédét élőben közvetítette a közmédia, s beszéd is ennek megfelelően volt megkomponálva. Első látásra lovagiatlannak tűnhet, hogy a kormányfő a közmédiát felhasználva kampányol, de ismerve az utóbbi évtizedek történetét, gesztusát csak helyeselni lehet. Hiszen a másik oldalnak sem voltak gátlásai a közmédiának a politikai harcban való fegyverként használatát illetően, miközben uralta a sajtó nagy részét és a kereskedelmi médiát is. A 2006. október 23-i rendőrterror idején pedig – a média mellett – privát hadseregként vetette be a rendőrséget, felhasználta a titkosrendőrséget és valamilyen módon megnyerte magának az alapfokú bíróságokat is, amelyek sorozatban ítéltek el a megtámadottakat.
Retorikák és közmédia
Erővel csak erőt lehet szembeszegezni a politikában, propagandával pedig csak propagandát, ha a győzelem és az ország sorsának kedvező irányba való befolyásolása a célunk. A hatékonyság szempontjából már mellékes: a propaganda arra szolgál, hogy tényleges céljainkat leplezzük, mint a „baloldal”, amely időnként nemzeti retorikát használ nemzetellenes céljainak elrejtéséhez, vagy alapvetően a tényleges üzenetet igyekszünk minél többekhez eljuttatni, mint a jelenlegi kormány. Mely, ha téved is, hibázik is, de meghirdetett programja, céljai valamint a gyakorlati politikája között korántsem feszül olyan széles és mély szakadék, mint a másik oldal esetében.
Orbán Viktor idei beszéde a gazdaságpolitika és a nemzetpolitika összefüggéseit boncolgatta, arra helyezve a hangsúlyt, hogy mekkora különbség van a Magyarországon megtermelt érték és a helyben maradt érték között, ha nemzeti kormányok irányítják az ország életét, illetve ha a „baloldal” jut döntési pozícióba. Nem meglepő – amint Orbán fogalmazott –, hogy a nemzeti kormányok esetében e különbség kisebb, hiszen e kormányok arra törekednek, hogy a megtermelt érték minél kisebb részét vigyék ki a befektetők. A miniszterelnök hosszan sorolta azon intézkedéseket a bankadótól a rezsicsökkentésig, amelyek az elmúlt három évben e nemzetpolitikai célt szolgálták, s az unióval való konfliktust is nagyrészt erre vezette vissza.
Nagyrészt, mondom, mert a kérdésekre válaszolva – sokak szerint ez az előadás legizgalmasabb része, amikor „csípőből” kell reagálni a kérdezetteknek – szóba került még egy szempont: az eszmei-ideológiai. Itt a legsúlyosabbak és legnehezebben feloldhatók az ellentétek, vélte a kormányfő. Gazdasági kérdésekben csak-csak meg lehet egyezni az érdekek összehangolása vagy kölcsönös kompromisszumok mentén, de a vallott értékrendszerre visszavezethető ideológiai kérdésekben, amikor a két fél álláspontja gyökeresen különbözik egymástól, a megegyezés sokkal nehezebb.
Értékszemléleti síkok
E hasábokon szó volt már arról, hogy az európai politikát bizonyos mértékben ma is meghatározó ideológiák a szociál-demokrácia/szocializmus, a liberalizmus és a konzervativizmus. A szocializmus lényegében megbukott, helyén a szociálisan érzékeny liberalizmus maradt. A liberalizmus, mint programadó eszmerendszer azonban kiürült, hiszen célkitűzései – az emberi és polgári szabadságjogok – megvalósultak, mi több, Európa-szerte intézményes, alkotmányjogi védelemben részesülnek. Megmaradt viszont az alapszemlélet, amelyet a magukat baloldalinak mondó politikai erők is átvettek.
A liberalizmus és konzervativizmus értékszemléletét elméleti síkon elemezve, hadd idézzük John Grayt, a liberalizmus egyik monográfusát, aki tetszetős és könnyen kezelhető szempontrendszert kínál. „A liberális hagyomány minden változatában megtalálható az ember és társadalom egy sajátos, jellegzetesen modern felfogása. (...) Ez az elképzelés individualista, mivel azt állítja, hogy a személy erkölcsi szempontból elsőbbséget élvez mindenfajta társadalmi közösség követeléseivel szemben. Egalitárius, mivel minden embernek ugyanolyan erkölcsi státuszt biztosít (…) Univerzalista, mivel az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekinti és meliorista mivel azt állítja, hogy az összes társadalmi és politikai intézmény jobbítható és tökéletesíthető.”
A konzervativizmus ezzel szemben – legalábbis egy másik gondolkodó, Anthony Quinton szerint – három alapelvben ragadható meg: tradicionalizmus (hagyománytisztelet), organicizmus (szerves társadalomfelfogás) és politikai szkepticizmus. Ez utóbbi lényegében a meliorizmus ellentéte, s a konzervativizmus azon alapállását jelenti, hogy eme ideológia képviselői kétségekkel figyelik a liberálisok és szocialisták „társadalommérnökségét”, inkább a gyakorlatban bevált társadalmi intézményekben hisznek, mint az absztrakt eszmékből levezetett teóriákban.
Támogatandó alapegységek
Izgalmas lenne e síkon ütköztetni a két ideológia megfontolásait a valóság eseményeivel, de térjünk inkább vissza Orbán Viktor beszédére, pontosabban az utolsó, kérdésre adott megnyilatkozására, amelyben e két ideológia alapállásából következő gyakorlati konzekvenciákat vette számba közérthetően egy lényegre törő ideológiai alapvetés erejéig. A magyar miniszterelnök szerint az európai véleményformáló értelmiség és politikum, a „mainstream”, amely, tegyük hozzá, hagyományosan liberális szempontokból indul ki: a világ működésére kizárólag az anyagi világban keres magyarázatot, világképébe nem fér bele az Isten, ennek megfelelően a vallásra és az egyházra úgy tekint, mint fokozatos elhalásra, megszűnésre ítélt társadalmi jelenségekre. Hasonlóan vélekedik a nemzetről is, mint társadalomformáló erőről, a közösségi értékteremtés keretéről, a család helyett pedig az egyént helyezi a középpontba. Orbán a baloldali gyökerű ideológiáknak a (liberalizmus, szociáldemokrácia, szocializmus, kommunizmus) a felvilágosodás korabeli fogantatására visszavezethető egyház-, vallás-, nemzet- és családellenességére mutatott rá, amit ezen eszmerendszerek képviselői hellyel-közel leplezni próbálnak, de politikájukban jellemzően tetten érhető. A konzervativizmus, s így a magyar kormány is, mindennek épp a fordítottját teszi: az egyházakra, mint fontos társadalomszervező erőre tekint, a nemzet szolgálata, a nemzeti érdekek képviselete és érvényesítése a politikájának tulajdonképpeni célja, a család pedig a társadalom erősítendő, támogatandó alapegysége.
Ez a problémája az Európai Uniónak és az európai balliberális fősodornak a magyar alkotmánnyal, a magyar kormánypolitikával, amit jó, ha minél több magyar ember integrál politikai gondolkodásába – határon innen és túl.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)