Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. szeptember 19.
Hírközlési kismúzeum Sepsiszentgyörgyön
A Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola harmadik emeletén, 160 négyzetméteren, hét helyiségben nyílt meg szombat délután a több mint ezer távközlési berendezést bemutató Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeum. A távközlés történetét működő eszközök által végigkísérő gyűjteményt Csáky Ernő mérnök-tanár, nyugalmazott ezredes adományozta a telefonhírmondó megalkotójának nevét viselő alapítványnak, a múzeumot Puskás Attila Pro Urbe díjas tanárral közösen hozta létre.
Az ünnepség az udvaron kezdődött Puskás Tivadar mellszobrának megkoszorúzásával, a helyi elöljárók, civil szervezetek, szakmai testületek mellett a kegyelet virágait helyezték el a házigazda iskola gyergyóditrói, Budapesti, miskolci testvérintézményeinek képviselői is. A díszteremben tartott köszöntőbeszédek sorát Demeter Dávid iskolaigazgató nyitotta meg, aki szerint a jelen a tudásból nőtt ki, és a jövőt is a tudás táplálja. Tóth-Birtan Csaba alpolgármester azt mondta, a kismúzeum létrejöttének üzenete, hogy Székelyföld számára fontos a műszaki fejlődés, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Háromszéki elnöke pedig azt hangsúlyozta, mivel az eszközök működnek, élő múzeumról van szó, amely didaktikai célokra is használható. Fleckhamer Ottó, a Háromszéki Közösségi Alapítvány elnöke elmondta, amikor a támogatási kérelem a szervezethez érkezett, nem gondolkoztak annak hasznosságán, félretettek másik két kisebb pályázatot, és megítélték a kért összeget.
A főtámogató HKA mellett helyi cégek, az iskola volt és jelenlegi diákjai, az amatőr rádióklub, a pedagógusközösség is sokat segített a múzeum létrejöttében – nekik mondott köszönetet Csáky Ernő. Az alapító elmondta, a gyűjtemény 1980 óta látható, tíz kiállításon és négy bemutatón tizenötezer látogató ismerhette meg a berendezéseket, amelyek működnek, kipróbálhatóak. Csáky hangsúlyozta, Puskás Tivadar ma is példakép mindannyiunk számára, a kismúzeum létrehozásával az volt a szándékuk, hogy kézzelfogható közelségbe hozzák a hírközlés múltját és jelenét, hangsúlyozzák, a tudás jövőt építő szerepét.
Ion Cerăceanu tábornok, kutató, a Bukaresti Távközlési és Informatikai Múzeum alapítója és vezetője méltatta a kismúzeumot és létrehozóinak ajándék könyveket, valamint a Pro Muzeum Egyesület tagsági könyvét adta át. Ajándékkal érkezett a Budapesti Puskás Tivadar Híradó Bajtársi Egyesület elnöke, Rajnai Zoltán is. Szervezetük Csáky Ernőt örökös tiszteletbeli taggá fogadta, okleveleket és ajándék plakettet adott át a múzeumalapítóknak, valamint az iskolának. Miholcsa Gyula az RTV magyar adása részéről egy négy dokumentumfilmből álló, a távközlés történetét bemutató sorozatot nyújtott át, Domokos Zsuzsanna, az iskola egykori tanára saját, első generációs laptopját adományozta a múzeumnak.
A köszöntők sorát Komlóssy József György, a Kelet-Közép-európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke zárta, aki hangsúlyozta, Puskás Tivadar úgy forgatta talentumait, hogy nem feledkezett meg arról, honnan jött – utalva a Budapesten született feltaláló gyergyóditrói gyökereire –, és leszögezte: az emberi szabadságjogok legfontosabbika az identitás szabad megvallása. Ahhoz, hogy hazánkat és nemzetünket szolgálhassuk, az azonos értékeket valló emberekkel kell kapcsolatokat kialakítanunk – mondotta.
Szalagvágás után leleplezték a Túri-Török Tibor által készített Puskás Tivadar-domborművet a kismúzeum bejárati folyosóján, ahol a feltaláló életútját és munkásságát bemutató ismertetők kaptak helyet, egy másik folyosón az iskola történetéből és diákjainak vizsgadolgozataiból kap ízelítőt a látogató. A termekben kronológiai sorrendben eszközök révén követhetjük a kommunikáció és a számítógépek történetét, megtaláljuk a Titanic rádiós kabinjának utánzatát, katonai hírközlő eszközöket, távírókat, rádiókat, őstelefonközpontokat.
Az immár a Puskás Tivadar Művelődési, Műszaki-Tudományos Alapítvány tulajdonát képező gyűjtemény mától látogatható, a tanítási órákon kívüli időpontban egyeztetni kell az iskolával.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola harmadik emeletén, 160 négyzetméteren, hét helyiségben nyílt meg szombat délután a több mint ezer távközlési berendezést bemutató Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeum. A távközlés történetét működő eszközök által végigkísérő gyűjteményt Csáky Ernő mérnök-tanár, nyugalmazott ezredes adományozta a telefonhírmondó megalkotójának nevét viselő alapítványnak, a múzeumot Puskás Attila Pro Urbe díjas tanárral közösen hozta létre.
Az ünnepség az udvaron kezdődött Puskás Tivadar mellszobrának megkoszorúzásával, a helyi elöljárók, civil szervezetek, szakmai testületek mellett a kegyelet virágait helyezték el a házigazda iskola gyergyóditrói, Budapesti, miskolci testvérintézményeinek képviselői is. A díszteremben tartott köszöntőbeszédek sorát Demeter Dávid iskolaigazgató nyitotta meg, aki szerint a jelen a tudásból nőtt ki, és a jövőt is a tudás táplálja. Tóth-Birtan Csaba alpolgármester azt mondta, a kismúzeum létrejöttének üzenete, hogy Székelyföld számára fontos a műszaki fejlődés, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Háromszéki elnöke pedig azt hangsúlyozta, mivel az eszközök működnek, élő múzeumról van szó, amely didaktikai célokra is használható. Fleckhamer Ottó, a Háromszéki Közösségi Alapítvány elnöke elmondta, amikor a támogatási kérelem a szervezethez érkezett, nem gondolkoztak annak hasznosságán, félretettek másik két kisebb pályázatot, és megítélték a kért összeget.
A főtámogató HKA mellett helyi cégek, az iskola volt és jelenlegi diákjai, az amatőr rádióklub, a pedagógusközösség is sokat segített a múzeum létrejöttében – nekik mondott köszönetet Csáky Ernő. Az alapító elmondta, a gyűjtemény 1980 óta látható, tíz kiállításon és négy bemutatón tizenötezer látogató ismerhette meg a berendezéseket, amelyek működnek, kipróbálhatóak. Csáky hangsúlyozta, Puskás Tivadar ma is példakép mindannyiunk számára, a kismúzeum létrehozásával az volt a szándékuk, hogy kézzelfogható közelségbe hozzák a hírközlés múltját és jelenét, hangsúlyozzák, a tudás jövőt építő szerepét.
Ion Cerăceanu tábornok, kutató, a Bukaresti Távközlési és Informatikai Múzeum alapítója és vezetője méltatta a kismúzeumot és létrehozóinak ajándék könyveket, valamint a Pro Muzeum Egyesület tagsági könyvét adta át. Ajándékkal érkezett a Budapesti Puskás Tivadar Híradó Bajtársi Egyesület elnöke, Rajnai Zoltán is. Szervezetük Csáky Ernőt örökös tiszteletbeli taggá fogadta, okleveleket és ajándék plakettet adott át a múzeumalapítóknak, valamint az iskolának. Miholcsa Gyula az RTV magyar adása részéről egy négy dokumentumfilmből álló, a távközlés történetét bemutató sorozatot nyújtott át, Domokos Zsuzsanna, az iskola egykori tanára saját, első generációs laptopját adományozta a múzeumnak.
A köszöntők sorát Komlóssy József György, a Kelet-Közép-európai Nemzeti Kisebbségeket Támogató Tanács alelnöke zárta, aki hangsúlyozta, Puskás Tivadar úgy forgatta talentumait, hogy nem feledkezett meg arról, honnan jött – utalva a Budapesten született feltaláló gyergyóditrói gyökereire –, és leszögezte: az emberi szabadságjogok legfontosabbika az identitás szabad megvallása. Ahhoz, hogy hazánkat és nemzetünket szolgálhassuk, az azonos értékeket valló emberekkel kell kapcsolatokat kialakítanunk – mondotta.
Szalagvágás után leleplezték a Túri-Török Tibor által készített Puskás Tivadar-domborművet a kismúzeum bejárati folyosóján, ahol a feltaláló életútját és munkásságát bemutató ismertetők kaptak helyet, egy másik folyosón az iskola történetéből és diákjainak vizsgadolgozataiból kap ízelítőt a látogató. A termekben kronológiai sorrendben eszközök révén követhetjük a kommunikáció és a számítógépek történetét, megtaláljuk a Titanic rádiós kabinjának utánzatát, katonai hírközlő eszközöket, távírókat, rádiókat, őstelefonközpontokat.
Az immár a Puskás Tivadar Művelődési, Műszaki-Tudományos Alapítvány tulajdonát képező gyűjtemény mától látogatható, a tanítási órákon kívüli időpontban egyeztetni kell az iskolával.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 22.
Beszerveznének engem is (Egy megfigyelt család /24.)
A Securitate eredményesnek minősíthető munkájához hatékony, megbízható informátorok kellettek. Ezekből azonban kevés volt, mert tanult, intelligens és önleplezéshez tartósan értő „munkatárs” (együttműködő) csak ritkán akadt. Aranyat ért az a sikerrel megkörnyékezett személy, aki politikai elítéltként szabadult a börtönből, és nem volt elég türelme a kezdeti mellőzést és anyagi nehézségeket a jobb jövő reményében elviselni. Mert ilyen is akadt, és a megbízhatóságot, együttérzést megjátszva hozta veszélyes helyzetbe embertársait.
Annak ellenére, hogy a legtöbb rám állított ügynök és forrás azt jelentette rólam, hogy zárkózott, otthoni látogatót nem fogadó, magányos és politikai témákat messze elkerülő ember vagyok, mégis megpróbáltak beszervezni a nyolcvanas évek elején. Így aztán azt is tudom – saját tapasztalatból –, hogyan környékezik meg az embert. Azonban nem a legalkalmasabb utat választották, mert egy nálam jóval fiatalabb és azonnal felismerhetően tapasztalatlan szekust küldtek hozzám (lehetséges, hogy csupán gyakorlati vizsgatétel voltam számára). Kellemetlenséget azonban tudott okozni. Miután már az első beszélgetések során kiderült, hogy fölösleges bármilyen csalit bevetni, elkezdett a munkahelyemen hívogatni. Ha a hivatali telefont valamelyik munkatársam vette fel, rögtön gyanakodni kezdett az ismeretlen hang hallatán, és lehetséges, hogy gyanakvását mással is megosztotta. Aztán egy délelőtt a Securitate mindenki által ismert székházába hivatott. Megsétáltatott társaságában a főtéren, amikor a legtöbben korzóztak. Sőt, még a László Ferenc utca egyik négyemeletes épületébe is el kellett mennem vele, egy titkos lakásba. Mindez – miközben a dossziémból elolvasottak alapján hol erről, hol arról faggatott – egyértelműen a lejáratásomra szolgált. Mivel a rettegett Securitate embereit általában ismerték, azt hihették az ismerőseim, hogy nekik dolgozom. De azért megpróbálkozott kecsegtetni némely, e „munkából” származó előnnyel is. Csak egyikről a néhány efféle ajánlat közül, hogy ez emberfajta primitívségét elképzelhessük. Ekkoriban – bár még nem váltam el az első feleségemtől – elköltöztem közös lakásunkból, és volt barátnőm. Tudva ezt a szekus, felajánlotta – féltékeny természetemre alapozva –, hogy megfigyelik, nem csal-e meg engem? Arról nem is beszélve, hogy az akkori Vörös bárban (a Csíki utca sarkán) – amely intenzív lehallgatásokra volt berendezve – szánt nekem is állami alapból fizetett törzshelyet. Mintegy két-három hónap után végleg felhagyott a próbálkozással. A megfigyelési anyagomban nincs utalás erre a történetre. De találtam Csaba öcsém anyagában rá vonatkozót (kép), amelyből az tűnik ki, hogy börtönévei alatt nem szervezték be és nem is állítottak rá senkit (ez nem igaz) megfigyelésére.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Securitate eredményesnek minősíthető munkájához hatékony, megbízható informátorok kellettek. Ezekből azonban kevés volt, mert tanult, intelligens és önleplezéshez tartósan értő „munkatárs” (együttműködő) csak ritkán akadt. Aranyat ért az a sikerrel megkörnyékezett személy, aki politikai elítéltként szabadult a börtönből, és nem volt elég türelme a kezdeti mellőzést és anyagi nehézségeket a jobb jövő reményében elviselni. Mert ilyen is akadt, és a megbízhatóságot, együttérzést megjátszva hozta veszélyes helyzetbe embertársait.
Annak ellenére, hogy a legtöbb rám állított ügynök és forrás azt jelentette rólam, hogy zárkózott, otthoni látogatót nem fogadó, magányos és politikai témákat messze elkerülő ember vagyok, mégis megpróbáltak beszervezni a nyolcvanas évek elején. Így aztán azt is tudom – saját tapasztalatból –, hogyan környékezik meg az embert. Azonban nem a legalkalmasabb utat választották, mert egy nálam jóval fiatalabb és azonnal felismerhetően tapasztalatlan szekust küldtek hozzám (lehetséges, hogy csupán gyakorlati vizsgatétel voltam számára). Kellemetlenséget azonban tudott okozni. Miután már az első beszélgetések során kiderült, hogy fölösleges bármilyen csalit bevetni, elkezdett a munkahelyemen hívogatni. Ha a hivatali telefont valamelyik munkatársam vette fel, rögtön gyanakodni kezdett az ismeretlen hang hallatán, és lehetséges, hogy gyanakvását mással is megosztotta. Aztán egy délelőtt a Securitate mindenki által ismert székházába hivatott. Megsétáltatott társaságában a főtéren, amikor a legtöbben korzóztak. Sőt, még a László Ferenc utca egyik négyemeletes épületébe is el kellett mennem vele, egy titkos lakásba. Mindez – miközben a dossziémból elolvasottak alapján hol erről, hol arról faggatott – egyértelműen a lejáratásomra szolgált. Mivel a rettegett Securitate embereit általában ismerték, azt hihették az ismerőseim, hogy nekik dolgozom. De azért megpróbálkozott kecsegtetni némely, e „munkából” származó előnnyel is. Csak egyikről a néhány efféle ajánlat közül, hogy ez emberfajta primitívségét elképzelhessük. Ekkoriban – bár még nem váltam el az első feleségemtől – elköltöztem közös lakásunkból, és volt barátnőm. Tudva ezt a szekus, felajánlotta – féltékeny természetemre alapozva –, hogy megfigyelik, nem csal-e meg engem? Arról nem is beszélve, hogy az akkori Vörös bárban (a Csíki utca sarkán) – amely intenzív lehallgatásokra volt berendezve – szánt nekem is állami alapból fizetett törzshelyet. Mintegy két-három hónap után végleg felhagyott a próbálkozással. A megfigyelési anyagomban nincs utalás erre a történetre. De találtam Csaba öcsém anyagában rá vonatkozót (kép), amelyből az tűnik ki, hogy börtönévei alatt nem szervezték be és nem is állítottak rá senkit (ez nem igaz) megfigyelésére.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 29.
Követés (Egy megfigyelt család, 25.)
A Securitate egyik módszeréről van szó, amely azt a célt szolgálja, hogy a megfigyelés alatt tartott személy titkos követésével felfedezzék azt, hogy kikkel tart kapcsolatot. Ha szükséges, fényképet is készítenek a találkozóról. Ehhez nem kevés jártasság is kell, mert a gyanakvó követett hamar rájöhet, hogy valaki a nyomában van.
Édesapám megfigyelésénél gyakran alkalmazták a követés (filaj = F) eljárást. Rendszerint ezt az egyébként fölösleges és semmi következtetésre nem alkalmas tevékenységet egy magasabb rangú szekus tiszt gyakorolta, ahogy ez a rendelkezésemre bocsátott dossziéból is kiderül. Talán magyarázatul szolgálhat édesapámnak az a szokása, hogy pusztán egészsége miatt, idősebb korában Kolozsvár főterét többször körbejárta, nézelődve, olykor kirakatok előtt meg-megállva, s ha ismerőssel találkozott, szót váltottak. A Szent Mihály-templommal szemben van a római katolikus plébánia, ide be-betért, hogy pap ismerőseivel vagy Bartha Ignáccal (aki, mint kiderült, „Bărbosu” néven besúgó volt) egyet politizáljon. Ezekről az alkalmakról „Bărbosu” számos jelentést adott tartótisztjének. Jogászként az egyházmegye jogtanácsosi tisztségét is betöltötte. Becsületes édesapám elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy őt feljelentse egy volt magyar országgyűlési képviselő, akivel együtt raboskodott Szamosújváron 1947-ben...
1980. január 10-én Pop Silviu alezredes jelenti, hogy „Károly” (édesapám titkosított neve) megállt a Someșul falatozó előtt, és mintegy két percig nézte, hogy takarítják el a havat az egyetemisták. Az egyiket ismerte, köszöntötték egymást, váltottak néhány szót, majd elváltak. Ezután hazament (akkor a Szentegyház utca – most Iuliu Maniu – 4. szám alatt, tehát a főtérhez egészen közel laktunk). Megjegyzi Pop alezredes, hogy követték „Károlyt” 1979. szeptember 27-én, 1979. október 27-én, 1979. november 9-én és 1979. december 27-én is, de egyik sem eredményezett gyanús eseményt (1. dokumentum).
Ugyanebben az évben szeptember 24-én azt jelenti Pop alezredes, hogy édesapám barna öltönybe, fehér ingbe és zöld nyakkendőbe öltözve elhagyta lakhelyét, a Március 6. utcán és Szabadság téren haladva megállt a cipőbolt, majd az ajándékbolt kirakatánál, s 17.30-kor bement a 16. szám alatti plébániára, „a papokhoz”, ahonnan 19.50-kor jött ki és hazament (2. dokumentum). Ezt a „fontos” feladatot pedig egy alezredesre kellett bíznia a Securitaténak! Sírjunk, vagy nevessünk? (Mégis jó volt, hogy így történt. Legalább, ha rosszul lett volna édesapám, rögtön akadt volna segítsége...)
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Securitate egyik módszeréről van szó, amely azt a célt szolgálja, hogy a megfigyelés alatt tartott személy titkos követésével felfedezzék azt, hogy kikkel tart kapcsolatot. Ha szükséges, fényképet is készítenek a találkozóról. Ehhez nem kevés jártasság is kell, mert a gyanakvó követett hamar rájöhet, hogy valaki a nyomában van.
Édesapám megfigyelésénél gyakran alkalmazták a követés (filaj = F) eljárást. Rendszerint ezt az egyébként fölösleges és semmi következtetésre nem alkalmas tevékenységet egy magasabb rangú szekus tiszt gyakorolta, ahogy ez a rendelkezésemre bocsátott dossziéból is kiderül. Talán magyarázatul szolgálhat édesapámnak az a szokása, hogy pusztán egészsége miatt, idősebb korában Kolozsvár főterét többször körbejárta, nézelődve, olykor kirakatok előtt meg-megállva, s ha ismerőssel találkozott, szót váltottak. A Szent Mihály-templommal szemben van a római katolikus plébánia, ide be-betért, hogy pap ismerőseivel vagy Bartha Ignáccal (aki, mint kiderült, „Bărbosu” néven besúgó volt) egyet politizáljon. Ezekről az alkalmakról „Bărbosu” számos jelentést adott tartótisztjének. Jogászként az egyházmegye jogtanácsosi tisztségét is betöltötte. Becsületes édesapám elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy őt feljelentse egy volt magyar országgyűlési képviselő, akivel együtt raboskodott Szamosújváron 1947-ben...
1980. január 10-én Pop Silviu alezredes jelenti, hogy „Károly” (édesapám titkosított neve) megállt a Someșul falatozó előtt, és mintegy két percig nézte, hogy takarítják el a havat az egyetemisták. Az egyiket ismerte, köszöntötték egymást, váltottak néhány szót, majd elváltak. Ezután hazament (akkor a Szentegyház utca – most Iuliu Maniu – 4. szám alatt, tehát a főtérhez egészen közel laktunk). Megjegyzi Pop alezredes, hogy követték „Károlyt” 1979. szeptember 27-én, 1979. október 27-én, 1979. november 9-én és 1979. december 27-én is, de egyik sem eredményezett gyanús eseményt (1. dokumentum).
Ugyanebben az évben szeptember 24-én azt jelenti Pop alezredes, hogy édesapám barna öltönybe, fehér ingbe és zöld nyakkendőbe öltözve elhagyta lakhelyét, a Március 6. utcán és Szabadság téren haladva megállt a cipőbolt, majd az ajándékbolt kirakatánál, s 17.30-kor bement a 16. szám alatti plébániára, „a papokhoz”, ahonnan 19.50-kor jött ki és hazament (2. dokumentum). Ezt a „fontos” feladatot pedig egy alezredesre kellett bíznia a Securitaténak! Sírjunk, vagy nevessünk? (Mégis jó volt, hogy így történt. Legalább, ha rosszul lett volna édesapám, rögtön akadt volna segítsége...)
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 6.
Mi járhat a fejükben?... (Egy megfigyelt család, 26.)
A diktatúrák legfélelmetesebb ellensége a gondolkodó agy és a néma száj. Fokozottan érvényes ez a kommunistákra, mivel a beszélő szájak csak kedvükre valót mondanak. De mert ingatag az önbizalmuk, és mindenütt összeesküvést sejtő gyanakvásuk határtalan, számukra nincs őszinte párttag és a román néphez hű nemzetiségi, ezért napi feladatuk azokat a közösségeket megfigyelni, ahol ugyanazok az emberek többen és gyakrabban találkoznak.
Árpád öcsém kiterjedt levelezése és személyes kapcsolatai családunk más tagjaihoz hasonlítva jóval gyakoribbak voltak, a rokonokon kívül több férfival és nővel váltott levelet s találkozott erdélyi városokban és Magyarországon. A Securitate számára ez a életforma felettébb gyanúsnak tűnt. Különösen az egykori évfolyam- és osztálytársaival rendezett összejövetelek, leginkább Nagyváradon, ahol Szilágyi István (a közéletben ismert Szilágyi Zsolt édesapja) volt évfolyamtársa élt. Információkat gyűjtenek róla is. Megkeresésükre a nagyváradi szeku írásban közli, hogy Szilágyi István párttag nem szerepel a nyilvántartásukban... A dosszié egy másik dokumentuma szerint Kolozsváron egy informátort kellene ráállítani öcsémre, aki „a testvére nevében” (azaz az enyémben) megkeresné, s adatokat szerezne a fivérek közötti „egyes ellenséges tevékenységek terén” létező kapcsolatról, illetve, hogy Árpád öcsém milyen kapcsolatokat tart fenn külföldi személyekkel. Akik még emlékeznek ezekre a rettegésben és nélkülözésben töltött évekre, tudják, hogy minden társas alkalom egyben a hírszerzés lehetőségét is adta. Nem volt munkahely, rokoni összejövetel, kirándulás vagy érettségi találkozó, ahol ne lett volna egy megbízott ügynök. Ő aztán írásban vagy szóban jelentette a történteket a tartótisztjének. Az már csak az informátor jellemén múlott, hogy az „államellenes” kijelentéseket vagy politikai állásfoglalásokat híven továbbította-e, avagy eltitkolta, és semleges hangú beszámolót írt.
Árpád az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vegyszer- és laboratóriumieszköz-raktárának volt a vezetője. A takarítónő volt az egyetlen alkalmazott rajta kívül. Hivatalból jött, hogy rávegyék jelentésadásra. De mert „veszélyes mérgek” is voltak a leltárában, az is felmerült a szeku embereiben, hogy ezek is lehetnek különböző „akciók” eszközei. Ezért – mint a mellékelt dokumentumban áll – sikerült megszerezniük a raktárkulcs lenyomatát, ami lehetővé teszi a titkos (ház)kutatást és „T eszközök”, azaz lehallgatókészülékek felszerelését. Ehhez elkészült a raktár helyszínrajza is, ahol a megfigyelt személynek (Árpád öcsém) „egy irodája van (íróasztallal, székekkel és több szekrénnyel)”. Ami a találkozókat illeti, semmi érdemlegeset nem rögzítettek, és a nőismerőseivel kapcsolatos zsarolások sem vezettek megfélemlítésre, felesége, Ági férje melletti kiállása töretlen maradt.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A diktatúrák legfélelmetesebb ellensége a gondolkodó agy és a néma száj. Fokozottan érvényes ez a kommunistákra, mivel a beszélő szájak csak kedvükre valót mondanak. De mert ingatag az önbizalmuk, és mindenütt összeesküvést sejtő gyanakvásuk határtalan, számukra nincs őszinte párttag és a román néphez hű nemzetiségi, ezért napi feladatuk azokat a közösségeket megfigyelni, ahol ugyanazok az emberek többen és gyakrabban találkoznak.
Árpád öcsém kiterjedt levelezése és személyes kapcsolatai családunk más tagjaihoz hasonlítva jóval gyakoribbak voltak, a rokonokon kívül több férfival és nővel váltott levelet s találkozott erdélyi városokban és Magyarországon. A Securitate számára ez a életforma felettébb gyanúsnak tűnt. Különösen az egykori évfolyam- és osztálytársaival rendezett összejövetelek, leginkább Nagyváradon, ahol Szilágyi István (a közéletben ismert Szilágyi Zsolt édesapja) volt évfolyamtársa élt. Információkat gyűjtenek róla is. Megkeresésükre a nagyváradi szeku írásban közli, hogy Szilágyi István párttag nem szerepel a nyilvántartásukban... A dosszié egy másik dokumentuma szerint Kolozsváron egy informátort kellene ráállítani öcsémre, aki „a testvére nevében” (azaz az enyémben) megkeresné, s adatokat szerezne a fivérek közötti „egyes ellenséges tevékenységek terén” létező kapcsolatról, illetve, hogy Árpád öcsém milyen kapcsolatokat tart fenn külföldi személyekkel. Akik még emlékeznek ezekre a rettegésben és nélkülözésben töltött évekre, tudják, hogy minden társas alkalom egyben a hírszerzés lehetőségét is adta. Nem volt munkahely, rokoni összejövetel, kirándulás vagy érettségi találkozó, ahol ne lett volna egy megbízott ügynök. Ő aztán írásban vagy szóban jelentette a történteket a tartótisztjének. Az már csak az informátor jellemén múlott, hogy az „államellenes” kijelentéseket vagy politikai állásfoglalásokat híven továbbította-e, avagy eltitkolta, és semleges hangú beszámolót írt.
Árpád az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet vegyszer- és laboratóriumieszköz-raktárának volt a vezetője. A takarítónő volt az egyetlen alkalmazott rajta kívül. Hivatalból jött, hogy rávegyék jelentésadásra. De mert „veszélyes mérgek” is voltak a leltárában, az is felmerült a szeku embereiben, hogy ezek is lehetnek különböző „akciók” eszközei. Ezért – mint a mellékelt dokumentumban áll – sikerült megszerezniük a raktárkulcs lenyomatát, ami lehetővé teszi a titkos (ház)kutatást és „T eszközök”, azaz lehallgatókészülékek felszerelését. Ehhez elkészült a raktár helyszínrajza is, ahol a megfigyelt személynek (Árpád öcsém) „egy irodája van (íróasztallal, székekkel és több szekrénnyel)”. Ami a találkozókat illeti, semmi érdemlegeset nem rögzítettek, és a nőismerőseivel kapcsolatos zsarolások sem vezettek megfélemlítésre, felesége, Ági férje melletti kiállása töretlen maradt.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 13.
Kihallgatnak a szoborrobbantásról (Egy megfigyelt család / 27.)
Egy – naponta többtucatnyi titkos informátor és securitatés által – ellenőrzött diktatúrában hogyan történhetett meg 1984. június 5-én 12.35 órakor a Szakszervezetek Művelődési Háza előtt a Vitéz Mihály szoborcsoportnál bekövetkezett robbanásos merénylet, amely Vaszi Jánoska 11 éves iskolás kisfiú halálát okozta? Szülei kérésére jómagam és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója jártuk végig a megfelelő választ végre megtudó utat.
A „sajátos román forradalom” után meg mertek szólalni a megye volt vezetői. Rab Sándor, a volt megyei első titkár, valamint Aulich Sándor nyugalmazott belügyminisztériumi ezredes, a Securitate akkori parancsnoka interjúkban egyértelműen a hatalom provokációjának tulajdonította a történteket (csakhogy Vaszi Jánoska halála ebbe nem volt belekalkulálva!).
„Sakkozó” (ez én vagyok) célszemélyt 1984-ben kihallgatja az I. Vezérigazgatóság II. Ügyosztályának főnöke, hogy megállapítsa a svájci Komlóssy Józseffel (aki unokatestvére) fenntartott kapcsolatának természetét. Ez alkalommal – a tiszt kérésére – bemutatja a célszemély azt a könyvet, amely 1984-ben jelent meg Budapesten Mályusz Elemértől Zsigmond király uralma Magyarországon címmel, melyet egy idegen állampolgár hozott be az országba. (Lásd a dokumentumot.) Nos, ez a mellébeszélően megfogalmazott közbevetés egy 1989. február 6-ai, szintén Komlóssyval foglalkozó jelentésben található. Valójában az történt, hogy nekem a könyvet Komlóssy Jóska unokaöcsém hozta (de én ezt nem mondtam), és a robbantás előtti napon olvasgatva a hálószobánk asztalán volt, amikor meglátogatott Demse Márton csángó tanító Szántó Vilma néprajzos hölgy kíséretében. Nyilván később a nyomról nyomra követett Demsét tüzetesen kihallgatták sepsiszentgyörgyi látogatásairól (Ősz Erős Péterhez ment tőlem), s így kerülhetett a könyv szóba. A szoborrobbantást követően a Bukarestből jött securitatés csoport több gyanúba került magyar polgárt hallgatott ki napokon keresztül. Velem egy zömök és rendkívül dühös ezredes állt szóba, s csak fokozódott a haragja, amikor arra került a sor, hogy bizony Zsigmond király az egész Kárpát-medence uralkodója volt, az akkori Nagy-Magyarországé. Miután tartalmát románra lefordítva átadtam neki, elkobozta a könyvet, és kijelentette, hogy Erdély csak az 1867-es kiegyezés után volt Magyarországé. Szerény ellenvetésem paprikavörössé ingerelte, megrögzött nacionalistának, félrevezetett tudatlannak nevezett, és elküldött, de még megkérdezte (búcsúzóul), hogy hallottam-e, amit beszélnek, hogy a szobrot provokáció szándékával robbantották fel? Mindenfélét beszélnek az emberek – adtam a semmire sem kötelező választ, de senkit „nem tudtam megnevezni”.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy – naponta többtucatnyi titkos informátor és securitatés által – ellenőrzött diktatúrában hogyan történhetett meg 1984. június 5-én 12.35 órakor a Szakszervezetek Művelődési Háza előtt a Vitéz Mihály szoborcsoportnál bekövetkezett robbanásos merénylet, amely Vaszi Jánoska 11 éves iskolás kisfiú halálát okozta? Szülei kérésére jómagam és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója jártuk végig a megfelelő választ végre megtudó utat.
A „sajátos román forradalom” után meg mertek szólalni a megye volt vezetői. Rab Sándor, a volt megyei első titkár, valamint Aulich Sándor nyugalmazott belügyminisztériumi ezredes, a Securitate akkori parancsnoka interjúkban egyértelműen a hatalom provokációjának tulajdonította a történteket (csakhogy Vaszi Jánoska halála ebbe nem volt belekalkulálva!).
„Sakkozó” (ez én vagyok) célszemélyt 1984-ben kihallgatja az I. Vezérigazgatóság II. Ügyosztályának főnöke, hogy megállapítsa a svájci Komlóssy Józseffel (aki unokatestvére) fenntartott kapcsolatának természetét. Ez alkalommal – a tiszt kérésére – bemutatja a célszemély azt a könyvet, amely 1984-ben jelent meg Budapesten Mályusz Elemértől Zsigmond király uralma Magyarországon címmel, melyet egy idegen állampolgár hozott be az országba. (Lásd a dokumentumot.) Nos, ez a mellébeszélően megfogalmazott közbevetés egy 1989. február 6-ai, szintén Komlóssyval foglalkozó jelentésben található. Valójában az történt, hogy nekem a könyvet Komlóssy Jóska unokaöcsém hozta (de én ezt nem mondtam), és a robbantás előtti napon olvasgatva a hálószobánk asztalán volt, amikor meglátogatott Demse Márton csángó tanító Szántó Vilma néprajzos hölgy kíséretében. Nyilván később a nyomról nyomra követett Demsét tüzetesen kihallgatták sepsiszentgyörgyi látogatásairól (Ősz Erős Péterhez ment tőlem), s így kerülhetett a könyv szóba. A szoborrobbantást követően a Bukarestből jött securitatés csoport több gyanúba került magyar polgárt hallgatott ki napokon keresztül. Velem egy zömök és rendkívül dühös ezredes állt szóba, s csak fokozódott a haragja, amikor arra került a sor, hogy bizony Zsigmond király az egész Kárpát-medence uralkodója volt, az akkori Nagy-Magyarországé. Miután tartalmát románra lefordítva átadtam neki, elkobozta a könyvet, és kijelentette, hogy Erdély csak az 1867-es kiegyezés után volt Magyarországé. Szerény ellenvetésem paprikavörössé ingerelte, megrögzött nacionalistának, félrevezetett tudatlannak nevezett, és elküldött, de még megkérdezte (búcsúzóul), hogy hallottam-e, amit beszélnek, hogy a szobrot provokáció szándékával robbantották fel? Mindenfélét beszélnek az emberek – adtam a semmire sem kötelező választ, de senkit „nem tudtam megnevezni”.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 20.
Valaki van mögöttem... (Egy megfigyelt család, 28.)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sok szót vesztegettünk a nyomorult besúgókra. Ellenük fordult a haragunk, amikor gondosan rejtett titkainkra fény derült, és rákérdezett a Securitate kihallgatásunkat vezető tisztje: „hogy is történt, mit is mondott X-nek, és még ki hallotta? Tagadni – meggyőződhetett róla –, nincs értelme!”
Ritkán esik azonban szó a kommunista diktatúra „falkavezéreiről”, akik megszervezik, elkötelezik és fegyelemmel, fenyegetéssel, ígéretekkel tartják szolgálatukban a beszervezett informátorokat. Ezeknek az akaratukat és önálló cselekvésképességüket feladó szerencsétleneknek a háta mögött a tartótiszt áll. Évtizedekig irányította ellenem ordasait Vasile Mesaroşiu, a politikai rendőrség (Securitate) főhadnagya. Ezeknek – a többnyire valóságot jelentő – befogott gyáváknak a kilétét ma sem ismerem, esetleg sejtem. De nem láttam (vagy ha igen, nem tudtam, hogy ő az) Mesaroşiut sem. Kilétét „jó embereim” és mindenekelőtt Váncsa Jenő barátom árulta el, akit megpróbált ellenem beszervezni, persze eredménytelenül.
Nemrég Mesaroşiu egyik követettje kérésére a Securitate aktáit tároló intézmény a következőket közölte erről az emberről, akinek a feleségét ismertem, és csupán két lépcsőházzal tovább laktak tőlünk. Vasile Mesaroşiu 1949. november 10-én a Brassó megyei Herszény (Hirseni) községhez tartozó Sebes faluban született és 1981-től a Kovászna megyei Securitate 1-es ügyosztályán (belső hírszerzés) főhadnagyként dolgozott. Tevékenységéről is tájékoztatott az intézmény. A legtöbb jelentést az én 12242-es számot viselő, 1981–1989 közötti időszakban keletkezett dossziém tartalmazza. A jelzett dokumentum szerint Gazda József kovásznai tanár és dr. Nagy Lajos rétyi körorvos is megfigyeltjei közt volt. Leghűségesebb informátora az én esetemben „Málnási”, aki munkatársam volt a növényvédelemnél (biztos vagyok kilétében, de mert nincs róla írásos bizonyítékom, nem adhatom meg ennek a mértéktelenül italozó technikusnak a nevét). A másik, „Kemény” a Pro Natura-táborokban való részvételemről jelentett. (Szintén sejtem a nevét.) A harmadik, „Popescu” kollaboráns (együttműködő) volt. A rólam alkotott kép hitelesebb megformálásában (és adatgyűjtésben) Mesaroşiut segítette Chiorean őrnagy, Székely őrnagy, Aulich alezredes, Ştefănescu hadnagy.
Különös eseményt kell megemlítenem Mesaroşiuval kapcsolatban rögtön az 1989. december végi fordulat napjaiban. Néhai Antal Dezső mezőgazdasági mérnök (a kollektív gazdaság elnöke) Gidófalván közel állt hozzám, mert nehéz napjaimban segített élelemmel. A sakk iránti közös szenvedélyünk határozta meg barátságunkat. Otthonában, szépen megmunkált sakkasztalán nemegyszer vívtunk „csatát”. Azokban a napokban tudtam meg, éppen Antaltól, hogy Mesaroşiu „vigyázott” rám, nehogy a „reakció” szövetségeseként elvesszek a szocialista haza számára. Az okos és kitűnő szakember, Dezső, mértéktelenül italozott, emiatt balesetet is szenvedett motorjával. Jön hozzánk 1989. december utolsó napjaiban, italt kér a feleségemtől. Természetesen Éva már tudta, hogy Dezső számára „nincs” semmi szeszes italunk. Dühében – balesete miatt sántikálva – rohanni akart a szomszédos lépcsőházba, hogy megöli a hitvány Mesaroşiut. Nagy nehezen visszatartottuk, aztán, amikor megnyugodott, elsántikált. Azt hiszem, italozó gyengéjét Mesaroşiu annak idején kihasználta, és amit én a várható örökségemről mondtam, elmesélhette a zsarunak is.
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 21.
Hat év egy névtelen levélért
1989-ig zaklatta a rendszer
Tizenöt-tizenhat éves gyerekek, egyik napról a másikra, csak úgy, zsebre dugott kézzel, elindultak, hogy segítsenek a magyar forradalomnak, vagy itthon szervezkedtek a kommunizmus ellen. Szeptemberben az újvidéki Pannonia Televízió kamerái előtt néhányuk elmondta – mai szemmel nézve – hihetetlennek tűnő kalandjait, és az elképzelhetetlen megtorlást. Ma a sepsiszentgyörgyi Zsók László története következik.
A hírforrás az egyetlen csíkdánfalvi rádió volt.
– Az események akkor gyorsultak fel, amikor a csíkszeredai iskolai bentlakásban a Zsók László nevére egy névtelen levél érkezett. A levelet a mindössze nyolc hónappal idősebb, egy osztállyal fölöttem járó nagybátyám bontotta fel. Kiderült, hogy az egy, az 1956-os eseményekkel kapcsolatos felhívást tartalmazott, amit néhány bizalmas barátnak a fizikumban később fel is olvastam. A levélben felszólították a diákokat, hogy „legyenek készenlétben”, hogyha az események átcsapnának a határon – idézi fel Zsók László.
Ezt még megvitatták egy párszor, de amire cselekvésre került volna a sor, már leverték a forradalmat. Bár soha nem tudták meg, hogy a levelet ki írta, akár a Securitate keze is benne lehetett, három év múlva ez a névtelen levél lett meghurcoltatásuk indítéka.
– A levél a kihallgatáskor már meg sem volt, de tudtak a létezéséről, és mindenképpen kapcsolatot szerettek volna kimutatni közöttünk, és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban előttünk lebukott Székely Ifjak Társasága között. Bár ez nem sikerült, egy verses füzet, amit Puskás Attila akkori tanáruk, későbbi fővádlott kérésére Dánfalváról Csíkszeredába vittem vissza az egyik társunknak, valamint több, általunk írt vers kapcsán, de legfőképpen a három évvel korábban kapott névtelen levél okán, az osztályból és az utcáról tizenegy diákot és tanárt gyűjtöttek be a Securitatéba. Ott formás kis összeesküvés-elméletet gyártottak, ami nem szolgált egyébre, mint a magyar lakosság megfélemlítésére, és a kollektivizálás, az iskolák vegyessé tételének előkészítésére – mondja Zsók László.
A történethez tartozik, hogy a Securitate – ma azt mondanánk – vádalkut kötött az egyik osztálytársukkal, akit legelsőnek kaptak el, az mindenről beszámolt, és el is nyerte méltó „jutalmát”, leghamarább szabadult (és utána is folytatta a „szakmát” –derül ki).
Zsók László azt mondja: sokan állítják, hogy „így meg úgy ellenálltak” a Securitatén, de a valóság az, hogy ott „nincs mese”, az emberek 99 százaléka, amikor „megszorították”, aláírt mindent, amit elébe tettek.
Hat hónap kivizsgálás után, 1959. szeptember 15-én volt a tárgyalás. A bíró már felvezetőjében úgy fogalmazott: „amikor minden más becsületes diák és tanár kezdi az új évet, akkor mi 11 banditát ítélünk el”. Végül, lázítás címén, a szintén sepsiszentgyörgyi Puskás Attila 20 évet, tanártársa 13-at kapott, a diákokat 5–7 évre ítélték. Zsók László hat évet kapott. Börtönbüntetését Szamosújváron töltötte, ahol a korábbi börtönlázadás okán akárkit agyon lehetett verni. 1962-ben formailag szabadult, de a rendszer 1989-ig zaklatta.
Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
1989-ig zaklatta a rendszer
Tizenöt-tizenhat éves gyerekek, egyik napról a másikra, csak úgy, zsebre dugott kézzel, elindultak, hogy segítsenek a magyar forradalomnak, vagy itthon szervezkedtek a kommunizmus ellen. Szeptemberben az újvidéki Pannonia Televízió kamerái előtt néhányuk elmondta – mai szemmel nézve – hihetetlennek tűnő kalandjait, és az elképzelhetetlen megtorlást. Ma a sepsiszentgyörgyi Zsók László története következik.
A hírforrás az egyetlen csíkdánfalvi rádió volt.
– Az események akkor gyorsultak fel, amikor a csíkszeredai iskolai bentlakásban a Zsók László nevére egy névtelen levél érkezett. A levelet a mindössze nyolc hónappal idősebb, egy osztállyal fölöttem járó nagybátyám bontotta fel. Kiderült, hogy az egy, az 1956-os eseményekkel kapcsolatos felhívást tartalmazott, amit néhány bizalmas barátnak a fizikumban később fel is olvastam. A levélben felszólították a diákokat, hogy „legyenek készenlétben”, hogyha az események átcsapnának a határon – idézi fel Zsók László.
Ezt még megvitatták egy párszor, de amire cselekvésre került volna a sor, már leverték a forradalmat. Bár soha nem tudták meg, hogy a levelet ki írta, akár a Securitate keze is benne lehetett, három év múlva ez a névtelen levél lett meghurcoltatásuk indítéka.
– A levél a kihallgatáskor már meg sem volt, de tudtak a létezéséről, és mindenképpen kapcsolatot szerettek volna kimutatni közöttünk, és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban előttünk lebukott Székely Ifjak Társasága között. Bár ez nem sikerült, egy verses füzet, amit Puskás Attila akkori tanáruk, későbbi fővádlott kérésére Dánfalváról Csíkszeredába vittem vissza az egyik társunknak, valamint több, általunk írt vers kapcsán, de legfőképpen a három évvel korábban kapott névtelen levél okán, az osztályból és az utcáról tizenegy diákot és tanárt gyűjtöttek be a Securitatéba. Ott formás kis összeesküvés-elméletet gyártottak, ami nem szolgált egyébre, mint a magyar lakosság megfélemlítésére, és a kollektivizálás, az iskolák vegyessé tételének előkészítésére – mondja Zsók László.
A történethez tartozik, hogy a Securitate – ma azt mondanánk – vádalkut kötött az egyik osztálytársukkal, akit legelsőnek kaptak el, az mindenről beszámolt, és el is nyerte méltó „jutalmát”, leghamarább szabadult (és utána is folytatta a „szakmát” –derül ki).
Zsók László azt mondja: sokan állítják, hogy „így meg úgy ellenálltak” a Securitatén, de a valóság az, hogy ott „nincs mese”, az emberek 99 százaléka, amikor „megszorították”, aláírt mindent, amit elébe tettek.
Hat hónap kivizsgálás után, 1959. szeptember 15-én volt a tárgyalás. A bíró már felvezetőjében úgy fogalmazott: „amikor minden más becsületes diák és tanár kezdi az új évet, akkor mi 11 banditát ítélünk el”. Végül, lázítás címén, a szintén sepsiszentgyörgyi Puskás Attila 20 évet, tanártársa 13-at kapott, a diákokat 5–7 évre ítélték. Zsók László hat évet kapott. Börtönbüntetését Szamosújváron töltötte, ahol a korábbi börtönlázadás okán akárkit agyon lehetett verni. 1962-ben formailag szabadult, de a rendszer 1989-ig zaklatta.
Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 22.
56: az erdélyi meghurcoltak nem érzik a teljes szabadságot
A Krónika által megkérdezett erdélyi meghurcoltak elmondták: nem így képzelték el a szabadságot, és ma már nem látják megvalósíthatónak az akkori szolidaritást.
1956-ban abban reménykedtek, hogy a szabadság azt jelenti majd, hogy a nemzeti kisebbségek jogai is csorbítatlanul érvényesülnek – jelentette ki Jancsó Csaba, aki 1956-ban megalapította társaival a Székely Ifjak Társaságát. 1957-ben megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékművet, hogy a szabadság eszméjét ébren tartsák, de egy évvel később már nem kerülhetett sor a koszorúzásra, mert letartóztatták őket – az akkor 16 éves Jancsó Csaba tíz év börtönbüntetést kapott. Úgy látja, ma már nincs meg az a fajta szolidaritás, bajtársiasság, ami akkor, hiszen túl anyagiassá vált a világ, „mindenki szalad a maga dolgai után". A fiataloknak azt tanácsolja, bárhol élnek a nagyvilágban, a magyarságukat, az identitásukat ne adják fel, mert „az többet ér minden pénznél".
Ma sem érzi a teljes szabadságot
Azt gondolnánk, aki megjárta a börtönt, másként értékeli a szabadságot, jelentette ki lapunknak Puskás Attila. A Sepsiszentgyörgyön élő biológust 1959-ben Csíkdánfalván tartóztatták le, „a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység", valamint „tiltott írások terjesztése" miatt. Ez utóbbi egy '56-os verse volt; húsz év kényszermunkára ítélték, öt év után általános közkegyelem révén szabadult. Megkeresésünkre elmondta, az sem volt már szabadság, amikor kiszabadult a börtönből, de most, a rendszerváltás után sem érzi a teljes szabadságot. „Nem lehet szabadságról beszélni addig, míg az embernek tartania kell attól, hogy mit mond, vagy mit ír le. Mert ugyan most nem zárják börtönbe, de mellőzik" – fogalmazott.
A felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozva elmondta: a múlt ismerete, az azzal való szembenézés elengedhetetlen a társadalmi szerepvállaláshoz. Meglátása szerint nemcsak Magyarország, hanem a szovjet blokk államai számára is sorsfordító volt az 1956-os forradalom. „A magyar nemzet sajátossága, hogy nemcsak a saját, de a szomszédos népek védelmében, szabadságáért is ontotta vérét az évszázadok során" – emlékeztetett.
„Nem jöttek rá, ki csinálta"
„Csalódtam, nem így képzeltem el az egészet" – jelentette ki lapunknak Bikfalvi György '56-os erdélyi elítélt, amikor a 60 évvel ezelőtt kitört magyarországi forradalom következményeiről kérdeztük. Úgy vélte, ma már nem képzelhető el olyan szolidaritás, mint 1956-ban. „Nem olyanok az emberek. Annak idején kiraktak az utcára egy üres dobozt, hogy pénzt gyűjtsenek a rászorulóknak, szeretném látni, hogy ma meg tudják-e ezt csinálni. Elvinnék a dobozt, meg az illetőt is" – jelentett ki Bikfalvi György, aki az '56-os forradalom kitörésekor 13 éves volt. Később csatlakozott a Nagyváradon megalakított Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségéhez – mely egyike volt az '56-os forradalommal szolidarizáló csoportnak –, 17 éves korában letartóztatták, és 13 év kényszermunkára ítélték. „Azt üzenem a ma emberének: tekintsen vissza a múltra, vegyen példát, és tanuljon meg igazi, őszinte, gerinces embernek lenni. Emellett legyen felkészülve arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fogadja el a diktatúra semmilyen formáját" – jelentette ki a Krónikának. A Tasnádon élő '56-os elítélt úgy fogalmazott, csak relatíve képzelte el ilyennek a szabadságot, mint ahogyan most élünk. „Úgy képzelem, egy egészséges demokráciában van 4-5 párt, és természetesen ellenzéknek is lennie kell. De nem azért, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy ő legyen hatalmon. Az ellenzék arra való, hogy árgus szemekkel figyelje a mindenkori kormány munkáját, rámutasson a hibáira, és ha a kormány nem képes arra, hogy kijavítsa azokat, akkor lépjen fel, és vegye át a helyét. De ahogy én látom, ma nem érdekel senkit a közös cél, a közös érdek, csak az, hogy az ő pártja legyen hatalmon" – fogalmazott.
Arra a kérdésre, hogy szerinte mi történt volna, ha nincs a forradalom, úgy vélte, azt még a politológusok sem tudnák megmondani. „Rákosi úgyis megbukott volna, mert az a helyzet tarthatatlan volt. Magyarország meg talán még itt sem tartana" – vélte. Elmondta, amikor a rádió bemondta, hogy Pesten forradalom van, még jóformán fel sem tudta fogni, hiszen 13 éves gyerek volt. „Sokat olvastam akkor, és az 1848-as forradalomhoz hasonlítottam – egy 13 éves gyerek gondolatairól beszélek. Rohantam végig az utcán, tele torokból üvöltöttem, hogy Pesten forradalom van" – emlékezett vissza. Hozzáfűzte, akkoriban azt látta, „az elvtársak, a mocskos kommunisták" ütötték-verték az embereket, megalázták őket, hogy adják be földjeiket a „kollektívbe", burzsujnak, kuláknak nevezték őket.
„Aki nem élt akkor, és ezt nem élte meg, el sem tudja képzelni. Azt láttam gyermekként, hogy a sok néni, bácsi sír, mert megverik, elviszik a búzáját. Nem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak békén sok tisztességes, becsületes embert" – mesélte. Akkoriban sokat nem tudott tenni, de később, mikor kapcsolatba került a nagyváradi szabadságra vágyók szervezetével, röpcédulákat ragasztott. „Így írtam: takarodjanak ki a ruszkik az országból! Ne bántsák az embereket! Csirizzel ragasztottam a röpcédulákat, amelyeket nyomtatott betűkkel, kézzel írtam. Nem is gondolták, hogy egy gyerek írta. Fényképezett ott a sok hülye szekus, nagy volt a felhajtás. De nem jöttek rá, ki csinálta" – elevenítette fel emlékeit Bikfalvi György.
„Ez nem az én világom”
Az érmihályfalvi Török László szerint nagyon nehéz a mai fiataloknak elmondani, mi is történt 1956-ban. Török, aki szintén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségének tagja volt, kifejtette: azt a hangulatot, amely az 50-es éveket jellemezte, úgysem lehet elmondani, talán 1989-ben volt még hasonló. E nélkül a hangulat nélkül pedig nem lehet elmondani a mai fiataloknak, mi is történt akkor. „Majd kiforogja nekik az idő" – jelentette ki.
Kérdésünkre, hogy mit üzen a ma emberének, kijelentette: „nem értem a mai világot, annyira más világ, mint a miénk volt." A mai világot szerinte nem a szabadság, hanem a szabadosság jellemzi. „Mi úgy nőttünk fel, hogy volt egy értékrend, rend a világban, ami most van, az káosz. Az abszolút liberálisoknak nem is kell rend, az ő nézeteik szerint mindent szabad: mindenkit szidhatok, mindenkit gyanúsíthatok. Ez nem az én világom. Ideje, hogy kimenjek ebből a világból, mert már nem tartozom ide, a fiatalok úgyis mindig megoldják valahogy" – fogalmazott. Szerinte olyan szolidaritás, mint amilyen az '56-os forradalmat jellemezte ma csak akkor elképzelhető, ha pénzről van szó.
„Nem hiszem, hogy a pénzen kívül ma bármi is komolyabban megmozgatna tömegeket" – vélte. Ahogy elmondása szerint az tsem hiszi, hogy az ´56-os forradalom nélkül előrébb tartana Magyarország. „Végül is a forradalom elindított valamit, összehozta a népet, de hagyott maga után rengeteg megoldatlan problémát. Nyögjük azóta is. Valaki azt mondta: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön" – értékelt Török László. Emlékeztetett, 12 éves volt, amikor kitört a forradalom. „Azt láttuk, hogy irtó rossz helyen vagyunk. Ekkor történtek a padlásleseprések, a kulákproblémák. Ezt suttogták a szüleink, meg az ismerőseink. Abban a világban éltünk, amelyben örök félelem van" – emlékezett.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
kronika.ro
Erdély.ma
A Krónika által megkérdezett erdélyi meghurcoltak elmondták: nem így képzelték el a szabadságot, és ma már nem látják megvalósíthatónak az akkori szolidaritást.
1956-ban abban reménykedtek, hogy a szabadság azt jelenti majd, hogy a nemzeti kisebbségek jogai is csorbítatlanul érvényesülnek – jelentette ki Jancsó Csaba, aki 1956-ban megalapította társaival a Székely Ifjak Társaságát. 1957-ben megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékművet, hogy a szabadság eszméjét ébren tartsák, de egy évvel később már nem kerülhetett sor a koszorúzásra, mert letartóztatták őket – az akkor 16 éves Jancsó Csaba tíz év börtönbüntetést kapott. Úgy látja, ma már nincs meg az a fajta szolidaritás, bajtársiasság, ami akkor, hiszen túl anyagiassá vált a világ, „mindenki szalad a maga dolgai után". A fiataloknak azt tanácsolja, bárhol élnek a nagyvilágban, a magyarságukat, az identitásukat ne adják fel, mert „az többet ér minden pénznél".
Ma sem érzi a teljes szabadságot
Azt gondolnánk, aki megjárta a börtönt, másként értékeli a szabadságot, jelentette ki lapunknak Puskás Attila. A Sepsiszentgyörgyön élő biológust 1959-ben Csíkdánfalván tartóztatták le, „a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység", valamint „tiltott írások terjesztése" miatt. Ez utóbbi egy '56-os verse volt; húsz év kényszermunkára ítélték, öt év után általános közkegyelem révén szabadult. Megkeresésünkre elmondta, az sem volt már szabadság, amikor kiszabadult a börtönből, de most, a rendszerváltás után sem érzi a teljes szabadságot. „Nem lehet szabadságról beszélni addig, míg az embernek tartania kell attól, hogy mit mond, vagy mit ír le. Mert ugyan most nem zárják börtönbe, de mellőzik" – fogalmazott.
A felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozva elmondta: a múlt ismerete, az azzal való szembenézés elengedhetetlen a társadalmi szerepvállaláshoz. Meglátása szerint nemcsak Magyarország, hanem a szovjet blokk államai számára is sorsfordító volt az 1956-os forradalom. „A magyar nemzet sajátossága, hogy nemcsak a saját, de a szomszédos népek védelmében, szabadságáért is ontotta vérét az évszázadok során" – emlékeztetett.
„Nem jöttek rá, ki csinálta"
„Csalódtam, nem így képzeltem el az egészet" – jelentette ki lapunknak Bikfalvi György '56-os erdélyi elítélt, amikor a 60 évvel ezelőtt kitört magyarországi forradalom következményeiről kérdeztük. Úgy vélte, ma már nem képzelhető el olyan szolidaritás, mint 1956-ban. „Nem olyanok az emberek. Annak idején kiraktak az utcára egy üres dobozt, hogy pénzt gyűjtsenek a rászorulóknak, szeretném látni, hogy ma meg tudják-e ezt csinálni. Elvinnék a dobozt, meg az illetőt is" – jelentett ki Bikfalvi György, aki az '56-os forradalom kitörésekor 13 éves volt. Később csatlakozott a Nagyváradon megalakított Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségéhez – mely egyike volt az '56-os forradalommal szolidarizáló csoportnak –, 17 éves korában letartóztatták, és 13 év kényszermunkára ítélték. „Azt üzenem a ma emberének: tekintsen vissza a múltra, vegyen példát, és tanuljon meg igazi, őszinte, gerinces embernek lenni. Emellett legyen felkészülve arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fogadja el a diktatúra semmilyen formáját" – jelentette ki a Krónikának. A Tasnádon élő '56-os elítélt úgy fogalmazott, csak relatíve képzelte el ilyennek a szabadságot, mint ahogyan most élünk. „Úgy képzelem, egy egészséges demokráciában van 4-5 párt, és természetesen ellenzéknek is lennie kell. De nem azért, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy ő legyen hatalmon. Az ellenzék arra való, hogy árgus szemekkel figyelje a mindenkori kormány munkáját, rámutasson a hibáira, és ha a kormány nem képes arra, hogy kijavítsa azokat, akkor lépjen fel, és vegye át a helyét. De ahogy én látom, ma nem érdekel senkit a közös cél, a közös érdek, csak az, hogy az ő pártja legyen hatalmon" – fogalmazott.
Arra a kérdésre, hogy szerinte mi történt volna, ha nincs a forradalom, úgy vélte, azt még a politológusok sem tudnák megmondani. „Rákosi úgyis megbukott volna, mert az a helyzet tarthatatlan volt. Magyarország meg talán még itt sem tartana" – vélte. Elmondta, amikor a rádió bemondta, hogy Pesten forradalom van, még jóformán fel sem tudta fogni, hiszen 13 éves gyerek volt. „Sokat olvastam akkor, és az 1848-as forradalomhoz hasonlítottam – egy 13 éves gyerek gondolatairól beszélek. Rohantam végig az utcán, tele torokból üvöltöttem, hogy Pesten forradalom van" – emlékezett vissza. Hozzáfűzte, akkoriban azt látta, „az elvtársak, a mocskos kommunisták" ütötték-verték az embereket, megalázták őket, hogy adják be földjeiket a „kollektívbe", burzsujnak, kuláknak nevezték őket.
„Aki nem élt akkor, és ezt nem élte meg, el sem tudja képzelni. Azt láttam gyermekként, hogy a sok néni, bácsi sír, mert megverik, elviszik a búzáját. Nem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak békén sok tisztességes, becsületes embert" – mesélte. Akkoriban sokat nem tudott tenni, de később, mikor kapcsolatba került a nagyváradi szabadságra vágyók szervezetével, röpcédulákat ragasztott. „Így írtam: takarodjanak ki a ruszkik az országból! Ne bántsák az embereket! Csirizzel ragasztottam a röpcédulákat, amelyeket nyomtatott betűkkel, kézzel írtam. Nem is gondolták, hogy egy gyerek írta. Fényképezett ott a sok hülye szekus, nagy volt a felhajtás. De nem jöttek rá, ki csinálta" – elevenítette fel emlékeit Bikfalvi György.
„Ez nem az én világom”
Az érmihályfalvi Török László szerint nagyon nehéz a mai fiataloknak elmondani, mi is történt 1956-ban. Török, aki szintén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségének tagja volt, kifejtette: azt a hangulatot, amely az 50-es éveket jellemezte, úgysem lehet elmondani, talán 1989-ben volt még hasonló. E nélkül a hangulat nélkül pedig nem lehet elmondani a mai fiataloknak, mi is történt akkor. „Majd kiforogja nekik az idő" – jelentette ki.
Kérdésünkre, hogy mit üzen a ma emberének, kijelentette: „nem értem a mai világot, annyira más világ, mint a miénk volt." A mai világot szerinte nem a szabadság, hanem a szabadosság jellemzi. „Mi úgy nőttünk fel, hogy volt egy értékrend, rend a világban, ami most van, az káosz. Az abszolút liberálisoknak nem is kell rend, az ő nézeteik szerint mindent szabad: mindenkit szidhatok, mindenkit gyanúsíthatok. Ez nem az én világom. Ideje, hogy kimenjek ebből a világból, mert már nem tartozom ide, a fiatalok úgyis mindig megoldják valahogy" – fogalmazott. Szerinte olyan szolidaritás, mint amilyen az '56-os forradalmat jellemezte ma csak akkor elképzelhető, ha pénzről van szó.
„Nem hiszem, hogy a pénzen kívül ma bármi is komolyabban megmozgatna tömegeket" – vélte. Ahogy elmondása szerint az tsem hiszi, hogy az ´56-os forradalom nélkül előrébb tartana Magyarország. „Végül is a forradalom elindított valamit, összehozta a népet, de hagyott maga után rengeteg megoldatlan problémát. Nyögjük azóta is. Valaki azt mondta: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön" – értékelt Török László. Emlékeztetett, 12 éves volt, amikor kitört a forradalom. „Azt láttuk, hogy irtó rossz helyen vagyunk. Ekkor történtek a padlásleseprések, a kulákproblémák. Ezt suttogták a szüleink, meg az ismerőseink. Abban a világban éltünk, amelyben örök félelem van" – emlékezett.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
kronika.ro
Erdély.ma
2016. október 23.
Szabadságvágyók sorsközössége
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként.
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro |
Az erdélyi ’56-os eseményekről, a magyar forradalmárokkal sorsközösséget vállaló itteni fiatalok bátorságáról, a szabadságharc leverését követő megtorlásokról beszélt interjúnkban Benkő Levente történész.
– Csak egységes Kárpát-medencei ötvenhat létezik, egységesen kell beszélni az eseményekről függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy az utódállamok valamelyikében történtek – jelentette ki nemrég Tófalvi Zoltán történész, az erdélyi események egyik kutatója. Szerinted külön lehet, illetve kellene választani a forradalom és megtorlás magyarországi és itteni vonatkozásait?
– Nem kell különválasztani, ’56 valóban egységes. Mindenki számára egységes jelentőségű volt, ami Magyarországon történt: a forradalmat kirobbantó egyetemisták közé lőttek, ez elsöpörte Rákosiék klikkjét, a forradalom pedig győzött – november 4-éig, amikor a szovjetek megindították az ellentámadást. Magyarországon fegyveres összecsapások voltak, a határon túl nem, de ott is mindenki szolidarizált a forradalommal. Erdélyben egyetlen puskalövés sem dördült el, csak majd a kivégzőcellákban a Szekuritáté megtorlásaként.
Nemcsak a magyarok, de a lengyelek, románok közül is nagyon sokan a szabadságvágy hullámhosszára hangolódtak, a világ szeme pedig Magyarországon volt, tehát ebből a megközelítésből is egységes ’56. Az erdélyi események egészén belül viszont természetesen vannak tényezők, amelyek árnyalják a képet.
Az egységességről szólva: Temesváron például október 30-án a magyar forradalommal szolidarizáló, 2000 fős diákgyűlést tartottak, a résztvevők 95 százaléka román volt. Ahogy nagyon sok magyar emberben, úgy a lengyelekben, románokban is megmozdult a szabadságvágy vagy egyfajta öntisztulási szándék. Ugyanúgy kijelentették, hogy Romániában nincs mit keresniük a megszálló szovjet csapatoknak.
– Erdélyben összesen több mint 20 ezer, többnyire fiatal embert tartóztattak le, mintegy tízezer ítélet is született, voltak, akiket halálbüntetéssel sújtottak. Összesen hány erdélyi halálos áldozata volt a megtorlásoknak?
– Tizenkét embert ítéltek halálra, közülük tízet a Szoboszlay Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben. Szoboszlayék összeesküvése a kommunista diktatúra megdöntésére irányult, ha kell, erőszakkal. Aztán volt az érmihályfalvi Sass Kálmán-féle csoport, közülük kettőt végeztek ki. De nemcsak ennyi az áldozatok száma, hiszen hozzájuk adódnak még olyan esetek, mint például a szamosújvári börtönben elhunyt sepsiszentgyörgyi fiatalemberé, Szalai Attiláé, akit egyes visszaemlékezések szerint a vallatások során agyonvertek. És persze számításba kell venni azokat a haláleseteket, amelyek a román Gulág különféle kényszermunkatáboraiban következtek be súlyos járványos betegségek, tífusz, vérhas, leptospirózis, az embertelen körülmények miatt. A leptospirózis több mint száz éve nem volt jelen Romániában, a Duna-deltában mégis felütötte a fejét az 50-es években, és nagyon sokan megbetegedtek.
– Mint mondtad, „szeletekre” lehet bontani, árnyalni lehet az erdélyi eseményeket. Ez mit jelent pontosabban?
– Ahhoz, hogy ezt megértsük, picit korábbra, egészen az események gyökereihez kell visszamenni az időben. ’56 februárjában a Szovjetunió kommunista pártjának huszadik kongresszusán, Moszkvában elhangzott a pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov szájából a híres-hírhedt titkos jelentés, amelyben elítélte a korábbi sztálinizmus egyes bűneit, magát Sztálint is. Bár a jelentés titkos volt, a jelen lévő lengyel delegációnak köszönhetően kiszivárgott, a lengyelek eljuttatták Nyugatra, lefordították franciára, angolra, és amerikai lapokban is megjelent, hogy a kommunizmus nem az, mint amit eddig róla gondoltak. A hruscsovi jelentés hatására a szovjet megszállás alatt lévő államokban pedig elindult a kommunizmus egyfajta erjedése, oldódása.
– Ez pártvonalon is érvényes volt?
– Pártvonalon is meghirdették, hogy le kell számolni a múlt egyes hibáival, de persze azért ez nem volt ennyire egyértelmű. Például találtam jegyzőkönyvet a kolozsvári levéltárban, ami arról szól, hogy ’56 kora őszén a vasút-igazgatóságnál, a párt alapszervezetének gyűlésén megkérdezik az emberek: hogyan lehetne leszámolni a személyi kultusszal, ha három évvel Sztálin halála után még ott lóg a képe a falon? Erre az volt a válasz:„nem kaptunk fentről utasítást, hogy le lehet venni”. De az erjedés azért elindult itt is.
Mint tudjuk, Magyarországon pezsgő viták alakultak ki, például a Petőfi-körös viták, a Szabad Nép cikkei hatására pedig a társadalomban is elindult az oldódás: az emberek érezték, itt az alkalom, tenni kell valamit. De azt nem hiszem, hogy bárki is fegyveres felkelésre gondolt, hiszen a forradalom úgy indult, hogy az egyetemisták, a budapestiek, majd a fraternizáló katonák a lengyelországi reformtörekvésekkel szimpatizáló, százezres nagyságrendű, békés, fegyvertelen tüntetést tartottak. Ha megnézzük a korabeli felvételeket, látszik, hogy nyakkendős, ünnepélyesen öltözött emberek vonulnak, szó sincs csőcselékről, amiről napokon keresztül harsogott a budapesti rádió, de a romániai vagy szlovákiai sajtó is.
– Visszatérve az előbb említett, ’56 októberét megelőző „enyhülésre”: ez a jelenség mennyire volt érzékelhető Erdélyben?
– Ha megfigyeljük a korabeli romániai magyar sajtót – körülbelül ’56 februárjától, a huszadik pártkongresszustól a forradalomig –, határozottan észrevehető egy másféle hang, mint amilyen korábban jellemezte. A sztálinista, dogmatikus, agyoncenzúrázott újságokban olyan cikkek jelennek meg, amilyenek korábban nem láthattak volna napvilágot. Például szorgalmazzák, hogy Nagyszalontán végre fel kellene újítani az Arany János-emlékmúzeumot, mert az a magyar kultúra kincse. Vagy lehet olvasni arról, hogy Szejkefürdőn rendbe kellene hozni Orbán Balázs sírját, amelyet a háború óta eltelt 12 év alatt felvert a gyom. Korábban meg sem lehetett említeni a magyar kultúra olyan nagyjait, mint például Orbán Balázs, aki a kommunista mentalitásban dekadens, „romlott” elemnek számított. Aztán ’56 nyarán diákok, tanárok, szülők rendbetehették a sírt, új fejfát faragtattak, a régit elhelyezték a múzeumban.
A diskurzusba tehát most már belefértek ezek az elemek is. Nyilván a pártapparátus működött, de a Gheorghiu Dej-i vaskalapos bolsevik vezetés is érezte, hogy most kissé másabb szelek fújnak. Hagyták, hogy a magyar kultúráról szó essék, de persze figyelték az egész társadalom mozgását. Sok levéltári forrást átböngésztem ebből az időszakból, és kiderül, az emberek ambivalens módon reagáltak: voltak persze, akik a régi nótát fújták, és olyanok is, akik változást szerettek volna. És ez a légkör is segített abban, hogy a forradalom kitörésének hatására különféle csoportosulások jöjjenek létre.
– Az október 23-ai események híre gyorsan elterjedt Erdélyben is. Hogyan, mikor alakultak meg ezek a csoportok?
– Abban, hogy a hír gyorsan terjedt, nagy szerepe volt a rádiónak. Azt hiszem, magyar nyelvterületen soha annyian nem hallgatták a rádiót, mint a forradalom napjaiban, legfeljebb csak az 1954-es világbajnokság alatt, amikor a Puskás fémjelezte Aranycsapat játszott. A forradalom idején az egész nemzet a rádión csüngött, sőt ahogy az egykori temesvári román diákok elmondták, ők is a budapesti rádiót hallgatták, a magyar kollégák fordították nekik.
A lényeg, hogy a társadalom megszerezte az információkat a budapesti történésekről. Középiskolások egész serege szervezkedett: Sepsiszentgyörgyön a székely mikós diákok szövetsége, Brassóban az EMISZ-esek (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége), Váradon is szövetkeztek az ifjak, tehát világos: megmozdult az emberekben valami. Ezek a fiatalok meg akarták váltani a világot. Csakhogy jön november 4-e, a szovjet tankok elözönlik Budapestet, vérbe fojtják a forradalmat. A tizenévesek pedig azt mondják: nem sikerült megváltanunk a világot, de megmarad bennünk a tudat és a szándék, hogy tenni kéne valamit. Így történt például, hogy az EMISZ Brassóban pont a megtorlás napján alakult meg.
– Míg a diákok, fiatalok a forradalom mellé álltak, ez nem mondható el egyértelműen az erdélyi magyar értelmiségről, ennek kapcsán előadást is tartottál nemrég A forradalom értelmiségi árulói címmel. Ők valóban nem értettek egyet a forradalom törekvéseivel, vagy féltek a megtorlástól?
– Tényleg érzékelhető az ellentmondás: amikor elindult a szovjet támadás, a diákok még szervezkedtek, a Magyar Autonóm Tartományban élő írók pedig a forradalmat pocskondiázó közleményt fogadtak el. Megjelentették az Előrében, a Vörös Zászlóban (a marosvásárhelyi Népújság elődjében), az Utunkban, a román sajtóban is. Számos magyar író aláírta az elítélő szöveget. Hogy miért? Mert a kommunizmusban szocializálódtak, a ’46 utáni népi demokráciában bontakoztak ki szerzőkként, közírókként, közvélemény-formáló emberekként, főként a tehetségüknek köszönhetően.
Gondoljunk bele: az, aki a kommunizmus első tíz évében értelmiségiként pozícióhoz jut, könyvei jelennek meg, jól él, és bár a játékszabályok és keretek nagyon szűkek, de elismertséget is szerez, az fél mindezt elveszíteni. A képet árnyalja a forradalom előtt, szeptember utolsó napjaiban a Maros és Kolozs tartományi magyar írók, szerkesztők részvételével tartott kolozsvári gyűlés. A jegyzőkönyvből kiderült, kik képviselik a sztálinista vonalat: például Papp Ferenc, Hajdu Zoltán, Hajdu Győző, aztán volt egy mérsékeltebb középvonal és egy markánsabb, „ellenzékibb” véleményeket megfogalmazó irány is – ide tartozott Székely János, Bodor Pál, Kányádi Sándor. Ők olyan témákat vetettek fel, amik nyilvánosan nem foroghattak közszájon: megemlítették a kollektivizálás túlkapásait, az alkotás szabadságának korlátozását irodalomban, képzőművészetben stb. Viszont mikor a november 4-ei támadás megtörtént, az értelmiségiek hirtelen összezártak, és sokan felsorakoztak a párt mellé: elítélték a magyar forradalmat.
– Vajon amiatt, mert körvonalazódhatott előttük, hogy megtorlásra számíthatnak, ha másként tesznek?
– Nem tudom, ki milyen megtorlásra gondolt, de éles szavakkal illetik a forradalmat különféle megszólalásokban. És azt is tudni kell, hogy a korabeli értelmiségi elit – nemcsak a magyar, hanem a román is – nem tudta tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a kommunista pártvezetést, mint ahogy Magyarországon történt, vagyis nem tudott alkupozícióba kerülni. Valószínűleg az lehet emögött, hogy amíg a párt kályhájánál melegedhettek, bizonyos mértékig védettségük volt, jó jövedelmük, és nem akarták feszíteni a húrt. Magatartásukkal viszont egyfajta morális válságról tettek tanúbizonyságot.
Számomra érthető, de furcsa is egyben, hogy míg munkásemberek, lelkészek, ügyvédek, iskolások, temesvári és kolozsvári egyetemi hallgatók világosan látták, hogy itt valamit tenni kéne, és egyértelmű volt számukra, miként reagáljanak őszintén a Magyarországon történtekre, addig az értelmiségiek, az írók passzívak maradtak. Olyan is akadt közülük, aki ezt úgy indokolta: nem jutott el hozzá információ arról, hogy milyen a légkör, mi készülődhet Pesten. De hát ez maszatolás, hiszen a magyarországi irodalmi lapok, a Szabad Nép olvashatók voltak a Bolyai-egyetemen, az egyetemisták kézről kézre adták. Tehát nem létezik, hogy az értelmiségnek ne lett volna tudomása arról, hogy oldottabb lett a hangulat.
– A diákok, egyetemisták ezzel szemben a forradalom mellé álltak, elkezdtek szervezkedni...
– Pont a szovjet támadás napján alakult meg Brassóban az EMISZ: csak azért is, dacból. A fiatalok alapszabályzatot írtak: szembementek a kommunista ifjúsági szövetség alapszabályaival. Miközben ezekben az szerepelt, hogy tilos templomba járni, ők az új szabályzatba belefoglalták: az EMISZ-tagnak kötelező templomba járni. Szinte még gyermekekről van szó, akárcsak például a baróti fiatalok, Moyses Márton, Józsa Árpád Csaba, Bíró Benjámin, Kovács János esetében. (1970-ben Brassóban a pártszékház előtt Moyses Márton önkéntes halálba menekült, felgyújtotta magát, tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza – szerk. megj.) A fiúk közül ketten 15, ketten 16 évesek, november 8-án, négy nappal a szovjet támadások után útnak indultak vonattal, át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak. És míg a társadalomban a magyar forradalom iránti együttérzés érvényesül, addig egyre másra jelennek meg az eseményeket pocskondiázó nyilatkozatok az értelmiségi elit részéről.
– Elmondható, hogy generációk szerint is megoszlott, kik miként viszonyultak Erdélyben a forradalomhoz?
– Egyrészt generációs kérdés, másrészt pedig mentalitásbeli. Feltettem a kérdést volt elítélteknek, akiket szinte még gyermekfejjel zártak börtönbe: amikor egyértelmű volt már, hogy vérbe fogják fojtani a szabadságharcot, a világ pedig nem törődött Magyarországgal, ti miért vállaltátok, hogy szembe úsztok az árral, nekivágtok a határnak? Vagy Sepsiszentgyörgyön 1957–58-ban miért koszorúztatok titokban március 15-én, amikor tudtátok, hogy tilos? Azt válaszolták, őszinte érzelmek munkáltak bennük, aminek nem tudtak és nem is akartak ellenállni.
– Kibővítetted először közel két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, Volt egyszer egy ’56 című dokumentumriport-kötetedet, amely most ismét megjelenik. Sikerült újabb visszaemlékezőket is megszólaltatni?
– Az eredeti kötet úgy született, hogy 1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján erdélyi volt elítéltek és meghurcoltak, bajtársak ötvenfős csoportjával végigjártuk meghurcoltatásuk, kálváriájuk néhány stációját. Brassó, Sepsiszentgyörgy után Marosvásárhely következett, meglátogattuk az egykori Szekuritátét, azt a törvényszéki épületet, ahol elítélték őket, aztán a szamosújvári, a jilavai börtönt, majd behajóztunk a Duna-deltába, a peripravai volt kényszermunkatábor helyére, a brăilai Nagyszigetre, ahol felkerestük egy másik kényszermunkatábor helyszínét. Útközben állandóan beszélgettünk, sok interjút készítettem, ebből az anyagból született a dokumentumriport-kötet, ami 1998-ban jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Lap- és Könyvkiadó gondozásában.
Most úgy éreztem, hogy húsz év elteltével érdemes a könyvet kibővítve újra kiadni. Megszólaltattam olyanokat is, akik nem voltak ott azon a kiránduláson, de úgy éreztem, muszáj az ő emlékeiket is rögzíteni valamilyen formában, mert történetük kerekebbé és érthetőbbé teszi, ami az erdélyi ’56-osokkal történt. A sepsiszengyörgyi SZIT-esekről (Székely Ifjak Társasága) és a titkos koszorúzásról például nem lehet beszélni anélkül, hogy meg ne szólaljon a kulcsember, Bordás Attila, akire koszorúzás közben csaptak le a szekusok 1958. március 14-én este a helyszínen, a ’48-as emlékműnél, és agyba-főbe verték. A könyv 1996-os megírásakor és most is arra törekedtem, hogy olyan emberek emlékeit rögzítsem, akik nagy valószínűséggel soha nem írták le ezeket, és nem is fogják leírni. Tehát hogy Bartókot idézzem: ne menjenek el tele bőrönddel, hanem hagyjanak itt néhány morzsát abból, amit átéltek.
– Összesen hány még ma is élő erdélyi magyar ’56-os elítéltről van tudomásod?
– Sajnos egyre fogy a számuk. Szeptember elején Sepsiszentgyörgyön konferenciát tartottunk a jubileum alkalmából, akkor 50–60-an voltak jelen. Háromszéken huszonvalahányan, Hargita megyében szintén, Marosvásárhelyen hatan-heten, Nagyvárad környékén pedig összesen 8-9-en élnek. És akadnak olyanok is köztük, akik soha nem mesélték el az emlékeiket, sose mentek el semmilyen találkozóra. Feltételezem, hogy a trauma tartja vissza őket, amit azóta sem tudnak feldolgozni. Volt olyan jó ismerősöm, falumbéli, baróti, akivel közeli viszonyban álltunk, messzemenően tiszteltük egymást, de soha egy szót nem tudtam kiszedni belőle: magnóval és anélkül sem.
A könyvben összesen huszonvalahányan szólalnak meg, elsősorban azok, akik a kiránduláson részt vettek. A dokumentumriport-kötet tulajdonképpen idő- és térbeli utazás: helyszínről helyszínre utazunk, meglátjuk a börtönt, a peripravai kényszermunkatábor romjait, az egykori elítéltek pedig emlékeznek. Elmesélik, hogy állati sorban tartották őket, még rendes barakkjuk sem volt, sárból-nádból eszkabáltak lakóhelyet nekik. Két-három évet töltöttek ott, földmunkát, nádvágást végeztettek velük, térdig érő vízben vágták a nádat februárban. Személyenként napi két és fél köbméter földet kellett kiásni, feltalicskázni a Duna-menti töltés tetejére, és aki nem teljesítette a normáját, azt este nagyon megverték. Ünnepi ebédnek az számított, amikor egy zöldparadicsom úszkált valami meleg lében, ennél is ünnepibbnek számított, amikor két zöld paradicsomot kaptak. A ’60-as években aztán megjelentek a kollektívből kiszuperált lovak, ezeket vágták le. Mesélik az elítéltek, hogy mikor megláttak egy lovat rossz állapotban, már tudták, hogy a három-négy napig egy kis darabka húst is kapnak.
– Hogyan lehet összegezni hat évtized távlatából a forradalom jelentőségét? Miként értékelheti a ma embere az akkor történeteket?
– A forradalom az a pillanat volt, ami Kelet-Európa szabadságvágyó nemzeteit egy akolba terelte. Más kérdés, hogy a román szeku vagy más titkosrendőrségek hogyan próbáltak éket verni közéjük, és megakadályozni az eszmék további kibontakozását. Mindenesetre meg kell emelnünk a kalapunkat azoknak a cselekedetei előtt, akik többé-kevésbé nyíltan vállalták a sorsközösséget a magyar és a mindenkori szabadságvágyókkal. A sepsiszentgyörgyi Puskás Attila volt elítéltnek van erről egy találó mondata. Ő egyébként húsz évet kapott, amiből mintegy hatot letöltött; a romániai politikai foglyok nyugati nyomásra 1964-ben szabadultak.
Puskás úgy fogalmazott: „nem bántam meg, amit tettem, amit vállaltam, de különösebben nem is vagyok büszke rá. Hiszen miért kell büszkének lennünk a jó cselekedeteinkre? Nem tettünk semmi egyebet, mint hogy ott és akkor magyar emberként, de elsősorban emberként szembefordultunk egy embertelen diktatúrával.” Zárásként még azt mondanám, hogy a kommunista diktatúra példát akart statuálni a megtorlásokkal, ezrek meghurcolásával, hogy megfélemlítse az embereket. Erre én azt mondom: köszönöm az ötvenhatosok példamutatását.
Benkő Levente Benkő Levente történész, újságíró 1961. június 13-án született Nagyajtán, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű köpeci bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék, 2003–2009 között a Krónika napilap munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
Kiss Judit kronika.ro |
2016. október 24.
Akik történelmet írtak
Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntette ki az RMDSZ az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi résztvevőit – legtöbben, 22-en Háromszéken élnek még a magyar ’56 és általában a totalitárius rendszerek ellen szóval vagy tettekkel hatvan évvel ezelőtt lázadók közül.
„Hatvan évvel ezelőtt a pesti srácok reménységet mutattak, amely a környező országokra is átsugárzott. Erdélyben is sokan szavukat emelték a totalitárius rendszer ellen – önök, akiket a kommunista rendszer megtorlása sújtott, történelmet írtak” – mondta a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában tartott tegnapi ünnepség felvezetőjében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere. Ismertette, az RMDSZ ügyvezető elnöksége kezdeményezésére az erdélyi ’56-osokat Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntetik ki.
A hatvan évvel ezelőtt Háromszéken történteket egy, az RMDSZ által készíttetett filmen Bordás Attila, Jancsó Csaba és Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Történetük döbbenetet váltott ki Magyarország bukaresti nagykövetében: Zákonyi Botond felelevenítette, négy évtizeden át – hiszen a Kádár-rendszert az ’56-os megtorlás hozta létre – Magyarországon a 20. század kommunistaellenes forradalmáról beszélni sem szabadott, még 1989-ben, amikor ő érettségizett, akkor is a legszigorúbb tabu volt. Az elmúlt negyedszázadban az immár szabadon elmondható emlékek gazdaggá tették ’56 irodalmát, mostanra kezd letisztulni, miért is oly fontos ünnepe október 23-a a magyarságnak. Ezek a dolgok csak úgy kerülhetnek a helyükre, ha felismerjük: azoknak köszönhető, akik bátrak voltak – mondta. Kiemelte: ’56 nemcsak magyar történet, nemcsak nemzeti forradalom, hanem van egy univerzális üzenete is, ’56 pozitív hatását pedig meg kell ismertetni minél több nem magyar emberrel is. Antal Árpád polgármester szintén a háromszéki ’56-ot bemutató filmre reflektált beszédében: azt mondta, ezt a filmet minden középiskolás diáknak látnia kell, akárcsak – miként alapításakor megfogalmazták – a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát is. Szerencsésnek nevezte magát, amiért a lázadó ifjúkor őt már egy szabad világban érte, különben ő is ott ülne az elnyomás ellen lázadók között, mondta, akiket arra biztatott, legyenek büszkék magukra. „Önök nyertek, nem a szovjet tankok, és nem is a magyarellenes román hatalom, mert arra köteleznek bennünket, hogy az Önök eszmeiségét kövessük” – fogalmazta meg.
A Szabadságszobor-emlékplakettet és emléklapot csak néhányan tudták tegnap átvenni, sokan a kitüntetettek közül betegség miatt nem jelenhettek meg, az erdővidékieknek otthoni ünnepségükön kellett részt venniük, páran magyarországi meghívásnak kellett eleget tenniük. A kitüntettek névsora azonban mindenképp ide kívánkozik: Aczél Ferenc, Albert Mihály, Bede István, Bedő Gábor, Bordás Attila, Csobotár István, Fazakas Sándor, Fülöp János, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Józsa Árpád Csaba, Kósa Bálint, Máthé József, Oláh János, Pap Mihály, Puskás Attila, Sándor Csaba, Szőcs József, Török István, Török József, Váncsa Árpád, Zsók László. Nevükben Török József mondott köszönetet, kiemelve: kitüntetés számukra az emlékplakett és az emléklap.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntette ki az RMDSZ az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi résztvevőit – legtöbben, 22-en Háromszéken élnek még a magyar ’56 és általában a totalitárius rendszerek ellen szóval vagy tettekkel hatvan évvel ezelőtt lázadók közül.
„Hatvan évvel ezelőtt a pesti srácok reménységet mutattak, amely a környező országokra is átsugárzott. Erdélyben is sokan szavukat emelték a totalitárius rendszer ellen – önök, akiket a kommunista rendszer megtorlása sújtott, történelmet írtak” – mondta a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában tartott tegnapi ünnepség felvezetőjében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere. Ismertette, az RMDSZ ügyvezető elnöksége kezdeményezésére az erdélyi ’56-osokat Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntetik ki.
A hatvan évvel ezelőtt Háromszéken történteket egy, az RMDSZ által készíttetett filmen Bordás Attila, Jancsó Csaba és Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Történetük döbbenetet váltott ki Magyarország bukaresti nagykövetében: Zákonyi Botond felelevenítette, négy évtizeden át – hiszen a Kádár-rendszert az ’56-os megtorlás hozta létre – Magyarországon a 20. század kommunistaellenes forradalmáról beszélni sem szabadott, még 1989-ben, amikor ő érettségizett, akkor is a legszigorúbb tabu volt. Az elmúlt negyedszázadban az immár szabadon elmondható emlékek gazdaggá tették ’56 irodalmát, mostanra kezd letisztulni, miért is oly fontos ünnepe október 23-a a magyarságnak. Ezek a dolgok csak úgy kerülhetnek a helyükre, ha felismerjük: azoknak köszönhető, akik bátrak voltak – mondta. Kiemelte: ’56 nemcsak magyar történet, nemcsak nemzeti forradalom, hanem van egy univerzális üzenete is, ’56 pozitív hatását pedig meg kell ismertetni minél több nem magyar emberrel is. Antal Árpád polgármester szintén a háromszéki ’56-ot bemutató filmre reflektált beszédében: azt mondta, ezt a filmet minden középiskolás diáknak látnia kell, akárcsak – miként alapításakor megfogalmazták – a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát is. Szerencsésnek nevezte magát, amiért a lázadó ifjúkor őt már egy szabad világban érte, különben ő is ott ülne az elnyomás ellen lázadók között, mondta, akiket arra biztatott, legyenek büszkék magukra. „Önök nyertek, nem a szovjet tankok, és nem is a magyarellenes román hatalom, mert arra köteleznek bennünket, hogy az Önök eszmeiségét kövessük” – fogalmazta meg.
A Szabadságszobor-emlékplakettet és emléklapot csak néhányan tudták tegnap átvenni, sokan a kitüntetettek közül betegség miatt nem jelenhettek meg, az erdővidékieknek otthoni ünnepségükön kellett részt venniük, páran magyarországi meghívásnak kellett eleget tenniük. A kitüntettek névsora azonban mindenképp ide kívánkozik: Aczél Ferenc, Albert Mihály, Bede István, Bedő Gábor, Bordás Attila, Csobotár István, Fazakas Sándor, Fülöp János, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Józsa Árpád Csaba, Kósa Bálint, Máthé József, Oláh János, Pap Mihály, Puskás Attila, Sándor Csaba, Szőcs József, Török István, Török József, Váncsa Árpád, Zsók László. Nevükben Török József mondott köszönetet, kiemelve: kitüntetés számukra az emlékplakett és az emléklap.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 27.
Komlóssy József a célkeresztben (Egy megfigyelt család 29.)
A román nacionalista-kommunista diktatúra legveszélyesebb ellenségeinek a külföldiek számítottak. Ellenük sokkal nehezebb volt fellépni, mert ha gyanúra adtak okot, legfeljebb kiutasítani lehetett őket, letartóztatásukat csak – egyértelműen kárt okozó – ellenséges cselekedet tette volna lehetővé. Erre pedig okot adni óvakodtak a külföldi látogatók. Egyébként vendégül látni csak közeli rokont s rendőrségi bejelentés után lehetett. A szállodákban kapcsolataikat lehallgatókészülékekkel sikeresen lehetett ellenőrizni. Ha a rokont elszállásolta valaki, utána többnyire a vendéglátót kihallgatta a Securitate.
Komlóssy József Kanadában végzett erdészmérnök édesapámnak másodunokaöccse, nekem másod-unokatestvérem. Kolozsvári lakásunkban gyakran szállt meg édesanyja, édesapám unokahúga, Puskás Margit, mindenkinek csak Médy néni. Gyakran megfordult nálunk Jóska is, akitől – a svájci állampolgártól – megkérdezte édesapám: mint külföldre szakadt ’56-os, mit szándékszik tenni az anyaországtól elszakított magyarokért? Ettől kezdve – vallja unokaöcsém – egész életét a nemzeti kisebbségek ügyének szánta.
Az Európai Tanács szakértőjeként, az Európai Népek Föderális Uniójának (FUEN) és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségvédelmi Társulat (SENCE), elnökeként, majd alelnökeként immár több évtizede szólal fel és lobbizik elsősorban a kelet-európai, mindenekelőtt a magyar nemzetrészekért. Anyai ágon ditrói Puskásként lett Gyergyóditró díszpolgára idén. Részt vett a Puskás Tivadar Távközlési Kismúzeum megnyitóján adományának és származásának elismeréseként. Csak három neki (is) tulajdonítható eredmény: az erdélyi magyar egyházak svájci eredetű segítsége, a moldvai csángók magyar nyelvű oktatása és a Szlovákiához, illetve Ukrajnához tartozó Kisszelmenc és Nagyszelmenc közti közvetlen határ megnyitása 2001-ben. Az etnikai kisebbségek autonómiatörekvései fenntartásának szószólója mindmáig az európai nemzetközi fórumokon. Sajnálatos módon ittlétét újságíróink nem érdemesítették egy interjú készítésére. (Mondhatnák: az újságíró arról ír, amiről kedve tartja. Ne tegyünk neki szemrehányást.) Szerény harcosa ügyünknek. Soha semmilyen anyagi vagy más természetű elismerésre nem tartott igényt.
Tevékenysége – számos ittléte alkalmából (templomok javítására hozott pénzbeli segítséget) – a Securitate fokozott érdeklődését vonta magára. Nem nálunk szállt meg – tudván folytonos megfigyelésemről –, hanem dr. Fákó Andráséknál, akikkel jó viszonyt ápolt. A pénzek célba juttatásában pedig Fákó sógora, Dézsi Ferenc segített, figyelembe véve jó kapcsolatait a „hatóságoknál”. Egyébként mi is többször látogattuk meg Fákóékat, feleségem kezelőorvosát, akik Cerghezan szekus tiszttel is jóban lévén – ahogy ezt nekünk is elmondta –, „védőernyőt” képeztek Komlóssy gyakori erdélyi látogatása fölé. (Az itt közölt dokumentumrész Váncsa Jenő kihallgatásakor készült, benne utalás Komlóssy kapcsolataira Fákóékkal és Dézsivel. Takartak ugyan a nevek, de az összefüggések egyértelműsítik kilétüket.)
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A román nacionalista-kommunista diktatúra legveszélyesebb ellenségeinek a külföldiek számítottak. Ellenük sokkal nehezebb volt fellépni, mert ha gyanúra adtak okot, legfeljebb kiutasítani lehetett őket, letartóztatásukat csak – egyértelműen kárt okozó – ellenséges cselekedet tette volna lehetővé. Erre pedig okot adni óvakodtak a külföldi látogatók. Egyébként vendégül látni csak közeli rokont s rendőrségi bejelentés után lehetett. A szállodákban kapcsolataikat lehallgatókészülékekkel sikeresen lehetett ellenőrizni. Ha a rokont elszállásolta valaki, utána többnyire a vendéglátót kihallgatta a Securitate.
Komlóssy József Kanadában végzett erdészmérnök édesapámnak másodunokaöccse, nekem másod-unokatestvérem. Kolozsvári lakásunkban gyakran szállt meg édesanyja, édesapám unokahúga, Puskás Margit, mindenkinek csak Médy néni. Gyakran megfordult nálunk Jóska is, akitől – a svájci állampolgártól – megkérdezte édesapám: mint külföldre szakadt ’56-os, mit szándékszik tenni az anyaországtól elszakított magyarokért? Ettől kezdve – vallja unokaöcsém – egész életét a nemzeti kisebbségek ügyének szánta.
Az Európai Tanács szakértőjeként, az Európai Népek Föderális Uniójának (FUEN) és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségvédelmi Társulat (SENCE), elnökeként, majd alelnökeként immár több évtizede szólal fel és lobbizik elsősorban a kelet-európai, mindenekelőtt a magyar nemzetrészekért. Anyai ágon ditrói Puskásként lett Gyergyóditró díszpolgára idén. Részt vett a Puskás Tivadar Távközlési Kismúzeum megnyitóján adományának és származásának elismeréseként. Csak három neki (is) tulajdonítható eredmény: az erdélyi magyar egyházak svájci eredetű segítsége, a moldvai csángók magyar nyelvű oktatása és a Szlovákiához, illetve Ukrajnához tartozó Kisszelmenc és Nagyszelmenc közti közvetlen határ megnyitása 2001-ben. Az etnikai kisebbségek autonómiatörekvései fenntartásának szószólója mindmáig az európai nemzetközi fórumokon. Sajnálatos módon ittlétét újságíróink nem érdemesítették egy interjú készítésére. (Mondhatnák: az újságíró arról ír, amiről kedve tartja. Ne tegyünk neki szemrehányást.) Szerény harcosa ügyünknek. Soha semmilyen anyagi vagy más természetű elismerésre nem tartott igényt.
Tevékenysége – számos ittléte alkalmából (templomok javítására hozott pénzbeli segítséget) – a Securitate fokozott érdeklődését vonta magára. Nem nálunk szállt meg – tudván folytonos megfigyelésemről –, hanem dr. Fákó Andráséknál, akikkel jó viszonyt ápolt. A pénzek célba juttatásában pedig Fákó sógora, Dézsi Ferenc segített, figyelembe véve jó kapcsolatait a „hatóságoknál”. Egyébként mi is többször látogattuk meg Fákóékat, feleségem kezelőorvosát, akik Cerghezan szekus tiszttel is jóban lévén – ahogy ezt nekünk is elmondta –, „védőernyőt” képeztek Komlóssy gyakori erdélyi látogatása fölé. (Az itt közölt dokumentumrész Váncsa Jenő kihallgatásakor készült, benne utalás Komlóssy kapcsolataira Fákóékkal és Dézsivel. Takartak ugyan a nevek, de az összefüggések egyértelműsítik kilétüket.)
Puskás Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 3.
Árpád öcsém, a kém (Egy megfigyelt család 30.)
A román politikai rendőrség (Securitate) íratlan törvénye volt: mindenki gyanús, aki él. Mindenki, tekintet nélkül nemi, faji, vallási, nemzetiségi besorolására – ameddig nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia a gyanakvás előzményeit és az abból eredő esetleges hatalomellenes tevékenységet. A „tisztázás” folyamata azonban évekig tartott. Árpád öcsém esetében a gyanút sűrű levelezése és hozzám fűződő testvéri kapcsolata táplálta.
Bevált felderítő módszerükkel, a levelezés cenzúrájával, a Securitate S (scrisori – levelek) részlegén jutottak információkhoz. A levelezés nyelve magyar, tehát mindkét nyelvet jól ismerő fordítóra volt szükség, aki mindkét változatot továbbította az „értelmező” tisztnek (öcsém szekus „főfelügyelője” Székely Ferenc alezredes volt). Csak közbevetőleg említem meg, hogy a sepsiszentgyörgyi Sanyikát – egy magas rangú belügyi tiszt rokonát – jól ismertem. Pusztán „régi barátságból” még a barátnőmnek is elárulta címzettjeimet. Meg kell itt jegyeznünk, hogy az akkor érvényes román törvénykönyv a levéltitok megsértéséért büntetést szabott meg!
Nos, öcsém csupán számomra világos megfogalmazásban közölte, hogy átadta a címzettnek a levelemet, de ettől lehetőleg óvjam meg máskor. Ártatlan levél volt (erről már írtam), de a Securitate kettőnk közti titkos államellenes ügyet vélt a sorok között. Hasonló téves értelmezése volt a szervnek egyik levelében előforduló „diplomata” ismeretsége, ami egyszerű szótévesztés volt a diplomás helyett. Mindkét félremagyarázás az 1972. szeptember 15-én kezdődött és 1979-ben is tartó nyomozás okául (ürügyéül) szolgált. „Valószínű, azért utasították vissza (az útlevélkérést – P. A.), mert egy kémszervezet helyi rezidensének tartanak” – mondja öcsém Halmai Zoltán barátjának telefonon, amit lehallgattak.
Baráti kapcsolatai miatt gyakrabban megfordul Nagyváradon és Désen. A szeku kilátásba helyezi nyomon követését (F = filaj), azaz megtudni, hogy kihez, kikhez jár. Mivel húga (Ildikó húgunkról van szó) Budapesten él, úgy vélik: lehetséges, hogy ő tart kapcsolatot Árpád és az ismeretlenek között. Ezért mindkettőjüket Magyarországon élő „megbízható” személlyel kell ellenőrizni. Így kerül sor immár a negyedik testvér, Ildikó húgom ellenőrzésére is. (Figyelmeztet a Securitate, hogy apjukat az egyes szektor – külföldi kémelhárítás – tartja nyilván).
Természetesen Árpádot a hét év alatt (de még azután is) többször kihallgatja Székely alezredes. Aztán az 1979. március 17-ei jelentésben minden (megalapozatlan) gyanú alól mentesítik. Érveik: nincs hozzáférése állami titkokhoz, nem bizonyult be, hogy államellenes tevékenységet folytat, a „diplomata” szó lehetséges, hogy „diplomás”-t jelent, valamint hogy mind ő, mind a felesége igyekszik mérsékelni egyes ismerőseik kifakadásait.
Az „Arpi” titkosított névvel jelölt dossziét a C szektorban (iratraktár) tárolják azzal a megjegyzéssel, hogy az „anyag csekély jelentőségű”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A román politikai rendőrség (Securitate) íratlan törvénye volt: mindenki gyanús, aki él. Mindenki, tekintet nélkül nemi, faji, vallási, nemzetiségi besorolására – ameddig nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia a gyanakvás előzményeit és az abból eredő esetleges hatalomellenes tevékenységet. A „tisztázás” folyamata azonban évekig tartott. Árpád öcsém esetében a gyanút sűrű levelezése és hozzám fűződő testvéri kapcsolata táplálta.
Bevált felderítő módszerükkel, a levelezés cenzúrájával, a Securitate S (scrisori – levelek) részlegén jutottak információkhoz. A levelezés nyelve magyar, tehát mindkét nyelvet jól ismerő fordítóra volt szükség, aki mindkét változatot továbbította az „értelmező” tisztnek (öcsém szekus „főfelügyelője” Székely Ferenc alezredes volt). Csak közbevetőleg említem meg, hogy a sepsiszentgyörgyi Sanyikát – egy magas rangú belügyi tiszt rokonát – jól ismertem. Pusztán „régi barátságból” még a barátnőmnek is elárulta címzettjeimet. Meg kell itt jegyeznünk, hogy az akkor érvényes román törvénykönyv a levéltitok megsértéséért büntetést szabott meg!
Nos, öcsém csupán számomra világos megfogalmazásban közölte, hogy átadta a címzettnek a levelemet, de ettől lehetőleg óvjam meg máskor. Ártatlan levél volt (erről már írtam), de a Securitate kettőnk közti titkos államellenes ügyet vélt a sorok között. Hasonló téves értelmezése volt a szervnek egyik levelében előforduló „diplomata” ismeretsége, ami egyszerű szótévesztés volt a diplomás helyett. Mindkét félremagyarázás az 1972. szeptember 15-én kezdődött és 1979-ben is tartó nyomozás okául (ürügyéül) szolgált. „Valószínű, azért utasították vissza (az útlevélkérést – P. A.), mert egy kémszervezet helyi rezidensének tartanak” – mondja öcsém Halmai Zoltán barátjának telefonon, amit lehallgattak.
Baráti kapcsolatai miatt gyakrabban megfordul Nagyváradon és Désen. A szeku kilátásba helyezi nyomon követését (F = filaj), azaz megtudni, hogy kihez, kikhez jár. Mivel húga (Ildikó húgunkról van szó) Budapesten él, úgy vélik: lehetséges, hogy ő tart kapcsolatot Árpád és az ismeretlenek között. Ezért mindkettőjüket Magyarországon élő „megbízható” személlyel kell ellenőrizni. Így kerül sor immár a negyedik testvér, Ildikó húgom ellenőrzésére is. (Figyelmeztet a Securitate, hogy apjukat az egyes szektor – külföldi kémelhárítás – tartja nyilván).
Természetesen Árpádot a hét év alatt (de még azután is) többször kihallgatja Székely alezredes. Aztán az 1979. március 17-ei jelentésben minden (megalapozatlan) gyanú alól mentesítik. Érveik: nincs hozzáférése állami titkokhoz, nem bizonyult be, hogy államellenes tevékenységet folytat, a „diplomata” szó lehetséges, hogy „diplomás”-t jelent, valamint hogy mind ő, mind a felesége igyekszik mérsékelni egyes ismerőseik kifakadásait.
Az „Arpi” titkosított névvel jelölt dossziét a C szektorban (iratraktár) tárolják azzal a megjegyzéssel, hogy az „anyag csekély jelentőségű”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 5.
Puskás Attila börtönévei (Megtorlás Erdélyben)
Különös hadbírósági tárgyalásra került sor 1959. szeptember 16-án. A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke marosvásárhelyi kiszállásán a mellényszabóból „hadbíró őrnaggyá” avanzsált Macskási Pál vezette tanács a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium – ma Márton Áron nevét viseli – hat tanárának és öt diákjának perében hozott ítéletet.
1959. április 13-ával kezdődően a Securitatéhoz kerültek Sántha Attila gimnazista rendszerellenes versei. Először a diákokat tartóztatták le, majd június 6-a és augusztus 7-e között sorra kerültek a tanárok, akiket a magyar forradalom idején tanúsított „ellenséges” magatartással vádoltak. Az elsőrendű vádlott Puskás Attila volt, aki 1931. augusztus 9-én született Kolozsváron, és letartóztatásának időpontjában – 1959. május 12. – Csíkdánfalván természetrajzot tanított. A bűnjel, a corpus delicti, az Október 23 című verse volt, amelyet 1956 novemberében Lőrincz János tanártársa esküvőjén szavalt el. Ezután egypercnyi csenddel adóztak a szabadságharcban elesettek emlékének. Ezért „a társadalmi rend elleni szervezkedés” mellett „tiltott kiadványok, többek között saját ellenforradalmi verseinek terjesztésével” is vádolták. A vádirat szerint Puskás Attila a magyar forradalom leverése után vádlott-társaival elhatározta: többet nem néznek szovjet filmet, tiltakozásul, amiért a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat. A vád szerint: Puskás Attila 1957. március 15-én, a díszgyűlés alkalmával, „eltorzítva”, „a szocialista rendszerrel szemben állóan mutatta be az 1848–49-es magyar forradalom kitörésének jelentőségét”. Telve nacionalista és soviniszta eszmékkel, megszerezte az 1943-ban, a Horthy-rendszer idején kiadott Gábor Áron című színdarabot, amelyet tanulmányozásra átadott diákjainak, célja a színdarab bemutatása volt.
A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke a Btk. 209. szakasza 1. pontja és a 325. szakasz előírásai alapján az 1959. szeptember 16-án kihirdetett ítéletében Puskás Attilát 20, Palczer Károlyt 15, Bereczk Lajost és Kovács Gyulát 8–8, Lőrincz Jánost 7, Kovács Dénest 6 év börtönbüntetésre ítélte. Mindannyian tanárok voltak. Az öt diák büntetése: Sántha Imre – későbbi neves keramikus – 7, Szőcs László 7, Vorzsák János 7, Zsók László 6, János László 3 év börtön.
1996 szeptemberében Puskás Attilával a szamosújvári börtön földalatti kazamatáiban térdig vízben készítettem tévéfelvételt: a magánzárkákban, az úgynevezett „izolare”-ban az átható nedvesség csontig hatolt, átjárta a rabruhát, nappalra felhúzták a falra a priccset, nem szabadott leülni, csak minden két napban adtak egyszer ételt. A cél: a politikai foglyok fizikai megsemmisítése. Goiciu Petre, a szamosújvári börtön szadista parancsnoka azzal fogadta a rabokat: innen csak borítékban fognak szabadulni! Vagyis: levélben értesítik a hozzátartozókat a halálukról. Puskás Attila a szabadulásáig, 1964. augusztus 3-ig a szamosújvári börtönben raboskodott. Akkor az Amerikai Egyesült Államok nyomására a politikai foglyok nagy részét szabadon engedték. Fontos hangsúlyoznunk: Romániában nem volt közkegyelem, csak a büntetés le nem töltött részét engedték el. Még 1966 után is folytak a politikai indíttatású bebörtönzések.
Puskás Attila szabadulása után Sepsiszentgyörgyön talált menedéket. A Háromszékben folytatásokban megjelenő, családja és saját maga „nótáztatásáról” szóló sorozata alulírottnak igazi olvasmánycsemege. Még akkor is, ha ismerem, áttanulmányoztam periratát, őrzöm az Október 23 című verse rekonstruált példányát, a család históriáját: mint a hófehér gyolcson a vér, a megszenvedett élet hitelessége süt át minden során! Ismerem természetrajzi munkáit. Főművének a Csáky Ernővel és dr. Rajnai Zoltánnal közösen írt, 2012-ben Budapesten megjelent Puskás Tivadar, a nagy magyar feltaláló című kötetét tartom. Ebben állít méltó emléket Gyergyóditróból származó nagy ősének. A magyar forradalom leverésének 60. évfordulóján a Puskás Attila által utólag rekonstruált verstöredékét mellékeljük.
Október 23 A népek Dávidja Góliátra támadt, megrázta ólmos szolgaláncait, a holt bálványra sújtott, s robajjal zuhant hazug tekintély, hála, hit. Akit temetnek, tudta-e sorsát? (Az elgázolt kislány halott.) Rejtett-e szívében – alvadt vére már – a diák egy gyáva szólamot? (…) De itt csak a képzelet mereng s fegyvertelen forrt az indulat, sóhajba oszlik vágyunk, s a tett félúton marad, a zsarnok gyötrelmeinken nevet. Testvéreim, ránk tekintsetek! Hitványabb anyag mi sem vagyunk. Ma üdvözlet nektek, bátor magyarok! (holnap talán már nem szólhatunk). De most minden némuljon el, a nem méltó ne köpje átkát. Vackába bújjon szétrohadni, kit most szent tűz nem hevít, ezer évig urát szolgálja, tűrjön, mert tűrni tud, messzebb ne lásson, mint önmaga, ne érdekelje, hova jut.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Különös hadbírósági tárgyalásra került sor 1959. szeptember 16-án. A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke marosvásárhelyi kiszállásán a mellényszabóból „hadbíró őrnaggyá” avanzsált Macskási Pál vezette tanács a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium – ma Márton Áron nevét viseli – hat tanárának és öt diákjának perében hozott ítéletet.
1959. április 13-ával kezdődően a Securitatéhoz kerültek Sántha Attila gimnazista rendszerellenes versei. Először a diákokat tartóztatták le, majd június 6-a és augusztus 7-e között sorra kerültek a tanárok, akiket a magyar forradalom idején tanúsított „ellenséges” magatartással vádoltak. Az elsőrendű vádlott Puskás Attila volt, aki 1931. augusztus 9-én született Kolozsváron, és letartóztatásának időpontjában – 1959. május 12. – Csíkdánfalván természetrajzot tanított. A bűnjel, a corpus delicti, az Október 23 című verse volt, amelyet 1956 novemberében Lőrincz János tanártársa esküvőjén szavalt el. Ezután egypercnyi csenddel adóztak a szabadságharcban elesettek emlékének. Ezért „a társadalmi rend elleni szervezkedés” mellett „tiltott kiadványok, többek között saját ellenforradalmi verseinek terjesztésével” is vádolták. A vádirat szerint Puskás Attila a magyar forradalom leverése után vádlott-társaival elhatározta: többet nem néznek szovjet filmet, tiltakozásul, amiért a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat. A vád szerint: Puskás Attila 1957. március 15-én, a díszgyűlés alkalmával, „eltorzítva”, „a szocialista rendszerrel szemben állóan mutatta be az 1848–49-es magyar forradalom kitörésének jelentőségét”. Telve nacionalista és soviniszta eszmékkel, megszerezte az 1943-ban, a Horthy-rendszer idején kiadott Gábor Áron című színdarabot, amelyet tanulmányozásra átadott diákjainak, célja a színdarab bemutatása volt.
A Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke a Btk. 209. szakasza 1. pontja és a 325. szakasz előírásai alapján az 1959. szeptember 16-án kihirdetett ítéletében Puskás Attilát 20, Palczer Károlyt 15, Bereczk Lajost és Kovács Gyulát 8–8, Lőrincz Jánost 7, Kovács Dénest 6 év börtönbüntetésre ítélte. Mindannyian tanárok voltak. Az öt diák büntetése: Sántha Imre – későbbi neves keramikus – 7, Szőcs László 7, Vorzsák János 7, Zsók László 6, János László 3 év börtön.
1996 szeptemberében Puskás Attilával a szamosújvári börtön földalatti kazamatáiban térdig vízben készítettem tévéfelvételt: a magánzárkákban, az úgynevezett „izolare”-ban az átható nedvesség csontig hatolt, átjárta a rabruhát, nappalra felhúzták a falra a priccset, nem szabadott leülni, csak minden két napban adtak egyszer ételt. A cél: a politikai foglyok fizikai megsemmisítése. Goiciu Petre, a szamosújvári börtön szadista parancsnoka azzal fogadta a rabokat: innen csak borítékban fognak szabadulni! Vagyis: levélben értesítik a hozzátartozókat a halálukról. Puskás Attila a szabadulásáig, 1964. augusztus 3-ig a szamosújvári börtönben raboskodott. Akkor az Amerikai Egyesült Államok nyomására a politikai foglyok nagy részét szabadon engedték. Fontos hangsúlyoznunk: Romániában nem volt közkegyelem, csak a büntetés le nem töltött részét engedték el. Még 1966 után is folytak a politikai indíttatású bebörtönzések.
Puskás Attila szabadulása után Sepsiszentgyörgyön talált menedéket. A Háromszékben folytatásokban megjelenő, családja és saját maga „nótáztatásáról” szóló sorozata alulírottnak igazi olvasmánycsemege. Még akkor is, ha ismerem, áttanulmányoztam periratát, őrzöm az Október 23 című verse rekonstruált példányát, a család históriáját: mint a hófehér gyolcson a vér, a megszenvedett élet hitelessége süt át minden során! Ismerem természetrajzi munkáit. Főművének a Csáky Ernővel és dr. Rajnai Zoltánnal közösen írt, 2012-ben Budapesten megjelent Puskás Tivadar, a nagy magyar feltaláló című kötetét tartom. Ebben állít méltó emléket Gyergyóditróból származó nagy ősének. A magyar forradalom leverésének 60. évfordulóján a Puskás Attila által utólag rekonstruált verstöredékét mellékeljük.
Október 23 A népek Dávidja Góliátra támadt, megrázta ólmos szolgaláncait, a holt bálványra sújtott, s robajjal zuhant hazug tekintély, hála, hit. Akit temetnek, tudta-e sorsát? (Az elgázolt kislány halott.) Rejtett-e szívében – alvadt vére már – a diák egy gyáva szólamot? (…) De itt csak a képzelet mereng s fegyvertelen forrt az indulat, sóhajba oszlik vágyunk, s a tett félúton marad, a zsarnok gyötrelmeinken nevet. Testvéreim, ránk tekintsetek! Hitványabb anyag mi sem vagyunk. Ma üdvözlet nektek, bátor magyarok! (holnap talán már nem szólhatunk). De most minden némuljon el, a nem méltó ne köpje átkát. Vackába bújjon szétrohadni, kit most szent tűz nem hevít, ezer évig urát szolgálja, tűrjön, mert tűrni tud, messzebb ne lásson, mint önmaga, ne érdekelje, hova jut.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 10.
Csak a halál (Egy megfigyelt család / 31.)
Csak a halál szabadította meg egyszer s mindenkorra a Securitate nyilvántartottjait a megfigyeléstől, az állandó zaklatástól és képtelenebbnél képtelenebb feltételezésektől. Csaba öcsém 1970. május 22-én halt meg, a nagy árvíz idején, munkavégzés közben ragadta el a Szamos. Még nem töltötte be a 38. életévét, egyetlen gyermekének sincs róla emléke.
A nyomozati dossziét lezáró Jegyzet (Nota) a holttest megtalálásának időpontjával (1970 május 28.) közli, hogy a 34-es szám alatt Beszterce-Naszód Bethlen városának néptanácsán iktatott halotti bizonylat szerint Puskás Csaba (Lajos és Margit fia), aki 1932. december 5-én született Kolozsváron, elhunyt. Aktualizálása a nyilvántartásban 1983. november 3-án történt a személyazonosságija és a személyi lapja alapján. A Jegyzék hozzácsatolandó a Hargita megyei Securitate Igazgatóságának 13 665-ös információs alapaktájához. A Jegyzéket kiállítja a Belügyminisztérium Hargita Megyei Felügyelősége. Édesapám, Puskás Lajos 1982. április 10-én halt meg. A Belügyminisztérium Kolozs Megyei Felügyelőségének I/B osztálya (külföldi kémelhárítás) Jelentésében a „Károly” (apám titkosított neve) akció lezárását javasolja. Mivel a nevezett, aki Gyergyóalfaluban született 1901. május 22-én, és nyilvántartott volt 1973. november 12-től, elhunyt 1982. április 10-én, ezért javasoljuk a „Károly” tevékenység lezárását és a dosszié anyagának besorolását a BiD dossziéhoz, feltüntetve a nevezettet a C. G. D.-ben. Aláírja az I/B ügyosztály főnöke, Oprea ezredes és az operatív tiszt, Stănoiu Florin százados. (1. dokumentum)
Sajnos az édesapám utolsó nálam lévő aktájában szereplő két rövidítés (BiD és C. G. D.) jelentésére nem sikerült rájönnöm. (Lehetséges, hogy az akták rendszerezésében a kommunizmus előtti társadalmi rend közszereplőit elkülönítették a kommunizmus fennállásának megfigyeltjeitől.) Haláluk után, valamint kisebbik öcsém (Árpád) dossziéjának 1979-ben történt lezárása nyomán csak én maradtam családunkból a megfigyeltek között. Besúgóim utolsó feladatukat 1989. december 15-én kapták (2. dokumentum). Folyamatban volt a kémelhárító segítségét is igénybe véve a magyarországi örökségem úgymond ellenséges célra való felhasználásának kérdése. Ezzel kapcsolatban egy különös találkozást kell megemlítenem. 1990 elején, tehát már a „szabad” életben egy különös látogató keresett meg, aki egy csendes vendéglői helyre hívott, és arról győzködött, hogy most lenne alkalom fegyveres felfordulást okozni Erdély ügyében. Neki vannak bécsi kapcsolatai, nem lenne esélytelen a revízió. Természetesen kitérő választ adtam, majd egy újabb találkozás lehetőségét említette, amiből soha nem lett semmi. De sem a nevére (álnév?) nem emlékszem, ma már arcát sem tudnám felidézni. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a soha meg nem szűnt Securitate próbálta az ellenem beindított és a „forradalom” miatt abbamaradt nyomozást „befejezni”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Csak a halál szabadította meg egyszer s mindenkorra a Securitate nyilvántartottjait a megfigyeléstől, az állandó zaklatástól és képtelenebbnél képtelenebb feltételezésektől. Csaba öcsém 1970. május 22-én halt meg, a nagy árvíz idején, munkavégzés közben ragadta el a Szamos. Még nem töltötte be a 38. életévét, egyetlen gyermekének sincs róla emléke.
A nyomozati dossziét lezáró Jegyzet (Nota) a holttest megtalálásának időpontjával (1970 május 28.) közli, hogy a 34-es szám alatt Beszterce-Naszód Bethlen városának néptanácsán iktatott halotti bizonylat szerint Puskás Csaba (Lajos és Margit fia), aki 1932. december 5-én született Kolozsváron, elhunyt. Aktualizálása a nyilvántartásban 1983. november 3-án történt a személyazonosságija és a személyi lapja alapján. A Jegyzék hozzácsatolandó a Hargita megyei Securitate Igazgatóságának 13 665-ös információs alapaktájához. A Jegyzéket kiállítja a Belügyminisztérium Hargita Megyei Felügyelősége. Édesapám, Puskás Lajos 1982. április 10-én halt meg. A Belügyminisztérium Kolozs Megyei Felügyelőségének I/B osztálya (külföldi kémelhárítás) Jelentésében a „Károly” (apám titkosított neve) akció lezárását javasolja. Mivel a nevezett, aki Gyergyóalfaluban született 1901. május 22-én, és nyilvántartott volt 1973. november 12-től, elhunyt 1982. április 10-én, ezért javasoljuk a „Károly” tevékenység lezárását és a dosszié anyagának besorolását a BiD dossziéhoz, feltüntetve a nevezettet a C. G. D.-ben. Aláírja az I/B ügyosztály főnöke, Oprea ezredes és az operatív tiszt, Stănoiu Florin százados. (1. dokumentum)
Sajnos az édesapám utolsó nálam lévő aktájában szereplő két rövidítés (BiD és C. G. D.) jelentésére nem sikerült rájönnöm. (Lehetséges, hogy az akták rendszerezésében a kommunizmus előtti társadalmi rend közszereplőit elkülönítették a kommunizmus fennállásának megfigyeltjeitől.) Haláluk után, valamint kisebbik öcsém (Árpád) dossziéjának 1979-ben történt lezárása nyomán csak én maradtam családunkból a megfigyeltek között. Besúgóim utolsó feladatukat 1989. december 15-én kapták (2. dokumentum). Folyamatban volt a kémelhárító segítségét is igénybe véve a magyarországi örökségem úgymond ellenséges célra való felhasználásának kérdése. Ezzel kapcsolatban egy különös találkozást kell megemlítenem. 1990 elején, tehát már a „szabad” életben egy különös látogató keresett meg, aki egy csendes vendéglői helyre hívott, és arról győzködött, hogy most lenne alkalom fegyveres felfordulást okozni Erdély ügyében. Neki vannak bécsi kapcsolatai, nem lenne esélytelen a revízió. Természetesen kitérő választ adtam, majd egy újabb találkozás lehetőségét említette, amiből soha nem lett semmi. De sem a nevére (álnév?) nem emlékszem, ma már arcát sem tudnám felidézni. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a soha meg nem szűnt Securitate próbálta az ellenem beindított és a „forradalom” miatt abbamaradt nyomozást „befejezni”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 17.
Végelszámolás (Egy megfigyelt család 32.)
Puskás Lajos tanár, történész és műfordító, ahogy személyét itt-ott megjelenítő helyeken olvashatjuk, feleségével, a jobbára régi módon csak magázott Margit asszonnyal szép családot hagytak az erdélyi magyar életnek. Négy gyerekük közül ketten, Ildikó húgom és Árpád öcsém később Magyarországra költözött. Családunk tulajdonképpen tanulmányaink végeztével szóródott szét, és már jobbára csak vendégek voltunk Kolozsváron.
Családunk hagyományőrző, jellegzetes polgári család volt, erős vallási kötődéssel és szilárd magyar öntudattal, amely nem jelszavakban nyilvánult meg, hanem szüleink és gazdag könyvtárunk folyamatos ránk hatásával. Ezért valamennyiünk számára az 1944 őszén Kolozsváron megjelent szovjet és román hadsereg importálta és román sovinizmussal megfejelt bolsevizmus negyvenöt éves üldöztetést jelentett. Erről olvashattak eddig a 31 fejezetben. Nem maradt más dolgom, mint hogy az átkos rendszer bukásával a családunkra telepedett kommunizmus hatását adatokban vonjam össze. Édesapámat 1947-ben internálták. Öt hónapot volt a szamosújvári börtönben. Engem mint csíkdánfalvi tanárt 20 (plusz 10) évre ítéltek 1959-ben. Öt és fél év után, 1964-ben az általános közkegyelemmel szabadultam. Csaba öcsémet, a gyimesfelsőloki tanárt szintén 1959-ben 18 évre ítélték, ő is 1964-ben szabadult. Börtönlétünk alatt házasodott Magyarországra tanítónő húgunk, Ildikó. Árpád öcsém édesanyánk 1990-ben bekövetkezett halála után költözött Tatabányára, orvos fia közelébe. Édesapámat (akit ideiglenesen megfosztottak nyugdíjától) 1961-től haláláig (1982) figyelte a Securitate. Az általuk összeállított dosszié 1876 lapot tartalmaz. Folyamatosan 14 szekus tartotta számon 12 besúgó hathatós segítségével (közülük három valódi neve ismert). Előbb „Pescaru Teofil”-ként, majd „Károly”-ként titkosították valódi nevét.
Puskás Attila, „Şahistul” (Sakkozó) lett a nyilvántartási nevem. A csíkszeredai tanárok és diákok perében, fővádlotti minőségemben, majdnem valamennyi dossziéban szerepelek. A 19 vaskos kötet 2216 oldalból áll, 17 kötet a perrel foglalkozik (P/109), két kötet (I/1–2.) információs anyagokat tartalmaz. Velem 9 szekus tiszt és 16 informátor (három kilétét sejtem) „foglalkozott” kiszabadulásomtól 1989 decemberével bezárólag.
Puskás Csaba öcsém dossziéja négy kötet 118 lappal (mivel mindössze hat évet élt kiszabadulása után). Marosvásárhelyről a peripravai rabtáborba vitték. Itt volt kiszabadulásáig. Az öt besúgóból egyiknek a nevét ismerjük. Titkosított neve nem volt.
Puskás Árpád öcsém gyógyszerésztechnikus Kolozsváron. Őt 1972–1979 között figyelte a Securitate sűrű levelezése és számos baráti kapcsolata miatt. Kétkötetes dossziéja 321 lapot tartalmaz. Tizenhárom szekus neve szerepel ezekben 21 forrásként megjelölt besúgóval. Valódi nevük ismeretlen. Összesítve: nyilvántartásunkra a román állam – teljesen fölöslegesen – 29 kötetben 4531 lapot pazarolt el, 54 informátort (besúgót) foglalkoztatott 39 szekus tiszt (hadnagytól ezredesig). Megtörni egyikünket sem tudták, soha nem voltunk a kommunisták ifjúsági (KISZ) vagy felnőttpártjának (RKP) a tagjai. Ma már nyugdíjasként olyan életre emlékezünk, ahol az egymás és népünk iránti szeretet és hűség adta az erőt elviselni a negyvenöt év megpróbáltatásait.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Puskás Lajos tanár, történész és műfordító, ahogy személyét itt-ott megjelenítő helyeken olvashatjuk, feleségével, a jobbára régi módon csak magázott Margit asszonnyal szép családot hagytak az erdélyi magyar életnek. Négy gyerekük közül ketten, Ildikó húgom és Árpád öcsém később Magyarországra költözött. Családunk tulajdonképpen tanulmányaink végeztével szóródott szét, és már jobbára csak vendégek voltunk Kolozsváron.
Családunk hagyományőrző, jellegzetes polgári család volt, erős vallási kötődéssel és szilárd magyar öntudattal, amely nem jelszavakban nyilvánult meg, hanem szüleink és gazdag könyvtárunk folyamatos ránk hatásával. Ezért valamennyiünk számára az 1944 őszén Kolozsváron megjelent szovjet és román hadsereg importálta és román sovinizmussal megfejelt bolsevizmus negyvenöt éves üldöztetést jelentett. Erről olvashattak eddig a 31 fejezetben. Nem maradt más dolgom, mint hogy az átkos rendszer bukásával a családunkra telepedett kommunizmus hatását adatokban vonjam össze. Édesapámat 1947-ben internálták. Öt hónapot volt a szamosújvári börtönben. Engem mint csíkdánfalvi tanárt 20 (plusz 10) évre ítéltek 1959-ben. Öt és fél év után, 1964-ben az általános közkegyelemmel szabadultam. Csaba öcsémet, a gyimesfelsőloki tanárt szintén 1959-ben 18 évre ítélték, ő is 1964-ben szabadult. Börtönlétünk alatt házasodott Magyarországra tanítónő húgunk, Ildikó. Árpád öcsém édesanyánk 1990-ben bekövetkezett halála után költözött Tatabányára, orvos fia közelébe. Édesapámat (akit ideiglenesen megfosztottak nyugdíjától) 1961-től haláláig (1982) figyelte a Securitate. Az általuk összeállított dosszié 1876 lapot tartalmaz. Folyamatosan 14 szekus tartotta számon 12 besúgó hathatós segítségével (közülük három valódi neve ismert). Előbb „Pescaru Teofil”-ként, majd „Károly”-ként titkosították valódi nevét.
Puskás Attila, „Şahistul” (Sakkozó) lett a nyilvántartási nevem. A csíkszeredai tanárok és diákok perében, fővádlotti minőségemben, majdnem valamennyi dossziéban szerepelek. A 19 vaskos kötet 2216 oldalból áll, 17 kötet a perrel foglalkozik (P/109), két kötet (I/1–2.) információs anyagokat tartalmaz. Velem 9 szekus tiszt és 16 informátor (három kilétét sejtem) „foglalkozott” kiszabadulásomtól 1989 decemberével bezárólag.
Puskás Csaba öcsém dossziéja négy kötet 118 lappal (mivel mindössze hat évet élt kiszabadulása után). Marosvásárhelyről a peripravai rabtáborba vitték. Itt volt kiszabadulásáig. Az öt besúgóból egyiknek a nevét ismerjük. Titkosított neve nem volt.
Puskás Árpád öcsém gyógyszerésztechnikus Kolozsváron. Őt 1972–1979 között figyelte a Securitate sűrű levelezése és számos baráti kapcsolata miatt. Kétkötetes dossziéja 321 lapot tartalmaz. Tizenhárom szekus neve szerepel ezekben 21 forrásként megjelölt besúgóval. Valódi nevük ismeretlen. Összesítve: nyilvántartásunkra a román állam – teljesen fölöslegesen – 29 kötetben 4531 lapot pazarolt el, 54 informátort (besúgót) foglalkoztatott 39 szekus tiszt (hadnagytól ezredesig). Megtörni egyikünket sem tudták, soha nem voltunk a kommunisták ifjúsági (KISZ) vagy felnőttpártjának (RKP) a tagjai. Ma már nyugdíjasként olyan életre emlékezünk, ahol az egymás és népünk iránti szeretet és hűség adta az erőt elviselni a negyvenöt év megpróbáltatásait.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 19.
Török József és tizenegy társa golgotajárása (Ötvenhat Erdélyben)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.” (Albert Camus: A magyarok vére, 1957. október 23.) „1956. október 23-a az a nap, amely örökké élni fog a szabad emberek és a szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelnek.” (John F. Kennedy: Nyilatkozat 1960. október 23-án.)
Nem véletlenül idézek két, ma is időszerű vallomást az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A román kommunista diktatúra és kinyújtott vasökle, a Securitate – a pártpropaganda és szolgalelkűvé tett sajtója minden eszközt felhasználva igyekezett meggátolni, hogy a magyar forradalmat egekbe emelő vallomások eljussanak Románia állampolgáraihoz, kezdettől fogva ellenforradalomnak minősítette a Magyarországon történteket! – a magyar forradalom eszméit a legveszélyesebbnek tartotta, görcsös igyekezettel próbálta megakadályozni, hogy átterjedjenek Romániába, és belső ellenállást váltsanak ki a lakosság, elsősorban a romániai magyarság soraiban. Ennek abszurd drámába illő bizonyítéka, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméivel való teljes azonosulásáért a Török József nevével fémjelzett „galócási csoport” tizenkét tagját 1966. május 14-én ítélték el súlyos börtönévekre. 1966-ban a párt- és kormánypropaganda szerint Romániában nem voltak politikai foglyok, ezért a politikai elítéltek közbűntényes minősítéssel, de azoktól szigorúan elkülönítve töltötték büntetésüket a hírhedt nagyenyedi börtönben. A Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 14-én kihirdetett ítélete szerint Török József csoportja ellen a vád: „rendszerellenes szervezkedés felforgató szervezet létrehozásával”, „kapcsolatba léptek olyan magyar állampolgárokkal, akik részt vettek az 1956-os ellenforradalomban”, és „a tőlük kapott feladatok végrehajtására hozták létre a szervezetüket”. A csoport letartóztatására 1965. november 11-e és december 28-a között került sor. Az elsőrendű vádlottat, Török József Bukarestben tanuló műegyetemi hallgatót és Török István Józsefet 12 év börtönbüntetésre, Csatlós Jenőt és Francz Károlyt 8–8 évre, Zakariás Dezsőt 7 évre, Bajkó Istvánt 6 évre, Gegő Bélát és Kulpinszky Istvánt 5–5 évre, Mózes Károlyt 4 évre, Halász Józsefet, Hompoth Ferencet és Mezey Árpádot 3–3 év börtönbüntetésre ítélték.
Török József 1990 elejétől a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Ebben a minőségében – mondjuk ki végre! – a romániai magyar politikai elítéltek közül a legtöbbet tette azért, hogy rab- és sorstársai bátor kiállása, meghurcolása, szenvedése, ragaszkodása a szülőföldhöz örökre bevésődjön a kollektív emlékezetbe. A 2010-ben felavatott, 774 politikai elítélt nevét feltüntető emlékpark, majd a kommunizmus áldozatainak méltó emléket állító emlékház – az erdélyi Terror Háza – Török József legfontosabb műve. Külön érdem: a hely, ahová a romániai magyarok ellen indított politikai perek dokumentumait fogjuk összegyűjteni, a szabadságszerető és azért bármilyen áldozatra képes háromszéki székelyek szeretett városában, Sepsiszentgyörgyön a Plugor Sándor nevét viselő művészeti líceum tőszomszédságában található.
A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió egyik fontos célcsoportját alkották a magyar oktatási intézmények tanárai és diákjai, valamint a magyar nyelvű szak- és tanonciskolák tanulói. A sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága és a Kossuth Kör, a brassói központú, de zömmel háromszéki tagsággal büszkélkedő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a gyergyószárhegyi „Fekete Kéz”, a Puskás Attila és a Kacsó Tibor nevével fémjelzett tanár-diák perekben az összesen 223 erdélyi magyart négy életfogytiglani kényszermunkával és 2600 év börtönbüntetéssel sújtották. 1965-ben és 1966-ban is sor került magyar diákok, illetve fiatal szakmunkások elleni kirakatperekre. Az Erdélyi Ifjúság nevet viselő csoportban és Török József csoportjában összesen 19 személyt ítéltek el 131 év börtönbüntetésre. Az önmagában is különleges per az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetemességének egyik erdélyi bizonyítéka: 1964 augusztusában a Gyergyósalamáson 1927-ben háromgyermekes munkáscsaládban született, tanítóképzőt végzett, majd a második világháború után Magyarországon rekedt Török Sándort felkereste testvére, Török István József és másod-unokatestvére, Török József. Két hétig laktak Török Sándornál. „Beszélgetéseik során – olvasható a Bukaresti Katonai Törvényszék 1966. május 18./14-es számú ítéletében – megismerték Szőnyi Gyulát is. Török Sándor és Szőnyi Gyula – akiket az 1956-os ellenforradalomban való részvételükért Magyarországon elítéltek –, azt mondták a vádlottaknak (Török István Józsefnek és Török Józsefnek – T. Z.): ők már létrehoztak egy felforgató szervezetet, amelynek valódi célja egy újabb ellenforradalom kirobbantása, és azzal bízták meg őket, hogy amikor visszatérnek a Román Szocialista Köztársaságba, alakítsanak egy hasonló, magyar nemzetiségű, nacionalista-soviniszta érzelmektől vezérelt elemekből álló szervezetet, amelyik a megfelelő időpontban harcot indít a hazánkban meglévő társadalmi rendszer erőszakos megdöntéséért és Erdély Magyarországhoz való csatolásáért.” A gyergyósalamási születésű Török Sándor periratát, elítélésének és a börtönből való szabadulása utáni életének történetét Eörsi László A „Baross Köztársaság”. A VII. kerületi felkelő csoportok című, a budapesti L’Harmattan Könyvkiadónál 2011-ben megjelent kötetében ismertette. Budapest belvárosában a Baross téri csoport állt legtovább ellen a szovjet csapatoknak. Ők voltak Budapest harmadik legnépesebb ellenállócsoportja a legnagyobb kerületben, akik Nickelsburg László műszerész keménykezű vezetésével a forradalom első napjaiban tartották a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. A legnagyobb számban a Baross téri csoport vette ostrom alá a Köztársaság téri pártszékházat, és részük volt az ostromot követő leszámolásokban is. November 4-én este, amikor a szovjet csapatok szétlőtték a bázisukat, szétszóródva még öt napon át, 1956. november 9-ig folytatták a harcot az iszonyatos túlerőben lévő szovjet csapatokkal. Sokan közülük a Péterffy Sándor Kórházban a még hetekig tartó politikai ellenállást választották. A kádári retorzió az erzsébetvárosi kerület ellenállóira csapott le a legkegyetlenebb módon: a vérbírák 37 halálos ítéletet hoztak, közülük senki sem kapott kegyelmet, kivégezték őket!
Török Sándor 1956. október 27-én részt vett a Petőfi-szobornál tartott tüntetésen, majd október 30-án csatlakozott az Illés István és Szőnyi Gyula által szervezett Magyar Forradalmi Ifjúsági Párthoz, amely lefoglalta az ÁVH Izabella utca 62. szám alatti épületét. Török Sándor az ifjúsági párt héttagú intézőbizottságának a titkára lett, ő intézte a kapcsolatfelvételt más forradalmi pártokkal és csoportokkal. 1956. november 4-én csatlakozott a Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő csoporthoz. Az Eötvös utcai csoportnál és a Royal Szállóban is tevékenykedett. 1956. november 8–9-én tette le a fegyvert. (Eörsi László: im., 409. oldal.)
Török Sándor Bónis Lászlóval megalakította a Függetlenségi Frontot, amely később Magyar Ifjúsági Függetlenségi Front néven vált ismertté. 1956. november 30-án körlevélben vették fel a kapcsolatot a forradalmi szervezetekkel. Török Sándor röpcédulákat gyártott és sokszorosított. A Kádár János vezette kormány 1956 decemberében rendelettel feloszlatta a forradalmi bizottságokat, Török Sándort 1956. december 17-én letartóztatták. „Azért fogtam fegyvert, mert úgy tudtam, hogy a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta a kihallgatásakor. Halász Pál bíró tanácsa 1957. október 18-án hat és fél év börtönbüntetéssel sújtotta. 1958. január 27-én a Borbély-tanács jogerőre emelte az első fokon hozott ítéletet. 1962. március 6-án szabadult Török Sándor. 1966. január 11-én ismét letartóztatták összeesküvésre irányuló előkészület és folytatólagosan elkövetett izgatás vádjával. Bimbó István tanácsa ezúttal négyéves börtönbüntetést szabott ki Török Sándorra. 1968. szeptember 10-én Vágó Tibor tanácsa másfél évre enyhítette az ítéletet. Szabadulása után raktárvezető lett a Budapesti Fűtőerőműveknél. 2001-ben hunyt el.
Nem nehéz összefüggést találni Török Sándor második ítélete és a Török József csoportja elleni koncepciós per között. A román és magyar állambiztonsági szervek együttműködtek a belső ellenzék elhallgattatásában, akár fizikai likvidálásában is. A szocialista Románia igazságszolgáltatása szerint: „a legelvetemültebb magyarországi ellenforradalmárok voltak a felbujtóik”. Török István József és Török József 1964. augusztus 15-e és szeptember 1-je között tartózkodott Magyarországon. A román vádhatóság szerint Török Sándor kérkedve ismertette az „ellenforradalom” alatti tevékenységét, s közölte a két „román állampolgárral”, hogy „a politikai elítéltek a szabadulásuk után is összetartanak, fel vannak készülve a rendszerváltoztatásra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a hatalom a kezükbe kerüljön. Felszólította az erdélyi rokonokat: hozzanak létre Erdélyben is ilyen illegális szervezetet, készüljenek fel a rendszerváltozásra.” 1964. szeptember 1-jén tértek vissza Romániába. A vádirat szerint az utasításoknak megfelelően „azonnal hozzáfogtak a felforgató szervezet létrehozásához, amelynek célja a Romániában létrejött társadalmi rendszer erőszakos megdöntése, Erdély Magyarországhoz való csatolása”. 1964. szeptember 1-je és 1965 augusztusa között tíz tagot szerveztek be (őket a perben el is ítélték! – T. Z.), sikertelen volt Antal Ferenc és Orosz Lajos beszervezése. Török József a beszervezés során arról is beszélt, hogy a magyarországi „ellenforradalmároktól”, Török Sándortól és Szőnyi Gyulától később fegyvert is kapnak. A vádhatóság meglódult fantáziája szerint: a fegyvereket Magyarországról ejtőernyősök hozzák, akik leereszkedve a Kelemen-havasokba, átadják a csoport tagjainak. Török József terve a vádirat szerint az volt, hogy az akcióba lépés kezdetén megtámadják a milíciaőrsöket, valamint a Securitate és az RMP székházát. Kérte a csoport tagjait, hogy minél több magyar fiatalt szervezzenek be. A hatóságokat azzal próbálta átverni, hogy elsősorban a párt- és IMSZ-tagokat szervezte be, maga is a Román Kommunista Párt tagja volt. Több titkos gyűlést tartottak Csatlós Jenő lakásán. Az egyiken elhatározták, hogy megkeresik a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyvert is. Török József tagsági díj bevezetését és a szervezet működéséhez szükséges pénzügyi alap létrehozását, hűségeskü és írásos kötelezvény megfogalmazását javasolta. Rendszerellenes magatartásuk kialakítása érdekében rongyossá olvasták A budapesti Kossuth rádió ostroma című, titokban behozott „ellenforradalmi kiadványt”. Hasonló támadásokat terveztek a párt- és állami szervek ellen. Olyan „nacionalista és soviniszta” műveket terjesztettek, mint A magyar nép ezeréves története, Magyarország története című kiadvány négy kötete vagy Az erdélyi ezredek a világháborúban és Nagy Imre és bűntársai összeesküvése című könyvek. Török József a katonai szolgálatát teljesítő Csatlós Jenőt is arra biztatta, magyar bajtársai köréből minél több új tagot toborozzon. Török József intenzív levelezést folytatott a Budapesten a Csengeri utca 72. szám alatt lakó nagybátyjával, Török Sándorral, akinek beszámolt a szervezet létrehozásáról, kifejtett tevékenységükről. Bár virágnyelven fogalmazta meg, a tárgyalások során a Securitate által kifogott levelek a legfontosabb bűnjelekké váltak. A büntető törvénykönyv 209. szakasza 1. pontja, valamint az 58. és a 157. szakasz alapján a Bukaresti Katonai Törvényszék Török Józsefet tizenkét év szigorított fegyházbüntetésre és hét év jogvesztésre ítélte. Ugyanakkor a teljes személyi vagyonát elkobozták, ami az 1965. november 13-i házkutatási és elkobzási jegyzőkönyv szerint mindössze két öltönyből, egy nagykabátból és egy pár bakancsból állott. A Securitatét foglalkoztatta a Török Sándor által 1944 őszén elrejtett fegyver és robbanóanyag kérdése. Ezért a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi különítménye újabb házkutatást tartott Török József szülői házának padlásán. Nem találták meg az elrejtett dinamitot. Erről a Maros–Magyar Autonóm Tartomány belügyi igazgatósága átiratban számolt be a Kolozs tartományi igazgatóságnak 1967. március 8-án. Török József ekkor a nagyenyedi börtönben raboskodott. A román és a magyar állambiztonsági szervek 1963 utáni szoros együttműködését – amit neves történészek is tagadnak! – bizonyítja: amikor Török Sándort és Szőnyi Gyulát az 1966/3260-as számú perirat alapján újra elítélték, a magyar legfelsőbb bíróság a Budapesti Fővárosi Bíróságot új eljárásra utasította, előírva, hogy Török István József és Török József román állampolgárokat tanúként a Fővárosi Bíróság vagy legalább egy román bíróság hallgassa ki. A Fővárosi Bíróság 1967. augusztus 4-én – a román katonai főügyészség útján – be is idézte őket az 1967. szeptember 25-re kiírt tárgyalásra. Erre a beidézésre érkezett egy román nyelvű válaszlevél a Maros–Magyar Autonóm Tartomány Maroshévíz rajoni igazgatóságától: a tanúként beidézettek a nagyenyedi börtönben vannak („fiind încarcerat de către Penitenciarul Aiud”). Török Sándor és Szőnyi Gyula említett ítéletéből idézek: „Török István és Török József román állampolgár tanúkat a bíróság szabályszerűen idézte, vétívük vissza is érkezett, a tanúk azonban a kitűzött tárgyalásra nem jelentek meg, így személyes meghallgatásukat a bíróság nem tudta foganatosítani. Ezek után a bíróságnak vizsgálnia kellett azt a körülményt, hogy a két román állampolgár tanúnyomozati írásos vallomását melyik vádlott vonatkozásában és milyen mértékben vonhatja értékelési körébe a tényállás megállapításánál.” A levéltári kutatásnak kell kiderítenie: a magyar vagy a román állambiztonsági szervek „súgtak” előbb a másiknak? Az eddigi kutatásokból az valószínűsíthető: a Securitate tájékoztatta előbb a magyarországi állambiztonsági szerveket, abban a reményben, hogy egy nagy, Magyarországra és Romániára kiterjedő magyar irredenta szervezetet lepleznek le, semmisítenek meg. A Török József dossziéjának vezérvonala: a gyárban, a sepsiszentgyörgyiek körében irredenta megnyilvánulásai vannak.
Török József 1944. január 10-én született Gyergyósalamás községben. Gépmunkás volt a galócási faipari kombinátban. 1965 őszén sikeresen felvételizett a bukaresti műegyetem elektrotechnika karára. Itt tartóztatták le 1965. november 11-én. 1974. november 14-én szabadult a nagyenyedi börtönből, rokona, Török István József november 12-én. Török József többé nem folytathatta tanulmányait a bukaresti műegyetemen. Mindketten Sepsiszentgyörgyön találtak menedéket és megélhetést: István a bútorgyárban, József az autóvillamossági vállalatnál dolgozott betanított munkásként, 1975-től szerszámlakatosként. A Securitate Török Józsefet a szabadulása után „Turcul” (Török) fedőnéven követte. A vaskos dossziékból kibomlik Sepsiszentgyörgy és Háromszék legújabb kori történetének ismeretlen fejezete. Az ügynökhálózat kiválóan működött, a célkeresztbe került személyek minden lépését követték, a mai ember számára hihetetlen logisztikát hoztak létre, mozgósítottak. Romániában 1956 nem 1956-tal kezdődött, és nem is végződött 1956-tal. A magyarellenes retorzió „utórezgéseit” máig érezzük, mindennapjaink részévé váltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 16.
Kié a Batthyány Intézet?
Puskás Attila segítséget ajánl
Értékes dokumentumot talált Puskás Attila édesapja hagyatékában. Az 1861-ben megjelent Gyulafejérvári füzetek kissé megsárgult lapjain nem csak a Batthyány Intézet adománylevele lelhető fel, hanem a könyvtár egy részének leltára is.
Puskás Attila nem tudta, hogy pontosan mi áll az édesapja hagyatékából előkerült kis könyvben, ezért beleolvasott. Ekkor vette észre, hogy benne van a Batthyány Intézet napjainkban sokat vitatott tulajdonjogát tisztázó levél, ékes latin nyelven. A közismert biológus nem tudja felfogni, hogy mit nem értenek benne.
– Itt van az 1798. július 8-án Bonchidán kelt adománylevél teljes, latin nyelvű szövege. Mi nem világos ebben? – teszi fel a kérdést elképedve Puskás Attila. – Persze, valóban nem nekem kell ezt lefordítanom, hanem hivatalos fordítónak, de nem értem, hogy mi az, amit nem értenek. Ez tulajdonképpen nem olyan nagyon régi szöveg, az elmúlt 200 évben nem sokat változott a latin. Nem kell ide ki tudja milyen nagy kutatónak lenni, hogy megértsd azt, hogy Batthyány Ignác püspök a könyvtárat és a hozzá tartozó csillagdát, ezek szellemi és tárgyi kincseivel együtt egyházmegyéjének és Erdélynek adományozta. Még a fönntartásukról is gondoskodott: saját tulajdonában lévő más ingatlanok jövedelmét szánta erre a célra. Nehogy már erre az Erdélyre, a Romániához tartozó Erdélyre gondolt volna, hiszen akkor még a hegyen túli Románia sem volt meg, nemhogy ez.
Ha a korral, illetve a vitatott üggyel foglalkozó és a latin nyelvben járatos történészt érdekli, forduljon hozzám, és lemásolom a könyvtár legjelentősebb kéziratait és könyveit is felsoroló könyvecskét az adománylevél szövegével, azzal a feltétellel, hogy a legfontosabb megállapításokat jelentesse meg egy országos magyar lapban is, mivel a csillagda és a könyvtár sorsa fontos magyar érdek – mondja Puskás Attila.
A Batthyaneum római katolikus alapítású könyvtár és tudományos gyűjtemény Gyulafehérváron. A gyűjtemény legjelentősebb részlege a könyvtár, amelynek hatvanezer kötete között 927 kötetnyi kézirat, kódex és 565 ősnyomtatvány található. Itt őrzik a Románia területén található középkori latin kódexek 80 százalékát.
1949-ben a román állam a gyűjteményt lezárta, és 1950-ben államosította. Egy kormányrendelet ugyan 1998-ban elrendelte, hogy vissza kell szolgáltatni a püspökség jogutódjának, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, de a rendeletet nem hajtották végre, mert a Szociáldemokrata Párt városi szervezete keresetet nyújtott be ellene. Azzal érveltek, hogy Batthyány Ignác az intézményt a püspökségre és Erdélyre hagyta. Az érvelést ugyan több bíróság is elutasította, de legfelsőbb fokon, 2003-ban helyt adtak neki. Az érsekség a döntés ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult.
Most éppen azzal telik az idő, hogy állítólag nem találnak szakembert, aki hitelt érdemlő pontossággal le tudná fordítani, hogy mi áll az adománylevélben. Ebben lehetne segítség a Puskás Attila által megtalált dokumentum.
Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Puskás Attila segítséget ajánl
Értékes dokumentumot talált Puskás Attila édesapja hagyatékában. Az 1861-ben megjelent Gyulafejérvári füzetek kissé megsárgult lapjain nem csak a Batthyány Intézet adománylevele lelhető fel, hanem a könyvtár egy részének leltára is.
Puskás Attila nem tudta, hogy pontosan mi áll az édesapja hagyatékából előkerült kis könyvben, ezért beleolvasott. Ekkor vette észre, hogy benne van a Batthyány Intézet napjainkban sokat vitatott tulajdonjogát tisztázó levél, ékes latin nyelven. A közismert biológus nem tudja felfogni, hogy mit nem értenek benne.
– Itt van az 1798. július 8-án Bonchidán kelt adománylevél teljes, latin nyelvű szövege. Mi nem világos ebben? – teszi fel a kérdést elképedve Puskás Attila. – Persze, valóban nem nekem kell ezt lefordítanom, hanem hivatalos fordítónak, de nem értem, hogy mi az, amit nem értenek. Ez tulajdonképpen nem olyan nagyon régi szöveg, az elmúlt 200 évben nem sokat változott a latin. Nem kell ide ki tudja milyen nagy kutatónak lenni, hogy megértsd azt, hogy Batthyány Ignác püspök a könyvtárat és a hozzá tartozó csillagdát, ezek szellemi és tárgyi kincseivel együtt egyházmegyéjének és Erdélynek adományozta. Még a fönntartásukról is gondoskodott: saját tulajdonában lévő más ingatlanok jövedelmét szánta erre a célra. Nehogy már erre az Erdélyre, a Romániához tartozó Erdélyre gondolt volna, hiszen akkor még a hegyen túli Románia sem volt meg, nemhogy ez.
Ha a korral, illetve a vitatott üggyel foglalkozó és a latin nyelvben járatos történészt érdekli, forduljon hozzám, és lemásolom a könyvtár legjelentősebb kéziratait és könyveit is felsoroló könyvecskét az adománylevél szövegével, azzal a feltétellel, hogy a legfontosabb megállapításokat jelentesse meg egy országos magyar lapban is, mivel a csillagda és a könyvtár sorsa fontos magyar érdek – mondja Puskás Attila.
A Batthyaneum római katolikus alapítású könyvtár és tudományos gyűjtemény Gyulafehérváron. A gyűjtemény legjelentősebb részlege a könyvtár, amelynek hatvanezer kötete között 927 kötetnyi kézirat, kódex és 565 ősnyomtatvány található. Itt őrzik a Románia területén található középkori latin kódexek 80 százalékát.
1949-ben a román állam a gyűjteményt lezárta, és 1950-ben államosította. Egy kormányrendelet ugyan 1998-ban elrendelte, hogy vissza kell szolgáltatni a püspökség jogutódjának, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, de a rendeletet nem hajtották végre, mert a Szociáldemokrata Párt városi szervezete keresetet nyújtott be ellene. Azzal érveltek, hogy Batthyány Ignác az intézményt a püspökségre és Erdélyre hagyta. Az érvelést ugyan több bíróság is elutasította, de legfelsőbb fokon, 2003-ban helyt adtak neki. Az érsekség a döntés ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult.
Most éppen azzal telik az idő, hogy állítólag nem találnak szakembert, aki hitelt érdemlő pontossággal le tudná fordítani, hogy mi áll az adománylevélben. Ebben lehetne segítség a Puskás Attila által megtalált dokumentum.
Erdély András Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 19.
Ébren tartanák a magyarörmény öntudatot
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyház Dersi János termében mutatták be azt az új sajtókiadványt, a Magyarörmény Élő Örökséget, amelyet az erdélyi magyarörmény egyesület hozott létre.
Annak érdekében született meg a lap, hogy az itteni magyarörmény közösség számára legyen egy összefogó, összetartó kapocs, amely teret biztosít arra, hogy a különböző erdélyi tájegységeken – Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Székelyudvarhely, Maroshévíz, Marosvásárhely, Erzsébetváros, Szamosújvár – élő magyarörmények, örmény gyökerűek megtalálják egymást, értesülhessenek egymás életéről, eseményeiről ne csak az ernyőszervezet, az Erdélyi Magyarörmény Szövetség (EMÖSZ) által rendezett találkozókon, hanem közvetlenül a saját sajtójuk hasábjairól.
Az EMÖSZ elnöke, egyben a Magyarörmény Élő Örökség című új, egyelőre negyedévenként megjelenő lap főszerkesztője, Puskás Attila a bemutatón elmondta: az igény a lapalapításra már régebben felmerült, az ötlet már a MÖMKE (Marosvásárhelyi Örménymagyar Kulturális Egyesület) alapításakor felvetődött, hangsúlyosabban az EMÖSZ megalakulásával került napirendre, s most végre kezükben tarthatják az első, 2016 december és 2017 február közötti időszakra szóló negyedévi számot. Mint már ebben is megmutatkozik, az örmény nép kultúrájának megőrzésére, továbbvitelére is vállalkoznak, ám ennél fontosabbnak tartják, hogy az itt élő, itt hazára lelő magyarörmények életéről tudósítsanak. Az erdélyi magyarörmények hagyományainak megtartása, megismertetése, kultúrájuk közkinccsé tétele fő célja a most induló lapnak. Emellett tág teret enged a magyarörmény gyerekek, fiatalok jelentkezésének, bevonván őket is a hagyománymentésbe, -őrzésbe.
Szász Ávéd Rózsa szerkesztő a geneológiai kutatások bemutatásához, a családtörténetek közkinccsé tételéhez nyújtott segítségével próbálja a magyarörmény öntudatot éberen tartani, hiszen köztudott, hogy a honfiúsított magyarörmények a magyar haza, a magyar föld védelmében számtalanszor életüket is áldozták. Szükség van arra is, hogy az örmény mondavilág gyöngyszemeivel is megismertessék az olvasót, s mint könnyebb, de nem kevésbé fontos műfajt, az örmény gasztronómiát is közkinccsé tegyék a lap segítségével.
A bemutatón jelenlévők örömüket fejezték ki, hogy végre van saját lapja az erdélyi magyarörménységnek, s tömegesen iratkoztak fel az előfizetői listára. A lap főszerkesztője úgy véli, hogy a lapnak van létjogosultsága, van rá igény, s ha megerősödik, elképzelhető hogy a mostani 16 oldalnál nagyobb terjedelemben és nagyobb gyakorisággal jelenjen meg.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyház Dersi János termében mutatták be azt az új sajtókiadványt, a Magyarörmény Élő Örökséget, amelyet az erdélyi magyarörmény egyesület hozott létre.
Annak érdekében született meg a lap, hogy az itteni magyarörmény közösség számára legyen egy összefogó, összetartó kapocs, amely teret biztosít arra, hogy a különböző erdélyi tájegységeken – Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Székelyudvarhely, Maroshévíz, Marosvásárhely, Erzsébetváros, Szamosújvár – élő magyarörmények, örmény gyökerűek megtalálják egymást, értesülhessenek egymás életéről, eseményeiről ne csak az ernyőszervezet, az Erdélyi Magyarörmény Szövetség (EMÖSZ) által rendezett találkozókon, hanem közvetlenül a saját sajtójuk hasábjairól.
Az EMÖSZ elnöke, egyben a Magyarörmény Élő Örökség című új, egyelőre negyedévenként megjelenő lap főszerkesztője, Puskás Attila a bemutatón elmondta: az igény a lapalapításra már régebben felmerült, az ötlet már a MÖMKE (Marosvásárhelyi Örménymagyar Kulturális Egyesület) alapításakor felvetődött, hangsúlyosabban az EMÖSZ megalakulásával került napirendre, s most végre kezükben tarthatják az első, 2016 december és 2017 február közötti időszakra szóló negyedévi számot. Mint már ebben is megmutatkozik, az örmény nép kultúrájának megőrzésére, továbbvitelére is vállalkoznak, ám ennél fontosabbnak tartják, hogy az itt élő, itt hazára lelő magyarörmények életéről tudósítsanak. Az erdélyi magyarörmények hagyományainak megtartása, megismertetése, kultúrájuk közkinccsé tétele fő célja a most induló lapnak. Emellett tág teret enged a magyarörmény gyerekek, fiatalok jelentkezésének, bevonván őket is a hagyománymentésbe, -őrzésbe.
Szász Ávéd Rózsa szerkesztő a geneológiai kutatások bemutatásához, a családtörténetek közkinccsé tételéhez nyújtott segítségével próbálja a magyarörmény öntudatot éberen tartani, hiszen köztudott, hogy a honfiúsított magyarörmények a magyar haza, a magyar föld védelmében számtalanszor életüket is áldozták. Szükség van arra is, hogy az örmény mondavilág gyöngyszemeivel is megismertessék az olvasót, s mint könnyebb, de nem kevésbé fontos műfajt, az örmény gasztronómiát is közkinccsé tegyék a lap segítségével.
A bemutatón jelenlévők örömüket fejezték ki, hogy végre van saját lapja az erdélyi magyarörménységnek, s tömegesen iratkoztak fel az előfizetői listára. A lap főszerkesztője úgy véli, hogy a lapnak van létjogosultsága, van rá igény, s ha megerősödik, elképzelhető hogy a mostani 16 oldalnál nagyobb terjedelemben és nagyobb gyakorisággal jelenjen meg.
Bakó Zoltán Székelyhon.ro
2017. január 6.
Erdélyi származású ’56-osok a bitófán
Az 1957 elejére megszilárdulni látszó Kádár-rendszer vérbírói segítségével hozzálátott a még évekig tartó bosszúhadjáratához. Két erdélyi származású forradalmár kivégzésére 1957. január 19-én – hatvan éve – került sor. Szabó Jánost (Zaguzsén, 1897. szeptember 17.–Budapest, 1957. január 19.), a Széna téri jelentős ellenállási csoport parancsnokát mindenki csak Szabó bácsinak szólította. Dudás József (Marosvásárhely, 1912. szeptember 22.–Budapest, 1957. január 19.), a kalandos életű műszaki mérnök ellenmondásos tevékenysége a forradalom radikális szárnyához tartozott, nem ismerte el Nagy Imre kormányát. Szabó János és Dudás József a társadalmi igazság elkötelezett híve volt, sok ezer magyarhoz hasonlóan fegyvert ragadtak, amikor azt tapasztalták, hogy Rákosi–Gerő bandája miatt Magyarország a koncepciós perek és kivégzések, a romló gazdasági helyzet kettős átkának a terhét viseli.
A Krassó-Szörény megyében született, gyermekkorától árvaságra jutott Szabó János 1942-ben telepedett át Budapestre. A sokáig állástalan gépkocsivezető, meggyőződve a pártbeliek önzéséről (nem segítették álláshoz) polgári pártok tagja lett 1947-ig. Sikertelen Nyugatra szökése után, rövid börtönbüntetését letöltve, 1950-től gépkocsivezető. Mivel a jugoszlávok adták vissza 1949-ben, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) 1953-ban kémtevékenységgel vádolta meg, és kilenc hónapi kegyetlen vallatás után engedték szabadon. Meggyőződéssel állt be a Széna téri fegyveresek jelentős budai területeket ellenőrző csapatába 1956. október 26-án, majd parancsnokuk lett. Többnyire fiatal forradalmárok rajongtak nagy bajszú vezérükért. Népszerűségét látva, Dudás József meg akarta bízni valamennyi forradalmi fegyveres csoportosulás ellenőrzésével, amit Szabó bácsi nem vállalt. Csoportja november 4-e után is felvette a harcot a Budapestre betörő szovjet csapatokkal. Miután feloszlatta megfogyatkozott és szétvert csapatát, felesége hiába kérte, hogy tűnjön el. Szabó bácsi ebédelt, amikor november 19-én letartóztatták.
Dudás József mérnök részt vett az erdélyi illegális kommunista párt akcióiban. Több városban élt (Brassó, Kolozsvár) és tevékenykedett. Számos – később vezető – kommunistával ismerkedett meg (Gheorghe Ghorghiu-Dej, Ana Pauker, Mogyorósi Sándor stb.), miután 1933-ban a Temesváron szervezett sztrájk vádlottjaként kilenc év börtönre ítélték. 1939-ben szabadult ki, és a bécsi döntés után Budapestre költözött. Részt vett 1944-ben a németellenes fegyveres ellenállásban, és tagja volt Horthy kormányzó megbízásából a fegyverszüneti tárgyalásokra a Szovjetunióba menesztett küldöttségnek. A kommunista Románia 1951-ben azzal a váddal kéri ki Magyarországtól, hogy besúgó volt, majd 1954-ben visszamehet, mivel nem tudják rábizonyítani. 1956. október 27-én kapcsolódik be a forradalmi mozgalomba. Lelkesítő beszédet mond előbb a Margit hídnál Veress Péter védelmében, majd másnap, 28-án a Széna téri ellenállókat buzdítja a kitartásra. November 2-án a Szabad Nép Blaha Lujza téri székházát foglalja el mintegy 200 fős csapatával. Nem ismeri el a Nagy Imre-kormányt, ezért letartóztatását kezdeményezik. Néhány zavarkeltő megmozdulás után elveszíti tekintélyét emberei előtt, és elhagyják. A megtorlásokat irányító és elrendelő szovjet katonai vezetők Dudás József és Szabó János letartóztatását és fellebbezés lehetősége nélküli halálos ítéletük kimondását követelik a magyar statáriális katonai törvényszéktől. A két hazánkfia a politikai bosszú első áldozata, mártírja volt.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1957 elejére megszilárdulni látszó Kádár-rendszer vérbírói segítségével hozzálátott a még évekig tartó bosszúhadjáratához. Két erdélyi származású forradalmár kivégzésére 1957. január 19-én – hatvan éve – került sor. Szabó Jánost (Zaguzsén, 1897. szeptember 17.–Budapest, 1957. január 19.), a Széna téri jelentős ellenállási csoport parancsnokát mindenki csak Szabó bácsinak szólította. Dudás József (Marosvásárhely, 1912. szeptember 22.–Budapest, 1957. január 19.), a kalandos életű műszaki mérnök ellenmondásos tevékenysége a forradalom radikális szárnyához tartozott, nem ismerte el Nagy Imre kormányát. Szabó János és Dudás József a társadalmi igazság elkötelezett híve volt, sok ezer magyarhoz hasonlóan fegyvert ragadtak, amikor azt tapasztalták, hogy Rákosi–Gerő bandája miatt Magyarország a koncepciós perek és kivégzések, a romló gazdasági helyzet kettős átkának a terhét viseli.
A Krassó-Szörény megyében született, gyermekkorától árvaságra jutott Szabó János 1942-ben telepedett át Budapestre. A sokáig állástalan gépkocsivezető, meggyőződve a pártbeliek önzéséről (nem segítették álláshoz) polgári pártok tagja lett 1947-ig. Sikertelen Nyugatra szökése után, rövid börtönbüntetését letöltve, 1950-től gépkocsivezető. Mivel a jugoszlávok adták vissza 1949-ben, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) 1953-ban kémtevékenységgel vádolta meg, és kilenc hónapi kegyetlen vallatás után engedték szabadon. Meggyőződéssel állt be a Széna téri fegyveresek jelentős budai területeket ellenőrző csapatába 1956. október 26-án, majd parancsnokuk lett. Többnyire fiatal forradalmárok rajongtak nagy bajszú vezérükért. Népszerűségét látva, Dudás József meg akarta bízni valamennyi forradalmi fegyveres csoportosulás ellenőrzésével, amit Szabó bácsi nem vállalt. Csoportja november 4-e után is felvette a harcot a Budapestre betörő szovjet csapatokkal. Miután feloszlatta megfogyatkozott és szétvert csapatát, felesége hiába kérte, hogy tűnjön el. Szabó bácsi ebédelt, amikor november 19-én letartóztatták.
Dudás József mérnök részt vett az erdélyi illegális kommunista párt akcióiban. Több városban élt (Brassó, Kolozsvár) és tevékenykedett. Számos – később vezető – kommunistával ismerkedett meg (Gheorghe Ghorghiu-Dej, Ana Pauker, Mogyorósi Sándor stb.), miután 1933-ban a Temesváron szervezett sztrájk vádlottjaként kilenc év börtönre ítélték. 1939-ben szabadult ki, és a bécsi döntés után Budapestre költözött. Részt vett 1944-ben a németellenes fegyveres ellenállásban, és tagja volt Horthy kormányzó megbízásából a fegyverszüneti tárgyalásokra a Szovjetunióba menesztett küldöttségnek. A kommunista Románia 1951-ben azzal a váddal kéri ki Magyarországtól, hogy besúgó volt, majd 1954-ben visszamehet, mivel nem tudják rábizonyítani. 1956. október 27-én kapcsolódik be a forradalmi mozgalomba. Lelkesítő beszédet mond előbb a Margit hídnál Veress Péter védelmében, majd másnap, 28-án a Széna téri ellenállókat buzdítja a kitartásra. November 2-án a Szabad Nép Blaha Lujza téri székházát foglalja el mintegy 200 fős csapatával. Nem ismeri el a Nagy Imre-kormányt, ezért letartóztatását kezdeményezik. Néhány zavarkeltő megmozdulás után elveszíti tekintélyét emberei előtt, és elhagyják. A megtorlásokat irányító és elrendelő szovjet katonai vezetők Dudás József és Szabó János letartóztatását és fellebbezés lehetősége nélküli halálos ítéletük kimondását követelik a magyar statáriális katonai törvényszéktől. A két hazánkfia a politikai bosszú első áldozata, mártírja volt.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. január 20.
Nincs hírünk Istratéról
Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön tisztje és rövid ideig parancsnoka ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és Száműzöttek Emlékét Ápoló Bizottság (IICCMER) tavaly emelt vádat emberiesség elleni bűncselekmények miatt. A most 88 éves, kegyetlenségéről és hatalmaskodásáról a börtönben Napóleon néven emlegetett, főhadnagyi rangú tiszt hatáskörét meghaladó tettekre ragadtatta magát.
Bár én nem részesültem a specialitásának tekintett, székkel és asztallábbal saját kezűleg végrehajtott ütlegeléseiben, elegen voltak ennek és más sajátos módszereinek megszenvedői. Még egyet említek: egy szűk szekrény terjedelmű, és csak állva tartózkodást megengedő „cellát” olykor két, háttal egymásnak fordított rab lakóhelyéül jelölt ki, akik három napig kenyéren és vízen éltek ebben a helyzetben. Láttam, amikor egyikük szabadult ebből a „dobozból”: járni nem tudott és a mellkasáig eldagadt. Ám azonnal munkába kellett állnia...Ha még ez a gazember valakit érdekel, bemutatom őt. A Suceava megyei Malin faluban született 1929-ben, néhány év elemi iskola után iskolaszolga lett. 1947-ben ifjú kommunistaként szervezi a környék paraszt fiataljait, majd 1948-ban katonának vonul be, a belügyi alakulatokhoz kerül. Elvégzi 1950-ben az altiszti iskolát, majd 1953-ban a tisztit, és alhadnagyként az oneşti-i és cernavodai munkatáborok tisztje. A szamosújvári börtönhöz 1954-ben kerül. Itt ő lesz a halálra ítéltek kivégző osztagának a parancsnoka, 28 halálos ítéletet vezényel le. A börtönparancsnoki megbízatás viszonylag rövid ideig, 1958 februárjától 1959 márciusáig tart. Ismeretlen okból (?) 1962-ben főhadnagyi rangban leszerelik, és kinevezik a szamosújvári tanács végrehajtó bizottsága elnökének. Azonban 1967-ben szépen ívelő karrierje véget ér: a közpénzből tetszése szerint szórakozó és szórakoztató Istratét sikkasztás miatt tíz év börtönbüntetésre ítélik. Akkori „szűkös” élelmezését folyamatos vamzer (börtönbesúgó) tevékenységével javítja fel. Ezt a rendszer számára hasznos szokását különböző munkahelyein akkor is gyakorolja, amikor 1972-ben kiszabadul. Tíz év múlva, 1982-ben költözik a Temes megyei Újpécsre, ahol ma is él.
Mi, akik hatalmaskodását és kegyetlenkedését közvetve vagy közvetlenül megszenvedtük, azt szeretnénk tudni, hogy hol tart a büntetőeljárás napjainkban – vagy megvárják, míg elviszi az ördög?
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön tisztje és rövid ideig parancsnoka ellen a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és Száműzöttek Emlékét Ápoló Bizottság (IICCMER) tavaly emelt vádat emberiesség elleni bűncselekmények miatt. A most 88 éves, kegyetlenségéről és hatalmaskodásáról a börtönben Napóleon néven emlegetett, főhadnagyi rangú tiszt hatáskörét meghaladó tettekre ragadtatta magát.
Bár én nem részesültem a specialitásának tekintett, székkel és asztallábbal saját kezűleg végrehajtott ütlegeléseiben, elegen voltak ennek és más sajátos módszereinek megszenvedői. Még egyet említek: egy szűk szekrény terjedelmű, és csak állva tartózkodást megengedő „cellát” olykor két, háttal egymásnak fordított rab lakóhelyéül jelölt ki, akik három napig kenyéren és vízen éltek ebben a helyzetben. Láttam, amikor egyikük szabadult ebből a „dobozból”: járni nem tudott és a mellkasáig eldagadt. Ám azonnal munkába kellett állnia...Ha még ez a gazember valakit érdekel, bemutatom őt. A Suceava megyei Malin faluban született 1929-ben, néhány év elemi iskola után iskolaszolga lett. 1947-ben ifjú kommunistaként szervezi a környék paraszt fiataljait, majd 1948-ban katonának vonul be, a belügyi alakulatokhoz kerül. Elvégzi 1950-ben az altiszti iskolát, majd 1953-ban a tisztit, és alhadnagyként az oneşti-i és cernavodai munkatáborok tisztje. A szamosújvári börtönhöz 1954-ben kerül. Itt ő lesz a halálra ítéltek kivégző osztagának a parancsnoka, 28 halálos ítéletet vezényel le. A börtönparancsnoki megbízatás viszonylag rövid ideig, 1958 februárjától 1959 márciusáig tart. Ismeretlen okból (?) 1962-ben főhadnagyi rangban leszerelik, és kinevezik a szamosújvári tanács végrehajtó bizottsága elnökének. Azonban 1967-ben szépen ívelő karrierje véget ér: a közpénzből tetszése szerint szórakozó és szórakoztató Istratét sikkasztás miatt tíz év börtönbüntetésre ítélik. Akkori „szűkös” élelmezését folyamatos vamzer (börtönbesúgó) tevékenységével javítja fel. Ezt a rendszer számára hasznos szokását különböző munkahelyein akkor is gyakorolja, amikor 1972-ben kiszabadul. Tíz év múlva, 1982-ben költözik a Temes megyei Újpécsre, ahol ma is él.
Mi, akik hatalmaskodását és kegyetlenkedését közvetve vagy közvetlenül megszenvedtük, azt szeretnénk tudni, hogy hol tart a büntetőeljárás napjainkban – vagy megvárják, míg elviszi az ördög?
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 1.
A szolidaritás ára
Sepsiszentgyörgyön az ‘56-os vándorkiállítás
Pénteken nyitották meg Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban az 1956-os szabadságharc főbb erdélyi vonatkozásait bemutató vándorkiállítást, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében a magyarországi 1956-os Emlékbizottság támogatásával indítottak útjára még a múlt évben. A tárlat a legfőbb szervezkedéseket, csoportokat, valamint azok vezéregyéniségeit mutatja be, továbbá felidézi a pártállam által alkalmazott aránytalanul vad megtorlási folyamatot.
A megjelenteket Kátai Zsuzsánna, az EMNT sepsiszéki elnöke, valamint Sándor Krisztina, a szervezet országos ügyvezető elnöke köszöntötte. Úgy értékelték: a szabadságharc hőseiről nem lehet elégszer beszélni, ugyanakkor az események, történések megismerése kiemelt fontossággal bír a ma élők számára is, hiszen hosszú ideig az akkori hatalom tudatosan igyekezett megakadályozni történelmünk e szeletének pontos megismerését. Kátai Zsuzsanna rámutatott: 1956 hősei a nemzeti szuverenitás visszaszerzéséért harcoltak Budapesten, hogy egy független és szabad országban élhessenek. Az erdélyi ’56 elsősorban a szolidaritásról szólt. Sándor Krisztina szerint a kiállítás vitathatatlan érdeme, hogy kizárólag Erdélyről szól, hiszen míg a szabadságharc magyarországi hőseiről már viszonylag sokat tudni, Moyses Mártonról, Dávid Gyuláról és a többiekről kevés szó esik.
A történelmi visszatekintőről, valamint a kiállítás anyagának ismertetéséről Nagy Éva, a Plugor Sándor Művészeti Líceum oktatója, Rab Sándor, a Székely Mikó Kollégium, valamint a Református Kollégium pedagógusa, történelem szakos tanára gondoskodott. Nagy Éva kitért arra, milyen előzmények vezettek oda, hogy az erdélyi magyarság feltétlen szolidaritással viszonyult a magyarországi eseményekhez, s arra is, hogy a szervezkedések, csoportok tevékenységéhez képest mennyire aránytalanul nagyok voltak a pártállam megtorló intézkedései. Rab Sándor alapos előzményismertetésben beszélt a hallgatóságnak arról az eseményről, amely szerinte a jelenkori magyar történelem egyik tragédiája. Előadását, amelyben a budapesti események és a nemzetközi helyzet is helyet kapott, valamint az erdélyi utórezgések, egy legendássá vált idézettel zárta, amely Borisz Jelcin egykori orosz elnök szájából hangzott el: „A kommunizmus 1956 októberében Budapest utcáin bukott meg.” Puskás Attila egykori politikai fogoly arra emlékeztetett, hogy „Romániában nem léteztek azok a feltételek, amelyek lehetővé tették volna, hogy 1956-ban vagy az elkövetkező két-három évben a rendszer megbuktatása megtörténhessen.” Hozzátette: a diktatúra fenntartása érdekében a pártállam kihasználta a kolozsvári, nagyváradi, székelyföldi, temesvári csoportok sok esetben ártatlan próbálkozásnak tekinthető gesztusait, és államellenes cselekedetek címen koncepciós perek sokaságát gyártotta. A romániai ’56 ezért inkább csak áldozatokról szól, akik életükkel vagy kemény börtönévekkel fizettek azért, hogy a kommunista önkényuralom kellően „le tudja nyomni a társadalom azon rétegeinek a fejét, amelyek tiltakozni akartak volna” – fogalmazott. Puskás Attila a perek hangulatával kapcsolatos személyes tapasztalatairól, és a vádalkotás vérlázító eszközeiről is beszélt.
Zárásként Tánczos András tanár Márai Sándor Mennyből az angyal című versét mondta el.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Sepsiszentgyörgyön az ‘56-os vándorkiállítás
Pénteken nyitották meg Sepsiszentgyörgyön a Míves Házban az 1956-os szabadságharc főbb erdélyi vonatkozásait bemutató vándorkiállítást, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében a magyarországi 1956-os Emlékbizottság támogatásával indítottak útjára még a múlt évben. A tárlat a legfőbb szervezkedéseket, csoportokat, valamint azok vezéregyéniségeit mutatja be, továbbá felidézi a pártállam által alkalmazott aránytalanul vad megtorlási folyamatot.
A megjelenteket Kátai Zsuzsánna, az EMNT sepsiszéki elnöke, valamint Sándor Krisztina, a szervezet országos ügyvezető elnöke köszöntötte. Úgy értékelték: a szabadságharc hőseiről nem lehet elégszer beszélni, ugyanakkor az események, történések megismerése kiemelt fontossággal bír a ma élők számára is, hiszen hosszú ideig az akkori hatalom tudatosan igyekezett megakadályozni történelmünk e szeletének pontos megismerését. Kátai Zsuzsanna rámutatott: 1956 hősei a nemzeti szuverenitás visszaszerzéséért harcoltak Budapesten, hogy egy független és szabad országban élhessenek. Az erdélyi ’56 elsősorban a szolidaritásról szólt. Sándor Krisztina szerint a kiállítás vitathatatlan érdeme, hogy kizárólag Erdélyről szól, hiszen míg a szabadságharc magyarországi hőseiről már viszonylag sokat tudni, Moyses Mártonról, Dávid Gyuláról és a többiekről kevés szó esik.
A történelmi visszatekintőről, valamint a kiállítás anyagának ismertetéséről Nagy Éva, a Plugor Sándor Művészeti Líceum oktatója, Rab Sándor, a Székely Mikó Kollégium, valamint a Református Kollégium pedagógusa, történelem szakos tanára gondoskodott. Nagy Éva kitért arra, milyen előzmények vezettek oda, hogy az erdélyi magyarság feltétlen szolidaritással viszonyult a magyarországi eseményekhez, s arra is, hogy a szervezkedések, csoportok tevékenységéhez képest mennyire aránytalanul nagyok voltak a pártállam megtorló intézkedései. Rab Sándor alapos előzményismertetésben beszélt a hallgatóságnak arról az eseményről, amely szerinte a jelenkori magyar történelem egyik tragédiája. Előadását, amelyben a budapesti események és a nemzetközi helyzet is helyet kapott, valamint az erdélyi utórezgések, egy legendássá vált idézettel zárta, amely Borisz Jelcin egykori orosz elnök szájából hangzott el: „A kommunizmus 1956 októberében Budapest utcáin bukott meg.” Puskás Attila egykori politikai fogoly arra emlékeztetett, hogy „Romániában nem léteztek azok a feltételek, amelyek lehetővé tették volna, hogy 1956-ban vagy az elkövetkező két-három évben a rendszer megbuktatása megtörténhessen.” Hozzátette: a diktatúra fenntartása érdekében a pártállam kihasználta a kolozsvári, nagyváradi, székelyföldi, temesvári csoportok sok esetben ártatlan próbálkozásnak tekinthető gesztusait, és államellenes cselekedetek címen koncepciós perek sokaságát gyártotta. A romániai ’56 ezért inkább csak áldozatokról szól, akik életükkel vagy kemény börtönévekkel fizettek azért, hogy a kommunista önkényuralom kellően „le tudja nyomni a társadalom azon rétegeinek a fejét, amelyek tiltakozni akartak volna” – fogalmazott. Puskás Attila a perek hangulatával kapcsolatos személyes tapasztalatairól, és a vádalkotás vérlázító eszközeiről is beszélt.
Zárásként Tánczos András tanár Márai Sándor Mennyből az angyal című versét mondta el.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. február 12.
Magyarörmény közösségekről szóló kiadványokat mutattak be
Két frissen megjelent kiadványt ismertettek pénteken a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban. Mindkét kiadvány azt hivatott bemutatni, hogy az erdélyi magyarörmények ma is élő közösséget alkotnak.
A szépvízi örmények című kötet az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége kiadásában 2016-ban jelent meg, és a magyarörmény közösségeket bemutató sorozat második könyve. A szépvízi örmény katolikus templom felújítása után kiadott kötet betekintést nyújt a szépvízi örmény közösség történetébe és mai életébe. Az írások szerzői: Bogos Mária, Gál Hunor, Pál Emese, Puskás Attila és Bíró Melinda.
Az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége tavaly decemberben adta ki folyóiratát, Magyarörmény Élő Örökség címmel, Erdélyi hírlap alcímmel az erdélyi magyarörmény közösség és a velük rokonszenvező közönség számára.
„Ez a könyv és a folyóirat létrejötte jócskán továbbmutat azon, hogy majd valamikor a könyvtárakban a kutatóknak több forrásmunkájuk lesz az erdélyi magyarörmény közösség kultúrájával kapcsolatban. A kötet és a folyóirat kijelölt feladata, hogy a magyar és az örmény nemzet évszázadok alatt összefonódott erdélyi kultúráját őrizze és továbbörökítse. Azt a kultúrát, amelyért őseink nagyon sokszor a vérüket adták. Őseink véráldozata arra predesztinál minket és szent kötelességünkké teszi azt, hogy továbbadjuk a következő generációnknak, gyermekeinknek és unokáinknak ezt az örökséget, ezt a szellemi terméket, amit kaptunk őseinktől” – fogalmazott Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről jelen levő Kőrösi Viktor Dávid konzul.
A kötet három jelen levő szerzőjével – Puskás Attila, Bogos Mária, Gál Hunor – Sarány István újságíró beszélgetett. Kérdésére, hogy milyen igény hozta létre az Erdélyi Magyarörmény Szövetséget, Puskás Attila, a szövetség elnöke elmondta, hogy a közösségi igényre válaszoltak, amikor megalapították.
Elsősorban azért, mert a Kárpát-medencében itt él manapság a legnépesebb örmény közösség. Ugyanakkor azt vették észre, hogy az idősebb generáció próbálta éltetni ezt a közösséget, a közép- és fiatalabb generációkhoz tartozók viszont keveset tudtak őseik történetéről, mert a kommunizmus idejében nem lehetett erről beszélni. „Ezt az örökséget elhallgatni történelmi felelőtlenség. De egyedül ezt a hatalmas örökséget nem tudjuk áthagyományozni, és innen jött a szövetség gondolata. Mindenki azt teszi bele ebbe a szövetségbe, amije van: van, aki pályázni tud, van, aki szervezni, van, aki írni. Azért is született a szövetség, hogy valamilyen formában együttesen tudjuk a magyarörménységet a Kárpát-medencében bemutatni.” Rámutatott, arra törekednek, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ez egy élő közösség.
Bogos Mária, a kötet egy másik szerzője arról számolt be a szép számmal jelen levő érdeklődőknek, hogy hogyan kezdte el az örmények történelmét kutatni, mesélt a valamikor Szépvízen működő nyomdáról és kaszinóról is, valamint a magyarörmény közösség szervezeteiről.
A kötetben rövid bevezető található az örménység történetéről, terjedelmesebb írások olvashatók a felújított szépvízi örmény templomról és az örmény temetőről. Gál Hunor elmondta, szerették volna, ha a kiadványok a mának is tudnak üzenni. „Ez egyfajta gyökérkeresés mind a szépvíziek, mind az erdélyi magyarörmények számára. Ezek a kiadványok nekünk szólnak, rólunk szólnak, és mindenki hozzáteheti a kicsi törénését.”
A Magyarörmény Élő Örökség című, Erdélyi hírlap alcímű folyóirat első számát Nagy Gyöngyvér ismertette. A Marosvásárhelyen készülő lap negyedévenként jelenik majd meg, és átfogja az Erdélyben működő magyarörmény szervezeteket. A hírlap az erdéyi magyarörmények szervezeti életét, eseményeit, kultúráját, gasztronómiai hagyományait, múltját és jelenét hivatott bemutatni. Csíkszeredában azt jelenti ez a lap, hogy az itteni örmények is bekapcsolódtak az erdélyi örmény vérkeringésbe – hangsúlyozta Nagy Gyöngyvér.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Két frissen megjelent kiadványt ismertettek pénteken a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban. Mindkét kiadvány azt hivatott bemutatni, hogy az erdélyi magyarörmények ma is élő közösséget alkotnak.
A szépvízi örmények című kötet az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége kiadásában 2016-ban jelent meg, és a magyarörmény közösségeket bemutató sorozat második könyve. A szépvízi örmény katolikus templom felújítása után kiadott kötet betekintést nyújt a szépvízi örmény közösség történetébe és mai életébe. Az írások szerzői: Bogos Mária, Gál Hunor, Pál Emese, Puskás Attila és Bíró Melinda.
Az Erdélyi Magyarörmények Szövetsége tavaly decemberben adta ki folyóiratát, Magyarörmény Élő Örökség címmel, Erdélyi hírlap alcímmel az erdélyi magyarörmény közösség és a velük rokonszenvező közönség számára.
„Ez a könyv és a folyóirat létrejötte jócskán továbbmutat azon, hogy majd valamikor a könyvtárakban a kutatóknak több forrásmunkájuk lesz az erdélyi magyarörmény közösség kultúrájával kapcsolatban. A kötet és a folyóirat kijelölt feladata, hogy a magyar és az örmény nemzet évszázadok alatt összefonódott erdélyi kultúráját őrizze és továbbörökítse. Azt a kultúrát, amelyért őseink nagyon sokszor a vérüket adták. Őseink véráldozata arra predesztinál minket és szent kötelességünkké teszi azt, hogy továbbadjuk a következő generációnknak, gyermekeinknek és unokáinknak ezt az örökséget, ezt a szellemi terméket, amit kaptunk őseinktől” – fogalmazott Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa részéről jelen levő Kőrösi Viktor Dávid konzul.
A kötet három jelen levő szerzőjével – Puskás Attila, Bogos Mária, Gál Hunor – Sarány István újságíró beszélgetett. Kérdésére, hogy milyen igény hozta létre az Erdélyi Magyarörmény Szövetséget, Puskás Attila, a szövetség elnöke elmondta, hogy a közösségi igényre válaszoltak, amikor megalapították.
Elsősorban azért, mert a Kárpát-medencében itt él manapság a legnépesebb örmény közösség. Ugyanakkor azt vették észre, hogy az idősebb generáció próbálta éltetni ezt a közösséget, a közép- és fiatalabb generációkhoz tartozók viszont keveset tudtak őseik történetéről, mert a kommunizmus idejében nem lehetett erről beszélni. „Ezt az örökséget elhallgatni történelmi felelőtlenség. De egyedül ezt a hatalmas örökséget nem tudjuk áthagyományozni, és innen jött a szövetség gondolata. Mindenki azt teszi bele ebbe a szövetségbe, amije van: van, aki pályázni tud, van, aki szervezni, van, aki írni. Azért is született a szövetség, hogy valamilyen formában együttesen tudjuk a magyarörménységet a Kárpát-medencében bemutatni.” Rámutatott, arra törekednek, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ez egy élő közösség.
Bogos Mária, a kötet egy másik szerzője arról számolt be a szép számmal jelen levő érdeklődőknek, hogy hogyan kezdte el az örmények történelmét kutatni, mesélt a valamikor Szépvízen működő nyomdáról és kaszinóról is, valamint a magyarörmény közösség szervezeteiről.
A kötetben rövid bevezető található az örménység történetéről, terjedelmesebb írások olvashatók a felújított szépvízi örmény templomról és az örmény temetőről. Gál Hunor elmondta, szerették volna, ha a kiadványok a mának is tudnak üzenni. „Ez egyfajta gyökérkeresés mind a szépvíziek, mind az erdélyi magyarörmények számára. Ezek a kiadványok nekünk szólnak, rólunk szólnak, és mindenki hozzáteheti a kicsi törénését.”
A Magyarörmény Élő Örökség című, Erdélyi hírlap alcímű folyóirat első számát Nagy Gyöngyvér ismertette. A Marosvásárhelyen készülő lap negyedévenként jelenik majd meg, és átfogja az Erdélyben működő magyarörmény szervezeteket. A hírlap az erdéyi magyarörmények szervezeti életét, eseményeit, kultúráját, gasztronómiai hagyományait, múltját és jelenét hivatott bemutatni. Csíkszeredában azt jelenti ez a lap, hogy az itteni örmények is bekapcsolódtak az erdélyi örmény vérkeringésbe – hangsúlyozta Nagy Gyöngyvér.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2017. március 4.
A népművelés szolgálatában
Kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola
Kovászna kis város, de nem szűkölködik közművelődési eseményekben. Az ajánlat nagy, sokszor egymásra is tevődnek az események. A Kádár László Képtárban egymást követik a tárlatok, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub mágnesként vonzza a literatúra kedvelőit, több színtársulat, kórus, zenekar, tánccsoport tart előadásokat, az egyházközösségek a kulturális életből is kiveszik részüket, a művelődési központ megnyitása új színfoltot vitt a város életébe, szellemiségét gazdagítja a Fábián Ernő Népfőiskola is. Vezetőjével, Balogh Zoltánnal, a kovásznai belvárosi egyházközség lelkipásztorával, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk a kör tevékenységéről.
A kovásznai népfőiskola a kilencvenes évek elejétől működik a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület fiókintézményeként. Célja, hogy a kovásznai közösség rálátást kapjon a világban történő nagy eseményekre, nagyjaink, történelmünk jeles évfordulóira. Ugyanakkor figyelemmel követik az anyaországuktól elszakadt kisebbségek körüli történéseket is. Fontos, hogy felszínre kerüljenek a magyarság aktuális fájdalmai, nehézségei – számolt be az esperes. A népfőiskola ajtaja bárki előtt nyitva áll, az előadásokra minden hónap első keddjének délutánján kerül sor a városi művelődési házban (korábban hétfő volt a megszokott időpont). Állandó hallgatói köre mintegy ötven személyre tehető, de az előadások függvényében mindig vannak jelen újabb érdeklődők is. Az előadásokat plakátokkal, személyre szóló meghívókkal, a sajtóban népszerűsítik. Örvendetes, hogy a fiatalság is fogékony a népfőiskola ajánlata iránt, a mindennapok nagy taposómalmában, az örök rohanásban is tudnak időt szakítani egy-egy előadásra. Az ifjak a történelem iránt érzékenyek nagyon – méltatta a fiatalok hozzáállását Balogh Zoltán. Épp ezért számos előadást szentelnek a „történelem helyreállításának”, így a népfőiskolán egészen más megvilágításban ismerhetik meg a történelmet, mint azzal az iskolai oktatásban szembesülhetnek. A hagyományőrzés, a régészeti kutatások eredményeinek bemutatása, a magyarság eredetének boncolgatása ugyancsak a kedvelt témák közé tartozik, a sorból nem maradhat ki Kőrösi Csoma Sándor életműve sem. Az elmúlt évben olyan személyiségek voltak a meghívottak között, mint Marosán Csaba kolozsvári színész, Czeglédi Katalin nyelvész, nyelvészeti-őstörténész, az altajisztika doktora, nyelvtanár, Csinta Samu újságíró, Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, Balázs Lajos egyetemi docens, Jánó Mihály művészettörténész, Székely Zsolt régész, Szekeres Attila István heraldikus, Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Raffay Ernő történész professzor, Mandics György tanár, költő, író, újságíró, esszéíró, rovásíráskutató, Puskás Attila nyugalmazott tanár. Szorosan együttműködnek a népművelésben részt vállaló civil szervezetekkel, valamint a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, a Székely Nemzeti Múzeummal.
Idénre is vannak már konkrét tervek. Március idusában Marosvásárhelyről hoznak előadást, hagyományőrző csoport fellépésével egybekötve a forradalom körüli események kerülnek a középpontba. Ezt követően a Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kapcsolódóan a Csoma-kutatások kerülnek előtérbe. Nagy tervet is dédelget Balogh Zoltán: a Balassi Intézet által korábban nagyvárosokba elvitt történelmi előadás-sorozatát szeretné Kovásznára csalogatni. Hiába végez közművelődési munkát, a kovásznai népfőiskola sem mentesül az anyagi háttér biztosításának körülményességétől. Fel kell vállalni az előadók utazási költségeit, szállás-kiadásait. Kevés tagsági díj folyik be a kasszába, a pályázati úton elnyert pénzek jelentik a másik jövedelemforrást. A pályázatok elkészítését a Kőrösi-egyesület elnöke, Gazda József nyugalmazott tanár korát meghazudtoló lendülettel vállalja, bonyolítja le – emelte ki Balogh Zoltán. A terhek vállalásában azonban számíthatnak a barátokra, önkéntesekre, akik saját otthonukba fogadják be a vendég előadókat, megosztják velük asztalukat is – értékelte a közösségi hozzáállást az esperes.
Kovászna lakosságának hozzáállása arra ösztönöz, hogy minden körülmények között folytatni kell a népfőiskolában zajló munkát, tovább kell vinni a már hagyományosnak mondható népművelési feladatot – zárta a beszélgetést Balogh Zoltán.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola
Kovászna kis város, de nem szűkölködik közművelődési eseményekben. Az ajánlat nagy, sokszor egymásra is tevődnek az események. A Kádár László Képtárban egymást követik a tárlatok, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub mágnesként vonzza a literatúra kedvelőit, több színtársulat, kórus, zenekar, tánccsoport tart előadásokat, az egyházközösségek a kulturális életből is kiveszik részüket, a művelődési központ megnyitása új színfoltot vitt a város életébe, szellemiségét gazdagítja a Fábián Ernő Népfőiskola is. Vezetőjével, Balogh Zoltánnal, a kovásznai belvárosi egyházközség lelkipásztorával, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk a kör tevékenységéről.
A kovásznai népfőiskola a kilencvenes évek elejétől működik a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület fiókintézményeként. Célja, hogy a kovásznai közösség rálátást kapjon a világban történő nagy eseményekre, nagyjaink, történelmünk jeles évfordulóira. Ugyanakkor figyelemmel követik az anyaországuktól elszakadt kisebbségek körüli történéseket is. Fontos, hogy felszínre kerüljenek a magyarság aktuális fájdalmai, nehézségei – számolt be az esperes. A népfőiskola ajtaja bárki előtt nyitva áll, az előadásokra minden hónap első keddjének délutánján kerül sor a városi művelődési házban (korábban hétfő volt a megszokott időpont). Állandó hallgatói köre mintegy ötven személyre tehető, de az előadások függvényében mindig vannak jelen újabb érdeklődők is. Az előadásokat plakátokkal, személyre szóló meghívókkal, a sajtóban népszerűsítik. Örvendetes, hogy a fiatalság is fogékony a népfőiskola ajánlata iránt, a mindennapok nagy taposómalmában, az örök rohanásban is tudnak időt szakítani egy-egy előadásra. Az ifjak a történelem iránt érzékenyek nagyon – méltatta a fiatalok hozzáállását Balogh Zoltán. Épp ezért számos előadást szentelnek a „történelem helyreállításának”, így a népfőiskolán egészen más megvilágításban ismerhetik meg a történelmet, mint azzal az iskolai oktatásban szembesülhetnek. A hagyományőrzés, a régészeti kutatások eredményeinek bemutatása, a magyarság eredetének boncolgatása ugyancsak a kedvelt témák közé tartozik, a sorból nem maradhat ki Kőrösi Csoma Sándor életműve sem. Az elmúlt évben olyan személyiségek voltak a meghívottak között, mint Marosán Csaba kolozsvári színész, Czeglédi Katalin nyelvész, nyelvészeti-őstörténész, az altajisztika doktora, nyelvtanár, Csinta Samu újságíró, Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, Balázs Lajos egyetemi docens, Jánó Mihály művészettörténész, Székely Zsolt régész, Szekeres Attila István heraldikus, Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Raffay Ernő történész professzor, Mandics György tanár, költő, író, újságíró, esszéíró, rovásíráskutató, Puskás Attila nyugalmazott tanár. Szorosan együttműködnek a népművelésben részt vállaló civil szervezetekkel, valamint a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, a Székely Nemzeti Múzeummal.
Idénre is vannak már konkrét tervek. Március idusában Marosvásárhelyről hoznak előadást, hagyományőrző csoport fellépésével egybekötve a forradalom körüli események kerülnek a középpontba. Ezt követően a Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kapcsolódóan a Csoma-kutatások kerülnek előtérbe. Nagy tervet is dédelget Balogh Zoltán: a Balassi Intézet által korábban nagyvárosokba elvitt történelmi előadás-sorozatát szeretné Kovásznára csalogatni. Hiába végez közművelődési munkát, a kovásznai népfőiskola sem mentesül az anyagi háttér biztosításának körülményességétől. Fel kell vállalni az előadók utazási költségeit, szállás-kiadásait. Kevés tagsági díj folyik be a kasszába, a pályázati úton elnyert pénzek jelentik a másik jövedelemforrást. A pályázatok elkészítését a Kőrösi-egyesület elnöke, Gazda József nyugalmazott tanár korát meghazudtoló lendülettel vállalja, bonyolítja le – emelte ki Balogh Zoltán. A terhek vállalásában azonban számíthatnak a barátokra, önkéntesekre, akik saját otthonukba fogadják be a vendég előadókat, megosztják velük asztalukat is – értékelte a közösségi hozzáállást az esperes.
Kovászna lakosságának hozzáállása arra ösztönöz, hogy minden körülmények között folytatni kell a népfőiskolában zajló munkát, tovább kell vinni a már hagyományosnak mondható népművelési feladatot – zárta a beszélgetést Balogh Zoltán.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 21.
Beszélő irodalom a Szent György Napokon
Magyarországi alkotók, helyi szerzők és a kortárs román irodalom szereplői is jelen lesznek a szombaton kezdődő Szent György Napokon. A városünnep keretében az alkotók részvételével mutatják be a Kojot című, Kostyál Márk rendezte új magyar filmdrámát.
Tartalmi változatosság, sokszínűség jellemzi az idei Szent György Napok irodalmi kínálatát. A szervezők igyekeztek egyensúlyt biztosítani: a meghívottak között egyformán jelen vannak magyarországi alkotók, helyi szerzők és a román kortárs irodalom meghatározó szereplői – összegezte csütörtöki sajtótájékoztatóján Szonda Szabolcs.
Az április 22. és 30. között szervezendő, 26. városnapok kulturális hetének társszervezője, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója leszögezte, mérvadó szerzőket hívtak meg, igyekeznek olyan jelenségeket, tematikai és szerzői vonulatokat felmutatni, amelyek meghatározóak jelenleg az irodalomban. A régió kultúrtörténete szempontjából két fontos kötetet mutatnak be: Puskás Attila Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, valamint Nagy Lajos Orvosainkra emlékezünk című könyvét.
A beszélő irodalom sorozatban Németh Gábor író, forgatókönyvíró és Kemény István író visszatérő vendégek, a két József Attila-díjas szerzővel Szegő János kritikus, szerkesztő beszélget. Az eseményeken nemcsak az alkotók műhelyébe, műveire engednek betekintést, hanem kontextusba is helyezik az alkotásokat. A román kortárs irodalom két jeles képviselője, Simona Popescu és Cristian Teodorescu mutatkoznak be a sepsiszentgyörgyieknek, velük Adrian Lăcătuș irodalomkritikus beszélget.
Szonda Szabolcs hangsúlyozta, az elmúlt években sikeresen próbálkoztak a műfajok elegyítésével, idén a ConTeiner sorozatban lesz KocsmaBeat zenés felolvasóest Czinki Ferenc magyarországi íróval, bemutatkozik Kiss Tibor Noé transznemű író és Paul Arva Mină de gânduri című kötete alapján zenés irodalmi előadásra kerül sor. A Szent György Napok kulturális hete szombaton kezdődik, a nyitó hangverseny a QueenClassics by Vlad Maistorovici lesz a Bukaresti Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A részletes program megtalálható a Szentgyörgynapok.ro honlapon.
Közönségtalálkozó a Kojot című film alkotóival
A Szent György Napok keretében szombaton 20 órától láthatja a közönség a Kojot című magyar filmdrámát a Cityplex Művész Moziban. A vetítést követően közönségtalálkozót tartanak az alkotókkal, jelen lesz: Kostyál Márk rendező és a filmben szereplő két sepsiszentgyörgyi színész: Mátray László és Orbán Levente. A beszélgetést Jakab-Benke Nándor filmkritikus vezeti. Jegyek elővételben a Művész Mozi by Cityplex jegypénztárában kaphatók. A Kojotot vasárnap 17 órától és hétfőn 20.30-tól is megtekinthetik az érdeklődők.
„Fülledt forróság, kisvárosi sivárság, kimondatlan társadalmi problémák, hierarchiaharcok. Ez Tűzkő városa, valahol Magyarországon, valamikor mostanában. Ide érkezik Misi, aki megörökölte nagyapja házát és birtokát. Misi kiábrándult, frusztrált, folyton menekülő fiatal, aki nem találja a szerepét az életében, munkájában, párkapcsolatában. Misi nekikezd a ház építésének néhány segítőjével, de ez sérti a környék oligarcháinak érdekeit. Súlyos harc kezdődik a földért, a szerelemért, az életért. Misi minden szempontból igazi kojottá, prérifarkassá válik. A Kojot egy igazi easternfilm, különleges képi világgal” – olvasható Kostyál Márk alkotásáról.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
Magyarországi alkotók, helyi szerzők és a kortárs román irodalom szereplői is jelen lesznek a szombaton kezdődő Szent György Napokon. A városünnep keretében az alkotók részvételével mutatják be a Kojot című, Kostyál Márk rendezte új magyar filmdrámát.
Tartalmi változatosság, sokszínűség jellemzi az idei Szent György Napok irodalmi kínálatát. A szervezők igyekeztek egyensúlyt biztosítani: a meghívottak között egyformán jelen vannak magyarországi alkotók, helyi szerzők és a román kortárs irodalom meghatározó szereplői – összegezte csütörtöki sajtótájékoztatóján Szonda Szabolcs.
Az április 22. és 30. között szervezendő, 26. városnapok kulturális hetének társszervezője, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója leszögezte, mérvadó szerzőket hívtak meg, igyekeznek olyan jelenségeket, tematikai és szerzői vonulatokat felmutatni, amelyek meghatározóak jelenleg az irodalomban. A régió kultúrtörténete szempontjából két fontos kötetet mutatnak be: Puskás Attila Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, valamint Nagy Lajos Orvosainkra emlékezünk című könyvét.
A beszélő irodalom sorozatban Németh Gábor író, forgatókönyvíró és Kemény István író visszatérő vendégek, a két József Attila-díjas szerzővel Szegő János kritikus, szerkesztő beszélget. Az eseményeken nemcsak az alkotók műhelyébe, műveire engednek betekintést, hanem kontextusba is helyezik az alkotásokat. A román kortárs irodalom két jeles képviselője, Simona Popescu és Cristian Teodorescu mutatkoznak be a sepsiszentgyörgyieknek, velük Adrian Lăcătuș irodalomkritikus beszélget.
Szonda Szabolcs hangsúlyozta, az elmúlt években sikeresen próbálkoztak a műfajok elegyítésével, idén a ConTeiner sorozatban lesz KocsmaBeat zenés felolvasóest Czinki Ferenc magyarországi íróval, bemutatkozik Kiss Tibor Noé transznemű író és Paul Arva Mină de gânduri című kötete alapján zenés irodalmi előadásra kerül sor. A Szent György Napok kulturális hete szombaton kezdődik, a nyitó hangverseny a QueenClassics by Vlad Maistorovici lesz a Bukaresti Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A részletes program megtalálható a Szentgyörgynapok.ro honlapon.
Közönségtalálkozó a Kojot című film alkotóival
A Szent György Napok keretében szombaton 20 órától láthatja a közönség a Kojot című magyar filmdrámát a Cityplex Művész Moziban. A vetítést követően közönségtalálkozót tartanak az alkotókkal, jelen lesz: Kostyál Márk rendező és a filmben szereplő két sepsiszentgyörgyi színész: Mátray László és Orbán Levente. A beszélgetést Jakab-Benke Nándor filmkritikus vezeti. Jegyek elővételben a Művész Mozi by Cityplex jegypénztárában kaphatók. A Kojotot vasárnap 17 órától és hétfőn 20.30-tól is megtekinthetik az érdeklődők.
„Fülledt forróság, kisvárosi sivárság, kimondatlan társadalmi problémák, hierarchiaharcok. Ez Tűzkő városa, valahol Magyarországon, valamikor mostanában. Ide érkezik Misi, aki megörökölte nagyapja házát és birtokát. Misi kiábrándult, frusztrált, folyton menekülő fiatal, aki nem találja a szerepét az életében, munkájában, párkapcsolatában. Misi nekikezd a ház építésének néhány segítőjével, de ez sérti a környék oligarcháinak érdekeit. Súlyos harc kezdődik a földért, a szerelemért, az életért. Misi minden szempontból igazi kojottá, prérifarkassá válik. A Kojot egy igazi easternfilm, különleges képi világgal” – olvasható Kostyál Márk alkotásáról.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 26.
Családi történetbe ágyazott történelem (Bemutatták Puskás Attila könyvét)
Visszafogott családi történet, de egyben kor- és kórrajz is Puskás Attila Utak és ösvények című, a Háromszékben részletekben megjelent önéletrajzi írásainak kibővített, kiegészített gyűjteményes kötete, amelyet a szerző és Ferencz Csaba, a könyv szerkesztője tegnap délután mutatott be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
A 20. század nehéz körülményeket teremtett a megélhetéshez, főként az olyan polgári értéket valló és képviselő családok számára, mint a Puskás család, mely az értelmiség valós szerepét vállalta – holott a két világégés, majd a kommunista rendszer nem kedvezett a közösségi szerepvállalásnak. Az átélt borzalmak ellenére mégis visszafogott családi történet a Puskás Attiláé, de visszafogott olyan szempontból is, hogy emlékezéseiben saját kálváriáját a szerző nem akarta előtérbe helyezni – mondta felvezetőjében Ferencz Csaba. Az évek során a lapunkban megjelent írásainak személyes hangvételét sokan kifogásolták, reagált Puskás Attila, de véleménye szerint ha valaki környezetéről ír, azt csakis őszintén tegye – vagy egyáltalán. Könyvének első része kolozsvári gyerek- és fiatalkorát mutatja be, a „csendes Petőfi utcát”, amely most nagyon forgalmas és Avram Iancunak hívják, ez az előzmény szükséges volt annak megértéséhez, miért nem tudta a kommunista politikai rendőrség megtörni azt a családot, amelynek négy tagját üldözte – mondta Puskás Attila. „A szeku tevékenysége kipukkadt lufi volt, olyan embereket tartottak félelemben, akik a rendszer ellen nem tettek semmit. Mi és még sok százezer ember azt a szerepet töltöttük be, hogy a többi milliók befogják szájukat, látva meghurcoltatásunkat, vakon engedelmeskedjenek, és ne is próbáljanak lázadni”, osztotta meg következtetését Puskás Attila, akit 1959-ben a csíkszeredai tanár-diák koncepciós per fővádlottjaként húsz év kényszermunkára ítéltek. Akik politikai börtönökből szabadultak, értékes emberei voltak a Securitaténak, megpróbálták beszervezni őket – aki ellenállt, mint Puskás Attila is, azt a rendszer összeomlásáig megfigyelték. „Homályos sejtés mindenkiben volt arról, hogy minden lépését követik, körbe voltunk véve besúgókkal, volt köztük olyan ostoba is, akiről tudtuk, hogy a szekunak dolgozik, de a valóságot az egykori megfigyelési dossziéink megismerése fedte fel” – mondta. Kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér – ő egyetlen ilyen emberrel találkozott. „Pedig az egykori besúgók, szekus tisztek itt élnek közöttünk, nem is törődnek azzal, hogy megbocsátunk-e vagy sem, holott ezek az emberek nagy kárt okoztak a társadalomban, nekik nagyon sokan »köszönhetik«, hogy börtönbe kerültek” – jegyezte meg. Puskás Attila Utak és ösvények című könyve többek közt ezek miatt a részletek miatt is hiánypótló, hiszen kevesen vállalkoztak ez idáig arra, hogy feldolgozzák saját, illetve családjuk megfigyelési dossziéját – összegzett Ferencz Csaba. Az „utolsó szó jogán” pedig a szerző arra biztatott, mindenkit írja meg önéletrajzát, hiszen „saját életünk is történelem lesz”, mondta, hozzátéve: ő maga is ezzel a szándékkal írta meg könyvét.
Váry O. Péter
Puskás Attila: Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Visszafogott családi történet, de egyben kor- és kórrajz is Puskás Attila Utak és ösvények című, a Háromszékben részletekben megjelent önéletrajzi írásainak kibővített, kiegészített gyűjteményes kötete, amelyet a szerző és Ferencz Csaba, a könyv szerkesztője tegnap délután mutatott be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
A 20. század nehéz körülményeket teremtett a megélhetéshez, főként az olyan polgári értéket valló és képviselő családok számára, mint a Puskás család, mely az értelmiség valós szerepét vállalta – holott a két világégés, majd a kommunista rendszer nem kedvezett a közösségi szerepvállalásnak. Az átélt borzalmak ellenére mégis visszafogott családi történet a Puskás Attiláé, de visszafogott olyan szempontból is, hogy emlékezéseiben saját kálváriáját a szerző nem akarta előtérbe helyezni – mondta felvezetőjében Ferencz Csaba. Az évek során a lapunkban megjelent írásainak személyes hangvételét sokan kifogásolták, reagált Puskás Attila, de véleménye szerint ha valaki környezetéről ír, azt csakis őszintén tegye – vagy egyáltalán. Könyvének első része kolozsvári gyerek- és fiatalkorát mutatja be, a „csendes Petőfi utcát”, amely most nagyon forgalmas és Avram Iancunak hívják, ez az előzmény szükséges volt annak megértéséhez, miért nem tudta a kommunista politikai rendőrség megtörni azt a családot, amelynek négy tagját üldözte – mondta Puskás Attila. „A szeku tevékenysége kipukkadt lufi volt, olyan embereket tartottak félelemben, akik a rendszer ellen nem tettek semmit. Mi és még sok százezer ember azt a szerepet töltöttük be, hogy a többi milliók befogják szájukat, látva meghurcoltatásunkat, vakon engedelmeskedjenek, és ne is próbáljanak lázadni”, osztotta meg következtetését Puskás Attila, akit 1959-ben a csíkszeredai tanár-diák koncepciós per fővádlottjaként húsz év kényszermunkára ítéltek. Akik politikai börtönökből szabadultak, értékes emberei voltak a Securitaténak, megpróbálták beszervezni őket – aki ellenállt, mint Puskás Attila is, azt a rendszer összeomlásáig megfigyelték. „Homályos sejtés mindenkiben volt arról, hogy minden lépését követik, körbe voltunk véve besúgókkal, volt köztük olyan ostoba is, akiről tudtuk, hogy a szekunak dolgozik, de a valóságot az egykori megfigyelési dossziéink megismerése fedte fel” – mondta. Kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér – ő egyetlen ilyen emberrel találkozott. „Pedig az egykori besúgók, szekus tisztek itt élnek közöttünk, nem is törődnek azzal, hogy megbocsátunk-e vagy sem, holott ezek az emberek nagy kárt okoztak a társadalomban, nekik nagyon sokan »köszönhetik«, hogy börtönbe kerültek” – jegyezte meg. Puskás Attila Utak és ösvények című könyve többek közt ezek miatt a részletek miatt is hiánypótló, hiszen kevesen vállalkoztak ez idáig arra, hogy feldolgozzák saját, illetve családjuk megfigyelési dossziéját – összegzett Ferencz Csaba. Az „utolsó szó jogán” pedig a szerző arra biztatott, mindenkit írja meg önéletrajzát, hiszen „saját életünk is történelem lesz”, mondta, hozzátéve: ő maga is ezzel a szándékkal írta meg könyvét.
Váry O. Péter
Puskás Attila: Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017 Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 17.
Hírközlési kismúzeum – az élő csoda (Puskás Tivadar emléke Sepsiszentgyörgyön)
Hírközlési kismúzeum működik Sepsiszentgyörgyön a Puskás Tivadar Szakközépiskolában. A létesítményt 2016. szeptember 17-én avatták. Atyja Csáky Ernő villamosmérnök (fotó), nyugalmazott hírközlési katonatiszt, az iskola volt oktatója, a szó jó értelmében vett megszállott gyűjtő. A Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeum a névadó mérnök-feltalálónak állít emléket, bemutatja a híradás és a háromszéki rádióamatőr mozgalom történetét, Sepsiszentgyörgy posta- és távközléstörténetét, a sepsibodoki katonai egység hírközlő részlegének berendezéseit. Közel öt évtizedes gyűjtőmunka eredménye, számos szakemberrel konzultálva Csáky Ernő öt évet dolgozott azon, hogy felszerelje.
Színfolt a városban
Demeter Dávid iskolaigazgató lelkesen magyarázza: minden egyes intézmény keresi helyét a jelenlegi társadalomban, ők is. Az iskola profilja elektronika, elektrotechnika, számítástechnika, hírközlés, és szerencsés alakom adódott, amikor tanáruk óriási magángyűjteményét felajánlotta az iskolát támogató Puskás Tivadar Művelődési, Műszaki-Tudományos Alapítványnak múzeum létesítésére. Igyekezett úgy összeállítani, hogy múzeum mellett oktatásra is lehessen használni a berendezéseket, amelyek nagyrészt üzemképesek, ki lehet azokat próbálni. Tehát interaktív múzeum. Világunk felgyorsult az informatikával, internettel, mindenhez hozzá lehet férni, ha a diákot valami érdekli, utánanézhet, mondja az igazgató, hozzátéve, a tanárnak inkább irányítania kell őket, hogy dolgozzanak, keressék meg az információt. Ezt szolgálja a távközlési múzeum is, amely színfolt a város életében. Kinőheti magát, az iskola jelképe, mai szóval az iskola brandje lehet. A következőkben a múzeumra szeretnének építeni, felhasználni pályázatoknál, versenyek szervezésénél. Az igazgató minden érdeklődőt hív, nézzék meg, próbálják ki, főleg a tanárok tartsanak ott fizika- vagy műszakinevelés-órát.
A névadóról
A kismúzeum első részében Puskás Tivadar (1844–1893) életútját, munkásságát, emlékezetét bemutató tárlat látható. Ennek gazdája Puskás Attila sepsiszentgyörgyi biológus, szakíró. Érdeklődésünkre pontosított: nem közvetlen rokonok, csupán mindkettejük családja ugyanahhoz a ditrói Puskás nemzetséghez tartozik. Puskás Attila ismerteti a két folyosón elhelyezett tárlat anyagát: Puskás Tivadar eredetét, családfáját, életútját, emlékének ápolását, megvalósításait láthatjuk pannókon. Az érdeklődők filmet is megtekinthetnek a feltaláló munkásságáról.
Élő gyűjtemény
A továbbiakban Csáky Ernő mutatja be a múzeumot. Órákon át vezet, mesél, magyaráz. Minden tárgynak saját története van, s a gyűjtő az érdekesebbeket megosztja a látogatóval. Aztán a kézbe vett daraboknál mutatja, hogyan működnek, és tessékel, próbáljuk ki. A „gazda” sokat beüzemel közülük. Igazi élő múzeum ez.
A nagyterembe lépve elsőként a távközlés fejlődéstörténetét láthatjuk. A számítógépek története, az informatika szerepe követhető az emberi távközlés fejlődésében. Legelöl a műszaki informatikai eszközök láthatóak, amelyeket az idők folyamán használtak az emberek. Ennek kettős célja van, mondja vezetőnk: a gyerekek, akik nem tudják, hogyan nézett ki a lemezjátszó, megtekinthetik, vagy azt, hogy a kicsi számítógép milyen hatalmas műszaki eszköztárt helyettesít. Telefon, fax, mobiltelefon, fényképezőgép, vetítőgép, sokszorosító, televízió, videólejátszó, magnó, kazettásmagnó-készülékek sorakoznak tovább. A fiatalok nem ismerik a bakelitlemezt, de a felnőttek közül is kevesen láttak eredeti szénlemezt, amely szintén adathordozó. Megnézhető, megtapogatható.
A nagyteremben több mint félezer távközlési berendezést, rádiókészülékeket, mérő- és ellenőrző berendezéseket, hangrögzítő és -visszaadó készülékeket, első és második világháborús hírközlő berendezéseket, theatrophont, telefonhírmondót, rádiós kabint, őstelefonközpontot láthatunk. Ezek 90 százaléka működőképes. Csáky Ernő jó párat bemutat, kipróbál vagy kipróbáltat. Lehet jelt adni és venni, mérni és egy-egy eszköz hatását, teljesítményét megtapasztalni. Tehát interaktív kiállítás, élő technikatörténeti gyűjtemény ez. A fizikai, elektronikai kísérleteken kívül mindezeket rövidfilmeken is meg lehet nézni. A tárlat végigköveti a híradás történetét a kezdetektől napjainkig, bemutatja az informatika és számítástechnika szerepét a távközlésben és az emberi kommunikáció fejlődésében. Megismerhető a számoló- és számítógépek története, az ókor és a középkor hírközlése, majd a villamosság szerepe a hírközlésben. Távírógépek, különböző telefonok fejlettségi korszaknak megfelelően, megtudhatjuk, mi a rádióhullámok szerepe a hírközlésben. Megismerkedhetünk dr. Károly Iréneusz József (1854–1929) premontrei szerzetessel, fizikussal, aki a rádiótechnika úttörője volt. Már hónapokkal Popov és Marconi előtt használta a rádióhullámokat a hírközlésben. Láthatjuk laboratóriumát és készülékeit.
A Titanic tragédiája
Aztán egy érdekesség: az elsüllyedhetetlennek tartott Titanic luxushajó 1912. évi katasztrófáját idézhetjük fel a mintegy óceánjáró rádiósszobájában, tulajdonképpen a Marconi-féle adó-vevő működőképes másolatát kipróbálva. Visszahallgathatjuk a leadott S. O. S. jeleket, amelyekkel a süllyedő hajóról segítséget hívtak, s ez hozzájárult hatszáz ember megmeneküléséhez. Egy kisfilmen a tragédiát is bemutatják, egy korabeli túlélő csecsemő idős korában mesél az átéltekről. Egy részleg a katonai távközlés titkaival ismertet meg. A Varsói Szerződés keretében használt kis teljesítményű és kis kapacitású távközlő eszközöket láthatunk. Aki még teljesített katonai szolgálatot, ráismerhet néhány készülékre, legfőképpen a tábori telefonra. A háromszéki rádióamatőr-mozgalmat eleveníti fel egy másik részleg. Megismerkedhetünk a morzeábécével, és kipróbálhatók különböző készülékek.
Csáky Ernő bemutatja a theatrophont. A telefonhírmondó elődje volt, amelyet az 1880-as években készítettek Amerikában és Európában. A mikrofon korszerűsítése után a színházi műsorok távolsági közvetítésére használták. Ki lehet próbálni egy 1880-as párizsi theatrophont. Következik a telefonhírmondó, amely az előbbi korszerűsített változata, az első beszélő újság, Puskás Tivadar hírközlő találmánya, 1893. február 15-én szólalt meg először, a következő szavakkal: „Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, amely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul.” Önálló vezetékhálózata akkor még nem volt, így adásait csak a telefonállomásokon át hallgathatták. Egy hónappal később a telefonhírmondó már a március 16-án elhunyt Puskás Tivadar halálhírét közvetítette. Az érdeklődő fülhallgatóval hallgathatja a bejátszott híreket. Aztán ott van a szintén Puskás ötlete alapján megvalósított őstelefonközpont. Arrébb különböző reprezentatív rádiókészülékeket, televíziókat láthatunk, megismerkedhetünk történetükkel, de vannak telefonok és telefonközpontok, a Puskás-féle telefonközponttól egészen a mobiltelefonokig. A kismúzeum műszaki könyvgyűjteménye is helyet kapott a tárlaton. A bemutatott készülékek és felszerelések gyártására, ellenőrzésére és javítására használt szerszámkészletek és mérőműszerek találhatóak egy berendezett műhelysarokban. Postatörténet A kiállítás bemutatja Sepsiszentgyörgy posta- és távközléstörténetét. A városban 1835-ben nyílt meg a postahivatal, az 1870-es években beindult a Morse-féle távíró. 1881-ben törvény engedélyezte a magánhasználatú telefonvonalak létesítését. Az első jelentkezők között a volt a főispáni hivatal, a Kupferstich és Tsa. Szeszgyár, a Klinger Székely Szövőgyár, a Neumann–Schwarz-malom, a Jelzálog Hitelbank, Balázsovits Sándor és Ötves Pál gyógyszerész, dr. Mélik Endre, dr. Bene István és dr. Künnle Tivadar ügyvéd, Gyárfás Árpád, Fogolyán Endre és Fandrich Mayer kereskedő, Miklós Mátyás szállodabérlő, valamint a tűzoltóegység. A szomszédos kisteremben a sepsibodoki (Zalán melletti) katonai egység hírközlőrészlegének, Csáky Ernő egykori munkahelyének bemutatása következik.
Nyitott múzeum
A technikatörténeti kismúzeum lehetőséget biztosít különböző pedagógiai tevékenységekre. A múzeumlátogatáson kívül tarthatnak itt rádióamatőr-képzést, oktathatják a morzeábécét, bemutathatják elektromos és távközlési eszközök készítését, javítását, de alkalmas szakmai kirándulásokra, túlélési technikák tanulására, katasztrófavédelemben való részvételre, szakmai megbeszélésekre. Csáky Ernő gyűjteménygazda és Demeter Dávid iskolaigazgató is mondta, szívesen látnak osztályokat műszaki órákra.
Puskás Tivadar Rádióklub
Több mint két éve működik a rádióklub. Elnöke, Szabó Árpád meséli, hogy ők, akik annak idején rádiókommunikációt tanítottak, igyekeznek átadni tudásukat az új generációnak. Harmincéves kiesés volt, a mostani aktívak közül ő a legfiatalabb, és ő is már közel 60 éves. Nagyon nehezen tudnak olyan gyermekeket toborozni a csapatba, akiket igazán érdekel. Az első évben 10–20 gyerek jött, inkább az elektronika érdekelte őket, a rádiózás kevésbé, nagy részük lemorzsolódott, de néhánnyal versenyeken is voltak: három nagy nemzetközi bajnokságon vettek részt. Van egy országos első és európai 18., illetve 19. helyezésük. A nyugat-európai állomásokhoz képest technikai lehetőségeik szerényebbek, de a Puskás Tivadar Alapítvány által biztosított alap mellé az oktatók bevonták saját készülékeiket is. Tagtársuk, György Zsolt vállalkozó lehetőséget biztosít a Benedek-mezőn rádiós tábort is szervezni. A Puskás Tivadar Rádióklub együttműködési megállapodást kötött a megyei katasztrófavédelmi felügyelőséggel. Már bebizonyosodott, a rádiókommunikáció akkor is működik, amikor a mobiltelefon-hálózat összeomlott. Példaként említette, hogy 1989 decemberében, amikor Romániában zajlott a forradalom, a rádióamatőrök két óra alatt hálózatot alakítottak ki. Például a katonaság is az ő közvetítésükkel kommunikált Bukaresttel. Amikor 1990 januárjában indultak a segélyszállítmányok – akkor még nem volt GPS-rendszer –, a rádiósok közvetítésével irányították őket a célpontba.
A rádióklub igyekszik gyarapítani műszaki lehetőségeit, ehhez támogatókat keresnek. Céljuk, hogy minél több gyereket vonjanak be és fertőzzenek meg a rádiózás örömével, mondja az elnök.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hírközlési kismúzeum működik Sepsiszentgyörgyön a Puskás Tivadar Szakközépiskolában. A létesítményt 2016. szeptember 17-én avatták. Atyja Csáky Ernő villamosmérnök (fotó), nyugalmazott hírközlési katonatiszt, az iskola volt oktatója, a szó jó értelmében vett megszállott gyűjtő. A Puskás Tivadar Hírközlési Kismúzeum a névadó mérnök-feltalálónak állít emléket, bemutatja a híradás és a háromszéki rádióamatőr mozgalom történetét, Sepsiszentgyörgy posta- és távközléstörténetét, a sepsibodoki katonai egység hírközlő részlegének berendezéseit. Közel öt évtizedes gyűjtőmunka eredménye, számos szakemberrel konzultálva Csáky Ernő öt évet dolgozott azon, hogy felszerelje.
Színfolt a városban
Demeter Dávid iskolaigazgató lelkesen magyarázza: minden egyes intézmény keresi helyét a jelenlegi társadalomban, ők is. Az iskola profilja elektronika, elektrotechnika, számítástechnika, hírközlés, és szerencsés alakom adódott, amikor tanáruk óriási magángyűjteményét felajánlotta az iskolát támogató Puskás Tivadar Művelődési, Műszaki-Tudományos Alapítványnak múzeum létesítésére. Igyekezett úgy összeállítani, hogy múzeum mellett oktatásra is lehessen használni a berendezéseket, amelyek nagyrészt üzemképesek, ki lehet azokat próbálni. Tehát interaktív múzeum. Világunk felgyorsult az informatikával, internettel, mindenhez hozzá lehet férni, ha a diákot valami érdekli, utánanézhet, mondja az igazgató, hozzátéve, a tanárnak inkább irányítania kell őket, hogy dolgozzanak, keressék meg az információt. Ezt szolgálja a távközlési múzeum is, amely színfolt a város életében. Kinőheti magát, az iskola jelképe, mai szóval az iskola brandje lehet. A következőkben a múzeumra szeretnének építeni, felhasználni pályázatoknál, versenyek szervezésénél. Az igazgató minden érdeklődőt hív, nézzék meg, próbálják ki, főleg a tanárok tartsanak ott fizika- vagy műszakinevelés-órát.
A névadóról
A kismúzeum első részében Puskás Tivadar (1844–1893) életútját, munkásságát, emlékezetét bemutató tárlat látható. Ennek gazdája Puskás Attila sepsiszentgyörgyi biológus, szakíró. Érdeklődésünkre pontosított: nem közvetlen rokonok, csupán mindkettejük családja ugyanahhoz a ditrói Puskás nemzetséghez tartozik. Puskás Attila ismerteti a két folyosón elhelyezett tárlat anyagát: Puskás Tivadar eredetét, családfáját, életútját, emlékének ápolását, megvalósításait láthatjuk pannókon. Az érdeklődők filmet is megtekinthetnek a feltaláló munkásságáról.
Élő gyűjtemény
A továbbiakban Csáky Ernő mutatja be a múzeumot. Órákon át vezet, mesél, magyaráz. Minden tárgynak saját története van, s a gyűjtő az érdekesebbeket megosztja a látogatóval. Aztán a kézbe vett daraboknál mutatja, hogyan működnek, és tessékel, próbáljuk ki. A „gazda” sokat beüzemel közülük. Igazi élő múzeum ez.
A nagyterembe lépve elsőként a távközlés fejlődéstörténetét láthatjuk. A számítógépek története, az informatika szerepe követhető az emberi távközlés fejlődésében. Legelöl a műszaki informatikai eszközök láthatóak, amelyeket az idők folyamán használtak az emberek. Ennek kettős célja van, mondja vezetőnk: a gyerekek, akik nem tudják, hogyan nézett ki a lemezjátszó, megtekinthetik, vagy azt, hogy a kicsi számítógép milyen hatalmas műszaki eszköztárt helyettesít. Telefon, fax, mobiltelefon, fényképezőgép, vetítőgép, sokszorosító, televízió, videólejátszó, magnó, kazettásmagnó-készülékek sorakoznak tovább. A fiatalok nem ismerik a bakelitlemezt, de a felnőttek közül is kevesen láttak eredeti szénlemezt, amely szintén adathordozó. Megnézhető, megtapogatható.
A nagyteremben több mint félezer távközlési berendezést, rádiókészülékeket, mérő- és ellenőrző berendezéseket, hangrögzítő és -visszaadó készülékeket, első és második világháborús hírközlő berendezéseket, theatrophont, telefonhírmondót, rádiós kabint, őstelefonközpontot láthatunk. Ezek 90 százaléka működőképes. Csáky Ernő jó párat bemutat, kipróbál vagy kipróbáltat. Lehet jelt adni és venni, mérni és egy-egy eszköz hatását, teljesítményét megtapasztalni. Tehát interaktív kiállítás, élő technikatörténeti gyűjtemény ez. A fizikai, elektronikai kísérleteken kívül mindezeket rövidfilmeken is meg lehet nézni. A tárlat végigköveti a híradás történetét a kezdetektől napjainkig, bemutatja az informatika és számítástechnika szerepét a távközlésben és az emberi kommunikáció fejlődésében. Megismerhető a számoló- és számítógépek története, az ókor és a középkor hírközlése, majd a villamosság szerepe a hírközlésben. Távírógépek, különböző telefonok fejlettségi korszaknak megfelelően, megtudhatjuk, mi a rádióhullámok szerepe a hírközlésben. Megismerkedhetünk dr. Károly Iréneusz József (1854–1929) premontrei szerzetessel, fizikussal, aki a rádiótechnika úttörője volt. Már hónapokkal Popov és Marconi előtt használta a rádióhullámokat a hírközlésben. Láthatjuk laboratóriumát és készülékeit.
A Titanic tragédiája
Aztán egy érdekesség: az elsüllyedhetetlennek tartott Titanic luxushajó 1912. évi katasztrófáját idézhetjük fel a mintegy óceánjáró rádiósszobájában, tulajdonképpen a Marconi-féle adó-vevő működőképes másolatát kipróbálva. Visszahallgathatjuk a leadott S. O. S. jeleket, amelyekkel a süllyedő hajóról segítséget hívtak, s ez hozzájárult hatszáz ember megmeneküléséhez. Egy kisfilmen a tragédiát is bemutatják, egy korabeli túlélő csecsemő idős korában mesél az átéltekről. Egy részleg a katonai távközlés titkaival ismertet meg. A Varsói Szerződés keretében használt kis teljesítményű és kis kapacitású távközlő eszközöket láthatunk. Aki még teljesített katonai szolgálatot, ráismerhet néhány készülékre, legfőképpen a tábori telefonra. A háromszéki rádióamatőr-mozgalmat eleveníti fel egy másik részleg. Megismerkedhetünk a morzeábécével, és kipróbálhatók különböző készülékek.
Csáky Ernő bemutatja a theatrophont. A telefonhírmondó elődje volt, amelyet az 1880-as években készítettek Amerikában és Európában. A mikrofon korszerűsítése után a színházi műsorok távolsági közvetítésére használták. Ki lehet próbálni egy 1880-as párizsi theatrophont. Következik a telefonhírmondó, amely az előbbi korszerűsített változata, az első beszélő újság, Puskás Tivadar hírközlő találmánya, 1893. február 15-én szólalt meg először, a következő szavakkal: „Üdvözöljük Budapest lakosságát. Üdvözöljük olyan szokatlan módon, amely páratlan az egész világon. Üdvözöljük az első várost, amelyből a telefonhírmondó az egész világon győzedelmes útjára indul.” Önálló vezetékhálózata akkor még nem volt, így adásait csak a telefonállomásokon át hallgathatták. Egy hónappal később a telefonhírmondó már a március 16-án elhunyt Puskás Tivadar halálhírét közvetítette. Az érdeklődő fülhallgatóval hallgathatja a bejátszott híreket. Aztán ott van a szintén Puskás ötlete alapján megvalósított őstelefonközpont. Arrébb különböző reprezentatív rádiókészülékeket, televíziókat láthatunk, megismerkedhetünk történetükkel, de vannak telefonok és telefonközpontok, a Puskás-féle telefonközponttól egészen a mobiltelefonokig. A kismúzeum műszaki könyvgyűjteménye is helyet kapott a tárlaton. A bemutatott készülékek és felszerelések gyártására, ellenőrzésére és javítására használt szerszámkészletek és mérőműszerek találhatóak egy berendezett műhelysarokban. Postatörténet A kiállítás bemutatja Sepsiszentgyörgy posta- és távközléstörténetét. A városban 1835-ben nyílt meg a postahivatal, az 1870-es években beindult a Morse-féle távíró. 1881-ben törvény engedélyezte a magánhasználatú telefonvonalak létesítését. Az első jelentkezők között a volt a főispáni hivatal, a Kupferstich és Tsa. Szeszgyár, a Klinger Székely Szövőgyár, a Neumann–Schwarz-malom, a Jelzálog Hitelbank, Balázsovits Sándor és Ötves Pál gyógyszerész, dr. Mélik Endre, dr. Bene István és dr. Künnle Tivadar ügyvéd, Gyárfás Árpád, Fogolyán Endre és Fandrich Mayer kereskedő, Miklós Mátyás szállodabérlő, valamint a tűzoltóegység. A szomszédos kisteremben a sepsibodoki (Zalán melletti) katonai egység hírközlőrészlegének, Csáky Ernő egykori munkahelyének bemutatása következik.
Nyitott múzeum
A technikatörténeti kismúzeum lehetőséget biztosít különböző pedagógiai tevékenységekre. A múzeumlátogatáson kívül tarthatnak itt rádióamatőr-képzést, oktathatják a morzeábécét, bemutathatják elektromos és távközlési eszközök készítését, javítását, de alkalmas szakmai kirándulásokra, túlélési technikák tanulására, katasztrófavédelemben való részvételre, szakmai megbeszélésekre. Csáky Ernő gyűjteménygazda és Demeter Dávid iskolaigazgató is mondta, szívesen látnak osztályokat műszaki órákra.
Puskás Tivadar Rádióklub
Több mint két éve működik a rádióklub. Elnöke, Szabó Árpád meséli, hogy ők, akik annak idején rádiókommunikációt tanítottak, igyekeznek átadni tudásukat az új generációnak. Harmincéves kiesés volt, a mostani aktívak közül ő a legfiatalabb, és ő is már közel 60 éves. Nagyon nehezen tudnak olyan gyermekeket toborozni a csapatba, akiket igazán érdekel. Az első évben 10–20 gyerek jött, inkább az elektronika érdekelte őket, a rádiózás kevésbé, nagy részük lemorzsolódott, de néhánnyal versenyeken is voltak: három nagy nemzetközi bajnokságon vettek részt. Van egy országos első és európai 18., illetve 19. helyezésük. A nyugat-európai állomásokhoz képest technikai lehetőségeik szerényebbek, de a Puskás Tivadar Alapítvány által biztosított alap mellé az oktatók bevonták saját készülékeiket is. Tagtársuk, György Zsolt vállalkozó lehetőséget biztosít a Benedek-mezőn rádiós tábort is szervezni. A Puskás Tivadar Rádióklub együttműködési megállapodást kötött a megyei katasztrófavédelmi felügyelőséggel. Már bebizonyosodott, a rádiókommunikáció akkor is működik, amikor a mobiltelefon-hálózat összeomlott. Példaként említette, hogy 1989 decemberében, amikor Romániában zajlott a forradalom, a rádióamatőrök két óra alatt hálózatot alakítottak ki. Például a katonaság is az ő közvetítésükkel kommunikált Bukaresttel. Amikor 1990 januárjában indultak a segélyszállítmányok – akkor még nem volt GPS-rendszer –, a rádiósok közvetítésével irányították őket a célpontba.
A rádióklub igyekszik gyarapítani műszaki lehetőségeit, ehhez támogatókat keresnek. Céljuk, hogy minél több gyereket vonjanak be és fertőzzenek meg a rádiózás örömével, mondja az elnök.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. május 18.
Magyar művelődési napokat tartanak Maroshévízen
Idén május 18-21. között rendezik meg a Maroshévízi Magyar Művelődési Napokat. A háromnapos rendezvény része a Kemény János Iskolanap, a X. Urmánczy Nándor Emléknap és a néptáncfesztivál is.
Egyház és kultúra jegyében május 18-án délután 5 órától a római katolikus templomban ökumenikus igeliturgia keretében tartják a megnyitóünnepséget, ahol fellép a Preis Project. 19 órától a művelődési házba, a Gruppen-Hecc – Lecsó Macsó kabaréjára várják a hévízieket, a belépés díjmentes. Május 19-én a Kemény János Iskolanap rendezvénye 9 órakor kezdődik. A Kemény János emlékére szervezett programok között a köszöntőbeszédeket követően körzeti vers- és mesemondó versenyt tartanak, melyet a Csillagszem tánccsoport fellépése illetve a díjazás követ. A koszorúzás után a szamosújvári Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ – Magyar Tannyelvű Gimnázium küldötteit fogadják a házigazdák, majd Kulturális kerekasztal címmel beszélgetést tartanak. Az iskolások műsorát 17 órától tartják a művelődési házban.
Urmánczy Nándorra emlékeznek Május 20-án tizedik alkalommal emlékeznek Urmánczy Nándorra. Az emléknap 11 órától a római katolikus templomban ökumenikus igehirdetéssel kezdődik, Gál Hunor örmény katolikus, Barticel Kiss Krisztián református és László Áron római katolikus papok jelenlétével. A kulturális műsort követően az Urmánczy család sírboltjánál koszorúznak, majd 12 órától a közösségi ház nagytermében adják át az Urmánczy Nándor-díjat, laudációt mond Németh Szilárd országgyűlési képviselő. Az ünnepségen többek között beszédet mond Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája is. 14 órakor nyitják meg Duha László művész kiállítását, bemutatja dr. Puskás Attila, az EMÖSz elnöke. A kiállításmegnyitót követően 16 órától a Zsákhegyi Katonai Temetőben koszorúzást tartanak. 19 órától Kristóf Katalin és Milán koncertre a helyi művelődési házba várják az ünneplőket. A rendezvény harmadik napján, május 21-én Néptáncfesztivált tartanak Maroshévízen, amely 12 órakor kezdődik a művelődési házban, fellépnek a gyergyószéki meghívottak, illetve Kilyén Ilka színművésznő is.
Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro
Idén május 18-21. között rendezik meg a Maroshévízi Magyar Művelődési Napokat. A háromnapos rendezvény része a Kemény János Iskolanap, a X. Urmánczy Nándor Emléknap és a néptáncfesztivál is.
Egyház és kultúra jegyében május 18-án délután 5 órától a római katolikus templomban ökumenikus igeliturgia keretében tartják a megnyitóünnepséget, ahol fellép a Preis Project. 19 órától a művelődési házba, a Gruppen-Hecc – Lecsó Macsó kabaréjára várják a hévízieket, a belépés díjmentes. Május 19-én a Kemény János Iskolanap rendezvénye 9 órakor kezdődik. A Kemény János emlékére szervezett programok között a köszöntőbeszédeket követően körzeti vers- és mesemondó versenyt tartanak, melyet a Csillagszem tánccsoport fellépése illetve a díjazás követ. A koszorúzás után a szamosújvári Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ – Magyar Tannyelvű Gimnázium küldötteit fogadják a házigazdák, majd Kulturális kerekasztal címmel beszélgetést tartanak. Az iskolások műsorát 17 órától tartják a művelődési házban.
Urmánczy Nándorra emlékeznek Május 20-án tizedik alkalommal emlékeznek Urmánczy Nándorra. Az emléknap 11 órától a római katolikus templomban ökumenikus igehirdetéssel kezdődik, Gál Hunor örmény katolikus, Barticel Kiss Krisztián református és László Áron római katolikus papok jelenlétével. A kulturális műsort követően az Urmánczy család sírboltjánál koszorúznak, majd 12 órától a közösségi ház nagytermében adják át az Urmánczy Nándor-díjat, laudációt mond Németh Szilárd országgyűlési képviselő. Az ünnepségen többek között beszédet mond Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája is. 14 órakor nyitják meg Duha László művész kiállítását, bemutatja dr. Puskás Attila, az EMÖSz elnöke. A kiállításmegnyitót követően 16 órától a Zsákhegyi Katonai Temetőben koszorúzást tartanak. 19 órától Kristóf Katalin és Milán koncertre a helyi művelődési házba várják az ünneplőket. A rendezvény harmadik napján, május 21-én Néptáncfesztivált tartanak Maroshévízen, amely 12 órakor kezdődik a művelődési házban, fellépnek a gyergyószéki meghívottak, illetve Kilyén Ilka színművésznő is.
Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro
2017. június 21.
Vaszi Jánoska szobrot érdemel
„Azzal a céllal készítettük, vetítjük az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című filmünket, hogy beszéljünk az 1984 júniusában történtekről, az igazságot mindannyian szeretnénk tudni” – mondta hétfőn Vörös T. Balázs a sepsiszentgyörgyi filmbemutató utáni beszélgetésen a Művész moziban.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című dokumentumfilm ősbemutatóját tartották hétfő este Sepsiszentgyörgyön, a produkciót az alkotók szerint a továbbiakban a Duna World többször vetíti majd, illetve szeretnék, ha a történelemoktatásban segédanyaggá válhatna, hiszen annak a kamasznemzedéknek készítették, amelynek nincs tudomása a diktatúráról. Vörös T. Balázs rendező és Filep Farkas operatőr filmjében sepsiszentgyörgyiek beszélnek az 1984. június 5-én fél egykor történt szoborrobantásról (a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál egy máig ismeretlen eredetű szerkezet kioltotta az akkor tizenkét éves Vaszi Jánoska életét), provokáció volt, állítják azóta is az emlékezők, de a Securitate is ekként tálalta annak idején a történteket, noha hivatalos és egyértelmű állásfoglalás soha nem született az ügyben. Vaszi Jánoska szüleinek kérésére 1998-tól kezdődően Puskás Attila a Volt Politikai Foglyok Szövetségét képviselve és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója megpróbálta kideríteni, mi történt, ám a brassói táblabíróság főügyészénél elakadtak, ott ugyanis addig halogatták az iratcsomó ismertetését, amíg az ügy elévült, és 1999-ben lezárták anélkül, hogy kiderült volna, ki a tettes, mert 15 év után nem vizsgálnak tovább egy gyilkosságot. Pedig a sepsiszentgyörgyiek – miként mind a filmben, mind a bemutatót követő beszélgetésen elhangzott – szeretnék tudni az igazságot, de egyelőre be kell érniük vélekedésekkel, sejtésekkel, bizonyíthatatlan állításokkal. Vargha Mihály a filmben úgy fogalmazott, az áldozat megérdemelne egy emlékművet a városban, de néhai Nagy-Kopeczky Kálmán – Vaszi Jánoska osztálytársaként – is megjegyezte, a Mihai Viteazul tér (korábban Gábor Áron) felújításakor legalább egy emléktáblát kellett volna állítani, hiszen a kommunizmus áldozatává vált egy ártatlan gyermek. Akárki lehetett volna – tette hozzá.
A bemutatót követő beszélgetésen Vörös T. Balázs kifejtette: korábban úgy gondolta, akkor kezdenek foglalkozni ezzel a filmmel, „amikor eléggé felnőttek leszünk hozzá”, a forgatásokat a harmincadik évfordulón kezdték el, három évvel ezelőtt gyertyás megemlékezést szerveztek a szobornál, ám azon nagyon kevesen vettek részt. Filmjük nem tényfeltárás, hanem egyszerű dokumentumfilm emlékképekből, vallomásokból, egyfajta korrajzot nyújtanak a nyolcvanas évek végéről. Ennél többet nem lehetett kideríteni, susognak mindenféléket, de bizonyíték nélkül nem lehet kijelentéseket tenni – tette hozzá. Ha annyi év után újra elővették a bányászjárást és az 1989-es fordulat eseményeit, lehetne olyan besorolást találni Vaszi Jánoska ügyének is, amely alapján nem tekinthető elévültnek, jogászoknak kellene foglalkozniuk vele – jegyezte meg Puskás Attila. Filep Farkas hozzátette, amikor a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál forgattak, mindig megjelent „egy-egy fotózó turista”, Bedő Zoltán pedig azt emelte ki hozzászólásában, hogy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás előzményként és hivatkozási alapként szerepel a Beke-ügy vádiratában, arra célozva, hogy mi egy terrorista nemzet volnánk – ami elfogadhatatlan. Végül Puskás Attila úgy fogalmazott, megerősíti Vargha Mihály véleményét, egy rendszer mártírjaként Vaszi Jánoska megérdemli, hogy szobrot kapjon Sepsiszentgyörgyön.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Azzal a céllal készítettük, vetítjük az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című filmünket, hogy beszéljünk az 1984 júniusában történtekről, az igazságot mindannyian szeretnénk tudni” – mondta hétfőn Vörös T. Balázs a sepsiszentgyörgyi filmbemutató utáni beszélgetésen a Művész moziban.
Az Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című dokumentumfilm ősbemutatóját tartották hétfő este Sepsiszentgyörgyön, a produkciót az alkotók szerint a továbbiakban a Duna World többször vetíti majd, illetve szeretnék, ha a történelemoktatásban segédanyaggá válhatna, hiszen annak a kamasznemzedéknek készítették, amelynek nincs tudomása a diktatúráról. Vörös T. Balázs rendező és Filep Farkas operatőr filmjében sepsiszentgyörgyiek beszélnek az 1984. június 5-én fél egykor történt szoborrobantásról (a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál egy máig ismeretlen eredetű szerkezet kioltotta az akkor tizenkét éves Vaszi Jánoska életét), provokáció volt, állítják azóta is az emlékezők, de a Securitate is ekként tálalta annak idején a történteket, noha hivatalos és egyértelmű állásfoglalás soha nem született az ügyben. Vaszi Jánoska szüleinek kérésére 1998-tól kezdődően Puskás Attila a Volt Politikai Foglyok Szövetségét képviselve és néhai Simó Erzsébet, a Háromszék újságírója megpróbálta kideríteni, mi történt, ám a brassói táblabíróság főügyészénél elakadtak, ott ugyanis addig halogatták az iratcsomó ismertetését, amíg az ügy elévült, és 1999-ben lezárták anélkül, hogy kiderült volna, ki a tettes, mert 15 év után nem vizsgálnak tovább egy gyilkosságot. Pedig a sepsiszentgyörgyiek – miként mind a filmben, mind a bemutatót követő beszélgetésen elhangzott – szeretnék tudni az igazságot, de egyelőre be kell érniük vélekedésekkel, sejtésekkel, bizonyíthatatlan állításokkal. Vargha Mihály a filmben úgy fogalmazott, az áldozat megérdemelne egy emlékművet a városban, de néhai Nagy-Kopeczky Kálmán – Vaszi Jánoska osztálytársaként – is megjegyezte, a Mihai Viteazul tér (korábban Gábor Áron) felújításakor legalább egy emléktáblát kellett volna állítani, hiszen a kommunizmus áldozatává vált egy ártatlan gyermek. Akárki lehetett volna – tette hozzá.
A bemutatót követő beszélgetésen Vörös T. Balázs kifejtette: korábban úgy gondolta, akkor kezdenek foglalkozni ezzel a filmmel, „amikor eléggé felnőttek leszünk hozzá”, a forgatásokat a harmincadik évfordulón kezdték el, három évvel ezelőtt gyertyás megemlékezést szerveztek a szobornál, ám azon nagyon kevesen vettek részt. Filmjük nem tényfeltárás, hanem egyszerű dokumentumfilm emlékképekből, vallomásokból, egyfajta korrajzot nyújtanak a nyolcvanas évek végéről. Ennél többet nem lehetett kideríteni, susognak mindenféléket, de bizonyíték nélkül nem lehet kijelentéseket tenni – tette hozzá. Ha annyi év után újra elővették a bányászjárást és az 1989-es fordulat eseményeit, lehetne olyan besorolást találni Vaszi Jánoska ügyének is, amely alapján nem tekinthető elévültnek, jogászoknak kellene foglalkozniuk vele – jegyezte meg Puskás Attila. Filep Farkas hozzátette, amikor a Mihai Viteazul-szoborcsoportnál forgattak, mindig megjelent „egy-egy fotózó turista”, Bedő Zoltán pedig azt emelte ki hozzászólásában, hogy az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás előzményként és hivatkozási alapként szerepel a Beke-ügy vádiratában, arra célozva, hogy mi egy terrorista nemzet volnánk – ami elfogadhatatlan. Végül Puskás Attila úgy fogalmazott, megerősíti Vargha Mihály véleményét, egy rendszer mártírjaként Vaszi Jánoska megérdemli, hogy szobrot kapjon Sepsiszentgyörgyön.
Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 17.
Jó hangulatban zárult a marosszéki tábor
A szokásos számban, de több külföldivel
Vasárnap zárta kapuit a tizenkilencedik alkalommal megrendezett marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén. Idén is számos tánc, ének, hangszer várt a tanulni vágyókra, még több kézműves-foglalkozás, népi mesterség a gyerekekre. Esténként pedig fergeteges táncházba és folkkocsmába vártak mindenkit.
Nyár közepén szinte megkétszereződik a népesség Jobbágytelkén, népzenét és néptáncot kedvelő hazaiak és külföldiek lepik el az utcákat, vernek sátortábort a Nyíri utcában, de a tánctábor idején szinte minden helyi családhoz is jönnek vendégek, hazatérnek a rokonok, érkeznek a barátok, akik az oktatáson kevésbé vesznek részt, de esténként szívesen betérnek a kultúrotthonba megnézni egy táncot, esetleg részt venni a táncházban, elbeszélgetni ismerősökkel, falubeliekkel a kocsmában. A máskor csendesebb települést egy héten át ének- és zeneszó, jókedv és fergeteges tánc uralja, a napi munkában megfáradt helyieknek pedig választaniuk kell: esténként vagy a kultúrotthonban nézik végig, élik meg a jó hangulatot, vagy otthon párnára hajtva fejüket hallgatják elalvásig a zene taktusát, a tácos lábak dobbantását, a felszabadult éneklés ihaj-csuhaját. A szervező marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány két jelszóval hirdeti a tábort: „Ha pihenni jöttél, rossz helyre érkeztél” és „A pihenésre vágyók tartózkodjanak a táborban való részvételtől”.
Tanulni, szórakozni, tanulni
Egy héten át nyílt alkalmuk tanulni az ide érkezőknek. A kultúrotthonban és az iskolában László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Fazakas János, Molnár Rozália nyárádselyei és marossárpataki táncokat oktattak, és újdonságként idén a jobbágytelki táncokat helyi fiatalok – Orbán Csaba, Orbán Kálmán, Simó Rita, Bereczki Hajnal, Orbán Rita, Dániel Kinga, Bereczki Szilárd, Mosoni Csongor – tanították a kezdőknek és a haladóknak. A hangszeres oktatás is bővült az idén, a hegedű, brácsa, bőgő mellé a cimbalom is felsorakozott: a kezdőket Sinkó András, a haladókat a már 80 esztendős Csiszár Aladár által vezetett magyarpéterlaki cigány zenészek okították. Népdalokat ezúttal is Kásler Magda tanított az érdeklődőknek. Esténként a napi „táncmenü” egy többlettel bővült, „ínyencségként” mezőkölpényi táncokat is oktattak egy-egy órán át nemcsak haladóknak, hanem idéntől kezdőknek is, ugyanennyi időt szántak arra is, hogy a tanult vagy tanulandó táncrendet egy-egy pár bemutassa minden este. Majd kezdődhetett a fergeteges táncház, ahol a moldvaitól a nyárádmentin át a székiig, kalotaszegiig egyaránt ropni lehetett hajnalig, a folkkocsmában pedig nemcsak a sör, hanem a zenészek ereje és hangszereik húrjai is fogyatkozni kezdett hajnalra.
A tábor nemcsak a felnőtteknek szól, hanem a velük érkező gyerekeket is lefoglalják, a táncoktatás mellett megismerkedhetnek a falu számos jellegzetességével: a tóskerti vagy templom-közi csűrökben számos kézműves-foglalkozást tart számukra Szakács István és Szakács Júlia: sarlót, cséphadarót készítettek, ostort fontak, a három kismalac meséje példájára szalma-, fa- és kőházikókat építettek, agyagoztak, üveget díszítettek fonallal, különböző eljárásokkal festegettek, majd ellátogattak a kalapos és kovácsmesterek műhelyeibe, és kenyérsütést is tanultak. Délután a felnőtteknek is járt egy kis pihenő, de az sem tétlenkedésre, hanem beülhettek egy-egy előadásra: Kádár Elemér Marosszék táncairól, Csíki Emőke indiai barangolásairól, Györfi Zalán a mikházi ferences kolostorról mesélt nekik. Csütörtök este az Öves együttes tartott színpadi koncertet, szombaton délután pedig az esztenára kirándultak a táborozók, volt vetélkedő, tábortűz, hazatérve a gálaműsort a marossárpataki táncosok biztosították számukra, majd vasárnap kora reggelig még egy utolsó fergeteges táncháznak és mulatozásnak örülhettek mindannyian.
Sokan visszatérnek
Egy ilyen nyári táborban nagyon sokat lehet tanulni, de nyilván nemcsak tanulni érkeznek a résztvevők, hanem a vidékkel is ismerkednek, sokan elviszik csemetéiket kirándulni, ezért például a gyerekoktatáson részt vevők száma sem állandó – mondta el Fazakas János (Fazi), aki néhány évnyi szünetet leszámítva állandó oktató a táborban –, s hogy változatos legyen, idén nem jobbágytelki táncokat tanított a környékbeli és a táborbeli gyerekeknek, hanem gyermekjátékokat és csíki táncokat. Czerán Csaba szervező pedig azt emelte ki, hogy az előző évektől eltérően a mostani táborban a résztvevők meglepően nagyon pontosan és rendszeresen megjelennek az oktatáson, és ugyanezt elvárják társaiktól és az oktatóktól is. Puskás Attila szervező szerint idén is kétszáz körüli volt a táborozók száma, ami egy picivel kevesebb az elmúlt évekhez képest, de ők sosem a létszámot szándékoztak duzzasztani, inkább kicsi és hangulatos, mintsem nagy és élménytelen táborokra törekednek. Idén a résztvevők kevesebb mint fele hazai; legtöbben Magyarországról érkeztek, de egytizede nyugati vagy még távolabbi, hiszen jöttek résztvevők Németországból, Franciaországból, Finnországból, az Amerikai Egyesült Államokból, de a távoli Ausztráliából, Új-Zélandról és Hongkongból is. Ugyanakkor a Vajdaságból érkezők száma is megnőtt, hiszen eddig csak „Csalókáék” jártak ide, ők az első marosszéki táborokban voltak kitűnő hangulatzenészek, amikor a szerbiai háború idején Erdélyben dolgoztak. A tábor értéke a kultúra és a tanulás mellett a hangulatban rejlik, ennek köszönhetően járnak vissza évente az emberek, és jönnek újabbak is. Olyan nincs, aki mind a 19 táborban részt vett volna, hiszen néhány év után mást is kipróbálnak, de azért egy idő után szinte mindenki visszatér ide – részletezte a szervező.
Messze földről érkeztek
A hét forgatagában számos érdekes emberrel lehet itt találkozni, idén a távolabbról érkezőket kérdeztük meg. A finn és magyar szülőktől származó Heiler István harmadszor érkezett Jobbágytelkére, ahol nagyon jól érzi magát, nagyon jó a hangulat, az oktatók és az, hogy nincs zsúfoltság. Finnországban van egy kis magyar néptáncközösség, 2015-ben kezdett járni oda, s mivel kedvet kapott a táncoláshoz, azóta ide is eljön tanulni, szórakozni – mesélte. A kaliforniai John Rand (a „Doki”) viszont már hatodszor érkezett a magát „árnyéknak” nevező Debbyvel („Dokiné”). Ez már a huszonötödik alkalom, hogy erdélyi tánctáborban járnak, a zenéért és táncért jönnek ide, bár az étel is nagyon jó. Hazájukban sok magyar van, így járt magyar táncházban, és kétszer is szerveztek egyhetes tánctáborokat, ahová erdélyi és magyarországi táncoktatókat hívtak. Hasonló a Hongkongból érkező kínai John Yau esete is: először amerikai magyarokat hívtak Hongkongba táncot oktatni, később a marosvásárhelyi Fazakas János („Fazi”) és a budapesti Farkas Zoltán („Batyu”) is járt náluk, így került kapcsolatba és nagyon megszerette az erdélyi néptáncokat. Évente két néptánctáborba jön el a már nyugdíjas kínai férfi, járt már Válaszúton, Kalotaszentkirályon, Széken és Vajdaszentiványon, Jobbágytelkére viszont először érkezett. Az idénre három tánctábort tervezett be, így nem sok idő marad kipihenni a hét fáradalmait, hiszen várják az alsósófalvi és a kalotaszentkirályi néptánctáborokba is.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)
A szokásos számban, de több külföldivel
Vasárnap zárta kapuit a tizenkilencedik alkalommal megrendezett marosszéki népzene- és néptánctábor Jobbágytelkén. Idén is számos tánc, ének, hangszer várt a tanulni vágyókra, még több kézműves-foglalkozás, népi mesterség a gyerekekre. Esténként pedig fergeteges táncházba és folkkocsmába vártak mindenkit.
Nyár közepén szinte megkétszereződik a népesség Jobbágytelkén, népzenét és néptáncot kedvelő hazaiak és külföldiek lepik el az utcákat, vernek sátortábort a Nyíri utcában, de a tánctábor idején szinte minden helyi családhoz is jönnek vendégek, hazatérnek a rokonok, érkeznek a barátok, akik az oktatáson kevésbé vesznek részt, de esténként szívesen betérnek a kultúrotthonba megnézni egy táncot, esetleg részt venni a táncházban, elbeszélgetni ismerősökkel, falubeliekkel a kocsmában. A máskor csendesebb települést egy héten át ének- és zeneszó, jókedv és fergeteges tánc uralja, a napi munkában megfáradt helyieknek pedig választaniuk kell: esténként vagy a kultúrotthonban nézik végig, élik meg a jó hangulatot, vagy otthon párnára hajtva fejüket hallgatják elalvásig a zene taktusát, a tácos lábak dobbantását, a felszabadult éneklés ihaj-csuhaját. A szervező marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány két jelszóval hirdeti a tábort: „Ha pihenni jöttél, rossz helyre érkeztél” és „A pihenésre vágyók tartózkodjanak a táborban való részvételtől”.
Tanulni, szórakozni, tanulni
Egy héten át nyílt alkalmuk tanulni az ide érkezőknek. A kultúrotthonban és az iskolában László Csaba, László Ildikó, László Zsolt, Fazakas János, Molnár Rozália nyárádselyei és marossárpataki táncokat oktattak, és újdonságként idén a jobbágytelki táncokat helyi fiatalok – Orbán Csaba, Orbán Kálmán, Simó Rita, Bereczki Hajnal, Orbán Rita, Dániel Kinga, Bereczki Szilárd, Mosoni Csongor – tanították a kezdőknek és a haladóknak. A hangszeres oktatás is bővült az idén, a hegedű, brácsa, bőgő mellé a cimbalom is felsorakozott: a kezdőket Sinkó András, a haladókat a már 80 esztendős Csiszár Aladár által vezetett magyarpéterlaki cigány zenészek okították. Népdalokat ezúttal is Kásler Magda tanított az érdeklődőknek. Esténként a napi „táncmenü” egy többlettel bővült, „ínyencségként” mezőkölpényi táncokat is oktattak egy-egy órán át nemcsak haladóknak, hanem idéntől kezdőknek is, ugyanennyi időt szántak arra is, hogy a tanult vagy tanulandó táncrendet egy-egy pár bemutassa minden este. Majd kezdődhetett a fergeteges táncház, ahol a moldvaitól a nyárádmentin át a székiig, kalotaszegiig egyaránt ropni lehetett hajnalig, a folkkocsmában pedig nemcsak a sör, hanem a zenészek ereje és hangszereik húrjai is fogyatkozni kezdett hajnalra.
A tábor nemcsak a felnőtteknek szól, hanem a velük érkező gyerekeket is lefoglalják, a táncoktatás mellett megismerkedhetnek a falu számos jellegzetességével: a tóskerti vagy templom-közi csűrökben számos kézműves-foglalkozást tart számukra Szakács István és Szakács Júlia: sarlót, cséphadarót készítettek, ostort fontak, a három kismalac meséje példájára szalma-, fa- és kőházikókat építettek, agyagoztak, üveget díszítettek fonallal, különböző eljárásokkal festegettek, majd ellátogattak a kalapos és kovácsmesterek műhelyeibe, és kenyérsütést is tanultak. Délután a felnőtteknek is járt egy kis pihenő, de az sem tétlenkedésre, hanem beülhettek egy-egy előadásra: Kádár Elemér Marosszék táncairól, Csíki Emőke indiai barangolásairól, Györfi Zalán a mikházi ferences kolostorról mesélt nekik. Csütörtök este az Öves együttes tartott színpadi koncertet, szombaton délután pedig az esztenára kirándultak a táborozók, volt vetélkedő, tábortűz, hazatérve a gálaműsort a marossárpataki táncosok biztosították számukra, majd vasárnap kora reggelig még egy utolsó fergeteges táncháznak és mulatozásnak örülhettek mindannyian.
Sokan visszatérnek
Egy ilyen nyári táborban nagyon sokat lehet tanulni, de nyilván nemcsak tanulni érkeznek a résztvevők, hanem a vidékkel is ismerkednek, sokan elviszik csemetéiket kirándulni, ezért például a gyerekoktatáson részt vevők száma sem állandó – mondta el Fazakas János (Fazi), aki néhány évnyi szünetet leszámítva állandó oktató a táborban –, s hogy változatos legyen, idén nem jobbágytelki táncokat tanított a környékbeli és a táborbeli gyerekeknek, hanem gyermekjátékokat és csíki táncokat. Czerán Csaba szervező pedig azt emelte ki, hogy az előző évektől eltérően a mostani táborban a résztvevők meglepően nagyon pontosan és rendszeresen megjelennek az oktatáson, és ugyanezt elvárják társaiktól és az oktatóktól is. Puskás Attila szervező szerint idén is kétszáz körüli volt a táborozók száma, ami egy picivel kevesebb az elmúlt évekhez képest, de ők sosem a létszámot szándékoztak duzzasztani, inkább kicsi és hangulatos, mintsem nagy és élménytelen táborokra törekednek. Idén a résztvevők kevesebb mint fele hazai; legtöbben Magyarországról érkeztek, de egytizede nyugati vagy még távolabbi, hiszen jöttek résztvevők Németországból, Franciaországból, Finnországból, az Amerikai Egyesült Államokból, de a távoli Ausztráliából, Új-Zélandról és Hongkongból is. Ugyanakkor a Vajdaságból érkezők száma is megnőtt, hiszen eddig csak „Csalókáék” jártak ide, ők az első marosszéki táborokban voltak kitűnő hangulatzenészek, amikor a szerbiai háború idején Erdélyben dolgoztak. A tábor értéke a kultúra és a tanulás mellett a hangulatban rejlik, ennek köszönhetően járnak vissza évente az emberek, és jönnek újabbak is. Olyan nincs, aki mind a 19 táborban részt vett volna, hiszen néhány év után mást is kipróbálnak, de azért egy idő után szinte mindenki visszatér ide – részletezte a szervező.
Messze földről érkeztek
A hét forgatagában számos érdekes emberrel lehet itt találkozni, idén a távolabbról érkezőket kérdeztük meg. A finn és magyar szülőktől származó Heiler István harmadszor érkezett Jobbágytelkére, ahol nagyon jól érzi magát, nagyon jó a hangulat, az oktatók és az, hogy nincs zsúfoltság. Finnországban van egy kis magyar néptáncközösség, 2015-ben kezdett járni oda, s mivel kedvet kapott a táncoláshoz, azóta ide is eljön tanulni, szórakozni – mesélte. A kaliforniai John Rand (a „Doki”) viszont már hatodszor érkezett a magát „árnyéknak” nevező Debbyvel („Dokiné”). Ez már a huszonötödik alkalom, hogy erdélyi tánctáborban járnak, a zenéért és táncért jönnek ide, bár az étel is nagyon jó. Hazájukban sok magyar van, így járt magyar táncházban, és kétszer is szerveztek egyhetes tánctáborokat, ahová erdélyi és magyarországi táncoktatókat hívtak. Hasonló a Hongkongból érkező kínai John Yau esete is: először amerikai magyarokat hívtak Hongkongba táncot oktatni, később a marosvásárhelyi Fazakas János („Fazi”) és a budapesti Farkas Zoltán („Batyu”) is járt náluk, így került kapcsolatba és nagyon megszerette az erdélyi néptáncokat. Évente két néptánctáborba jön el a már nyugdíjas kínai férfi, járt már Válaszúton, Kalotaszentkirályon, Széken és Vajdaszentiványon, Jobbágytelkére viszont először érkezett. Az idénre három tánctábort tervezett be, így nem sok idő marad kipihenni a hét fáradalmait, hiszen várják az alsósófalvi és a kalotaszentkirályi néptánctáborokba is.
GLIGOR RÓBERT LÁSZLÓ / Népújság (Marosvásárhely)
2017. július 26.
Isten legyen a legbiztosabb pont!
2017-ben is változatos programok várták a Keskeny út sátorban az érdeklődőket. Minden nap szentmisével kezdődött, ahol Bilibók Géza, Tódor Attila, Puskás Attila és László Rezső szolgáltak. Július 19-én, szerdán tíz órától A Biblia és reformáció című kiállítás megnyitójára került sor, melyet a reformáció 500. évfordulójának alkalmából állított össze a Magyar Biblia Társulat. A megnyitót egy fesztiválos áhítat követte. Bardócz Csaba, az ikafalvi református gyülekezet lelkésze kötetlen prédikációjában felhívta a figyelmet arra, hogy Isten feltétel nélkül szeret minden embert, valamint, hogy az igaz hit felbecsülhetetlen értékkel bír. Délben Blága Botond és Enikő nagycsaládos házaspár Ásó, kapa, nagyharang, vagy már az anyakönyvvezető közbe kell lépjen?- szerintünk családban élni jó című előadásának lehettünk részesei. A házaspár megtéréstörténetét, bizonyságtételét hallgathattuk meg, emellett, jelenlegi életvitelükről is beszámoltak. Az előadásokkal párhuzamosan párhuzamosan, gyerekfoglalkozások folytak a sátor mellett, azon szülők gyerekei részére, akik a Keskeny utas programon szerettek volna részt venni. A különböző játékok kipróbálása mellett a gyerekek arcfestésben is részesülhettek.
A délután – minden egyes nap – a népszerű Láthatatlan színházé volt, ami lelki támaszt nyújtott a fesztiválozóknak, illetve elgondolkodtató kérdésekkel szembesítette őket. A napot gitáresttel zártuk. Éneklés és beszélgetés mellett, tea és zsíros kenyér várta az arra járókat.
A Tusványos második napjától az áhítatot megelőzően keresztény meditáción vehettek részt az érdeklődők, ami lehetőséget nyújtott arra, hogy a betérők elcsendesedjenek a fesztiválos pörgés közepette és magukba nézzenek a zajos mindennapok futószalagszerű egymásutánjában. Az utána következő délelőtti fesztiválos áhítatot Incze Zsolt György esperes tartotta.
Áhítat után az Önismeret függőség? „Képzelj egy tükröt; gondold, hogy belenézel; hidd el, amit látsz.” (Fodor Ákos) című előadást hallgathattak meg az érdeklődők, melyet Homa Ildikó, kolozsvári pszichológus, szociális testvér tartott. Az előadó kihangsúlyozta az önismeret és az önértékelés fontosságát, de óvva intett attól, hogy önismeret függőségbe essünk. Utat mutatott arra, hogy – hitünket tekintve – mások megismerésére, csak a helyes önértékelés tükrében leszünk képesek.
Csütörtökön a fesztiválos áhítatot Márton Edit tartotta, akinek főként imádsága érintette meg a betérőket. Ruszka Sándor „…ember vagyok és szeretlek, minek is bántottalak?” című előadásában az emberközi kapcsolatokról, azok fontosságáról osztotta meg gondolatait. A nagyon sok saját példával kiszínezett előadásban a kézdivásárhelyi lelkipásztor arról szólt, hogy a párkapcsolatban ne a másik felet akarjuk megváltoztatni, mert az nem fog menni. Az egyetlen akit – esetleg – meg tudunk változtatni az mi vagyunk. A válság pillanatában nem a miért kérdésén, hogy miért csinálom én ezt, vagy azt kell gondolkodni, hanem azon, hogy kiért, mert ez könnyebben elvezet a jó megoldásokhoz. A lelkész azt is megemlítette, hogy ne restelljünk segítséget kérni, amíg még lehet. Az előadás ideje alatt a gyerekeket a különböző játékok, valamint az arcfestés foglalta le.
A pénteki napot Marosán Csaba színművész Luther Asztalánál című formabontó előadása zárta. A színművész egy egyszemélyes előadás keretein belül osztotta meg Luther doktor gondolatait népes hallgatóságával.
Az idei év utolsó Tusványosi napján az Orbán Viktor miniszterelnök előadását megelőzően a Keskeny utas csapat református tagjai az Erdélyi Református Egyházkerület által készítetett több száz „Református magyar vagyok, amíg élek az maradok”, illetve „Isten kegyelméből református” feliratú kalapot osztottunk ki a tűző napon ülő hallgatóságnak. A melegre való tekintettel pillanatok alatt elfogytak a kalapok, és nagyon sokan hálájukat fejezték ki, hogy a reformáció 500. évfordulója alkalmából ilyen hasznos ajándéktárgyat kaptak emlékbe, amit azonnal ki is tudtak használni. Mivel a nemzet miniszterelnöke és előadó társai mind reformátusok, ezért a főszínpadra is eljuttatunk egy-egy kalapot a kiemelt előadóknak.
A Keskeny út sátor programja a Bonus Pastor Alapítvány meghívottaival várta szombati vendégeit. Kozma Ferenc, a Bonus Pastor önkéntese moderálta a Balló Géza, Dénes Margit, Kovács Tibor, Kovács Tivadar, Márk János bemutatkozását. Mindegyik meghívott a saját „szabadulása” történetét mesélte el. Öröm volt hallgatni, hogy van szabadulás az alkohol, drog, vagy egyéb szenvedélyek rabságából, amihez az Alapítvány több lehetőséget kínál, úgy mint a kilenc hónapos hosszú terápia Magyarózdon, vagy a kéthetes rövidterápia az ország több településén, több időpontban, illetve a támogató csoportok, amik szintén több településen, heti rendszerességgel zajlanak. Jó volt hallani azt, hogy most már több olyan ember is van, aki a támogató csoport alkalmain való részvételnek köszönhetően megszabadult a káros szenvedélyeitől. A bemutatót követően bezárt a Keskeny út sátor, ami a Tusványoson immár biztos pontnak számít, hiszen ez volt a tizenharmadik alkalom, amikor részt vettünk Erdély legnagyobb fesztiválján, és egy ideje a több tucat programsátor közül a miénk a legrégebb óta folyamatosan, ugyanazon név alatt futó programsátor.
A Keskeny út önkénteseinek ezzel eljött a pihenés ideje, – néhány napig, mert a legtöbben más táborokban tovább dolgoznak. Igazi fesztiválmissziósként a fesztiválon bent lakni és az éjjeli párhuzamos bulik közepette pihenni, majd nappal több, mint tizenkét órát szolgálni embert próbáló feladat. A betérők, a visszatérők, a több éve folyamatosan a Keskeny útra járók hűsége viszont erőt ad a fáradtság és más emberi tényezők leküzdésére. Köszönjük a jó Istennek, hogy ebben az évben is eszközei lehettünk ezen a nem szokványos területen is.
Nagy Csenge, Bardócz Csaba / Erdély.ma
2017-ben is változatos programok várták a Keskeny út sátorban az érdeklődőket. Minden nap szentmisével kezdődött, ahol Bilibók Géza, Tódor Attila, Puskás Attila és László Rezső szolgáltak. Július 19-én, szerdán tíz órától A Biblia és reformáció című kiállítás megnyitójára került sor, melyet a reformáció 500. évfordulójának alkalmából állított össze a Magyar Biblia Társulat. A megnyitót egy fesztiválos áhítat követte. Bardócz Csaba, az ikafalvi református gyülekezet lelkésze kötetlen prédikációjában felhívta a figyelmet arra, hogy Isten feltétel nélkül szeret minden embert, valamint, hogy az igaz hit felbecsülhetetlen értékkel bír. Délben Blága Botond és Enikő nagycsaládos házaspár Ásó, kapa, nagyharang, vagy már az anyakönyvvezető közbe kell lépjen?- szerintünk családban élni jó című előadásának lehettünk részesei. A házaspár megtéréstörténetét, bizonyságtételét hallgathattuk meg, emellett, jelenlegi életvitelükről is beszámoltak. Az előadásokkal párhuzamosan párhuzamosan, gyerekfoglalkozások folytak a sátor mellett, azon szülők gyerekei részére, akik a Keskeny utas programon szerettek volna részt venni. A különböző játékok kipróbálása mellett a gyerekek arcfestésben is részesülhettek.
A délután – minden egyes nap – a népszerű Láthatatlan színházé volt, ami lelki támaszt nyújtott a fesztiválozóknak, illetve elgondolkodtató kérdésekkel szembesítette őket. A napot gitáresttel zártuk. Éneklés és beszélgetés mellett, tea és zsíros kenyér várta az arra járókat.
A Tusványos második napjától az áhítatot megelőzően keresztény meditáción vehettek részt az érdeklődők, ami lehetőséget nyújtott arra, hogy a betérők elcsendesedjenek a fesztiválos pörgés közepette és magukba nézzenek a zajos mindennapok futószalagszerű egymásutánjában. Az utána következő délelőtti fesztiválos áhítatot Incze Zsolt György esperes tartotta.
Áhítat után az Önismeret függőség? „Képzelj egy tükröt; gondold, hogy belenézel; hidd el, amit látsz.” (Fodor Ákos) című előadást hallgathattak meg az érdeklődők, melyet Homa Ildikó, kolozsvári pszichológus, szociális testvér tartott. Az előadó kihangsúlyozta az önismeret és az önértékelés fontosságát, de óvva intett attól, hogy önismeret függőségbe essünk. Utat mutatott arra, hogy – hitünket tekintve – mások megismerésére, csak a helyes önértékelés tükrében leszünk képesek.
Csütörtökön a fesztiválos áhítatot Márton Edit tartotta, akinek főként imádsága érintette meg a betérőket. Ruszka Sándor „…ember vagyok és szeretlek, minek is bántottalak?” című előadásában az emberközi kapcsolatokról, azok fontosságáról osztotta meg gondolatait. A nagyon sok saját példával kiszínezett előadásban a kézdivásárhelyi lelkipásztor arról szólt, hogy a párkapcsolatban ne a másik felet akarjuk megváltoztatni, mert az nem fog menni. Az egyetlen akit – esetleg – meg tudunk változtatni az mi vagyunk. A válság pillanatában nem a miért kérdésén, hogy miért csinálom én ezt, vagy azt kell gondolkodni, hanem azon, hogy kiért, mert ez könnyebben elvezet a jó megoldásokhoz. A lelkész azt is megemlítette, hogy ne restelljünk segítséget kérni, amíg még lehet. Az előadás ideje alatt a gyerekeket a különböző játékok, valamint az arcfestés foglalta le.
A pénteki napot Marosán Csaba színművész Luther Asztalánál című formabontó előadása zárta. A színművész egy egyszemélyes előadás keretein belül osztotta meg Luther doktor gondolatait népes hallgatóságával.
Az idei év utolsó Tusványosi napján az Orbán Viktor miniszterelnök előadását megelőzően a Keskeny utas csapat református tagjai az Erdélyi Református Egyházkerület által készítetett több száz „Református magyar vagyok, amíg élek az maradok”, illetve „Isten kegyelméből református” feliratú kalapot osztottunk ki a tűző napon ülő hallgatóságnak. A melegre való tekintettel pillanatok alatt elfogytak a kalapok, és nagyon sokan hálájukat fejezték ki, hogy a reformáció 500. évfordulója alkalmából ilyen hasznos ajándéktárgyat kaptak emlékbe, amit azonnal ki is tudtak használni. Mivel a nemzet miniszterelnöke és előadó társai mind reformátusok, ezért a főszínpadra is eljuttatunk egy-egy kalapot a kiemelt előadóknak.
A Keskeny út sátor programja a Bonus Pastor Alapítvány meghívottaival várta szombati vendégeit. Kozma Ferenc, a Bonus Pastor önkéntese moderálta a Balló Géza, Dénes Margit, Kovács Tibor, Kovács Tivadar, Márk János bemutatkozását. Mindegyik meghívott a saját „szabadulása” történetét mesélte el. Öröm volt hallgatni, hogy van szabadulás az alkohol, drog, vagy egyéb szenvedélyek rabságából, amihez az Alapítvány több lehetőséget kínál, úgy mint a kilenc hónapos hosszú terápia Magyarózdon, vagy a kéthetes rövidterápia az ország több településén, több időpontban, illetve a támogató csoportok, amik szintén több településen, heti rendszerességgel zajlanak. Jó volt hallani azt, hogy most már több olyan ember is van, aki a támogató csoport alkalmain való részvételnek köszönhetően megszabadult a káros szenvedélyeitől. A bemutatót követően bezárt a Keskeny út sátor, ami a Tusványoson immár biztos pontnak számít, hiszen ez volt a tizenharmadik alkalom, amikor részt vettünk Erdély legnagyobb fesztiválján, és egy ideje a több tucat programsátor közül a miénk a legrégebb óta folyamatosan, ugyanazon név alatt futó programsátor.
A Keskeny út önkénteseinek ezzel eljött a pihenés ideje, – néhány napig, mert a legtöbben más táborokban tovább dolgoznak. Igazi fesztiválmissziósként a fesztiválon bent lakni és az éjjeli párhuzamos bulik közepette pihenni, majd nappal több, mint tizenkét órát szolgálni embert próbáló feladat. A betérők, a visszatérők, a több éve folyamatosan a Keskeny útra járók hűsége viszont erőt ad a fáradtság és más emberi tényezők leküzdésére. Köszönjük a jó Istennek, hogy ebben az évben is eszközei lehettünk ezen a nem szokványos területen is.
Nagy Csenge, Bardócz Csaba / Erdély.ma