Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Pulu Pista
1 tétel
2016. augusztus 13.
Értékmentők Felsőrákoson
Menteni azt a tudást, amely az elmúlt évtizedekben érdektelenség és a kényelem miatt elenyészni látszik; felfedezni a tudatosan óvott, de rejtve mAradt, különleges igénnyel varrt, mívesen hímzett ruhadarabjainkat, hogy tanulhassunk belőlük; öreg festett ládákat és bútordarabok mintáit lemásolni és lefényképezni, hogy színvilágukat, formáikat, díszítőmotívumaikat közkinccsé tegyük s újból felhasználhassuk – ez volt a célja a héten a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola Felsőrákoson tartott néprajzi gyűjtő- és bútorfestő táborának.
A tábor előzményének a kilencvenes években az újraéledő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által szervezett népi mesterségek táborát lehet tekinteni. Az akkor és most is főszervezőként működő Pál Tünde úgy fogalmazott, fontos, hogy a ma még élő nyolcvan-kilencven éves nemzedéket megszólítsák s arra kérjék, mesterségbeli fogásaikat osszák meg: másként nem mArad meg, elvész az elődök által évszázadok alatt megteremtett kincs. „Közhely, ha azt mondom, néprajzgyűjtői szempontból az utolsó percekben vagyunk, s amit ma nem sikerül összegyűjtenünk, holnapra elvész. Közhely, de igaz, hiszen már az az idős korosztály, amelyet a napokban felkerestünk, már az sem emlékszik, az sem rendelkezik azzal a tudással, amely még néhány évtizeddel ezelőtt létezett. Például már négynyüstös hímes szőttest sem tud készíteni senki, a fiatalabbak közül pedig osztovátát nem tudnak vetni. Meg is kértünk valakit, ha legközelebb osztovatát vet, szóljon, filmezzük le, mAradjon meg, ne csak a leírás, de a mozdulatok is rögzüljenek. Az ingvarrást többen megtanulták az utóbbi években, de az sem az igazi már. Távolról szépnek néznek ki, de közelebbről már észrevehető, sokkal egyszerűbbek, hadd ne mondjam, igénytelenebbek” – mondja a fiatalasszony, majd sirül-térül, s férfiinggel tér vissza, és magyarázni kezdi, miben különbözik a régi és az új. Mint mondja, csak a mellében megfigyelhető, hogy a régiek gombházának széle nyolcas azsúrral van összeöltve, több a lerakás, a vállban nincs meg a diszkrét díszt adó, ék alakú letoldás – s a sor még folytatható lenne. Esetenként nemcsak a kész ruhákat nézik, vizsgálják át alaposan finom különbségek után kutatva a tábor résztvevői, de a rég abbahagyott daraboknak is megörvendenek, mert azok talán kicsit többet megmutatnak, visszafejthetőbbé válnak a titkok.
Hasonlóképpen figyelnek a festett bútorokra is. A kőhalmi barna és a Brassói zöld alapú ládákból találni még szép számban, de a Pulu Pista bácsi által helyben festett bordó alapúból már csak hírmondó mAradt. Érthető is, hiszen a hetvenes, majd a kilencvenes években érkező felvásárlók értették a dolgukat, felismerték az értéket, s vitték is, mint a cukrot – bezzeg, a kevésbé értékes, mondhatni, futószalagon készült Brassói darabokat meghagyták. A tárgyi hagyatékon túl a szellemi örökséget is dokumentálni próbálták a táborozók. Az átmeneti rítusokhoz és emberi sorsfordulókhoz – születés, keresztelő, konfirmálás, esküvő, halál és temetés – köthető szokásokat is rögzítették.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)