Torockó 1848-as hőse, Zsakó István „A haza nem címet, de embert kér”
Ki volt Zsakó István, akiről mintázta Jókai Mór regényének fő- hősét, Manassét az Egy az Isten című művében, és akit Borbély István történelmi írásában „Vasember”-nek nevezett (Torockó története 1848–49-ben), a torockói emberek pedig Torockó megmentőjeként emlegetik? Hogyan, miként válik egy ember hőssé? Valóban hős volt-e? Ennek a titkát kerestem a róla megjelent dokumentumokban, visszaemlékezésekben. Az értelmező szótár szerint: hős (…) az a férfi vagy nő, aki egy népcsoport, kultúra rendkívüli önfeláldozó, végrehajtó neves személyisége. Olyan valaki, aki egy átlagnál lényegesen kiválóbb ké- pességei által alkalmassá válik, hogy különleges tetteket vigyen végbe, (…) nemes eszmények hordozója, embereket menthet meg a biztos halálból, legtöbbször élete kockáztatásával. ’Sakó István – ahogy az akkor még szokásos írásmóddal írta a nevét – „rátarti” ember volt: egész életében népviseletben járt, nem barátkozott bárkivel, nagyon vigyázott a saját, de a közösség pénzére is, mint városbíró vagy egyházgondnok. A kincsesládát hárman három kulccsal nyitották és még tizenheten voltak jelen. Jó barátságban volt a szintén torockói (torockószentgyörgyi) születésű Brassai Sámuellel. Így emlékeznek reájuk: mikor összeölelkeztek a torockói „piacon”, ősz hajukat egy magasságban borzolta a szél. Mindketten magas növésűek voltak. Zsakó István 1809-ben született jómódú bányász családban. Iskoláit Torockón és Tordán eminensként végezte. Hazatérve betanult a bányász gazdák nehéz életébe apja bányájában. Fiatalon megnősült, négy gyerekéből egy leány, Judit, és egy fiú, István maradt életben, aki törvényszéki bíró lett. Torockón a település földrajzi fekvése (a mócvidék közvetlen közelsége), gazdasági helyzete, etnikai elszigeteltsége miatt a történelmi esemé- nyek (a forradalom majd szabadságharc, végül a polgárhá- ború) sajátosan, másképpen játszódtak le, mint Erdély többi részén. Három megye határán és a különböző érdekcsoportok találkozási pontján feküdt. Még a két szomszédos unitárius falu is egymásra utalva ugyan, de más gazdasági érdekek mentén mozgott. (Torockó gazdag bányászváros, Torockószentgyörgy évszázados jobbágyfalu volt, a szentgyörgyi vár urainak jobbágyai lakták.) Zsakó István a város megválasztott bírája és nemzet- őr parancsnoka a nehéz időkben is minden levelet megőrzött a híres leveles ládájában. Ezekből tudunk idézni Mikó Imre könyvéből (Akik előttem jártak). Br. Kemény Farkas tordai megyei parancsnok levele: „Örömmel fogadlak hát én úgymond titeket zászlóm alá (…) (Ehhez) hütletétel szükséges, mely annyit teszen, hogy parancsolatomnak engedelmeskedni fogtok.” Ezt üzente a szentgyörgyieknek is, hogy nehogy átálljanak az ellenséghez, mert „jaj nekik.” Közben már megkapták a felszólítást a környék román irreguláris csapatának vezetőjétől is (magyarul írta): „Felszólítom tehát önöket, hogyha a békének barátai és békekedvelők, a kezekben levő fegyvereket minden hozzátartozó municióval rakják le, a béke jelét (fehér zászlót) azonnal tüzzék ki, és fehér szalagot viseljenek, … ellenkező esetben faluikot felgyújtatom, az ellenállókat keményen megbüntetem és még egyéb károktól is tarthatnak.” Így folytak a fenyegető levélváltások, később egyre több követeléssel: 300, majd 500, 800 kenyér leszállítása 160 és egyre több vágómarhával együtt. Avram Iancu leveléből tudjuk, hogy „a mócvidéken nagy az éhinség, mert a – 24 fokos hideg miatt befagytak a folyóvizek, még a pincék is, nem működnek a malmok.” Érkeztek a borzalmasabbnál borzalmasabb hírek: Jára, Hegyalja elpusztítva, a magyar lakosság legyilkolva. Torockót is elfogta a rettegés. Menekülni készültek egyesek, amikor is Zsakó végigjárta a falut és megállította az embereket határozott kiállással: „Hová menekülnétek?” Megszervezte, hogy az alkalmas bányákat felszereljék élelmiszerrel és az asszonyokat, gyerekeket odarejthessék. Prodán Probu (Simion Probu Prodan, ortodox pópa) is levelezett Zsakóval, az ő martalóc serege Enyed mellett táborozott. Levelében arról írt, hogy milyen jó volna, ha a magyarok a balázsfalvi „csődületükön” részt vettek volna, és ha megértenék, hogy ők mit akarnak, mit szeretnének. Zsakónak sikerült a Torockón átvonuló, támadóan viselkedő osztrák parancsnokkal is úgy tárgyalnia, hogy annak kézfogás lett a vége. Az 1849. január 8-án Nagyenyedet ért, Axente Sever (Ioan Axente) vezette szörnyű pusztítás, bestiá- lis öldöklés elől az ártatlan lakosság egy része Torockóra menekült. Bem tábornok dicsőséges csatái meghozták a reményt, Torockó fiatal bányászai is lelkesen felcserélték a csákányt a fegyverre. Az orosz seregek betörésének hírére újra éledt a mócvidék, Enyedet újra felégették, és a bistrai pap vezetésével Torockószentgyörgyöt is. Zsakó István küldöttséggel indult elé- bük, de társai lemaradtak, ő vállalta egyedül a tárgyalást. Bátorsága, diplomáciai tehetsége még az ellenségben is tiszteletet ébresztett. A tárgyalásról kijövet már kézfogással búcsúztak. Torockó megmenekült! Ezt követően még a portyázó, rabolni vágyó kisebb csoportokat a Székelykő-oldali „furfanggal”, a megjátszott csatazajjal sikerült elriasztani. Zsakó István igazi hős volt, annak minden jellemvonásával rendelkezett. Istenbe vetett erős hite, ebből adódó bátorsága rendíthetetlen volt, ez adott neki erőt a vállalt nehéz, felelősségteljes feladatok véghezviteléhez. Nem tévesztette szem elől azt sem, hogy a két együtt élő népcsoportot komoly gazdasági érdekek kapcsolják össze. A román szomszéd parasztgazda állította elő a kohókba szükséges szenet, mert enélkül nincs „vaskenyér.” A torockói vaseszközökre pedig a Mócvidéknek is égető szüksége volt, érthető tehát az egymásra utaltság és a békesség a két nép között.
Bakó Irén
Szabadság (Kolozsvár)