Hatodik alkalommal rendezi meg az EMKE, az Anyanyelvi Konferencia és a Korunk Stúdió a Szabédi-napokat Kolozsváron. Máj. 23-án volt a kétnapos rendezvénysorozat megnyitója. A rendezvényen jelen volt Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának főosztályvezetője és Balázs Ádám, a bukaresti magyar nagykövetségének sajtóattaséja. Kötő József, az EMKE főjegyzője, az RMDSZ művelődési és vallásügyi alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket, majd Kántor Lajosnak, a Korunk főszerkesztőjének elnökletével tudományos ülésszak kezdődött. Az idei tanácskozás a 70 éves Korunk jegyében zajlik. Szabédi László több mint két évig szerkesztőtanácsi tagja is volt a Korunknak. Szabédi a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetőjeként 1952-ben Benedek Marcell örökébe lépett. Poszler György akadémikus, budapesti irodalomtörténész a magyar irodalom és a világirodalom kapcsolatáról tartott előadást. /Németh Júlia: Szabédi-napok ? 1996. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 24./

"Febr. 13-án Budapesten, a Katona József Színházban átadták a Soros Alapítvány 1996. évi díjait. Életműdíjat kapott Eörsi István író, Orbán György költő, Petri György költő, Poszler György irodalomtörténész, Rakovszky Zsuzsa költő, műfordító és Sigmond István /Kolozsvár/ író. Az Ady Endre díjat a pozsonyi Grendel Lajos nyerte el. /Népszabadság, febr. 14./"

"A csíkszeredai Hargita Népe ápr. 22-i számában Borbély László főszerkesztő Pontosít az ÉS címen arról tudósított, hogy a Soros Alapítvány kiket részesített alkotói díjban /720 ezer forintban/, köztük van Cs. Gyimesi Éva, Tamás Gáspár Miklós, Radnóti Sándor, Thomka Beáta, Lengyel Péter. Mentesülve az anyagi gondoktól, könnyebb lesz számukra az alkotói munka. "Véleményt nyilváníthatnak például a Bolyai Egyetem újraindításáról. Hogy nem kell sietni." Székedi Ferenc eddig idézi a cikket, majd hozzáfűzi: Borbély László ezzel azt sugallja: Cs. Gyimesi Évának azért más a véleménye a Bolyai Egyetem ügyében, mert lefizették. Borbély nem ír arról, tette hozzá Székedi, hogy az egyetemi tanárnő féltette a meglevő európai kapcsolatokat. - Székedi végigkísérte az egyetemmel kapcsolatos vitát, az egyértelmű végkövetkeztetés: a Bolyai Egyetem ügye nem az egyetem szenátusának, nem magyar tanárainak és magyar diákjainak, nem az RMDSZ-nek az ügye, hanem az egész erdélyi magyarság ügye, Cs. Gyimesi Éváék alighanem tévednek, ha csupán egyetemi kritériumokban gondolkodnak. - Székedi leszögezte: a szakma becsülete miatt írta mindezt, Borbély László ugyanis a lejártás szándékával "most egybe az alapítványi díjazás tényét az egyetem körüli vitákkal." /Székedi Ferenc: Hétszázhúszezer forint és a Bolyai Egyetem. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 1./ Az Élet és Irodalom közölte az 1996. évi alkotói díjazottak listáját /mindegyik 720 ezer forint/: Petri György, dr. Poszler György, Orbán Ottó, Sigmond István /Kolozsvár/, Rakovszky Zsuzsa, az 1995-től folytatódó alkotói díjak /szintén 720 ezer forint/ között van Cs. Gyimesi Éva, Radnóti Sándor, Tamás Gáspárt Miklós, Géher István, Thomka Beáta. Az 1994-től folytatódó alkotói díjak: Kornis Mihály, Mészöly Miklós, Réz Pál. /Élet és Irodalom, ápr. 11./"

A Soros Alapítvány febr. 13-án ünnepélyesen átadta az 1997. évi díjait. Vásárhelyi Miklós kuratóriumi elnök - többek között- előző évről áthúzódó alkotói díjat adott át Eörsi István író, publicistának, Petri György költőnek, Orbán Ottó költőnek, Poszler György irodalomtörténésznek és Sigmond István kolozsvári írónak. A díj évi összege 720 ezer forint. Évi 600 ezer forintos díjban /Bibó István-díj/ Kis János filozófus, Nagy L. Zsuzsa történész /Ránki Dezső-díj/ részesült. /Élet és Irodalom, febr. 20./

A Korunk (Kolozsvár) júniusi számát a színházaknak szentelte. Szakemberek és színészek vallomása olvasható a folyóiratban. Visky András A rejtőzködő színházról írt. Poszler György a világirodalom szerepét elemezte a rendezőképzésben. /Színész - történő színház. Korunk, június. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 20./

Nyolcadik alkalommal tartották meg Kolozsváron, május 26-27-én a Szabédi-napokat. Az összejövetel szervezői az Anyanyelvi Konferencia, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület országos elnöksége, a Korunk-stúdió valamint az RMDSZ ügyvezető elnöksége voltak. A tudományos ülés témája: Tanári személyiségjegyek, minőségi követelmények az egyetemi oktatásban. Az előadók: Lászlóffy Aladár, Péntek János, Pomogáts Béla, Poszler György, F. Ferenci Rita, Kása Zoltán, a BBTE prorektora, Bernáth László, Kötő József tanügyi államtitkár, Juhász Tamás teológiai professzor és Tverdota György. A megjelentek koszorúztak a Szabédi emlékháznál, majd Szabédi László sírjánál, a Házsongárdi temetőben. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), máj. 29. - 1731. sz./

Júl. 29-én hatodik alkalommal rendezték meg az Ady-Napokat Kalotaszentkirályon. Poszler György budapesti akadémikus előadásában párhuzamot vont Márai Sándor, Cs. Szabó László, valamint Szabó Zoltán művei között, amelyekben a szerzők szülőföldhöz való viszonyulását vizsgálta. Csíki László Kolozsvárról elszármazott budapesti író ifjúságának szentkirályi élményeit elevenítette fel. Kántor Lajos Kós Károlynak Kalotaszegre gyakorolt jótékony hatásáról beszélt. Történelmi vetélkedőt tartottak a helyi iskolában a szeghalmi és kalotaszentkirályi diákok részvételével, amelynek témája a magyar államalapítás volt. Júl. 30-án az istentiszteleten Tőkés István teológiai professzor hirdetett igét. A délutáni szabadtéri ünnepségen megnyitották az egyhetes tánctábort. /Valkai Krisztina: Ady-Napok Kalotaszentkirályon. Kós Károly jótékony hatása Kalotaszegre. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 31./

A Korunk /Kolozsvár/ folyóirat júliusi számának témája: Történelem - anyanyelv - írásbeliség. A szerzők között van Ormos Mária, Poszler György, K. Lengyel Zsolt, Kibédi Varga Áron. /Történelem - anyanyelv - írásbeliség - a júliusi Korunkban. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 1./

Cs. Szabó László esszéíró születésének száz éves évfordulójára emlékezett Poszler György akadémikus, Pomogáts Béla irodalomtörténész és Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője Kolozsváron, az EME előadótermében. Pomogáts Béla Cs. Szabó Erdélyben című könyvéről beszélt, amelyre hatással volt – ahogy a kor teljes erdélyi és magyarországi irodalmára is – Erdély egyes részeinek visszatérése az anyaországhoz. Kántor Lajos Cs. Szabó és Illyés Gyula kapcsolatáról beszélt. /F. I.: Cs. Szabó Lászlóról irodalomtörténeti távlatban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./

Négy állandó kiállítás kapott helyet a Kolozsvár Társaság új székhelyének falain: Paulovics László: Erdélyi íróportrék; Cs. Szabó László és Kolozsvár; Cseh Gusztáv rézkarcai; Balázs Péter – emlékszoba. A látogató mintegy virtuális művelődés- és irodalomtörténeti sétát tehet a képek nyomán, a május 12-i megnyitón Poszler György kolozsvári születésű akadémikus volt a népes közönség kalauza. Kántor Lajos a Kolozsvár Társaság képviseletében elöljáróban elmondta: az egyesületnek otthont adó műemléképület – egykor Balázs Péter, előtte Miklóssy Gábor műterme – ajtaja nem csak ünnepi alkalmakkor áll nyitva. Naponta felkereshetik az érdeklődők. Információs központként szolgál majd az épp zajló művelődési eseményekről, műemlékek látogatási idejéről, városséták lehetőségéről helyi érdeklődőknek, külföldi és belföldi turistáknak egyaránt. Boér Ferenc színművész Szabédi László verseiből összeállított versműsort adott elő. A Szabédi-napok programja délután megnyitóünnepséggel és előadásokkal folytatódott 1956, Erdély és a magyar írók témakörben. Május 13-án Szabédi sírjának megkoszorúzásával zárul a rendezvény. /F. I. Állandó tárlatavatóval indult a Szabédi-napok rendezvénysorozata. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 13./

Kaput nyitott Budapesten a Korunk folyóirat: ez a Korunk – Budai Porta, ez is része a magyar–magyar kapcsolatoknak, a kölcsönös tájékoztatásnak, hogy közvetlenebbé váljon az átjárás tudományban, irodalomban, művészetekben. A legmagasabb, a bukaresti minisztérium által nemrég megítélt B+ tudományos minősítés birtokában a Korunk vállalta ezt a lépést, állandó képviselet megteremtését Budapesten (a Margit körút 5/a szám alatti Bem moziban). A kezdemény komolyságát egy héttagú grémium jelzi: két akadémikus, az irodalomtörténész Poszler György és a történész Romsics Ignác; az ugyancsak neves irodalomtörténész, számos erdélyi tárgyú könyv szerzője, Pomogáts Béla; a Szegeden élő, messze földön méltán népszerű egyetemi tanár Ilia Mihály, az író Csiki László és Zalán Tibor, a kiváló grafikus Tettamanti Béla – valamennyien a folyóirat régi, megbecsült szerzői. A Korunk – Budai Porta keretében mutatták be a Közép-Európa vándora (Korunk-dosszié, 1957–2007) című, közel 900 oldalon, két kötetben esszét, tanulmányt, verset, prózát, grafikát újra összegyűjtő rangos kiadvány. Ugyanitt találkozhattak az olvasók Szabédi László kiadatlan írásainak (naplójának, levelezésének) gyűjteményével és egyéb Korunk-kiadványokkal. /S. L. : Könyvek a Portán. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

Múlt–jelen–jövő között hidat verni: ezzel a céllal hozták létre jó öt évvel ezelőtt a Kolozsvár Társaságot, írta Kántor Lajos, és most, a reneszánsz év keretében Kolozsvár reneszánszát is hangsúlyozni kell, a megújulás esélyét szóvá tenni. Egyfajta „Hívó Szóra” van szükség, ismét, ahogy ezt 1989 decemberében tették, Kolozsvár magyarságához intézve a felhívást. Akkor, a kommunista diktatúra pusztító évei után, a letargiából, a teljes kiszolgáltatottságból kellett kiszabadítani a várost, ma pedig a globalizáció adta lehetőségek és fenyegetések közepette kell tudatosítani: rajtunk is múlik, milyen lesz a város (és az ország) holnapja, hangsúlyozta Kántor Lajos. A Kolozsvár Társaság az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel és más országos intézményekkel, civil fórumokkal együttműködve először június 27. és 29. között szervez Kolozsvár Napokat. A Kolozsvár Társaság kiadásában elkészült Reneszánsz Kolozsvár bemutatásával kezdődnek a Kolozsvár Napok. A Kolozsvárhoz kötődő portré- és játékfilmek lesznek műsoron a Győzelem moziban; a jeles irodalomtörténészt, az akadémikus Poszler Györgyöt, a szintén kolozsvári születésű, nemzetközi hírű fotográfus Korniss Pétert, valamint a közelmúltban elhunyt Domokos Gézát bemutató dokumentumfilmek. Érdeklődésre tarthat számot a Szabédi László életéből-művéből ihletődött Felmentő levél. És újra látható lesz a Dallas pashamende című, európai fesztiválokon sikerrel szerepelt játékfilm, a férfi főszerepben Bogdán Zsolttal. Június 28-án együtt láthatók lesznek a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén az elmúlt években megjelent, Kolozsvárhoz kapcsolódó könyvek, a meghívottak pedig a szerzők és szerkesztők, kiadók. Végül a Farkas utcai Református Kollégium ad otthont a Tarisznyás zenekar koncertjének, amelyen közreműködik a Zurboló Táncegyüttes; a műsor vendége lesz a Kossuth-díjas népzenegyűjtő, Kolozsvár egyik mai jelkép-embere, Kallós Zoltán. /Kántor Lajos: Kolozsvár reneszánsza – 2008. június 27–29. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 21./

Június 27-én az Új Budapest Filmstúdió több filmjével kezdődnek Kolozsvár reneszánsza programjai. A filmek több szálon is kapcsolódnak Kolozsvárhoz. Poszler György neves irodalomtörténész Kolozsváron született, itt töltötte a gyermekkorát, az általa készített filmben részletesen beszél erről. Domokos Géza ugyancsak kötődött Kolozsvárhoz. Szabédi László életműve Kolozsváron született, Korniss Péter fotóművész szintén itt született, életműve jelentős részét Erdélyben fotografálta. A filmek alkotóinak egy része is kötődik a városhoz, így Csiki László neves író és költő, továbbá Weszerle Tibor és Kántor László is. A kolozsvári bejegyzésű filmiroda, a CineCorvin célja, hogy megpróbálják újraindítani a kolozsvári filmgyártást. /Kolozsvár reneszánsza – 2008. június 27–29. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 25./

Poszler György irodalomtörténész-esztétának ítélte a Korunk Kulcs-díjat a kolozsvári Korunk irodalmi és kulturális folyóirat, amelyet március 11-én a budapesti Bem moziban nyújtottak át a lap vezetői. Az öt éve megalapított elismerést Poszler György a Korunknál közölt műveinek köszönhetően kapta, itt megjelent önálló kötetei közül a legismertebbek: A harmadik „olvasat”, Híd-avatás félszázadra és A tizedik múzsa. A díjat Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője adta át. Poszler György 1931-ben született Kolozsváron, 1945-ben Budapestre került, ahol elvégezte egyetemi tanulmányait, 1972-től az ELTE Esztétika Tanszékén, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanít. Három területen folytatott tudományos tevékenységet, az irodalomtörténet, irodalomelmélet és az általános esztétika témaköreit kutatja. 1982-ben lett az irodalom doktora, 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. /Hideg Bernadette: Átadták a Korunk Kulcsát. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 13./

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendő irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelői, barátai. A „Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt” cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezője a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetője, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy „főemberi” rézkarcát és kilenc „öregdiáki” szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntő ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal ő is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc „Az ember tragédiájá”-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) – és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztő, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sőt előtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követően) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményéről. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve „előzését”természetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár előbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bőven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár főterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sűrűn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsűrijében, a Kosztolányi Dezső tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján ő volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is őrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha előtt készült felvétel több mint gondosan őrzendő családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a „családregény-vázlatban” sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megőrizve – Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezője lehetett ott az ünneplők között).
A történet közös mozzanatai – anélkül, hogy tudtunk volna róla – jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjéről, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkő Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felső részén kint állhattak a járdán. Valamivel később nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötődött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nővérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait – még aligha számítva arra, hogy a nevelő skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementől Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az időben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytől. Ő a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. És ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nőtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmű megnevezésének, a hozzá fűzött magyarázatnak „Nevelődési regény”– „dalban elbeszélve”címet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György – a magyar és a világirodalom különböző korszakaiban kitűnően tájékozódó akadémikus – hűséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a „tízekben” eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsőt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret „együtt ragyogó páros csillagokat” komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenő Hálóing nélkülcímű versében. Idézek Poszler értelmezéséből: „Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdő utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai.” Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a „naiv”, a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmező.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál – ha már a Kosztolányi Dezső térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyűjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hősiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmű egészére kiterjed, de elsősorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) – meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) És a legjellemzőbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: „Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.”
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedő irodalomtörténész Poszler Györgyről a Farkas utca és a Kosztolányi Dezső tér helyi színe. Illő tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti – igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban – köszöntsék a szülővárosához mikeskelemeni hűséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Könyv az erdélyi konglomerátumról
Kántor Lajos Konglomerát (Erdély) című új kötetét a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületben ismerhette meg a közönség, Markó Béla és Demény Péter közreműködésével. A közreműködők Szilágyi Domokos, Gaál Gábor és Szabédi László személyét, valamint a transzilvanizmus fogalmát értelmezték. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila jegyezte le.
A Kossuth kiadó gondozásában megjelent könyv mintegy ötven évet ölel fel, s teszi ezt három közismert személyiség, Szilágyi Domokos, Gaál Gábor, valamint Szabédi László szövegeinek segítségével. Ahogy Poszler György fogalmaz a könyv hátsó borítóján, ez a munka „fiktív szemináriumokat” gyűjtött össze, amely három nagy halott elmélkedéseit tárja fel, fontos létkérdésekről, „a romániai magyar politikatörténet, eszmetörténet, irodalomtörténet égető kérdéseiről.” Markó Béla ennek nyomán igyekezett meghatározni a kötet „sajátos és újszerű” műfaját, kijelentve, hogy egy mindenképpen alapműnek számító esszéregényről, dokumentumregényről beszélhetünk, de a műfajt illető legpontosabb megfogalmazást a könyv alcíme hordozza: Erdély. „Illúziókról, azok elveszítéséről, majd újabb illúziókról szól nemcsak a mű, hanem maga Erdély is”, – jelentette ki. Az egyik tévedésünk, hogy nem tudunk azokról az elődökről, akik korábban már gondolkodtak a térség sorsáról, így Kántor kötete ebben a tekintetben is hathat a felfedezés erejével. Szabédiról beszélt, aki nem csak gondolkodóként, hanem íróként is más utat járt be, nem a manapság előtérben levő „tündérkedő” vonulat, „most Nyirőt olvasnak, illetve Wass Albertet – ez utóbbit sajnos”, – tette hozzá.
Kántor elmondta, a kötet megvalósítását hosszas gondolkodás előzte meg, ugyanakkor egy pillanatig sem titkolta, hogy a három ember munkáiból vett át szövegeket, de a célja nem az volt, hogy az életútjukat felvázolja, hanem a Szabédi ifjúkori naplójában megtalált „konglomerát” fogalmat érzékeltetése. Olyan személyeket állított a középpontba, akik áldozatai voltak egy történelmi folyamatnak, de alakítói is próbáltak lenni. A könyvben gyakran monogramokkal utal a személyekre, sokszor az Sz.-G.-Sz. triót is használva. Sz. azonban nem különbözik sokban Szabéditól, mindössze annyiban, hogy a monogram által erősödik a fikció jelleg, annak ellenére, hogy a szereplők eredeti szövegeivel dolgozott.
Minden aspektusban tökéletes? Más kérdés, hogy például Gaál Gábor vagy Szilágyi Domokos személye mennyire megosztott, és megosztó. Ezzel kapcsolatosan tette fel a kérdést Demény Péter, amelynek aktualitása is van: magyar sajátosság-e elvárni a művészektől, hogy minden szinten és aspektusban tökéletesek legyenek? Demény úgy látta, meglehetősen kétséges alakok kiváló írók, színészek lehetnek, Markó azt válaszolta, hogy „tetszetős lenne egyszer s mindenkorra leszámolni azzal a magyar kulturális beidegződéssel, amely arról szól, hogy nincs fiktív én a versben, hanem az azonos az életrajzi énnel, élet és mű nem választható el egymástól”. Petőfi példáját említette, azzal kiegészítve a gondolatot, hogy akár Balassi Bálint személyéig visszamehetünk, amikor ezt a kérdést kutatjuk. Petőfi esetében az ember és az alkotó egyesítése azt eredményezte, hogy a versei hitelességét a csataéren kellett bizonyítania, ebbe pedig belehalt. A kultúránk tette ezt vele, viszont Petőfi halálával szemben Jókai például hosszú életet élt meg, ami nyilvánvalóan nem negatívumként említendő. A magyar kultúra sajátossága ember és életmű egybeforrása, ezért is jelenthettek olyan méretű traumát azok az életrajzi tények, amelyek az utóbbi években kiderültek nem csak Szilágyi Domokossal, de ebben a térségben több közismert személyiség kapcsolatosan is. Kántor Lajos úgy vélte, minden életnek sok tanulsága és olvasata létezik, hogyha a dossziék elolvasása után embereket kellene leírnia, sokaktól elbúcsúzhatna, így szerinte meg kell tanulni elválasztani a két dolgot. Irodalomtörténetileg soha nem szerette a kánonokat, – mondta, Demény Péter pedig ráerősített: mindig csak sztárok vannak, hiszen a közönség nem tud mindenkire figyelni. Sokakat nem is a moralitásuk miatt tolnak háttérbe, hanem mert egy-egy adott korban éppen másokra illik hivatkozni, viszont fontos megjegyezni, hogy az éppen közismert alkotók nem válnak feltétlenül rossz minőségűvé a státuszuk miatt.
Nemlétező közös Erdély-kép. A beszélgetés következő fonala már Erdélyről és az egységről szólt. Kántor Lajos a könyve címét említette, mivel a konglomerátum éppen azt jelenti, hogy nem lehet egységről beszélni; a Kós Károly és Kuncz Aladár által megfogalmazott transzilvanizmustól pedig teljesen eltér a Szabédi-féle értelmezés, amely éppen azt hangsúlyozza, meglehetősen illúziórombolóan, hogy azoknak az erdélyi magyaroknak az elmélete ez, akik egy országrész elveszítéséből építkeztek. Demény rámutatott, a transzilvanizmus maga is egy egység felé mutat, hiszen éppen azt akarja meghatározni, hogy három nemzet hogyan kreál valami különlegeset ebben a régióban. Kántor két, a könyvében is szereplő idézetet vetett össze: Csíki László „örök egy Erdélyét”, és Lucian Blaga azon írását, amelyen maga is megdöbbent, hiszen úgy szól Erdélyről, hogy a magyarok ittlétét egyáltalán nem említette meg. Maga sem tenné naftalinba a transzilvanizmust, mint fogalmazott, viszont messzemenően elfogadja Szabédi véleményét, aki szerinte egy teljesen reális megközelítésben nyilvánult meg a kérdésről.
Markó Béla a román-magyar közös Erdély-kép kapcsán rámutatott, ilyen nem létezik, bár valaha azt mondták, hogy Erdély a magyar nemzet keletje az ősiség, az eredet tekintetében, míg a románok számára a nyugatot jelenti, az európai értékeket látják benne. Nehéz volna tehát közös nevezőre hozni a két nemzet közti véleménykülönbséget, erre nem is akart kísérletet tenni, de úgy látta, valahol, valamikor bár a magyar közös szemléletet fontos volna meghatározni.
A mai közös Erdély-szemléletbe nem fér bele Tamási Áron és Szabédi László, vagy Székely János és Sütő András, – mondta, mert ezek olyan erdélyi alternatívák, amelyek, ha egységes szemléletet akarunk kialakítani, akkor fölöslegesek. Az egységes szellemiség meghatározása során nem zárhatjuk ki egyikük nevét sem, hanem éppen a közös pontokat kell megtalálnunk bennük. Szabédi racionalizmusa kapcsán úgy vélekedett, az nem a múlt, hanem a jövő ideológiája lehetne, annál is inkább, hogy könnyen megtörténhet, nincs más kiút számunkra.
A beszélgetés záróakkordjaként Demény Péter megjegyezte, számos olyan témát sikerült felvetniük, amelyet a jövőben bizonyítani kell, az az állítása pedig, mely szerint egy könyv csak akkor él, hogyha beszélnek róla, egy találkozóra is alkalmazható.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Korunk Kulcsa (1956–2014)
Kulcs-számok?
Annyiban, hogy András Sándor és Pomogáts Béla, a kortárs magyar irodalom két jelentős egyénisége az 1956-os magyar forradalom negyvenedik évfordulóján, az 1996. októberi Korunk-számban találkoztak (bizonyára előbb is már, más körülmények között), és most, 2014. február 18-án, a Minerva Alapítvány Cs. Gyimesi Éva termében ugyancsak együtt vehetik át az évente átadásra kerülő Korunk Kulcsát. Amelyet olyan személyiségek kaptak meg korábban, mint Fejtő Ferenc, a Párizsban élt történész, József Attila ifjúkori barátja, vagy a legendás hírű szegedi Ilia Mihály, Poszler György irodalomtörténész, akadémikus, Kolozsvár szülöttje és a szintén akadémikus történész, Romsics Ignác.
A gazdag névsor tehát tovább bővül. A Szabadság olvasóinak nem most kell bemutatni Pomogáts Bélát, a Magyar Írószövetségnek hat éven át elnökét, aki az Anyanyelvi Konferencia elnöki tisztjét meg az Illyés Alapítványét is hosszú időn át betöltötte, és régebben sűrűn jelen volt a napilap hasábjain. A Korunknak pedig Pomogáts olyan kitartó munkatársa, hogy 2013-ban egy több mint 300 oldalas könyvet adhatott ki Műhely Kolozsváron.
Szabadság (Kolozsvár),

A gyulafehérvári ígéretek azóta sem váltak valóra
Felelős önvizsgálatra, elmélyült gondolkodásra késztető írást közölt a Korunk folyóiratnak a múlt év végi négy száma. Poszler György irodalomtörténész, akadémikus (Kolozsvár, 1931. június 12. – 2015. augusztus 13.) egy év munkájával készítette el ezt a figyelmeztető nagy írását, a címe: Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.
Kós Károly és társai által 1921-ben megfogalmazott Kiáltó szó óta politikai kártyavár-építések idejét éljük (a Sziszüphosz-féle kínlódások, szenvedések jegyében), és nem mi voltunk a vétkesek! Voltak, akik elhitték, amit a hatalom mondott (nem lesz nemzetiségi elnyomás), mások nem: Márton Áron figyelmeztetett 1945 után, hogy a Magyar Népi Szövetség nem jó úton jár. Poszler György kolozsvári születésű Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész irodalmár szemmel nézi a múlt század tévedéseit, és figyelmeztet: a hiú ábrándokon túl kellene nézni és látni. „Talán nem kellett volna elhinni mindent!”
A történész elsősorban a forrásokat tárja fel, elemez, folyamatokat ragad meg.
A semmiből egy új világot
Poszler György négy részben a Korunk folyóiratban közölt esszéje azért is jó kiindulópont (kutatónak és pedagógusoknak egyaránt), mert iránytűt ad az ember kezébe. Vesztésre voltunk kárhoztatva. A magyar közösség 1948–49-re nagy erőfeszítéssel elért némi eredményt, de ekkor bekövetkezett annak a Sziszüphosz-kőnek a visszazuhanása. Valakik legörgették: például I. Mihály király rendeletével az egyetemi épületeket a Nagyszebenből visszatérő Ferdinánd királyról elnevezett román egyetemnek ígérték oda. Ekkor költözött az orvosi kar át Marosvásárhelyre. Megkapták a Csaba királyfi honvédtüzér hadapródiskolát. Ott kellett a semmiből egy új világot teremteni, tantermeket, klinikákat kialakítani, orvosoknak lakásokat adni, óriási erőfeszítésekkel kollégiumokat szervezni. Még vezetékes víz sem volt.
Az erdélyi folyamatokba belerobban a magyarországi 1956-os forradalom. Voltak Erdélyben is reménytelen küzdők, a baloldalnak szintén voltak jeles személyiségei: Jordáky Lajos, Szabédi László, Balogh Edgár és Kurkó Gyárfás. A nagy kérdés az lenne, hogy mit is kezdjünk a Magyar Népi Szövetségnek a tevékenységével. Baloldali szervezet a kommunista párt fiókszervezete, a szekerüket tolta? Ilyen egyszerű lenne? Az esszé megértéséhez előkerestem Lipcsey Ildikó történész könyvét (Utak és tévutak az erdélyi magyarság XX. századi történetében, Budapest, 2008. Székelyhídi Ágoston írta az előszót.) A tényállás az volt, hogy csak egy baloldali szervezet számára engedtek működési teret. Országunkat az elhíresült 1944. októberi Churchill-féle tárgyaláson a Nyugat már 90%-os arányban átengedte az orosz félnek. Lett belőle száz százalék bolsevik kommunista befolyás. Sok-sok kulisszatitokra csak napjainkban derül fény, tiltakozott ugyan a Nyugat, de a szovjet csapatok itt állomásoztak a térségben. Az angol miniszterelnök a sikertelen magyar kiugrási kísérlet idejében (1944. október 15.) pont Moszkvában tárgyalt. A szovjet hadsereg katonái pedig itt, Debrecennél harcoltak, bent voltak Magyarországon.
Nem egy vonzó időszak ez egy történész számára. Román kollégáktól sokszor lehetett hallani (1989 előtt is), hogy mi, az erdélyi magyar közösség jól megsegítette a Román Kommunista Pártot, hogy megszerezze a hatalmat. Poszler György szerint is e történések kulcsfigurája Dr. Petru Groza volt. Román anyanyelvű, de szászvárosi kollégiumban magyarul tanult. Jogot végzett a pesti egyetemen. Tanult Lipcsében és Berlinben is. A két nép reális megbékélésének az alapja a gyulafehérvári (1918. december 1.) nagygyűlés nyilatkozata lehetett volna számunkra 1944. őszén egy ajánlattal megújítva. Érkeztek viszont Észak-Erdélybe az augusztus 23-ai  román kiugrás után a Maniu-gárdák. Egyes történészek és véleményformálók úgy próbálják ma is szépíteni a dolgot, hogy a félkatonai szervezetek  által elkövetett sajnálatos események válaszok voltak az 1940. augusztus 30-ai, a második bécsi döntés utáni történésekre Ördögkútnál, Ippnél és több más helyen megtörtént kilengésekre.
Mentegetőzés a gyilkosságokra
Itt Biharban Belényes környékén, a Kalotaszeg falvaiban, Szárazajtán és Csíkszentdomokoson szörnyű véres események történtek. Jó lenne, ha a román történészek nem hőskultuszt teremtenének, hanem feltárnák a közelmúlt fájó pontjait. (Egyes könyvek szerint a Nemzeti Parasztpárt számított a magyar szavazatokra is. Kurkó Gyárfás és a Magyar Népi Szövetség elnyerte a magyar egyházak támogatását is.)
1944. november 14-étől négy hónapon át volt egy izgalmas időszak. Az atrocitásokra hivatkozva, de hatalmi célokat követve, Moszkva kivonta Észak-Erdélyt a bukaresti vezetés hatásköréből és szovjet katonai közigazgatást vezetett be. Ez az Észak-Erdélyi Köztársaság időszaka. Moszkva célja főleg az volt, hogy gyorsítsa Románia bolsevizálását és a Groza-kormány beiktatását. Számos kérdést felvető időszak ez. Két nyelven, magyarul és románul zajlott a közigazgatás.
A Poszler esszéhez visszatérve, a szerző kitér Petru Groza személyiségére. Jól tud tárgyalni a magyarokkal és a szászokkal, mert Erdély mindhárom fő nyelvét ismeri. Vele alkudtak az Magyar Népi Szövetség vezetői is (vagy inkább a kényszernek engedtek?). A magyarok azt remélték, amit a Gyulafehérvári Nyilatkozat megígért: a magyarság teljes autonómiáját Romániában, annál is inkább, mivel a két egymásra utalt nép már el is kezdett megvalósítani Észak-Erdélyben egy kétnyelvű, magyar–román közigazgatást és valódi demokráciát.
Nem adták el Erdélyt
A Poszler esszé nagy meglepetése, hogy a Százas Intézőbizottság híres, 1945. november 15–18. közötti ülését árnyaltabban kell megközelíteni. Az él a köztudatban, hogy az Intézőbizottság eladta Erdélyt. Vasile Luca (Luka László) kicsikarta az állásfoglalást, hogy nemzeti közösségünk itt, Romániában akar élni. E határozatnak azóta is nagy a visszhangja. Sokan úgy vélik, hogy „az istentelen bolsevik kommunisták” eladják, eladták Erdélyt. Pontosabban Észak-Erdélyt. A román fegyverszüneti egyezmény (1944. szeptember12–13.) úgy volt fogalmazva, hogy Erdély vagy annak nagy része újra Románia része lesz. Ekkor még hátra volt a sikertelen magyar kiugrási kísérlet. Ám a legfontosabb tényező, hogy Moszkva is érdekelt volt, mivel Besszarábiáért és Észak-Bukovináért kárpótolnia kellett Romániát. A kortársak tudták, hogy a baloldali orientáció felvállalásával tud a magyar közösség megmaradni Erdélyben. Poszler György akadémikus véleménye, hogy a Központi Intézőbizottság „nem adta el Erdélyt Romániának”. Szerinte a 16–17. századi erdélyi fejedelmek voltak hasonló, nagyon nehéz helyzetben.
Molnár Gusztáv politológus szerint is „történelmietlen volna vádakkal illetni a Magyar Népi Szövetséget. Tisztességesen képviselték a magyar nemzeti érdekeket.” Van egy már száz éve meglévő meghasonlása nemzetünknek. Itt a Bibó István leírta zsákutcás magyar történelem érhető tetten. A nagyhatalmak diktátumpolitikájáról nem szabad elfeledkezni.
Moszkva mozgatta a szálakat
Minden korban léteznek az illúziók és a realitás. A tárgyalt időszakban pedig a valóság a szovjet csapatok jelenléte (ekkortól negyvenöt éven át a keletközép-európai térségben). Volt továbbá az 1944. októberi Churchill–Sztálin megegyezés az érdekszférákról. Minden valószínűség szerint a baloldal jobban volt tájékozódva (tájékoztatva?). Így érthető, hogy a nemzetiségi jogok biztosítására törekedtek és értek is el komoly eredményeket. Szerették volna elérni az észak-erdélyi kétnyelvű közigazgatás bevezetését Dél-Erdélyben is. Elfogadtak egy törvényt, az 1945. február 5-i Nemzetiségi Statútumot, de nagyon magas volt a küszöb, a kisebbségi lakosságnak az aránya el kellett hogy érje a 30 %-ot. Az utcákon kétnyelvű feliratoknak kellett megjelenniük. Ekkortájt a csehszlovákiai magyarok a kassai kormányprogrammal jogfosztottakká és hontalanokká váltak. Kollektíven tették felelőssé a magyar közösséget, hogy az első csehszlovák köztársaság felbomlott. Ezzel összevetve itt Erdélyben más volt a helyzet.
A Magyar Népi Szövetség vezetője, Kurkó Gyárfás (1909–1983) kisiparos a bécsi döntés után is Dél-Erdélyben maradt. Csíkszentdomokosról származott és rokona volt Márton Áronnak. Később egy koncepciós perben ítélték el, a börtönben elmezavart kapott, csak 16 év után engedték szabadon. Ekkorra már a MNSZ-t is feloszlatták. Mások mellett Balogh Edgár közismert baloldali vezetőt is lecsukták hat évre. Volt Erdélyben egy nagyon erős szociáldemokrata párt is, Lakatos István volt az egyik vezetője. Az autonóm Erdélyt tartotta volna a megfelelő megoldásnak (ami talán érdekes lehet, a szociáldemokrata pártnak volt magyar tagozata is). Hazaárulás címén ítélték el 25 évre, 15 évet volt börtönben. Az eredményeket, amelyeket az MNSZ és az erdélyi magyarság elért, szeparatizmusnak, irredentizmusnak állították be, és találtak ürügyet a leszámolásra.
Hodgyai Mátyás. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Bemutatták Kántor Lajos és Poszler György Erdély elmúlt 100 évéről szóló köteteit
Bemutatták Kántor Lajos erdélyi irodalomtörténész, a 90 éve indult kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke és a tavaly elhunyt Poszler György akadémikus, irodalomtörténész Erdély elmúlt 100 évéről szóló könyveit Budapesten az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában pénteken.
Csapody Miklós irodalomtörténész - aki 1990 és 2010 között az MDF országgyűlési képviselője volt - a bemutatón nyugalmas könyvként jellemezte Poszler György: Az erdélyi magyarság száz évéről - Bizonytalan remények és tétova kételyek című kötetét és Kántor Lajos: Fehér kakas, vörösbor - avagy a nagy Házsongárd című könyvét.
Kántor Lajos könyve az életrajz keretei között művészettörténeti, irodalomtörténeti intermezzókkal idézi meg a kort - mondta Csapody Miklós.
Poszler György kötete Bibó István írásainak és Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjének hagyományait követve vázolja fel Erdély történetét az ottani közösségek, intézmények és nagy egyéniségek sorsát Trianontól 2010-ig - mondta Csapody Miklós.
"Ami Nyugaton abszurditás, az Közép-Európában normalitás" - fogalmazott a régió sajátosságairól szólva a szakember.
Hozzátette: Poszler György egyik fontos megállapítása, hogy Erdélyben ideig-óráig még az olyan, második világháborút követő hamis ígéretek nyomán létrejött nemzeti intézmények is szolgálhatták a magyarság ügyét, mint például a Bolyai egyetem, a marosvásárhelyi székely színház vagy az autonóm magyar tartomány.
Bár, felvetődik az is: talán jobb lett volna nem hinni hazugságokban!? - jegyezte meg Csapody Milós, aki szerint azonban mégis "van hagyomány, lesz folytatás. (...) Gyűlölködés helyett írni kell!"
Fábián Péter újságíró a könyvbemutatón felidézte Poszler György néhány, szerinte ma is aktuális gondolatát, így többek között azt, hogy a nemzeti hagyományok féltése nem sajátítható ki, nem válhat politikai tömörülések privilégiumává. A nyugati demokráciák viszont a XX. században két megnyert világháború után is "elrontották a világot", mikor pedig a megnyert hidegháború után az egész világ az ölükbe hullott, kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.
Markó Béla költő, a Romániai Magyarok Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi elnöke felszólásában azt hangsúlyozta: az "Erdély-projekt" csak a régió nemzeteinek együttéléséről szólhat, beleértve a jogi és közigazgatási autonómiát és szemben állva mindenféle asszimilációs törekvéssel.
Markó Béla szerint azonban ma sem kerülhető meg a kérdés, hogy "valahol utat tévesztettünk-e". Például az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésnél, melynek megkötésekor figyelmen kívül hagyták hogy Erdély egy "másik ország", vagy ahogy azt már XIX. században többen is megfogalmazták: egy nemzet él két hazában.
Szász Zoltán történész hozzászólásában arra hívta fel a figyelmet: vajon egy külső hatalmak által annyira befolyásolt régióban mint Közép-Európa, van-e egyáltalán értelme annak a felvetésnek, hogy mi utat tévesztettünk, illetve van-e értelme az önmarcangolásnak, egy olyan közegben, ahol mások nem elsősorban a saját felelősségükkel vannak elfoglalva.
Ugyanakkor kibeszélésre szükség van, a XX. század történelme pedig annyiban jelentősen különbözik a megelőző koroktól, hogy még a szélsőségeket is nehéz egyértelműen megítélni - jegyezte meg a szakember.
Kántor Lajos 1937-ben született Kolozsváron, 1959-től a Korunk szerkesztője, majd főszerkesztője, 2013 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Most bemutatott 300 oldalas könyvét Tettamanti Béla rajzai díszítik. A szintén Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. Mindkét kötet a Korunk - Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg.
MTI

Erdély elmúlt 100 éve – Bemutatták Kántor Lajos és Poszler György köteteit
Bemutatták Kántor Lajos irodalomtörténész, a 90 éve indult kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke és a tavaly elhunyt Poszler György akadémikus, irodalomtörténész Erdély elmúlt 100 évéről szóló könyveit Budapesten, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában pénteken.
Csapody Miklós irodalomtörténész a bemutatón nyugalmas könyvként jellemezte Poszler György Az erdélyi magyarság száz évéről – Bizonytalan remények és tétova kételyek című kötetét és Kántor Lajos Fehér kakas, vörösbor – avagy a nagy Házsongárd című könyvét.
Kántor Lajos könyve az életrajz keretei között művészettörténeti, irodalomtörténeti intermezzókkal idézi meg a kort – mondta Csapody Miklós. Poszler György kötete Bibó István írásainak és Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjének hagyományait követve vázolja fel Erdély történetét, az ottani közösségek, intézmények és nagy egyéniségek sorsát Trianontól 2010-ig. „Ami Nyugaton abszurditás, az Közép-Európában normalitás" – fogalmazott a régió sajátosságairól szólva Csapody Miklós.
Hozzátette: Poszler György egyik fontos megállapítása, hogy Erdélyben ideig-óráig még az olyan, második világháborút követő hamis ígéretek nyomán létrejött nemzeti intézmények is szolgálhatták a magyarság ügyét, mint például a Bolyai-egyetem, a marosvásárhelyi székely színház vagy az autonóm magyar tartomány. „Bár felvetődik az is: talán jobb lett volna nem hinni hazugságokban!?" – jegyezte meg Csapody Miklós, aki szerint azonban mégis „van hagyomány és lesz folytatás. Gyűlölködés helyett írni kell!"
Markó Béla költő, az RMDSZ korábbi elnöke felszólalásában azt hangsúlyozta: az „Erdély-projekt" csak a régió nemzeteinek együttéléséről szólhat, beleértve a jogi és közigazgatási autonómiát, szemben állva mindenféle asszimilációs törekvéssel. Markó szerint azonban ma sem kerülhető meg a kérdés, hogy „valahol utat tévesztettünk-e".
Például az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésnél, amelynek megkötésekor figyelmen kívül hagyták, hogy Erdély egy „másik ország", vagy ahogy azt már a 19. században többen is megfogalmazták: egy nemzet él két hazában. Szász Zoltán történész arra hívta fel a figyelmet: vajon egy, a külső hatalmak által annyira befolyásolt régióban mint Közép-Európa, van-e egyáltalán értelme annak a felvetésnek, hogy mi utat tévesztettünk, illetve van-e értelme az önmarcangolásnak egy olyan közegben, ahol mások nem elsősorban a saját felelősségükkel vannak elfoglalva.
Kántor Lajos 2013 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, most bemutatott 300 oldalas könyvét Tettamanti Béla rajzai díszítik. A szintén Kolozsváron született, 1945-ben Magyarországra települő Poszler György mintegy 100 oldalas, most megjelent esszéjét a kötet utószava szerint a szerző néhány héttel halála előtt, 2015 nyarán küldte el a kiadónak. Mindkét kötet a Korunk – Komp-Press Kiadó gondozásában jelent meg.
Krónika (Kolozsvár)

Megtévesztő illúziók korszakai – Könyv az erdélyi magyarság száz évéről
Poszler György olyan könyvet hagyott ránk, amelynek minden házban ott kellene lennie, a fiatalok számára is fontos olvasmány – méltatta a tavaly elhunyt Széchenyi-díjas irodalomtörténész, esztéta Az erdélyi magyarság száz évéről című könyvét Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke kedden a kincses városban. 
Az Ami 1956 előtt és után Erdélyben, Kolozsvárt következett című, könyvbemutatóval egybekötött beszélgetést a Magyar Szabadság Éve elnevezésű, az 1956-os forradalomra emlékező rendezvénysorozat keretében tartották a Kolozsvár Társaság és a Korunk folyóirat közös szervezésében.
Kántor Lajos (képünkön) úgy értékelte, kevés hitelesebb népszerűsítője volt Kolozsvárnak Poszler Györgynél, aki ezt a könyvét életműve lezárásának tekintette. Az irodalomtörténész kifejtette, Poszler könyve a trianoni döntést követő időszaktól kezdve mutatja be az erdélyi magyarság történelmét. Márton Áronról a kötet több fejezetében is szó esik, a szerző ugyanis még gyerekkorában találkozott a későbbi püspökkel. Kántor azt is elmondta, fontos fejezet a könyvben a Magyar Autonóm Tartományról szóló, amely az autonómia illúziójának kérdéskörét járja körül. Mint elhangzott, az 1952–1960 közötti időszak a magyarság számára megtévesztő volt, egy ideig ugyanis úgy érezték, kivételes helyzetben vannak, a valóságban azonban semmilyen önállósággal nem rendelkezett az autonóm tartomány.
Poszler György könyve azt is taglalja, hogyan kezdődött el az egykori Bolyai-egyetem felszámolása, hogyan szorították ki fokozatosan az egyetemen tanító magyarországi vendégtanárokat. Mint Kántor Lajos fogalmazott, érdekes a Kádár János erdélyi látogatását bemutató fejezet is: 1958 februárjában, két évvel a forradalom leverése után Erdélybe érkezett a magyar kommunista párt küldöttsége, a látogatáskor „remekelt” a román diplomácia. Nyolcnapos vonatos túrát szerveztek a magyar vezetőknek, akik öt napig a vonaton aludtak. Kádár beszédében kijelentette, Magyarországnak semmilyen területi igénye nincs, Romániában pedig megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége.
Kántor Lajos személyes emlékeit is megosztotta az előadás keretében, mint mesélte, a Bolyai-egyetem diákjaként több társával együtt őt is beöltöztették székely harisnyába, így kellett fogadniuk a kincses városbeli vasútállomáson Kádár Jánost. A magyar kommunista vezető műveltségéről sokat elárul, hogy az állomáson így kezdte beszédét: „Itt, Kolozsvár főterén...”
Bukarestben emlékeznek a magyar forradalomra
Kiállításokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel és konferenciával emlékezik meg a Balassi Intézet bukaresti központja az 1956-os magyarországi forradalomról, kiemelten annak romániai hatásairól – közölte az intézmény. Kósa András László, az intézet bukaresti központjának igazgatója az MTI-nek elmondta, szombaton a România liberă című napilap mellékleteként fog megjelenni egy összeállítás a magyarországi forradalomról. A magyarul is kiválóan beszélő Marius Cosmeanu újságíró által szerkesztett melléklet az 1956-os világpolitikai helyzetből kiindulva mutatja be a forradalmat, annak romániai vonatkozásaira összpontosítva. Egyik legérdekesebb rész Valter Roman volt román kommunista politikusnak a Nagy Imréék romániai kényszerlakhelyre helyezésében betöltött szerepére tér ki. 
Kedden emlékkonferenciát tartanak, amelyre olyan előadókat hívtak meg, akik az 1956-os magyarországi események romániai hatásait mutatják be. Gabriel Andreescu román emberjogi aktivista például arról értekezik, hogy a magyar forradalom hatására Romániában milyen értelmiségi antikommunista mozgalmak jöttek létre. Szerdán rendkívüli vetítésen vehetnek részt az érdeklődők, amely bemutatja, miként működött a kommunista propaganda a román és a magyar filmhíradókban. Erre az alkalomra egy-egy 13 perces összeállítást válogattak össze az 1956 októberében és novemberében készült magyar, illetve román filmhíradókból a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és a román Nemzeti Filmarchívum segítségével. Krónika (Kolozsvár)

Bizonytalan remények és tétova kételyek
2016-ban, Poszler György Az erdélyi magyarság száz évéről-című könyve a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában jelent meg. „Ami 1956 előtt és után Erdélyben, Kolozsvárt következett” című beszélgetés során Kántor Lajos bemutatta Poszler György esszéjét. A könyvbemutatóval egybekötött beszélgetés „A magyar szabadság éve Kolozsváron” elnevezésű rendezvénysorozat része.
Poszler György 1931-ben született, Kolozsváron. Az iskolai tanulmányait a piarista kollégiumban kezdte. 1945-ben családjával Budapestre költözött. Iskolai és egyetemi tanulmányait Magyarországon fejezte be. Széchenyi -díjas irodalomtörténész, esztéta. Erdélytől nem szakadt el. Az utóbbi 20-25 évben gyakran járt Kolozsvárra.
2015 júliusában küldte „Bizonytalan remények és tétova kételyek” című tanulmányát a Korunk folyóirat számára, alcíme „Az erdélyi magyarság száz évéről”. Életműve lezárásának tekintette. 2015. augusztus 13.-án meghalt. Amikor a könyvet szerkesztették, a címet megfordították. Az erdélyi magyarság száz évének történetét foglalja össze, írása illúziómentes, valóságos. A könyv első oldalán a kezdő mondat részlet a román nemzetgyűlés 1918. december 1.-i határozatából: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára.” „A Bizonytalan remények és tétova kételyek Trianontól, illetve a Kiáltó Szótól az 1989. decemberi Hívó Szóig, sőt a 2010-es évekig követi az eseményeket, a közösség, az intézmények és egyes erdélyi személyiségek sorsát” írja Kántor Lajos „A búcsúzó Poszler György” című fejezetben.
Az „Exkurzus Márton Áronról” című fejezetben tisztelettel ír a nagy püspökről. „ Ő áll a választóvonalon. Lezárva egy szakaszt, ami ’44-ig tart. Megnyitva a szakaszt, ami ’45-ben kezdődik. A lezáró aktus a szentbeszéd, amit a kolozsvári Szent Mihály templomban tart ’44 május 18.-án. Megnyitó aktus a levél, amit Groza Péter miniszterelnöknek ír, ’46 január 28.-án.”
Ekszkurzus Petru Grozáról - című fejezetben szerző kiemeli: „De irgalmatlanul nehéz a feladata. Sikerei is vannak, de kudarcai is… Groza terve félig sikerül. A terv, hogy megadja a magyarságnak a teljes egyenjogúsítást. És megkapja magyarságtól a trianoni határok igenlését. Félig. Mert az egyenjogúsítást csak szavakban adja-adhatja-, az igenlés helyett csak az elfogadást kapja-kaphatja.” Sajátos politikai helyzet alakult ki, a negyvenes évek második felében elkezdődött a politikusok megfélemlítése. Jónéhányukat letartóztattak, bebörtönözték.
Politikai szervezetek, intézmények sorsa
A politikai kártya (?) vára című fejezetben a szerző átfogó képet nyújt a Magyar Népi Szövetség történetéről, a különböző korszakairól. 1944-1953 között tevékenykedett. „ A Szövetségben, a negyvenes évek második felében – mint mindenütt Kelet- és Közép- Európában – elkezdődött a régi gazdasági, politikai és kulturális értékteremtő keretek szétverése, ezek vezetőinek és alkotónak kiszorítása vagy megfélemlítése….’49 őszén lesújt a külső hatalom. Letartóztatják a magyarság, ezen belül a Szövetség jó néhány vezetőjét. Balogh Edgár, Csőgör Lajos, Kurkó Gyárfás kerül börtönbe”. Könyvében az illúziókról és kételyekről szóló eszmecsere egyik nagyon érdekes fejezete „Az autonómia illúziója.” A Magyar Autonóm Tartománnyal (1952-1960) kapcsolatos történésekre, felszámolásának folyamatára összpontosít. Történetét illúziók veszik körül. „Fegyvertelen, sérülékeny illúziók egyfelől. Öntudatos, gőgös illúziók másfelől… Valami olyasmik, hogy Románia közepén egy sajátos Kis-Magyarország építtetett.” Bizonyos momentumokra reflektál. Poszler visszaemlékszik arra, amikor 11 év után megérkezik szülővárosába. Érzékeli a változásokat, például a város nevének módosítását. A mozikban az idegennyelvű filmek két felirata eltűnt. 1958 februárjában Kádár János vezette magyar kormányküldöttség érkezik Romániába. „A román diplomácia remekelt. Nyolc napig utaztatták a különvonatot az országban. Úgy, hogy utasai öt éjszakát a vonaton töltöttek. Ennek értelmezése nem tartozik ide. De az igen, hogy az autonóm tartományban a delegációt felfokozott illúziók fogadták. Marosvásárhely főterén a küldötteket óriási tömeg várta. Kállai Gyula államminiszter mondott beszédet: Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs.” A kolozsvári Bolyai Egyetemről (1945-1959) szóló fejezetben átfogó képet nyújt az intézmény történetéről, amelyet Sziszüphosz egyetemének nevez. 14 évet élt. „Ahogy felépítik és lerombolják… Rövid történetében a felgörgetés-legördülés ritmusa pontosan követhető.” Reálisan mutatja be az egyetemi életet. A Bolyai Egyetem felszámolása a vendégtanárok eltávolításával kezdődött. A Végjáték című fejezetben az 1956 utáni évek feszült hangulatát érzékelteti. „És a magyar Bolyai Egyetem a felszámolt politikai intézmények (Magyar Népi Szövetség) és tudományos szervezetek (Erdélyi Múzeum- Egyesület, Erdélyi Tudományos Intézet) után az utolsó megmaradt, reprezentatív, kisebbségi szellemi központ”. Az egyetem felszámolási folyamatát lepésről-lépésre tárgyilagosan követi. Az intézményekkel párhuzamosan felrajzol portrékat, akik a kisebbségi autonómiát építhetik és áldozatokról ír, akiket e harc felőrölt. A könyv zárósorai: „Keresem a méltó, talán valamennyire találó befejezést e kétségekkel és reményekkel, hitekkel és csalódásokkal teli történethez… Talán nem kellett volna elhinni mindent.”
Poszler György az irodalmár szemével elemezi az erdélyi magyarság száz évének történetét. Rendkívül érdekes, olvasmányos könyvet tart az olvasó a kezében. Érdemes elolvasni.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro