A román kormány helyi közigazgatási osztálya Vasile Popovici, a Polgári Akció Pártja ellenzéki párt képviselőjének interpellációjára adott válaszában elismerte, hogy Gheorghe Funar polgármester a törvényes eljárást megkerülve helyeztette el a magyarság érzéseit sértő új feliratot a kolozsvári Mátyás-szoborra. - Ennek ellenére Funar figyelmen kívül hagyja a hatóságok átiratait. /Kolozsvári törvénysértés. = Pesti Hírlap, febr. 9./

Bűnvádi eljárást kezdeményezett Tőkés László királyhágómelléki református püspök ellen egy végleges bírósági határozat gyakorlatba ültetése ellen való felbujtás miatt a nagykárolyi rendőrség. A határozat értelmében Bátori Gyula volt gencsi papot kellett volna visszahelyezni a hivatalába, illetve a helyi parókiára, ahonnan néhány hónappal ezelőtt kilakoltatták. Bátori Gyulát egyházi vagyon hűtlen kezelése miatt felfüggesztették hivatalából, majd augusztusban az egyházkerület a palástviselés jogát is megvonta tőle. Ugyancsak felbujtás miatt indult kivizsgálás Szomor Attila gencsi református lelkész ellen, az egyházkerület főgondnoka ellen, rongálás vádjával. A szeptemberi határozatot követően kiszállt Gencsre a végrehajtó, hogy Bátorit visszahelyezze a paplakba, azonban az egyház jogászának tiltakozására mégsem tette meg, mindössze annyit javasolt, hogy adjon az egyházközség a volt lelkésznek egy kulcsot, és lakjon közösen a parókián a hivatalban levő lelkésszel. A kiszállást követő éjszakán Bátori Gyula lakatot tett a parókiára, amit három nap múlva Tőkés László püspök és a nagykárolyi egyházmegye lelkészi karának jelenlétében az egyház főgondnoka levert. Bűnvádi eljárás folyik Tőkés László, Szomor Attila és a főgondnok ellen Bátori panasza, Bátori ellen a királyhágómelléki egyházkerület feljelentése nyomán, melyben sikkasztással gyanúsítják a felfüggesztett papot, de nem maradt ki a vizsgált személyek sorából Ioan Vasile Pop végrehajtó sem, aki ellen ugyancsak Bátori Gyula panasza nyomán folytat kivizsgálást a rendőrség. Tőkés László püspök a Krónika lapból értesült az ellene indított eljárásról, kijelentette: „Bátori Gyula egy felbérelt ember, akit politikai erők arra bujtatnak, hogy feldúlja egyházunk békéjét. Az ő feljelentései nyomán már több mint negyven eljárás van folyamatban ellenünk. Az európai parlamenti választások miatt mostanában még hevesebben uszítják. Nem tudom, pontosan ki vagy kik állnak mögötte, mindenesetre az a véleményem, hogy sötét politikai törekvéseket szolgál ki”. Bátori a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt partiumi régiójának alelnöke. /Babos Krisztina: Eljárás Tőkés ellen. = Krónika (Kolozsvár), nov. 5./ A Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt a román hatalom támogatott, általában a választásokon felbukkanó alakulat.

Mininépszámlálás jöhet
Mininépszámlálást szervez a kormány annak érdekében, hogy aktualizálja a választási névjegyzéket – jelentette be Victor Ponta kormányfő. Ioan Rus belügyminiszter pénteken közölte: a cenzus során az önkormányzatok illetékesei várhatóan minden otthonba bekopognak, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban léteznek-e a névjegyzékben szereplő személyek. Mindez amiatt vált szükségessé, mert – mint arról beszámoltunk – az alkotmánybíróság csütörtökön elhalasztotta a Traian Băsescu tisztségéből felfüggesztett államfő menesztéséről szóló, múlt vasárnapi népszavazás eredményének hitelesítését, és felszólította a kormányt: augusztus 31-éig aktualizálja a választói névjegyzéket, a különböző intézményektől kapott dokumentumok ugyanis egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak.
Megint jönnek, kopogtatnak. A kormány minicenzuson akarja kideríteni, hány szavazópolgár él az országban
A választójoggal rendelkező polgárok pontos számának ismerete mind Băsescu, mind az őt eltávolítani akaról Szociállibreális Unió (USL) szempontjából létfontosságú.
Az Alkotmánybíróság ugyanis korábban kimondta, hogy a népszavazás csak akkor alkotmányos, ha azon érvényességi küszöböt is alkalmaznak, vagyis csak akkor érvényes, ha a szavazópolgárok fele plusz egy fő részt vesz rajta. A referendumon azonban csupán 46,24 százalékos volt a részvétel, tehát érvénytelennek számít – az USL ugyanakkor azon az alapon óvta meg a végeredményt, hogy már nincs 18 millió 200 ezer szavazópolgár, csupán mintegy 16 és fél millió, bár a népszavazás előtt épp Ioan Rus belügyminiszter jelentette be, hogy a 18 milliós adatot tekintik alapnak.
Bár a taláros testület az óvást elutasította, elrendelte a választói névjegyzék felülvizsgálatát. Csütörtökön a taláros testület még szeptember 12-éig tolta ki a referendum elbírálásának határidejét, ugyanakkor pénteken fölmerült, hogy már augusztus 31-én összeülnek, hogy döntést hozzanak. Az ügy kapcsán egyébként a legfőbb ügyészség is akcióba lépett: pénteken bekérték a választási hatóságtól a választói névjegyzéket, és összevetik a referendumon alkalmazott pótlistákkal, hogy kiderítsék: valóban voltak-e rendellenességek, választási csalások.
Kiszűrnék a halottakat és a külföldön élőket
Ioan Rus belügyminiszter pénteken este elmondta, a mininépszámlálást az önkormányzatoknak kell lebonyolítaniuk augusztus 24-ig. Szerinte a feladat nem lehetetlen, mivel „csupán három másodperces” látogatásokról van szó, amelyek során a hatóságok megbizonyosodnak arról, hogy a listán szereplő személy valóban létezik, illetve jogosult szavazni. Rámutatott: többek között a halottakat kívánják kiszűrni, illetve azokat, akik bírósági végzés vagy orvosi döntés eredményeként nem élhetnek állampolgári jogaikkal.
Arra a felvetésre, hogy a nyári szabadságolások idején mennyire kivitelezhető ez, kifejtette: a falvakban egyszerűbb – ott csak megkérdezik a szomszédot, hogy „Vasile Popescu valóban létezik?” –, a városokban pedig nehezebb lesz a mininépszámlálás, ezért felkérték az önkormányzatokat és a prefektusokat, hogy holnapig tegyenek javaslatokat a pontatlanságok kiküszöbölésére. Azt is elmondta: a külföldön élő román állampolgárok közül csak azokat törlik a listákról, akik hivatalosan is külföldi lakcímmel rendelkeznek.
Hasonlóan nyilatkozott Victor Paul Dobre közigazgatási miniszter is, aki szerint a halottakat, a külföldi lakcímmel rendelkező román állampolgárokat, a szavazati jogukat bírói végzés vagy orvosi javaslat nyomán elveszítőket, valamint a román állampolgárságukat elvesztőket iktatják ki a romániai választási névjegyzékből. Ennek kapcsán Victor Ponta miniszterelnök kifejtette: mintegy ötszázezer olyan román állampolgár van, aki hivatalosan is külföldön él, és külföldi lakcímmel rendelkezik, őket kell kiiktatni a listákról, bár szavazati joguk megmarad. Arról, hogy voksuk beszámít-e az érvényességi küszöbbe, Ponta szerint az alkotmánybíróságnak kell döntenie. A kormányfő közölte: a statisztikai intézet arról tájékoztatta, hogy csupán jövőre végeznek a tavalyi népszámlálás adatainak feldolgozásával, az ugyanakkor egyértelmű, hogy Ioan Rus tévedett, amikor még a referendum előtt 18 millió 200 ezer szavazópolgárról beszélt.
Băsescu: csalás készül
Traian Băsescu szombaton csalási kísérletnek nyilvánította a kormány szándékát. A felfüggesztett államfő szerint a kormánynak nem népszámlálást kell szerveznie, hanem az illetékes szervektől – például a népességnyilvántartótól – el kell kérniük az adatokat, és ellenőrizniük kell, hogy minden halottat töröltek-e a listákról, illetve hogy a 18. életévüket betöltött polgárokat feltüntették-e a lajstromban.
„Én az orrukra csapom az ajtót, ha bekopognak” – szögezte le, a „mininépszámláló-biztosokra” utalva. Kifejtette ugyanakkor, a szavazópolgárok számának növekedésére számít, mivel a 18. évüket betöltöttek többen vannak, mint az elhunytak. Úgy vélte, a mostani gyakorlat egyenesen törvényellenes, hiszen a listákat a választások időpontjának rögzítését követően öt napon belül, tehát július 11-én kellett volna naprakésszé tenni.
„A választási névjegyzék meghamisítására tett kísérlet óriási blöffnek tűnik. Vakációs időszak van, sokan elutaztak, mintegy hárommillióan pedig külföldön élnek. A népszámlálás ötlete teljesen ellehetetleníti az országot. Tudom, hogyan vélekednek az európai uniós politikusok, és ha ezek az emberek nem állnak le, Románia évekig fehér folt lesz az EU térképén” – hangoztatta Băsescu. Cezar Preda, a PDL első alelnöke is törvénytelennek minősítette tegnap a mininépszámlálást. Kifejtette, a kormány nem akarja elismerni a referendum eredményét, ezért folyamodott a választói névjegyzék aktualizálása helyett a mininépszámlálás ötletéhez.
Erre reagálva Crin Antonescu ügyvivő államfő úgy vélekedett: Băsescu alaptalanul fenyegetőzik, ráadásul jelenleg amúgy sem több „egy kék pólós polgárnál, aki kiáll egy kapu elé, és nyilatkozgat.” Antonescu szerint ha nem indították volna be a felfüggesztési eljárást, ősszel súlyosabb szociális zavargások törtek volna ki, mint az év elején.
(Márton: nyilvánvalóan nem valós a névjegyzék
Nem lehet kihatással az önkormányzati választások érvényességére, hogy hamis adatokat tartalmaz a választási névjegyzék, hiszen ebben az esetben nincs előírt érvényességi részvételi küszöb, például, ha véletlenül elhunyt szavazópolgárok is szavaztak, azt csak hivatalos panasz esetén vizsgálják ki – nyilatkozta a Krónika kérdésére Márton Árpád RMDSZ-es parlamenti képviselő. Hozzáfűzte: ami a referendumot illeti, ott épp az érvényességi küszöb teremt más helyzetet.
„Nyilvánvaló, hogy nem a valós adatokat tartalmazza a választási névjegyzék, a legutóbbi népszámlálás 19,5 millió román állampolgárt számolt össze, kizárt, hogy annyira elöregedett lenne a romániai társadalom, hogy legyen 18 millió nagykorú, választásra jogosult polgára” – szögezte le Márton Árpád. A képviselő szerint ugyanakkor elvi gondot jelent, hogy az önkormányzati választásokon a Szociálliberális Unió (USL) a polgármesteri tisztségek kétharmadát megnyerte.
Mint kifejtette, ennek az egyszerű ténynek azért van jelentősége, mert a polgármesterek feladata, hogy két héttel bármilyen választás vagy népszavazás előtt naprakészen frissítsék a választási névjegyzéket, így erre az USL-nek bőven lett volna ideje. Hozzáfűzte: előfordulhat persze, hogy a hangzatos ígéretekkel polgármesteri tisztséget nyert, de adminisztrációs tapasztalattal egyáltalán nem rendelkező polgármestereknek ez megoldhatatlan feladatott jelentett ilyen rövid idő alatt. Márton Árpád szerint ez sem menti fel semmi alól az USL-t, hiszen tudták, hogy mire készülnek.
„Elég fura, hogy nem rögtön ezzel kezdték az önkormányzati munkát, hiszen tudták mi az érdekük, ez lett volna számukra a legfontosabb” – mutatott rá a szociálliberális vezetők stratégiai hibájára a képviselő. Márton Árpád elmondta: mindenkinek igaza van, aki azt állítja, hogy jóval kevesebben élnek az országban, mint amennyi a nyilvántartásokban szerepel, azonban épp az USL-kormány belügyminisztériuma jelentette be korábban a választásra jogosult polgárok számát. Ugyanakkor leszögezte: a hatályos jogszabályok szerint a népszavazás érvényessége szempontjából ez a hivatalosan bejelentett szám számít, ezért az alkotmánybíróság törvényesen nem vehet figyelembe más adatot, akkor sem, ha az esetleg jóval pontosabb.
Kérdésünkre, hogy a szociológusok szerint számos tévedést tartalmazó népszámlálás vagy a hivatalos lakóssági nyilvántartás adatai pontosabbak, Márton Árpád úgy nyilatkozott: biztos, hogy a népszámlálás pontosabb. Hozzáfűzte, a lakóssági nyilvántartás pontatlanságát elsősorban az okozza, hogy az anyakönyvi hivatal és a hivatalos lakosságnyilvántartás két különböző intézményhez tartozik, és ezek között nem működik tökéletesen a kommunikáció annak ellenére, hogy a hatályos jogszabályok lehetővé teszik, hogy zökkenőmentesen működjenek együtt. Bár papíron működnie kéne a rendszernek, gyakorlatilag nem működik. Márton Árpád ezt a hivatalnokok apró mulasztásainak tudja be. Ilyen például az, amikor valaki elköltözik egy kis faluból a nagyvárosba, ahol nyilvántartásba veszik, de közben a kistelepülés névjegyzékéből nem törtlik az illetőt, így ő két helyen fog szerepelni. A sok apró tévedés pedig sokra megy, Márton Árpád szerint ezzel együtt a választási névjegyzék pontatlanságáért a polgármesterek a felelősek, hiszen az ő feladatuk naprakészen tartani azt.
Kiss Előd-Gergely)
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Templomot építeni jött, nem bezárni
„Magyarkályán? Így, hogy magyar?” – csodálkozik el a középkorú helybéli román atyafi, mint aki soha nem hallotta volna ezt a településnevet, amikor a Nagysármás és Apahida közötti mezőségi útról letérve, a hét évszázados múltra visszatekintő Kolozs megyei faluról érdeklődünk.
Aztán némi gondolkodás meg a szomszéddal való tanakodás után így válaszol: „Nem, a magyarok nem ott élnek, hanem itt, Kiskályánban”.
Ami egyébként – ma már – igaz is. Pedig valamikor, évszázadokkal ezelőtt a patakon túl, az 1300-as években Kályánpatakának emlegetett faluban, a dálnoki Gálék birtokán telepedett meg a tömbmagyarság. Az első világégés után még négyszázan voltak, ma már alig húszan maradtak. A lövedék érte domboldali templomukat sem építették újra, inkább lebontottak és vártak, vártak…
Bő nyolcvan esztendőt, amíg a Fennvaló és földi helytartója, a kolozsvári püspök Páll Zoltán személyében olyan lelkészt küldött a környék gyülekezeteibe, akinek fontos volt Isten házát újraépíteni. Ekkorra viszont a magyarkályáni magyarság csaknem húsz főre apadt. Igaz, a vele összenőtt Kiskályánban a Trianon előtti tizenkét fős közösség mára nyolcvanra duzzadt. Mindez legfőképpen a főút közelségének köszönhetően.
Az ipszilonnal megvan, csak a sorrend más
A Magyarkályánnal teljesen összenőtt Kiskályán egyike azon kevés mezőségi településeknek, ahol, bár rozsdázó, de aránylag érintetlen kétnyelvű helységnévtábla hirdeti, hogy a faluban magyarok is élnek. Igaz, helytelen helyesírással, de nem a román községvezetők rosszindulatából. Amikor a település református lelkésze szólt Vasile Pop polgármesternek, hogy ideje lenne kitenni a kétnyelvű táblát, az gondolkodás nélkül rábólintott. Aztán ugyanúgy rendelte meg a feliratot is.
„Amikor mondtam, Popică, én leírom a falu nevét, a bíró azt mondta, ne aggódjak, mert ő tudja, hogy mit kell papírra vetnie. Ipszilonnal – hangoztatta büszkén, én meg gyanútlanul bólintottam. Valóban ipszilonnal írta, csakhogy felcserélte a sorrendet” – mosolyodik el a lelkész. Így lett az egykori téesz-alkalmazottból polgármesterré avanzsált ügyködése által Kályánból Kálány. Ami mellesleg Kolozs megye magyar elöljáróinak eddig vagy fel sem tűnt, vagy így is a célnak megfelelőnek tartják. Pedig községi szinten a magyarok aránya megközelíti a románokét.
Oda sietett, ahonnan mások menekültek
Páll Zoltán alig két héttel a ’89-es népfelkelés előtt került a faluba. Nagy Gyula akkori egyházfő azzal indította útnak, hogy „fiam, nem tudom, te ott mit fogsz csinálni”. A kihelyezését maga kérő lelkész viszont nagyon jól tudta. Az elején valóban szomorúság töltötte el a Mezőséget és annak szórványvilágát jól ismerő férfit – aki Pusztakamaráson nőtt fel és jó ideig a Beszterce-Naszód megyei Szászzsomboron szolgált –, azonban a kesergését hamarosan felülírta a tenni akarás.
„Magyarkályánban mindössze egy rozoga épület várt, ahol óvoda, iskola és könyvtár működött, és az egyháznak csak egy kis terem maradt. Az államtól egyszerűen visszafoglaltam a valamikor özvegy Makkai Ferencné által az EMKE-nek, a közművelődési egyesület által meg a református egyháznak adományozott ingatlant, és bejelentettem, hogy lebontatom, helyébe meg templomot építek. Az egyik presbiter, Felházy Sándor, Isten nyugtassa, szét is kürtölte: Ennek a papnak nincs esze! Utólag nekem is bevallotta, hogy hülyének nézett” – idézi fel a két, egymással összeolvadt kályáni egyház modernkori újjászületésének első mozzanatait Páll.
A lelkipásztor már az elején megnyugtatta híveit: bízzanak mindent rá, ő majd intézkedik; senkinek nem kell a zsebébe nyúlnia. „Hermann János mezőségi kollégámon keresztül megismerkedtem egy holland házaspárral, Sturingékkal, akik az építőanyagok költségeit magukra vállalták. Én csak annyit kértem a helyi reformátusoktól, hogy naponta húszan jöjjenek el közmunkázni. Ehhez képest volt olyan alkalom, hogy kilencvenen szorgoskodtak a templom felhúzásán” – meséli a pap.
Isten háza 2000-ben készült el. Páll Zoltán viszont nem állt meg itt. Mint mondja, hamarosan ráébredt, hogy a környező települések szórványmagyarsága is igényli a papot és a rendszeres istentiszteletet. Ekkor fogalmazódott meg benne az egyházközség missziósításának a szükségszerűsége.
Misszió a környező szórványtelepüléseken
Felbuzdulva a magyarkályáni templomépítés sikerén, Páll eldöntötte, hogy Romángyéresen is belevág az építkezésbe. Az ottani, körülbelül alig húsz református addig a jó pár kilométerre fekvő Mócsra járt istentiszteletre.
„Annyira meghatott, amikor az egyik hívem, az akkor már betegeskedő Veress Dániel azt kérdezte, hogy vajon ő megéri-e, hogy szülőfalujában református templom is legyen, hogy csakis igennel válaszolhattam. Ennek tudatában cselekedtem. Veress bácsi egy kis telket adományozott a falu közepén, mondván, hogy lássa csak az ortodox pópa, hogy a magyaroknak is futotta templomra” – idézi fel az azóta elhunyt hívének kérését a missziós lelkipásztor.
Akárcsak a kályáni templom esetében, Romángyéresen is lehetett számítani a Sturing családra, de jól jött a Hollandiából érkező és itthon értékesített használtruha meg a püspökségi támogatás. Az építkezést Zoltán István, Páll közgazdász, de rendkívüli kézügyességgel megáldott barátja ingyen vállalta fel, aki egyetlen segítséggel, 2009 áprilisától augusztusáig fel is húzta a kis, kápolnanagyságú épületet.
A kolozsvári jótevő már nem lehetett ott az első istentiszteleten: amint bejelentette, hogy végzett a munkájával, rosszul lett, kórházba került, és harmadnap meghalt. A telekadományozó nagynénje, a 86 esztendős Veress Rubinka, aki a templom harangozója, takarítónője és egyben mindenese, csak azt sajnálja, hogy a falu fiatalok nélkül maradt, s alig gyűlnek össze egy páran Isten házában.
Ahol a harang nem némulhat el
Páll Zoltán nem érte be a két gyülekezettel, mezőszavai szolgálatát is felajánlotta a püspöknek. Wass Albert valamikori vadászterületét gyermekkori, ágy alatt rejtegetett olvasmányaiból és az apja elmeséléseiből ismerte, hisz az öreg Páll személyes kapcsolatban állt a cegei gróffal. Mezőszaván sikerült rendbe tenni a templomot és 2013-ban újraavatni a hét évtizedig üresen álló parókiát, mely gyülekezeti teremként szolgálja a megmaradt húsz lelket. Idén a Diaszpóra Alapítvány láncfűrészekkel, kisbaltákkal és metszőollókkal felszerelkezett önkénteseinek segítségével az elbozótosodott temetőt is kitakarították.
Az egyház harangozója, Salak Sándor immár húsz esztendeje húzza a köteleket. Mint mondja, ő maga 68 éves, de nem talál fiatalabbat, aki vállalná a feladatot. És különben is, állítja, a szavai fiatalok, ha tehetik, kerülik a munkát. Bezzeg amikor ő volt fiatal… – jegyzi meg. Aztán elmondja, hogy az apja már hatévesen kiküldte a marhákkal az erdőbe. Általában csak a második évharmadban járt iskolába, mert a nyári vakáción kívül tavasszal és ősszel is a gazdaságban kellett ténykednie.
Szerencséje volt az akkori, rendkívül megértő tanítójával, Székely Jóska bácsival, akire ma is szeretettel emlékszik. „Azt, hogy ne harangozzunk mi, reformátusok, szégyellném. Ezért inkább húzom, amíg az erőm engedi” – mondja, hozzátéve, hogy nem csupán istentisztelet előtt és temetéskor kongatja, hanem akkor is húzza, amikor közeledik a „nagy idő”. „A harangszó eloszlatja a felhőket” – magyarázza.
Az öregek már csak tudják ezt, hisz szüleiktől sok mindent hallottak az 1902-es, Szent Konstantin és Eléna napján pusztító jégesőről. Azóta szombatonként, május 21-től Nagyboldogasszony napjáig senki nem hajlandó mezei munkát végezni. A téeszek korszakában efölött még az elvtársak is kénytelenek voltak szemet hunyni.
Sándor bácsi igencsak lelkén viseli a harang és annak kongatásának sorsát. Mint meséli, amikor a harang nyelve megkopott, háromszor is képes volt saját költségén Temesvárig utazni, csakhogy öntessen egy új nyelvet. Heccelődtek is a román szomszédok, de a szemükbe mondta, hogy úgy cseng egy félnyelvű harang, mint ahogy az ő beszédük szólna, ha szájukban csak fél nyelv volna. A munkamorálról a Kolozsvárról kiköltözött gondnokházaspárnak, Nagy Sándornak és Erzsébetnek is megvan a véleménye. Az asszony, aki a falu üzletese, a saját bőrén és pénztárcáján tapasztalja, mit jelent hitelben szolgálni (főként) italt, majd veszteségként elkönyvelni a jótettet.
Munkahelyfüggő gyülekezetek
A mezőszavainál a kötelendi gyülekezet is kisebb: itt mindössze öt reformátust tartanak számon. Míg az egyház és Páll Zoltán számára ők is fontosnak számítanak, a színortodox önkormányzati vezetők egyáltalán nem így gondolják. A zsuki polgármesteri hivatal inkább bérbe adta egy vállalkozónak a ’48-ban államosított és gabonaraktárként használt templomot, mintsem hogy visszaszolgáltassa a maroknyi magyarságnak.
A községközpontban pedig szóba sem jöhetett az esetleges templomépítés, pedig a Nokia idejében csaknem negyven lelket tartott nyilván Páll Zoltán. A finn telefongyártó kivonulása után kiürült a gyülekezet, ám a Bosch megjelenésével újból gyarapodni látszik a hívek száma. Hasonlóan munkahelyfüggő gyülekezetnek bizonyult a lárgai is. Amíg működött az állami gazdaság, akár ötvenen is vettek úrvacsorát, mára azonban mindössze hét református maradt a faluban. Apahidán, a gyors léptekben növekvő nagyközségben harminc hívet tart számon a lelkész, s mint mondja, valamennyien a kiskályáni templomot látogatják.
Lakat helyett szobor
Páll Zoltán három évvel ezelőtt szobrot szeretett volna állíttatni Kájoni Jánosnak, azonban miután megtudta, hogy a Beszterce-Naszód megyei Románkályán is azon van, hogy kisajátítsa magának az 1629. március 8-án Kiskályánban született szerzetest, orgonistát és orgonaépítőt, énekszerzőt és fordítót, valamelyest eltántorodott. „Egyesek Ioan Căianu néven emlegetik, de jegenyei, csíksomlyói és gyergyószárhegyi jezsuita szerzetesként aligha lehetett román” – véli a lelkész, aki eldöntötte: nem hagyja magát, és nyugdíjazásáig csak elkészítteti a kódexíró szobrát.
Álmai valóra váltásában Páll tiszteletest a közösség – még ha olykor kétkedéssel is fogadja – nem hagyja magára. Győry Zsigmond, a missziós kurátor a pap jobb kezének számít. „Ő a mindenes – jellemzi Páll Zoltán. – Ő intéz, ő szervez mindent, első sorban a közmunkát meg a betegellátást. Mindenben jártas, mindenki ismeri”. Ismerheti is, hisz három évtizedig buszsofőrként dolgozott Kolozsváron, ennek az időszaknak javarészét a 8-as vonalon, az egykori Széchenyi tér és a röptér között töltötte.
Ha már a Bethlentől tizenegynéhány kilométerre fekvő faluban iskolát neveztek el a Căianunak vélt Kájoniról, a mezőségi Kályánokban most lelkész és kurátor együtt tervezi a szoborállítást. Már csak azért is, mert Páll Zoltán nem hinné, hogy utódja vagy az utódjának az utódja valaha is lakatot kellene hogy tegyen a kis közösségek templomára. „Látom, hogy egyre többen költöznek haza, falura. Hiszem, hogy Isten megsegít” – vallja.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Határtalan honkeresők Váncsodon
Amióta Románia és Magyarország Trianonban meghúzott határvonala áteresztő hártyává változott, az elmúlt másfél évtizedben sajátos, kelet-nyugat irányú lakossági ozmózis következett be a két ország között. Szilágyi Aladár egy határmenti bihari faluban, Váncsodon keresett fel néhány Váradról oda költözött családot. Olyan „telepeseket” is, akik egy szót sem tudnak magyarul.
Az egyirányú folyamat 2000 és 2010 között tetőzött, amikor román állampolgárok ezrei, tízezrei vásároltak ingatlanokat, és telepedtek le, főleg a magyar oldal gyengén fejlett, határhoz közeli régiójának néptelenedő, kiüresedő településein. A külföldiek magyarországi ingatlanszerzésének engedélyezéséről a kormányzati portálon tettek közzé statisztikai adatokat. Ennek alapján a 2011-es és 2012-es évekhez képest nőtt a külföldiek érdeklődése, hiszen 2011-ben 1069, 2012-ben pedig 1110 magyarországi ingatlan tulajdonjogát szerezték meg külföldi állampolgárok. 2013-ban 1365 külföldi állampolgár kapott engedélyt Magyarországon. A legtöbb vásárló orosz volt… A napjainkra csökkenő romániai érdeklődés tetőzésekor Hajdú-Bihar és Békés megyében 51, illetve 61 százalékban bizonyultak román állampolgárok elsődleges vásárlóknak. A jelenség történelmi pikantériája: a román állampolgárságukat megtartó áttelepültek jelentős hányada román anyanyelvű. Arra nézvést nincs megbízható adat, hogy mennyien lehetnek „a magyar föld román honfoglalói”, hiszen a kormányzati portálon, illetve az önkormányzatok nyilvántartásaiban csak a honpolgárság szerepel, a nemzetiségi hovatartozás nem. Csúcsidőben, 2008-ban egy ingatlanügynökség honlapja több mint kétszáz magyar ingatlant kínált. Ezek többsége Hajdúszoboszlón, Biharkeresztesen és Berettyóújfaluban található, de a kínálatban debreceni és több mint egy tucat, Hajdú-Bihar megyei falvakban lévő ingatlan is szerepelt. A néhány évvel ezelőtti vásárlási láz óta a román-magyar határ magyar oldalán az ingatlanárak emelkedtek ugyan, de még így is olcsóbbak a romániaiaknál. Leginkább ezért is kelendőek.
Eleik gyalog is jártak Váradra Légvonalban
22 kilométernyi távolságra feszik Váncsod a hajdani Bihar vármegye székhelyétől, gépkocsival Mezőpeterdnél az E60-as nemzetközi útra térve alig húsz perc autózással érhető el Nagyvárad. Egy váradi ismerősöm négy esztendeje vásárolt házat a kisközség peremén. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy környezetében több, ugyancsak a Körös-parti városból ide települt román család lakik, „színtiszta románok”, köztük olyanok is, akik egy szót sem értenek magyarul, hiszen a Regátból kerültek Váradra, s onnan ide, a Kiskörös menti faluba.
Az 1200 lelkes Váncsod ambíciózus polgármesterét, Szalay Csabát 2010 októberében választották meg a Fidesz-KDNP jelöltjeként. Elődje még a rendszerváltás előtt tanácselnökként kezdte, 25 évig vezette a községet. „Egy kettéosztott falut örököltem – vázolja a négy évvel ezelőtti helyzetet –. Váncsod szülötteként ismertem a problémákat, a gondokat, sokan beszéltek elnyomásról és retorzióról az elődömmel kapcsolatban. Igaz, többszörösen hátrányos helyzetű település vagyunk, az országos átlagot meghaladó, 16 százalékos munkanélküliséggel. A téesz megszűnte után sokan próbálkoztak, próbálkoznak földműveléssel, valójában csak annak a négy-öt vállalkozónak éri meg, aki öt-hatszáz hektáron foglalkozik korszerű gazdálkodással. Munkahelyek szempontjából a legnagyobb veszteséget a falu számára a kétszáz alkalmazottnak kenyeret adó konzervgyár csődje és több berettyóújfalui üzem bezárása jelentette. Nem csoda, hogy – akár a régió megannyi településéről – Váncsodról is elmenekültek a fiatalok, boldogabb helyekre szerencsét próbálni.”
Mondom a polgármesternek, hogy amikor ide készültem, a legnagyobb meglepetést az jelentette számomra, hogy megtudtam: a községnek nincs iskolája. Hihetetlennek tűnt, hogy a fokozódó kiöregedés ellenére egy ekkora település képtelen fenntartani egy tanintézményt. „Nagy fájdalmunkra valóban nincs iskola a faluban, pedig a tanuló ifjúság teljes száma még mindig eléri a százhúszat. Amikor beindult az iskolaválasztás lehetősége, sok szülő innen is, a szomszéd településekről is Berettyóújfaluba íratta be a gyermekeit. Néhány éven belül olyan kevesen jártak Váncsodon az iskolába, hogy már nem tudtuk működtetni. A felszámoláskor a három pedagógusra kilenc tanuló jutott. Ma iskolabusz hozza-viszi a tanulókat Újfaluba, de ha lenne rá lehetőség és kormányzati akarat, szeretnénk újraindítani, legalább az alsó tagozat négy osztályát. Óvodába 32 gyerekünk jár.”
Mondom, előzetes tájékozódásom során fedeztem fel: egy úgynevezett Üzenőfal működik Váncsod honlapján. Nem volt érdektelen áttekinteni, hiszen az üzengetők, a fórumozók sokszor kemény, olykor személyeskedő szövegei sok mindent elárulnak a közösség közérzetéről. Bár az olvasottakból nem derül ki, hogy milyen arányokban, de tényleg két tábor megléte rajzolódik ki még ebben az isten háta mögötti faluban is, főleg a „régi” és az „új” polgármester hívei közötti acsarkodás formájában. Szalay Csaba nem látja ennyire rossznak a helyzetet. „Én kezdtem el működtetni, a honlapot is, 2011 óta van. A célom az volt, hogy társalogjunk, diskuráljunk, osszuk meg egymással a falu gondjait, tegyük közzé a problémákat, megoldásokat javasoljunk. Biztosan észrevette, vannak benne nyomdafestéket nem tűrő dolgok is, személyeskedő beírások. Én soha nem moderáltam ezt az Üzenőfalat, még akkor sem, amikor engem akartak lejáratni. Tanácsülésen szó volt róla, hogy regisztrációhoz kössük. Nyilván, a stílus maga az ember… Emiatt akárki akármit beír, azt pontosan tudjuk, ki követte el. Én egy olyan világot álmodtam ide, ahol sok kis közösség – akár a legkisebb közösség is, a családokon belüli – az egyesületeken, mindenféle kulturális, szabadidős tevékenységen keresztül egy nagy közösséggé válik. Már van két tánccsoportunk, a Váncsodért Egyesület kulturális rendezvényeket szervez, van polgárőr-egyesületünk, horgászegyesületünk. Szűk négy év alatt sok mindent értünk el, bátran mondhatom, hogy igényes rendezvényeink szoktak lenni. És amióta megjelentek a váradiak, a nagyvároshoz való kötődésünk is élénkült. Nosztalgiázó öregjeink emlegetik: az ő nagyszüleik még szekérrel, gyalogszerrel jártak a váradi vásárba.”
Nem szoktunk románozni
A polgármester személyesen visz el néhány „nagyváradi” családhoz. Mielőtt útnak erednénk, tájékoztat, hogy az elmúlt időszakban 35 ingatlant vettek meg romániai állampolgárok. „59 fő Romániából bejelentett lakosunk van. Bár ezzel nem függ szorosan össze, de 479-en tettek állampolgársági esküt Váncsodon. 2005 körül indult be ez a folyamat, amikor Románia EU-s tagállam lett, Nagyváradon emelkedtek az ingatlanárak, sokan eladták a tömbházlakásukat, abból itt vehettek egy kisebb házat, és még maradt is pénzük. Elmondhatom, azok a romániai állampolgárok, aki itt élnek, beilleszkedtek, jó szomszédok lettek, jó társak, és betartják a helyi közösségi élet szabályait. Van jó néhány román nemzetiségű betelepült is, pontosan nem tudnám megmondani, mennyi, hiszen a nevekből nem derül ki megbízhatóan, hogy ki, milyen anyanyelvű. Általában ki-ki magának él, de akik odaát is aktívak voltak, itt is azok. Ők szép számmal vannak jelen az egyesületeinkben, vesznek részt rendezvényeinken.”
A polgármester helyzetképét az Üzenőfal is igazolja, hisz a sok száz adok-kapok között csak egyetlen olyan szövegre bukkantam, amelyik megfogalmazója azt „üzeni” egy szomszédjának: „inkább maradtál volna otthon.” Csaba rögtön tudja, kiről, miről van szó. „Rendőrségi eljárás is indult ellene, szabálytalan gázvételezés miatt. Egyébként itt nem jellemző az idegengyűlölet, esetleg kocsmai szinten vannak ilyen megnyilvánulások, de románozás nem szokott lenni. Az illető viszont súlyosan megsértette az együttélésnek a szabályait, az váltotta ki az indulatokat.” Ahogy végiggurulunk a Kossuth utcán, rendezett falukép tárul elém. A járdákat, az árkokat, a parkokat is gondozza valaki. „Augusztusban rekordot döntöttünk, 134 közfoglalkoztatottnak adtunk munkát. Az önkormányzat azokat a földjeit, amelyek bérbe voltak adva, visszavette, és ezen a 22 hektáron mi gazdálkodunk.”
Már csak a szennyvízhálózat kiépítése hiányzik – tájékoztat kísérőm. A református templom viszont ijesztő állapotban van. A barokk épület falai repedezettek, sok helyütt válik le a vakolat. „Az önkormányzat húszmillió forintot nyert a templom felújítására – mondja a maga mentségére a polgármester –, mi jártuk ki ezt a támogatást. A horgásztavunk kialakításához is nyertünk a horgászegyesülettel pályázatot, ahol parkolót alakítottunk ki, pihenőhelyeket, sétányt, most építünk kemencét.”
Családlátogatóban
Üdítő látvány a József Attila utcával párhuzamosan futó, keskeny, hosszú horgásztó. A Kiskörös egy mellékágát rekesztették el, és gyűjtöttek vizet egy természetes völgyületben. Szépen parkosították, stégekkel tarkították, a végén szélkelepce biztosít energiát a vízátemeléshez, a hangulatos sokszögletű szaletliben valóban épül a polgármester által emlegetett kemence, ahol majd azon frissiben meg lehet sütni a zsákmányt.
Az utca szőlőskertek felőli végén, frissen kaszált fű illatát lengető gyümölcsös közepén lakik a Mikó család. Az ízléses, nyaralónak beillő, bővített ikerporta tulajdonosai 2000 húsvétján költöztek Váncsodra. Idős emberek elhanyagolt háza állt itt, nagyon előnyös áron, mindössze 800 ezer forintért vásárolták meg. „Én még a zöldhatáron szöktem át, 89 nyarán, a feleségem 91-ben jött át útlevéllel, akkor ismerkedtünk meg, Pesten. Székelyhídi vagyok, a feleségem kolozsvári. Az ő szülei is itt élnek már, egy közeli telken kertészkednek a mi javunkra is. Pécs mellett laktunk, Szilágypusztán öt évig. Avégett húzódtunk ide, a határ mentére, hogy közel legyünk az én szüleimhez is, akik a mai napig Székelyhídon laknak. Ami engem illet, TIR-sofőrként állandóan Romániát járom. Jól beilleszkedtünk, nem volt különösebb gond. Vannak, akik idegenkednek, előítélettel viseltetnek irántunk, de nem ez a jellemző Váncsodon. A minap a feleségem talált rá egy ismerős bácsira, a gyerekeivel költözött ide, de teljesen elveszve ődöngött az utcán, nem tudta szegény, hol van, merre jár. Számon tartjuk a közelünkbe költözőket, valaki most tízmillió forintért kínál eladásra egy kertes házat, annyit biztos nem kap érte. Egyik új szomszédunk hamar túladott a maga frissen szerzett, felújított portáján, rájöttünk, hogy csak ingatlanspekuláció végett forgolódott mifelénk, bizonyára megtalálta a számítását. Ilyen is van…” Amikor elbúcsúzunk, a polgármester visszaszól a gazdának: „Lajos, ha elkészül a kemence, ti is kaptok hozzá kulcsot, nem szeretném, ha akárki hozzáférne, és összerondítaná a tópartot.”
Bár egyre-másra keresik maroktelefonon, Szalay Csaba még szakít annyi időt, hogy elvigyen a falu szélére, a Béke utcára. Iosif Stern szaporán tört magyarsággal, de nagy szívességgel fogad bennünket. Stern úr Vajdahunyadon született, húsz évig élt Nagyváradon, ott csipegette fel magyar nyelvtudását. Nyugdíjasként költözött Váncsodra, a telket, hatalmas kerttel a lánya, a veje és az unokája számára vásárolta 2010-ben. Ő állandóan itt tartózkodik, szorgalmasan kertészkedik. A váradi lakásukat sem adták fel. Országot-világot járó lánya hetente kétszer „hazajön” Váncsodra, a többiek csak a hét végét töltik itt. „A barátaink, rokonaink is gyakran megfordulnak itt – bizonygatja –, néha négy-öt kocsi parkol a házunk előtt, Románia minden szegletéből hozzánk sereglett víkendezőkkel. Nagyon jó kapcsolataink vannak a helybeliekkel, a szomszédok a kertészkedésbe is besegítenek. Az ideköltözött románokkal nem sokat közösködünk, de minden váncsodi rendezvényen megjelenünk. A Bihari Paprikáskrumpli-főző Bajnokságot, a szüreti mulatságot, a szilvesztert mindig velük töltjük.”
Iosif felajánlja, látogassuk meg a szomszédját is, aki… konstancai. Becsengetünk, nem nyitnak kaput. „Bizonyára hátul vannak a kertben, de van kulcsom hozzájuk, mert amikor nincsenek idehaza, én etetem a kutyájukat.”
Előbb a gyönyörűséges huskie kerül elő, majd a háziak is, mindenfélével megrakodva. Pop Vasile és a felesége, Maria asszony Konstancáról kerültek Nagyváradra a 70-es években. Amikor nyugalomba vonultak, rögtön elkezdték böngészni a magyarországi ingatlankínálatot. „2009-ben vettük meg ezt a négyszobás, melléképületekkel, jókora kerttel ellátott házat 29 ezer euróért. Bukarestben élő nagylányunk csak a szabadsága idején, kisebbik, Nagyváradon élő lányunk minden hét végén meglátogat bennünket. Konstancai rokonaink is nálunk nyaralnak. A kert dolgaiban legfőbb tanácsadónk a szemközti szomszédasszony. Ő nem érti, hogy mi mit kérdünk, mi nem értjük, hogy ő mit válaszol, de addig pereg, pereg a nyelve, addig gesztikulál, addig mutogat, míg sikeresen átlépjük a nyelvi határokat…”
Búcsúzáskor Pop úr egy keze ügyébe kerülő papírra ráírja az email-címét, mondván, a riportom szövegéből ugyan egy kukkot se értene, de a fotográfiákból küldjek neki. A redakcióba érve veszem észre, Pop Vasile cédulája voltaképpen egy matricás szórólap. A hátoldalán egy bizonyos Kásler Árpád tavaszi választási kampányszövege, A Haza Nem Eladó Mozgalom Párt érdekében…
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az impériumváltás évei Háromszéken 2. (1918–1920)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megnyitotta marosvásárhelyi irodáját a Magyar Nemzeti Kereskedőház
Bár nagyon jóknak mondhatók a román-magyar gazdasági kapcsolatok, sok még a teendő, ami a magyarországi termékek romániai forgalmazását illeti, valamint a romániaiak magyarországiét – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja szerdán délelőtt Marosvásárhelyen, a Magyar Nemzeti Kereskedőház (MNKH) 18. erdélyi irodájának megnyitóján.
Nagy kihívás, hogy lehet-e a nemzetpolitikát a gazdaságpolitikában érvényesíteni, nemzeti piac védelméről beszélni a gazdasági kapcsolatok bővítésében – mondta Zsigmond Barna Pál a Kultúrpalota Tükörtermében. Az iroda szerepe többek közt a források felkutatása, a vállalkozások tájékoztatása, a piaci körülmények feltérképezése, kapcsolatok létesítésének támogatása, elősegítése. A főkonzul arra kérte a marosvásárhelyi és Maros megyei vállalkozókat, hogy segítsék az iroda munkáját, forduljanak hozzá bizalommal, és kössenek sok sikeres üzletet.
A Magyar Nemzeti Kereskedőház által létrehozott Közép-európai Kereskedelemfejlesztési Hálózatot a magyar állam hozta létre – ismertette annak tevékenységét Skapinyecz Péter igazgató, aki elmondta, a kereskedőház legfontosabb feladata az információcsere, részben ami a  külpiaci kapcsolatokat illeti, vagy a külkereskedelmi tapasztalatokat, valamint a nemzetközi menedzsmentet. Ugyanakkor a magyar export változatosabbá tétele is a célok között szerepel, akárcsak saját piacok felkutatása. A hálózat multifunkcionalitásáról elmondta, több iparággal foglalkoznak, például az agrárgazdaság és élelmiszeripar a legerősebb, de fontos a hulladékgazdálkodás vagy az elektronikai ipar is. A magyar export fő célországai között 2014-ben a legnagyobb Németország volt, azt követte Ausztria, harmadik helyen Románia áll, majd Szlovákia, Olaszország és Lengyelország következik, illetve jelentős hasznot hozott a horvát-, szerb-, szlovén-, ukrán piac is.
Marosvásárhelyen 2014 végén 16 ezer vállalkozás szerepelt a regisztrációban, ám ennek csupán a fele működött – ismertette a gazdasági adatokat Peti András alpolgármester. Az egész éves forgalom értéke mintegy 16 milliárd lej volt, amelyből a tiszta haszon 250 milliót tett ki. Ezek a vállalatok 50 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Soós Zoltán polgármesterjelöltként szólt az egybegyűltekhez, és elmondta, ma a fiatalok 70 százaléka nem Marosvásárhelyen képzeli el a jövőt, ami a kevés munkahellyel, az alacsony fizetésekkel magyarázható, ezért is fontos a gazdasági szféra fellendítése, új vállalkozások indítása, vagy a már meglévők fejlesztése. Az eseményen jelen volt Pop Vasile, a Maros megyei kereskedelmi, ipar és agrárkamara elnöke, valamint Nagy István, a Maros megyei ipari park igazgatója is.
Antal Erika. Székelyhon.ro