Mégis rendőrség (Sepsiszentgyörgy)
Mégis rendőrségi székhely épül a sepsiszentgyörgyi csendőrség mellett már jó ideje meredező épületkezdeményből – holott egy mai napig érvényes megállapodás szerint a város önkormányzata átvenné a betonvázat, abban kétszáz lakást alakítva ki. A rendőrség szerint, amennyiben folyamatosan kapják rá a pénzt, jövő őszre teljesen elkészülhet új székházuk. Sepsiszentgyörgy polgármestere azonban nem hagyja annyiba, bár nem nagyon bízik benne, hogy még a városé lehet az épület.
Miután az elkezdett épületváz évekig állt egymagában, a város vezetősége annak felhasználását kezdeményezte. Antal Árpád polgármester tárgyalásba kezdett a belügyi és a fejlesztési minisztériummal, hogy adják át a városnak. Az akkor született egyezség szerint a kétszáz lakásból, amit kisebb átalakítással ki lehetett volna ott képezni, százat a város kapott volna meg, százat a belügyminisztérium használhatott volna szolgálati lakásként. Az egyezséget papírra is vetették, a megállapodást Traian Igaş belügyi, Elena Udrea fejlesztési miniszter és a polgármester írta alá, ennek alapján elkészült az épületátadáshoz szükséges kormányhatározat-tervezet is – ám mielőtt a kabinet napirendjére tűzhette volna, jött a kormányváltás, az Ungureanu-kabinet minisztereinek pedig idejük sem volt az üggyel foglalkozni, elseperte őket a Ponta-kormány – elevenítette fel a történetet Antal Árpád.
Dr. Ioan Popa megyei rendőrfőkapitány elmondta: augusztusban kezdték újra az építkezést, a belügyminisztériumtól egyelőre másfél millió lejt kaptak. Ebből a pénzből az A szárny befedését, falainak felhúzását tervezik még az év végéig. A rendőrség számára tervezett új székház – mint ismeretes, a Csíki utcai ingatlant visszaszolgáltatták néhai tulajdonosának, a Kőrösi Csoma Sándor utcabeli épület pedig túl szűkös a megyei és városi rendőrség számára, ezért vált szükségessé új székhely létesítése – három épületegyüttesből áll, tervek szerint ezek alagsorában az épületgépészeti létesítmények mellett az irattár kapna helyet, a földszintre költöztetnék be az összes, ügyfeleket fogadó részleget, a további három szinten pedig az irodákat helyeznék el. A Kőrösi Csoma Sándor utcai épületben különféle speciális osztályai maradnak a rendőrségnek, a fogdát is átköltöztetik az új helyszínre.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarbarát tanácsülés Kolozsváron: az ötnyelvű táblákról és magyar intézmények támogatásáról döntöttek
Jóváhagyta a kolozsvári tanács tegnapi ülésén az ötnyelvű turisztikai tájékoztató táblák kihelyezését a kincses város műemlékeire – közölte lapunkkal Horváth Anna alpolgármester. A költségvetés-kiegészítésre vonatkozó határozat kulturális fejezetének befektetések alfejezetében az szerepel, hogy a helyi tanács 60 ezer lejt fordít a táblákra.
Mint ismeretes, a Kolozs Megyei Tanács még az előző összetételében megszavazott 60 ezer lejt a célra, Radu Moisin korábbi ügyvezető polgármester azonban másra kívánta fordítani a pénzt. Elődje, Sorin Apostu sem támogatta az ötnyelvű táblákat.
A román, magyar, német, angol és francia nyelvű táblák kihelyezését a korrupciós vádak miatt később lemondott Apostu azért ellenezte, mert szerinte „a magyar nem világnyelv”. Horváth Anna közölte, a táblákat nyugati mintára a műemlék épületek mellé állítanák, reményei szerint erre már jövő év elején sor kerülhet.
A kolozsvári tanácsosok a tegnapi ülésen szinte vita nélkül, egyhangúlag hagyták jóvá a magyar vonatkozású határozattervezeteket. Horváth Anna alpolgármester azt reméli, „ez az első lépés a normalitás felé”.
A testület költségvetés-módosító ülésén elsőként a Kolozsvári Állami Magyar Színház által kétévente megszervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál számára hagyta jóvá egyhangúlag a 250 ezer lejes támogatást. De valamennyi tanácsos megszavazta a Pont Csoport egyesület 10 ezer lejjel történő támogatását is, az összeget a Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa pályázat népszerűsítésére költheti a magyar civil szervezet.
A viszonylag gördülékenyen lezajló tanácsülésen csak a városháza és a Helikon Alapítvány között megkötött társulási szerződés váltott ki kisebb vitát. A Szociálliberális Unió soraiból Ioana Sanda Borza kétségbe vonta a támogatás jogosultságát, az alapítvány tevékenységét kérte számon, illetve a szépirodalmi lap példányszámára volt kíváncsi, szerinte ugyanis „ha pénzt kérsz, illik bemutatkozni”.
Magyar fülnek kész felüdülés volt hallani, ahogy a PDL-s tanácsosok „megvédték” a Helikont. Emil Boc polgármester leszögezte: az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó önkormányzat számára elengedhetetlen, hogy a város multikulturalitását bizonyító intézményeket támogassa. Ioan Pop PDL-s tanácsos meglepetését fejezte ki, hogy éppen egy liberális tanácsos köt bele a patinás irodalmi folyóiratba, illetve értetlenségének adott hangot amiatt, hogy az ellenzéki tanácsos tájékozatlan a Helikont illetően.
Horváth Anna alpolgármesternek és Csoma Botond frakcióvezetőnek így csupán a tényközlésekre kellett szorítkozniuk. A javaslatot végül egy tartózkodással, egyhangúlag megszavazta a testület. „Szeretném hinni, hogy ez a tanácsülés csak a normalitás útján megtett első lépés volt” – jelentette ki a Krónikának az ülés végeztével Horváth Anna.
A kifejezetten magyar vonatkozású napirendi pontok mellett a testület arról is döntött, hogy összesen egymillió lejt utal ki a kolozsvári kórházak karbantartására és a felszerelés korszerűsítésére. Arról is határoztak, hogy megkezdik a tárgyalásokat a Fellegvár felújításáról a tulajdonosokkal, ugyanis mint elhangzott, jelen állás szerint engedélyük nélkül még a közvilágítást sem szereltetheti fel az önkormányzat.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

A MOGYE védőügyvédje feljelentéssel fenyeget
Tegnap a Megyei Törvényszéken január 21-ére halasztották a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) keresetének a tárgyalását, amelyben az említett civil szervezet azt kérte, hogy az igazságügyi szervek érvénytelenítsék az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem júniusban jóváhagyott chartáját, mivel az továbbra sem felel meg az új tanügyi törvény nemzetiségi oktatásra vonatkozó előírásainak. Kérik továbbá, hogy tekintsék érvénytelennek az egyetemen februárban megtartott választásokat, mivel azokat érvénytelen szervezési és működési szabályzat alapján szervezték meg.
Kincses Előd, a felperes ügyvédje az EMNT, EMNP és az MPP, Erdei Etel ügyvéd az RMDSZ perbe lépésének a jóváhagyását kérte, Gogolák Csongor ügyvéd pedig a MOGYE magyar diákszövetségének a perbe lépését indítványozta.
Sabau Pop Ioan, a MOGYE ügyvédje a beavatkozások jóváhagyásának az elutasítása mellett érvelt, arra hivatkozva, hogy a politikum nem kellene beleszóljon az egyetem ügyeibe. Véleménye szerint a MOGYE-n meglevő harmóniát a politikum, főleg az RMDSZ beavatkozása rontotta meg. A perbe vonások elvi helybenhagyásáról tárgyaláson kívül dönt a bíró.
A továbbiakban Kincses Előd azt kérte, hogy az egyetem nyújtson be egy iktatószámmal, keltezéssel, aláírással és pecsétjével ellátott chartát, amiről érdemben lehet tárgyalni. A jelenleg hatályos módosított változaton ugyanis, ami az egyetem honlapján olvasható, sem dátum, sem iktatószám, sem aláírás, sem pecsét nincs. Kérését elfogadták, és kötelezték az egyetemet az eredeti, érvényes irat benyújtására.
Amikor a felperes ügyvédje azzal indokolta kérését, hogy az illetékesek által tökéletesnek mondott chartát a miniszterelnök és a tanügyminiszter nyomására több mint hét helyen kellett módosítani, Sabau Pop Ioan, a MOGYE ügyvédje kilátásba helyezte, hogy ha ez valóban így történt, befolyással való üzérkedés miatt feljelenti a miniszterelnököt és a tanügyminisztert is – számolt be Kincses Előd a törvényszéken történtekről.
Mivel a feljelentést a rektornak és a szenátus elnökének kellene aláírnia, Leonard Azamfirei rektor véleményét is megkérdeztük, aki tegnap délután azt válaszolta, hogy nem értesült még sem a tárgyalásról, sem az ott elhangzottakról. Az aláírás nélküli chartáról elmondta, hogy attól a perctől kezdve, ahogy az egyetem honlapjára felkerült, hivatalos dokumentumnak kell tekinteni.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Ismét sírgyalázás Marosvásárhelyen
Megdöbbentő sírgyalázás történt Marosvásárhelyen, ahol a Szentgyörgy utcai városi temetőben koszorúkereteket loptak el. A frissen hantolt síron elhelyezett koszorúkat teljesen felbolygatták, és körülbelül harminc, fenyőből és élő virágból készült koszorút tettek tönkre. Ezek fa- és vesszővázát vitték el. A síron összevissza dobálták a lebontott fenyőágakat és az időközben megfagyott virágokat. Az elhunyt édesanya hozzátartozóinak nemcsak a bánatot és szomorúságot kellett megélniük, hanem a kegyeletsértés felháborító tényét is el kellett viselniük.
Két lejért értékesítik a koszorúkeretet
R. Attila szerkesztőségünkben keresett meg, és elmondta, hogy édesanyját nagy részvét mellett ez év január 4-én temették el. Pár napra rá kimentek a temetőbe, ahol szörnyű látvány fogadta őket. A síron levő koszorúkat feldúlták, a több mint harminc koszorúból egy sem maradt épen. Az esetet jelezték a rendőrségen, és kérték, lépjenek fel a tettesek felelősségre vonása érdekében.
Elsőként Mircea Moldovant, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal közterület- kezelő igazgatóját kérdeztük: hogyan fordulhat elő, hogy egy bekerített, s ráadásul éjjel-nappal őrzött városi temetőben ilyen méretű sírgyalázás előfordulhat?
– Nem először történik meg az eset, amit sajnálatosnak tartok. Két és fél évvel ezelőtt is sűrűn fordultak elő lopások, akkor sikerült visszaszorítani a jelenséget. Most ismét tolvajok járják a temetőt, mert az innen elvitt tárgyak – koszorúkeretek, fémkeresztek – minimális jövedelemhez juttatják őket. Nagy az éhség… Tudtunkkal két lejért értékesítik a koszorúkereteket, ezért képesek sírt gyalázni – mondta Moldovan.
A tolvajok profik!
– Nehéz velük felvenni a harcot – fogalmazott Ioan Popa, a Szentgyörgy utcai temető gondnoka, aki kivezetett az erdő és a kerítés közelében található megcsúfolt sírhoz. A kerítés, mint megállapítottuk, nem olyan magas, hogy ne lehessen átugorni. Kis gyakorlattal át lehet mászni rajta. S aki lopásból él, annak nem megerőltető egy kis "sport".
A gondnok felvilágosított, hogy reggel 7 és délután 3 óra között a polgármesteri hivatal három alkalmazottja dolgozik a temetőben. Felváltva végzik a munkát, egyik őrködik, miközben kettő a karbantartási munkálatokat végzi. Délután 3 órától reggel 7 óráig pedig a BS Guarding őrző-védő szolgálat őrei vigyázzák a temetőt, délután egy ember, éjszaka a váltása.
– A temető alkalmazottai minden reggel fél 8 óráig ellenőrzik a sírokat. Az R. család hozzátartozóját január 4-én temették el, s január11-én délután vagy éjszaka dúlták fel a sírt. Rá két napra újra visszamentek a tolvajok, hogy ami még maradt, azt is elvigyék. Január 15-én kiszállt a rendőrség és a csendőrség, és hét gyanúsítottat fogtak el. Nem tudjuk, mi történt velük, a rendőrség semmit sem közölt velünk – közölte a temetőgondnok.
A rendőrség végzi a munkáját, ki kell derülnie, kik azok, akik mindenféle erkölcsi normát felrúgva folyamatosan lopnak, garázdálkodnak, bosszúságot, keserűséget okozva az embereknek. Meg kell nevezni végre, kik azok, akik a temetőkből is képesek lopni. Nem arról van szó, hogy egy népcsoportot megbélyegez valaki, csupán arról, hogy magatartásukkal elviselhetetlenné teszik az együttélést. S ha szóvá tesszük ezt, akkor diszkriminációval vádolnak.
Népújság (Marosvásárhely),

Nem gondoskodnak a kastélyról, de visszaadni sem akarják
Az állam már nem használja, csak fizet a mezőzáhi Ugron-kastély őrzéséért, de még így sem hajlandó visszajuttatni az 1909 és 1911 között épült ingatlant a tulajdonosainak. A megyei önkormányzat illetékesei egy procedurális mulasztásra hivatkozva tagadják meg a középkor francia kastélyaira emlékeztető impozáns épület restitúcióját.
Az Ugron család és ügyvédje, Sărăcuţiu Edit abban reménykednek, hogy előbb-utóbb, – Romániában, vagy szükség esetén Strasbourgban – csak érvényesül a tulajdonjog tiszteletben tartása. E közben a román többségű mezőségi falu lakói is remélik, hogy a hajdanán a település ékességének számító kastély elkezdi vonzani a látogatókat. Addig is a naptári számok misztikumát rejtő épület a maga négy tornyával, tizenkét bejáratával, négy teraszával, ötvenkét helyiségével és 365 ablakával egy alapos restaurálásra szorul.
Alig két kilométer választ el a pazar kastélyával, egyedülálló sztyeppei bazsarózsa-rezervátumával és hatalmas halastavával jobb helyen turistaparadicsomnak beillő Mezőzáhtól, amikor a Nagysármást Marosludassal összekötő, toldott-foldott megyei út mentén egy kidőlt kilométerkő jelzi a község közelségét. Aztán a falu bejáratánál már a valamikor piros-sárga-kékre festett, mára jócskán megkopott oszlopra kiaggatott tábla jelzi, hogy jó helyen járunk. A központban egyetlen, az Ugron-kastélyra utaló turistajelt sem találunk, de a kocsmából kilézengők mutogatásai könnyen rávezetnek az erdő övezte, Burszána nevű domboldalra vezető, szőnyegbombázás utáni állapotokat idéző keskeny útra. A szebb napokat megért kastélykert elhagyatott főbejárata lakattal és tiltó táblával fogad: sem bemenni, de még csak fényképezni vagy filmezni sem szabad. A kerítésen való átjutásra egy kamaszkori mozdulatra van szükség. Odabenti magányában már-már az az érzése támad a látogatónak, hogy egy elvarázsolt kastély udvarára pottyant, ahol minden élőlény kihalt, csak a bokrok és futók nőnek kényük-kedvük szerint, de aztán az épület túlsó oldalára kerülve, két, láncra kötött vakkantó eb és egy szemmel láthatóan megzavart őr visszaszólítják a való világba. A valamikor több mint háromszáz árva és elhagyatott sorsú gyereknek otthont adó épület egy éve teljesen kiürült. Utoljára mindössze 56 rászoruló élt az ódon falak között; a gyerekek többségét a tavaly ilyenkor Mezőrücsre vagy Erdőszentgyörgyre, családi típusú házakba helyeztek át, akit meg lehetett, hazaküldtek az évekig szinte semmi érdeklődést nem mutató szülőkhöz.
A váltásban dolgozó négy őr egyike, Alexandru Mureşan akkor válik barátságosabbá, amikor felmutatjuk „a megyétől kapott papirost”, amiben a hatvanöt évvel ezelőtti államosítás haszonélvezői beleegyeznek tulajdonuk meglátogatásába. A hátsó homlokzaton lévő márványtábla szövege (ÉPÍTETTE / ÁBRÁNFALVI UGRON ISTVÁN / AUSTRIA MAGYARORSZÁG / R. K. KÖVETE ÉS M. H. MINISZTERE / CS. ÉS KIR. KAMARÁS / SÓGORÁNAK / LOSONCZI BÁRÓ BÁNFFY JÁNOS NAK / RAJZAI UTÁN / MDCDXI.) még a száz évvel ezelőtti eredeti állapotokról tanúskodik, a benti, voroneţi kékre festett falak és az egyik moldvai kolostor hatalmas, berámázott képe viszont egyből elárulja, hogy itt valamikor tulajdonoscsere történt. A kastély építtetője, báró Ugron István, a dualista korszak moszkvai nagykövete nem érte meg birtoka államosítását, nem sokkal a kommunisták kisemmiző 1948-as akciója előtt, 86 évesen elhunyt. A nagyon öregek még emlékeznek arra, amint a nagy gonddal és művészi érzékkel összeválogatott berendezési tárgyak legjavát éppen az azok megőrzésére és leltári átadására hivatott személyek hordták szét. A kastélyban 1954-ig gabonagyűjtő központ, majd öt éven keresztül iskola, 1959 és ’62 között gazdasági líceum működött. Ötven évvel ezelőtt, 1963-ban gyerekotthont létesítettek, amit a tavaly nyáron számoltak fel.
Meggyalázott családi kápolna, elmenekített sírkövek
Bár Lakó Jenő helyi református lelkész szerint a záhi kis, alig több mint kétszáz lelket számláló magyarság nem érzi magáénak az épített örökséget, az emberek ilyen vagy olyan módon mégiscsak kötődnek a kastélyhoz. „Mindaddig amíg a román állam tulajdonában van, és a jelek szerint nem is szándékszik megválni tőle, a helyi közösség nincs ahogy a magáénak érezze a kastélyt” – magyarázza a fiatal lelkész. Pedig szinte nincs olyan tősgyökeres záhi, akinek nagyszülei vagy dédszülei ne vették volna ki részüket az épület felhúzásában vagy működtetésében. Ioan Porim, a 68 éves nyugalmazott történelem szakos tanár nagyapja például téglát hordott a gróf birtokára.
„A nagy sürgölődésben el is törte az öreg a lábát, de hát ilyen egy építkezés, időnként az ember, ha nem figyel oda, megsérülhet” – idézi fel a nagyapja által hallottakat Porim, aki szerint a helyiek, nemzetiségüktől függetlenül, tisztelték Ugron Istvánt. A férfi azt is nagyon jól tudja, hogy a nemes család kápolnáját előbb a ’70-es, majd a ’80-as években nem a cigányok dúlták fel, mint ahogy egyesek ma beállítják a sírgyalázást. „A románok tették tönkre, azt is lehet tudni, hogy kik. A koponyákkal fociztak a réten és ezzel még dicsekedtek is” – mondja Porim.
Nem csak a hamvak, maga a kápolna is a rendszerváltást követő magyarellenes hangulat áldozatává vált. Ma már mindössze egyetlen fala áll, de környéke sokkal inkább szemétdombra, mint kegyhelyre utal. Az, hogy az Ugronok sírkövei nem jutottak a kápolna sorsára, csak a gyülekezeti tagoknak köszönhető, akik a református templom kertjébe menekítették. A Marosi Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János most is hátborzongva idézi fel azt az 1990 eleji lincshangulatot, amely a faluban uralkodott. A záhi gyülekezet akkori lelkésze és családja hetekig nem mert a parókián aludni, és a településre is csak egy becsületes román ember hívására tért vissza. Ioan Pop és családja voltak azok, akik befogadták és oltalmazásuk alá vették Lőrinczéket. „Már a marosvásárhelyi véres események előtt kénytelenek voltunk elmenekülni a faluból, majd egy derék román családhoz visszatérni. A magyarellenes diverzió része volt az is, hogy mindeközben a hatóságok a parókián házkutatást tartottak, fegyvert keresve” – meséli a huszonhárom évvel ezelőtti mezőzáhi lelkész. Lőrincz János ’90 májusától már Marosvásárhelyen szolgált, de utódjának, Décse Ferencnek máig is ismeretlen tettesek betörték az ablakát. „Nem tudom, hogy mivel érdemeltük ezt ki, hisz a forradalom után tetemes mennyiségű külföldi segélyt osztottunk ki magyaroknak, románoknak egyaránt. A forradalomig pedig a román emberek talán még inkább tiszteltek, mint a híveim” – mondja. Az átélt borzalmak dacára az esperesi székbe került lelkész a mai napig is szoros kapcsolatot ápol egykori gyülekezetével és azzal a faluval, ahol pályafutását kezdte.
A kastélyból és legendájából is virágozhatna a falu
Az Ugron-kastély és tulajdonosa története is Lőrincz Jánosnak köszönhetően került be az egyház historia domusába. A pedagógus Ioan Porim is jó történelemtanárhoz illően, kívülről fújja az Ugron István körül keringő, immár évszázados legendát. A báró, aki az Osztrák-Magyar Monarchia moszkvai nagyköveteként egy orosz hercegkisasszonyba lett szerelmes, amikor azt feleségül akarta venni, pompás, de egyben különleges fogadtatásban is akarta részesíteni. Ezért engedélyt kért a császártól, hogy aranypénzekkel teríthesse be az utat a záhi vonatállomástól a dombtetőn lévő kastélyig. A császár beleegyezett az őrült tervbe, egyetlen kikötése az volt, hogy az aranypénzeket élükre állítsák, hogy senki ne léphessen a király arcképére. Bármennyire is gazdag ember volt a báró, nem tudta megvalósítani tervét. Nemsokára, az orosz forradalom következtében, 1918-ban a cár családját, így Ugron nagy szerelmét is kivégezték, így teljesen remény nélkül maradt a báró. Szomorúan és visszavonultan élte élete hátralévő részét, s a halál is magányosságban, egy kolozsvári aggmenházban érte 1948-ban.
„Persze, tudom, hogy ez nem feltétlenül igaz szóról szóra, inkább csak legenda. De akkor is a mi legendák, a mezőzáhiak legendája, és attól szép!” – állítja büszkén a tanár. Az idős pedagógus szerint, ha az illetékesek okosan gondolkodnának, a falu képes lenne megélni történelmi örökségéből, flórájából és faunájából. A kastély mellett – egy kis jó reklámmal – az Európában egyedülállónak számító sztyeppei bazsarózsa-rezervátum vonzhatna még több látogatót, mint ahogy a határban lévő hatalmas halastó is több horgásznak biztosíthatna kikapcsolódási lehetőséget, ha tulajdonosai nem csak a díj bezsebeléséről, hanem a halállomány pótlásáról is gondoskodnának. Hasonlóan vélekedik Octavian Călugăr is, aki 2005 óta teljesen önkéntes alapon gondozza a rezervátum három és fél hektáros területét. Mint mondja, már csak azért is jó volna helyreállítani a kastélyt, mert a százéves épület a környék egyetlen műépítészeti látványosságának számít. „Az nem megoldás, hogy a megyei önkormányzat négy őrt is fizet, de nem tesz semmit annak érdekében, hogy a kastély visszakapja régi pompáját: se nem adja vissza a tulaj leszármazottjainak, se nem tatarozza. Ha nem történik semmi, a penész megeszi a falakat, de az is lehet, hogy még azelőtt az egész épület leérkezik a völgybe” – próbálja megkongatni a vészharangot a település egykori polgármestere, jelenlegi helyi önkormányzati képviselője.
Se restitúció, se restaurálás?
Ha nem lennének az őrök, a kerítés, a megfigyelő kamerák és a kutyák, az épület állaga még ennél is rosszabb lenne. „Mindent ellopnának, ajtót, ablakot, cserepet, mindent” – mondja az őr, Alexandru Mureşan miközben a szüntelenül ugató kutyákat próbálja csitítani. A kastély udvarán futkosó ebek nagyon elszaporodtak, de nem is baj, véli az őr, mert így legalább a tolvajok is elbátortalanodnak. A négylábúak etetésükről ő és kollégái gondoskodnak, mint ahogy az épületen megjelenő kisebb hibák kijavításáról is. „Ezt-azt mi is meg tudunk oldani, de nézzen oda fel – mutat a tetőre –, látja, hova csúsztak a kupás cserepek? Oda már egyikünk sem mer felmászni”.
Lokodi Edit Emőke, a Maros megyei önkormányzat alelnöke elismeri, hogy a tanácsnak kellene lépnie, de pénzhiány miatt az épületőrzésnél többre nem futja. Az ingatlan műemlék jellege csak bonyolítja az ügyet, hisz bármilyen kis beavatkozáshoz minisztériumi engedély szükségeltetik. Lokodi szerint a kastélyban egy önmagát fenntartani képes öregotthont lehetne működtetni, ugyanis a Mezőségen egyetlen ilyen jellegű szociális létesítmény sincs. Hasonló véleményen van Schmidt Lóránd is, a megyei szociális gondozási és gyermekjogvédelmi hatóság igazgatója, aki úgy tudja, az Ugron családnak már semmi esélye nincs a kastély visszaszerzésére.
A család ügyvédje, Sărăcuţiu Edit viszont másként látja a helyzetet: azt tapasztalja, hogy az épület körüli jogi vita igencsak bonyolult, de mint mondja, egyáltalán nem reménytelen. Már a telekkönyvbe iktatott bejegyzés is furcsán hangzik, miszerint az ingatlant ideiglenesen államosították a báró fogadott fiától és egyetlen örökösétől, az akkor még kiskorú Ugron Bánffy Istvántól. „Rég a pályán vagyok, de ilyen jogi kifejezést még nem hallottam. Hogy lehet valamit ideiglenesen államosítani?” – csodálkozik el a marosvásárhelyi ügyvédnő, aki 2001 óta képviseli különböző jogi ügyekben a családot. Sărăcuţiu Edit elismeri, hogy Ugronék lekéstek a kastély 2001/10-es törvény alapján való visszaigényléséről, de ez még nem lenne ok a tulajdonjog megtagadására, az ugyanis soha nem évül el. Ezért polgári per útján szándékoznak visszaszerezni jussukat. „Mind a mezőzáhi községháza, mind a megyei önkormányzat ott akadályoz, ahol csak tud. Bármilyen, számunkra fontos okiratot kérünk, csak nagy késéssel szoktak válaszolni. Arról nem is beszélve, hogy a kastély körüli, visszaszerzett területekre a birtoklevelet még 2005 óta nem adták ki” – panaszolja az ügyvédnő, hozzáfűzvén, hogy még szerencse, hogy a családtagok nem csak jogtisztelők, de rendkívül türelmesek is.
Ugron Béla Magyarországon élő örökös, aki mint állítja, utólag került képbe, tudatában van annak, hogy édesanyja, Ugron Istvánné Bánffy Mária későn adta le a visszaigénylési kérést, azonban a határidő be nem tartását nem tekinti a kastélyról való lemondásnak. Mint mondja, egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy utcára tegye az árvákat, és most is azon gondolkozik, hogy milyen közösségi célra fordítsa a kiürített ingatlant. „Az Ugron család bármit is kapott vissza a Székelyföldön, nem herdálta el és nem is tartotta meg kizárólagosan csak magának, hanem a 2005-ben létrehozott alapítványán keresztül közösségi célokra fordította. Ehhez tartanánk magunkat a mezőzáhi kastély esetében is” – szögezi le. Ugron Béla szerint ezzel a helyiek többsége is tisztában van, hisz ottjártakor, annak ellenére, hogy ő már nem Mezőházon született, mindenki örömmel és reményteljesen fogadta.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Pál János
ŐSI ROMÁN FÖLD
Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius közösségekben (1920-1940)
Rábeszéléssel, fenyegetéssel és veréssel próbálták görög-katolikus hitre téríteni az erdővidékieket és nyárád-mentieket.
A trianoni békeszerződés után a székely kérdés kiemelt jelentőséget kapott a bukaresti kormányzatok nemzetpolitikájában, erős aktuálpolitikai vonatkozásai miatt – a székely kérdés ugyanis elválaszthatatlanul kapcsolódott Erdély birtoklásának a kérdéséhez. Mivel a Székelyföldön élő kompakt székely-magyar lakosság a magyarországi revíziós törekvéseket legitimálta, a román állam számára ez a térség népességével egyetemben
nemzetbiztonságot kockáztató tényezőt jelentett:
„Nemzetvédelmi szempontból a Székelyföld a románság várfalai közé bevezetett trójai falóhoz hasonlítható, amely gyújtó veszélyt jelent, főleg a bizonytalan időkben vagy társadalmi megrázkódtatásokkor.” – nyilatkozta Ștefan Peneș.
A Székelyföldre építő magyar revíziós törekvések semlegesítését román oldalról csakis az asszimiláció módszerével lehetett megvalósítani. A korabeli román politikai és szellemi elit számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy sikeres székelyföldi asszimilációs politika/a térség elrománosítása, a magyar revíziós álmok végleges szertefoszlatását és az 1923. évi alkotmányban deklarált egységes nemzetállam megvalósítást fogja eredményezni.
Tervüket egy valóságalapot nélkülöző történelmi konstrukcióval ideologizálták meg, amelynek kiindulópontját a románság székelyföldi őshonosságának a koncepciója képezte. Ennek a történelmi elbeszélésnek/mítosznak a szülőatyja Nicolae Iorga történész volt. Elmélete szerint a székelyeket mai lakóhelyükre a magyar királyok telepítették be az őshonos románság közé.
A nagyarányú és zárt tömbben betelepedő székelységbe az őshonos románság hamar beolvadt, de kultúrája (paradox módon) döntően befolyásolta a székely társadalmat, népszokásokat, hagyományokat, műveltséget. A két etnikum közti kölcsönhatás egyirányú volt és a románság érintetlenül megőrizte kultúráját a székely tömbben. A keveredés vérségi kapcsolatot is eredményezett, aminek egyik bizonytéka, hogy a székelyek a moldvai vajdákkal szívesen fosztogattak magyar nemesi birtokokat.
A vérségi keveredést faji és biológiai ismérvek is igazolják, ugyanis a román eredetű székely fizikai felsőbbrendűsége által is megkülönböztethető a „fajszékely” társától. A kulturális és vérségi keveredés vérközösséget eredményezett, így a székely és román lényegében rokon népek.
Iorga elmélete a trianoni békeszerződést követően óriási népszerűségre tett szert és a nemzetállam alapelvét követő román szellemi- és politikai elit számára kapóra jött, hogy az őshonosság jogán visszakövetelje magának az „erőszakkal elnemzetietlenített” székelyföldi románokat és megindítsa az itt élő magyarság asszimilációját.
A politikailag motivált kérdés – a Iorga által felvázolt koncepció szerint – elsősorban a publicisztikai jellegű írásokban volt jelen, de többen is akadtak, akik tudományos eszközökkel és érvekkel próbálták igazolni a román etnikum székelyföldi jelenlétének őshonosságát.
Ezeknek a törekvéseknek az őshonosság bizonyítása mellett volt egy másik vetületük, célkitűzésük is: leválasztani a székelységet a magyar etnikumról. Ezzel a szándékkal magyarázható, hogy a kérdéssel foglalkozó román kutatók többsége tagadta a székelyeknek a magyarsághoz politikai, társadalmi, kulturális, etnikai értelemben való tartozását.
Akadt szerző (Sabin Opreanu), aki nemcsak néprajzi, hanem földrajzi és közigazgatási szempontból is tagadta Székelyföld egységét, létét. A Székelyföld népi, területi egysége mellett tagadták annak a Magyarországoz való gazdasági, politikai kötődésit is.
Theodor Chindea szerint például a székelyek sohasem tartották magukat magyaroknak, és Magyarországot hazájuknak. A kérdést boncolgató román szerző mindegyike egyetértett azzal, hogy a székelyföldi őshonos románság majdhogynem teljes körű eltűnését a mindenkori magyar hatalom által kezdeményezett szervezett és erőszakos asszimiláció eredményezte.
Ennek tudatában jogosnak érezték azt, hogy az évszázadok folyamán elveszített nemzettestvéreiket visszaszerezzék az anyanemzet számára, az elszenvedett történelmi igazságtalanságot pedig a visszarománosítás által jóvátegyék.
Ebben a konstrukcióban a székelyföldi kérdés a biztonságpolitikai szempont mellett, már erkölcsi, érzelmi töltetet is kapott és mintegy igazolta akciójuk létjogosultságát.
Octavian M. Dobrotă a székely kérdés megoldásának fontosságát a következőkkel magyarázta: az „eredeti”, valódi etnikai állapotok helyreállítása után Budapest már nem fog Székelyfölddel összekötő folyosót kérni Nagyváradon és Kolozsváron keresztül „[…] mivel az itteni «kisebbségi tömb» többségi román tömbnek bizonyult, büszke múlttal és román élettel […]. A magyar revizionizmus bölcsője román bölcsőnek bizonyul, amelynél anyák nemzeti viseletben dojnákat énekeltek, hogy elringassák gyermekeiket, akiket ideiglenesen elraboltak.”
Az elrománosítási stratégiák, javaslatok közös vonása volt, hogy mindegyikük kiemelt szerepet szánt az iskolának, egyháznak, tanítóknak és papoknak. Az előbbieket a románosítás előretolt bástyáinak, „nemzeti erődöknek”, utóbbiakat a románosítás apostolainak tartották.
Úgyszintén fontos szerepet szántak a közigazgatásnak, melynek gyors elrománosítását sürgették, az iskolahálózathoz hasonlóan. Gyakran hangoztatott eleme volt még e stratégiáknak Székelyföld gazdasági forrásainak és termelésének román kézbe juttatása, a román elem anyagi, gazdasági és erkölcsi támogatása az állami hatóságok részéről, egyházak újjászervezése, templomok építése, nem utolsó sorban pedig erőteljes és szervetett román kulturális propaganda.
Voltak olyan elképzelések is, amelyek a székelyföldi románság számára kiváltságos státust, védelmet szavatoló, biztosító törvényeket követeltek. Ioan Popa vargyasi görög keleti pap lényegében összegezte ezeket a stratégiákat akkor, amikor kijelentette, hogy akciójuk sikerének biztosítékai az államilag jól fizetett tanítók, papok, kántorok és a tiszta román (sânge curat românească) közigazgatás.
A románosítás által érintett területek, rövid eseménytörténet
A románosító politika nyomai ugyan fellelhetőek az egész egyház szintjén, az ilyen jellegű koncentrált és szervezett támadást azonban a román származású hívekkel rendelkező székelyföldi egyházkzöségek szenvedték el, a már említett román nemzetpolitikai, „erkölcsi” szempontokból fakadóan. Különösen erős támadásnak voltak kitéve ilyen szempontból a Homoród- és Nyárád-menti egyházközségek.
Az első térítési kísérletekről szóló tudósítások 1921-ből valóak. Az Egyházi Képviselő Tanács (EKT) jelentése szerint 1921. július 23-án két görög katolikus személyt Gheorghe Todoran homoródalmási görög katolikus lelkész arra utasított, hogy jelentkezzenek a csendőrségen.
Itt a csendőrparancsnok kijelentette, hogy a görög katolikus lelkész megbízásából cselekszik és visszatérésre szólította fel a jelenlevőket. Augusztus 26-án az oklándi egyházközség több tagját az oklándi szolgabírói hivatalba rendelték, ahol a homoródalmási görög katolikus lelkész is jelen volt.
Itt felrótták, hogy az unitárius vallásra tértek és „Hallottak haragos, dorgáló, sőt fenyegető szót is kitelepítésről stb.” 1923-ban újabb erőszakos térítési kísérletről számolt be az EKT. A helyszín újból Homoródalmás, ahol az Udvarhely megyei tanfelügyelő és főszolgabíró azokat az unitárius gyermekeket, akiknek szülei görög katolikusok voltak, a magyar tannyelvű állami iskolából a román tannyelvűbe kényszerítette.
Ugyanakkor a szülőket a főszolgabíró maga elé idézte és megrótta, hogy unitárius vallásra tértek. Vargyason az egyházi iskolából a görög katolikus gyermekeket csendőri segédlettel vitték át az állami iskolába. A térítési kísérletek Homoródalmáson öltöttek először konkrét formát, ahol Todoran hat, az unitárius hitre áttért személyt egyházi adó fizetésére és egyházi terhek viselésére szólított fel, annak ellenére, hogy Simén Domokos helybeli unitárius lelkész iratokkal igazolta azoknak áttérését.
Todoran követeléseit azzal indokolta, hogy az áttéréseknél nem tartatták be a törvényes formaságokat és így az áttértek továbbra is görög katolikusoknak tekintendők. Ennek megfelelően, az igazoló iratok megvizsgálása nélkül szóban forgó személyek neveit anyakönyvezte és görög katolikusoknak tekintette, az ellenszegülőktől pedig bírósági úton próbálta behajtani követeléseit (Ezeknek lovait, szekereit lefoglaltatta.). Az ügyben az unitárius egyház a vallásügyi minisztériumtól kért kivizsgálást, ez azonban jóváhagyta Todoran intézkedését, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó személyek az unitárius lelkésznek és a helybeli hatóságoknak a nyomására tértek át az unitárius vallásra.
Todoran számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy lépéseinek semmiféle büntetőjogi következménye nem lesz, ezért erőteljes térítési politikába kezdett a helyi, járási és megyei hatóságok segítségével, és mivel az áttérések törvénytelenségének eszköztárát már kimerítette, más módszerek alkalmazásához folyamodott. Homoródalmás után a harmincas évek első felétől kezdődően erőteljesebb és agresszívebb formában
jelentkezett a térítési akció, kiterjedt Abásfalvára, Gyepesre, Homoródkeményfalvára, Homoródszentmártonra, Oklándra (Homoród-mente, Hargita megye) és Vargyasra (Erdővidék, Kovászna megye), majd az évtized második felében a marosszéki Nyárádgálfalvára, Nyomára és Szentháromságra (Nyárád-mente, Maros megye).
Az esetek, mindenekelőtt ezekben az egyházközségekben, már nem voltak szórványosak, nem csak néhány személyt érintettek, hanem általánosakká és tömeges méretűekké váltak. 1934-ben például már egyre több olyan jelentés érkezett be az egyházi vezetőséghez, amelyekben az önkéntes névelemzések, fenyítések, verések, gyermekekkel szemben elkövetett „vallási agresszió” (Az iskolák román tanítói ünnepek alkalmával a magyar anyanyelvű gyermekeket görög keleti vagy katolikus templomba vitték istentiszteletre.) ellen emeltek panaszt.
A térítések menetrendjében két szakasz különíthető el. Az első lépcsőben először a román származású személyeket célozták meg, amit aztán a magyar származásúak áttérítése követett. A térítést mindenhol a helyi szintű állami és egyházi hatóságok, tisztviselők hajtották végre erős állami és egyházi támogatással. A balázsfalvi görög katolikus érsek a következőket írta a marosvásárhelyi espereséhez: „A székelyföldi akcióval kapcsolatosan tudomásodra hozzuk, hogy a tisztelt Tanügyminisztérium Silviu Ţeposu, szebeni főtanfelügyelő urat bízta meg ennek az akciónak a megszervezésével és összehangolásával a különböző hatóságok között. Ebben a minőségben foglalkozni fog az összes egyházi és nemzeti kérdéssel az elszékelyesített vidéken. Következésképpen utasítunk, hogy ezeknek a kérdéseknek minél sikeresebb megoldása végett minden támogatást megadj. Utasítunk továbbá, hogy rendeletünket ismertesd a kerületedben levő mindazon lelkészekkel, akik az elszékelyesített vidéken tevékenykednek.”
1935. április 19-én Udvarhely megyében látogatásukkor Alexandru Lepădatu vallás- és Mircea Concicov pénzügyminiszter biztosították a jelenlevőket, hogy támogatni fogják a templomépítéseket és egyházközségek alapítását, valamint, hogy a kérdés a megvalósítás szakaszába lépett és egy öt miniszterből álló bizottság fog panaszaikkal foglalkozni.
A diszkriminatív intézkedések megszüntetése ellen a kolozsvári unitárius egyházvezetés számtalanszor tiltakozott Bukarestben és többször személyesen is eljártak a központi hatóságoknál.
Kísérleteik azonban mindvégig sikertelenek maradtak,
annak ellenére, hogy külföldi kapcsolataikat is igénybe vették az eredményesség érdekében.
A központi törekvésekkel párhuzamosan helyi szinten is történtek próbálkozások jogorvoslatra, Balázs András unitárius esperes szerint azonban a hatóságok, ha szóban tiltakoztak, írásban kérték a panaszok megtételét, ha pedig ez megtörtént, nem kaptak választ beadványaikra.
Boros György – azt követően, hogy Alexandru Lăpedatu vallásügyi miniszter elutasította a vele való személyes találkozást Bukarestben – a következőképpen sommázta ennek a kérdésnek a tanulságait: „Az utazás megesett, s a reménység elesett. Ezzel a kormánnyal, ezzel a nemzettel a magyarnak reménységgel harcolni nem lehet. A román-oláhok csak azt a célt ismerik, hogy az utolsó magyart is ki kell irtani. Lăpedatu miniszter belekapaszkodott abba a hamis állításba, hogy az almási pap 1919-1920-ban elhódított tőle almási románt. Hódítani akkor, amikor a fegyver az ő kezükben van: nevetséges. Hogy néhány almási ember, akik csak magyarul tudtak a mi templomunkba jártak –, átállott, a törvényadta jogukat gyakorolták, s talán ki akarták kerülni, hogy a román hadseregbe sorozzák, az már az ő magán ügye.”
A harmincas évek vége felé a térítések erőssége csökkent, aminek hátterében az állt, hogy a megcélzott csoportok ekkorra már a harmadik évtized éveiben újjélesztett vagy újonnan létrehozott székelyföldi görög keleti vagy katolikus egyházzöségek tagjaivá váltak.
A térítési politika által érintett személyek számáról nem készült egy végleges, részadatokat összesítő kimutatás. A beérkező jelentések adatai szerint 1920-1941 között 867 unitáriust térítettek át különböző módszerekkel a görög keleti és katolikus egyházba.
Transindex.ro

Goga özvegyének leszármazottai kapták vissza a csucsai kastélyt
Octavian Goga felesége, Veturia Goga leszármazottainak szolgáltatták vissza a csucsai kastélyt. A Bukaresti Táblabíróság döntött arról, hogy a kastély a Kolozs Megyei Tanács tulajdonából Florin-Gheorghe Mureşan, Radu Mureşanu és Eugenia Mureşanu tulajdonába kerül át. A döntés megfellebbezhető. A kastélyt Ady Endre apósa, Boncza Miklós építtette, majd Csinszka Octavian Gogának adta el, aki újraépíttette az épületet. Veturia Goga a hatvanas években az államnak adományozta a kastélyt, ezt az adományozást semmisítette meg a bíróság döntése. A Kolozs Megyei Tanács egyik tanúja, Ioan Pop, a Kolozsvári Törvényszék volt elnöke jelen volt az adományozásnál, akkor bánffyhunyadi bíróként. Pop azt nyilatkozta, hogy Veturia Goga azért adományozta oda a kastélyt, mert egyfelől tiszteletben tartotta a költő kívánságát, másfelől egyedül nem tudta volna fenntartani az épületet.
(Transindex)
Nyugati Jelen (Arad)

Amőbaként terjeszkedő Nagyvárad
A nagyváradi városháza kistermében Ilie Bolojan Nagyvárad és Ioan Pop, Fugyivásárhely polgármestere szándéknyilatkoztatot írtak alá a községnek Nagyváradhoz való csatlakozásáról.
Ilie Bolojan, Nagyvárad polgármestere tavaly márciusban vetette fel a Nagyváraddal való egyesülés lehetőségét a Nagyvárad Metropolisz Övezetbe tartozó községek vezetőinek, és Szentmárton után most Fugyivásáhely is pozitívan válaszolt erre a felvetésre. Ennek eredményeképpen hétfőn délelőtt szándéknyilatkozatot írt alá Vásárhely és Várad fúziójáról a megyeszékhely és a község polgármestere. Ilie Bolojan kifejtette, hogy a város fejlődésének záloga a terület- és lakosságnövekedés, és amennyiben minden váradkörnyékbeli község fuzionálna a várásossal, akkor Nagyváradnak mintegy 250 ezer lakosa lenne. Ioan Pop Fugyivásárhely első embere a maga során hangsúlyozta, hogy a helyi tanács felhatalmazta őt arra, hogy tárgyaljona fúzióról. Ioan Pop ismertette a fúzió ütemtervét is. Mint mondta, szeptember 1-ig kidolgoznák a fúziós stratégiát, mely tartalmazná a községhez tartozó falvak – Váradalpár, Fugyi, Alkér és Felkér – státuszát is; december 1-ig pedig döntenének a referendum időpontjáról. A polgármesterek azt szeretnék, ha a jövő évi önkormányzati választásokkal egyidőben tartanák meg a referendumot is. Ahhoz ugyanis hogy a fúzió megvalósuljon, mindkét település helyi tanácsának el kell fogadnia az erről szóló határozat-tervezetet, ezt követően pedig mindkét közigazgatási egységben referendumot kell tartani a kérdésben. A referendum eredeménye csak akkor érvényes, ha a részvételi arány mindkét helyen eléri a harminc százalékot.
Meggondolta magát
Az aláírással egybekötött hétfői sajtótájékoztatón Ioan Pop Fugyivásárhely polgármestere elárulta, hogy amikor 2014 márciusában először meghallotta a beolvadásról szóló felvetést, még idegenkedett az ötlettől, de később meggondolta magát, főképp azért, mert megváltozott az uniós források lehívási módozata. Felmérte, hogy a megváltozott körülmények között a községnek nagyon nehéz lenne forrásokat szerezni kiemelt fontosságú projekejeire, de ha a község beolvadna a városba, akkor már más lenne a helyzet etekintetben. Ennek kapcsán Ilie Bolojan kifejtette, hogy eddig az uniós források bárki számára hozzáférhetőek voltak, az új uniós költségvetési ciklusban azonban a rendelkezésre álló pályázati összegek felére csak stratéiai projektekkel lehet pályázni, és csak a fennmaradó másik fele szabadon elérhető. Ez azt jelenti, hogy a községek önmagukban ki vannak zárva a stratégiai pályázatokból, így csak a források felére pályázhatnak.
A fejlődés szabályai
Várad polgármestere kifejtette, hogy a fejlődés szabályai indokolják azt, hogy Nagyvárad minél nagyobb és minél egységesebb legyen, hiszen minél nagyobb egy település, annál jobban, gyorsabban fejlődik. Továbbá az is a fejlődést segíti elő, ha minél egységesebb az adminisztráció, mert a projektek megvalósítását nem akadályozzák a különböző helyi érdekek, ugyanakkor minél nagyobb és egységesebb egy település, annál inkább nő a képessége arra, hogy nagyobb projekteket ültessen gyakorlatba. Éppen ezért a környező városokkal való versenyhátrány behozása érdekében növelni kell a város területét, lakosságát és az itt tevékenykedő vállalatok számát – tette hozzá Bolojan, aki szerint nagy hiba volt az, hogy Nagyvárad a rendszerváltás után hagyta tönkremenni gyárait, majd a 2004-2008 időszakban, amikor megnövekedett a külföldi tőkebeáramlás Romániába, egyetlen nagyvállalat sem telepedett meg Váradon, a harmadik nagy hiba pedig az volt, hogy nem sikerült nemzetközivé tenni a váradi repteret. Mindezek miatt Várad lépéshátrányba került legfőképpen Temesvárral és Kolozsvárral szemben. Kérdésünkre válaszolva Bolojan kifejtette, hogy a fúziónak elsősorban a gazdasági vetületeit tartják szem előtt, de az is tény, hogy a város megnövekedése előnyére válhat Váradnak akkor is, amikor ismét napirendre kerül az ország régióközpontjainak a kérdése.
A község bajai
Ioan Pop újságírói kérdésre válaszolva elmondta, hogy a fúzió után több fontos célkitűzés megvalósulásában reménykedik. Fugyivásárhely legfőbb gondja az, hogy a községen kereztül vezet a DN1 országút, tízpercenként százötven kis jármű és százötven nagy jármű halad el ott, ami nagyon megnehezíti a helyiek közlekedését. „Ha autóval be kell jönnöm Váradra, minimum hét percet kell várjak, míg a házam udvaráról rá tudok térni az útra” – fogalmazott a polgármester, hozzátéve, hogy amennyiben a fúzió megvalósul, akkor a Várad által eltervezett új déli elterelőutat meghosszabbítanák Fugyivásárhely irányába, így a közúti forgalom kérdése megoldódna Vásárhelyen. Ugyancsak szeretné elérni a polgármester azt, hogy a nagyváradi Helyi Közszállítási Vállalat indítson rendszeres járatokat Várad és Vásárhely között. Végezetül hozzátette, hogy ipari parkot is létesítenének a településen, amit sokkal könnyebb lenne megvalósítani, ha a település Nagyvárad része lenne. Újságírói kérdésre válaszolva Pop elmondta, hogy a fugyivásárhelyi tanács biztosan elfogadja a fúzióra vonatkozó döntést, lévén, hogy a helyi tanácsban tíz nemzeti liberális párti tanácsos ül. Egyébiránt Fugyivásárhely község összlakossága 6532 személy, a lakosság 18,96 százaléka magyar nemzetiségű. Amennyiben Szentmárton és Fugyivásáhely is belovad a városba, akkor Váradnak 212.471 lakosa lesz, közülük 46.817 magyar.
Pap István
erdon.ro

Megkérdőjelezett restitúció Árkoson
Mintegy hétszázan írták alá az Árkosi Művelődési Központ fennmaradását támogató levelet (Scrisoare de susţinere a Centrului de Cultură Arcuşi), a kezdeményezők az alapvető emberi jogok és az alkotmány által szavatolt kultúrához való jogra hivatkozva kérik az államot, mentse meg az intézményt, miután az annak otthont adó Szentkereszty-kastélyt visszaszolgáltatták az egykori tulajdonos örököseinek.
A petíciót a román kultúra kiemelkedő személyiségei írták alá, többek között Răzvan Theodorescu akadémikus, Ion Caramitru és Mihai Mălaimare színész, Radu Afrim rendező, Radu Macrinici dramaturg, Felicia Filip szopránénekes, Gheorghe Zamfir pánsípos, majd magyar támogatók is csatlakoztak az ügyhöz: Szőcs Géza, György Attila és Farkas Wellmann Endre költő, Szebeni Zsuzsanna, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet határon túli referense, Makkai Péter helyi református lelkész.
Az aláírók a petícióban úgy fogalmaznak, hogy nem vonják kétségbe a tulajdonjog és annak gyakorlásának elvét, de az állam kötelessége, hogy megoldást találjon a polgárok kultúrához való jogának biztosítására. Felszólítják a hatóságokat, hogy helyezze biztonságba a kilakoltatással fenyegetett intézmény javait.
Megtartanák a jelenlegi rendeltetést
A petícióban azt is megemlítik, hogy a kastélyt a volt tulajdonos távoli örökösei kapták vissza, akik jelenleg Dél-Afrikában élnek, az állam pedig 1968 és 2012 között 3,4 millió eurót költött az ingatlanra. A támogatók többsége azt szorgalmazza, hogy az új tulajdonosok és az intézményt fenntartó művelődési minisztérium egyezzenek meg, és tartsák meg az épület rendeltetését, de sokan közülük magát a visszaszolgáltatást is megkérdőjelezik.
Szőcs Géza, a magyar kormány kormánybiztosa például így ír: „A restitutio in integrum gondolatának az elmúlt 25 évben politikusként és magánemberként is következetes híve voltam és vagyok. (...) Az árkosi kastéllyal kapcsolatosan kivételesen ettől eltérő a véleményem. E kastélynak a kultúra ápolásában betöltött szerepe, ennek fontossága nézetem szerint felülírja a föntebb leírt szempontokat."
A kormánybiztos szerint az épületnek vagy az állam tulajdonában kellene maradnia, vagy csak abban az esetben kellene visszaadni a családnak, ha az száz évre szóló szerződést köt a jelenlegi haszonélvezővel, a jelenlegi feltételekkel.
Kopacz Attila, az intézmény igazgatója a sajtónak elmondta, hogy aggódik a kastélyban és a parkban felhalmozott műértékek sorsáért. Hozzátette ugyanakkor, hogy soha nem tárgyalt az „úgynevezett" tulajdonosokkal, és utalt arra, hogy kétségbe vonja ezek tulajdonjogát. Ioan Pop-Sabău, az intézményt képviselő ügyvéd kifejtette: „túl könnyen ítéltek ebben a perben, a visszaszolgáltatást kérők nem bizonyították, hogy ők az örökösök."
Kincses: a kastély aranytojást tojó tyúk
Az árkosi Szentkereszty-kastély visszaszolgáltatásának törvényességét három alkalommal vizsgálta a legfelsőbb ítélőtábla, és minden alkalommal megerősítette az örökösök tulajdonjogát, mondta el a Krónikának Kincses Előd, a tulajdonosok ügyvédje.
Felidézte, hogy már 2002-ben megszületett az első visszaszolgáltatási végzés az ingatlan ügyében, de tizenhárom évig „eszközökben nem válogatva akadályozták, hogy a törvényes örökösök visszakapják". Perújítást kértek, majd megsemmisítési kérelem lehetőségével is éltek, majd, miután ezeket elveszítették, a tulajdonjogi bejegyzést is megtámadták, végül a bíróság jogerősen elrendelte a kilakoltatást, sorolta Kincses Előd.
Felhívta a figyelmet, hogy ez a helyzet jól jön a kulturális központ működtetőinek, hiszen bért nem fizetnek, ám négycsillagos turisztikai szálláshelyként működtetik a kastélyt, így komoly jövedelemre tesznek szert. „A kastély aranytojást tojó tyúk annak a néhány embernek, aki rátette a kezét az ősi Szentkereszty-vagyonra, most a kultúra mögé bújnak, és jó szándékú embereket vezetnek félre" – fogalmazott az ügyvéd.
Rámutatott, a 2001/10-es restitúciós törvény kulturális intézményeket védő cikkelyei nem vonatkoznak a kastélyra, mivel 1990 előtt Ceuşescu protokollvillája volt. Az új tulajdonos, a Jankovich-Bésán család nem kívánja eladni az ingatlant. Kincses Előd arra is felhívta a figyelmet, hogy a kulturális központ ügyvédje a szélsőséges nézeteiről elhíresült Ioan Pop-Sabău, a Vatra Românească nacionalista szervezet alapító alelnöke, aki folyamatosan próbálja akadályozni a visszaszolgáltatást.
Az árkosi udvarházat báró Szentkereszty Zsigmond és felesége, Haller Anna grófnő az 1870-es években bővítette kastéllyá, majd a 19. század végén Szentkereszty Béla, Háromszék vármegye főispánja alakította ki jelenlegi formáját. A kommunizmus alatt Nicolae Ceauşescu számára rendeztek be itt vadászkastélyt, majd 1990-ben hozták létre a kulturális központot.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Székely zászlóra cseréltek egy román zászlót ismeretlenek Sepsiszentgyörgyön
Ismeretlenek hétfőn levették a sepsiszentgyörgyi román katona szobra melletti zászlórúdról a román lobogót, és a székely lobogót vonták fel helyette – közölte az Agerpres hírügynökség.
Ioan Popa, a Kovászna megyei rendőrkapitányság parancsnoka a hírügynökségnek elmondta: a nem kívánt esemény hétfőn reggel 6.30 és 7 óra között történt, éppen abban az időszakban, amikor a rendőr járőrök cseréjére került sor. A rendőrparancsnok hozzátette: addig nem nyugszanak, amíg kézre nem kerítik a tetteseket.
A Kovászna megyei prefektus hivatala közleményben tudatta, hogy a történteket a román nemzeti lobogó, és a román nemzeti ünnep meggyalázásának tekinti. Arra utalt, hogy a zászlócserére egy nappal Románia nemzeti ünnepe előtt került sor. December elsején az Erdély és Románia egyesülését egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés évfordulóját ünneplik Romániában.
A prefektus hivatala emlékeztetett arra, hogy az elmúlt időszakban egy egész sor törvénymódosítást kezdeményezett a román nemzeti lobogó kitűzésére és a románellenes szélsőséges nacionalista megnyilvánulások visszaszorítására. Mint említette: többek között azt javasolta, hogy ismét vezessék be a büntető törvénykönyvbe a román nemzeti jelképek megsértésének a bűntettét. Székelyföldön a Ponta-kormány 2012-es hatalomra jutása után éleződött ki a nemzeti szimbólumok versenye, amikor Kovászna megye prefektusa peres úton eltávolíttatta a közintézményekről, és közterekről a székely zászlókat. A zászlók korábban éveken keresztül zavartalanul loboghattak a köztereken és közintézményeken.
A román nemzeti ünnep hajnalán 2014-ben ismeretlenek gyászlobogókat tűztek ki Kézdivásárhely főterére. A kormányt képviselő prefektus pedig azért is beperelte egy rendezvény szervezőit, mert a nemzeti ünnep előestéjén nyilvánosan elénekelték a magyar himnuszt. Ezt a pert azonban a prefektus elveszítette. Ez év szeptemberében a sepsiszentgyörgyi önkormányzat nem tette lehetővé, hogy román csapatok 1944-es sepsiszentgyörgyi bevonulása évfordulójára román zászlót tűzzenek ki a városháza tornyára. Sepsiszentgyörgyön kedden katonai díszszemlét tartanak a román nemzeti ünnepen. Az ünnepre idén is a városba hívta szimpatizánsait a szélsőségesen nacionalista Új Jobboldal politikai szervezet. Az Új Jobboldal tavalyi felvonulásán többek között azt skandálta a több százas tömeg, hogy: ki a magyarokkal az országból. A közel 55 ezer lakosú Sepsiszentgyörgyön a lakosság 77 százaléka vallotta magyarnak magát a 2011-es népszámláláson.
MTI
Erdély.ma

Kérdéses provokáció előzte meg a sepsiszentgyörgyi ünnepséget
Sepsiszentgyörgyön idén a szokásosnál többen vonultak fel a Románia nemzeti ünnepén. A háromszéki megyeszékhelyen kedden 12 órakor a csendőrlaktanyától a város főutcáján át a Mihai Viteazul térre való felvonulással kezdődött meg a december 1-i ünnepség.
A hivatalos ünnepi rendezvényhez ismét csatlakozott a nemrégiben párttá alakult Noua Dreapta – Új Jobboldal nevű szélsőséges nacionalista szervezet, amely mintegy 50 fiatalt toborzott az „egyesülés menetének” nevezett demonstrációhoz. A többnyire más megyékből érkezett társaság - vélhetően a hatóságok felszólítására - ezúttal nem kiabált magyarellenes jelszavakat, hanem a Székelyföld meglétét tagadó rigmusokra szorítkozott, miszerint „Kovászna és Hargita román föld!, „A román nyelv az egyeduralkodó!”.
A Mihai Viteazul térre érve kifeszítették a „Magyar szeparatizmus ellen” és a „Románia nemzetállam, egységes és oszthatatlan” feliratú bannert és egy óriási román nemzeti zászlót. Ezután kezdődött el a hivatalos ünnepség, amelynek során a helyi hatóságok és intézményvezetők koszorúkat helyeztek el a Mihai Viteazul szobornál. A sepsiszentgyörgyi ünnepséget nagyszámú rendfenntartó felügyelte, semmilyen incidenst nem történt a hatóságok tájékoztatása szerint.
Antal Árpád: lépjenek fel szigorúan a szélsőségekkel szemben
Az elmúlt napokban Antal Árpád polgármester arra szólította fel a rendfenntartókat, hogy szigorúan lépjenek fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik az interetnikus és társadalmi békét. Rámutatott, hogy a helyi románsággal szembeni tiszteltből engedélyezték a felvonulást, azzal a feltétellel, hogy azonnal megszakítják a rendezvényt, ha rendbontás történik.
Ehhez csatlakozva a Kovászna megyei prefektúra is kiadott egy közleményt, amely szerint megtesznek minden lépést, hogy december 1-i rendezvényeknek ünnepi hangulata legyen, ezért szigorúan büntetnek minden nacionalista, szélsőséges cselekedetet.
A kormányhivatal közleménye is arra mutat rá, hogy a hatósági szigorra azért volt szükség, mert az elmúlt években, Románia nemzeti ünnepén Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is rendszeresek voltak nacionalista, szélsőséges incidensek.
A sepsiszentgyörgyi zászló titokzatos eltűnése
Sepsiszentgyörgyön egyébként a román nemzeti ünnepet megelőzően, hétfőn történt egy zászlós incidens. Mint arról beszámoltunk, hétfőn hajnalra a sepsiszentgyörgyi Állomás negyedi ismeretlen katona szobra mellől eltűnt a román nemzeti lobogó, és Ioan Popa megyei rendőrparancsnok állítása szerint helyébe egy székely zászlót vontak fel.
A rendőrparancsnok szerint a zászlós incidens hétfőn reggel 6.30 és 7 óra között történhetett az őrségváltáskor, ezért nem látták az elkövetőket. A rendőrség azonban a nyomozás biztonságára hivatkozva nem kíván részleteket közölni az ügy kapcsán.
A román zászló eltűnését egyébként Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki szerint Sebastian Cucu prefektus sietett a helyszínre egy új lobogóval.
Érdeklődésünkre egy rendőrségi szakértő rámutatott, hogy még nem került nyilvánosságra olyan fotó, amely a rendőrparancsnok állítását bizonyítaná, és szemtanúk se szólaltak meg annak ellenére, hogy a zászló egy olyan helyről tűnt el, amelyet toronytömbházak vesznek körbe és több ezer személy lakik a környéken. A rendőrségi szakértő szerint hosszas procedúra egy zászló bevonása és egy új lobogó kitűzése.
Antal Árpád polgármester szerint egyértelmű provokáció történt, kérdés az, hogy melyik oldalról, ezért felszólította a hatóságokat, hogy mihamarabb azonosítsák és vonják felelősségre az elkövetőket. A sepsiszentgyörgyi polgármester ugyanakkor elítéli a zászlós incidenst.
Az ügyben határozottan fogalmaz a sepsiszentgyörgyi Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke, helyi tanácstag Mădălin Guruianu, aki közleményében rámutat: az eset egy tömbházakkal körülvett, rendkívül forgalmas útkereszteződésben történt, ezért nehezen elképzelhető, hogy valaki zavartalanul leemeli a román nemzeti lobogót és székely zászlót tűz a helyébe.
Guruianu provokációnak minősíti az esetet, és felszólítja a nyomozó hatóságokat, hogy mihamarabb állítsák elő és vonják felelősségre az elkövetőeket, ellenkező esetben, véleménye szerint meneszteni kellene a rendőrség és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) helyi vezetőit.
Kovács Zsolt
maszol.ro

Zászlókeresés és felvonulás (December elseje Sepsiszentgyörgyön)
Románia miniszterelnök-helyettese is megszólalt a sepsiszentgyörgyi december elsejei rendezvény kapcsán, igaz, Vasile Dâncu nem az Új Jobboldal szélsőséges szervezet felvonulásáról nyilatkozott, hanem az eltűnt román zászlóról: az országos sajtóban ugyanis nagy visszhangot kapott, hogy a Kovászna megyei rendőrség közölte, a sepsiszentgyörgyi román katona szobra melletti zászlórúdról ismeretlen tettesek hétfőn levették a trikolórt, és a székely zászlót vonták fel helyette. A nagy sajtóvisszhang ellenére a sepsiszentgyörgyi december elsejei rendezvény békésen, incidensektől mentesen zajlott.
Incidensek nélkül
Tegnap délben a csendőrlaktanya mellől indult a felvonulás a december elsejei rendezvény helyszínére, a Mihai Viteazul-szobor elé, ahol több ezren, az elmúlt évekhez képest sokkal többen vettek részt az eseményen. A menetoszlopban élesen elkülönült a helyiek csoportja az Új Jobboldal tagjaitól. Elöl lovasok, papok, utánuk az ünneplő tömeg, sokan népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék zászlókat lobogtatva vonultak, az autókból hangosbemondókból szóltak a hazafias dalok, majd rendőr-és csendőrautók következtek: azok képezték a válaszfalat az ünneplő helyiek és a csendőrök gyűrűjében vonuló Új Jobboldal között. Az immár párttá alakult szélsőséges szervezet tagjai – mintegy 80-an – a már megszokott zöld-fehér zászlóikkal és trikolórokkal vonultak, és az előző évekhez képest visszafogottabb jelszavakat skandáltak, mintha lelkesedésük is alábbhagyott volna. „Nagy-Romániát a régi határokkal!”, „Új Jobboldal Romániáért!”, „Románia a hazánk, nem megyünk el innen!”, „Románia nemzetállam!”, „Hargita és Kovászna román föld!”, „A román nyelv az egyedüli uralkodó!” – skandálták többek között a társaság tagjai. Vélhetően hatósági felszólításra az elmúlt években hangoztatott Ki a magyarokkal az országból szlogen ezúttal elmaradt. Az Új Jobboldal karhatalmi erők gyűrűjében történt vonulása során incidens nem történt. A szervezet tagjait a Mihai Viteazul-szobor jobb oldalához vezényelték a rendőrök, a rendezvény vége előtt nem sokkal pedig elkísérték őket járműveikhez. A december elsejei rendezvényen kulturális műsort mutattak be, katonai díszszemlét tartottak és szónoklatok hangzottak el, koszorúkat helyeztek el a szobornál. Az eltűnt zászló nyomában
A december elsejei felvonulást országossá duzzadt zászlóbotrány előzte meg. Ioan Popa, a Kovászna megyei rendőrkapitányság parancsnoka az Agerpres hírügynökségnek azt mondta: hétfőn 6.30 és 7 óra között Sepsiszentgyörgyön az ismeretlen katona szobránál levő zászlórúdról eltávolították a román trikolórt, és helyette a székely lobogót tűzték ki. Beszámolója szerint az esemény éppen abban az időszakban történt, amikor a rendőrjárőrök cseréje zajlott. Azt ígérte, addig nem nyugszanak, amíg kézre nem kerítik a tetteseket. A zászló eltűnését egyébként hírügynökségi beszámolók szerint Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki elmondta: Sebastian Cucu prefektus sietett a helyszínre egy új lobogóval. Ioachim Grigorescu, a Háborús Veteránok Szövetségének Kovászna megyei elnöke legutóbb akkor került a sajtó figyelmének középpontjába, amikor a román hadsereg 70 évvel korábban történt sepsiszentgyörgyi bevonulásának emlékére szervezett rendezvényen mindenáron ki akarta tűzetni a román zászlót a városháza tornyára. A Kovászna megyei kormányhivatal közleményben szögezte le, hogy a történteket a román nemzeti lobogó, és a román nemzeti ünnep meggyalázásának tekinti. A prefektusi hivatal emlékeztetett: az elmúlt időszakban egész sor törvénymódosítást kezdeményezett a román nemzeti lobogó kitűzésére és a románellenes, szélsőséges nacionalista megnyilvánulások visszaszorítására. Többek között azt javasolta, hogy ismét vezessék be a büntető törvénykönyvbe a román nemzeti jelképek megsértésének bűntettét. A történtekre reagált Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is. A városvezető közleményben ítélte el a román zászló eltávolítását. „Azt gondolom, hogy ez a tett provokáció, és az volt a célja, hogy megzavarja a magyarok és a románok közti interetnikus békét és városunk csendjét. Remélem, hogy a hatóságok minél előbb azonosítják és felelősségre vonják a tetteseket” – áll nyilatkozatában. Az ügyben megszólalt Vasile Dâncu kormányfőhelyettes, közigazgatási és regionális fejlesztési miniszter is, aki tegnap részt vett Gyulafehérváron a Románia nemzeti ünnepe alkalmából szervezett rendezvényen. Az Agerpres hírügynökség szerint sajnálatosnak nevezte az incidenst, és azt mondta, hogy a magyar többségű településeken tetten érhető néha a konfliktusgerjesztési szándék a román nemzeti jelképek megsértése révén, de ez nem általános jelenség. Úgy vélte, hogy nem a zászlós incidens határozza meg a románok és a romániai magyar kisebbség viszonyát. A miniszterelnök-helyettes az MPP által szombaton szervezett csíkszeredai tüntetésről is nyilatkozott, amelyen a résztvevők az erdélyi románok 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatában tett ígéretek betartását és a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelték. Úgy vélte, valamennyi román állampolgárnak meg kell értenie, hogy a román alkotmányt és a törvényeket tiszteletben kell tartani. Hozzátette: nincs veszélyben Románia nemzetbiztonsága és függetlensége még akkor sem, ha egyesek időnként túllépik a törvényesség határát. Szerinte a román államnak erőszakmentesen kell megoldásokat találnia, hogy szuverenitását tiszteletben tartsák egész területén. Dâncu szerint Romániának sikerült „korrekt” törvényeket kidolgoznia kisebbségei számára, és ezek a jogszabályok lehetővé teszik, hogy kifejezzék etnikai, kisebbségi önazonosságukat. „Továbbra is védeni kell a nemzeti kisebbségeket, még akkor is, ha részükről a tisztelet nem mindig kölcsönös, mert a többségnek bölcsnek és nagyvonalúnak kell lennie” – mondta.
A zászlóügy a közösségi médiában is nagy port kavart. Annak ellenére, hogy az eset rendkívül forgalmas helyen történt, szemtanú még nem szólalt meg a nyilvánosság előtt, fotó sem készült az ott lobogó székely zászlóról – tették szóvá többen is. Mădălin Guruianu helyi tanácstag, a Nemzeti Liberális Párt sepsiszentgyörgyi elnöke ugyanakkor üdvözölte Antal Árpád gyors reakcióját, és reményét fejezte ki, hogy mielőbb elkapják és megbüntetik a tetteseket, ellenkező esetben egyes állami intézmények – például rendőrség, Román Hírszerző Szolgálat – helyi vezetőinek le kellene mondaniuk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feszültséggel teli román ünnep Szentgyörgyön
A román nemzeti lobogó állítólagos eltűnése és székely zászlóra való kicserélése, illetve az Új Jobboldal szélsőséges szervezet felvonulása tette feszültté a román nemzeti ünnepet Sepsiszentgyörgyön.
Kedden a megszokottnál nagyobb számban vonultak fel a románok a város utcáin, becslések szerint két-háromezren gyűltek össze a Mihai Viteazul-szoborcsoport előtt.
Az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) idén párttá alakult szélsőséges szervezet mintegy félszáz tagja érkezett idén is a háromszéki megyeszékhelyre a már jól ismert molinójukkal, miszerint Románia egységes nemzetállam. A hungarófób rigmusok azonban idén elmaradtak, csak a Székelyföld létét tagadó jelszavak hangzottak el.
Kovászna, Hargita, Maros megye román föld! Itthon vagyunk! Románia egységes! Erdély román föld! Szent György ortodox szent! – skandálták a román felvonulók. A Krisztus király római katolikus templom előtt elhaladva pedig azt kiáltozták, hogy Románia ortodox ország.
A rendezvényen különben nagy számban voltak jelen a rendfenntartók is, de nem történt rendbontás. A város magyar lakossága ezúttal is távol maradt a rendezvénytől, ellenben annál nagyobb számban sorakoztattak fel harckocsikat, tankokat a katonai felvonuláson.
Antal Árpád polgármester korábban arra kérte az állami szerveket, hogy idén nagyobb szigorral lépjenek fel a rendbontókkal, a társadalmi és interetnikus békét veszélyeztetőkkel szemben. A városháza a „helyi románság iránti tiszteletből" engedélyezte a december elsejei felvonulást, azzal a feltétellel, hogy ha rendbontás történik, a szervezőknek azonnal meg kell szakítaniuk a rendezvényt, amíg a rendbontókat eltávolítják.
Az elöljáró kifejtette: minden évben meghívják a rendezvényre, ám eddig egyetlen eseményen sem vett részt, mivel a román állam nem teljesíti a gyulafehérvári nyilatkozatban ígérteket. Emlékeztetett ugyanakkor, hogy többször javasolták, legyen például az 1989-es forradalom kitörésének napja Románia nemzeti ünnepe.
Zászlóeltüntetés mint provokáció?
Eközben Ioan Popa Kovászna megyei rendőrparancsnok arra hívta fel a figyelmet, hogy hétfőn reggelre eltűnt a sepsiszentgyörgyi román katona emlékműve mellőli trikolór, és ismeretlen tettesek székely zászlót húztak fel a rúdra. A prefektúra közleményében azonban már nem szerepel, hogy a román zászló helyett a székely lobogott a rúdon, és egyetlen szemtanút sem találtunk, aki megerősítette volna ezt.
Neve elhallgatását kérő szakértő szerint túl hosszú folyamat lett volna a zászlócsere, nehéz lett volna észrevétlenül az egyiket le- a másikat pedig felvonni. A rendőrség nem közöl további részleteket az ügyről, arra hivatkozva, hogy a nyomozás folyamatban van. Ioan Popa rendőrparancsnok szerint a zászlócsere a járőrváltáskor, 6.30 és 7 óra között történhetett.
A román nemzeti lobogó eltűnését az Agerpres hírügynökség szerint Ioachim Grigorescu tartalékos ezredes jelentette a hatóságoknak, aki egyébként szeptemberben a városháza tornyára akarta kitűzni a trikolórt annak emlékére, hogy 71 éve a román csapatok bevonultak Sepsiszentgyörgyre. Az ezredes az Agerpresnek elmondta, hogy Sebastian Cucu Kovászna megyei prefektus személyesen sietett a helyszínre egy új román zászlóval, amit hamarosan újra felvontak.
Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint provokáció volt a román zászló eltávolítása az emlékmű mellől. Az elöljáró közleményben foglalt állást, kifejtetve: elítéli a lobogó eltávolítását, ám szerinte az ismeretlen tettesek célja a provokáció lehetett. Reméli, hogy a hatóságok mielőbb azonosítják és felelősségre vonják az elkövetőket, tette hozzá. A polgármestere sajtóbeszélgetésen úgy fogalmazott, még nem lehet tudni, hogy melyik oldal provokált.
Eközben Sebastian Cucu prefektus ismét előállt korábbi javaslatával, miszerint minősüljön újra bűncselekménynek a román nemzeti szimbólumok megsértése. Meglátása szerint amióta ezt a cikkelyt törölték a büntető törvénykönyvből, megnőtt a román nemzeti szimbólumokat sértő cselekmények száma.
Hangsúlyozta, nincs jogszabály ami alapján bűnvádi eljárást kezdeményezhetnének a zászlót eltüntetők ellen, ezért azt javasolta az igazságügyi minisztériumnak: minősüljön újra bűncselekménynek a nemzeti szimbólumok megsértése, amit korábban 6 hónaptól 3 évig terjedő börtönnel sújtottak. Az új Btk. szerint ellenben csak kihágásnak minősül, és pénzbírsággal büntethető.
Cucu arra is emlékeztetett, hogy szeptemberben a szentgyörgyi önkormányzat nem tűzte ki a városháza tornyára a román zászlót, míg tavaly december elsején Kézdivásárhelyen gyászlobogókat tűztek ki a román nemzeti ünnepen.
Dâncu: sajnálatos a szentgyörgyi incidens
Vasile Dâncu miniszterelnök-helyettes kedden Gyulafehérváron sajnálatos incidensnek nevezte a sepsiszentgyörgyi zászlóügyet. A közigazgatási és regionális fejlesztési miniszter az Agerpres szerint azt mondta, hogy a magyar többségű településeken tetten érhető néha a konfliktusgerjesztési szándék a román nemzeti jelképek megsértése révén, de ez nem általános jelenség. Úgy vélte, hogy nem a zászlós incidens határozza meg a románok és a magyar kisebbség viszonyát.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Magyarázatot kérnek a DIICOT-tól
Sem a november 30-án állítólag eltávolított román zászló, sem a kézdivásárhelyi Beke István Attila letartóztatása nem szerepelt napirenden a megyei közrendészeti hatóság (ATOP) tegnapi ülésén – Kulcsár-Terza József felháborodottan tette szóvá ezt a testület összejövetelén, és nem is maradt el a vita.
A Sepsiszentgyörgyön az Ismeretlen katona szobra mellől a hatóságok szerint eltávolított román zászlóval kapcsolatban Ioan Popa megyei rendőrparancsnok azt mondta, a nyomozás zajlik, megvan a gyanúsítottak köre, és bizonyítékaik is vannak, ezeket azonban nem tárhatja a nyilvánosság elé – tájékoztatta lapunkat az MPP megyei elnöke, a közrendészeti hatóság tagja. (Különben Popa az eset óta a rendőrség heti sajtótájékoztatóján sem vett részt, közleményt pedig azóta sem adtak ki a román zászló eltávolításáról, illetve a székely zászlóval való állítólagos lecseréléséről.) A Kézdivásárhelyen történtek kapcsán a hatóság úgy döntött, átiratban kér átfogó tájékoztatást a házkutatást és a letartóztatást végrehajtó Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóságtól (DIICOT), abban ugyanis egyetértettek, hogy senkinek nem érdeke a jelenlegi feszült helyzet fenntartása.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bizonyítékot kért a zászlócserére a Kovászna megyei önkormányzat elnöke
Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke felszólította a megye rendőrparancsnokát és prefektusát: bizonyítsák be, hogy valóban székely zászlóra cseréltek a román nemzeti ünnep előtt egy sepsiszentgyörgyi köztéri román lobogót – írja a Maszol.ro portál.
A megyei önkormányzat csütörtöki ülése elején Kulcsár Terza József a Magyar Polgári Párt (MPP) képviselője jelezte, hogy a Megyei Közrendészeti Hatóság ülésén az alprefektus nem kívánta napirendre tűzni a sepsiszentgyörgyi zászlócsere és a kézdivásárhelyi terrorvád megtárgyalását.
Tamás Sándor kifejtette: nemcsak ő, hanem a sajtó és a közösség egy része is kétségbe vonja, hogy valóban megtörtént volna a zászlócsere, ahogyan a megyei rendőrparancsnok és a prefektúra állítja. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusa emlékeztetett arra, hogy az állítólagos incidens napján azt jelentették be, hogy Sebastian Cucu prefektus személyesen vitt új román lobogót az eltulajdonított helyett, de jelenleg is az a szakadt lobogó van kitűzve, amely az ünnep előtt volt. A politikus a román hatóságok által alkalmazott kettős mércét is kifogásolta. „Illegálisnak minősítik a székely zászlót, ugyanakkor Bukovina zászlóját, ami ugyanúgy történelmi régió és nem adminisztratív terület, szabad használni" – idézte a Maszol.ro Tamás Sándort. Az Agerpres hírügynökség Ioan Popa megyei rendőrparancsnokra hivatkozva írta meg, hogy november 30-án hajnalban ismeretlenek levették a sepsiszentgyörgyi román katona szobra melletti zászlórúdról a román lobogót, és a székely lobogót vonták fel helyette. A prefektus hivatala közleményben tudatta, hogy a történteket a román nemzeti lobogó, és a román nemzeti ünnep meggyalázásának tekinti.
MTI
Erdély.ma

Válaszokat várnak a háromszéki politikusok
Magyarázatot várnak a rendőrségtől az elmúlt időszakban a háromszéki közösséget foglalkoztató történésekre a Kovászna megyei politikusok: a sepsiszentgyörgyi zászlócserére, a magyar helységnévtáblák meggyalázásával kapcsolatos nyomozás fejleményeire, és a kézdivásárhelyi merényletkísérlet gyanújával letartóztatottak ügyében.
A Kovászna megyei önkormányzat csütörtöki rendkívüli ülésén a költségvetéssel kapcsolatos technikai kérdésekről döntött a testület, majd Kulcsár Terza József polgári párti (MPP-s) tanácsos felszólalásában javasolta, hogy a megyei önkormányzat január 28-ai ülésére hívják meg Ioan Popa rendőrfőkapitányt, hogy tárgyaljanak az elmúlt időszak incidenseiről. Az ülést vezető Henning László alelnök egyetértett a javaslattal, és megígérte, hogy meghívják Popát.
Mint ismeretes, a rendőrség azt állítja, hogy a sepsiszentgyörgyi ismeretlen katona szobra melletti román zászlót december elsején reggel székely lobogóra cserélték, ám erre nincs szemtanú, és felvételeket sem mutattak be. Ioan Popa egy korábbi sajtótájékoztatón azt mondta, van fotójuk, a gyanúsítottak körét is ismerik, de egyelőre semmit nem hoznak nyilvánosságra, mert nem akarnak ellenségeskedést szítani.
Korábban Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke is bizonyítékokat követelt, hangsúlyozva, hogy a lakosságot nem lehet hetekig bizonytalanságban tartani. A négy megrongált helységnévtábla ügyében sem lépett előre a nyomozás, holott a sajtó az elkövetők gépkocsijainak a rendszámát nyilvánosságra hozta. Kulcsár Terza József a Kovászna megyei közrendészeti hatóság (ATOP) tagjaként is részletes tájékoztatást kért a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészségtől (DIICOT) a kézdivásárhelyi letartóztatások ügyében, választ azonban nem kapott.
Bíró Blanka. Székelyhon.ro

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
http://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” http://erdelyiriport.ro/

Széttépni a társadalmi szerződéseket
A román társadalom néhány éve ébredezik és eljutott arra a gondolatra, hogy szét kell tépnie azt az íratlan társadalmi szerződést, melynek értelmében a többséget valamiféle adózó igásállatnak tekintik, akiket néhány kiválasztottnak kell féken és félelemben tartania. A közpénzt elköltő „elit” között ott találjuk a politikusokat, az egyenruhásokat, a csuhásokat vagy éppen az igazságszolgáltatás legmagasabb tisztségviselőit, akik úgy gondolják, hogy mindannyian a törvény fölött lebegnek.
Nem új keletű történet ez Romániában, így működik ez már néhány évszázada. Ezt legjobban Pimen, Szucsáva ortodox érseke fogalmazta meg tömören 2002-ben, amikor a bíróság előtt egy restituciós tárgyalás keretében azt mondta, őt nem érdekli, hogy ki milyen jogállamiságot játszadozik. Ő igényt tart arra a 166 ezer hektárnyi erdőre, amit egyháza állítólag III. István (Ştefan cel Mare) idejében szerzett 1503-ban. Nem vicc: az érsek ügyvédje bizonyítékul felolvasta a középkori román vajda kancelláriája által kiállított okmányt, kiemelve, hogy az írás egy átkot is tartalmaz, miszerint az Isten megveri azokat, akik ezt az adományt megkérdőjelezik.
A történet jól mutatja a román ortodox egyház vezetőinek a mentalitását, hogy nekik semmit nem kell bizonyítani, ők alanyi jogon állnak a törvények fölött. De nemcsak ők, hanem a romániai politikai elit is ugyanezt gondolja magáról.
Az emlegetett társadalmi szerződést a többségi román társadalom akkor tépte szét, amikor végre elkezdett működni a mára elhíresült korrupcióellenes ügyészség, a DNA. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy kik bábáskodtak elődje, a PNA létrehozásánál: Adrian Năstase volt miniszterelnök, Viorel Hrebenciuc, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea. Az újdonsült intézménnyel történő kapcsolattartást a Baksis Miki néven elhíresült Şerban Mihăilescu biztosította, aki a kormányfőtitkárság vezetőjeként igyekezett figyelemmel követni az új intézmény mozgását. Cozmin Guşă, a PSD 32 éves főtitkára még úgy emlékezett a ma rettegett intézmény megalakítására, mint egy karneválra: elvtársak, mindent meg kell tennünk, hogy integrálódjunk az Európai Unióba, vagyis játsszuk el azt, hogy itt jogállam van! Persze, hogy mímelték a jogállamot, hiszen öt évvel korábban Adrian Năstase, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea, a PDSR akkori vezetői testületileg kivonultak a főügyészség elé tiltakozni Gabriel Bivolaru megvádolása ellen, aki csekély 50 millió lej közpénzt lopott el. De ekkor már késő volt, a korrupciót vadászó intézmény önjáró lett, és maga alá temette az őt létrehozó politikusokat is, akik változatlanul úgy gondolják, hogy ha bizonyos szintre eljutottál, nem kell elszámolnod senkinek, az ellopott közpénzekhez pedig az adófizetőknek semmi közük.
Az elúszott költségvetési pénzek pedig számtalan lyukat, hiányt hagynak maguk mögött. Olyan sokat, hogy nehéz felsorolni azokat a teljesség igényével. Európai kuriózum, hogy adólejeinkből ma már senkinek nem jár ingyenes fogászati kezelés. De nem csak fogaink fogynak rohamosan, hanem hasonló ütemben fogyatkozik, roskadozik a teljes egészségügyi ellátás külföldre távozó orvosainkkal és egészségügyi középkádereinkkel egyaránt. A módszeresen szétvert oktatás szintén egy jelenség e sorban, amelyik a hiányzó költségvetési pénzek miatt került padlóra. Vagy mondhatjuk annak a 3–4 millió hatvan év feletti, a létminimum határán tengődő földművesnek a sorsát is, akik számára a kormány új szerepkört, az adófizetői státust találta ki. Az adófizető szeme láttára megy tönkre az egészségügy, az oktatás és a falu egyaránt.
Való igaz: aki dolgozni akar, az még Romániában is talál munkát, ehhez azonban leggyakrabban költözni kell, ami a magyarság felmorzsolódását gyorsítja, és múló emlékké teszi ittlétünket. Falvaink rohamos pusztulása ma már egyértelmű jelenség, a szegénységből és kilátástalanságból menekülő magyarjaink azonban városon éppen úgy járnak, mint az évtizedekkel korábban oda betelepített moldvaiak és havasalföldiek: a közösségéből kiszakított embernek nincs hová hazamennie.
Ez lenne az a néhány érv, amiért nekünk, magyaroknak is szét kell tépnünk minden korábbi társadalmi szerződést, és el kell felejtenünk a hallgatólagos megállapodásokat. Kérjünk új ajánlatot a készülődő magyar érdekképviselettől. Persze, ha van nekik ilyen.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Négy volt miniszter ellen indulhat nyomozás
égy volt miniszter ellen kérte bűnvádi eljárás megindítását a szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT), amely szerint a volt kormánytagok döntéseikkel a Petromidia olajfinomítónak privatizációja nyomán több mint félmilliárd dollárral károsították meg az államot.
A DIICOT a legfőbb ügyészségtől kérte kedden, hogy forduljon Klaus Johannis elnökhöz, és igényelje tőle a bűnvádi eljárás megindításának engedélyezését. Mihai Tănăsescu, Sebastian Vlădescu és Gheorghe Pogea volt pénzügyminiszterekről és Dan Ioan Popescu volt gazdasági tárcavezetőről van szó.
Az ügyészség bűnszövetkezet létrehozásával, hivatali visszaéléssel és sikkasztásban való bűnrészességgel gyanúsítja a négy minisztert. Eszerint Tănăsescu és Popescu 2003-ban rosszhiszeműen látták el hivatali kötelességeiket azáltal, hogy sürgősségi kormányrendeletben kezdeményezték a Petromidia olajfinomítónak az állammal szembeni 603 millió dolláros adósságának kötvényekké való átalakítását. Az ügyészek szerint ezt a rendeletet törvénytelenül fogadta el a kormány.
Szabadság (Kolozsvár)

Négy volt miniszter gyanú alatt
Jóváhagyta Klaus Johannis államfő a szervezett bűnözés és terrorizmusellenes ügyészség kérését, így a Rompetrol-ügyben eljárás indulhat Mihai Tănăsescu, Dan Ioan Popescu, Teodor Vlădescu, Gheorghe Pogea volt pénzügyi és gazdasági miniszterek ellen. Azzal vádolják őket, hogy 2000-től 2010-ig szervezett bűnözői csoportot hoztak létre, a Dinu Patriciu néhai üzletember és liberális politikus birtokában levő Rompetrol kőolaj-társaság adósságait sürgősségi kormányrendelettel pénzügyminisztériumi kötvényekké alakították át, később pedig megakadályozták a részvények eladását az értéktőzsdén, így az állam maradt a kárral.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megújult az Árpád-kori templom
Újra régi fényében ragyog a Bihar megyei Fugyi református temploma, a Kárpát-medencei örökségvédelmi program keretében felújított istenházát múlt vasárnap adták át.
A Partium egyik legjelentősebb műemlékeként számon tartott templom felújítását a magyar kormány közel nyolcmillió forinttal (mintegy 25 ezer euró) támogatta.
A vasárnapi ünnepi istentiszteleten – amelyen a templom fennállásának 780. évfordulóját is ünnepelték – Mikló Ferenc esperes hirdette az igét, a hálaadás fontosságát hangsúlyozva. Mint rámutatott, a fugyi református gyülekezetnek van, amiért hálát adnia. Szilágyi Péter, a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikáért Felelős Államtitkárságának helyettes államtitkára az épített örökség ápolásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Emlékeztetett, hogy a Fidesz-kormányok által indított műemlékvédelmi program keretében több száz templom menekült meg a pusztulástól szerte a Kárpát-medencében.
Diószegi László, a felújítás szakmai felügyeletét ellátó Teleki László Alapítvány igazgatója a magyar épített örökség restaurálását és ápolását lehetővé tevő Rómer Flóris Tervet ismertette. Rámutatott, hogy az ennek keretében felújított fugyi református istenháza megújulása elsősorban a helyi közösség érdeme, amely ragaszkodik az istenházához, igényelte rendbetételét. A meghívottakat Zsigmond Attila helyi lelkipásztor köszöntötte, majd Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő és Ioan Pop, Fugyivásárhely polgármestere mondott beszédet, utóbbi román és magyar nyelven egyaránt. Az istentiszteletet követően a templomkertben emlékoszlopot állítottak a templom 780 éves fennállása alkalmából, amelyen a Villa Fudy 1236–2016 felirat olvasható.
A fugyi református templom Bihar megye és egyben a Sebes-Körös völgyének egyik legjelentősebb középkori temploma. A 13. században épült istenháza hajóját támpillérek nélkül, négyszögű faragott kövekből húzták fel, déli oldalán alig egy méter magasan, rézsűs bélletű résablakok találhatók. A 15. században a hajót nyugat felé bővítették és új szentélyt építettek. Az istenházáról az 1990-es évek első felében végzett tatarozás során derült ki, hogy hajója román kori, poligonális záródású szentélye pedig gótikus.
A középkori falmaradványokat a 2007-ben végzett falkutatás során tárták fel. Az északi falon több freskótöredék és két, 18. századi templomjavítási felirat bukkant elő, a déli szentélyfalban feltárták a befalazott csúcsíves szentségtartót és egy szegmensíves ülőfülkét, ezekkel átellenben a szentély északi oldalához csatlakozó, időközben lebontott sekrestye szegmensíves ajtónyílását. Ugyanakkor bontották ki a szentélyablakok eredeti, félköríves záródását is. A belső falakat 2009-ben restaurálták, ekkor lecserélték a nyílászárókat is, és a korábbi síkmennyezet helyére új, kazettás mennyezet készült.A külső homlokzatokat, a torony és a szentély külső falait részlegesen 2014-ben állították helyre, és új fedélszéket kapott az épület. 2015-ben elkészült a hajó homlokzatának és a kváderkő falazatoknak a helyreállítása, kiegészítése és a kőrestaurátori munkálatok is befejeződtek.
A Teleki László Alapítvány által felügyelt, a nagyváradi Restitutor Pro tervezőműhely által készített műemlék-helyreállítási terv alapján végzett munkálatokat a Frudalma Kft. kivitelezte Emődi Tamás építészmérnök irányítása alatt. A fugyi templom felújítását a magyar kormány összesen 7.750.000 forinttal támogatta.
Krónika (Kolozsvár)

Marad az ingyenes magyar helyek száma a BBTE-n az idei felvételin
Alapképzésen és maszteri képzésen is a tavalyihoz hasonló tandíjmentes hely várja a jelentkezőket a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, utóbbin idén huszonnégy helyet tölthetnek be a roma kisebbség tagjai – hangzott el csütörtökön, Kolozsváron. A magyar helyek száma sem változott.
Nincsenek alapvető változások, sem csökkenés, sem növekedés, fogalmazott Ioan Aurel Pop, a BBTE rektora csütörtökön, az idei egyetemi felvételi tudnivalóit ismertető sajtótájékoztatóján. Az intézményvezető az alapképzésen a romák számára elkülönített hatvan helyet emelte ki hozzátéve, ezek korábban is léteztek, de szerinte nem kapnak elég hangsúlyt, az információ nem jut el az érintettekhez.
Demográfiai szempontból stagnál a romániai lakosság, így a hallgatók száma sem változik, ugyanakkor a külföldi jelentkezők számát szeretnék megnövelni – mondta a rektor. Kifejtette, bár az egyetemnek alkalmazkodnia kell a munkaerőpiaci elvárásokhoz, ezt rugalmasan kell megtennie, hiszen hosszú távban gondolkodnak.
Idén négy új szak indul az egyetemen, a Matematika és Informatika Karon angol nyelvű informatikai matematikai szak, tájbiológia szak román nyelven a Biológia és Geológia Karon, nemzetközi gazdaságtan és üzletek szak angol nyelven a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karon, valamint digitális média szak román nyelven a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karon.
A BBTE külföldi diákjai 25 országból érkeznek. Ioan Pop rektor elmondta, a nyugat-afrikai országokból, ott, ahol konfliktusok vannak, sajnálatos módon nincs kit fogadni jelenleg. Elhangzott, a cél az, hogy növeljék a külföldi hallgatók számát, ezt többek között idegen nyelvű oktatással, az európai elvárásokra hangolódással igyekeznek elérni.
A nyári felvételi 2016. július 12. és július 31. között zajlik, bővebb információkat itt és itt lehet találni.
A magyar számok maradtak
Soós Anna, a magyar tagozat vezetője elmondta, az elmúlt években a helyek és érdeklődők számát tekintve stabilizálódott az egyetem helyzete. Idén 4915 tandíjmentes helyet hirdettek az alapképzésen, több mint kilencezer tandíjas helyet és több mint 2700 távoktatási és csökkentett látogatású helyet. Magiszteri képzésen 3500 tandíjmentes, több mint hatezer tandíjas, közel ezer csökkentett látogatású helyet tartanak fenn idén – 24 tandíjmentes hellyel a romák számára.
A magyar tagozat megőrizte korábbi számait: közel 1100 alapképzéses, közel 500 mesterképzéses ingyenes helyet hirdetnek meg – mondta el Soós Anna. Ioan Pop kiemelte, az állam pozitívan diszkriminálja a német és magyar nyelvű oktatást, miután a nagyon kis csoportokat is fenntartják annak ellenére, hogy ez költséges az egyetem számára.
Partnerségi szerződést ír alá az egyetem a Protestáns Teológiai Intézettel csütörtökön. Az együttműködés fontos lépés lehet a kölcsönös források kihasználásában és a tehetséggondozásban, lehetőség nyílik a tanár- és diák-cserére, a konferenciákon való közös megjelenésre, a tudományos kutatás területén közös projektek megvalósítására – tájékoztatott Soós Anna.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

A holokauszt kolozsvári áldozataira emlékeztek
Hazkara megemlékezést tartott tegnap délután a Kolozsvári Zsidó Hitközség a Caragiale parkban található Holokauszt-emlékműnél az 1944-ben a kincses városból lágerekbe elhurcoltak emlékére.
Megnyitóbeszédében Schwartz Róbert hitközségi elnök mementónak és a figyelmeztetés jelképének nevezte az emlékművet, amely minden embertársunkhoz szól. A gyászszertartást Rónai Mihály végezte, majd koszorúzott rendre: Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa (Csulák Péter konzul), Kolozsvári Helyi Tanács (Horváth Anna alpolgármester, Csoma Botond és Ioan Pop tanácsosok), Kolozs Megyei Prefektúra, Kolozs Megyei Tanács (Vákár István alelnök), Szent Mihály plébánia (Fodor György piarista konfráter), Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület (Sebesi Karen Attila), a Német Demokrata Fórum, a Francia Kulturális Központ, László Attila szenátor. Az emlékünnepség a Kolozsvári Deportáltak Emléktemplomában folytatódott.
Ö. I. B.)
Szabadság (Kolozsvár)

Többnyelvű táblák: politikai akarat van, határidő nincs
Korábbi tisztségében marad Horváth Anna és Vákár István
Az RMDSZ Kolozs Megyei szervezetének a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) kötött megállapodása értelmében Horváth Anna marad Kolozsvár alpolgármestere, és Vákár István viseli a Kolozs Megyei Tanács alelnöki tisztségét: tegnap, a Kolozsvári Helyi Tanács illetve a Kolozs Megyei Tanács alakuló ülésén mind Horváth Annát, mind Vákár Istvánt meg is választották e tisztségekbe. Közben az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének vezetősége ismertette a sajtónak a négy évre szóló egyezményt, amely elsősorban elvek köré épül, így rendelkezik a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezéséről is azokon a településeken, ahol a két politikai szervezet alkot többséget. Csoma Botond és Horváth Anna alpolgármester azt nyilatkozta: úgy látják, létezik politikai akarat a román pártok részéről a többnyelvű városjelzők kihelyezésére, ám a határidőt azért nem szabták meg, mivel ezzel megkérdőjeleződött volna a román félbe vetett bizalom.
Két órás ceremónián iktatták be tegnap délelőtt a Kolozsvári Helyi Tanács 27 tanácsosát, köztük Horváth Anna újraválasztott alpolgármestert, Csoma Botondot, a szövetség Kolozs megyei szervezetének elnökét, Oláh Emesét, Rácz Leventét és a magyar egyházak javaslatára az RMDSZ-listán mandátumot szerző Gergely Balázst.
Az önkormányzat másik alpolgármestere a liberális Dan Tarcea lett; ő 21 szavazatot kapott, míg Horváth Anna 23-at. A Szociáldemokrata Párt (PSD) jelöltjére, Horea Nasra tanácsosra csak párttársai szavaztak, így meg kellett elégednie öt szavazattal.
Az ülés elejét a korelnök Ioan Pop (PNL) tanácsos vezette a két legfiatalabb tanácsossal, Rácz Leventével és Bachar Mohamad Molhemmel együtt. Pop meg is jegyezte, hogy a háromtagú ülésvezetés mennyire multietnikus és multikulturális, hiszen egy román, egy magyar és egy szír tanácsosból áll. Az is eldőlt: az ülésvezetői tisztséget az elkövetkező három hónapban dr. Florin Stamatian PNL-s városi tanácsos (volt prefektus) látja el.
A kolozsvári tanács 27 tagja közül egyébként ketten szíriai származásúak, és van egy olasz tanácsos is. A 24 éves Bachar Molhem (PNL) most kezdi első mandátumát; ő a szíriai Aleppó városában született, és hatévesen költözött szüleivel Kolozsvárra. Elvégezte a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) jogi karát, jelenleg a I. Haţieganu Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem ötödéves fogorvosi hallgatója, aki román–szír kettős állampolgár. A 31 éves Horea Nasra szintén Szíriában született, szír nemzetiségű román állampolgár; ő nyolcéves kora óta él Kolozsváron és történelem szakon végzett; édesapja szír, édesanyja román, mindketten Bukarestben laknak.
Giacomo Dreoni olasz üzletember második tanácsosi mandátumát kezdte el a liberális párt színeiben; mivel a tegnapi alakuló ülésről hiányzott, ezért majd a következő alkalommal teszi le az esküt. 1999 óta él Romániában.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyt szétlopkodják – állítják a Székelyföldi románok szószólói
Az előadók által törvénytelennek ítélt visszaszolgáltatásokkal a románságot kiszorítják Erdély nagyvárosainak történelmi központjából, a két legjelentősebb román párt pedig sportot űz abból, hogy melyik borul jobban térdre az RMDSZ előtt, és ilyen kontextusban nem meglepő, hogy Erdélyt szétlopkodják – ilyen és hasonló kijelentések hangzottak el csütörtökön a 16. Marosfői Nyári Egyetemen, a Székelyföldi románság hagyományossá vált Hargita megyei táborában.
„Ellopott Erdély”. Nem magyar rendezvényen találkozhattunk ezzel a felütéssel, hanem a Marosfői Nyári Egyetem csütörtök délutáni előadásán, amelyet „törvénytelen” restitúciók témájában tartottak. A téma kivesézését Ioan Pop Sabău egyetemi tanár vitaindítójával kezdték, aki először az Ellopott Erdély-projektet ismertette: Marcel Bărbătei újságíróval 2013-ban, Gyulafehérvárról indították el a mozgalmat, mert szerintük rengeteg épületet, területet – köztük erdőt – törvénytelenül szolgáltattak vissza többek között „fantom-közbirtokosságoknak” vagy „úgynevezett magyar hagyományokkal rendelkező egyházaknak”.
„Az illegális restitúció ellen tiltakozunk, amely a román érzelem ellen történik. Erdély városközpontjaiból kiszorítják a románságot, ebbe az RMDSZ is besegít, a román állam pedig túlzott jóindulattal viszonyul a kérdéshez. A Nemzeti Liberális Párt és a Szociáldemokrata Párt sportot űz abból, hogy melyik borul jobban térdre az RMDSZ előtt” – fogalmazott Pop Sabău.
Az egyetemi tanár elmondta, alapvetően pesszimista, de azért a mozgalmuknak már vannak megvalósításaik. „Ma már beszél a média erről a kérdésről, amely korábban tabunak számított. Az úgynevezett magyar hagyományokkal rendelkező egyházak nagy mennyiségű épületet és területet igényeltek vissza és egyre többet kapnak meg az államtól. Ugyanakkor 46 ezer hektár törvénytelenül visszaszolgáltatott erdőt már visszajuttattunk a román államnak” – részletezte.
Mircea Bărbătei megjegyezte: a román állam a visszaszolgáltatások szempontjából nem államként viselkedik. Az állam helyett egyének döntenek, és mások mellett Mircea Duşa korábbi védelmi minisztert is megnevezte, mint aki felelős Erdély „ellopásáért”. Az újságíró főként az erdőlopásokról beszélt, amelynek művelőiként a politikusok mellett a közbirtokosságokat is megemlítette.
Az előadás közben a Marosvásárhelyi Unirea Elméleti Líceum épületének a visszaszolgáltatásáról rövidfilmet mutattak be, majd további felszólalások után a hallgatóságot is bevonták az eszmefuttatásba.
Kovács Boglárka
maszol.ro

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hetedik alkalommal adták át a Falvak mécsesei-elismerést
A Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ hetedik alkalommal díjazta azokat a személyeket – szerte a megyéből –, akik erőt és energiát nem sajnálva igyekeznek életben tartani a helyi szokásokat és fejleszteni a kulturális életet. A Falvak mécsesei nevet viselő kezdeményezés e célkitűzésével egyedüli az országban.
Idén a Szatmár Megyei Múzeum nagyterme adott otthont a díjátadó gálának, melyet a szervező intézmény igazgatója nyitott meg. László Róbert rövid beszédében a díjazottak érdemeit méltatta, akik mindenki számára követendő példaként szolgálhatnak. Az ő munkásságuk és soha ki nem merülő energiájuk bárki számára inspiráció lehet az egyéni és közösségi célok elérésében.
Ezt követően a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója szólt az egybegyűltekhez. Felician Pop a vidéki tradíciók veszélyeztetettségére hívta fel a figyelmet. Mint elmondta, ennek ellensúlyozására jött létre a Falvak mécsesei elismerés. Pop abbéli reményét is kifejezte, hogy a jövő generációi tovább viszik majd a kultúraápolás gyakorlatát, és még sok éven keresztül jutalmazhatja a szervezet a hagyományőrző személyiségeket.
Ebben az évben elismerésben részesült kiterjedt irodalmi tevékenységéért Ioan Andreica, a „Széri Kukurók” néptánccsoport megalapításáért és vezetéséért Antal Mária, irodalmi és kulturális eredményeiért Stefan Berci. A fiatal művészek támogatásáért és a bükkaljai hagyományok felélesztéséért díszoklevelet kapott Ioan Costescu, csakúgy mint Gőrcsi Mihai, a királydaróci szegények és romák támogatója. Felician Alexandru Jurja tehetséggondozó tevékenysége miatt vehette át a díjat, Krupa Ana Bianka pedig a néptáncoktatás és -népszerűsítés területén tett erőfeszítéseiért. Ioan Popa-Bota a közösségi életben való aktív részvételéért részesült elismerésben, Székely Sára a Rekettye Kulturális Egyesület vezetéséért és az ezáltal elért eredményekért.
A díszoklevelek átadása után a szervezők egy dob- és egy népdalelőadással örvendeztették meg a közönséget. Bede Emőke / szatmar.ro

Puskel Péter legújabb könyvének bemutatója
Aradon éltek
Ötven-valahányan, az utánuk következőkre immár csak a halálon túli létből (ha van ilyen) visszatekintő tanár, művész, orvos, képzőművész, színész, sportedző, irodalmár, feltaláló (meg más kategóriákba is sorolhatók is) szerepelnek Puskel Péternek az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában legújabban, pár napja megjelent kötetében(Aradon éltek). Az alanyok közös vonása, hogy egy ideig valóban Aradon éltek, s még akkor is, ha nem itt születtek, de életük, munkásságuk itt teljesedett ki, itt dolgoztak a közösség javára, és emlékezetük méltán maradt meg nemcsak a szerző, de még élő kortársaik emlékezetében is.
Ám mi lesz akkor, ha a még emlékező, a kötetben szereplőket ismerő
kortársak is az örökkévalóságba lépnek?
A hagyományos, mintegy félezer éves technikával készült könyv megmarad, s az utódok, a mai szülők unokái, déd- és ükunokái elővehetik és fellapozhatják – ha akkor még egyáltalán olvasnak majd nyomtatott könyvet, és olvasnak majd magyarul...
De hát ez már a jövő nemzedékeinek ügye, bennünket csak elméletileg izgathat.
Aminek most örülhetünk, hogy ez a könyv megszületett és van, a „közelmúlt” aradi magyar társadalma néhány kiemelkedő személyiségének (vázlatos) portréjával. Akad néhány nem magyar szereplője is: a kiváló festőművész, egyebek között a Városháza lépcsőházának négy évszakot ábrázoló remek ablakfestményeit tervező Sever Frenţiu, például, aki, tudomásom szerint, csak azt a pár szót értette és használta alkalomadtán magyarul, ami itteni magyar kollégáitól ráragadt. Ioan Popoviciu (lehet-e ennél románosabb név?), a kiváló sportövő-edző (mellesleg neves modellező) viszont nem hogy jól, hanem választékosan beszélt magyarul.
Ha Puskel Péter mégis főleg az aradi magyarokat választotta könyvvé alakult újságcikk-sorozatának hőseivé, az teljesen érthető: a más nemzetiségű kutatók, helytörténészek végezzék csak el a maguk dolgát hasonló téren, a maguk körében egy ilyen, sok nemzetiséget felölelő környezetben, mint Arad és Arad megye.
Puskel Péter, mondta a könyv ismertetője, már régóta (aktív újságíróként is) „kitalált magának” egy-egy (helytörténeti, kultúrtörténeti) sorozatot, amelyet aztán végigvitt, amíg a témából futotta, vagy rá nem unt, és újabbat el nem indított. Az Aradon éltek egy eredetileg 25 részesre tervezett, a Nyugati Jelenben az utóbbi egy-két évben közölt (végül a tervezettnél, az olvasók unszolására jóval terjedelmesebbé vált sorozat) cikkeiből született meg. Akár folytatni is lehetett volna.
Jelen cikk szerzője pedig (a bemutató során és után) arra gondolt: a sors bölcsen elrendezte, hogy egy ilyen – számbelileg, sajnos, rohamosan zsugorodó – magyar közösségben akadjanak olyanok, akik, nem kis munkával, erőfeszítéssel, képesek rögzíteni (helyenként, esetleg, kicsiny túlzással és teljesen érthető elfogultsággal – a halottakról jót vagy semmit elv alapján) a közelmúlt tényeit, embereinek vonásait.
Jó és minden dicséretre méltó könyvet kapott az olvasó kézhez, ráadásul a szponzorok (Arad Municípium Kulturális Központja, Pro Presens Arad Alapítvány) jóvoltából ingyenesen.
Olvassák el és adják tovább a jövő nemzedékeinek is! Nyugati Jelen (Arad)

Ilyen retorikát használnak egy Dan Tanasă-könyvbemutatón
Hargita és Kovászna megyét a Románia szívében lévő kígyók szigetének nevezte Lazăr Lădariu román publicista azon a marosvásárhelyi rendezvényen, amelyen a magyarellenességéről ismert Dan Tanasă könyvét mutatták be. Az eseményen jelen volt Maros megye prefektusa, Lucian Goga is.
A Zi de zi román napilap számol be arról a könyvbemutatóról, amelyet Marosvásárhelyen tartottak. Jelen volt többek között Lucian Goga prefektus, Dan Tanasă blogger, aki önmagát a Hargita és Kovászna megyei „elnyomott” románok érdekvédőjének nevezi, Lazăr Lădariu publicista, Ioan Pop Sabău a Hargita, Kovászna és Maros megyei románok civil fórumának elnöke és Dimitrie Poptămaș, a Vasile Netea Alapítvány elnöke. Dan Tanasă könyve, Elfeledve Románia szívében – a szerző bevallása szerint – a Hargita és Kovászna megyében élő, diszkriminált románok ügyeit tárja nyilvánosság elé. Véleménye szerint a történészek, régészek és hivatalos iratok által alátámasztott eseteket nem lehet megkérdőjelezni, bizonyítják, hogy milyen nehéz sorsuk van az említett megyékben élő románoknak. Ioan Pop Sabău arról beszélt, hogy milyen hasznos ez a könyv, amely dokumentumokkal támasztja alá, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő, kisebbségben lévő románok el vannak nyomva. Példaként említette, hogy bár Sepsiszentgyörgy lakosságának 27 százaléka román, a polgármesteri hivatalban egyetlen román alkalmazott sincs. Szerinte a diszkriminációellenes tanács nem pártatlanul végzi a munkáját, sokszor a bíróságokon derül ki, hogy az általa hozott döntések nem állják meg a helyüket. Lazăr Lădariu szerint Dan Tanasă könyve megerősíti a román nemzeti öntudatot. A könyv is rámutat arra, hogy ha nem tartunk össze, akkor megtörténhet, hogy Románia szívében létrejön a kígyók szigete. Ez a könyv mindannyiunk fájdalmát kiáltja világgá. Simon Virág / Székelyhon.ro

SZÉKELY kígyók szigete
Most, hogy olvasom Lazăr Lădariu román újságíró fájdalmas jaját, valami sejtelmes önvád suhan át rajtam: hiszen mi ezeken az oldalakon már többször is idéztük Őt, elfogultak vagyunk iránta!
Meg is dolgozik érte L. Lădariu, az egyszer biztos, hiszen mondhatni naponta jelenik meg egy-egy írása, melyekben elemi erővel biztatja olvasóit a magyarok iránti gyűlöletre. Legújabb ötlete még egy hóhért is lenyűgöz.
Történt, hogy Dan Tanasă könyve került bemutatásra Marosvásárhelyen. Címe: Elfeledve Románia szívében. Már a címe is meghat. Most én hová könnyezzek? A bemutatón ott volt mindenki, aki számított, a kormánymegbízott Lucian Goga, ott volt a Zi de Zi (Naponta) nevű lap szerkesztője. De ott volt föltétlen Ioan Pop Sabău, annak a román civil szervezetnek az elnöke is, aki kések és könnyek között védi Hargita, Kovászna és Maros megyék „kisebbségben lévő, elnyomott, diszkriminált” (!) románjait. És én mintha megnyugodnék, hogy végre(!), végre megtudják, milyen a kisebbségi sors. Dan Tanasă könnyes könyve vezéreszme. Nyugtat az egyik sepsiszentgyörgyi román tanácsos emléke is. Az ultima racio magasában mondta most két éve, hogy majd meglátjuk, 30 év múlva kik lesznek itt többségben! Akkor lányos zavaromban rebegtem, nyugi, a cigányok lesznek azok.
Szóval ezen a szinten Marosvásárhelyen is az érvelés. De maradjunk csak Lazăr Lădariu rémképeinél! Mint égő lándzsát, vetette a közönség fölé: ha így haladunk, Hargita és Kovászna megyék a Kígyók szigete lesz Románia szívében! Nagy taps a közönség részéről. Brazília közelében van az a sziget, tiltva a hajóknak is a kikötés. Ember a Kígyók szigetén nem jár. De kérdem én, ha ennyire veszélyes hely Székelyföld, miért telepedtek ide özönnel a románok, még parancsra is? Miért kényszerítették ide a végzős román tanárokat, orvosokat? És egyáltalán erről a szigetről: miért nincs honvágya a beáradó románoknak 1968 óta? S azelőtt sem?
Miféle emberek lepték el Lădariuval ezt a szigetet, ahol számukra életveszély terem, kígyóméreg, és nincs honvágyuk! Czegő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma