"Takács Csaba RMDSZ-ügyvezető elnök február 9-i besztercei látogatása után megelégedését fejezte ki az új megyei RMDSZ-vezetőséggel kapcsolatban, kiemelve, hogy felelőtlenség lenne "ha nem segítenénk ezt a helyi erőforrást, ezt az új választmányt", amely konkrét elképzelések alapján akar működni. A politikus látogatása során találkozott Dorin Popescu prefektussal, a gazdasági és a civil szférát képviselő személyiségekkel; ugyanakkor tájékozódott olyan települések infrastruktúrális igényeiről, ahol nagyrészt magyarok élnek. Takács hangsúlyozta, hogy elvárja, hogy "a magyarlakta települések esélyegyenlőséget élvezzenek olyan településekkel, ahol történetesen nem élnek magyar nemzetiségű lakosok". /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 15./"

Dávid Ibolya igazságügyi miniszter részt vett az október 6-i aradi megemlékezéseken, megbeszélést folytatott Dorel Popa aradi polgármesterrel az Aradon tervezett román-magyar megbékélési park létrehozásáról és az aradi szabadságemlékmű ott történő végleges elhelyezéséről. A sajtóértekezletet tartó miniszter asszony elmondta: már az év első felében kérte az aradi városi vezetést, vitassák meg az emlékpark kérdését, de akkor a romániai helyhatósági választás utánra maradt az ügy. Az új polgármester, Dorin Popa most kedvezően viszonyult a felvetéshez. Az első elképzelések szerint a várból kiszabadított szabadságemlékmű megsérült szobrait már ideiglenes helyükön restaurálták volna, de egy magyarországi szakértői bizottság szerint e munkálatot a végleges felállításkor kell elvégezni. - A téli csapadék hatására ismét átszakadhat a gát Nagybányán az Aurul vállalatnál, s akkor újabb, a korábbihoz hasonló ciánszennyezés kerülhet a Szamosba, a Tiszába - figyelmeztetett Gönczy János, Tisza-Szamos kormánybiztos, aki szerint megengedhetetlen, hogy továbbra is a ciános vizet vezessék a meddőfeldolgozó üzemből a nyolc kilométerre lévő tározótóba, s onnan ismét vissza a meddőmosóhoz. A kormánybiztos felelősséggel állítja: nem felel meg a valóságnak, hogy a Tiszánál már semmi nyoma a ciánszennyezésnek. A természet megpróbálja valahogy helyreállítani az egyensúlyt, de ez már egészen más, mint amilyen a Tisza lehetne, ha nem érkezett volna a valamennyi élőlényt elpusztító, nagy mennyiségű cián. - A gazdasági-kulturális együttműködésre interrégiót hoz létre Szabolcs-Szatmár-Bereg, a romániai Szatmár megye és Ukrajna Kárpátaljai Területe. A megállapodást Nyíregyházán írta alá Helmeczy László, a szabolcsi, illetve Szabó István, a szatmári önkormányzat elnöke, valamint Viktor Baloga, Kárpátalja kormányzója és Iván Iváncso, megyei tanácselnöke. A megállapodáshoz tartozó mellékletben előírták: a határátkelők fejlesztését, az árvíz- és környezetvédelmi veszélyeztetettség mértékének csökkentését, turisztikai és sportcentrumok létrehozását, s egyben határoztak a munkácsi vár restaurálásának befejezéséről. /A múlt hét végén történt. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

"Temesváron, a Városi Tanács ülésén a napirendi pont között szerepelt egyes parkok és utcák nevének megváltoztatása. Heves vitát váltott ki két név: a Margaréta hercegnőé és Temesvár egykori főépítészéé, Székely Lászlóé. Egyes tanácsosok az egész listát eleve elutasították, hogy biztosítva legyen a nemmel szavazók többsége. A szociáldemokraták, a nagy-romániások, a liberálisok (Dorin Popovici kivételével) leszavazták, és határozottan elutasították a szóban forgó két nevet. Ion Antonescu marsall neve vitát válthatott volna ki, azonban Gheorghe Ciuhandu polgármester kijelentette: vitának nincs helye, ugyanis a Bogdanestilor utca bírósági határozattal Ion Antonescu marsall nevét viseli. /(Sz. I.): Antonescunak van utcája Temesváron. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 18./"

„A magyar hatóságok visszaélései” ellen tiltakoztak román fuvarozók Aradon, a kamionosok a várost elkerülő, Déva és Nagyvárad felé vezető úton vonultak fel: mintegy száz jármű rendőri felvezetéssel haladt lépésben, időnként mindkét irányba. A járműveken levő feliratok többsége a magyar hatóságok szigora ellen tiltakozott, de volt olyan, amely a román közlekedési minisztériumot hibáztatta, hogy tétlen maradt. Dorin Pop, az egyesület alelnöke elmondta, hogy az elmúlt három hónapban több száz sofőr fordult hozzájuk, akik a Magyarország területén kapott bírságok miatt elégedetlenek. /Magyar–román határ. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 14./

EGYESÜLETBE TÖMÖRÜLTEK A BIHAR MEGYEI BORÁSZOK
Nagy tervekkel, számos célkitűzéssel alakult meg a Bihar Megyei Szőlészek és Borászok Vincellér Egyesülete, a tagtoborzás azonban egyelőre nehezen halad. A szervezet a közeljövőben saját boltjában, saját termékeit szeretné értékesíteni. Márciusban jegyeztették be a Bihar Megyei Szőlészek és Borászok Vincellér Egyesületét. A nonprofit szervezetnek egyelőre csak öt tagja van, s mint Chifiriuc András borász a Krónika kérdésére elmondta, nehezen halad a tagtoborzás. „Minél több megyei szőlőtermesztőt és borászt szeretnénk összegyűjteni, hogy közösen képviselhessük az érdekeinket és egymásnak is segíthessünk, de a gazdák egyelőre idegenkednek az ötlettől” – mondta Chifiriuc András.
Megtudtuk: annak, aki komolyan gondolja a bortermesztést, egyéni vállalkozói engedéllyel kell rendelkeznie, de mint mondta, csak néhány ilyen szőlősgazdáról tud a megyében. Saját boltot hoznának létre.
Chifiriuk András tervei között az is szerepel, hogy idővel egy saját boltot hozzon létre az egyesület, amelyben a tagok saját boraikat értékesíthetnék. A civil szervezet egyébként elsősorban az adásvétel gördülékenyebbé tételében segítene, bár a kapcsolatrendszer már így is működik, csak épp nem szervezett formában. „A szőlőtermesztők eladják a szőlőt a borásznak, az meg eladja a bort a piacon, de főként ismerősöknek, állandó vásárlóknak” – meséli. Azt szeretné, ha a szervezet növekedésével a termelést is növelhetnék, minél több embernek biztosítva ezáltal megélhetést. Úgy véli, például Nagyvárad megfelelően nagy piac ahhoz, hogy megbírjon a mostaninál sokkal több megyei bort. Elmesélte, Bihardiószegen és Érmihályfalván is járt már tagokat toborozni, kevés sikerrel, s ennek szerinte az is lehet az oka, hogy meglehetősen sok papírmunkával jár a borok megvizsgáltatása, ellenőriztetése. Ha pedig valaki eladja a saját földjén termett nedűt, bármikor számíthat ellenőrzésre a mezőgazdasági igazgatóság részéről. Szintén elriasztja a potenciális egyesületi tagokat az a tény, hogy az engedéllyel rendelkező borásznak bizony adóznia kell. Tanulnak és tanítanának Chifiriuc András úgy véli, Biharban nem nevezhető fejlettnek a borfogyasztási kultúra, s bár vannak olyan vásárlók, akik igényesek az elfogyasztott borokkal szemben, ők is inkább az ismertebb hazai vagy külföldi márkákat emelik le a boltok polcairól. Tapasztalatai szerint ez a tábor főként a negyven éven felüliek korosztályából áll, a fiatalok kevésbé figyelnek oda, mi kerül a pohárba. Ahhoz viszont, hogy saját bormárkát jegyeztessen be egy borász, komoly szaktudásra és ellenőrzött minőségű szőlőre van szükség. Hogy minél több szőlőtermesztő tanulhassa ki a szakma csínját-bínját, Chifiriuc nemrég meghirdetett egy borászkurzust is, amely remélhetőleg ősztől be is indulhat. Az érdeklődőket Dorin Popa, a nagyváradi egyetem oktatója, okleveles borkóstoló tanítja majd, és a végzettek diplomát kaphatnak. Chifiriuc András 1988 óta foglalkozik szőlészettel Bihar községben, és hamar elkezdte a bortermelést is, 1993-ban már a nemes fajtákkal kísérletezett. Gyakran szervez borversenyeket is, amelyeken a benevezett nedűket nem helyezésekbe sorolja, hanem arany-, ezüst- vagy bronzéremmel tünteti ki. Úgy véli, különösen fontos, hogy egyetlen gazda se menjen haza a versenyről üres kézzel, hiszen a cél az, hogy minél több, minél jobb minőségű bor szülessen Bihar megyében.
http://biharmegyeivincelleregyesulet.blogspot.hu

Kultúrigazgató, akit Kodály „buktatott meg”
„A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett. (...) Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak” – beszélgetés Szép Gyulával, a Kolozsvári Magyar Opera vezetőjével.
– Az opera igazgatásán túl rendkívül sokoldalú tevékenységet fejt ki Erdély művelődési életében. A kolozsvári zeneakadémián kapta útravalóul ezt a sokoldalúságot?
– Rendkívül szerencsésnek tartom magam, amiért olyan tanári gárda oktatott minket, akikre mindig büszke lehetek: Jagamas János, Szenik Ilona, Márkos Albert, Vermessy Péter, Szalai Miklós, Demján Vilmos, Jodál Gábor, Pop Dorin, Florentin Mihăiescu. Zenei szempontból nagyon sok lehetőségre nyitották ki a szemünket, fülünket.
Olyan helyzetbe kerültem, hogy a tanárkodás mellett válogathattam a karvezetés, muzikológia, folklórkutatás, netán könnyűzene között.
Ennek következtében bátran, merészen, magabiztosan vágtunk neki az életnek. Bíztunk a tudásunkban, a felkészültségünkben, és úgy gondoltuk, megváltjuk a világot.
– Kezdetben zenetanárként...
– Az akadémia elvégzése után a Maros megyei Mezőszengyelre helyeztek ki zenetanárnak, az ottani román iskolába, ahol csak 1–4. osztály volt magyarul. Később Székelyudvarhelyen, a zeneiskolában, illetve Máréfalván kértem helyettes tanári állást, és hobbiból a helyi gépgyár férfikórusát vezényeltem.
– A táncházmozgalom jelentős hatással volt a hetvenes évek fiatalságának életére. Ön mikor csatlakozott?
– 1977-ben, amikor elindult. Kezdetben én is táncolni mentem, viszont kiderült, hogy hiányos a zenekar. Összeállt egy háromtagú együttes, ám a brácsás rövidesen kiszállt. Én zongorista voltam egész életemben, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 25 évesen megtanultam brácsázni úgy, hogy addig soha nem volt vonó a kezemben.
Nem volt könnyű feladat, éjjel-nappal gyakoroltam, egy egész nyaram ráment, mire rendesen megszólaltattam a hangszert. Így lettem a székelyudvarhelyi Venyige zenekar brácsása. Közben elindultam gyűjtőutakra, és szerencsésen tudtam ötvözni a gyűjtött anyagot az iskolai tanítással: amit hallottam a gyűjtőúton, azt szinte másnap megtanítottam a gyerekeknek. Udvarhelyszéken csupán Vikár Béla végzett komolyabb gyűjtőmunkát a 20. század elején. Az anyagokat átcsempésztük Budapestre, a Tudományos Akadémiára és a Folklórkutató Intézetnek.
– Ön hogyan fogalmazná meg a táncházmozgalom hatását a kultúrára, a zenére, a fiatalok életére?
– A táncház megjelenését a 20. század talán legnagyobb magyar kultúrtörténeti fordulatának nevezném. Értékfelismeréshez vezetett a fiatalok körében, egy elfeledett hagyatékról sikerült a port leseperni, így élő, funkcionális, hatalmas értékeket hordozó kultúrvilág került elő. Kiderült, nem véletlenül volt a magyarság mindennapjainak része ezer évig. A táncházmozgalom tartalmában, világnézetében, magyarságtudatában egy teljesen új világot teremtett.
Szép Gyula
1952. február 2-án született a Kolozs megyei Szucságban. 1975-ben diplomázott a Gheorghe Dima Zeneakadémia Muzikológiai és Zeneszerzési Fakultásának pedagógia szakán. 2010-től a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója.
Érdekes módon Erdélyben a zenészek irányították a táncházakat, belőlük lettek a táncoktatók is. Mi, zenészek, majdnem mind egyetemet végzettek, hamar rájöttünk, milyen kincset lehet kibányászni a népzenéből, hiszen itt hever a lábunknál, és sokkal szebb és értékesebb, mint a kétakkordos, gyenge diszkózene. Olyan népzenekincse messze nincs senkinek, mint a magyarságnak.
Ne feledjük, a magyar népzene – Vikárnak, Kodálynak, Bartóknak, majd a tanítványaiknak köszönhetően – össze van gyűjtve, rendszerezve van. A fiatalok nemcsak táncoltak, többé-kevésbé felkészülten elindultak gyűjtőutakra, gyakorlatilag ebből is mozgalom lett. Tömegével kezdtek falura járni – volt, aki a viseletért, mások a táncokért, a buliért vagy csak azért, mert ment a babájuk is. A lényeg az, hogy közel negyven év után minden magyarok lakta településen igazi népzenére táncolnak, a táncoktatók már nem az egykori budapesti állami együttes koreográfiáit majmolják, hanem valós táji ismeretekre építik népzene- és néptáncműsoraikat.
– Akadt meghatározó momentum az életében, amely a népzene oktatása és művelése mellett kötelezte el?
– Egyik barátnőm mutatta meg Kodály Zoltán Székely fonó című lemezét. Amíg hallgattuk az operát, olvastam a lemez mellékletét, melyben le volt írva a szöveg, és rájöttem, az egész nem más, mint egy Kodály által feldolgozott népdalfüzér. Mivel már tanítottam, rádöbbentem, milyen kevés népdalt ismernek a székelyföldi gyerekek, és a felnőttek sem sokkal többet. Az új hangzást szokták meg, nehezen tudták befogadni a régi stílust, idegenkedtek tőle. Azáltal, hogy én színpadi előadásra tanítottam a népdalokat, lassan megszerették őket. Beigazolódott, amit Kodály mondott: a népdalokat nem kell kiszakítani a környezetükből, hanem abban a talajban kell megmutatni őket, amelyben születtek, éltek.
– Alig huszonkilenc évesen kinevezték a székelyudvarhelyi municípiumi Művelődési ház igazgatójává. Nem volt gyanús senkinek?
– Valószínűleg sokféle tevékenységem miatt figyeltek fel rám a város és a megye vezetői. Elvállaltam, és volt is megbotránkozás Udvarhelyen: mi az, hogy egy tisztességes tanító bácsit, aki amúgy jól vezette a művelődési házat, felvált egy fiatal, hosszú hajú, nagy szakállú ismeretlen, aki még csak nem is székely? De hamar megszeretett a város, mert nyitottan közeledtem mindenkihez.
Úgy éreztem, a hivatásos művészeket kell megmutatni az udvarhelyieknek, az ő jelenlétüket arányaiban kevésnek éreztem. A műkedvelő előadások mellett egyre sűrűbben léptek fel hivatásos művészek is. Kezdett úgy tűnni, hogy aki magyar, és Erdélyben számít, Udvarhelyen is be akar mutatkozni. Az udvarhelyiek több színházi előadást láttak, mint a kolozsváriak vagy a marosvásárhelyiek, hiszen itt felváltva vendégszerepelt mind a hat erdélyi társulat. Végül éppen Kodállyal ütöttem meg a bokámat Székelyudvarhelyen, gyakorlatilag miatta (is) rúgtak ki...
– Mi történt?
– Kodály születésnapjára fesztivált szerveztem. Egymás után mutattuk be Kodály mindhárom színpadi művét – a Székely fonót, a Háry Jánost és a Czinka Panna balladáját, utóbbit először Erdélyben. Főleg az utóbbi verte ki a biztosítékot, újra meg újra betiltották. Nem tudták megmagyarázni, miért, egyszerűen a hangulata nem tetszett. Végül kirúgtak, és el kellett hagynom a várost, mert Székelyudvarhelyen nem engedtek elhelyezkedni, noha több iskola is alkalmazott volna.
– Mondhatni felfelé buktatták...
– Igen, zenei szakirányító lettem Csíkszeredában, a Hargita Megyei Alkotások Házában. Rendezvényeket szerveztem, de a megye falusi zenekarainak repertoárját is ellenőriznem kellett: én voltam a zenei cenzúra. Jóvá kellett hagyni például, hogy egy zenekar mit játszik a lakodalomban. Azt például tilos volt, hogy Hétre ma várom a Nemzetinél, mert maga a nemzet szó – hiába tudjuk, hogy egy szállodára utal – nem lehetett benne. Ettől persze mindenki játszotta. Az egyik zenekar beírta a repertoárlistájába az Un pumn de secui című dalt. Ezt mindenki aláírta, mert hiszen románul volt. Persze a székely himnuszról volt szó.
De Csíkból sem önként távoztam. A Kodály-fesztiválért magyar állami díjat kaptam, sok embert megismertem, állandóan jöttek a meghívók a magyar nagykövetségről mindenféle eseményre. Folyóiratokat, könyveket vittem onnan, Csíkban osztogattam őket. Egy szép nap letartóztattak, a Szeku elvitte a könyvtáramat, az állásomból pedig kidobtak. Egy napra a Gyimesbe helyeztek. Azért egyre, mert közben rájöttek, a magamfajtának Gyimes maga a paradicsom.
– Hogy lett ebből opera?
– Még udvarhelyi időszakomban, amikor az opera akkori zenei titkára beadta a kitelepedési kérelmét, megkérdezték, érdekel-e az állás? Négyszer versenyvizsgáztam, mind a négyszer megnyertem, de mivel nem volt kolozsvári személyim, és Kolozsvár zárt város volt, nem alkalmazhattak. Az opera pedig folyamatosan kiállt mellettem, és inkább nem vettek fel senkit. Félévente kiírták az állást, félévente jöttem versenyvizsgázni. Két évig ment ez így, végül 1988-ban kihallgatást kértem a pártbizottságnál. Elmondtam, hogy eredetileg nekem is kolozsvári személyim volt, csak a párt meg a haza érdekében oda költöztem, ahol megbíztak egy feladattal. Végül beleegyeztek, hogy elfoglaljam az állást.
A rendszerváltás után élveztem azt a hatalmas területet, amit be lehetett lakni. Nem voltak még civil szervezetek, rendezvények, így részt vehettem a Kallós Alapítvány létrehozásában, a Németh családdal én szerveztem az első táncháztábort Erdélyben, sokat ügyködtünk azon, hogy minden település lehetőleg civil szervezetet hozzon létre. 1990-től a Kolozs Megyei Művelődési Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy a magyar kultúra gyakorlását szavatoljam a magyar közösségekben. Nem volt egyszerű, mert sok volt még a gyanakvó ember, éppen a néptánc kapcsán: azzal is vádoltak kutatók, hogy a román zenét magyarként adjuk el.
Szívesen vállaltam 2000-ben az RMDSZ Művelődési és Egyházügyi Főosztályának vezetését, hiszen a képviselet infrastruktúrájával és háttérerejével lehetőségem nyílt a magyar kulturális életet átlátni. Az irodámban alkották meg az egyházak jogi képviselői és az RMDSZ politikusai azt az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatási törvényt, amit egy az egyben átvett a román kormány. Megtisztelő volt, hogy megszervezhettem a Millenniumi Sokadalmat, ami megelőzte a Kolozsvári Magyar Napokat.
– Előbb művészeti vezetőként dolgozott az operában, 2010 óta igazgatóként. Korábban milyen viszonyban volt a műfajjal?
– Megvallom őszintén, annyit tudtam az operáról, hogy egyetemista koromban néhány bemutatóra elmentünk. Diákéveinkben nem voltunk nagy operába járók, a zenetörténeti órákon az operarészen éppen csak átfutottunk. Új világ tárult elém, de nagyon megszerettem...
– Egészen egyedi produkciók fűződnek azóta a nevéhez. Hogyan született meg például az ötlet, hogy világpremierként az összes Erkel-operát bemutassa a kolozsvári opera?
– 1991-ben született az ötlet, amikor a Hunyadi László című operával Gyulán, Erkel szülővárosában léptünk fel. A gyulai Várszínház akkori igazgatójának tettem egy viszonylag felelőtlen ígéretet, miszerint bemutatjuk mind a nyolc Erkel-operát. Az akkori igazgató, Simon Gábor, Hary Béla karmester és Dehel Gábor rendező is az ügy mellé állt, megszereztük a kottákat, és végül kultúrtörténeti sorozat lett belőle. Az egyedüli opera vagyunk, ahol 10–12 év leforgása alatt az összes Erkel-operát bemutatták. Arra is büszkék vagyunk, hogy 1990 óta kortárs magyar operákat is folyamatosan színre viszünk, programszerűen ezt sem teszi senki.
– Közeledik a nyugdíjkorhatárhoz. A visszavonulás is közeleg?
– Elég régóta foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Telik az idő, ugyanakkor megnyugtató módon szeretném látni az opera vezetésének jövőjét. Szeretném, ha még aktív koromban felváltana valaki, akinek átadhatok valamennyit mintegy három évtizedes tapasztalatomból. Büszke vagyok a társulatra, jól érzem itt magam, de a dolgok rendje az, hogy egyszer átadjuk a helyünket. Nincs bennem hatalomvágy, nem futkosok a titulusok után. Sikerült egy fiatal, jó minőségű csapatot összehoznom az operában, amely mégiscsak a legnagyobb, Magyarország határain kívül működő, hivatásos magyar intézmény. A maga nehézségeivel és szépségeivel.
Nánó Csaba
Krónika (Kolozsvár)

Ave Maria belső húrokon (Beszélgetés a Pro Urbe-díjas Szilágyi Zsolttal)
Közel négy évvel ezelőtt agyérgörcs vetett véget szólóénekesi és karvezetői pályafutásának. A Vox Humana kamarakórus korábbi karnagyát idén Pro Urbe-díjban részesítette Sepsiszentgyörgy önkormányzata. Ünneplős-szomorkás beszélgetés Szilágyi Zsolttal.
– Lassan négy éve lesz, hogy betegsége okán nem hallhatjuk önt. Odabenn milyen dallamok szólnak mostanában? – Az Ave Mariák. Körülbelül négyszázötven műből álló Ave Maria-kottagyűjteménnyel büszkélkedhetem, nem sokaknak lehet a világon hasonló. A kollekció jelentős részét énekeltem is. A kedvencem Schubert Ave Mariája, talán azért is, mert már gyermekként – olyan tizenkét éves lehettem – elénekelhettem a gyulafehérvári székesegyházban. Édesanyám ott volt kántor és orgonista, mondhatni, a templomban nőttem fel. Örök emlék, hogy két nyáron át Márton Áron ministránsa lehettem. – Milyennek ismerte meg a legendás püspököt?
– Nagyon jó embernek, a reggeli mise után, amelyen ministráltam – s amelynek latin nyelvű szövegéből egyetlen szót sem értettem – reggelit kaptam a konyhán, és minden hónap végén száz lejt. Gyermekként nyilván nem foghattam fel, hogy ki is ő, mit is jelent a katolikusság a romániai magyarság számára. Később természetesen sokszor meglátogattam, ő meg idős korában sem engedett el ajándék nélkül. A hitemet soha nem tagadtam meg, egyetemista koromban Kolozsváron a Szent Mihály-templomba jártam, később sok alkalommal énekeltem is ott.
– A kor zeneakadémiai képzésébe még belefért a szakrális zene oktatása?
– Bőven, meghatározó szerepe volt. Az első év végére meg kellett tanulnunk például Mozart Requiemjét. Amikor megláttam a kottát, azt mondtam, ezt lehetetlen megtanulni. Aztán 1969-ben a zeneakadémia akkori dékánja, Dorin Pop egy lengyelországi koncertturnén rám bízta egy Mozart-mise tenorszólóját, ez volt az első szóló koncertfellépésem.
– Ígéretes magánénekesi karrierkilátások ellenére mégis Sepsiszentgyörgyre költözött. Mi vonzotta egy kisvárosba?
– Kezdjük onnan, hogy hiába rendelkeztem a legmagasabb tanulmányi átlaggal, Csucsára kaptam zenetanári kinevezést. Egyetlen alkalommal jelentem meg, akkor is csak azért, hogy bejelentsem: én oda nem megyek. Miután nem foglaltam el a munkahelyemet, meglehetősen kilátástalan lett a helyzetem, szerencsére Cecília nővérem egyik volt tanítványa révén Sepsiszentgyörgyre kerültem a népművészeti iskolába. A tanári állás aztán végig lehetővé tette, hogy felkészülhessek a koncertekre, fellépésekre. Bács Lajos karmestertől kaptam az első fontos felkérést 1970 szeptemberében, a rádiótelevízió zenekarával egy Monteverdi-opera tenorszerepét énekeltem Bukarestben.
– Soha nem csábította a kizárólagos szólókarrier?
– Nem, minden jól megfért egymás mellett. Aztán Szentgyörgyhöz kötött a kórusvezetés lehetősége is, ami már a főiskolán is nagyon érdekelt. Főleg, miután létrejött a Vox Humana kamarakórus. – Milyen szándékok, álmok, érdekek hozták létre anno a Vox Humanát?
– Mindenekelőtt a megyésítés. Az 1968-as intézkedés nemcsak az adminisztratív személyzet létszámát duzzasztotta fel Sepsiszentgyörgyön, hanem egy zenei elemi iskolát és egy népművészeti iskolát is eredményezett az új megyeközpontban. Szinte egyik napról a másikra közel harminc zenetanár jelent meg a városban, ahol a zenélés a békebeli idők során is a polgári lét szerves elemének számított. 1972 kora tavaszán ültünk össze először egy éneklésre mi, zenetanárok, hiszen egyetemi éveink alatt a karéneklés a képzés szerves része volt. Az első találkozáson talán húszan lehettünk, aztán újabbak követték, egy év múlva pedig már bemutatkozó koncertet tartottunk a Dózsa György Klubban. – A kommunizmus éveiben kevés együttesnek adatott meg a külföldi fesztiválokon való részvétel. A Vox Humanának igen...
– Először 1979 augusztusában jutottunk ki külföldi versenyre. A nagyon rangos goriziai versenyre való kiutazásunk engedélyezése és finanszírozása az akkor már kétszeres hazai fesztiválgyőztes Vox Humana legmagasabb szintű itthoni hivatalos elismerésének számított. Befutottunk, a megye- és városvezetés már büszkélkedett velünk.
– A következő kiszállás viszont hosszú ideig az utolsónak is bizonyult. Mit tettek? Fütyültek a templomban? – Azt azért nem, de templom kétségtelenül szerepelt a történetben. A világ egyik legrangosabb zenei megmérettetésére, az arezzói versenyre neveztünk be 1982-ben, én meg nagyon szerettem volna eljutni a pápához is. Utazásunk előtt elmentem Jakab Antal püspökhöz, a segítségét kértem szállásszerzésben, illetve a pápához való bejutásban. Az utóbbi sikerében nem nagyon hittem, már csak azért sem, mert alig egy évvel voltunk az Ali Agca-féle merénylet után. Következő gyulafehérvári utamkor azonban – hatalmas meglepetésemre – azzal fogadott a püspök, hogy minden rendben, bejutunk a pápához, szállásügyben pedig keressük az orvietói püspököt.
– Nem tartott tőle, hogy a küldöttséget kísérő „éber” elvtársak igyekeznek majd meghiúsítani a látogatást? – Óvatos voltam, „konspiratív” okokból csak Rómába érkezésünkkor értesítettem a társaságot a vatikáni látogatásról, a három „éber” nem is élt a kivételes lehetőséggel. Bánhatják, hiszen a Vox Humana kiemelt figyelmet kapott, az első sorokban foglalhattunk helyet a pápai audiencián. Őszentsége a következő, magyarul elmondott szavakkal is egyértelműsítette, hogy tud a kórus jelenlétéről: „Tanítsátok Isten népét szépen és ájtatosan énekelni! Apostoli áldásom reátok.” – Életre szóló élmény lehetett, de az azt követő tiltás is évekre szólt. Jóakarók „köpték be” a kórust? – Nem volt szükség rá, a vasfüggöny mögül érkezett, kiemelt pápai figyelmet kapó kórus jelenléte azonnal sajtóhír lett. A Vatikáni, majd a Római és a Szabad Európa Rádióban is „elhangoztunk”, a hírünk megelőzött bennünket. Az olaszországi turnét követően heteken át hívatták a kórustagokat a Securitatéra. A helyzet odáig fajult, hogy kénytelen voltam kihallgatásra jelentkezni az akkori első titkárnál, Rab elvtársnál. Azt mondtam neki: ha nem hagyják abba a zaklatást, a kórus feloszlik. A pártvezető nem ígért semmit, csak annyit, hogy utánanéz az ügynek. A hívogatások valóban megszűntek, viszont ötéves külföldre utazási tilalommal büntettek, ami gyakorlatilag nyolc évig, az 1989-es eseményekig tartott. Egy évvel korábban már becsomagoltunk egy csehszlovákiai fesztiválra, de indulás előtt két nappal lefújták.
– Szólóénekesként volt része visszautasításban?
– Soha, a különböző intézményigazgatók kézről kézre adtak. A sok emlékezetes fellépés közül az egyik legkedvesebb a strasbourgi volt, de hasonlóan meghatározó emlék a debreceni református templomban tartott koncert, amelyet a budapesti zeneakadémián is megismételtünk. Emlékezetes pillanatot éltem át Nagyszebenben is, de ellenkező előjellel. Mendelssohn Éliás című oratóriumában a próféta szerepét énekeltem, a karmester az evangélikus nagytemplom szószékébe ültetett, én meg elszunnyadtam. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a karmester kiáltja: Élias! Én meg felugrottam, s pontosan ott léptem be, ahol kellett. Azóta is csodálkozik, hogyan voltam képes erre. Kicsit én is.
– Gyermekei zenei „fertőzése” természetes volt, vagy feladatként kezelte?
– Nem kellett erőltetni őket, mindketten zeneiskolába jártak, jó tanulók voltak. Hatalmas ajándék a sorstól, hogy láthatom Zsolt fiamat, amint a Vox Humanát vezényli, s hogy a közös produkció jó irányba halad. Büszke vagyok rájuk, és annak is örvendek, hogy a fiam megjelenése a kórust is felfrissítette. – Hogyan élte meg a négy évvel ezelőtti agyérgörcs utáni tudatra ébredést? Azt, hogy vége a korábbi életének? – Világvége hangulatban voltam, nagyon zavart, hogy a továbbiakban nincs éneklés, sem kórusvezetés, hogy vége a sportolásnak, a pingpongozásnak. Vagyis az egész addigi életemnek. Az is felmerült bennem, hogy így semmi értelme az életemnek. Amikor mentővel Kolozsvárra vittek, azért imádkoztam, hogy boruljon fel a mentőautó, legyen vége az egésznek. Mellém állt azonban Kölcze Ida, a lelki társam, aki segített feldolgozni ezt a traumát, és aki azóta is éjt nappá téve velem van. Végig éreztem ugyanakkor, hogy mellettem van a Fennvaló, rendszeresen Márton Áronhoz imádkozom, tőle tudom, hogy tovább kell élnem, mert Isten így akarja.
– Sepsiszentgyörgy önkormányzata önnek ítélte a 2016-os Pro Urbe-díjat. Számított rá?
– Nem számítottam, de nagyon örvendek neki, mert úgy gondolom, jól szolgáltam a várost, a közösséget, hiszen szinte nem akadt olyan eset, amikor ne tettem volna eleget az itthoni felkérésnek. Tanítványaim száma meghaladja az ezret, köztük a ma már világhírűnek számító tenor, Kiss B. Attila, én készítettem őt fel a zeneakadémiai felvételire. Köszönöm ezt a díjat a kórusnak, vezetőjének, a fiamnak, és a városi tanácsnak. Köszönöm Szentgyörgynek a megbecsülést.
Szilágyi Zsolt
Gyulafehérváron született 1946. április 8-án. Édesapja középiskolai tanár, édesanyja a gyulafehérvári érseki templom orgonistája. Iskoláit szülővárosában, később a dévai Decebal Líceum magyar tagozatán végezte. Főiskolai tanulmányok: marosvásárhelyi pedagógiai főiskola, zeneszak, majd a Kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia, ahol 1970-ben államvizsgázott. 1969–70-ben a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. 1970 szeptemberétől 2014 nyarán bekövetkezett betegségéig Sepsiszentgyörgyön dolgozott a művészeti népiskolában, amelyet több mint tíz éven át igazgatott, párhuzamosan pedig Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott magánénekese. A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj (1992), a barcelonai fesztivál karmesteri nagydíja (1999), Kriterion-koszorú (2003), a gyulafehérvári érsekség által adományozott egyházzenei kitüntetés (2010), Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)