Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Poliány Zoltán
4 tétel
2016. május 7.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (8.)
A kulturális élet veszített pezsgéséből Koós távozása után, minősége egyre inkább a kántortanítók szervezőkészségétől és képességeitől függött, akik közül Teleki Mózes és Kertész József tűnt ki a következő években. Talán nem érdektelen, Kertész beszámolójából kiderül, hogy mi volt egy református tanító társadalmi rangja, és milyen volt anyagi helyzete.
Kertész 1893-ban érkezett Bukarestbe, nem tudatták vele sem a vonatút hosszát, sem az állomástól mintegy két kilométerre lévő parókián rá váró körülményeket. Nem tudott románul, nem ismerte a román pénz értékét, és az állomáson sem várta senki. Megérkezésekor Kertészt lenyűgözte a fogatok sokasága, a bakon bársonyköpenyes parádés kocsisokkal. Mivel nem tudta, hogy a kocsisok nagy része magyar, szerencsétlenségére egy román kocsishoz fordult, aki három órán keresztül hordozta a városban. A hordárnak és a kocsisnak is megengedte, hogy annyit vegyenek el az átnyújtott pénzkötegből, amennyi szerintük nekik jár, és ezek jócskán ki is használták a helyzetet. Nagy későre megérkezett a református parókiára; nem tudta, hogy a paplak földszintjét bérbe adták, úgyhogy egy román újságírónál zörgetett, aki szembecsapta vele az ajtót, és a magyarokat sértő gúnynéven boanghennek nevezte. Az esperes egyetlen kis szobácskát bocsátott rendelkezésére, egy kis asztallal és egy ágynemű nélküli vasággyal. Ahogy azt más forrásból tudjuk, maga az érsek sem élt sokkal jobb anyagi körülmények között; az évi 2400 frankos fizetés csak arra volt elég, hogy „éhen ne haljon az ember”.
Kertész átvette a dal- és műkedvelő kör vezetését, és kibérelt egy próbatermet az Erzsébet sugárúton, később a próbákat már a református iskolában tartották. Habár a Magyar Társulat új épületében minden magyar művelődési rendezvénynek kellett volna hogy jusson hely, a művészeti körök és egyletek leggyakrabban arra kényszerültek, hogy nemcsak próbára, de az előadásra is termet béreljenek, mert a társulat a dísztermét mindig bérbe adta.
A magyarok mindig túl sok művelődési, zenei, színi- vagy szavalóegyletet, társulatot alapítottak, így szétforgácsolták energiájukat. Jobb lett volna, ha csökkentik számukat, a szervezést és a vezetést pedig értelmiségiek veszik át, akkor a társulat dísztermét is használhatták volna; ezt többször is javasolták az évtizedek során a magyar újságírók.
A legfontosabb zenei-művelődési együttes ebből az időszakból az 1882-ben alakult amatőr színjátszó csoport és a Magyar Társulat által 1887-ben alakított Magyar Dalárda. A színjátszó csoport fénykorát Bakai Antal, a budapesti Nemzeti Színház volt szabója idején élte. Négy éven keresztül egy magyar lap sem jelent meg, csak a Magyar Társulat és a református eklézsia értesítője. 1889-ben napvilágot látott a Bukaresti Magyar Képes Naptár Veress Endre szerkesztésében. Koós és Vándory lapjai után ez volt a legfontosabb magyar kiadvány. Veress hazafias kötelességének érezte egy kalendárium megjelentetését, hisz honfitársai szellemi táplálék nélkül maradtak. Máskülönben a magyarok száma annyira magas volt, hogy akár egy jómódú kisiparos is megengedhette volna magának egy lap kiadását, és egy kalendárium kiadásához pedig csak a jóindulat hiányzott, vélte Veress. Ezzel a kiadvánnyal vette kezdetét honfitársai történelmének kutatása. (...)
Veress naptára Sándor József üzenetével kezdődött; Sándor József – 1885-től az EMKE elnökeként – emblematikus figurája volt a magyarságnak. Bukarestben született 1853-ban a forradalmár Sándor Dénes fiaként, és Koós tanítványa volt a református elemi iskolában. Üzenetének mottója C. A. Rosetti nyilatkozata volt: ,,Szeretem nemzetemet, nem gyűlöltem senkit.” A bukaresti magyar lapokban megjelenő nyilatkozatokkal összhangban köszönetet mond a románoknak vendégszeretetükért és toleranciájukért: ,,Áldott a föld, mely elfogad, a nemzet, mely tűzhelyet ad, a felekezet, mely véd, a törvény, mely támogat, az idegen, a más ajkú, az úr, ki nemcsak saját hazájának és népének fia, de ember is.”
Sándor József előbb a román költészettel, később a román politikával foglalkozott. 1885. december 25-én ő közölte az első magyar nyelvű Eminescu-versfordítást Cseresznyefa fehér virága (Atât de fragedă) címmel a Kolozsvári Közlönyben. Fényes politikai karriert futott be, 1896–1905 között magyarországi országgyűlési képviselő volt, 1918–1922 között a Nemzeti Magyar Párt elnöke, képviselő a román parlamentben (1922–1926) és 1926-tól szenátor; ugyanakkor a román Ókirályság református egyházmegyéjének kurátora. Képviselőként sokszor támadta a román sajtó, például azt is be kellett bizonyítania, hogy nem bordélytulajdonos. Kolozsváron halt meg 1945-ben. Az ifjabb Veress érdeme, hogy ráérzett, kik voltak a XIX. század második felében a bukaresti magyarság nagy személyiségei: Koós Ferenc lelkipásztor, Fialla Lajos orvos és saját apja, a mérnök Veress Sándor.
Veress Sándor (1828–1884) Magyarországon született református pap fiaként. Tanulmányait félbeszakította, hogy részt vehessen az 1848-as forradalomban, majd hosszas törökországi, itáliai, franciaországi és angliai vándorlás után Londonban szerzett földmérnöki diplomát. Nem tudni, hogy miért döntött a bukaresti letelepedés mellett 1859-ben. Sok nyelven beszélt, mint a legtöbb magyar kivándorló: a román mellett tudott németül, angolul, franciául, olaszul és törökül is. A román arisztokráciával szakmája révén került kapcsolatba, olyan nagybojár családok fordultak hozzá birtokaik telekkönyvezésével, mint a Ştirbei, az Obrenovici és a Lahovari; a sinaiai királyi uradalmon is végzett földméréseket. Veress vezette be a háromszögeléses és telekegyesítési mérési módszereket; sok térképéről kőlenyomatos másolat készült, és stratégiai fontosságúnak tekintették ezeket, mert a pár évtizeddel korábban készíttetett térképek már nem feleltek meg a valóságnak, Románia pedig egy törökellenes háború küszöbén állt. Több éven keresztül dolgozott az 1875-ben használatba vett Piteşti–Târgovişte vasútvonal építésénél is. Elfogadta rövid időre a református egyház kurátori és a Magyar Társulat elnöki tisztjét. Nagyon elfoglalt ember lévén, szakmája miatt legtöbbször úton volt, jól ismerte a román vidékeket, életvitelüket, szokásaikat, megírta Románia történetét is, melyen húsz évig, 1871-ig dolgozott. A kéziratban maradt mű 214 ívet tesz ki, és Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található. Ez volt a románoknak az első magyar által írt története. Borsi-Kálmán Béla történész szerint Veress ,,a román világ egyik legavatottabb ismerőjének számít”. Habár a hatóságok által készített népszámlálások adataiból nem derül ki a havasalföldi bojárság eredete, Veress Sándor szerint csak alig 10 százalékuk volt román származású, a nagy többség görög felmenőkkel rendelkezett. A helyzet hasonló volt a bérlőknél is: négyötöd részük görög volt, továbbá szerbek és bolgárok, és csak elenyésző részük volt román. Szerinte a kereskedők, főleg a gabonakereskedők többsége görög volt, úgyhogy a Duna menti kikötőkben, Calafattól Galacig, majdnem kizárólag csak görögül beszéltek. Veressnek sikerült megragadnia azt a korszakot, amikor a külföldön taníttatott románok kezdték kiszorítani az idegeneket, ám még mindig magas maradt a külföldi szakemberek – orvosok, gyógyszerészek, építészmérnökök, művészek, fotográfusok stb. – aránya, köztük a magyaroké is.
A kézirat a románok történetének bemutatásával kezdődik – valószínű, román források alapján készült összeállítás –, folytatódik a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási élet leírásával, de kitér a románok viseletére, hagyományaira és hiedelmeire is. Nem hiányoznak a kritikus megjegyzések sem a korrupcióról és a felületes munkavégzésről, főleg, ami az utak és hidak tervezését és kivitelezését illeti. Két fejezetben vázolta a román idegengyűlöletet, hosszan idézett antiszemita és magyerellenes írásokat az 1869–1870-ben megjelenő Românul, Trompeta Carpaților, Presa, Terra lapokból. Károly király is felfigyelt erre a xenofób magatartásra, szokása is volt mondani: „Meine Landeslaute haben die Fremden nicht gern” (Honfitársaim nem szeretik az idegeneket), jegyzi fel Veress.
Aki azt reméli, hogy lényeges adatokra lel a korabeli magyar elit életéről, nagyot csalódik, annak ellenére, hogy Veress külön fejezetet szentelt a külföldi értelmiségieknek.
Veress Sándor a bukaresti kálvinista temetőben nyugszik. A temetésen az öreg Em. Lahovari az özvegyhez ezeket a szavakat intézte: ,,Én bejártam az egész művelt világot, de becsületesebb embert, mint Veress Sándor volt, soha nem láttam, soha nem ismertem”. (...) A gondolat, hogy lefordítsa Románia királynéja, Erzsébet (Carmen Sylva) írásait, már régóta foglalkoztatta az ifjabb Veresst, de kiadásukra tett próbálkozásai kudarcot vallottak. Most felkínálkozott az alkalom, úgyhogy közölte a Dâmbovița legendájának első magyar fordítását a királyné feldolgozásában. A királynőre felfigyeltek a magyarok is, a Magyarországról érkezett újságíróknak, Vándorynak, majd később pedig Poliány Zoltánnak köszönhetően. Vándory egyik versét ajánlja neki a Bukaresti Híradóban, mire a királyné köszönetképpen koszorút küld Petőfi szobrához. 1897-ben a Budapesti Egyetem díszdoktori címet adományozott a királynénak. 1907-ben Poliány Zoltán felesége egy könyvet szentelt neki, ez volt az első ilyen témájú magyar nyelvű könyv. A Petőfi-szobrot, amelyről szó van az 1882-es cikkben, nem sikerült azonosítani. Pár szobrot jóval később csakugyan állítottak a költőnek: egy mellszobrot, Balogh Péter művét a Petőfi-ház belső udvarán. Egy másik mellszobor, Szobodka András alkotása a Herăstrău Parkban áll (fotó; a szobrász nevét elírták: M. Sobotka).
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 14.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (9.)
A XIX. század második felétől a főváros kisipara és kereskedelme ugrásszerű fejlődésnek indult két olyan területen, ahol a külföldiek szerepe megkérdőjelezhetetlen. A külföldiek szerepét és súlyát Románia gazdasági fejlődésében a Románia Enciklopédiája is elismeri: „a gazdaság működése majdnem kizárólag idegen, a megváltozott, immár nyugati gazdasági orientáció miatt az országba sereglett külföldiek, az Ausztriából bevándorolt zsidók, németek és magyarok kezébe kerül”.
A kevés tősgyökeres román kisiparost és kereskedőt „elsöpörte az Ausztriából bevándorló mesteremberek, kereskedők és üzletemberek hulláma”. Bukarest város 1898-as és 1899-es statisztikai évkönyvei szerint a 101 793 aktív személyből megközelítőleg 20 ezer volt mesterember: 3830 szabó (533 osztrák–magyar), 3206 csizmadia és cipész (837 osztrák–magyar), 2681 kovács (876 osztrák–magyar), 2567 asztalos (183 osztrák–magyar), 1537 kőműves (203 osztrák–magyar), 1170 mázoló-szobafestő (263 osztrák–magyar), 978 pék és pereces (60 osztrák–magyar), 970 kocsis (302 osztrák–magyar), 952 bádogos (75 osztrák–magyar) stb.
Etnikai szempontból nagyon vegyes volt a főváros, és ez tükröződött a kiskereskedők világában is: a szerbek árulták a zöldségeket, a cigányok hordták a vizet, a törökök édességet és bozát (kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital) árusítottak, a görögök perecet, kiflit és sült magokat, az albánok pedig a joghurtokat hozták stb. A kocsmák és csárdák sokasága (szám szerint 1522), a 247 kávézó és 119 vendéglő életet és sajátos varázst adott a városnak. Sok kávézónak volt külföldi – német, osztrák vagy görög – tulajdonosa. A vendégek órákig is elüldögéltek az asztalok mellett, virslit ettek, sört ittak, fagyiztak, újságot olvastak és zenét hallgattak. A higiénia és a tisztaság továbbra is gyenge pontja maradt a Dâmboviţa menti kereskedelemnek. Bukarest hírhedt volt koszosságáról, a városban „patriarchális módon továbbéltek a régi konyhai szokások, nyüzsögtek a legyek és patkányok, a mindig mosatlan grillek, a födetlen és legyeknek kitett kolbászfélékkel, sajtokkal, halárukkal stb.” – írja Constantin Bacalbasa. 1904-ben Haralambie Boteanu orvos, liberális polgármester Vintilă Dobrescu politikai támogatásával igyekezett egy kis rendet teremteni, szigorú egészségügyi ellenőrzéseket tartott a kocsmákban, bodegákban és csárdákban. Ez azonban csak a tulajdonosok felháborodását vonta maga után, akik azzal fenyegetőztek, hogy nem szavaznak többet a liberális pártra. Ezután a dolgok visszatértek a „rendes” kerékvágásba, főleg a külvárosokban, ahová még 1933-ban „sem érkeztek meg Dobrescu polgármester előírásai”. A mészáros, senkitől sem zavartatva, az út menti akácra akasztotta föl a húst, a csárda mellett meg hemzsegtek a koldusok, prostituáltak és a kábítószerezők.
A bukaresti magyar mesterek előtérben voltak, és ez arra késztette Veress Sándort, hogy könyvében azt állítsa, a mesterek túlnyomó többsége magyar volt: a gépészek, kovácsok, kocsigyártók, lakatosok, de még az asztalosok, cipészek, szabók, szobafestők, ácsok, kőművesek, fogatosok is. Volt köztük órás, ékszerész, optikus és litográfus, és a puskaművesek nagy része is magyar volt. Ez utóbbiak egyike, Múzsa György egyenesen egy fegyvergyárat vezetett; nagy presztízsnek örvendhetett, hisz maga Koós lelkipásztor volt egyik gyermeke keresztapja. A magyar mestereket az Ókirályság városaiban mindenfelé megtalálhattuk; általában román inasaik voltak, akik így elsajátíthattak egy keresett mesterséget.
A magyarok Románia fejlődésében játszott szerepére utalva, Veress visszataszítónak találta, hogy a bukaresti lapok egy része állandóan támadta az idegeneket, elsősorban a magyarokat, barbároknak nevezve őket. Úgy vélte, valóságos szerencsétlenség lenne, ha az összes külföldi távozna, katasztrofális gazdasági pangáshoz vezetne. Voltak gyárakban dolgozó magyarok meg napszámosok is. A századvégi statisztika 1436 osztrák–magyar napszámost jegyzett.
A kis fényképész-, szabó-, csizmadia-, asztalos-, kárpitos-, kovács-, órás- vagy ékszerészműhelyek elég jól jövedelmeztek, sokuknak sikerült felkapaszkodni a kispolgárság osztályába. Még a cselédtartást is megengedhették maguknak – a magyar lányokat, becsületességük és tisztaságuk miatt előnyben részesítették, de az erdélyi román lányok sem voltak ritkák a cselédek között. Az egyik legjövedelmezőbb mesterség továbbra is a kocsigyártás maradt. A magyar kocsigyártók száma annyira megnőtt, hogy 1891. június 16-án megalapították Bukarest és az egész Kárpátokon kívüli román térség első magyar szakmai egyesületét (Bukaresti Magyar Kocsigyártó Társaság). Az alapító elnök Sántha András volt, egy meggazdagodott kovácsmester, háztulajdonos, aki kilenc évig maradt az egylet élén. Habár a Magyar Társaság épületében tartott alapító gyűlésen ,,majdnem az összes kocsigyártó iparosok megjelentek”, a számot nem pontosítja a forrás. Kövér Gyula kocsigyártó – Ştefănescu Magdának, A Hét laptervezőjének édesapja – a XIX. század vége felé született, és a Rostás Zoltán által 1986-ban meginterjúvolt emlékezők egyike volt. Akárcsak Veress, ő is úgy tartotta, hogy a kézművesek többsége magyar volt. A statisztikák csak részben igazolják őket.
Székelyföldi származású apja Bukarestben tanulta ki a szakmát. 1900 körül banki kölcsönt vett fel és házat vásárolt a mai Titulescu utcában, ahol négy műhelyt rendezett be: egy kovács-, egy bognár-, egy festő- és egy kárpitosműhelyt. Több inast és segédet alkalmazott, románokat, magyarokat, németeket, akik mind a mester házában laktak – a segédek az emeleten, az inasok pedig a bognárműhely fölötti hálóban. Jó koszton tartották őket, hogy legyen erejük a munkához. A család négy-öt disznót is levágott egy évben, és az Obor piacról vásárolták a krumplit és a káposztát. A tejet és a kenyeret házhoz hozták a görögök. A gyermek Kövér gyalog járt a Sf. Ştefan utcai, a Carol I. sugárút és a Moşilor út kereszteződésétől nem messze álló magyar református iskolába. Néha be-betért a Cantacuzino utcai katolikus magyar iskolába is, ahol tízórait is adtak neki: „volt egy hatalmas asztal, amire a tízórait tányéron hordták (az apácák), annyira szerettek minket” – emlékezett vissza nem kis nosztalgiával Kövér. Az öreg kocsigyártó elmondása szerint a család összes, több évtizeden át megőrzött fényképét a református templomnak adományozták. Néhány rokona, például Kövér György sebész, még most is Bukarestben él, fia ugyancsak orvos, menye, Orsolya pedig műépítész. A román államnak nagy szüksége volt az idegen mesterekre, és törvény szerint ezeknek jogukban állt hazavinni összegyűjtött vagyonukat. Kövér gyermekkorában egy kovácsmester, aki a Ştefan cel Mare úton lakott, bár kevesebbet kért a szekereiért, mégis jókora vagyont gyűjtött össze; mivel gyermekei nem voltak, eladott mindent és visszatért Sepsiszentgyörgyre.
Amikor Románia belépett a háborúba, a kocsisok lovait elrekvirálták; egyiküktől 24 lovat hajtottak el. A kocsisok nemcsak az ügyfelekért versengtek, de abban is, kinek a fogata a legtisztább, kinek a ruhája a legszebb, kinek a lószerszáma a legmutatósabb. A város támogatta ezt, három kategóriába sorolva őket. Volt, akinek állandó ügyfelei voltak azok, akik bolondultak a kocsikázásért a Herăstrău-tónál vagy a főúton. A főúton nagy volt a forgalom, és az útra kipakolt asztalok mindig megteltek a térzenét hallgató vendégekkel. Magát I. Károly királyt is lehetett látni itt napi sétája során, a királyi palotától a Kiseleff úti nyári lakosztályáig. Az omnibusz megjelenésével nem tűnt el azonnal a kocsismesterség, hisz még sok éven keresztül ló húzta ezeket, a Vasile Lascăr utcában, a Moşilor út közelében egy lóváltó helyet is létesítettek.
Amint az 1893-as, a szakmai oktatást szabályozó törvény előírásai is bizonyítják, különleges elbánásban részesültek azok a tanultabb magyar mesterek, akik a román szakiskolákhoz szerződtek; a törvényt 1901-ben módosították és 1902-ben megjelent a Bukaresti Magyar Újságban, ami bizonyítja a törvény magyar érdekeltségét. Egy ilyen, román iskolánál alkalmazott mester volt Sántha András kovácsmester. A külföldi mesterek azonban nem rendelkezhettek szakmai fokozatokkal. A külföldiek gyermekei járhattak román szakiskolákba, azonban a tanulók számának legfentebb egyötödét tehették ki, és tandíjat kellett fizetniük. A külföldi tanügyikáder-infúzióval és a gyárakban dolgozó külföldi szakképzett munkásokkal, köztük számos magyarral, a román ipar hamarosan felvirágzott. (...) A századfordulós bukaresti és az erdélyi román sajtóban, de a parlamenti viták során is egyre gyakrabban merült fel a külföldi állampolgárként itt élő magyarok lojalitásának kérdése. Voltak hangok, amelyek a magyarok kitoloncolását követelték még Apponyi tanügyi törvénye előtt, például az Epoca lap újságírói azt várták a román kormánytól, hogy űzzön ki minden magyart Romániából, hogy „meg se álljanak Amerikáig”. Az aradi Tribuna is gyakran támadta őket, többek között kétségbe vonta a román Ókirályságbeli magyarok jogát a felekezeti iskolákhoz és ahhoz, hogy Magyarországról hívjanak tanítókat. A bukaresti magyar sajtó, bár jelezte a támadásokat, általában nem bocsátkozott vitába.
A leghevesebb támadások Grădişteanu szenátor részéről érkeztek. Mint a Kulturális Liga jelentős tagja, egy időben elnöke, ő volt, aki egy konstancai vendéglőben sértegette az osztrák–magyar konzult, mivel az magyarul szólt a pincérhez. A vádjára, miszerint a magyar iskolákban románellenes agitáció folyna, Poliányi Zoltántól az alábbi választ kapta: ,,A bukaresti magyar iskolák nem zugiskolák, mert hiszen ezeket a román kultuszkormány engedélyezte, bizonyos kikötések mellett. A kormánynak módjában áll a magyar iskolák tevékenységét a legszigorúbban ellenőrizni s ügyelni afelett, hogy az iskolák működéséhez kötött feltételeket betartották-e... A bukaresti magyar igazgatóságok nem csak azokat a rendeleteket tartják be a legszigorúbb pontossággal, amelyeket a kultuszminiszter iskoláinkra vonatkozólag kiadott, sőt, minden törekvésünk odairányul, hogy a leglojálisabb módon juttassák kifejezésre azokat a sympathiákat, amelyeket a növendékeknek a kenyéradó állam iránt érezniök kell. ”
Tulajdonképpen a magyar bevándorlók mindig is elfogadták a román nyelv tanulásának szükségességét. ,,Szükség tudni annak az országnak nyelvét, ahol élünk, és tisztelni szokásait, törvényeit, ahol a kenyérre valót keresik honfitársaink”, olvashatjuk a Bukaresti Magyar Újság 1904. évi 28. számában. Hasonló kijelentések elég gyakran jelentek meg a bukaresti magyar lapokban.
János András fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 4.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 11.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest 13. (Részletek)
A katolikus közösség története nagymértékben eltér a reformátusétól. Miután a Propaganda Fide kongregáció átvette a romániai katolikusok irányítását, és a Barátok (Bărăţia) templomának birtokosa lett, a magyarok nemkívánatossá váltak, ezért csak egyetlen magyar pap maradt. 1883-ban a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményeként megalakult a román állam ellenőrzése alatt álló Bukaresti Katolikus Érsekség.
Habár, ahogy azt Fr. Damé megjegyzi, a katolicizmus régebbi volt a Román Fejedelemségekben, mint az ortodoxia, hívei száma nem volt túl magas, Damé dolgozatának megjelenésekor csak 149 667 katolikus élt két egyházmegyébe, a bukarestibe és a jászvásáriba szervezve; a hívők többsége idegen volt. A katolikusok soha nem tettek közzé nemzeti és anyanyelvi megoszlásról szóló statisztikákat, ilyen téren csak becsült adataink vannak, de mindegyik a magyarok többségéről tanúskodik. Bukarestben a magyarság felekezetre való tekintet nélkül részt vett a Magyar Társaság által szervezett kulturális eseményeken; többször is volt katolikus elnöke a szervezetnek. A magyar katolikusok szellemi központja azonban évtizedeken keresztül a Barátok temploma maradt. A XX. század kezdetén még élt az a hiedelem, hogy ezt a templomot a csíki székelyek építették maguknak. Habár a magyarok közt mindig több volt a katolikus, mint a protestáns (kálvinista, evangélikus vagy unitárius), és a más nemzetű katolikusoknál (osztrákok, németek, olaszok, franciák vagy bolgárok) is többen voltak, sohasem alkottak külön egyházi közösséget, és saját iskoláik sem voltak. Sebestyén Ede újságíró 1902-ben bejutott az érsekség levéltárába, az alábbi számokat adta meg a bukaresti katolikusokra vonatkozóan: 15 ezren a Szent József-templomhoz tartoztak, 35 ezren a Barátok templomához és 805-en a ciopleai templomhoz. A katolikusok többsége tehát magyar kellett hogy legyen. 1886-ban György István katolikus pap kezdeményezte elsőként megszervezésüket: megalakította a bukaresti magyar nőegyletet, később, 1887. január 28-án egy karitatív egyesületet is. Mégis ezek hatékonysága nagyon alacsony maradt. (...) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb magyar tanuló a román állami iskolát választotta, ami elkerülhetetlenné tette a beolvadást. Ezekben a román iskolákban csak a román történészek nézőpontjából ismerték meg a magyar történelmet, és ez ,,a magyar gyerek lelkét megmérgezi, megöli” – írta Sebestyén Ede. Az újabb, elsősorban Székelyföldről érkezett bevándorlók nem törődtek bele sem a külön egyházközösség, sem a magyar nyelvű iskolák hiányába, panaszt is tettek az anyaországban, sajnos, nem sok sikerrel. Gyökeres változást a bukaresti magyar katolikusok életében 1898-ban Bálinth János pap (1862–1905) megérkezése hozott a magyar katolikus identitás megerősítésében; két lap, a Romániai Magyar Néplap és a Bukaresti Magyar Újság szerkesztője is volt 1900–1903 között. A kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, 1900. március 31-én Bálinth megalapította a Szent István Király Egyesületet, és ezzel bevezette Magyarország első, apostoli királyának kultuszát. Eredetileg az egyesület a csíksomlyói búcsú zarándokútjainak megszervezésére alakult. Elnöknek Boga Tamás kocsigyártót választották, a vezetőtanács nagyrészt mesteremberekből állt. 1900 decemberében újjászervezték a katolikus nőegyletet Mária Egyesület néven, a tagok száma meghaladta a háromszázat.
A következő évben Bálinth szerkesztésében megjelent A Bukaresti Szent István Király Egyesület alakulási Emlékkönyve, amely a romániai diaszpóra magyar mestereit magasztalja. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok közt nincs tudós vagy bankár, jegyzi meg Bálinth, ők mégsem a magyarság söpredéke, hanem már a kezdetektől itt megtelepedett kisiparosok, becsületes és szorgalmas, megbecsülésnek örvendő emberek.
A diaszpóra felkarolása érdekében a magyar hatóságok támogatását is kereste, kitartásának köszönhetően a budapesti vallásos társaságok hajlandóak voltak pénzt adni a magyar iskolahálózat és templomok építésére.
1903 szeptemberében Bálinthot Giurgiura helyezik, tevékenysége a románok körében sem maradt észrevétlen. Több román értelmiségi, köztük B. P. Haşdeu, Spiru Haret és Onisifor Ghibu hevesen támadta őt és Hornstein érseket, akárcsak a Poliány-féle Naptárat. Az Apărarea naţională napilap két, egymást követő számában Românism-Ortodoxism alcímmel Haşdeu Hornsteint „a bukaresti magyar propaganda közönséges ügynökének” nevezte, azzal vádolta, hogy mivel megengedte a magyar klubok, egyesületek és egy újság létrehozását Bálinth vezetésével, most ezek a „báránybőrbe bújtatott farkasok pénzt gyűjtenek olyan magyar iskolák számára, mint a galaci”. A napilap a püspököt a román állammal szembeni ellenséges magatartással is megvádolta: „elfeledi Szentséged, hogy a katolikus egyház nem ismer nemzetiséget, hanem csak keresztényeket? S ezért elfeledi, hogy a vallás lelkes terjesztőjéből a sovinizmus, és egy egész, Rómából eredő nép elleni gyűlölet terjesztőjévé válik?... Vajon még meddig élhet vissza ez a titokzatos alak a román nép és állam türelmével?!” Poliány nagy Naptárának megjelenése után Haşdeu biztosította az „aggódó” románokat, hogy a naptárat többé nem fogják eljuttatni moldvai csángó megrendelőinek. Haşdeu lapjában a kor más román kiadványaihoz hasonlóan zsidóellenes támadások is megjelentek. (...) Bálinth erőfeszítéseinek eredményei 1903-tól kezdtek látszani, ebben az évben november 15-én alakult meg az óromániai magyar katolikusok független közössége, amely ezúttal már nem a német közösség filiája volt. Elnökének Poliány Zoltánt választották, a magyar hívők lelkipásztora Nemes Tóth Zsigmond lett.
Az első magyar nyelvű katolikus iskola Bukarestben 1903 szeptemberében nyitotta meg kapuit Spiru Haret minisztersége alatt. Az építkezést Gondorfi műépítész (?) vezette. Az iskola igazgatója Lukász Péter lett. A három fiú- és két leányosztályba 311 tanuló iratkozott be; egy szomszédos épületben volt a tanítók és a papok lakása. 1904-ben a katolikus lányiskola is megnyitotta kapuit a Scaune utca 10. szám alatt, a fiúiskola szomszédságában; több osztályterem, egy díszterem, egy ebédlő és egy tornaterem volt az új épületben. Hamarosan megnyílt ugyanitt egy ingyenes óvoda is. A lányiskola igazgatónője 1903 és 1914 között Baynovics Anna (1879–1914) volt, akit a román kormány is érdemrenddel tüntetett ki. Többszöri bővítés után, 1905-től az iskola adott szállást a német és magyar katolikus iskolák tanfelügyelőségének, de a tanítónők lakásának és egy betegszobának is. (...) A tanulók és tanügyi káderek száma nagyon gyorsan gyarapodott. Az 1906/1907-es tanévben az iskolát 745 tanuló látogatta, ezek közül 695 magyar volt, 37 román, 11 német és 2 más nemzetiségű. A szülők foglalkozása szerint 449 gyermek szülője mester volt, 26-é kereskedő, nyolcnak tisztviselő, 169-nek napszámos, 72-nek cseléd, 21 egyéb. 1907-ben létesült a négyéves polgári lányiskola, egy hároméves szabóiskola és egy inasiskola.
1909. február 16-án nyílt meg az első magyar iskolai menza a fiúiskolában; szimbolikus összegért 500 gyermeknek biztosított meleg ételt, a szegények pedig ingyen kosztozhattak. A katolikus iskolák az ingyenes tízórait is bevezették, ami egy pohár tejből és egy darab kenyérből állt. A Julianus Egyesületnek köszönhetően az iskolai könyvtárat 300 könyvvel látták el. A katolikusok utolsó épületei a Tăbăcari (Tímárok) negyedben, a Cuza-Vodă utca 100. szám alatt épültek fel (jelenleg a Művészeti Népiskola székháza), ugyanis abban a negyedben akkoriban nagyon sok magyar lakott. Már az 1912/13-as tanévtől működött a negyedben egy elemi iskola és egy óvoda, az emeletes épület négy, egyenként 60 fős osztályteremből, egy óvodából, ebédlőből, betegszobából és a tanítók lakásaiból állt. Az iskolát 1913. december 3-án szentelte fel Augustin Kuczka pápai prelátus. Ugyanebben az évben a Juliánus Egyesület iskolai könyvtárat nyitott 235 kötettel. 1903-tól sorra alapították a vidéki magyar katolikus iskolákat is (Pitești-en, Târgoviștén, Brăilán, Krajován, Giurgiuban, Ploiești-en, Buzăuban, Szörényváron és Galacon), magyar nyelvű miséket pedig a buzăui és a brăilai templomokban tartottak. A világháború előtti utolsó statisztikák az 1913/14-es tanévre vonatkoznak; ezek szerint 1244 gyermek tanult Bukarestben.
A román hatóságok elzárkóztak a nemzeti, de legfőképp magyar alapon történő katolikus templomok építésétől. Titu Maiorescu, 1910–1913 közötti miniszterelnök és külügyminiszter az alábbiakkal indokolta olasz kollégáinak egy olasz templom építésének megtagadását: „Gondoljanak csak a magyarok törekvéseire, akik már régóta követelnek egy saját bukaresti magyar templomot, saját lelki segítséggel, magyar nyelven. (...) Itt, egy saját magyar templomot! Nem, ez semmiképp sem lehetséges! (...) Amíg én töltöm be ezt a hivatalt, semmiféle magyar templom sem fog épülni...” 1914. június 4-én Titu Maiorescu visszavonult a politikai életből. Még abban az évben megkezdődött a magyar katolikus templom építése Carol Cortobius (1874–1955) tervei alapján. A templom a Cuza-Vodă utca 102. szám alatt, az iskola mellett épült fel, és Szt. Ilona nevét vette fel, egy gazdag magyar nő, Sterian Ilona után, aki 10 ezer frankot adományozott építésére. Az alapkövet Augustin Kuczka tette le 1914. június 3-án; neki egy későbbi, 80 ezer lejből és egy festett ablakból álló adomány köszönhető. Ősszel Abonyi asszonyság egy harangot adományozott a templomnak. A Szt. Helénát ábrázoló bejárati külső mozaik, valamint a 12, szentekkel díszített, zömében latin feliratú ablak még ma is megvan. A szentek közül öt árpádházi (Sanctus Stephanus, Sanctus Emericus, Sanctus Ladislaus, Sancta Elisabeth és Sancta Margareth). Az adományozókat is feltüntették az ablakokon, ez a magyar nyelvű felirat az egyetlen nyom, mely a templom eredetére utal.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)