Budapesti védelem
TGM esete az Intézettel
Mezei Balázs
Egyesült Államok-beli ismerősöm, aki éveket töltött Magyarországon, több alkalommal is megfogalmazta: Egyetlen országban vagy városban sem találkozott annyi tájékozott emberrel, mint minálunk.
Nem értette, hogy a magyar anyanyelvű tudósok, gondolkodók, kutatók miért nincsenek nagyobb számban jelen a nyugati világ egyetemein és intézeteiben, hiszen – hajtogatta – az átlagos magyar tanár vagy kutató tájékozottabb, mint legtöbb nyugati kollégája. Speciális ismeretben nem marad le mögöttük, invencióban gyakran felül is múlja őket.
Mindez arról jutott eszembe, hogy felröppent a hír: Tamás Gáspár Miklóstól meg akar válni az MTA Filozófiai Kutatóintézete. Tamás éveket töltött nyugati országok egyetemi környezetében, oktatott is, kutatott is; gondolhatnánk, mi sem lenne könnyebb számára, mint átköltözni francia vagy angol nyelvterületre. Akik így gondolják, nem veszik figyelembe a magyar nyelvű gondolkodás jellegzetességeit.
Az iskolásság, amely a filozófiát az angol, nem kis részben a francia és a német területen is jellemzi, idehaza nem alakulhatott ki. (...) Azok a kutatók, akik a tárgyszerű összefoglalónál többre vágynak, gyakran lépnek át az esszé, a szépirodalom, vagy a publicisztika körébe. Tamás Gáspár Miklósnál is ez a helyzet. Filozófiatörténészként indult, de a tényszerűnek vélt beszámolók kiskertje túl szűknek bizonyult számára. Hamarosan átlépett a politikai gondolkodás, majd a közéleti publicisztika területére, s legjelentősebb hatását itt fejtette ki.
Írásai lehetnek egyoldalúak, de mindenkor tájékozottak – egy hatalmas ismeretanyaggal bíró, kutató személyiség lenyomatai. Számos követőre talált, de nem kevés ellenségre is, mivel álláspontját ironikusan, szellemesen tudta kifejteni – szenvedő alanyainak rovására. A jelen sorok írója másokkal együtt maga is célpontja volt Tamás egy-egy támadásának, amit akkor szélsőségesnek és elfogadhatatlannak minősítettünk. Nem kétséges, igazunk volt.
Ám abban, aki valódi tárgyszerűségre vágyik, az igazságtalanság elszenvedése nem lehet meghatározó: el kell ismernie Tamás sajátos képességeit, egyes vonatkozásokban páratlan éleslátását, kiemelkedő tájékozottságát, jelentős befolyását a kortárs filozófiai-közéleti publicisztika terén. A hazai gondolkodás hagyománytalansága miatt fontosnak tartom az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások számon tartását és értékelését.
Legyen szó Lukács Györgyről vagy Hamvas Béláról, Várkonyi Nándorról, vagy Hankiss Elemérről, Zalai Béláról vagy gróf Brandensteinről, John Kekesről vagy Molnár Tamásról – minden esetben érdemes a gondolkodó erényeit tárgyszerűen mérlegelni, a hiányosságokkal egyetemben. Tökéletes gondolkodó – talán az egyetlen Platónt kivéve – egyelőre nem született, a gondolkodás világa pedig a legképlékenyebb az emberi tevékenységek közül. (...)
A magyar gondolkodás sokfélesége, nyitottsága: erény, előny, érték. Ha ez a nyitottság nehezen talál kapcsolatot más országok kutatói közösségeihez, az ok éppen az említett: míg másfele a specifikusság, az öntudatos korlátoltság garancia lehet a sikerre, a hazai beállítódás átfogó jellege nehezebben jut kapcsolathoz másképpen rétegződő tudományosságban. Mindig vannak jelentős kivételek, ám a gondolkodás kiemelkedő személyiségei ritkán maradnak elvont specialisták Ha Tamás távozása a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetéből olyan felfogás eredménye, amely nem veszi figyelembe a hazai gondolkodás sokféleségét, vagy olyan követelményekkel lép fel a kutatókkal szemben, amelyek egyoldalúan a technikai-szaktudományos kutatásokra jellemzők – akkor nehéz lenne ezzel egyetérteni.
Belátható, hogy az akadémiai intézetek az adófizetők pénzéből állnak fenn, s az is, hogy az akadémiai költségvetés túlságosan szűk az elvárható nagylelkűséghez képest. Nem kétlem, hogy a kutatóintézet jelenlegi vezetése körültekintően jár el, amikor munkatársi gárdáját kialakítja. Arra azonban érdemes vigyázni, hogy a valódi érdemeket szerzett személyiségek ne annyira akadályként, mint inkább támogatandóként jelenjenek meg. (...).
Érthető, hogy az akadémiai vezetés sokkal világosabban osztályozható szempontrendszert kíván alkalmazni a tevékenységek mérlegelésekor. De fontos ügyelni arra, hogy a fürdővízzel együtt ne engedjük le a gyermeket is. Ha a biodiverzitás érték, a filozófiai diverzitás még inkább az. Mint amerikai ismerősöm mondotta: Magyarországon egymástól órányi távolságra élnek olyan gondolkodói személyiségek, amilyeneket a történelemben gyakran idő- és térbeli határok választanak el egymástól. Valójában – minden nyomorúságunk ellenére – gazdagok vagyunk. Manapság, az új politikai-társadalmi helyzetben végre lehetővé válhat a valódi elfogulatlanság. Éljünk a lehetőséggel! (blogspot.com) Új Magyar Szó (Bukarest)

Diákköri konferencia a PKE-n
Tieznharmadik alkalommal nyújtott otthont a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) a Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciának
Csűry István püspök tartott reggeli áhitatot ma, az ünnepélyes megnyitó keretében. Ésaiás próféta könyvéből kiindulva arról szólt: a kiválasztott nép története mindig túlmutat a történelmiségen, a hűségesen kitartó Isten a mi nemzetünk számára is olyan ígéret, amelyben meg lehet kapaszkodni, s amely reményünk forrása lehet. Amiképpen van kezdet, úgy kell nekünk látni a jelenünket, s a jövőnket, melyet Isten ajándékba akar nekünk adni. A mindeneket megelőző kegyelem egy feleletet kell szüljön az emberben, mely a bizalom, hiszen nem is lehet visszatartani Isten szeretetét, kegyelmét. S bár a végső titok Isten kezében van, ő sokmindent megenged, hogy lássunk – s ezeknek a tikoknak a felfedezése akár a tudós diákok feladata lehet…
Erőfeszítés
Nemes Tünde Andrea főszervező szavai következtek. „Egymás munkája által épülhetünk” – mondta, kihangsúlyozva, hogy sokszor mennyi erőfeszítés előzi meg egy-egy dolgozat elkészítését. Dr. János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora is köszöntötte az egybegyülteket. Helen Keller, valamint Hermann Hesse szavaiból kiindulva a tudomány, a tudás szerepéről szólt, valamint arról, hogy mindannyiunk egyetlen igazi megbizatása, hogy önmagunkra találjunk. Végül Katona Tibor, a Partiumi Keresztény Egyetem Diáktanácsának elnöke hangsúlyozta ki: fontos kihasználni az egyetemi éveket, s az ilyen rendezvények jó alkalmat adnak erre
Az ünnepélyes megnyitó után, különböző termekben szakosztályülésekkel vette kezdetét a 13. alkalommal megszervezett Partiumi Tudományos Diákköri Konferencia, a Partiumi Keresztény Egyetemen. Mintegy nyolcvan előadással készültek a résztvevő diákok, többek között filozófiai, teológiai, képzőművészeti, közgazdaságtani témákban. A munkákat, illetve azok megvédését szakbizottságok értékelték. Számított a dolgozat tartalmi mindanivalója mellett a formája, az, hogy mennyiben mutat újat, mennyire fedi a dolgozat címe a tartalmát, helyesen használta-e a diák a szaknyelvet, a bemutatás modja, továbbá az is, hogy betartotta-e a megszabott időt. A beérkezett mintegy 80 dolgozat a legkülönfélébb témákat ölelte fel, egyesek szokatlanságukkal tűntek ki. Néhány előadás címe: A test mint önkifejező eszköz, A hermetikai mágikus gondolkodás és az asztrológiai szimbólumok a képzőművészetben, A genfi zsoltárok helye a református egyházzenében, A verbális irónia néhány szociális vonatkozása, A szofista, a költő és a filozófus alakja Platón műveiben.
Holnap délelőtt zajlik az ünnepélyes eredményhirdetés, majd a résztvevők városnéző körútra mennek.
erdon.ro

Szerecsen(y)-mosdatás
Az ilyen típusú írások rendszerint a szerecsen(y) magamosdatásával kezdődnek. A szerző azonnal leszögezi, hogy ő nem, sőt, mi több, akár, de azért mégis... Én el szeretném kerülni annak látszatát, hogy ilyen rutinnal futok neki a plágiumról szóló tenyérértekezésemnek. Az utóbbi időben gyakoriak a plágiumvádak és a bizonyított illegális szellemi kölcsönzések.
Az ilyen típusú írások rendszerint a szerecsen(y) magamosdatásával kezdődnek. A szerző azonnal leszögezi, hogy ő nem, sőt, mi több, akár, de azért mégis... Én el szeretném kerülni annak látszatát, hogy ilyen rutinnal futok neki a plágiumról szóló tenyérértekezésemnek. Az utóbbi időben gyakoriak a plágiumvádak és a bizonyított illegális szellemi kölcsönzések. Az emberben az az érzet alakul ki, hogy a Platón által feltételezett őstudás alapján, amely az idők haladtával és a felejtéssel egyre csak fogy, egykor az istenközeli félistenek, múzsák egy-egy ősdolgozatot gyöngyöztek ki minden intellektuális ágazat-bogazat, szakma, foglalkozás számára. Ezek voltak a prototípusok. Azóta más sem folyik, mint a prototípus kikölcsönzése, lekoppintása, másolása, kibicskázása, átfaragása, fölszeletelése és átemelése más-más szerzőnév alatt. Eszerint Schmitt Buci dolgozata csak egy átrakóállomás a Bolgár Bubi dolgozatához viszonyítva, amely a maga során ugyancsak átvétel egy korábbi mestermívből, és így tovább, vissza egészen az Olümposzig. Mángált mester mángálmánya pedig visszanyúlik eredetében a tűz csiholójáig, aki az első műszaki zseni volt a felegyenesedett emberiség majomszabású történetében.
Persze, ha szigorúan egyetemi kritériumok közé helyezzük az ügyet, akkor van különbség plágium és plágium között. Hiszen míg Sch. Buci már fontos állami tisztségviselőként, sportdiplomataként végzett becsületes kutató és átlapátoló munkát egy tudományos rangért, tehát foglalkozása körében követett el szabálytalanságot, a tekintélyelvűség kapcsolta ki az egyetem készenléti és kritikai érzékét, addig Gyurcsi csak egy főiskola diplomadolgozatot vett át jövendő/volt sógorától. Az úgynevezett államvizsga-dolgozatok esetében a legtöbb egyetemen már annak is örülnek, ha a végzős ismerős a szakirodalommal, témáját össze tudja kaparni és állítani, leír ötven ép oldalt értelmes mondatokkal. Egyáltalán, a bolognai rendszer előtti egyetemi diplomadolgozatok tudományos színvonala rendszerint alacsony volt, keveset követeltek a végzős diáktól, akit az Isten se mentett meg attól, hogy diplomát kapjon, ha már eljutott valahogy a negyed-, ötödévig. Ritka az igazi és önálló kutatómunkára alapozott új mű. Persze akárhogyan is van, azt az átkozott két macskakörmöt illik kitenni, sőt lábjegyzettel is ellátni a dolgit a 18. század óta. Előtte a plágium jogi vétsége ismeretlen volt. Dúlt a szabadátvétel. Végeredményben Gyurcsiból nem lett Balatonfelvidék-fejlesztő, csak a diploma kellett a KISZ-titkárnak. Ezzel csupán jelezni kívánom az okozott erkölcsi kár mértékét.
Sebestyén Mihály. Új Magyar Szó (Bukarest)

Románia a plágiumok földje
Pár nappal a politikai vetélytársa, Traian Basescu elnök leváltását célzó népszavazás kudarca után újabb kellemetlenség fenyegeti a román kormányfőt, Victor Pontát. Szeptemberben fog összeülni a bukaresti egyetem szenátusa, hogy döntést hozzon Ponta doktori fokozatának esetleges visszavonásáról.
Ellentétben az etikai bizottsággal, amelynek összetételét az oktatási tárca Ponta igényeinek megfelelően átalakította, s amely nem talált kifogásolnivalót a doktori dolgozatban, az egyetem egy bizottsága már megerősítette a Pontával szemben fölmerült plágiumvádat. Ez késztethette a miniszterelnököt arra, hogy a tervezettnél gyorsabb ütemben indítson támadást Basescu, az Alkotmánybíróság és az útjában álló többi intézmény ellen – írta a szociáldemokrata kormányfőt kritikus szemmel figyelő Frankfurter Allgemeine Zeitung.
Csakhogy a kormányfő offenzívája heves ellenállást váltott ki a román értelmiség és a tudományos intézmények részéről. Az utóbbiak már hosszú ideje nem tekinthetők a kormány döntéseire rábólintó alázatos végrehajtó szerveknek. Emil Boc konzervatív miniszterelnök kormányának oktatási minisztereként Daniel Funeriu – aki ma Basescu elnök tanácsadói közé tartozik – 2011-ben szigorú szabályokat léptetett életbe. Reformját, amelynek értelmében plágiumgyanú esetén évekre visszamenőleg vizsgálatnak lehet alávetni tudományos dolgozatokat, élesen támadta az akkori liberális és szociáldemokrata ellenzék. A reform első "áldozata" az idén májusban hatalomra jutott Ponta-kormány oktatási minisztere, Ioan Mang lett: kinevezése után nyolc nappal kénytelen volt lemondani – plágium miatt.
A miniszter körüli botrány ráirányította a figyelmet a felsőoktatási korrupció széles körben elterjedt és sokáig eltűrt jelenségére. Ha Ponta tagadja a nyilvánvalót, vagyis azt, hogy "ollózta" doktori dolgozatának nagy részét, s még azt is kijelenti, hogy "büszke" a disszertációjára, akkor ezreket tudhat maga mellett, akik hasonló módon jutottak tudományos fokozathoz. Belügyminisztere, Ioan Rus egyenesen arra a kijelentésre vetemedett, hogy Platóntól és Arisztotelésztől Heideggerig amúgy is mindenki "koppintott" valakiről.
Ponta szerint pedig nincs "plágiumügy", csupán intrika, amelyet Basescu szőtt ellene külföldi médiumok segítségével. A román médiumok csaknem mindegyike kritikátlanul szajkózta ezt a változatot.
Hantz Péter biofizikus behatóan foglalkozott a marosvásárhelyi egyetemen készült plágiumokkal. Az oktatási minisztériumhoz intézett, január 12-én kelt beadványában Hantz azzal gyanúsította meg Leonard Azamfirei rektort, Constantin Copotoiu korábbi rektort és Klara Brînzaniuc korábbi rektorhelyettest, hogy külföldi tudományos dolgozatok plagizált változatát adták be saját munkáik gyanánt. Bizonyítékként a kolozsvári biofizikus csatolta brit és német tudósok leveleit, amelyek arról tanúskodnak, hogy a fenti román szerzők az ő munkáikból "ollóztak".
A hatályos törvény értelmében a minisztériumnak 90 napon belül kell válaszolnia az ilyen beadványokra. Hantz azonban mind a mai napig nem kapott választ Bukarestből. A beadványhoz mellékelt dokumentációnak időközben nyoma veszett. A biofizikus most arra készül, hogy bűnvádi feljelentést tegyen. A plágium ugyanis Romániában bűncselekménynek számít.
Népújság (Marosvásárhely)

A kényszervallatások „szép” történetéből
Jó másfél évtizede a Látó egy börtönszámot készített, különös tekintettel a kommunista rezsimek, a Dej és a Ceauşescu nevével fémjelzett diktatúrák börtönviszonyaira. Sokáig készültem egy esszével, amelynek az lett volna a vezérgondolata, hogy a történelem egybehangzó tanúsága szerint az emberek nagyobb része mindig is kínozta, kényszervallatta, börtönbe zárta, halálra gyötörte, agyonverte a valami miatt hatalmára nézve veszélyesnek tartott gyanús másik felet.
Voltak persze ellenpéldák is, a görög demokráciában a perbe fogott Szókratészt nem kényszervallatták, sőt, védőbeszédét is elmondhatta, amelyet Platón örökített meg, tanulságokat kínálva a hálátlan utókornak, amely ebből úgyszólván semmit nem tanult. Későbbi demokráciákban is kínozták a politikai és köztörvényes vádlottakat. Franciaországban demokrácia van? Igen. Alkalmaztak kínzásokat foglyok kihallgatásánál. Az algériai háború idején számtalanszor, de színes bőrű gyanúsítottak esetén ma is. Amerikában demokrácia van? A kérdés is nevetséges. A törvény tiltja is minden államban a kényszervallatást. A CIA vezetői ezt úgy értelmezték, hogy csak az államok területén, nem az Amerikáéhoz tartozó támaszpontokon, ahol a terrorizmus elleni harcba minden belefér. De az amerikai rendőri brutalitásnak is szép hagyományai vannak. 1990-ben a Los Angeles-i zendülés – amelynek leveréséhez a világ egyik legnagyobb városában be kellett vetni a gárdát – azzal kezdődött, hogy a rendőrök agyonvertek egy színes bőrű gyanúsítottat. Az oszmán birodalom, mely évszázadokig uralta a fél világot, semmibe vette az emberi élet értékét, akárcsak a Róma uralta világban az inkvizíció. A gyanúsítottak legtöbbször el sem jutottak a bíró elé: vagy megkapták a selyemzsinórt, vagy Kelet kifinomult, kéjesen változatos kínzási technikái végeztek velük. A II. Rómától (Bizánctól) Moszkva (a harmadik Róma) nemcsak a keleti egyházat, hanem a bizánci kormányzási rendszert, az állami korrupciót és törvénykezési szokásokat is örökölte. A cári Oroszországban is uralgott a rendőri brutalitás, a konszenzus (?) alapja a kancsuka volt, de tetőpontját a kommunista diktatúrában érte el. A lágerekre ki volt írva: „legfőbb érték az ember”, de ez csak szlogen maradt, a Szovjetunióban az emberi életnek semmi értéke nem volt, Sztálin már a húszas években engedélyezte a kényszervallatásokat, a foglyok verését, kínzását. Ezt a hatalmi gyakorlatot örökölték a béketábor országai is, ez épült rá a különféle országok „haladó hagyományaira”: mind a Dej-, mind a Rákosi-rendszerben a szeku és az ÁVO kihallgatószobáiban kínozták, halálra verték a foglyokat. Mondhatnánk, nem teszek különbséget köztörvényes és politikai elítéltek között. A brutális rendőrállam sem tett. Romániában ráadásul tíz évvel a kínai gyakorlat előtt beindult az átnevelés, a Securitatén, a rendőrségen mindennaposak voltak a verések, a kínzások. 1990 után a béketábor volt államai is deklarálták a demokráciát, törvényeik tiltják a kényszervallatást, a rendőrség azonban ezt a törvényt számtalan esetben megszegi. Ezt bizonyítja az izsáki eset is, ahol egy gyanúsítottat szadista rendőrök vertek agyon. Úgy tűnik, a valódi demokráciára ugyanúgy várni kell, mint a Kant által megálmodott „örök békére!”
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Filozófia – kicsit másként
Ha egy szóban kellene jellemeznem a Partiumi Keresztény Egyetemen zajlott X. Filozófusnap április 27-i délutáni rendezvényeit, rögtön három szóból kellene választanom: tökéletes, fantasztikus, lenyűgöző. Bár inkább e három szó egyvelege jár a legközelebb a valósághoz: tönyületes, letasztikus vagy fankégöző.
A jubiláló rendezvény szervezői ezúttal is igyekeztek bebizonyítani: olyan szempontból is meg lehet közelíteni a filozófiát, hogy az szórakoztató legyen. Ez már rögtön az első rendezvényen, a Tudálékos Ökörköri Konferencián megnyilvánult, amelynek keretében megismerhettük például Descartes Facebook-profilját, illetve megtudhattuk, hogy például Kant hogyan képzelte el tudományos alapokon a malterkeverés folyamatát.
Az ezt követő programok gyakorlatilag mind visszatérő motívumoknak nevezhetők, ami azért bírt különös fontossággal, mert a résztvevők többsége a már végzett hallgatók közül került ki. Ismét voltak például borzasztóan idegesítő logikai játékok, vogon költőverseny, illetve múzeum, ahol az érdeklődők megtekinthették például az elmúlt tíz év archív anyagait.
A jó hangulatú rendezvényt, mint minden évben, ezúttal is gálaest zárta, ahol a játékok nyerteseinek díjazása után következett az elmaradhatatlan bábjáték Platón Lakoma című dialógusa alapján, verselős formában, illetve elhangzott a szintén elmaradhatatlan filozófus-himnusz is.
Jósa Levente
erdon.ro

Szétkommentálni vagy elhallgatni, ez itt a kérdés
A látomásos zseni Jorge Luis Borges, lassan háromnegyed évszázada egy elképzelt, de mára a (cyber)valóságnak nagyban megfelelő bábeli könyvtárról írta: "Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található" (Bábeli könyvtár – 1941). A közéleti diskurzusokat figyelve, igen gyakran egy ilyen könyvtár képzete – és mi más a cyber, a virtuális valóság, és a médiák termelte dimenzió mint állandó megfejtésre váró “összefüggéstelenség” – ötlik az eszembe, és meggyőződésem, hogy sokan vagyunk így még ezzel. Meglátásom szerint, az a helyzet van kialakulóban, amikor egyre kevésbé vagyunk képesek “rendet vágni” a ránk zuduló információs limlom között, eligazodni a világ dolgaiban, legyen szó akár legközvetlenebb környezetünkről, vagy tágabb, sőt globális összefüggésekről. És ez nem arra ösztönöz, hogy kellő türrelemmel és némiképp alázattal közelítsünk a dolgokhoz, hogy kis szellemi, gondolkodásbeli erőfeszítéssel próbáljuk meg megérteni a valóságot, hanem ez helyett lazán szétkommenteljük azt. Olyasféle barlangképekből teremtünk “való világot” (jut az eszembe a reality show, mintegy allegóriája lehetne Platón barlang-hasonlatának, a fiúk-lányok a bekamerázott barlangban ripacskodnak naphosszat, szinte mindenestől elszigetelve a valóságtól, párhuzamos valóságot játszanak), melyek nem is kommunikálnak a valósággal, a köldökzsinor, mely ez utóbbihoz köthetné a töredezett és értelmét vesztett diszkurzív világot, rég el lett vágva. A szavak inflálódása, jelentéstartalmuk kiürülése egyben a társadalmi valóságra épülő világunk kiürítése, sőt leértékelése: minél inkább szétkommentáljuk vagy éppen ellenkezőleg elhallgatjuk a leglényegesebb dolgokat a valóságról, annál értéktelenebbé tesszük azt, és persze benne sajátmagunkat. És még az sem vigasztalhat, hogy közben – valamiféle összeesküvés-elméletnek megfelelően, mint valami árnyékvilágban – vannak/lennének “illetékesek”, akik ismerik a forgatókönyvet, tudják mi a dürgés, és a maguk hasznára gerjesztik a szavak inflációját, parasztvakításként, képmutatásként, hogy közben “titokban a maguk hasznára válthassák meg a világot”. Nem, egyre nyilvánvalóbb, hogy az “illetékesnek” gondolt vezérek is kotta nélkül játszanak, képmutatásuk, manipulatív gesztusaik, politikusi paranóia következménye: nincs rejtett és következetesen megvalósítandó terv, inflálódott, megkopott szavak vannak, egyre üresebben kongó puszta kifejezések.
Kiemelni is nehéz a politikai diskurzusok folyásából egyiket vagy másikat, hiszen akárhol is kezdenénk a merítést, lényegében ugyanazokat az üres szavakat és kifejezéseket találjuk. Ha a magyarországi alkotmány (megengedem, nem is alkotmány, nehogy hasonlítson egy “normális” jogrendszerre, amit létrehoztak, hanem “csak" alaptörvény /kisbetű szándékos/) preambuluma arra való, hogy giccses emlékművek felállítását és történelemhamisítást alapozzon meg, a rohammunkában tákolódó román alkotmánymódosítás egyenesen EP-választási kampánytéma, és semmivel sem több. Ahogy Magyarországon dúl-fúl a “rezsiharc” (pfujj, mecsoda egy kifejezés, normális embernek a hátán feláll a szőr hallatán), nálunk autonómia-harc folyik (ajánlom, hogy az autonómia kifejezést nyilvánítsák az arra “illetékesek”, a legeredetibb székely kifejezésnek, alkalmazásának sűrűsége indokoltá teszi ezt, csak ne hangzana olyan “ó-görögösen”). Szóval harc az van, autonómia még tervezetekben sincs, mert huszonöt év után még készül a “nagy és precíz, mindent felölelő” ötszázvalahányadik tervezet, amit aztán le lehet tenni a parlament asztalára, hogy csak úgy porzik az majd tőle, és utána repül is a kosárba, jó esetben a fiók mélyére. De közben persze, szétkommentelik és elátkozzák a cikket és íróját, aki azt a sarkalatos kérdést fogalmazta meg a minap, hogy vajon lenne-e pénz az autonómia intézményeire? Vagy van-e elég öntudatos és tág bugyelárissal autonómiázó székely atyafi, aki hajlandó, és képes lenne pluszban adózni azért? Márpedig az autonómia óhajtását, azt, hogy akik, ki- meg felvonulnak zászlaja alatt komoly a szándékuk, az árának megfizetése jelez(het)né, ugyanis ingyen autonómiának roppant híg (lenne) a leve!
A leginkább inflálódott és kiürült kifejezések közt a nemzet, nemzeti kifejezés lehetne a másik zászlóvívő, hiszen nincs már az az összefüggéstelenség, amiben fel ne merülne, amiben ne jelezné, hogy itt biza valami olyanról lesz/van szó, amiből egyesek kirekesztetnek, és a nemzet ezáltal fog fényeskedni, legalábbis a cigit áruló trafik-hálózat homlokzatán. A gyakori kontextus, amivel e kifejezést hozzánk, hatumákhoz (határon kívül rekedt magyarokhoz) asszociálják az a senki által át nem látott “nagy nemzetegyesítő” rendszer (NER), mely egyszercsak áldásával fogja elárasztani a “Kárpát-hazát”, csak nem tudni mikor, és nem tudni hogyan. Vannak szent dolgok, amiket soha nem szabad kimondani, azért nem t.i, mert kimondásukkal rontjuk annak esélyét, hogy tartalmuk megvalósuljon (vigyázz mit kívánsz, mert még megvalósul – mondja a Dél-dakota közmondás is); ezért elég, ha (másod)percenként elmakogjuk: nemzet, nemzeti, és minden egyébről hallgatunk – sugallja Szász Jenő egy nemrég mondott tévés (ál)interjúban. Hogy t.i. az ő fantom intézete (mi más, mint a második Nemzetstratégiai sóhivatal) éjt nappá téve dolgozik, csakhát az eredményeik titkosak, hiszen ők közpénzen (a nemlétező intézményre és vezetőjére csak az idén 1.2 milliárdot költ közpénzből a kormány) csupán a kormánynak, még pontosabban a miniszterelnöknek tartoznak beszámolni. Ezért aztán mindenki másnak (fideszesen: coki) kuss, még honlap sem értesít a megváltásunkról szóló munka fényes eredményeiről: Szászjenőt szőröstül-bőrőstül titkosították (jó kis /horror/filmet lehetne készíteni angolul ezzel a címmel: The first covert politician – lenne kasszasikere; magyarul meg lehetne a címe mondjuk: “A bennünk rejlő titkosított szászjenő”). Ugye értik, hogy nem értik? Közhivatal, mely nem is létezik, afféle kísértethajó, melynek csak a fölfuvalkodott kapitánya rémlik fel olykor-olykor, leginkább rémálmokban; igazi és hamisítatlan hungarikum, nosza nyilvánítsuk nemzetinek a szászjenőt is íziben (copyright legyen rajta).
A szétkommentált, illetve elhallgatott világ hámozott lufi, mögötte csak a nihil, a semmi van, az „esztelen kakofónia”.
Bejegyezte: Nándor László Magyari
Emlékeztető: Magyari László Nándor az önálló magyar egyetem ellen foglalt állást:
Magyari Nándor László a Szabadelvű Kör 1997. jan. 31-i ülésén elhangzott előadásában arról szólt, hogy eddig senki sem vállalkozott a Bolyai Egyetem tevékenységének kritikai feldolgozására. Szerinte kritizálni tilos, így azután "az egész egyetem-tradíció: mítosz és szent tehén". Ironikusan megjegyezte, hogy a Bolyai Társaság hozzánőtt a "megemésztetlen tradícióhoz", ténykedése pedig felszívódik a sűrű ködben. Magyari László Nándor szerint az egyetem ügyével foglalkozó kultúrpolitikusok "nem bírnak kiszabadulni egy rosszul felfogott tradíció fogságából", ez akadálya a korszerű intézmény tervének kidolgozásának. Anakronisztikus a hagyományba merevedés. "A nemzeti hagyományba, a múltba való bezárkózás" járhatatlan. Elitcserére van szükség, állapította meg. Olyan elit kell, amely "mer a korral haladni". - "Az egyetemreform főáramától eltérő törekvésnek tűnik" hangsúlyozta, "az etnikai alapon elkülönített egyetem létrehozásának kizárólagossága is." /Magyari Nándor László: Universitas és környezete. A magyar egyetem-eszme beágyazottsága a kisebbségi elitek diszkurzusába. = Szabadság (Kolozsvár), 1997. febr. 10./
http://systemcritic.blogspot.ro,

Páll Lajos: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Nagyon nehéz volt...
...a Páll Lajos-összesből válogatni, mert túl közel van még, mert hallom még enyhén karcos hangját, a dikcióját, amint mondja, szavalja verseit, amelyek így élőbb, katartikusabb hatással égtek belénk, másabbá, tágasabbá lett a holdudvarral, mint amikor a papírra örökített szöveggel szembesül az ember.
Nehéz volt kihagyni az egyiket, beválogatni a másikat, amikor sokszor ott láttam a vers mögött a képet is, a festőállványon éppen készülő alkotást, a kínkeserves küzdést az anyaggal és a megszenvedett élettel. „...mikor valamit előbbi Nemlétezőből utóbb a Léthez juttatunk el, azt, aki odajuttatja: alkotónak, a létrehozott dolgot pedig: alkotásnak hívjuk” – olvasom Platónnál a művészet mibenlétéről szóló töprengésekben, s máris oldalamba üti tőrét a kételkedés kisördöge, mert Páll Lajos Léthez juttatott alkotásai mögött látom, érzem, hallom, sejtem a kimondhatatlant is, az isteni káoszban szanaszét kavargó Nemlétező elemeit, reminiszcenciáit, borozásaink közben elejtett félmondatait, hallgatásait a Duna-delta megsemmisítő táborairól, az Andromache rabhajó pokláról, Szamosújvár gyalázatáról, a koncepciós perek vérbíróiról, a rabtartó pribékekről, akik nemlétezőként, éterivé szublimáltan kísértetként bolyonganak immár a Létező Páll Lajos-életmű pokoltornácain. És ott lebeg fölöttük a szülőföld, Korond, az alfa és az ómega, az Atlantisz mélyére süllyedt édeni szédület, ó, nem a valódi, az utcaszélére kirakodott, zsibvásáros, kivagyi, közönséges urbe, hanem az egyszeri, egyedi, megismételhetetlenül megszenvedett, csak a Páll Lajos-i teremtés által örökkön Létezővé lett, síró-kacagó tündérkert. A Szép! Az érdek nélkül tetsző. A mindenséggel mérhető.
A kötet szerkesztése közben végképp meggyőződtem, hogy az oktondiságok oktondisága Páll Lajos kapcsán feltenni a kérdést – sokan fel is tették, és sajnos, meg is válaszolták –, hogy a festő, avagy a költő-e az előbbre való. Alulírottként most is azt mondom, amit mindig is: nincsen két Páll Lajos! Egy van, egyetlen, a totalitást kísértő, az egyetemes felé törekvő elementáris erejű alkotó. Páll Lajosnál a látvány, a vizualitás a lírai dallammal szervesülve lényegül megismételhetetlen egyetlenné, szinte álombéli egésszé, múlhatatlanul nyugtalanító gondolattá. A kételkedőknek egyetlen próbát ajánlanék csupán: tessék megállni Páll Lajos Passió című festménye előtt, és bekapcsolni a magnót az E se tánc? című versére. Bizony, Egy a Kettő, s így ez az Egy több, mint a Kettő. Páll Lajos immár lezárult életművében a festészet és a költészet a sziámiiker-szindróma megtestesüléseként működik, épp oly csodásan, akár az Úr. Mögöttük ott érezzük a megszenvedettséget, amelyet a nagy előd, a szigorú tekintetű mester, Zsögödi Nagy Imre imperatívuszként állított a kortárs alkotók, tanítványok elé, legyenek azok festők, költők, szobrászok, zenészek, a múzsák áldott-átkozottjai. Páll Lajos világi, közemberi, hétköznapi, ha úgy tetszik: fizikai élete telített volt szenvedéssel és fájdalommal, önpusztító küzdelemmel, amely fölött azonban a legnehezebb pillanatokban is ott lebegett a derű, az irónia, az önmagunkon való kacagás képessége, mint teremtéskor az Isten lelke a vizek fölött. Szinte magam előtt látom, amint Szilágyi Domokossal egymás karján oltják ki sírón-kacagón a cigarettacsikkeket, bizonyára az ifjúkor vagányságától is megrészegülten, de valószínűbb, hogy a kínról való több tudásért, vagy azért a bizonyosságért, hogy a fizikai fájdalomnál elviselhetetlenül teremtőbb gyötrelem lehet az alkotó lelkének a mélységeiben.
Van Páll Lajosnak egy emlékezetes metaforája az alkotó ember helyzetéről. Ebben a vallomásban ahhoz a balga favágóhoz hasonlítja önmagát, aki a sudár fenyőfa kivágásához úgy kezd hozzá, hogy alulról fölfelé haladva nyesi le a gallyakat, végeredményben maga alatt vágja a fát, s csak amikor fölér oda, hol a piros tobozok tündökölnek, veszi észre, hogy bár messzire, nagyon messzire, tán az Óperenciásig is elláthat, nincsen visszaút, a család tűzifa nélkül, ő pedig végképp egyedül maradt. Egyedül a Jóisten van vele.
Ott van immár. Néki mondja verseit.
Ferenczes István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Őseink nem ismerték az írásbeliséget?
Amióta bedeszkázták az eget, azóta izmusok korát éljük. Nem csoda, hogy alkotástechnikai sémák terjednek eszmék, tények és logika helyett. Például vannak okos déliek és buta északiak.
Harmat Árpád Péter írja a http://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/09/20/ oldalon – nyilván – a magyar tanuló ifjúságnak, hogy „…őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat, és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag mAradhatott fenn a magyarokról, melyet mások írtak rólunk. […] Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmAradottabb etnikumoktól.”
Ó, ó! Bizony az említett szélességi körtől északra (!), Mongóliában vésték kőbe türk betűkkel a híres orkhoni föliratokat (VIII. század), melyeket a dán Vilhelm Thomsen fejtett meg 1893-ban kínai betűs átiratok segítségével. Tehát nemcsak a saját türk, hanem a kínai írás is elterjedt a 42. szélességi körtől északra! Mi több, a rúnaírás bölcsője éppen az 50. szélességi körtől északra ringott Gotland szigetén a II. században.
E határon túlról, az oroszországi Kurgán körzetben, az északi szélesség 52. fokán is túl, föltételezett őshazánk vidékén „magyargyanús leletek” közelében találtak egy kis bronztáblát ötsornyi rovásírással (VI–VIII. század).
*
A régi magyarok talán nem írtak történelmi műveket tanár utódaiknak, ám az bizonyos, hogy ismerték a betűvetést. Tanú erre számos kora középkori lelet, például a szarvasi tűtartó vagy a bodrogbűi fúvóka.
A fúvóka éppenséggel IX. századi, honfoglalás kori kohótelepen mAradt fönn, mert vasat is gyártottak eleink. Jellemző, hogy a fúvókát nem értelmiségiek hagyták ránk, hanem kovácsok, azaz tárkányok, akik közt eszerint nemcsak rovók, azaz írók, hanem olvasók is akadtak.
A bizonytalan időben keletkezett, de a fúvókánál jóval korábbi szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony rótta a betűket. Vagy egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas karcolgatása. Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat: „Üngür, démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. […] Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!”
Vásáry István történészünk szerint „kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető”. A helyes megfejtést hagyjuk a szakemberekre, mAradjunk a „civilizációs vonal” fölötti népek írástudásánál!
Bálint Csanád régész szerint a nagyszentmiklósi tárgyak legidősebb darabja a VII. század közepén, legkésőbb a VIII. század végén készült. Tehát a kincs legkorábban a hétszázas évek végén, vagyis a késő avarkorban került a földbe.
László Gyula kettőshonfoglalás-fölismerésének hozadéka volt a 670 körül betelepült úgynevezett „késő avarok”, „onogurok” magyar voltának megállapítása. Ez megfelel a Képes krónika, Kézai krónikája és az Akadémiánk könyvtárában egy évszázadon át zár alatt tartott török nyelvű krónika, a Tárih-i Üngürüsz adatainak.
A IX. század derekáról, tehát Árpádék bejövetele előttről való az Olajos Teréz fölkutatta késő avar határnév: marcha uengeriorum. Erre az onugur szóra épül a Nyugaton használatos „ungarn, hungarus” nevünk. A kitűnő szegedi professzor asszony még számos honfoglalás előtti avar–magyar emléket tárt föl!
Tudtak írni azok az asszonyok is, akik a nikolsburgi ábécéből is ismert tprus, ’tapar/szabir ős’ jelet és más rovásbetűk százait szőtték-varrták párnahuzatokra, kendőkre, terítőkre, miegyebekre.
*
A rovásírás sokáig a magyar kultúra része mAradt. A Vargyasi szenteltvíztartó fölirata: Mihály Isten szentje ugyan XI. századi, de léte föltételezi olvasóközönségét, vagyis a hívek rovásírás-ismeretét. A számadó, a kocsmáros is fölrótta a legelőre hajtott juhok, a kiürített boroskupák számát, ahogy a kántor is tette, midőn a templomban őrzött pálca négy oldalára véste a naptárt az ünnepekkel. Nem magának, hanem olvasóinak, a híveknek. Sajnálatos módon a reformáció idején ezek a népi naptárak jobbára szemétre kerültek az elhagyott pápista ünnepekkel együtt.
Szentkatolnai Bálint Gábor az Akadémiának ajándékozta rovásbotgyűjteményét.
*
Mindebből – talán – az a legnagyobb tanulság, hogy az írás-olvasás ismerete már a VII. századi honfoglalás magyarjainak igen széles körében elterjedt. Népi tudás volt, és nem valamely különleges csoport, netán a sámánok, vagyis a papi osztály kiváltsága. Akadt író-olvasó a köznépben, pásztorok és asszonyok között is, csakúgy mint az aranykanállal lakomázók asztalánál.
A szarvasi tűtartó szövege és a középkorból származó rovásemlékeink mind az említett „civiliációs vonal” fölötti nép/népek írástudásának bizonyítékai, hiszen eleink az andronovói kultúrkörben éltek. Ez pedig nagyjából az 55. szélességi kör fölött húzódott a Dél-Urál és az Altaj között, tehát messze a bűvös 40-42-es határvonal fölött!
Gyerekkoromban a régi decsi öregek még pontosan számon tartották, hogy ki, milyen ágon és hányad fokon kicsodája valakinek. Pedig akkor már léteztek anyakönyvek. A sok százezer dalt, mesét, mondát meg minek írták volna le? A rege, a mese, az ének csak addig él, amíg szájról szájra jár.
Platón Phaidroszából tudjuk, hogy amikor Thot isten a fáraónak jelentette, hogy föltalálta az írást, az „emlékezet és a tudomány varázseszközét”, isten kollégája azonnal lehűtötte lelkesedését: „Épp az ellenkezőjét mondtad annak, mint ami a valódi hatása. Mert épp a feledést fogod oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – kívülről, idegen jelek segítségével, és nem belülről, a maguk erejéből fognak emlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad csak fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, akik csak látszólag lesznek bölcsek.”
Czakó Gábor
[Forrás: Magyar Idők]
itthon.ma

Ezeket a könyveket nem sűrűn veszik meg a boltokban – mégis feltette rá az életét
Az első kötetet 1995-ben adta ki a csíkszeredai Státus Könyvkiadó, nemrégiben pedig a négyszázadik kötet is kijött a kiadó nyomdájából. Az elmúlt huszonkét évet a folyamatos munka, és nem kevés viszontagság jellemezte. Birtók Józsefet, a kiadó igazgatóját kértük meg, hogy elevenítse fel ezt az utat.
Ferencz Imre neve fémjelezte a Státus Kiadó első kötetét. Birtók József ekkor még a Magyar Szónál dolgozott újságíróként, az otthoni számítógépén készítette elő a könyvet – szerkesztette, tördelte – majd keresett egy nyomdát Csíkszeredában, amelyik kiadta. „Hosszú ideig azt gondoltam, hogy Csíkszeredában könnyű könyvet csinálni kiadóként, mert nagyon sok olyan ember volt, akinek szerkesztői tapasztalata volt, olyan emberek, akik megbízhatók, tudtak kezelni egy kéziratot, tudtak rajta dolgozni. Ugyanakkor 1995-ben már hat nyomda működött Csíkszeredában. És azt hittem, hogy végül is konkurencia lesz a nyomdák között, és kiadóként egész jól meg lehet élni egy ilyen piacon, ahol ekkora verseny van. Három év alatt rájöttem, hogy a nyomdászok rettentően okos emberek, jól ismerik a terepet, és mindig épp annyi pénzt kértek tőlem, amennyi volt a zsebemben. Nekem kiadóként a könyvek után pénzem soha nem maradt. Így 1999-ben vásároltam egy nyomdagépet. Alkalmaztam egy egyetemista legénykét, és arra kértem azt, akinek a nyomdájában volt az én gépem is, hogy tanítsák be. Végtelenül jóindulatúak voltak, csak jót tudok mondani arra a hangulatra, ami akkor Csíkszeredában létezett. Így alakult” – emlékezett vissza.
Egy idő után aztán Madéfalván szerelt fel egy saját nyomdát a kiadó. 1995 és 1997 között évente egy-két könyvet adtak ki, publicisztikai írásokat és szépirodalmi köteteket. Ahogy Birtók fogalmazott, ekkor még tanulták a szakmát. Aztán 1999-ben öt könyvet sikerült készíteni – köztük Oláh István verseskötetét és a Kristó Tibor által szerkesztett Kulákkönyvet. „Ez volt az az év, amikor úgy döntöttem, hogy az életemet erre teszem fel. Feladtam az addigi állásomat, és csak a kiadóval kezdtem foglalkozni. A társadalomtudomány volt az a terület, amelyiken elkezdtünk »dolgozni«, de a matematikától a teológián át a zenéig mindenféle területen adtunk ki könyveket. Ezeket nem lehetett csak úgy összelapátolni, mindenféle műhelyeket kellett megkeresnem. És végül is a kiadónak ez lett a lényege, hogy megtanuljunk együtt dolgozni olyan tudományos műhelyekkel, amelyek egy-egy területen megfelelő szakmai teljesítményt nyújtanak” – magyarázta a kiadó igazgatója.
Olyan műhelyekkel kezdtek együtt dolgozni, mint a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika kara, az egyetem szatmári kihelyezett pedagógia tagozata, a sepsiszentgyörgyi közigazgatási kara vagy éppen a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. De a kiadott könyvek szerzői között találunk olyan „egyszemélyes tudományos műhelyeket” is mint Garda Dezső, akinek huszonhárom munkája jelent meg a Státusnál. „Ezek a műhelyek voltak végül is azok, amelyek felvittek minket. Alapvetően mindenkinek jó, ha hosszú ideig együtt tudnak dolgozni emberek. Megismerik egymást, ismerik egymásnak a jó és rossz oldalait, hosszú távon könnyebb harmonizálni bizonyos dolgokat. Meggyőződésem, hogy ez mindenkinek jó, legalábbis azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb szerzőnk, ha elkezdtünk együtt dolgozni, visszatér hozzánk.”
A Státus Kiadónak az ötvenedik könyve 2002-ben jelent meg, aztán 2005-ben a századik, 2009-ben a kétszázadik, 2012-ben a háromszázadik. Voltak olyan periódusok, amikor évente 45–48 kötetet is kiadtak. Időközben újabb és újabb együttműködések születtek, például a szegedi egyetem filozófia karával indított sorozatuk, a 15. kötetnél járó Lábjegyzetek Platónhoz című, amelyben kortárs filozófiai írásokat jelentetnek meg. Sokrétűen alakult a Sapientia EMTE társadalomtudományi karával és a csíkszeredai KAM-mal való együttműködésük. Ez nem csak annyiban merült ki, hogy egyetemi jegyzeteket adtak ki, oktatási segédkönyveket vagy konferenciaköteteket, hanem az együttműködésből jött létre több magyarországi kapcsolat is, mint például a gödöllői Szent István Egyetemmel vagy a Nemzetközi Gyermekmentő-szolgálattal való közös munka, akikkel több sorozatot is készítettek.
„2009-ben és 2010-ben úgy nézett ki, hogy nagyon jól megy nekünk: sokat dolgoztunk, sok munkánk volt, szép dolgokat csináltunk, úgy éreztük, boldogok vagyunk. Aztán egyszer csak leégett a nyomda. Ma sem tudjuk, hogyan történt, vagy miért, ebben az esetben minden racionalitást el kell felejteni. Földig égett a nyomdánk, buldózerrel takarítottuk el, és az összes addigi munkánkból származó megspórolt pénzünkből építettünk egy újat. Azóta is nyögjük. De felépítettük, újraindultunk és folytatjuk a munkát, mert ez volt az egyetlen lehetőségünk. Élünk.”
A kiadó igazgatója úgy véli, szerencsések is, mert mivel sokat dolgoznak kutatási, tudományos intézményekkel, bizonyos körökben nagy az érdeklődés a könyveik iránt, illetve az általuk megfelelő helyekre eljuttatott könyvek megtalálják az érdeklődőket. A kiadványaik döntő hányadát nem a könyvesboltokban vásárolják meg.
A négyszázadik
A kiadó négyszázadik kötete a Helyzetek és változások címet viseli. A Magyar Tudományos Akadémia a Domus pályázaton keresztül Domus-ösztöndíjjal éveken keresztül támogatta erdélyi kutatók munkáját. Ezeket a székelyföldi kutatásokat ismertetik azok a tanulmányok, amelyeket Bíró Zoltán és Bodó Juliánna professzorok szerkesztettek kötetbe. „Ez egy lépés az életünkben, mert nagyon reméljük, hogy egyszer még lesz ötszázadik is” – összegzett Birtók József.
Péter Beáta 
Székelyhon.ro

Székely történetek önjáró szereplőkkel
– A Kéket kékért gerincét a 2001-ben megjelent Tempetőfi naplója című novelláskötetben található írások adják. Mikor döntötte el, milyen indíttatásra, hogy ezeket egy egységes történetté gyúrja össze?
– A negyvenedik születésnapom közeledtén (még mindig borzasztó kimondani ezt a számot, innen kezdve úgy érzi az ember, hogy minden nap ajándék) azon gondolkodtam, mivel tudnám meglepni a szeretteimet. Akkor jutott eszembe a „nem létező könyv”, vagyis hogy összerendezem egy kötetbe eddig megjelent irodalmi munkáimat. És hát nagyon hülyén nézett ki két kisregény mellett egy rakás novella. Elkezdtem úgy olvasni őket, mintha egy nagyobb egész kis részegységei lennének. Ez nem volt nehéz, mert novelláimat a gyermekkori élményanyagom alapján írtam, Székelyföld eleve olyan hely, ami megköveteli a novellát (vagy a balladát, de verset nem tudok írni). A történetek elég hamar összerendeződtek egy kronologikus láncolatba. Onnan kezdve csak ki kell tölteni a hézagokat – hittem én naivan.
A szereplők ezt másként gondolták, elkezdtek élni, önjáró módon átírták a történeteket, alig bírtam velük. A végeredmény egy teljesen más regény lett, mint amit eredetileg elképzeltem.
Ez nem baj, így működik ez a folyamat. Az alkotás egyfajta teremtés, mondják. Véges, tehát elfuserált teremtőkként megpöccintjük a mozgatottjainkat, oszt’ csodálkozunk, hogy nem arra mennek, amerre mi terveztük, saját akaratuk lesz, mi meg futunk utánuk, és próbáljuk az adott világ keretei között tartani őket. Így született meg a Kéket kékért első verziója röpke három hét alatt, digitális nyomdában ki is nyomtattattam a hivatalosan nem létező „összes művet”, jó kis születésnapi ajándék lett belőle. A visszajelzések alapján – mert azért olyanok is akadtak, akik elolvasták – úgy tűnt, nem volt elvetélt ötlet, ezért pár hónapra rá ismét elővettem az „új” kéziratot, hogy javítgassam itt-ott. És már megint elkezdtek mozogni a szereplők, így elég jelentős mértékben átdolgoztam. Picit lassítottam a tempón, az érthetetlenebb részeket kifejtősebbre vettem, árnyaltam, amit kellett, volt, hogy Platónt követelt az egyik szereplő Parmenidész helyett, rémes egy figura. Aztán jött a szerkesztő, Nagy Koppány Zsolt barátom, és a maga finom és udvarias módján tudtomra adta, hogy baromi hosszú mondatokat írok, nincs az az olvasó, aki egy levegővel el tudná olvasni, ezért átszerkesztettük ezt is. Az egyik legrettegettebb kritikusom, a húgom, Demeter Zsuzsa (aki szakmája szerint is kritikus) átjavította a kéziratot, okos megjegyzéseket tett, mertem volna nem elfogadni! Így a végeredmény egy letisztultabb, és, remélem, olvashatóbb szöveg lett.
– Egyszemjankó, egy kisfiú a főszereplő, aki köré felvonultatja a többi szereplőt, történetet – gondosan ügyelve arra, hogy minden szálat elvarrjon. Egyfajta fejlődéstörténet is. A Hargita lábánál játszódik, akár felismerhetők is a helyszínek, mégis egy külön világot teremt. Fikció és valóság felesel egymással, hétköznapi emberekből farag egyfajta mitikus lényeket.
– Az alapszereplők már adottak voltak: a gyermeke anyjának halálába belebolondult doki, aki felviszi kisfiát a hegyre, és ott a nagy magányukban ógörög szövegekkel tömi a fejét, majd a város, illetve a bányatelep lakói, akikkel találkozik ez a kisfiú, miután az apja meghal, és a milicisták visszahozzák a „civilizációba”. Már ha Ceaușescu diktatúráját és annak végnapjait annak lehet tekinteni. Ez egy arctalan massza, a felismerhető karaktereket a regényvilág teremtette magából. A tényleges valósághoz vajmi kevés közük van, bár egy-egy jobban hangzó csúfnevet a gyermekkoromból átemeltem. Ami a mitikusságot illeti: amikor az egyetemen a filozófiai stúdiumaim elején az ógörögöket tanulmányoztuk, akkor a preszókratikus tanköltemények olvasásakor valamiért mindig a székelyföldi életegész jutott eszembe. Nincs okszerű vagy analogikus összefüggés, ez csak egy érzés volt, székelyként ismerősnek tűnt az a világ. Ezért is kezdtem el még az eredeti, magnovellában, az Egérfelügyelőben játszani azzal, hogy preszókratikus szövegeket emelek be egy székelyföldi történetbe, és nekem legalábbis működőképesnek tűnt. Különösen nyers, darabos világ kezdett így kialakulni, valami a nyugati fogalmi gondolkodás kialakulása előttről. A regénybe már fűszerként belekevertem az ószövetségi „szemet szemért, fogat fogért, kéket kékért” elvet is, és még beloptam a gyermekkorom egy-egy élő babonáját, legendáját. Például adta magát a lólábú asszony, mert attól nagyon féltünk, néha kilométereket kerültünk borvízért menet, mert úgy hallotta valaki, hogy a kórháznál látták. Az életben nem találkoztam a lólábú asszonnyal. Ettől még létező személynek tűnt.
– Olyan a regény, mintha egy lendülettel lett volna megírva. Milyen munkamódszerrel dolgozik? Van egy napi penzum, egy szigorú napi program? – Leginkább fejben írok. Teszem-veszem magamban a témát, gondolkodom rajta, egyfajta belső alternatív valóságként él az agyam egyik zugában. Majd egyszer nekifog megírni magát. Érdekes módon legtöbbször a reggeli fürdés/zuhanyzás közben kezd kattogni bennem az első mondat. Ha az megvan, és szerencsés esetben van egy kis időm, hogy írjak is, akkor lendületből begépelem az első pár oldalt. Onnan kezdve bármikor tudom folytatni, vagyis folytatja magát a saját törvényei szerint, én meg lopott időkben, hajnalonta vagy hétvégén zongorázom be a szavakat. Írni számomra eksztatikus állapot, teljesen kikapcsol. Tulajdonképpen nem is én írok, hanem az anyanyelv. Ilyenkor tudomást sem veszek a világról. Hasonló érzés, mint a zenélés, csak itt nem egy nagyobb összhangba illeszkedek, nem kell figyelnem a zenésztársaimra, hanem teljesen feloldódom az írásban. Nagyon jól szórakozom, be kell vallanom, talán ezért sem érdekelt soha például a megjelenés helye, a honorárium vagy a példányszám kérdése. Nekem elég öröm, ha megírhatok valamit. Az, hogy még el is olvassák, már csak hab a tortán.
– Azt tartják, hogy jó, ha van egy „külső szem”, aki az alkotás folyamatában vagy a mű elkészültekor véleményez, utat mutat, lehetőségeket ajánl. Önnél van ilyen külső szem? – Az alkotás folyamatában nincs ilyen. Meg se tudnék állni, hogy meghallgassam a tanácsait, nem is érteném, hogy mit keres egy idegen a mi (a mű meg én) privát világunkban. Miután elkészült valami, akkor persze jól fognak az észrevételek. Kevés embernek mutatom meg a szövegeimet, leginkább a húgomban bízom, nem udvariaskodik, őszinte. Ha az egyébként filozófus bátyám, Demeter M. Attila valamire rábólint, akkor arról tudom, hogy jó, ő sem diplomáciázik. És nagyon ritkán bólint. Néhány író és költő barátomnak is megmutatom olykor a szövegeimet, de a véleményeiket azért kételkedéssel fogadom: ha valamire azt mondják, hogy jó, na, akkor kezdek el gyanakodni.
– Külön érdekessége a kötetnek a függelék, ahol tulajdonképpen a címszavak alatt egy-egy novellát olvashatunk. – Ezt két emberen verje le a tisztelt olvasó: Orbán János Dénes és Nagy Koppány Zsolt a felelősek a törzsszöveghez függelékként hozzácsapott Végszótárért. Ők voltak azok, akik beazonosították azokat a jövevényszavakat, amelyek Székelyföldön mindennaposak, használjuk ezeket (mint például a ’szekus’, ’popor’, ’buletin’, vagy éppen a ’bogyán’), de a magyar nyelvterület más részein nem biztos, hogy értik is, hiába „magyarítom”. Javaslatukra többször nekiugrottam, hogy írjak fogalommagyarázatokat, de rájöttem, hogy majdhogynem lehetetlen. Ezért arra jutottam, hogy igazából történeteken keresztül lehet megvilágítani ezen szavak jelentését. És hát ilyen mikrotörténetet rengeteget megírtam tárcában, publicisztikában, blogon vagy a Facebookon. Talán ezért is tartom magam csapnivaló filozófusnak, hiába van róla diplomám meg másfél évtizedes szakmai múltam. Úgy látszik, hogy nekem nem érvényes gondolataim, hanem elmesélhető történeteim vannak a világról.
- -
Közelebb hozzuk az irodalmat
Új sorozatot indítunk lapcsoportunknál: frissen megjelent köteteket és azok szerzőit ismerhetik meg az olvasók. Kortárs magyar – főként erdélyi – szerzők legújabb és korábbi műveit mutatjuk be, interjúkat közlünk az alkotókkal. De nem csak felvillantjuk az alkotás műhelytitkait, a novellák, versek, naplók, regények világát, kézzelfoghatóvá is tesszük ezeket a könyveket: író-olvasó találkozókat, beszélgetéseket, könyvbemutatókat szervezünk. Ugyanakkor ezek a kötetek webáruházunkból is megrendelhetőek, szerkesztőségeinkben, újságosbódéinkban is megvásárolhatóak lesznek. Tesszük mindezt a kortárs magyar irodalom népszerűsítéséért, és azért, mert olvasni jó!
Péter Beáta / Székelyhon.ro

A tér síkba hajlítása Háromszéken
Tér és sík között még a művészetben is a matematika szolgáltatja a kulcsot. Még a PulzArton is.
A sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér nem először tesz kísérletet a művészet és a tudomány közötti híd kiépítésére. Az ötödik PulzArt fesztivál keretén belül a Spidron: Virtuális formák című, a szó legszorosabb értelmében multimédia kiállítás egy újabb kiváló állomás ezen az úton. A kiállítás egyszerre mutatott be egy tudományos elvet és egy arra épített művészeti alkotást. A kiállítás szokásos megnyitó helyett a Spidron feltalálójának Erdély Dánielnek az előadásával kezdődött, amely a Spidron: elv, folyamat vagy elemi rész? címet viselte. A spidron, mint kiderült, egy geometriai innováció, amely az utóbbi évtizedekben rengeteg felhasználási módot kapott. Erdély Dániel 1979-ben dolgozta ki egy Rubik Ernő számára beandadó házi feladatként a Magyar Iparművészeti Egyetem diákjaként. A név is tőle származik, mivel kidolgozóját emlékeztette egy pók hálójára (angolul a pók „spider”, amely összeolvasztott a spirál szintén angol nevével: „spiral”). Legalapvetőbb formájában egyenlő szárú és egyenlő oldalú háromszögek egymást váltó sorozataiból kialakított spirális poligon. Rendszerbe foglalva több spidronelemet úgy, hogy a háromszöget élei mentén meghajlítjuk őket, olyan testek és formák alakíthatóak ki belőlük, amelyek mozgatható jellegük révén változatos felhasználhatóságúak lesznek.
Erdély jónéhány felhasználási módot említett is előadásában. Az olyan első látásra teljesen elvont matematikai felhasználhatóságtól, mint a sík és a tér hézagmentes kitöltése egészen az olyan teljesen köznapi használati módokig, mint a csomagolástudomány, szállítás és raktározás, sok mindenre alkalmazhatóak. Ilyenek a területrendezés (burkolatok, csempék, térkövek, parketták, építőelemek, modulok, csomópontok), egyszerűen szabályozható és rendezhető mozgó felületek, hatékony energia elnyelés és kisugárzás, szűrés, pumpálás, tisztítás, digitális képalkotás (a spidron komplexitása meghaladja a pixelét) és színkeverés, alkalmazható az elektrotechnikában és a távközlésben, nanoszerkezetek modellezésére az anyagtudományokban és más területeken, az akusztika, stúdiótechnika és világítástechnika területén, autók karosszériáinak és ütközéscsillapítóinak az elveként, az adathordozás és –biztosításban, a modellezésben és végül lehet játék, taneszköz is.
1979-es megszületése ellenére egészen 2003-ig kellett várni a spidron első kimerítő matematikai leírásáig, amelyet Erdély Szilassi Lajos matematikus segítségével valósított meg. E során a spidronok egész érdekes tulajdonságaira derült fény. Az egyi legérdekesebb az, hogy segítségével leírható minden természetes szám, a tengelyen pedig felírhatóak a prímszámok helyei is. Ennek kapcsán mondja Beke László művészettörténész, hogy noha a spidron leírására mind a mai napig a matematika formális nyelve bizonyult a legpontosabbnak, ez nem kell meggátoljon senkit abban, hogy természetes nyelvben próbálja megközelíteni a spidront. Pontosan azért, mert noha a legpontosabb definíciót a matematika adja, maga a jelenség végtelenül gazdagabb, mint annak puszta definíciója. Képtelenség meghatározni, hogy pontosan melyik emberi tudomány vagy művészet részéhez tartozik és noha nincs teljesen tiszta gyakorlati haszna, számtalan haszonforma kibányászható belőle. Megjelenésében és létében üres, üzenettől mentes puszta forma, nem vezethető vissza semmilyen ősi múltba: nincs semmiféle homályos spiritualitás mögötte. Amennyiben mégis vissza akarjuk vezetni bárhová is, mint maga Erdély is érintette előadása során, legfeljebb két ókori görög tudományfilozófiai gyökérhez lehet kötni. Egyrészt Platón tökéletes geometriai formáihoz, másrészt Archimédész formáihoz, amelyek mind-mind „spidronizálhatóak”. A kötés annál is inkább adja magát, hogy a spidron szinte fraktálszerűen a végtelenségig fokozható mindannak ellenére is, hogy létezik a „spidronrobbanás” jelensége. Ez azt jelenti, hogy a spidron kritikus befele irányuló gyűrődése során a külső rétegek elkezdenek felbomlani, azonban befele a végtelenségig újak és újak jönnek létre.
Mindezeket az elveket láttatandó Bordos László Zsolt egy 3D mapping alkotást készített, amelyet egy a falra helyezett térspidronra vetítettek rá. A térspidront Erdély Dániel tervezte, a vetítést Bordos László Zsolt és az egészet kísérő kísérleti hanganyagot pedig Darko Kolar aka Dekode, amely nagyban hozzájárult a vetített anyag és a mögötte húzódó tudományos-matematikai elv életre keltéséhez. Mint Erdély Dániel kihangsúlyozta, a spidron mint elv célja a tér síkbahajthatósága, vagyis a végtelen soktól a végtelen nagy fele való haladási irány. A vetített anyag, amelyet 3D szemüveg segítségével kellett megnézni a teljes hatás érdekében, tökéletesen kifejezte ezt a tér és a sík között lévő folyamatos ingadozása által. A vetítés folyamatos átmenetet produkált különböző sík és térgeometriai formák, térleképezések és matematikai terek megjelenítése között, amelyek a zenével karöltve szinte egy saját kis belső világot írtak le. A mellettem álló körülbelül nyolc éves kissrác a vetítés után azt kérdezte az édesanyjától: „anyu, ez egy fekete lyuk?” Kiválóan ráérzett a spidron végtelen, befele irányuló gyűrűzésének az analógiájára.
Bennem is számos gondolatot ébresztett, először is Hegel térleírása jutott eszembe. Hegel a tér leírásában a következő fokozatos kiteljesedést alkalmazza: a pont negációja az egyenes – az egyenes negációja a sík – a sík negációja a tér. A pont önmagán való túlhaladása az egyenes: végtelen sok pont és maga az irány, mint olyan. Az egyenes önmagán való túlhaladása a sík: végtelen sok egyenes és az irány negációjaként a koordináta, mint olyan. A sík önmagán való túlhaladása a tér: végtelen sok sík minden elképzelhető euklidészi és nem euklidészi irányba és a koordináta negációjaként a kategória, mint olyan. A spidron folyamatos befele gyűrűzése ennek a folyamatnak egy analogikus ellentéte lehetne, hiszen épp a tért akarja a síkba (vissza)hajtogatni.
Számomra már rég nem újdonság, hogy a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér olyan kiállításokkal és alkotókkal hozakodik elő egy ezekhez nem igazán szokott környezetben, amelyek és akik számos gondolatot indítanak meg a közönségükben. Ez sem volt kivétel. A vetítés három napon keresztül ötpercenként ismétlődik, érdemes megnézni, mert igazán különleges élmény, főleg ha az ember tudja a hátterét is, amit a vetítés melletti szobában lehet elolvasni a falakon, illetve a látogatók rendelkezésére bocsátott írott anyagokban.
Az ilyen jellegű – és nem csak! – tudomány és művészet határán elhelyezkedő, gondolatébresztő projektek és kiállítások okán mondom bátran és probléma nélkül, hogy a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér megszületése óta a környék legprogresszívebb és legjobb művészeti közege. Ez pedig, úgy gondolom, nagyon hosszú ideig így marad még.
Ivácson András Áron / Transindex.ro