Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Pittiș, Florian
2 tétel
2007. augusztus 10.
A szabadkőművességet rendszeres emlegetik a sajtóban. Florian Pittisről megírták, hogy szóvivője volt a román páholynak. Horváth Andor emlékezett arra, hogy 2000 novemberében a televízióban rémregénybe illő dolgokat adtak elő arról, hogyan torpedózták meg külföldről az 1990 után újjászerveződő román szabadkőműves páholy tevékenységét előbb bomlasztással és megosztással, majd önkényesen idegen nagymester kinevezésével. Akkoriban Horváth Andor interjút készített a mozgalom egyik „nagy öregjével”, D. A. L. -val. Megkérdezte: milyen mértékben tekinti a román szabadkőművesek körében folyamatosan végbemenő különös eseményeket a Szekuritáté művének. Nagymértékben annak tekinti őket, hangzott a válasz. /Horváth Andor: A páholy mögött. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 10./
2010. november 8.
Păunescu: a disznótól a félistenig
Halála után Adrian Păunescu elérte azt, amire egész életében törekedett: nevezetesen, hogy amolyan fél- (ha nem éppenséggel egész) istennek tekintsék.
A román irodalmi- és politikai élet talán legellentmondásosabb személyiségétől búcsúzott tegnap az ország: a 67 éves korában elhunyt Adrian Păunescut a román nép költőóriásaként temették el a bukaresti Bellu temetőben, az Írók sétánya mellett, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Mihail Sadoveanu, Nicolae Labiş sírjának szomszédságában, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy évtizedeken át Nicolae Ceauşescu udvari költőjeként szolgálta ki a népnyúzó kommunista diktatúrát.
Rossz cél szolgálatában
Költő, publicista, nyelvőr, politikus, egyetemi tanár, agitátor, propagandista – ez volt egyszemélyben Adrian Păunescu. Tehetsége, szónoki készsége, mozgósító ereje, költői vénája vitathatatlan – kár, hogy rossz cél szolgálatába állította.
A román nyelv szeretete, vagy ha úgy tetszik: még bocsánatosnak minősíthető nyelvi nacionalizmusa nyelvi sovinizmussá alacsonyodott. Minden erővel igyekezett megakadályozni a kisebbségi – elsősorban a magyar – nyelvhasználatot a román közéletben, a kisebbségi nyelvek elnyomásával akarta abszolút hatalomra juttatni a többségi nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan féktelen hazaimádata is sovinizmusba, magyarellenességbe torkollott. Adrian Păunescu az utóbbi húsz évben minden szinten próbálta megakadályozni a magyar érdekérvényesítést.
Mindebben olyan tettestársakra talált, mint Corneliu Vadim Tudor, George Pruteanu, Ion Lăncrănjan, Romulus Vulpescu – és az Adrian Păunescu által „bezzegmagyarrá” ütött Hajdú Győző, aki ebben a minőségében volt hivatott hitelesíteni mentora „elfogultságtól mentes magyarbarátságát”.
A „romániai woodstock”
A besszarábiai Copăceni községben született 1943-ban, de gyermekkorát az olténiai Bârcában töltötte. 23 évesen lett az Amfiteatru szerkesztője, majd a România liberă főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, 1973–1985 között a Flacăra című hetilapot vezette. Eközben politikai karrierjét sem hanyagolta el: 1996–1988 között az írószövetség KISZ-titkára volt, 1986-ban belépett a kommunista pártba.
Nevét a Flacăra irodalmi kör 1973-ban történt megalakításával tette ismertté: tizenöt éven át járta az országot a körrel. A rendszerint stadionokban megrendezett 1615 előadás, valóságos társadalmi mozgalommá változott. Több mint hatmillió nézője – zömmel fiatal – volt. Meglátszott, hogy az Egyesült Államokban egy éven át tanulmányozta, a tömegmanipuláció mechanizmusait.
A rendezvényeken sok, a művészeti életben később rangot, tekintélyt nyert fiatal tehetség tűnt fel, közöttük Florian Pittiş, Nicu Alifantis, Mircea Vintilă, Marius Dragomir, aminthogy az is tagadhatatlan, hogy a fasisztoid-kommunista sorozattal hatalmas szolgálatot tett a diktátornak, a Ceauşescu által intézményesített nemzeti-kommunizmus legfőbb agitátorává lett. Az előadásokon korántsem az akkoriban oly divatos folkzene volt a főszereplő, hanem a rendszer, legfőképpen pedig annak két mindenható ura: Nicolae és Elena Ceauşescu.
A rendezvénysorozat nem a fiatalok lázadási formája volt – amint azt Păunescu a fordulat után megpróbálta (sajnos, sikerrel) elhitetni a feledékeny román közvéleménnyel – éppen ellenkezőleg: a kommunista propaganda eszközeként szolgált.
Ha már akkor, ifjúkorában nem kerítette volna hatalmába a nagyravágyás, a mérhetetlen gőg, ha nem akart volna Ceauşescu fölé nőni, a Flacăra rendezvénysorozatát sohasem tiltották volna be, ami akár évekkel is késleltethette volna a rendszerváltást. Így azonban, egy hirtelen kitört vihar ürügyén – amikor is a stadionból való fejetlen menekülés közben öt fiatalt tapostak halálra – Ceauşescu véget vetett a „romániai woodstock-nak”.
Păunescu egy év múlva megpróbált „bűnbocsánatot” nyerni: dicshimnuszban énekelte meg a diktátor egyik beszédét, hozzá intézett levelében pedig a fejedelmeket megillető „nagyméltóságod” megszólítással illette Ceauşescut.
Következetesség – a rosszban
Adrian Păunescu nem csak a magyar kisebbségnek tett rosszat – szavakban oly szeretett hazájának és népének is ártott. Nem véletlen, hogy 1989 decemberében csak a bukaresti amerikai nagykövetséget őrző tengerészgyalogosok mentették meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. 1989 után is a múlt embere maradt. Egyetlen erénye volt, hogy nem tagadta meg baloldali eszméit, Ceauşescu iránt érzett csodálatát – már ha erénynek lehet nevezni a rosszhoz való következetes ragaszkodást.
A rendszerváltás után Ceauşescu volt első miniszterelnök-helyettese, Ilie Verdeţ Szocialista Munkapártjába lépett be. A közéletből ugyan pár évig eltűnt, de a kilencvenes évek elején Mihai Tatulici visszhangos tévé-interjút készített vele. Ebben Păunescu akkor még bűnbánóan ledisznózta magát 1989 előtti tetteiért.
Röviddel ezután azonban már a Munkapárt államfő-jelöltjeként indult az 1996. évi választásokon, majd 2008-ig a szociáldemokraták szenátora, tévé-adások gyakori vendége volt, és immár ismét félistennek tekintette magát. Politikusként a „nem adjuk el az országot” jelszó híve, a kapitalizmus, a privatizáció, az európai fölzárkózás ellensége volt.
A kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság jelentésében egyebek között megállapította róla: „akarva vagy akaratlanul a kommunizmus első éveire jellemző agitációs versek stilisztikai fortélyaihoz folyamodott. (...) Soha nem felejtette el emlékeztetni a látványba belefeledkezőket arra, hogy engedelmességgel és szeretettel tartoznak a Legfőbb Vezetőnek. (...) A vezetőnek tett szolgálataival nélkülözhetetlenné és erőssé tette magát a propaganda hierarchiájában. (...) A propaganda csapdájába csalta a serdülők ártatlan lelkét, robbanó erőiket a gyűlölt rendszer szolgálatába állította”.
A jelentés a modernizációs ideológiát az autochtonizmus gondolatával sajátos módon vegyítő „protokronizmus szószólóinak” sorában említi – többek között Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor, Ion Lăncrănjan, Dinu Săraru, Mihai Ungheanu Ilie Purcaru mellett – Adrian Păunescut is. Talán van valami jelképes is abban, hogy éppen november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján temették.
Păunescu földi pályafutása végeztével is hat: halála, temetése most ugyanolyan hisztériát váltott ki országos szinten, mint a diktátort, a kommunizmust dicsőítő rendezvényei, versei annakidején a stadionokban.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)
Halála után Adrian Păunescu elérte azt, amire egész életében törekedett: nevezetesen, hogy amolyan fél- (ha nem éppenséggel egész) istennek tekintsék.
A román irodalmi- és politikai élet talán legellentmondásosabb személyiségétől búcsúzott tegnap az ország: a 67 éves korában elhunyt Adrian Păunescut a román nép költőóriásaként temették el a bukaresti Bellu temetőben, az Írók sétánya mellett, Mihai Eminescu, George Coşbuc, Mihail Sadoveanu, Nicolae Labiş sírjának szomszédságában, szinte teljesen megfeledkezve arról, hogy évtizedeken át Nicolae Ceauşescu udvari költőjeként szolgálta ki a népnyúzó kommunista diktatúrát.
Rossz cél szolgálatában
Költő, publicista, nyelvőr, politikus, egyetemi tanár, agitátor, propagandista – ez volt egyszemélyben Adrian Păunescu. Tehetsége, szónoki készsége, mozgósító ereje, költői vénája vitathatatlan – kár, hogy rossz cél szolgálatába állította.
A román nyelv szeretete, vagy ha úgy tetszik: még bocsánatosnak minősíthető nyelvi nacionalizmusa nyelvi sovinizmussá alacsonyodott. Minden erővel igyekezett megakadályozni a kisebbségi – elsősorban a magyar – nyelvhasználatot a román közéletben, a kisebbségi nyelvek elnyomásával akarta abszolút hatalomra juttatni a többségi nyelvet. Ugyanúgy, ahogyan féktelen hazaimádata is sovinizmusba, magyarellenességbe torkollott. Adrian Păunescu az utóbbi húsz évben minden szinten próbálta megakadályozni a magyar érdekérvényesítést.
Mindebben olyan tettestársakra talált, mint Corneliu Vadim Tudor, George Pruteanu, Ion Lăncrănjan, Romulus Vulpescu – és az Adrian Păunescu által „bezzegmagyarrá” ütött Hajdú Győző, aki ebben a minőségében volt hivatott hitelesíteni mentora „elfogultságtól mentes magyarbarátságát”.
A „romániai woodstock”
A besszarábiai Copăceni községben született 1943-ban, de gyermekkorát az olténiai Bârcában töltötte. 23 évesen lett az Amfiteatru szerkesztője, majd a România liberă főszerkesztő-helyettesévé nevezték ki, 1973–1985 között a Flacăra című hetilapot vezette. Eközben politikai karrierjét sem hanyagolta el: 1996–1988 között az írószövetség KISZ-titkára volt, 1986-ban belépett a kommunista pártba.
Nevét a Flacăra irodalmi kör 1973-ban történt megalakításával tette ismertté: tizenöt éven át járta az országot a körrel. A rendszerint stadionokban megrendezett 1615 előadás, valóságos társadalmi mozgalommá változott. Több mint hatmillió nézője – zömmel fiatal – volt. Meglátszott, hogy az Egyesült Államokban egy éven át tanulmányozta, a tömegmanipuláció mechanizmusait.
A rendezvényeken sok, a művészeti életben később rangot, tekintélyt nyert fiatal tehetség tűnt fel, közöttük Florian Pittiş, Nicu Alifantis, Mircea Vintilă, Marius Dragomir, aminthogy az is tagadhatatlan, hogy a fasisztoid-kommunista sorozattal hatalmas szolgálatot tett a diktátornak, a Ceauşescu által intézményesített nemzeti-kommunizmus legfőbb agitátorává lett. Az előadásokon korántsem az akkoriban oly divatos folkzene volt a főszereplő, hanem a rendszer, legfőképpen pedig annak két mindenható ura: Nicolae és Elena Ceauşescu.
A rendezvénysorozat nem a fiatalok lázadási formája volt – amint azt Păunescu a fordulat után megpróbálta (sajnos, sikerrel) elhitetni a feledékeny román közvéleménnyel – éppen ellenkezőleg: a kommunista propaganda eszközeként szolgált.
Ha már akkor, ifjúkorában nem kerítette volna hatalmába a nagyravágyás, a mérhetetlen gőg, ha nem akart volna Ceauşescu fölé nőni, a Flacăra rendezvénysorozatát sohasem tiltották volna be, ami akár évekkel is késleltethette volna a rendszerváltást. Így azonban, egy hirtelen kitört vihar ürügyén – amikor is a stadionból való fejetlen menekülés közben öt fiatalt tapostak halálra – Ceauşescu véget vetett a „romániai woodstock-nak”.
Păunescu egy év múlva megpróbált „bűnbocsánatot” nyerni: dicshimnuszban énekelte meg a diktátor egyik beszédét, hozzá intézett levelében pedig a fejedelmeket megillető „nagyméltóságod” megszólítással illette Ceauşescut.
Következetesség – a rosszban
Adrian Păunescu nem csak a magyar kisebbségnek tett rosszat – szavakban oly szeretett hazájának és népének is ártott. Nem véletlen, hogy 1989 decemberében csak a bukaresti amerikai nagykövetséget őrző tengerészgyalogosok mentették meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. 1989 után is a múlt embere maradt. Egyetlen erénye volt, hogy nem tagadta meg baloldali eszméit, Ceauşescu iránt érzett csodálatát – már ha erénynek lehet nevezni a rosszhoz való következetes ragaszkodást.
A rendszerváltás után Ceauşescu volt első miniszterelnök-helyettese, Ilie Verdeţ Szocialista Munkapártjába lépett be. A közéletből ugyan pár évig eltűnt, de a kilencvenes évek elején Mihai Tatulici visszhangos tévé-interjút készített vele. Ebben Păunescu akkor még bűnbánóan ledisznózta magát 1989 előtti tetteiért.
Röviddel ezután azonban már a Munkapárt államfő-jelöltjeként indult az 1996. évi választásokon, majd 2008-ig a szociáldemokraták szenátora, tévé-adások gyakori vendége volt, és immár ismét félistennek tekintette magát. Politikusként a „nem adjuk el az országot” jelszó híve, a kapitalizmus, a privatizáció, az európai fölzárkózás ellensége volt.
A kommunizmus bűneit vizsgáló Tismăneanu-bizottság jelentésében egyebek között megállapította róla: „akarva vagy akaratlanul a kommunizmus első éveire jellemző agitációs versek stilisztikai fortélyaihoz folyamodott. (...) Soha nem felejtette el emlékeztetni a látványba belefeledkezőket arra, hogy engedelmességgel és szeretettel tartoznak a Legfőbb Vezetőnek. (...) A vezetőnek tett szolgálataival nélkülözhetetlenné és erőssé tette magát a propaganda hierarchiájában. (...) A propaganda csapdájába csalta a serdülők ártatlan lelkét, robbanó erőiket a gyűlölt rendszer szolgálatába állította”.
A jelentés a modernizációs ideológiát az autochtonizmus gondolatával sajátos módon vegyítő „protokronizmus szószólóinak” sorában említi – többek között Eugen Barbu, Corneliu Vadim Tudor, Ion Lăncrănjan, Dinu Săraru, Mihai Ungheanu Ilie Purcaru mellett – Adrian Păunescut is. Talán van valami jelképes is abban, hogy éppen november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napján temették.
Păunescu földi pályafutása végeztével is hat: halála, temetése most ugyanolyan hisztériát váltott ki országos szinten, mint a diktátort, a kommunizmust dicsőítő rendezvényei, versei annakidején a stadionokban.
Bogdán Tibor, Új Magyar Szó (Bukarest)