Volt egyszer egy iskola
Ahányszor csak idegennek elmeséltem, milyen is volt az a bizonyos iskola, amelyikben a korát messze megelőzve, a ’60-as években érvényesült a kulturális autonómia – mivel egyazon osztályban magyarok, románok az anyanyelvükön, míg a szerbek a választott nyelven tanulhattak –, kételkedve hallgatta.
Talán igaza is volt, mert mai mentalitással, amikor egyre több magyar szülő csakis az állam nyelvén való tanulásban látja gyermeke érvényesülésének a kulcsát, érthetetlenül hangzik az anyanyelvhez való akkori görcsös ragaszkodás. Mert Tornyán egyetlen magyar gyermek sem tanult az állam nyelvén, mégis elsajátítottuk azt, miközben a tanár párhuzamosan feleltette a diákokat, kit magyarul, kit románul. Ugyanúgy magyarázta a leckét is, ezért mindkét nyelven megértettük, ráadásul minden csütörtökön szünetekben, ebéd közben, sőt délután is románul kellett egymással beszélnünk, hogy alaposan megtanuljuk az állam nyelvét. Ha tréfára vettük a belső szabályt, Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött huncutkásan mosolygó, olykor szigorú tekintetével, akár egy-egy atyai nyaklevesével is találkozhattunk. Mert ő tanulásban soha nem tréfált, főként este nem, a másnapi leckék kikérdezésekor. Mielőtt ugyanis elindultunk volna a katolikus templom melletti éjjeli szállásunkra, szívszorongva vártuk a nevelőnőt, Piroska Máriát az igazgatói irodából érkező hírrel: melyik osztályt óhajtja Péter Antal kihallgatni, a házi feladatait ellenőrizni? Sokkal jobban tartottunk az esti számonkéréstől, mint a másnapi feleléstől, ezért tanultunk, segítettük egymást a házi feladatok elkészítésében. Ha túl nehéznek bizonyult a számtanfeladat, együtt próbáltunk megbirkózni vele, vagy idősebb diáktársunkat hívtuk segítségül. Ha valamelyik osztály bentlakói a számonkéréskor „könnyűeknek” találtattak, szégyenüket az egész bentlakás megszenvedte, egy órával mindenkinek tovább kellett tanulnia az újabb meghallgatásig. Órák után, naponta a legnagyobb osztályteremben gyülekezett az egész iskola diáksága, tanári kara, a kiértékelőre. Ennek során az aznap begyűjtött osztályzatok átlagos eredménye alapján lehetett elhódítani a legjobb osztálynak járó vándorzászlócskát, amit másnap délig a katedrán tartva birtokolhatott. A kiértékelőn a diákság előtt felsorakoztatták, megdicsérték az aznapi 10-es osztályzatok birtokosait, pellengérre állították, megdorgálták a szekundásokat. Az emberfiát már a pellengérre állítás félelme is tanulásra sarkallta, megpróbált jobb osztályzatot szerezni. A tanulás és munka mellett rengeteget szerepeltünk, énekeltünk, néptáncoltunk, mert akkoriban a pedagógusok számára nemcsak kötelező, de természetes is volt a kultúrmunka. Életem során soha, sehol nem tapasztaltam annyi törődést, annyi ötletet megtestesülni a tanulásért, a jobb eredményekért, mint Péter Antal iskolájában, ahol talán nem neveltek minden gyermekből zsenit, de mindnyájan megállták, megállják helyüket az életben. Oda tartós útravalóval indulhattunk, hiszen nem csak paprika- és paradicsomszedésen, kukoricatörésen, tűzifa-rakodáson, az új iskola építésén való segédkezésen, hanem az esti számonkéréseken is alaposan megedződve, mindig magunkon érezhettük Péter Antalnak a fémkeretes szemüvege fölött jóságosan ránk mosolygó, huncutkás, olykor szigorú tekintetét, ami önfegyelemre intett. Talán még most, fehér hajjal is magunkon érezzük, ami soha nem engedi elfelednünk: volt egyszer egy iskola, ahol a tornyai, a nagyvarjasi, a szederháti, a kisvarjasi diákok és szüleik egy pillanatig sem vonták kétségbe az anyanyelven való tanulás, érvényesülés elsőrendűségét, az életre történő nevelésben játszott nélkülözhetetlen szerepét. Manapság azonban szívszorongva kérdezhetjük: hova lett az a bizonyos iskola, hiszen Tornyán kihunyt az anyanyelvű oktatás utolsó szikrája is. Egykori iskolánk azonban elnyűhetetlen szálakkal köt össze bennünket, tornyai véndiákokat. A szívünkben hordozzuk, ahol addig él, amíg létezünk, és az anyanyelvű kultúránk e sajátos végvárának az emlékét az utódainkban is éltetjük.
Balta János véndiák
Nyugati Jelen (Arad)