Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Piros Dénes
9 tétel
2014. július 4.
Jubileumi, századik Szövétnek
„A Szövétnek 100. száma mögött bő 16 év, egy fél emberöltő húzódik meg. És még annyi minden… és annyi ’Mindenki’! Lelkes olvasók, fáradhatatlan terjesztők, nagyvonalú támogatók, önzetlen szerzők, fotózók, szerkesztők, figyelmes lektorok és tördelők. (…) hálás vagyok, hogy valamilyen formában magamat is közéjük sorolhattam” – írja az aradi kulturális szemle jubileumi számában a folyóirat alapító szerkesztője, Réhon József.
1997 decemberében jelent meg az első szám, az aradi gyökerű, kölni és budapesti pillérű Alma Mater Alapítvány anyagi támogatásával, és biztosan nem tudott volna fennmaradni, ha a nyomdai költségeket lelkes alapítványi tagok nem tudják összehozni. Az önzetlen szerkesztők, szerzők és minden más közreműködő pedig nem honoráriumért dolgoznak – hanem azért, hogy Arad megmaradt és innen elszármazott magyarsága számára egy jó színvonalú, értékeket őrző, teremtő, dokumentumként is helytálló folyóirattal szolgáljanak, amelyet élvezettel és haszonnal forgat az olvasó. Amint a jubileumi számot is, amelyben a három eddigi szerkesztő összegző vallomása mellett Sarusi Mihály, Puskel Péter, Ruja Ildikó, Piroska Katalin, Horváth Csaba, Juhász Béla, dr. Vajda Sándor, Móré-Sághi Annamária, Piros Dénes, Makai Zoltán érdekes írásait olvashatjuk, Matekovits Mihály pedig Czeglédy Józseftől, Vadász Ernő Heinrich Tamástól búcsúzik. És ne feledkezzünk meg Lészay Béláról, aki nemcsak hogy korrektorként a hibákat gyomlálja rendszeresen, de a lapszámokból emlékezetem szerint egyszer se hiányzott keresztrejtvényeket is elkészíti, éppen aktuális témával.
A jubileumi szám kapcsán néhány szót a szemle szerkesztőiről.
Réhon József után a (csak képletes) szerkesztői székbe Ilona János tanár ült, s társszerkesztőként dr. Pálfy Sándor szegődött mellé egy ideig. Tőlük Ujj János vette át a karmesteri feladatokat, amelyeket most, a századik szám után, másnak ad át. „Hivatalosan” még nincs új szerkesztő – a 100. számból legalábbis csak az eddigi távozása derül ki, „jól értesült körök” azonban tudják, hogy a Szövétnek irányítását Juhász Béla tanár veszi át.
Az eddigieknek köszönet és elismerés áldozatos, sok időt igénylő és stresszel járó munkájukért (hogy milyen a szerkesztő élete, csak az tudhatja igazán, aki próbálta), a következőnek pedig sok sikert és kitartást!
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)
„A Szövétnek 100. száma mögött bő 16 év, egy fél emberöltő húzódik meg. És még annyi minden… és annyi ’Mindenki’! Lelkes olvasók, fáradhatatlan terjesztők, nagyvonalú támogatók, önzetlen szerzők, fotózók, szerkesztők, figyelmes lektorok és tördelők. (…) hálás vagyok, hogy valamilyen formában magamat is közéjük sorolhattam” – írja az aradi kulturális szemle jubileumi számában a folyóirat alapító szerkesztője, Réhon József.
1997 decemberében jelent meg az első szám, az aradi gyökerű, kölni és budapesti pillérű Alma Mater Alapítvány anyagi támogatásával, és biztosan nem tudott volna fennmaradni, ha a nyomdai költségeket lelkes alapítványi tagok nem tudják összehozni. Az önzetlen szerkesztők, szerzők és minden más közreműködő pedig nem honoráriumért dolgoznak – hanem azért, hogy Arad megmaradt és innen elszármazott magyarsága számára egy jó színvonalú, értékeket őrző, teremtő, dokumentumként is helytálló folyóirattal szolgáljanak, amelyet élvezettel és haszonnal forgat az olvasó. Amint a jubileumi számot is, amelyben a három eddigi szerkesztő összegző vallomása mellett Sarusi Mihály, Puskel Péter, Ruja Ildikó, Piroska Katalin, Horváth Csaba, Juhász Béla, dr. Vajda Sándor, Móré-Sághi Annamária, Piros Dénes, Makai Zoltán érdekes írásait olvashatjuk, Matekovits Mihály pedig Czeglédy Józseftől, Vadász Ernő Heinrich Tamástól búcsúzik. És ne feledkezzünk meg Lészay Béláról, aki nemcsak hogy korrektorként a hibákat gyomlálja rendszeresen, de a lapszámokból emlékezetem szerint egyszer se hiányzott keresztrejtvényeket is elkészíti, éppen aktuális témával.
A jubileumi szám kapcsán néhány szót a szemle szerkesztőiről.
Réhon József után a (csak képletes) szerkesztői székbe Ilona János tanár ült, s társszerkesztőként dr. Pálfy Sándor szegődött mellé egy ideig. Tőlük Ujj János vette át a karmesteri feladatokat, amelyeket most, a századik szám után, másnak ad át. „Hivatalosan” még nincs új szerkesztő – a 100. számból legalábbis csak az eddigi távozása derül ki, „jól értesült körök” azonban tudják, hogy a Szövétnek irányítását Juhász Béla tanár veszi át.
Az eddigieknek köszönet és elismerés áldozatos, sok időt igénylő és stresszel járó munkájukért (hogy milyen a szerkesztő élete, csak az tudhatja igazán, aki próbálta), a következőnek pedig sok sikert és kitartást!
Jámbor Gyula, Nyugati Jelen (Arad)
2015. szeptember 7.
Szövétnek, 2015 augusztus
A macska rúgja meg
Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok.
Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk.
Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről.
Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”.
Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
A macska rúgja meg
Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok.
Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk.
Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről.
Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”.
Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 16.
Adventi Szövétnek
Adventi időben, december közepére jelent meg az aradi Szövétnek kulturális szemle legújabb száma. Gazdag tartalommal, sok jó és érdekes olvasnivalóval.
A közelgő ünnepet köszönti a főszerkesztő Juhász Béla Csodaváráscímű írása, amelyet, ha megszívlelnénk, soha nem lennénk irigyek egymásra. Az intés a jövő és azután következő esztendőkre is érvényes.
A mondjuk így: „irodalmi” blokkban Gál Z. Csaba, Brittich Erzsébet, Szabó Péter, Juhász Béla, Radnai István, Regéczy Szabina Perle kimondottan szépirodalmi jellegű írásai olvashatók, Ódry Mária Csernyánszky Judit képeiről, Ujj János Brauch Magda legújabb könyvének bemutatójáról és az Irodalmi Jelen-díjak kiosztásáról cikkezik. Olvashatjuk Tatár Etelka egykori aradi magyartanár Chigagói levelét Bartók emlékezetéről, folytatódik Nótáros Lajos Arad maradsorozata. Dr. Vajda Sándor most indult sorozata dr. Réthy László tudós akadémikusról, alias Lőwy Árpád pajzán költőről igen érdekesnek ígérkezik. Vajda Anna Noémi Csákányi Esztert, a neves színésznőt szólaltatja meg. A Hitélet ezúttal gazdag rovatában ft. Szilvágyi Zsolt a Véndiák kérdései, Blazovich László Karácsony előtt, Matekovits Mihály Éjféli misec. írásait olvashatjuk. Ez utóbbiból egy érdekes adat: felszentelése óta az aradi minorita templomban csupán kétszer, 1944-ben és 1989-ben nem tartottak éjféli misét.
Puskel Péter helytörténész, mint minden alkalommal, ezúttal is értékes adatokkal egészíti ki az aradi lokálpatrióta ismereteit: megtudjuk, például, hogy az egykori aradi autógyár kapuján összesen 800-nál több, különböző rendeltetésű kocsi gördült ki.
Arad vendége volt a közelmúltban Sarusi Mihály. Pataky Lehel Zsolt rövid ismertetőt közül az Illyés Gyula-díjas alkotóról, a szerkesztő pedig a Népi vallásosság Kisiratosonc. írását közli. A helytörténet rovatban olvasható még Piroska Katalin Gyermekelőadások a múlt századból Aradon c. írása.
A neves szegedi történészprofesszor, Blazovich László ezúttal egykori barátjára emlékezik Bánságtörténet és településtörténet Kovách Géza munkásságában címmel. Dr. Kovách Géza most, december 22-én lenne 90 esztendős.
Az Oktatás rovat számára ezúttal az Ezüstgyopár-díjak átadása szolgáltatott apropót: Szívós Helén és lánya, Péter (Szívós) Dalma (Kiss Anna), valamint Ilona János laudációját (Matekovits Mihály) jelenteti meg a lap, Sipos Szilárd pedig a magyar nyelv Csiky Gergely Főgimnáziumban megtartott napjáról ír.
Figyelmet érdemel a Memoár rovat Albert Ferenc, dr. Perneki-Simonsits Edit, Mandl Marietta, Piros Dénes és Móré-Sághi Annamária írásaival.
És persze van humor is, Piroska István révén (Mi kacagtatta meg Jézuskát, és gondolom, a Göltségjetyzék,egy sváb restauráló magyarul írott költségjegyzéke is az ő számlájára írható), van két vers Grosz Lászlótól (Válságos idők, A jampec). Aztán van Kövér Péter, s ahol ő van, ott szellemes és vaskos humorban biztosan nincs hiány. Ezúttal Flautus. A büdös életbe…! című írásával remekel. Még jó, hogy a nyomtatott írásnak nincs szaga.
Nyugati Jelen (Arad)
Adventi időben, december közepére jelent meg az aradi Szövétnek kulturális szemle legújabb száma. Gazdag tartalommal, sok jó és érdekes olvasnivalóval.
A közelgő ünnepet köszönti a főszerkesztő Juhász Béla Csodaváráscímű írása, amelyet, ha megszívlelnénk, soha nem lennénk irigyek egymásra. Az intés a jövő és azután következő esztendőkre is érvényes.
A mondjuk így: „irodalmi” blokkban Gál Z. Csaba, Brittich Erzsébet, Szabó Péter, Juhász Béla, Radnai István, Regéczy Szabina Perle kimondottan szépirodalmi jellegű írásai olvashatók, Ódry Mária Csernyánszky Judit képeiről, Ujj János Brauch Magda legújabb könyvének bemutatójáról és az Irodalmi Jelen-díjak kiosztásáról cikkezik. Olvashatjuk Tatár Etelka egykori aradi magyartanár Chigagói levelét Bartók emlékezetéről, folytatódik Nótáros Lajos Arad maradsorozata. Dr. Vajda Sándor most indult sorozata dr. Réthy László tudós akadémikusról, alias Lőwy Árpád pajzán költőről igen érdekesnek ígérkezik. Vajda Anna Noémi Csákányi Esztert, a neves színésznőt szólaltatja meg. A Hitélet ezúttal gazdag rovatában ft. Szilvágyi Zsolt a Véndiák kérdései, Blazovich László Karácsony előtt, Matekovits Mihály Éjféli misec. írásait olvashatjuk. Ez utóbbiból egy érdekes adat: felszentelése óta az aradi minorita templomban csupán kétszer, 1944-ben és 1989-ben nem tartottak éjféli misét.
Puskel Péter helytörténész, mint minden alkalommal, ezúttal is értékes adatokkal egészíti ki az aradi lokálpatrióta ismereteit: megtudjuk, például, hogy az egykori aradi autógyár kapuján összesen 800-nál több, különböző rendeltetésű kocsi gördült ki.
Arad vendége volt a közelmúltban Sarusi Mihály. Pataky Lehel Zsolt rövid ismertetőt közül az Illyés Gyula-díjas alkotóról, a szerkesztő pedig a Népi vallásosság Kisiratosonc. írását közli. A helytörténet rovatban olvasható még Piroska Katalin Gyermekelőadások a múlt századból Aradon c. írása.
A neves szegedi történészprofesszor, Blazovich László ezúttal egykori barátjára emlékezik Bánságtörténet és településtörténet Kovách Géza munkásságában címmel. Dr. Kovách Géza most, december 22-én lenne 90 esztendős.
Az Oktatás rovat számára ezúttal az Ezüstgyopár-díjak átadása szolgáltatott apropót: Szívós Helén és lánya, Péter (Szívós) Dalma (Kiss Anna), valamint Ilona János laudációját (Matekovits Mihály) jelenteti meg a lap, Sipos Szilárd pedig a magyar nyelv Csiky Gergely Főgimnáziumban megtartott napjáról ír.
Figyelmet érdemel a Memoár rovat Albert Ferenc, dr. Perneki-Simonsits Edit, Mandl Marietta, Piros Dénes és Móré-Sághi Annamária írásaival.
És persze van humor is, Piroska István révén (Mi kacagtatta meg Jézuskát, és gondolom, a Göltségjetyzék,egy sváb restauráló magyarul írott költségjegyzéke is az ő számlájára írható), van két vers Grosz Lászlótól (Válságos idők, A jampec). Aztán van Kövér Péter, s ahol ő van, ott szellemes és vaskos humorban biztosan nincs hiány. Ezúttal Flautus. A büdös életbe…! című írásával remekel. Még jó, hogy a nyomtatott írásnak nincs szaga.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 19.
Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 22.
Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (II.)
– A ’60-as éveket milyen események fémjelezték?– Két nősülés: az első rövidebb életű volt, sikertelen, a második tovább tartott; jövőre ünnepeljük az aranylakodalmat. – A sport teljesen kimaradt az életéből?– A ’60-as évek végén a Reinhardt–Dumitrescu edzőpáros vezetésével feléledt az UTA focicsapata. Hoztak jó, fiatal játékosokat, többen egykori tanítványaim: Domide, Șchiopu, Sima. Meg a többiek: Pozsonyi, Leretter, Kun II. Attila. Megnyertek két bajnokságot, jöttek a nemzetközi kupaszereplések, kiverték a Feyenoordot... Én fogadtam Bukarestben a bírókat, akik a nemzetközi meccsekre jöttek, mindig eltöltöttem velük egy-két napot.– Milyen minőségben? – Az UTA klub képviselőjeként. Tudtam németül, franciául. Próbáltam kicsit puhítani a játékvezetőket. ’72-ben elvittek magukkal jutalomként Svédországba –fordítani. – Közben tanított, ugye?– Igen, az iskolában. És magánórákat is tartottam, keményen.– Akkor még divatban voltak a magánórák kémiából. Ami viszont érdekesebb: most következik Marokkó! Az volt a nagy szám!– Oda hogy jutott ki?– Románia és Marokkó között kötöttek egy kulturális szerződést; orvosokat és tanárokat küldtek ki. Dollárban kifejezve ragyogó szerződés volt. Én, aki szerettem utazni, azonnal jelentkeztem. ’74-ben mentünk ki nejemmel. Négy évig maradtunk. – Kellett vizsgázni?– Egy kis beszélgetés volt itt Aradon a marokkóiakkal, franciául. Megkötöttük a szerződést. És az országból ötszáz tanár kirepült Marokkóba, II. Hasszán király országába. – Aradról hányan mentek?– Legalább 7-8-an.– Nem volt nehéz franciául tanítani?– Nagyon jól beszéltem a nyelvet. A háború idején jártam német és francia magánórákra. Tudták a szüleim, hogy minél több nyelvet ismerek, annál értékesebb ember vagyok. – Nem volt túl sok az a négy év?– Feleségem hazajött két év után. A legjobban Casablancában éreztem magam… Mielőtt kimentünk volna, két repülőtábornok puccsot szervezett a király ellen. Egy Boeing 727-es repülőgéppel ment hazafelé a király, amikor Marokkó felett vadászgépek támadtak II. Hasszán gépére. Gépfegyverezni kezdték a királyi repülőgépet. Óriási szerencsével, valahogy sikerült elvergődniük Rabatba. Kiderült, hogy a puccs szervezője a belügyminiszter volt. Letartóztatták, és nyilvánosan kivégezték. A tévé is közvetítette a kivégzést… Ezek után kerültünk mi oda, Marokkóba. Addigra II. Hasszán erősen megszilárdította a hatalmát, Marokkó komoly, stabil ország lett.– Biztosan sok érdekes tapasztalattal jött haza onnan. – Bejártuk az egész országot, megismertük az ottani tanügyet. Francia rendszerben tanítottunk. Az érettségi majdnem ugyanúgy folyt, mint annak idején nálunk: nyolc tantárgyból vizsgáztak, de nem volt szóbeli. Más városokból jöttek a felvigyázó tanárok. Utána összeszedték a dolgozatokat, zsákokba rakták és elküldték a fővárosba, ahol idegen bizottság javította ki azokat. Nem volt lehetőség csalásra. Két hét után az újságban közölték az eredményeket. Általában a jelentkezők 20%-a ment át. Hihetetlen, hogy az akkori „elmaradt” Marokkóban ilyen szigorú érettségi volt… És évente csak egyszer lehetett vizsgára jelentkezni. – Amikor ’78-ban visszajött az országba, mi várta a hazai tanügyben?– Döbbenten szembesültem azzal, ahogy folytak a vizsgák, ahogy segítették a vizsgázókat a felvigyázó tanárok, a szóbelin mindenkinek át kellett mennie... Annál nagyobb elismerést kapott egy líceum, minél kevesebb bukottja volt. Számomra nevetséges volt ez a hórukk-rendszer. A fő cél az volt, hogy mindenkinek diplomája legyen. Nem számított, mit ér az érettségi diploma. Úgy tudom, hogy írással is foglalkozott, foglalkozik.– A hatvanas években sokáig vezettem a Vörös Lobogó sportrovatát. Később is közöltem sok sporttémájú cikket és visszaemlékezéseket. Megírtam és kiadtam 1999-ben egy könyvet: Maros-parti nyarak címmel. Az aradi tenisz és evezés története. Ezek nyári sportok, és a Maros partján voltak a teniszpályák, meg az evezősklubok is. – Van még sok barátja?– Az egész világon voltak barátaim: itthon, Budapesten, Izraelben, Németországban... De sajnos barátaim, ismerőseim nagy részét már eltemettem. Tavaly Budapesten, a Farkasréti temetőben elbúcsúztattuk szépen utolsó rokonomat, unokabátyámat is. Hárman voltunk a temetésen: a katolikus pap, a házfelügyelő és én. Az unokabátyám nagy tudású, de magányos ember volt... Ahogy álltam ott tavaly novemberben a temetőben, eszembe jutott családunk története és a magyar történelem. Családunkban női ágon volt hat lány és egy fiú. Anyámnak öt lánytestvére volt. Az egyetlen fiú tizenkilenc évesen elesett az első világháborúban. Maradt a hat lány. Ezeknek összesen két gyerekük született. Kettő! Apai vonalon három fiútestvér volt, egy gyereke lett a három fiúnak. Tehát a családból kilenc személynek három gyereke született. Ez megmagyarázza a magyarság állandó fogyását, megmagyarázza a Trianon utáni helyzetet, és megmagyarázza azt is, amit régebben egy történész mondott: „Erdély elvesztésének fő tényezői a magyar anyák voltak, mert kevés gyereket szültek.”– Élnek még barátai Aradon?– Vadász Ernő, Réhon Jocó, akikkel együtt töltöttem fiatalságomat. Mindig társaslény voltam, nagy társasági életet éltünk. Ez nagyon hiányzik... A baráti társaság nagyon hiányzik... Aki sokáig él, az szép lassan egyedül marad. Meg tudná mondani, melyek azok a pillanatok, amelyek a legmarkánsabban meghatározták az életét? Gondolkozott ezen? Emlékszik ilyen pillanatokra?– Apámnak az volt az elképzelése, hogy kimenjek Németországba, ott tanuljak, és jöjjek vissza a báró gyárába textilmérnökként – Neuman báró rengeteg külföldi szakemberrel dolgozott. Ezt a tervet keresztülhúzta a II. világháború, nem lett belőle semmi. Bennem megmaradt egy olyan érzés, hogy innen el kellene menni. Mint ahogy annyian elmentek. Számtalan alkalmam lett volna rá. Nyelveket tudtam, diplomám volt... Valami mindig visszatartott. Tulajdonképpen, én Aradon is jól éreztem magam, jól éltem, nem voltak problémáim, volt jó állásom, autóm, utaztam jobbra-balra, rengeteg barátom volt, élt özvegy édesanyám... Többször külföldön maradhattam volna. De valahogy mindig visszajöttem. Ha kint maradok, anyagilag valószínűleg még jobban éltem volna, biztosan érdekesebb, más életem lett volna. De őszintén megmondom, nem sajnálom, hogy itt maradtam. Annyi szép emlékem van, olyan kellemes életem volt és van, hogy egyszerűen nem sajnálhatom azt, hogy nem mentem el. – Szeretne-e hozzátenni még valamit ahhoz, amit eddig elmondott?– A ’80-as évekről nem sokat beszéltünk, de az elég sötét periódus, ronda tíz év volt… A ’89-es változás idején a 2-es Ipari Líceumban tanítottam. Két héttel az események után az iskolában demokratikus igazgatóválasztást tartottak. Mindenki ott volt, a szakácsnőtől kezdve a portásokig, a mesterek, a mérnökök, a tanárok… százhúsz ember. És engem megválasztottak aligazgatónak. Felálltam és mondtam a kollégáknak, hogy aznap töltöttem be a 60. születésnapomat, válasszanak fiatalabbat. Hiába. Megválasztottak s két évre elvállaltam. Aztán ’92-ben, majdnem 63 éves koromban bezárult a kör, és nyugdíjba vonultam.– Következett a „nagy pihenés” ideje. Mivel teltek azok az évek?– Visszajött Frankfurtból egy barátom, szüksége volt egy bizalmi emberre. Mellé szegődtem, és évekig elektronikai cikkek forgalmazásával foglalkoztam. Hasznos, érdekes aktivitás volt. Ezzel párhuzamosan személyem fémjelzi a DHL, az amerikai repülőposta aradi bevezetését. Ezenkívül tolmácsoltam, idegenvezetéssel foglalkoztam, elkezdtem írni a könyvemet. Aztán kezdtek jelentkezni a régi barátok, főleg az izraeliek, akik szüleik elkobzott vagyonának visszaszerzéséért küzdöttek. Egy ügyvéd barátom segítségével részt vettem a restitúciós perek megszervezésében. Csomó ház, lakás visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. Sok embert tettünk boldoggá. Keveset mesélt eddig családjáról.– Lányaim Németországban élnek. Négy unokám van. A legkisebb most első elemista. Állandóan jártunk hozzájuk a feleségemmel, bébiszitter minőségben, felváltva. – Itthon sem unatkozott.– Jött az a nagy év, 2013, amikor a 65 éves érettségi találkozónkat rendeztük. Egyedülálló, rendkívül érdekes esemény; addig még nem volt ilyen Aradon. Összesen tizenöt érettségi találkozót szerveztünk együtt egy kolléganőmmel. Ugyanabban az évben volt a 60 éves egyetemi találkozóm Kolozsváron, a Bolyain. Megjelent egy tanárunk is, 95 évesen. Mellettem ült, nagy Fradi-drukker volt, tudta, hogy nekem kapcsolatom van a sporttal, megkérdezte: „Dinikém, a Fradi létezik még?” „Igen – mondtam –, csak elfelejtettek futballozni.”Ugyanebben az évben felvettem a magyar állampolgárságot. Kizárólag lelki meggondolásból. Szegeden történt az ünnepélyes eskütétel. Édesanyám és édesapám magyar állampolgárok voltak. Aradon született mindkettő, a római katolikus templomban esküdtek 1927-ben. Trianon után családom fele átment Budapestre. Ez az aktus nekem leírhatatlan lelki megnyugvást hozott. 2015-ben kerek évfordulót ült a Piros család.– Januárban töltöttem be a 85-öt. – Egészségileg…?– Remélem, hogy még egészséges vagyok. Nagyon keveset voltam beteg. Ha az orvosok belőlem éltek volna, nagyon sok kórházat be kellett volna zárni…– Eltervezett kérdéseim között szerepel: viszonya a nőkhöz? Azért gondoltam erre, mert a szűk családban egy feleség és két leány veszi körül. – Elmondhatom, hogy különböző más hölgyeknek a társaságát sem vettem soha rossznéven. Ez az egyik gyengém volt. Megmondom őszintén: legkellemesebb élménye az embernek, amikor tetszik egy nő, a társasága, nézi őt, beszélgetnek, s lassan kialakul a kapcsolat. Engem érdekelt a dolog, foglalkoztatott. – Úgy látom, hogy állandó optimizmus vezeti, és rendkívül derűs a hangulata.– Sohasem aggódtam, sohasem gondoltam rosszra, mindig a dolgok jó oldalát néztem, örök életemben a kompromisszumok embere voltam, nem voltak konfliktusaim a munkahelyen, baráti körben, mindig békülékeny voltam, alkalmazkodó.– Hobbija van-e? – A hobbijaim megmaradtak: az olvasás, a könyv. Ha választanom kell a tévé és a könyv között, gondolkozás nélkül a könyvhöz nyúlok. Imádom a zenét, mindenekelőtt az amerikai jazzt és az operettet.– Játszik-e valamilyen hangszeren?– Zongorázom. De nem komolyzenét.– Kedvenc írója?– Legjobban az angol irodalmat szeretem. Fiatalon rengeteg detektívregényt is olvastam.– Tévét nézni szokott-e?– Jobban szeretem a rádiót. Rengeteget rádiózom. Annyira leköt a budapesti rádió műsora, mint semmi más. Megszoktam. Reggel, ahogy kinyitom a szemem, bekapcsolom. Fél nyolckor már tisztában vagyok a világ eseményeivel. Szerencsés embernek tartja magát?– Megmondom őszintén: nagyon szerencsésnek. Az életemben nem voltak megrázó, drámai események… Kivéve egyet: 2004-ben nagyobbik lányom férje autóbalesetben meghalt. Szörnyű tragédia volt. Épp Németországban tartózkodtam. A vejem tehetséges mérnök volt, egy amerikai cégnél dolgozott menedzserként. Egy éjjel épp a hannoveri világkiállításra ment a cég részéről. Fáradt volt, esett az eső, elaludt a volánnál. Szörnyű sokk, amikor éjjel jön a rendőrség, és hozzák a hírt.Ezt leszámítva, mondhatom, hogy szép nyugodtan átsétáltam az életen. – Reggel hány óráig szeret aludni? – Mindig korán keltem. Most is. Hat óra után, fél hétkor ébredek. Viszont kora délután mindennap alszom egy órát. Az engem megnyugtat és feldob. Este sem fekszem le korán; nem mondhatom, hogy elpazaroltam az életem az alvással. – Januárban lesz 86 éves. Adja magát a kérdés: Mi a hosszú élet titka?– Ezt már többen kérdezték, a diákjaim is. Akkor azt mondtam, szerintem öt tényező befolyásolta döntő módon az életemet: 1. Sohasem dohányoztam, nem ittam erős szeszes italokat és a kávét is elkerültem, bár ez utóbbi nem meghatározó. 2. Racionális étkezés. Mindig úgy kelek fel az asztaltól, hogy még nyugodtan tovább ehetnék, mindig éhesen. Én állandóan éhes vagyok. Ide tartozik a racionális testsúly megtartása. Ötven éve 72 kiló vagyok. 3. Az állandó aktivitás. Az egyetem befejezésétől, 60 éve, állandóan dolgoztam. Sok mindent csináltam. 4. Mindig igyekeztem alkalmazkodni, hajlottam a kompromisszumokra, igyekeztem jó viszonyban lenni az emberekkel. A baráti kapcsolatok, a biztos családi háttér, meg az, hogy mindig érdekelt minden: politika, sport, a világ… 5. A sport. Nem csak sportolni, hanem sportolói közegben lenni. A sport, a klubokon belüli kapcsolatok rendkívül fontos tényezők az ember életében, egészségi és lelki szempontból is.– Ilyen egyszerű?– A diákjaimnak mindig mondtam: „Fiúk, tanuljatok, képezzétek magatokat, és soha ne kerüljétek el a lányok társaságát! Mert egy lány, egy nő az ember életében rendkívül megnyugtató és stimuláló érzést teremt.” És meggyőződésem, hogy ez is hozzájárul az ember egészségének megtartásához. Végül, még két szubjektív tényező: a genetika, vagyis miből gyúrták a mamát, a papát, a családot. És – megvallom – nem árt, ha az embert elkíséri… egy kis szerencse!– Isten éltesse még nagyon sokáig!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2016. március 1.
Miről ír a legújabb Szövétnek?
Megjelent az Aradi Kulturális Szemle XX. évfolyamának I., azaz 2016. februári száma. Mint megszokhattuk, ezúttal is kellemes és tanulságos, de akármelyik kategóriában színvonalas olvasmányokkal.
Szokás szerint az első oldalakon líra: a József Attila-díjas Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ódry Mária, Andrényi Lajos versei. Fekete Réka a Salento… emlék c. nagyon szép és ugyancsak lírai kisprózával jelentkezik. (A város egyébként Olaszországban van – szerk.) Nótáros Lajos Arad marad nagyszerű sorozata immáron a hetedik résznél tart, az egykoron aradi Tatár Etelka magyartanár Chicagóból küldött (Énekeljünk együtt! címmel) tudósítást. Ha nem olvasnánk, nem is tudnánk, hogy „a világ túlsó szélén” még ápolják az odaszármazottak a magyar népdalt és kultúrát. Dr. Vajda Sándor cikke (Dr. Réthy László, tudós akadémikus, alias Lőwy Árpád pajzán költő II.) időben távolabbi, de térben közelebbi témáról ír. Aki olvasott bár 2-3 pajzán Lőwy-verset, annak aligha kell bizonygatni: a tudós akadémikus „disznólkodó” bár, de ötlettel teli, ragyogó humorú kiváló költő volt: Toldi c. (átírt), állítólag nevéhez fűződő alkotása (szerintem) remekmű a maga műfajában. Itt csak a cikk végszóját idézem: „Azért csak annyit mondok, ifjú népem / Disznólkodni szabad – de csakis szépen”.
Örömmel fedezem fel újra, hogy a Szövétnekben hosszú ideje „megátalkodott” volt (azóta elszármazott) aradiak publikálnak, közöttük Szabó István (most: Egy különleges nagyasszony sírja a körösháti temetőben), Piroska Katalin (Színlapi ritkaságok Aradon az 1920-as években) és Piroska István (Furcsa történetek az aradi háremek életéből), dr. Perneky-Simonits István (Milyen volt orvosnak lenni?), Kövér Péter (Gagarin gatyája… vagy mi a kő) – és a természetesen mostani aradiak: Juhász Béla főszerkesztő, Réhon József (őt kétlakisága miatt nem is tudom, hová soroljam), Ujj János, Puskel Péter, Piros Dénes, Móré-Sághi Annamária, Ilona János (aki kimaradt, attól elnézést kérek – egy-két névről magam se tudom, hova soroljam). Nélkülük nem állna össze ez a jövőnek is, dokumentumként is szolgáló kiadvány, amely minden számával néhány órányi tartalmas szórakozást szolgáltat a nem csak aradi olvasónak.
-r- a. Nyugati Jelen (Arad)
Megjelent az Aradi Kulturális Szemle XX. évfolyamának I., azaz 2016. februári száma. Mint megszokhattuk, ezúttal is kellemes és tanulságos, de akármelyik kategóriában színvonalas olvasmányokkal.
Szokás szerint az első oldalakon líra: a József Attila-díjas Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ódry Mária, Andrényi Lajos versei. Fekete Réka a Salento… emlék c. nagyon szép és ugyancsak lírai kisprózával jelentkezik. (A város egyébként Olaszországban van – szerk.) Nótáros Lajos Arad marad nagyszerű sorozata immáron a hetedik résznél tart, az egykoron aradi Tatár Etelka magyartanár Chicagóból küldött (Énekeljünk együtt! címmel) tudósítást. Ha nem olvasnánk, nem is tudnánk, hogy „a világ túlsó szélén” még ápolják az odaszármazottak a magyar népdalt és kultúrát. Dr. Vajda Sándor cikke (Dr. Réthy László, tudós akadémikus, alias Lőwy Árpád pajzán költő II.) időben távolabbi, de térben közelebbi témáról ír. Aki olvasott bár 2-3 pajzán Lőwy-verset, annak aligha kell bizonygatni: a tudós akadémikus „disznólkodó” bár, de ötlettel teli, ragyogó humorú kiváló költő volt: Toldi c. (átírt), állítólag nevéhez fűződő alkotása (szerintem) remekmű a maga műfajában. Itt csak a cikk végszóját idézem: „Azért csak annyit mondok, ifjú népem / Disznólkodni szabad – de csakis szépen”.
Örömmel fedezem fel újra, hogy a Szövétnekben hosszú ideje „megátalkodott” volt (azóta elszármazott) aradiak publikálnak, közöttük Szabó István (most: Egy különleges nagyasszony sírja a körösháti temetőben), Piroska Katalin (Színlapi ritkaságok Aradon az 1920-as években) és Piroska István (Furcsa történetek az aradi háremek életéből), dr. Perneky-Simonits István (Milyen volt orvosnak lenni?), Kövér Péter (Gagarin gatyája… vagy mi a kő) – és a természetesen mostani aradiak: Juhász Béla főszerkesztő, Réhon József (őt kétlakisága miatt nem is tudom, hová soroljam), Ujj János, Puskel Péter, Piros Dénes, Móré-Sághi Annamária, Ilona János (aki kimaradt, attól elnézést kérek – egy-két névről magam se tudom, hova soroljam). Nélkülük nem állna össze ez a jövőnek is, dokumentumként is szolgáló kiadvány, amely minden számával néhány órányi tartalmas szórakozást szolgáltat a nem csak aradi olvasónak.
-r- a. Nyugati Jelen (Arad)
2016. április 20.
Szövétnek, száztizenegy, április
A címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló.
Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban.
Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be.
És hát természetesen az irodalom.
A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni.
-r -a
Nyugati Jelen (Arad)
A címbeli 111 azt jelenti, ennyi számhoz ért el az aradi Szövétnek. Minthogy nem napi- vagy hetilapról van szó, a szám tekintélyt parancsoló.
Juhász Béla főszerkesztő Április c. kis vezércikkében azt olvasom: „Elsején átejt valaki. Jót nevetünk. Egész évben átejtenek. Mosolyogni sem tudok.” A Szövétnek azonban nem ejt át, hozza szokásos formáját, jó cikkeit, verseit, beszámolóit, tanulmányait. Akaratlanul is arra gondolok: valamikor jó forrás lesz arra, hogy Arad kulturális és iskolai eseményeiből, történéseiből gazdag ízelítőt kapjon az, aki nem élt ebben a korban.
Matekovits János arról ír, hogy Arad alpolgármestere megkapta a Kötő József-díjat. Minthogy laudációról van szó, nem kerülhetett bele, hogy elsőként az országban – pedig ez se mellékes. Dr. Vajda Sándor Petőfi kevéssé ismert Zoltán fiának rövid életéről nyújt számomra sok ismeretlen elemet tartalmazó képet (mint kiderül: hatalmas bibliográfiából dolgozott), Réhon József a 75. életévét nemrég betöltött Csanádi János magyartanárt, értékes könyvek szerzőjét méltatja (csatlakozik hozzá Fülöp Ferencné). Brittich Erzsébet Simonyifalva alapításáról ír lírával átszőtten, és a jövőben való bizakodással, Penke Botond professzor Az öregedés és az Alzheimer-kór c. érdekes sorozatát folytatja. Nem hiányzik a sport sem, persze nem a napi történések szintjén: a mostani számban egy volt híres aradi származású sportolótól, Killik Lászlótól vesz búcsút Piros Dénes, Pálfi Kinga pedig az egykori olimpikonnál, Veres Károlynál tett látogatásáról számol be.
És hát természetesen az irodalom.
A költészet a nemrég magas magyar állami kitüntetést kapott Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Ódry Mária, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ioan Dehelean révén szerepel – a hátsó borítólapon pedig egy Weöres Sándor-vers található. Prózát közöl (igen jó félperceseket) Juhász Béla, a Memoár rovatban Móré-Sághi Annamária, a kisiskolás (!), mesével jelentkező Almási Dorka, Regéczy Éva, Radnai István és hát Sarusi Mihály a 2009–2013 közötti Szalbek-Iratosról, ami szépirodalmi igénnyel született igen érdekes falurajz, egy régebbi folytatása. Puskel Péter az aradi „vörös kakasok” (tűzvészek) történetére tekint vissza, Rudolf Ágnes tanárnő egy tapasztalatcsere céljából tett törökországi látogatásra, Tatár Etelka Chicagóból egy ottani magyar kulturális összejövetelről számol be. Ha mindezekhez hozzávesszük Nótáros Lajos sok szám óta menő sorozatát, Kövér Péter áprilisi számból sem hiányzó humoros írását, Siska-Szabó Zoltán és Breznay András képzőművészeti témájú cikkeit, remélem, semmit se hagytam ki az áprilisi számból, amelyet érdemes elejétől a végéig elolvasni.
-r -a
Nyugati Jelen (Arad)
2016. november 4.
Az októberi Szövétnek – őszi délutánok szívet melengető, derűs olvasmánya
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2016. december 19.
Decemberi Szövétnek
A karácsonyfa alá
Érkezik a decemberi Szövétnek /aradi folyóirat/ – a karácsonyfa alá. Már a címlap (Mennyei fény – Allerhand István felvétele) utal az égből küldött ajándékra, amely bearanyozza szívünket. Kitör a felhők közül, és csillogó köntösbe öltözteti a havas tájat.
Az első oldal sorai: felhívás a szeretetre. „Szeressük emlékeinket, mert ők az igazi társaink! Emlékeink töltik fel testünket újfajta erővel.”
Az IRODALOM, MŰVÉSZET rovat az alkalomhoz illő verscsokorral indul: Böszörményi Zoltán (Karácsony), Szabó Péter (…és újból…), Radnai István (Jövendölések), Gál Z. Csaba (Még tisztán) a lap állandó szerzői, Bencze Mihály nemzetközi hírű matematikus, szerkesztő viszont először szerepel a Szövétnekben (Szülőföld).
Ismét levelet küldött Chicagóból Tatár Etelka (Az ’56-os emlékév nálunk). Sorai bepillantást engednek a tengeren túli magyarság néhány kulturális rendezvényébe. Nem hiányzik ebből a számból sem Nótáros Lajos Arad marad című folytatásos regényének soron következő epizódja. Folytatódik Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának (Eszméktől a vérpadig) közlése a 2. résszel.
Karácsonyos István rendhagyó, mesés elemeket felhasználó témát kifejtő rövid prózája (Angyal szállt el felettünk) melegséggel tölti fel minden olvasó lelkét.
Nagy örömmel indítunk új rovatot PIHETOLLAK A CSIKYBŐL címmel, amelyben a Csiky Gergely Főgimnázium ifjú tollforgatóinak (Köteles Nikolett, Simpf Angelika), illetve képzőművész jelöltjeinek (Czernák Dorottya, Pattus Dorottya) biztosítunk lehetőséget a sikeres bemutatkozásra.
Juhász Béla egyperces novellái (Zseni, A rendkívüliülés, Egyedül) három érdekes témát érintenek.
Pataky Lehel Zsolt beszámol Juhász Béla Aradi személyiségek című interjúkötetének nagysikerű bemutatójáról (Egy ízig-vérig aradi könyv).
A HITÉLET rovatban két lelkipásztor, egy római katolikus (Szilvágyi Zsolt) és egy baptista (Bátkai Sándor) üzen az olvasóknak karácsony előestéjén (Emberré válás, Menjünk el egészen Betlehemig!). Dr. Vajda Sándor a borosjenői török mecsetnek állít jól dokumentált emléket (Volt egyszer egy török mecset Borosjenőben), Ódry Mária a költő érzékenységével pillant az ünnepre (Csupasz ágakon át). A rovatot Jankó András elmélkedése zárja (Zarándoklat).
Aradi és kaliforniai karácsonyokra emlékezik MEMOÁR rovatunkban Koreck Aladár, gyermekkora meghitt, családi körben eltöltött ünnepeire gondol nosztalgiázva Móré-Sághi Annamária Régi karácsonyok című írásában. Regéczy Szabina Perle 1989-es iskolás eseményeket idéz Szemek tüzében című sorozata következő részében (Együtt a szeretetben).
A HELYTÖRTÉNET rovat színvonalát emeli Piroska Katalin aradi vonatkozású, érdekes színháztörténeti cikke (Egy merész vállalkozás), Sarusi Mihály kisiratosi ősei után kutató, dokumentum értékű tanulmánya (És mégis Kissarusi) és Siska-Szabó Zoltán fotósorozatának 5. darabja (Régi és új Arad).
A SPORT rovatban Piros Dénes befejezi Emlékeim az olimpiákról című kétrészes visszaemlékezését, miközben arról ábrándozik, hátha lesz 2024-ben budapesti olimpia.
Brittich Erzsébet KERESZTREJTVÉNYe sokak örömére a Szövétnek decemberi számából sem hiányzik (55 évvel ezelőtt halt meg…).
Az új évet köszöntő, szilveszteri hangulatot idéző HUMOR rovatot Puskel Péter mosolyra késztető anekdotái (Anekdoták a művészetek világából) indítják. Kövér Péter szellemes, vidám pillanatokat keltő írását (Kalandorok kíméljenek!) bizonyára sokan várták már. Grosz László vicces bökversei jelzik: Durranhat a pezsgő!
A 115. Szövétnek hátsó borítóján Kurunczi Ferenc művészi háttérképére (Téli pillanat) Dutka Ákos érzelmes verssorai (Karácsony) vetítődnek, szép emlékeket idézve.
Az első belső borítón az elmúlt hetek aradi, kulturális eseményeiből kapunk ízelítőt, míg a hátsó belső borítón Brittich Erzsébet köszönti az ünnepet karácsonyi linómetszeteivel.
Ezt a lapszámot is díszítik Kett Groza János míves grafikái, karikatúrái.
Boldog, békés karácsonyt és egészségben eltöltött, sikerekben gazdag új évet kíván a Szövétnek munkatársai nevében a főszerkesztő,
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)
A karácsonyfa alá
Érkezik a decemberi Szövétnek /aradi folyóirat/ – a karácsonyfa alá. Már a címlap (Mennyei fény – Allerhand István felvétele) utal az égből küldött ajándékra, amely bearanyozza szívünket. Kitör a felhők közül, és csillogó köntösbe öltözteti a havas tájat.
Az első oldal sorai: felhívás a szeretetre. „Szeressük emlékeinket, mert ők az igazi társaink! Emlékeink töltik fel testünket újfajta erővel.”
Az IRODALOM, MŰVÉSZET rovat az alkalomhoz illő verscsokorral indul: Böszörményi Zoltán (Karácsony), Szabó Péter (…és újból…), Radnai István (Jövendölések), Gál Z. Csaba (Még tisztán) a lap állandó szerzői, Bencze Mihály nemzetközi hírű matematikus, szerkesztő viszont először szerepel a Szövétnekben (Szülőföld).
Ismét levelet küldött Chicagóból Tatár Etelka (Az ’56-os emlékév nálunk). Sorai bepillantást engednek a tengeren túli magyarság néhány kulturális rendezvényébe. Nem hiányzik ebből a számból sem Nótáros Lajos Arad marad című folytatásos regényének soron következő epizódja. Folytatódik Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának (Eszméktől a vérpadig) közlése a 2. résszel.
Karácsonyos István rendhagyó, mesés elemeket felhasználó témát kifejtő rövid prózája (Angyal szállt el felettünk) melegséggel tölti fel minden olvasó lelkét.
Nagy örömmel indítunk új rovatot PIHETOLLAK A CSIKYBŐL címmel, amelyben a Csiky Gergely Főgimnázium ifjú tollforgatóinak (Köteles Nikolett, Simpf Angelika), illetve képzőművész jelöltjeinek (Czernák Dorottya, Pattus Dorottya) biztosítunk lehetőséget a sikeres bemutatkozásra.
Juhász Béla egyperces novellái (Zseni, A rendkívüliülés, Egyedül) három érdekes témát érintenek.
Pataky Lehel Zsolt beszámol Juhász Béla Aradi személyiségek című interjúkötetének nagysikerű bemutatójáról (Egy ízig-vérig aradi könyv).
A HITÉLET rovatban két lelkipásztor, egy római katolikus (Szilvágyi Zsolt) és egy baptista (Bátkai Sándor) üzen az olvasóknak karácsony előestéjén (Emberré válás, Menjünk el egészen Betlehemig!). Dr. Vajda Sándor a borosjenői török mecsetnek állít jól dokumentált emléket (Volt egyszer egy török mecset Borosjenőben), Ódry Mária a költő érzékenységével pillant az ünnepre (Csupasz ágakon át). A rovatot Jankó András elmélkedése zárja (Zarándoklat).
Aradi és kaliforniai karácsonyokra emlékezik MEMOÁR rovatunkban Koreck Aladár, gyermekkora meghitt, családi körben eltöltött ünnepeire gondol nosztalgiázva Móré-Sághi Annamária Régi karácsonyok című írásában. Regéczy Szabina Perle 1989-es iskolás eseményeket idéz Szemek tüzében című sorozata következő részében (Együtt a szeretetben).
A HELYTÖRTÉNET rovat színvonalát emeli Piroska Katalin aradi vonatkozású, érdekes színháztörténeti cikke (Egy merész vállalkozás), Sarusi Mihály kisiratosi ősei után kutató, dokumentum értékű tanulmánya (És mégis Kissarusi) és Siska-Szabó Zoltán fotósorozatának 5. darabja (Régi és új Arad).
A SPORT rovatban Piros Dénes befejezi Emlékeim az olimpiákról című kétrészes visszaemlékezését, miközben arról ábrándozik, hátha lesz 2024-ben budapesti olimpia.
Brittich Erzsébet KERESZTREJTVÉNYe sokak örömére a Szövétnek decemberi számából sem hiányzik (55 évvel ezelőtt halt meg…).
Az új évet köszöntő, szilveszteri hangulatot idéző HUMOR rovatot Puskel Péter mosolyra késztető anekdotái (Anekdoták a művészetek világából) indítják. Kövér Péter szellemes, vidám pillanatokat keltő írását (Kalandorok kíméljenek!) bizonyára sokan várták már. Grosz László vicces bökversei jelzik: Durranhat a pezsgő!
A 115. Szövétnek hátsó borítóján Kurunczi Ferenc művészi háttérképére (Téli pillanat) Dutka Ákos érzelmes verssorai (Karácsony) vetítődnek, szép emlékeket idézve.
Az első belső borítón az elmúlt hetek aradi, kulturális eseményeiből kapunk ízelítőt, míg a hátsó belső borítón Brittich Erzsébet köszönti az ünnepet karácsonyi linómetszeteivel.
Ezt a lapszámot is díszítik Kett Groza János míves grafikái, karikatúrái.
Boldog, békés karácsonyt és egészségben eltöltött, sikerekben gazdag új évet kíván a Szövétnek munkatársai nevében a főszerkesztő,
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)