Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. szeptember 30.
Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Néhány hónap híján kerek ötven éven át dolgozott Dózsa Sándor a Kolozsvári magyar napilap Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti szerkesztőségében és előtte rövid ideig a Hegedűs Sándor (Gheorghe Şincai) utca 17. szám alatt: 1953-tól 1989-ig az Igazság munkatársa volt, majd a „nulladik” naptól fogva a Szabadságé, aztán 2003-ban vonult vissza végérvényesen. Szerkesztőségi titkárként éppen szolgálatos volt 1989. december 22-én, a belső szabályzat szerint neki kellett megterveznie, előkészítenie a másnapi lapot. Azonban már nem az Igazság soron következő számát igazgatta, hanem a Szabadság első lépéseit, közösen mindazokkal, akik a bizonytalan helyzet ellenére sem mondtak le a kitartásról és a lelkesedésről, arról a szilárd meggyőződésről, hogy Kolozsvár magyarsága nem mAradhat magyar nyelvű napilap nélkül. Annak ellenére, hogy betegségei miatt egy ideje nem nagyon jár ki Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcai otthonából, továbbra is figyelemmel követi a Szabadság mindennapjait; bár tevőlegesen már nem tud besegíteni a lap szerkesztésébe, hűséges olvasóként nap mint nap elolvassa a különböző anyagokat. Rögtön igent mondott, amikor megkértem, hogy beszélgessünk a lap történetéről, idézzük fel az elmúlt 26 évet. Nem véletlen, hogy időnként elkalandoztunk, és korábbi eseményekről, az Igazságos időkről is szót ejtettünk, elvégre ezek is szerepet játszottak abban, hogy a 86 éves nyugalmazott újságíró azt vallja, megérte dolgozni, s boldogan nyugtázza: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”.
– Az évek során sokféle vélemény elhangzott a Szabadság születéséről, az elképzeléseiket egyesek hallomásból vázolták fel, olyasmiket is írtak, amik a valóságban nem történtek meg. A helyzet az, hogy nálunk nem volt forradalom, hogy úgy mondjam, egyébként az országban sem volt, és az sem igaz, hogy a szerkesztőségből bárkit is erőszakkal eltávolítottunk volna. 1990. január elején aztán négy személynek bontottuk fel a munkaszerződését: a Koncz Józsefét, a Gocella Istvánét, a Székely Csabáét és a Balla Máriáét.
Koncz József főszerkesztő, akit körülbelül három héttel azelőtt neveztek ki, de még soha nem dolgozott, 1989. december 22-én reggel „véletlenül” előkerült és bejött. Én 21-én szabadnapos voltam, Pálfi Mircea volt éppen a soros szerkesztőségi titkár – de ő sem volt bent, helyette Nagy Károly ugrott be –, így nem tudom, hogy aznap járt-e Koncz a szerkesztőségben. 22-én, amikor észrevette, hogy még csak nem is szólunk hozzá, fogta a táskáját, és átment a román lap, a Făclia főszerkesztőjéhez, hogy nézzék a tévét. Mi ott mAradtunk jó néhányan a régi Igazságosak közül, és elkezdtük megvitatni az elképzeléseket, hozzáfogtunk a másnapi lapszám tervezéséhez.
Emlékszem, hogy később, amikor Pillich Laci nagy idegesen megérkezett, s meglátta a Ceauşescu-képet a falon, rögtön kidobta a főszerkesztői iroda ablakán. Csupán annyit mondott: erre már nem lesz szükség.
– A Szabadságban hét évvel ezelőtt, a húszéves évfordulóra jelent meg Sanyi bácsi Visszapillantás című írása, amelyben így fogalmaz: „1989. december 22-re virradó éjszaka, a városban történt lövöldözések hatása alatt, nemigen aludtam, korábban keltem, indultam a szerkesztőségbe. (…) Lehangolva érkeztem az üres szerkesztőségbe, a Jókai utcára nyíló ablakból néztem a Béke téren gyülekező tüntetőket. Aztán kezdtek bejönni a kollégák, élénken, egymás szavába vágva vitattuk a tapasztaltakat.” MAradjunk kicsit az aznap reggel történteknél, kíváncsi vagyok, hogy is volt ez a megérkezés a szerkesztőségbe, a kollégákkal való találkozás, mi történt tehát aznap a Jókai utca 16. szám alatt?
– Szándékosan indultam el a Főtér felé, hogy lássam, mi a helyzet, egyébként általában a Fürdő–Patak–Bartha Miklós–Hegedűs Sándor útvonalon szoktam menni, úgy 15 perc alatt meg is érkeztem a szerkesztőséghez. Döbbenetes volt a Főtéren áthaladni: a halottakat addigra már elvitték, a vérfoltokat viszont nem lehetett elseperni, ott mAradtak mindenhol, a járdán, az úttesten, az arra járók arcán látszott a rémület. Amikor beértem a szerkesztőségbe, még senki nem volt ott, aztán egyszer csak bejött Koncz elvtárs, és bevonult a sarokszobába, ahonnan rá lehetett látni a Béke térre, a jelenlegi Diákművelődési Házra. Nézte az ablakból a tüntetőket, és azt mormogta magában, félhangosan: „le kéne mondjon!” Látta a tévében, amint Ceauşescu Bukarestben szónokol, őt pedig gyötörte ez az egész helyzet, érezte, hogy olvad a jégtömb a sodródó árban. Nem mondta ki konkrétan, hogy Ceauşescunak kéne lemondania, de rá gondolhatott.
Aztán megérkezett Székely Raymond, Tibori, Orbán Feri és Pillich Laci, majd a többiek, és kezdődött a gyötrődés, az elmélkedés. Érdekes, hogy egyikünk sem azon gyötrődött, hogy miként jutottunk ide, hogyan alakulhatott ki ez az állapot, hanem a pillanatnyi helyzet ismeretében azon gondolkodtunk, hogy mit lépjünk. Végeredményben tehát a főszerkesztő volt az egyetlen, aki elhagyta a szerkesztőséget, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna. Önként ment el, nem kellett kirúgni. Volt olyan régebbi kolléga, aki aznap nem jött be. Kivártak egy-két napot, hadd lássák, mi lesz. Talán féltek, hogy lesz valami számonkérés, ki tudja. Amint az utólag kiderült, a nőket azelőtt való nap hazaküldték a szerkesztőség férfi tagjai, úgyhogy nekik nem is volt ott mit keresniük.
– A szerkesztőségi titkári pozíció, amelyet ön akkoriban betöltött, mostanra átalakult, tervező- vagy tördelőszerkesztő lehetne a jelenlegi megfelelője, bár ez nem fedi teljes egészében ugyanazt a munkakört. Hogyan járt el aznap, a másnapi, immár Szabadság-lapszám tervezésekor, illetve miként változott közben a szerkesztőségi hangulat?
– Több volt a szerkesztőségi titkár, mint ma a tördelőszerkesztő, tulajdonképpen a kéziratok átolvasásától az oldalak szerkesztésén át egészen a lap útra bocsátásáig sokféle feladata volt, éjszaka pedig a nyomdában teljesített szolgálatot. 22-én reggel átnéztem a kötelező anyagokat, előfizetés-miegymás, majd az egyik kollégával adott pillanatban azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon mi lesz akkor, ha a régi lapot megszüntetjük, és egy újat kezdünk. Akkoriban csak Kolozsváron hatezer előfizetőnk volt, úgyhogy ezt is figyelembe kellett venni. Aztán a nap folyamán megegyeztünk abban, hogy ha jogilag nem is, de funkcionálisan átvesszük a régi újság hálózatát. Nem törtük szét a falakat, nem vonultunk fel a folyosón, hogy éljen a szabadság vagy ilyesmik. Időnként bejött egy-egy ismerősünk, volt, aki kézirattal keresett meg, egy-egy kis jegyzettel, ezzel-azzal, hogy ha lapot szerkesztünk, lehetőség szerint azt is vegyük figyelembe.
Közben dolgoztak a kollégák, készült a lap, de egyesekben a félsz is ott munkálkodott, a hangulati kétely, hogy vajon jó irányba haladunk-e, nem lesz-e valamiféle hátulütője annak, amit csinálunk. Bizonyos versengés is érződött azzal kapcsolatban, hogy ki irányítsa az alakuló lapot. Ezt persze senki nem mondta ki, a cselekvésből és a hozzáállásból, a beleszólásokból és a kérdésekből viszont következtetni lehetett, hogy ki az a két-három-négy személy, aki adott pillanatban kezébe venné a botkormányt.
Egyébként ahány szoba volt a szerkesztőségben, gyakorlatilag mindenhol megpróbálta valaki valahogyan befolyásolni a hangulatot, hogy ezt vagy azt csináljuk. De mondom: nem döngettük le a falakat, nem vonultunk jelszavakkal vagy zászlókkal, nem pofozkodtunk, senkinek nem mondtuk azt, hogy álljon odébb, mert nincs rá szükség. Vértelen átalakuláson ment át a szerkesztőség. Szerencsénk volt, hogy a technikai feltételek – íróasztalok, írógépek, telefon stb. – adottak voltak ahhoz, hogy gördülékenyen menjen tovább a munka, csak éppen egy másik irányba. Ezt egyesek persze nem így képzelték el, de a lapnál számít az idő: ha a posta reggel fél 7-kor nem kapja meg kinyomtatva az újságot, akkor annak aznapra már annyi. Rengeteg vidéki olvasónk volt, akiket úgymond károsítottunk volna, és nem tudom, hogyan nyerhettük volna vissza a bizalmukat.
– Egyszer aztán olyasmi is felmerült, és szintén az ön szövegéből derül ki, hogy a Nemzeti Megmentési Front úgyszólván gondoskodik a magyar nyelvű napilapról: megjelentetnek egy román lapot, amit lefordítanak magyarra. Később ugyan beigazolódott, hogy ez csak álhír volt, de ott, abban a helyzetben nyilván ezzel is számolni kellett. Megingatta-e ez valamilyen módon a másnapi, egyelőre még „névtelen” újság előkészítését?
– Az egyik kolléga kapott egy fülest, hogy megalakul a megyei szervezet, és gyűlést tartanak a volt polgármesteri hivatalnál. Nem beszélt senkivel, elment oda, majd másfél órával később tért vissza a szerkesztőségbe. Éppen a szobámban voltam, rendeztem a kéziratok egy részét, az apróhirdetéseket, a vállalati hirdetéseket, az ügyes-bajos dolgokat. Benyitott, és azt kérdezte: „mit csinálsz, Dózsa?” „Készítem elő a lapot”, válaszoltam. „Már nem kell”, mondta, és előadta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elhatározta, kiad egy román nyelvű lapot, és azt teljes egészében, szó szerint lefordíttatja magyarra. Nem bírtam megállni, úgyhogy visszakérdeztem: tényleg komolyan vette, amit hallott? Hát mégis, ki mondja meg, hogy ennek a fórumnak döntési joga van arra, hogy független magyar nyelvű lapot kiadjon? „Ezen nincs mit vitatkozni”, felelte. Erre közöltem vele, hogy nem vitatkozom, azt csinál, amit akar, én folytatom, amit elkezdtem, lépésről lépésre haladva. A beszélgetés ezzel abbamAradt.
– Olvasom tovább a visszaemlékezésében, hogy a nyomdában, késő este dőlt el a lap címe, amin sokat vitatkoztak, végül a Szabadságra esett a választásuk. Ez némiképp egyszerűnek tűnik, feltételezem, hogy nem ment azért egyik pillanatról a másikra…
– Különböző javaslatok hangzottak el, valaki például azt mondta, hogy Új Igazság legyen a neve. Szóba hozódott a Szabadság is, hiszen az 1800-as években, a ’48-as forradalom utáni időszakban már létezett egy ilyen lap Kolozsváron. Erre már mindannyian rábólintottunk. Amikor aztán arra került a sor, hogy a tördelés beinduljon, tehát hogy a laptestet ólomba öntsék, azt kérdi a fő tördelő: „Dózsa e-ö-úr… te Sándor, hát honnan van nekünk címbetűnk?” Mivel a szerkesztőség címtára, illetve amivel dolgoztak, maximum 24 cicerós volt, kettő egész valahány centiméter magas, nem volt mit tenni, új betűket kellett szerezni valahonnan. A Honvéd utcai plakátrészlegen, amely a törvényszék utáni második telken működött, ugyan lehetett volna válogatni, csak hát valakinek el kellett mennie odáig. Ez már éjfélkor volt, a városban zümmögtek a golyók – ilyen körülmények között mégis ki megy el a betűkért? Az egyik Făcliás nyomdász, magyar volt, megszólított: „Sanyi bácsi, ha velem eljön, ketten elmegyünk”. Elsündörögtünk addig, gyalog, összeszedtük a három típusú Szabadság-címet alkotó betűket, és áthoztuk. Szerencsére semmi probléma nem történt útközben. A betűket összeszerelték, bejött egy cinkográfus, lefotózta, és kiválasztottuk a legmegfelelőbbet. Nem volt valami látványos, de mindenképpen új volt.
A telexen leküldött beszámolók közül kiválogattam a fontosabbakat, amelyek általános képet nyújthatnak az olvasónak a Bukaresti történésekről, plusz betördeltük a helyi anyagokat. Aztán hajnal felé, amikor jöttem haza, a hernyótalpasok és a gumikerekű harckocsik valósággal süvítettek le s fel a régi Magyar utcán, hallatszottak a lövöldözések a háztetőkön. Útközben megállítottak a kétéltű katonai járművesek, „cine eşti, mă-ta, şi unde te duci” (ki vagy, az anyádat, és hova igyekszel), kérdezték. „Sunt tipograf şi mă duc acasă” (nyomdász vagyok és hazafele tartok), mondtam, és mutattam nekik a kinyomtatott lapot. Abszolút jóindulatúan viselkedtek, nem kértek se igazolványt, se semmit. A Sétatér túlsó felén, a Drăgălina utca irányából még hallatszott egy ropogás, de engem az már nem zavart annyira, örültem, hogy hazajöhettem.
FERENCZ ZSOLT
Folytatjuk
-----------------
Az interjú a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra készült, ahol első díjat nyert.
Szabadság (Kolozsvár)
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Néhány hónap híján kerek ötven éven át dolgozott Dózsa Sándor a Kolozsvári magyar napilap Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti szerkesztőségében és előtte rövid ideig a Hegedűs Sándor (Gheorghe Şincai) utca 17. szám alatt: 1953-tól 1989-ig az Igazság munkatársa volt, majd a „nulladik” naptól fogva a Szabadságé, aztán 2003-ban vonult vissza végérvényesen. Szerkesztőségi titkárként éppen szolgálatos volt 1989. december 22-én, a belső szabályzat szerint neki kellett megterveznie, előkészítenie a másnapi lapot. Azonban már nem az Igazság soron következő számát igazgatta, hanem a Szabadság első lépéseit, közösen mindazokkal, akik a bizonytalan helyzet ellenére sem mondtak le a kitartásról és a lelkesedésről, arról a szilárd meggyőződésről, hogy Kolozsvár magyarsága nem mAradhat magyar nyelvű napilap nélkül. Annak ellenére, hogy betegségei miatt egy ideje nem nagyon jár ki Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcai otthonából, továbbra is figyelemmel követi a Szabadság mindennapjait; bár tevőlegesen már nem tud besegíteni a lap szerkesztésébe, hűséges olvasóként nap mint nap elolvassa a különböző anyagokat. Rögtön igent mondott, amikor megkértem, hogy beszélgessünk a lap történetéről, idézzük fel az elmúlt 26 évet. Nem véletlen, hogy időnként elkalandoztunk, és korábbi eseményekről, az Igazságos időkről is szót ejtettünk, elvégre ezek is szerepet játszottak abban, hogy a 86 éves nyugalmazott újságíró azt vallja, megérte dolgozni, s boldogan nyugtázza: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”.
– Az évek során sokféle vélemény elhangzott a Szabadság születéséről, az elképzeléseiket egyesek hallomásból vázolták fel, olyasmiket is írtak, amik a valóságban nem történtek meg. A helyzet az, hogy nálunk nem volt forradalom, hogy úgy mondjam, egyébként az országban sem volt, és az sem igaz, hogy a szerkesztőségből bárkit is erőszakkal eltávolítottunk volna. 1990. január elején aztán négy személynek bontottuk fel a munkaszerződését: a Koncz Józsefét, a Gocella Istvánét, a Székely Csabáét és a Balla Máriáét.
Koncz József főszerkesztő, akit körülbelül három héttel azelőtt neveztek ki, de még soha nem dolgozott, 1989. december 22-én reggel „véletlenül” előkerült és bejött. Én 21-én szabadnapos voltam, Pálfi Mircea volt éppen a soros szerkesztőségi titkár – de ő sem volt bent, helyette Nagy Károly ugrott be –, így nem tudom, hogy aznap járt-e Koncz a szerkesztőségben. 22-én, amikor észrevette, hogy még csak nem is szólunk hozzá, fogta a táskáját, és átment a román lap, a Făclia főszerkesztőjéhez, hogy nézzék a tévét. Mi ott mAradtunk jó néhányan a régi Igazságosak közül, és elkezdtük megvitatni az elképzeléseket, hozzáfogtunk a másnapi lapszám tervezéséhez.
Emlékszem, hogy később, amikor Pillich Laci nagy idegesen megérkezett, s meglátta a Ceauşescu-képet a falon, rögtön kidobta a főszerkesztői iroda ablakán. Csupán annyit mondott: erre már nem lesz szükség.
– A Szabadságban hét évvel ezelőtt, a húszéves évfordulóra jelent meg Sanyi bácsi Visszapillantás című írása, amelyben így fogalmaz: „1989. december 22-re virradó éjszaka, a városban történt lövöldözések hatása alatt, nemigen aludtam, korábban keltem, indultam a szerkesztőségbe. (…) Lehangolva érkeztem az üres szerkesztőségbe, a Jókai utcára nyíló ablakból néztem a Béke téren gyülekező tüntetőket. Aztán kezdtek bejönni a kollégák, élénken, egymás szavába vágva vitattuk a tapasztaltakat.” MAradjunk kicsit az aznap reggel történteknél, kíváncsi vagyok, hogy is volt ez a megérkezés a szerkesztőségbe, a kollégákkal való találkozás, mi történt tehát aznap a Jókai utca 16. szám alatt?
– Szándékosan indultam el a Főtér felé, hogy lássam, mi a helyzet, egyébként általában a Fürdő–Patak–Bartha Miklós–Hegedűs Sándor útvonalon szoktam menni, úgy 15 perc alatt meg is érkeztem a szerkesztőséghez. Döbbenetes volt a Főtéren áthaladni: a halottakat addigra már elvitték, a vérfoltokat viszont nem lehetett elseperni, ott mAradtak mindenhol, a járdán, az úttesten, az arra járók arcán látszott a rémület. Amikor beértem a szerkesztőségbe, még senki nem volt ott, aztán egyszer csak bejött Koncz elvtárs, és bevonult a sarokszobába, ahonnan rá lehetett látni a Béke térre, a jelenlegi Diákművelődési Házra. Nézte az ablakból a tüntetőket, és azt mormogta magában, félhangosan: „le kéne mondjon!” Látta a tévében, amint Ceauşescu Bukarestben szónokol, őt pedig gyötörte ez az egész helyzet, érezte, hogy olvad a jégtömb a sodródó árban. Nem mondta ki konkrétan, hogy Ceauşescunak kéne lemondania, de rá gondolhatott.
Aztán megérkezett Székely Raymond, Tibori, Orbán Feri és Pillich Laci, majd a többiek, és kezdődött a gyötrődés, az elmélkedés. Érdekes, hogy egyikünk sem azon gyötrődött, hogy miként jutottunk ide, hogyan alakulhatott ki ez az állapot, hanem a pillanatnyi helyzet ismeretében azon gondolkodtunk, hogy mit lépjünk. Végeredményben tehát a főszerkesztő volt az egyetlen, aki elhagyta a szerkesztőséget, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna. Önként ment el, nem kellett kirúgni. Volt olyan régebbi kolléga, aki aznap nem jött be. Kivártak egy-két napot, hadd lássák, mi lesz. Talán féltek, hogy lesz valami számonkérés, ki tudja. Amint az utólag kiderült, a nőket azelőtt való nap hazaküldték a szerkesztőség férfi tagjai, úgyhogy nekik nem is volt ott mit keresniük.
– A szerkesztőségi titkári pozíció, amelyet ön akkoriban betöltött, mostanra átalakult, tervező- vagy tördelőszerkesztő lehetne a jelenlegi megfelelője, bár ez nem fedi teljes egészében ugyanazt a munkakört. Hogyan járt el aznap, a másnapi, immár Szabadság-lapszám tervezésekor, illetve miként változott közben a szerkesztőségi hangulat?
– Több volt a szerkesztőségi titkár, mint ma a tördelőszerkesztő, tulajdonképpen a kéziratok átolvasásától az oldalak szerkesztésén át egészen a lap útra bocsátásáig sokféle feladata volt, éjszaka pedig a nyomdában teljesített szolgálatot. 22-én reggel átnéztem a kötelező anyagokat, előfizetés-miegymás, majd az egyik kollégával adott pillanatban azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon mi lesz akkor, ha a régi lapot megszüntetjük, és egy újat kezdünk. Akkoriban csak Kolozsváron hatezer előfizetőnk volt, úgyhogy ezt is figyelembe kellett venni. Aztán a nap folyamán megegyeztünk abban, hogy ha jogilag nem is, de funkcionálisan átvesszük a régi újság hálózatát. Nem törtük szét a falakat, nem vonultunk fel a folyosón, hogy éljen a szabadság vagy ilyesmik. Időnként bejött egy-egy ismerősünk, volt, aki kézirattal keresett meg, egy-egy kis jegyzettel, ezzel-azzal, hogy ha lapot szerkesztünk, lehetőség szerint azt is vegyük figyelembe.
Közben dolgoztak a kollégák, készült a lap, de egyesekben a félsz is ott munkálkodott, a hangulati kétely, hogy vajon jó irányba haladunk-e, nem lesz-e valamiféle hátulütője annak, amit csinálunk. Bizonyos versengés is érződött azzal kapcsolatban, hogy ki irányítsa az alakuló lapot. Ezt persze senki nem mondta ki, a cselekvésből és a hozzáállásból, a beleszólásokból és a kérdésekből viszont következtetni lehetett, hogy ki az a két-három-négy személy, aki adott pillanatban kezébe venné a botkormányt.
Egyébként ahány szoba volt a szerkesztőségben, gyakorlatilag mindenhol megpróbálta valaki valahogyan befolyásolni a hangulatot, hogy ezt vagy azt csináljuk. De mondom: nem döngettük le a falakat, nem vonultunk jelszavakkal vagy zászlókkal, nem pofozkodtunk, senkinek nem mondtuk azt, hogy álljon odébb, mert nincs rá szükség. Vértelen átalakuláson ment át a szerkesztőség. Szerencsénk volt, hogy a technikai feltételek – íróasztalok, írógépek, telefon stb. – adottak voltak ahhoz, hogy gördülékenyen menjen tovább a munka, csak éppen egy másik irányba. Ezt egyesek persze nem így képzelték el, de a lapnál számít az idő: ha a posta reggel fél 7-kor nem kapja meg kinyomtatva az újságot, akkor annak aznapra már annyi. Rengeteg vidéki olvasónk volt, akiket úgymond károsítottunk volna, és nem tudom, hogyan nyerhettük volna vissza a bizalmukat.
– Egyszer aztán olyasmi is felmerült, és szintén az ön szövegéből derül ki, hogy a Nemzeti Megmentési Front úgyszólván gondoskodik a magyar nyelvű napilapról: megjelentetnek egy román lapot, amit lefordítanak magyarra. Később ugyan beigazolódott, hogy ez csak álhír volt, de ott, abban a helyzetben nyilván ezzel is számolni kellett. Megingatta-e ez valamilyen módon a másnapi, egyelőre még „névtelen” újság előkészítését?
– Az egyik kolléga kapott egy fülest, hogy megalakul a megyei szervezet, és gyűlést tartanak a volt polgármesteri hivatalnál. Nem beszélt senkivel, elment oda, majd másfél órával később tért vissza a szerkesztőségbe. Éppen a szobámban voltam, rendeztem a kéziratok egy részét, az apróhirdetéseket, a vállalati hirdetéseket, az ügyes-bajos dolgokat. Benyitott, és azt kérdezte: „mit csinálsz, Dózsa?” „Készítem elő a lapot”, válaszoltam. „Már nem kell”, mondta, és előadta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elhatározta, kiad egy román nyelvű lapot, és azt teljes egészében, szó szerint lefordíttatja magyarra. Nem bírtam megállni, úgyhogy visszakérdeztem: tényleg komolyan vette, amit hallott? Hát mégis, ki mondja meg, hogy ennek a fórumnak döntési joga van arra, hogy független magyar nyelvű lapot kiadjon? „Ezen nincs mit vitatkozni”, felelte. Erre közöltem vele, hogy nem vitatkozom, azt csinál, amit akar, én folytatom, amit elkezdtem, lépésről lépésre haladva. A beszélgetés ezzel abbamAradt.
– Olvasom tovább a visszaemlékezésében, hogy a nyomdában, késő este dőlt el a lap címe, amin sokat vitatkoztak, végül a Szabadságra esett a választásuk. Ez némiképp egyszerűnek tűnik, feltételezem, hogy nem ment azért egyik pillanatról a másikra…
– Különböző javaslatok hangzottak el, valaki például azt mondta, hogy Új Igazság legyen a neve. Szóba hozódott a Szabadság is, hiszen az 1800-as években, a ’48-as forradalom utáni időszakban már létezett egy ilyen lap Kolozsváron. Erre már mindannyian rábólintottunk. Amikor aztán arra került a sor, hogy a tördelés beinduljon, tehát hogy a laptestet ólomba öntsék, azt kérdi a fő tördelő: „Dózsa e-ö-úr… te Sándor, hát honnan van nekünk címbetűnk?” Mivel a szerkesztőség címtára, illetve amivel dolgoztak, maximum 24 cicerós volt, kettő egész valahány centiméter magas, nem volt mit tenni, új betűket kellett szerezni valahonnan. A Honvéd utcai plakátrészlegen, amely a törvényszék utáni második telken működött, ugyan lehetett volna válogatni, csak hát valakinek el kellett mennie odáig. Ez már éjfélkor volt, a városban zümmögtek a golyók – ilyen körülmények között mégis ki megy el a betűkért? Az egyik Făcliás nyomdász, magyar volt, megszólított: „Sanyi bácsi, ha velem eljön, ketten elmegyünk”. Elsündörögtünk addig, gyalog, összeszedtük a három típusú Szabadság-címet alkotó betűket, és áthoztuk. Szerencsére semmi probléma nem történt útközben. A betűket összeszerelték, bejött egy cinkográfus, lefotózta, és kiválasztottuk a legmegfelelőbbet. Nem volt valami látványos, de mindenképpen új volt.
A telexen leküldött beszámolók közül kiválogattam a fontosabbakat, amelyek általános képet nyújthatnak az olvasónak a Bukaresti történésekről, plusz betördeltük a helyi anyagokat. Aztán hajnal felé, amikor jöttem haza, a hernyótalpasok és a gumikerekű harckocsik valósággal süvítettek le s fel a régi Magyar utcán, hallatszottak a lövöldözések a háztetőkön. Útközben megállítottak a kétéltű katonai járművesek, „cine eşti, mă-ta, şi unde te duci” (ki vagy, az anyádat, és hova igyekszel), kérdezték. „Sunt tipograf şi mă duc acasă” (nyomdász vagyok és hazafele tartok), mondtam, és mutattam nekik a kinyomtatott lapot. Abszolút jóindulatúan viselkedtek, nem kértek se igazolványt, se semmit. A Sétatér túlsó felén, a Drăgălina utca irányából még hallatszott egy ropogás, de engem az már nem zavart annyira, örültem, hogy hazajöhettem.
FERENCZ ZSOLT
Folytatjuk
-----------------
Az interjú a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra készült, ahol első díjat nyert.
Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 22.
Nyilatkozat a FUEN kolozsvári kongresszusa kapcsán
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.”
Tőkés László, az EMNT elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke / Reggeli Újság (Nagyvárad)
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.”
Tőkés László, az EMNT elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. május 22.
Tőkés méltatja és helyre teszi a FUEN-kongresszust
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz a FUEN 62. kongresszusa kapcsán, amely tegnap ért véget Kolozsvárott. Alább olvasható.
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
A jelen nyilatkozathoz mellékelem 1996. május 16-án elmondott temesvári beszédemet – egyebek mellett – a visszarendeződés tárgyában.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.” itthon.ma/erdelyorszag
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az RMDSZ volt tiszteletbeli elnöke nyilatkozatot juttatott el a sajtóhoz a FUEN 62. kongresszusa kapcsán, amely tegnap ért véget Kolozsvárott. Alább olvasható.
Az Európai Unió lakosságának mintegy tíz százalékát kitévő őshonos nemzeti kisebbségek, valamint a Románia népességének szintén közel tíz százalékát képező etnikai kisebbségek közösségében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács örömmel üdvözli az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) most véget ért 62. kongresszusát, nagyra értékelve annak áldásait és eredményeit.
A jeles esemény kapcsán a következőket tartjuk még szükségesnek elmondani.
1. Kolozsvár volt magyar alpolgármestere köszöntőbeszédében azt állította, hogy a FUEN most először tartotta kongresszusát Erdélyben. A valóság azonban az, hogy az európai kisebbségek ernyőszervezete már 1996 májusában a Romániához került magyar területek Erdélynek nevezett részén, nevezetesen Temesváron rendezte meg – akkori – 41. kongresszusát.
2. A mostani kongresszuson méltó megemlékeznünk Szőcs Géza volt RMDSZ-főtitkár, Pillich László, az RMDSZ volt FUEN-küldötte, valamint Eva Maria Barki ausztriai jogvédő azon érdeméről, hogy kiemelkedő szerepet játszottak magyar közképviseleti és érdekvédelmi szervezetünknek a FUEN rendes tagjai közé való felvételében.
3. A FUEN mostani vezetősége iránti köszönet mellett utóbb is hálás köszönettel kell visszagondolnunk Christoph Pan dél-tiroli professzorra, a kisebbségi autonómia élharcosára, a FUEN akkori elnökére, akinek döntő szerepe volt abban, hogy az erdélyi magyar közösség hathatós támogatása céljából mi lehettünk a házigazdái a maga nemében páratlan és előzmény nélküli temesvári rendezvénynek.
4. Az RMDSZ elnöke kolozsvári beszédében a kemény hangú igazmondás hevületével állapította meg, hogy „a NATO-, majd az EU-csatlakozás idején tapasztalt kisebbségbarát román intézkedések kora lejárt, és elkezdődött egy visszarendeződési folyamat”. Sajnálattal érzékeljük, hogy az RMDSZ elöljárójának 21 évre volt szüksége ahhoz, hogy végre ráébredjen a romániai kommunista és nacionalista visszarendeződés mindennapi és folyamatos valóságára, amelyben közel három évtizede élnünk adatik. Feltehetően a neptuni paktum bukaresti optikája téveszti meg romániai politikusunkat.
A jelen nyilatkozathoz mellékelem 1996. május 16-án elmondott temesvári beszédemet – egyebek mellett – a visszarendeződés tárgyában.
Végezetre jó vagy rossz mementóként hívom fel a figyelmet arra, hogy 1996-ban és most, az Úrnak 2017. esztendejében is ugyanaz a Teodor Meleșcanu tölti be a román kormány külügyminiszteri tisztségét.
Apropó: visszarendeződés. Az RMDSZ zilahi kongresszusán az önelégült tapsviharok közegében bizarr látvány volt a szervezet elnökének jobb és baloldalán együtt látni Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettest, valamint Liviu Dragnea román szocialista pártelnököt, a mi elnökünk „bizalmasát”.
Mindettől függetlenül, a román országféltő politikusokat Christoph Pan szavaival nyugtathatjuk meg: „Az autonómia az elszakadás legjobb ellenszere.” itthon.ma/erdelyorszag
2017. november 3.
Kárpát-medencei civil szervezetek képviselői találkoztak Szamosújváron
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)