Folyik a városnapok első napja – és a sör a Mátyás-szobor körül
Városi határozat tiltása ellenére is sörsátrak a Főtéren
Az időjárási viszonyoktól függetlenül gyülekeznek a fekete felhők a Főtér fölött: a Iorga-idézetet tartalmazó tábla mellett újabb illegális elemek kerültek a Mátyás-szobor, sőt a Szent Mihály-templom köré, mégpedig sörsátrak. Az első alkalommal megrendezett Kolozsvári Városnapok miatt a tetőfokára hágott a fesztiválhangulat, ezzel együtt pedig városi tanácsi határozaton is átgázoltak a szervezők. A döntés értelmében a Főtéren tilos sörsátrak felállítása. Hétfőig a templom melletti parkoló sem vehető igénybe, ugyanakkor forgalomkorlátozások nehezítik az autósok dolgát. Az egyhetes rendezvénysorozat keretében több magyar rendezvénnyel is találkozhatunk, ennek ellenére megtörténhet, hogy szegényesnek tűnik majd a magyar felhozatal – mondta Molnos Lajos RMDSZ-es városi tanácsos –, mert kevés volt az anyagi támogatottság, emellett pedig a szervezők a Kolozsvári Magyar Napokra hegyezik ki a főbb magyar arculatú rendezvényeket.
A magyar közintézmények és civil szervezetek többsége bekapcsolódott a május 27 – június 3. között zajló Kolozsvári Városnapokba. A mai nyitónap legjelentősebb magyar jellegű rendezvénye a városháza Unió (Memorandumului) utcai étkezdéjéhez, a Memo 10-hez kötődik, ahol a gasztronómiai napok sorozatának megnyitóját éppen a magyar konyha jellegzetességei képezhetik.
Ugyancsak ma van a megnyitója a Civil Fesztnek, amelyet a várfal közelében található utcákban rendeznek. Kolozsvár magyar lakosaiként a Farkas utcai könyvvásáron találkozhatunk további magyar vonatkozásokkal.
„Mindenhol ott leszünk: kézműves- és könyvvásáron, gasztronómiai napon, a Főtéren, a Karolina téren, a Farkas utcában, az operában. Ennek ellenére talán szegényesnek fog tűnni a magyar felhozatal, de figyelembe kell vennünk egyrészt azt, hogy csakis a támogatók pénzére alapozhattunk, másrészt pedig azt, hogy a Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata elsőbbséget élvez a kifejezetten magyar rendezvények tekintetében” – nyilatkozta Molnos Lajos RMDSZ-es városi tanácsos. Az első alkalommal rendezett városnapok segít majd a tanulságok levonásában, és felkészíti a magyar szervezőket a következő évre, hogy hatékonyabban „oszthassák el” a magyar napok és a városnapok fellépőit.
A Megasztár-nyertes Tolvai Renáta, valamint két versenytársa, Patai Anna és Giorgio június 1-jén, szerdán lép fel a főtéri nagyszínpadon 18 óra 30 perces kezdettel.
Tanácsi határozatot „csapolt pofon” a sör
A rendezvénysorozat – úgy tűnik – városi tanácsi határozatot semmibe véve alkalmat nyújtott városnapba bújtatott főtéri „sörfesztivál” lebonyolítására is. Az egyik főtámogató, az Ursus sörgyár a Főteret tegnap elborította a sörsátraival. A parkoló hétfőn felszabadul ugyan, de tegnap délután az RMDSZ-es tanácsosokat és a városháza sajtóirodáját is meglepte a sörsátrak ottléte.
Molnos Lajos hívta fel a figyelmünket arra, hogy határozatot sért a „sörparádé”, László Attila alpolgármester pedig megerősítette Molnos kijelentését: az RMDSZ-es tanácsosok által kezdeményezett és korábban már elfogadott tanácsi határozat tiltja bizonyos jellegű rendezvények szervezését a Főtéren, és ebbe a körbe tartozik a sörsátrak felállítása is. Mint elmondta, magának is ki kell derítenie, hogy mi a magyarázat, és biztosított, hogy intézkedik az ügyben.
Az első városnapok első napja
A központi helyszínen, a Főtéren 15.30 órakor kezdődik az első esemény, amelyen Kolozsvár sportolói vonulnak fel, egy órával később pedig ünnepélyesen is megnyitják a városnapokat. A délután folyamán négy előadó – Andra, Incognito, Deep Central és Akcent – lép fel a főtéri színpadon.
A Vár, a Fogoly és a Búza utcában 12 órakor megnyitják a kézműves vásárt, valamint elkezdődik a Civil Feszt.
A Farkas utcában 13 órakor nyílik meg a könyvvásár, ekkor azonban már megtekinthetők a Szabók bástyájában a kiállítások, ugyanitt pedig 18 órakor középkori ünnepség kezdődik.
11 órától próbálhatják ki a magyar ízeket a Memo 10-ben, a már említett gasztronómiai magyar nap alkalmából. 18 óráig várja magyar ételekre vágyó vendégeit az étkezde.
A Karolina téren 18 órától könnyűzenei koncerteket hallgathatnak az érdeklődők, a Florin Piersic moziban pedig 12 órától három filmet vetítenek.
Az autósportok rajongói sem szomorkodhatnak, 18 órakor ugyanis elindul a városnapok keretében rendezett Kolozsvár Rali a Főtér Bánffy-palota felőli oldalán.
A városnapok alkalmából a polgármesteri hivatal az alábbi módon némileg átirányítja a belváros forgalmát. A Főtér nyugati (a Szent Mihály katolikus plébánia felőli) oldalán már tegnap este lezárták a gépkocsiforgalmat, a Deák Ferenc utca és a Melody szálló felőli oldalán pedig ma 14.30 órától vasárnap estig nem lehet autóval közlekedni.
Éjfélkor lezárták a Bethlen (Baba Novac) utcának a Petőfi (Avram Iancu) és a Farkas (Mihail Kogălniceanu) utca közötti szakaszát egész napra. Úgyszintén a teljes napra leállítják a közlekedést ma a Kismester (Episcop Ioan Bob) és a Kötő (Ioan Raţiu) utcán 13, a Deák Ferenc (Eroilor), a Jókai (Napoca), és az Egyetem (Universităţii) utcán pedig 14.30 órától.
A Farkas utca Minorita (H. Oberth) és Bethlen utca közötti részén, valamint a Kovács Dezső utcán június 2-ig, csütörtökig állították le a gépkocsiforgalmat. A Rózsa (Samuil Micu) utcán reggel hét órától nem lehet autóval közlekedni. Déli 12 órától a Főtér Nemzeti Bank felőli oldalát is lezárják.
KOVÁCS HONT IMRE, ZAY ÉVA 
Szabadság (Kolozsvár)

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

TIFF-életműdíj Törőcsiknek
Életműdíjat vett át tegnap Kolozsváron, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál keretében tartott magyar napon Törőcsik Mari. „Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – jelentette ki a legendás magyarországi színművész.
„Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – mondta a mosolygó, anekdotázó művésznő, Törőcsik Mari tegnap Kolozsváron, a 11. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) keretében a magyar film napja alkalmából tartott sajtótájékoztatón, mielőtt átvette volna életműdíját. Nem titkolta, hogy rengeteget dolgozott, mindig vállalt kisebb szerepeket is, és azóta is, hogy súlyos betegsége következtében klinikai halálon is átment, folyamatosan ezt teszi. Bevallotta, szíve szerint más filmet választott volna a Művész Moziban tegnap délután bemutatott Makk Károly Szerelem című alkotása helyett (habár egy nagyon szép filmnek tartja, ami pont jókor készült), ő a Déryné hol van?-t szerette volna elhozni a TIFF-re, de erről egyszerűen nem találtak használható kópiát. A filmet Maár Gyula, a művésznő párja rendezte, Arany Pálmát kapott Cannes-ban, és hatása alatt Tennessee Williams amerikai drámaíró (a Macska a forró bádogtetőn szerzője) kijelentette: az emberi erő himnuszát láthatták-hallhatták a filmben. A Makk Károly rendezte Szerelemben Darvas Lili alakításával büszkélkedett inkább a szerep kedvéért kényelmetlen paróka alá kényszerült Törőcsik Mari; saját alakításával kapcsolatban több kritikus, szerénykedő megjegyzést is tett, újságírói kérdésre pedig nevetve mondta: „Az önkritika a legnagyképűbb dolog a magam részéről – mert megengedhetem.”
A legendás művésznő mellett ülők a Visszatérés című filmet képviselték, mely egyike volt a magyar film napján vetített alkotásoknak. A rendezőnő, Elek Judit hirtelen jött betegség miatt nem lehetett jelen, ott volt viszont Kovács Ildikó line producer, Páll Zsolt színművész producerként, valamint Péter Hilda, Gáspárik Attila, Váta Loránd és Demeter András, akik játszottak a filmben. A tragikomédia az időskori kitaszítottság érzését dolgozza fel. A rendezőnő egy Mészöly-novellát és egy Duras-kisregényt varrt össze benne, de önéletrajzi vonatkozások is átszövik a művet, ugyanakkor részben fikció is – mondta Páll Zsolt, aki azt is elújságolta, hogy folynak már a tárgyalások annak érdekében, hogy az itteni mozik is játsszák nemsokára a filmet, melyet az országban először most a TIFF-en mutatnak be. Gáspárik Attila színművész a film kapcsán arról beszélt, hogy Erdély mennyire nincs kiaknázva filmes szempontból, pedig itt „olyanokat lehet forgatni, mint sehol máshol”. Emellett a román–magyar koprodukciókban rejlő óriási potenciálról is szólt, szükségesnek látna létrehozni egy román–magyar államközi filmkészítési és -forgalmazási alapot – jelentette ki – „ha már ez a két kultúra egymás mellé került”.
Péter Hilda művésznő a Viszszatérés élményeire emlékezett, ezek közt arra, hogy milyen volt két év elteltével újra együtt dolgozni Tankó Norberttel, aki a fiát alakította a Berlinben díjazott Varga Katalinban. Demeter András a színészekkel és a rendezővel való találkozásokat elevenítette fel. „Minden egyes találkozás megszüli a maga gyümölcsét, ez a film is így született” – mondta Demeter. Váta Loránd frappánsan megjegyezte: szekust játszik a filmben, úgyhogy most talán jobb, ha nem beszél sokat.
Visszatérés című filmet ma este 20.15-től is vetítik (Odeon Cineplex 6). Fliegauf Bence Csak a szél című alkotása a TIFF-en kizárólag tegnap volt megtekinthető, viszont a Magyarország 2011-et szombaton 11 órától is vetítik a Florin Piersic moziban.
Claude Lelouch szerelmei
Kolozsvárra Claude (Barruck Joseph) Lelouch, aki a hét végén életműdíjat vehet át a 11. Transilvania nemzetközi filmfesztivál (TIFF) szervezőitől. Az október 30-án 75. születésnapját ünneplő világhírű francia filmrendezőnek több mint fél évszázadnyi munkásság és 45 film áll a háta mögött. Tiszteletére a TIFF-en az Egy férfi és egy nő című alkotását vetítették, melyért Arany Pálmát és két Oscar-díjat is kapott, s mely alkotás későbbi filmes tevékenységének irányvonalát jelentősen meghatározta, az évtizedek múlásával egyre inkább szeretett műve lett. A bonyolult történet kicsengése lelouchi: a szerelem mindennél erősebb. Lelouch filmjei kizárólag négy témakört ölelnek fel: a szerelemét, a munkáét, a családét és a barátságét, ezek közül az elsőt tartja talán a legfontosabbnak – mondta tegnap délelőtt tartott sajtótájékoztatóján –, mert minden műfajban megközelíthető, a thrillertől a musicalig, a horrortól a vígjátékig. Ami soha nem jelenik meg filmjeiben, amit mindig kerülni próbál, az a politika, „mert az nem őszinte, az egyén intelligenciájához szól, nem pedig az érzéseihez” – jelentette ki. A színészekkel való munkáról azt vallotta, mindent alá kell vetni az imádott szereplő pillanatnyi hangulatának, akár az eredeti forgatókönyv rovására is, mert a szívből jövő megnyilvánulások mindennél értékesebbek a filmvásznon. A nézőknek pedig azt javasolja, hogy sose olvassa el a néző előre egyetlen film kritikáját se, csak miután látta a filmet, ne engedje magát befolyásolni. „Egy alkotás legerősebb kritikusa egyébként az idő – ha a film kiállta ennek próbáját, örökké siker övezi” – állítja az elismert rendező. (Turós-Jakab László)
Zsigmond Júlia. Új Magyar Szó (Bukarest)

Életműveket ismertek el a magyar kultúra napján
Gazda József Kovásznán élő író, művészettörténész, publicista kapta idén a Háromszék kultúrájáért díjat. A kitüntetést szerda este, a magyar kultúra napján adták át a sepsiszentgyörgyi színházban.
A Kovászna megyei önkormányzat által alapított életműdíj a háromszéki kultúráért kifejtett több évtizedes tevékenység elismerése. Az ezer euróval járó díjat – amelyet tavaly ítéltek oda először – Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke adta át Gazda Józsefnek (képünkön).
„Gazda Józsefet az érdekelte, hogyan, milyen körülmények között él a szétszabdalt magyarság, hogyan lehetett megmaradni ebben az elmúlt, borzalmas évszázadban" – méltatta a rendkívül gazdag életpályát Bogdán László író, kiemelve a világban szétszórt magyarok krónikájának tekinthető A Harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban című könyv és a díjazott egyéb elismert szociográfiai és művészeti írásait. Szerinte Gazda József az oral history műfajban alkot, és egy intézmény munkáját végezte el egyedül.
„Meg tudunk maradni, ha akarunk, sorsunk a saját kezünkben van, én legalábbis hiszem ezt" – fogalmazott a díj átvevésekor Gazda József, aki hangsúlyozta, ezt a hitet szerette volna átadni írásain keresztül, és bár tragikusnak látja a magyarság jelenlegi helyzetét, mindig kereste, és ezután is keresni fogja a reménysugarat.
A kitüntetett elmondta, hogy a magyar nép a lelkében hordja a tehetséget, az alkotó erőt, a magyarság művészeket, hősöket, tudósokat adott a világnak, és neki megadatott, hogy ezt a folyamatot végigkövesse, és ereje szerint könyvekben megörökítse. Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja ünnepi beszédében emlékeztetett, a múlt öröksége mellett a jövő nemzedék felelősségét is hordozza nemzeti imánk. Az ünnepség az Evilági együttes Kincs című lemezének bemutatókoncertjével folytatódott. A csapat harmadik albumán tizenöt, Sepsiszentgyörgyön élő vagy a városhoz valamilyen módon kötődő művész működött közre.
Életműdíjat kapott Csíky Ibolya
A nagyváradi Szigligeti Színházban rendezett kultúranapi gálaesten a Bihar megyei RMDSZ által 2002-ben alapított díjakat osztották ki. A Jakobovits Miklós-díjat – amelyet tavaly alapítottak a váradi festőművész emlékére – Ujvárossy László képzőművésznek, a PKE tanárának ítélték, aki beszédében visszaemlékezett arra, amire még Jakobovits tanította: „A művészetben soha sem szabad kompromisszumot kötni."
Életműdíjat kapott a nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének alapítója és elnöke, Pásztai Ottó és a nagyváradi színművész, Csíky Ibolya, akit a szobor átvételekor percekig állva tapsolt a közönség. Munkásságáért emlékplakettet vehetett át a népi mesterségek ápolásáért a nagyszalontai Fekete Mária, Szabó István ottományi és Wilhelm Sándor székelyhídi nyugalmazott pedagógus és a műemlékvédőként ismert Kordics Imre.
Magyar Kultúráért díjat kapott a Dukrét Géza vezette Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesülete és a Mezőtelegdi Pacsirták néptánccsoport. A díjátadó után a Szigligeti Társulat Színház az iskolában, iskola a színházban programjának keretében diákszereplők bevonásával készült Liliomfi-remix című előadást mutatták be a közönségnek.
Magyarországon díjazták Széles Annát
A magyar kultúra napja alkalmából a 2008-ban Hódmezővásárhely város által alapított Bessenyei Ferenc Művészeti Díjat Steiner Béla magyarországi zeneszerző mellett Széles Anna nagyváradi születésű színművész is megkapta. Az elismerést B. Élthes Eszter, a hódmezővásárhelyi születésű, 2004-ben elhunyt színész özvegye és Almási István, a magyarországi település polgármestere adták át az alföldi város szerdai ünnepi közgyűlésén.
A 2008-ban alapított díjjal a város pecsétjével ellátott oklevél és a Bessenyei Ferenc portréját ábrázoló plakett mellett 500 ezer forintos pénzjutalom is jár. Széles Anna Nagyváradon született, Marosvásárhelyen szerzett színészdiplomát, 1965-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek 1989-ben történt Magyarországra való áttelepüléséig tagja volt.
Az anyaországban előbb a Karinthy Színpad, 1990-től a Thália, majd az Arizona Színház tagja lett. 1962-től szerepelt filmekben, és néhány esztendő alatt Románia egyik legtöbbet foglalkoztatott, leghíresebb, legkedveltebb női filmszínészévé vált. A hatvanas évek végétől Magyarországon forgatott filmekben is játszott, és ő volt a Németh László Irgalom című regényéből készült tévésorozat főszereplője is. 1975-től tíz éven át Florin Piersic román színész felesége volt.
Krónika (Kolozsvár),

Vetítővászonba öltözött Kolozsvár
Megértéssel, humorral és nyitottsággal nézzék a Kolozsváron immár tizenharmadik alkalommal megszervezett Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) felvonultatott valamennyi filmet, úgy, ahogyan Philomena, a rendezvény hivatalos nyitófilmjének főhőse vágott neki élete legnagyobb és legmegrázóbb kalandjának – erre kérte a nézőket Mihai Chirilov, a TIFF művészeti igazgatója a fesztivál péntek esti nyitógáláján.
Az eső miatt ezúttal nem a Főtéren, hanem rövid időeltéréssel két helyszínen – a Diákművelődési Házban és a Florin Piersic-moziban – tartott megnyitó résztvevői azon kevés szerencsések közé tartoztak, akik hazai filmszínházban tekinthették meg Stephen Frears idén a legjobb film kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotását.
Chirilov elmondása szerint ugyanis a Philomenát Romániában nem forgalmazzák, így aki nem szeretne lemaradni egy igazán megható, egyszerre nevettető, megindító és dühítő történetről, az pénteken, június 6-án 14 órától a Diákművelődési Házban nézheti meg a filmet a TIFF keretében.
Stephen Frears igaz történeten alapuló alkotásának címszereplője, Philomena (Judi Dench) a tipikus vidéki idős szomszédnéni: a világban meglehetősen tájékozatlan, a vicceket meg nem értő, folyamatosan beszélő, viszont végtelenül kedves, céldutatos és megértő figura, aki igaz emberségről tesz tanúságot a megbocsájtáson és megváltoztathatatlan események elfogadásán keresztül.
Megbocsátani azt, amit nem lehet felejteni
A film valós alapszituációból indul ki: az ötvenes évek Írországában járunk, ahol a házasságon kívül teherbe esett lányokat apácazárdába küldik. Az orvos és bába nélkül lebonyolított szülésekbe bele nem haló lányok naponta egy órát láthatják gyermeküket, egészen addig, amíg a katolikus egyház gyakorlatilag eladja a kicsiket jellemzően amerikai örökbefogadóknak.
A valós figurát alakító, időközben családot alapító Philomena 50 évig tartja titokban történetét, egy napon azonban lánya buzdítására úgy dönt: megkeresi fél évszázada nem látott fiát. A címszereplőt nem a családegyesítés szándéka hajtja, nem is az elvesztegetett évek visszaszerzésének lehetetlen óhaja, mindössze azt szeretné tudni, hogy Anthony gondolt-e valaha egykori hazájára, de főként tőle igazságtalanul elszakított anyjára.
Philomenát a BBC-tudósítói állásából frissen elbocsátott újságíró, Martin Sixsmith (Steve Coogan) segíti, aki eleinte kattintást, illetve olvasókat hozó sztorit lát a történetben, a két főszereplő között kialakuló szoros kapcsolat nyomán azonban végül azt is felajánlja, hogy mégsem hozza nyilvánosságra az „ördögi apácákról” szóló történetet.
A teljesen különböző karakterek egymás mellé állítása rendszeresen a humor forrása a tragikus történet ellenére: a mélyen vallásos, a szörnyű eseményekre is választ találó vidéki asszony és a pragmatikus, folyamatosan megválaszolhatatlan kérdéseket feltevő, a történtekbe belenyugodni nem tudó újságíró mintha időnként elbeszélne egymás mellett, mégis olyan mély kapcsolat alakul ki közöttük, ami túlmutat azon, ami eredetileg összehozta őket.
Stephen Frears úgy építette fel a karaktereket és a köztük lévő köteléket, hogy közben egy pillanatig sem túlzott, történetüket nem öntötte nyakon egy vödörnyi giccsel. Amint Mihai Chirilov a vetítés előtt megjegyezte: talán ez az első alkalom a TIFF tizenhárom éves történetében, hogy a fesztivált szivszorítóan megható filmmel indítják. „Remélem, mindenki hozott magával zsebkendőt” – szólt az igazgatói felszólítás.
„Mindenki a babonák betegségében szenved”
A nyitógálán egyébként a szervezők mintha a korábbi évekhez képest is jobban kitettek volna magukért: a fehér öltönybe bújt Tudor Giurgiu fesztiváligazgató vezényletével zajlott eseményen a szokásos köszöntések és a „hogyan zajlott a tavalyi TIFF”, illetve „hogyan készültünk az ideire” klipek mellet számos érdekesség várta a nézőket.
„A tizenharmadik kiadáshoz érkeztünk, és mindenki a babonák betegségében szenved” – kezdte Giurgiu, majd rögtön be is mutatott egy TIFF-beharangozó videót, amelynek főszereplője stílusosan egy fekete macska. Az igazgató emlékeztetett: az idei legfőbb változás az új helyszínek – a Sapientia EMTE épülete, a Győzelem mozival egy épületben található katonai központ, és a román állami filmforgalmazó (RADEF) egykori filmraktára – jelenléte, valamint a város két bevásárlóközpontjában található multiplex mozikkal való szakítás.
„A katonai központ, Kolozsvár egyik gyöngyszemének beüzemelése az egyik legnagyobb meglepetés mindenki számára, bár egy ismerősöm megjegyezte, ódzkodik attól, hogy oda menjen, inkább más helyszínekre váltott jegyet. Senkinek nincs oka aggodalmaskodni, az épületben régen patinás mozi működött, mindenképpen érdemes oda ellátogatni” – fejtette ki Giurgiu, majd képekkel is igazolta: a védelmi minisztérium által rendelkezésükre bocsátott épületben valóban moziterem van.
Mentsük meg együtt a mozit!
A megnyitó egy másik fontos momentuma a néhány hete elindított Mentsük meg a mozit! kampány beharangozója volt, amelynek egyik fontos projektje a már említett egykori kolozsvári filmraktár felújítása. „Nem hiszem, hogy utópia lenne: az épületben néhány éven belül kulturális központot, illetve filmmúzeumot alakítanánk ki. Nem hagyhatjuk elveszni a filmraktárat egy olyan városban, amely a huszadik század elején Janovics Jenőnek köszönhetően filmközponttá vált. Az épület ma egy koszfészek, a fertőtlenítéshez és a felújításhoz hétezer euróra lenne szükség. Ezt adományokból és szponzoroktól gyűjtenénk össze” – magyarázta a fesztiváligazgató.
Az adományokat már a fesztivál alatt, a Főtéren, a Florin Piersic moziban és a TIFF-házban gyűjtik. A vasútállomáson túl található épület egyébként évtizedekkel ezelőtt nem raktárként működött, hanem innen hordták szét Erdély 12 megyéjének filmszínházába a vetítendő filmszalagokat, szigorúan azt követően, hogy a raktár 20 férőhelyes mozitermében az arra illetékesek megtekintették és „véleményezték” előzetesen az alkotásokat.
A rossz időért Boc vállalja a felelőséget
Noha a TIFF első napján az időjárás nem kedvezett a fesztiválnak, Giurgiu elmondása szerint az idei jegyeladások máris mintegy 13 százalékkal megelőzték a tavalyiakat, a szervezőknek pedig úgy tűnik, hogy immár az eső miatt sem kell aggodalmaskodniuk. „Hibáztassák nyugodtan a polgármestert, ne terheljék ezzel a szervezőket” – javasolta a megnyitón Emil Boc elöljáró, aki hozzátette: több projektet elindítottak már, amivel néhány éven belül Kolozsvárt Erdély Hollywoodjává tennék.
Kihagyhatatlan alkotások a TIFF-en
A Kolozsváron tizenharmadik alkalommal zajló, pénteken elkezdődött Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) több mint kétszáz filmjét ugyan lehetetlen tíz nap alatt megnézni, nem beszélve a töménytelen kísérőrendezvényről, a szervezők javaslata alapján azonban több produkciót kár lenne idén kihagyni.
Szombaton máris két premiert láthatnak a nézők: a Győzelem moziban 19 órától Európában első ízben vetítik a versenyszekcióban szereplő új-zélandi Everything we loved című filmet, a Művész moziban pedig este fél nyolctól, a fiatal német filmeseket központba állító szekcióban helyet kapó 28 és fél című alkotást tekinthetik meg a nézők.
Tudor Giurgiu fesztiváligazgató szerint kihagyhatatlan a szerdán és csütörtökön az evangélikus-lutheránus templomban 21 órától vetítendő, 1926-ban készült Faust című némafilm, amelyet élő orgonakísérettel tekinthetnek meg a nézők. Giurgiu felhívta a figyelmet: mindkét eseményre már csak néhány jegyet lehet váltani.
Kedden 18 órától érdemes ellátogatni a Florin Piersic moziba, ahol a Cathedrals of Culture című 3D-s alkotást vetítik, amelyben hat kiváló rendező keres választ arra a kérdésre, hogy mit mesélnének rólunk az épületek, ha beszélni tudnának? Az erős idegzetűeket minden nap éjfélkor várják a Művész moziban, ahol a nézőt a leginkább provokáló, szélsőséges filmeket vetítenek, aki pedig kedden ingyen nézné meg a Cockneys vs Zombies című brit filmet, nem kell mást tennie, mint hogy zombinak öltözzön a vetítésre.
Kőrössy Andrea. Krónika (Kolozsvár)

Széles Annát köszönti születésnapján a TVR
A Harag György rendezte Csehov-drámát, a Medvét sugározza a Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornája augusztus 24-én, Széles Anna születésnapján. A 40 évvel ezelőtt készült fekete-fehér tévészínházzal ünneplik az egyik legismertebb romániai magyar színésznőt, aki 1989 óta Magyarországon él és dolgozik.
A Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornáján 2013 szeptembere óta, minden hétfő este színházi produkcióra kapcsolhatnak a nézők. A színész Demeter András vezette „Produkciós Ház” legfrissebb alkotásai, valamint az archívumban megőrzött régi felvételek egyes darabjai, újabb és régi bemutatók, tv-játékok és színházi előadások láthatók a Nemzeti Televízió Színház műsorán. A tv-színházigazgató felel a repertoár összeállításáért is, amely kezdettől fogva tudatosan szerkesztett programot ajánl. Az évadok nagyobb témaköröket járnak körül, ily módon a színházszerető tévénézők behatóbban megismerkedhetnek a jubileumokhoz kapcsolódó kultúrtörténeti eseményekkel, korszakos színpadi alkotásokkal, személyiségekkel, intézményekkel, történelmi összefüggésekkel is. Például ebben az évben 155 esztendeje annak, hogy 1860. január 29-én Anton Pavlovics Csehov megszületett, ezért idén mintegy havi rendszerességgel különleges tv-színházi feldolgozásban láthatók a klasszikus orosz író művei.
Augusztus 24-ére kiváltképp érdekes csemegét kínál a közszolgálati csatorna. Azon a hétfő estén a hetvenes évek első felében, fekete-fehérben rögzített két Csehov-egyfelvonásos közül az egyik ráadásul magyar nyelvű adaptáció, melynek román fordítása a képernyőn feliratozva követhető. Rendezőjének kettős jubileuma van 2015-ben: Harag György (1925-1985) 90 éves lenne és 30 éve hunyt el. Júniusban, a születésnapja tiszteletére szintén Csehov, mégpedig „Gheorghe Harag” legutolsó rendezése, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Román Tagozatának Cseresznyéskert előadása emlékeztetett az egyik legnagyszerűbb romániai rendező örökségére.
A „Medve” televíziós rendezése éppen tíz évvel korábbi. Mi több, a produkció közkedvelt női főszereplője pont az adásnapon ünnepli a születésnapját. Ekképp a Televízió és a nézők a 40 évvel ezelőtt készült tv-játékkal köszönthetik Széles Annát: Isten éltesse sokáig!
„Ana Szeles”, ahogy akkoriban írták a nevét, máig talán a legnépszerűbb magyar színésznő Románia szerte, noha 1989 óta Magyarországon él és játszik. 50 éve végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, de már elsőéves korában felfedezte magának a román filmművészet. Akkor is államvizsga előtt állt még, amikor Liviu Ciulei a Cannes-i Filmfesztivál rendezői díját elnyert Akasztottak erdeje című, a tíz legjobb román film közé beválasztott, nemzetközi sikerű alkotásának „legjobb női alakításért” járó elismerését megkapta a mamaiai filmfesztiválon. A természetes aranyszőke, hosszú hajú, ártatlan arcú, vonzó ifjú sztár ugyanis nem csupán nagyon szép, de legalább annyira tehetséges. Széles Anna 1965-ben friss diplomásként a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja lett és maradt egészen addig, míg kisfiával együtt át nem települt Budapestre. Közben – remek színházi feladatok mellett – rengeteg román és magyar film fontos szerepeit játszhatja el. A közönség pedig nemzetiségtől függetlenül, egyformán imádja Székelyföldtől a Regátig és tovább. Népszerűsége tovább növekedik, amikor épp a „Medve” elkészültének évében, 1975-ben feleségül megy hasonlóan körülrajongott román kollégájához, Florin Piersichez. A televízióban gyakran szerepelnek együtt is, hisz a közönség duplán lelkesedik az álompárért. Házasságuk tíz év után felbomlik ugyan, de a barátságuk máig töretlen. Közös gyermekük, Piersic Dániel nem követte szülei mesterségét.
Az 55 perces „Medve” című tv-játékban, a csalfa férjét halálig gyászolni akaró fiatal özvegyasszony partnerei a tévés felvételek idején civilben 48 évesek, a marosvásárhelyi Székely Színház tagjai, és mindketten tanítanak a Színművészeti Intézetben. Az aggodalmas és hűséges Lukát bölcs riadtan alakító, rendkívül sokszínű színészegyéniség, aki mindenféle műfajban mindig emlékezetes karaktereket nyújtott, vagyis a kollégájánál majd egy hónappal idősebb, július 28-án született Tarr László (1927-2010) ráadásul Széles Anna kedvenc tanára is volt a főiskolán. Az akkori felsőbb évfolyam vezetőjét viszont inkább markáns hős-típusnak mondották. Az aranyember c. film Tímár Mihályaként közismertté vált Csorba András (1927-1987) augusztus 24-én hunyt el, egy nappal 60. életévének betöltése előtt, ekképp 88. születésnapjának előestéjén láthatjuk a Csehov-vígjáték címszerepében. Itt nem annyira Jókai-hős, mint amennyire orosz földbirtokos jelmezbe bújtatott, mulatságosan dühöngő, önhergelt magyart játszik. A címben szereplő idézőjel ugyanis a teljes Csehov-adaptációra vonatkozik: a szereplők viselkedésétől, a felvállaltan színházi díszleten át, a „nemzetkarakteri” vonások allúziójáig, no meg az ironikus-játékos értelmezésig.
A Medve a TVR 2-es csatornáján, augusztus 24-én, hétfőn este 20.10 órától tekinthető meg.
maszol.ro

Magyar alkotás a TIFF legjobb helyi filmje
A kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szerdai magyar napján hirdettek eredményt a helyi filmek versenyében, amelynek fődíját stílszerűen egy fiatal magyar filmes alkotása, a székelyudvarhelyi Simó Ibolya Tökéletes befektetés című 20 perces rövidfilmje nyerte.
A 2011-ben a zetelaki gátnál forgatott, de véglegesen csak tavaly befejezett alkotás véres, erdélyi maffiafilm: a prostitúció, a modernkori rabszolgaság, a teljes kiszolgáltatottság témáit egyaránt felvillantja, így a verseny 1500 eurós fődíja mellett az Országos Emberkereskedelem Elleni Ügynökség (ANITP) által felajánlott 500 eurós különdíjat is bezsebelte.
A versenybe egyébként idén viszonylag kevés, mindössze 25 alkotást neveztek be, ezek között román, magyar, angol és arab nyelvű rövidfilm is volt. Három alkotást a zsűri annyira jónak talált, hogy áthelyezték őket a csütörtökön kezdődött román filmnapok szekcióba, a helyi filmek szerdai döntőjébe hét kisfilm jutott. Az Ecsetgyár különdíját – amelyet olyan alkotás kaphatott meg, amely fokozottan figyel az aktuális társadalmi problémákra – Ana Maria Vijdea útifilmje, a The Light that Memory Lends to Things nyerte, amely egy Teherán– Ankara vonatutat mutat be, de igazából arról szól, hogy a mai ember mennyire nem tud odafigyelni a közvetlen környezetére sem.
Cristian Hordilă fesztiválmenedzser a vetítéssel egybekötött díjátadón elmondta: a benevezett helyi filmek színvonala évről évre érezhetően emelkedik, és egyúttal köszönetet mondott a Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek és a Sapientiának, hiszen mind a hét döntős alkotást az említett felsőoktatási intézmények filmes képzésének jelenlegi vagy egykori diákjai jegyzik. Egyúttal újra emlékeztetett a TIFF csapatának egyik célkitűzésére: filmes központtá szeretnék tenni Kolozsvárt, ahol elsősorban a fiatal tehetségek rúghatnak labdába.
Az újrakezdés futóbolondjai
A TIFF június elsejei magyar napjának egyik különleges eseménye Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című 2015-ös filmjének vetítése volt: az alkotást a rendező jelenlétében a Florin Piersic moziban, népes közönség előtt mutatták be szerdán késő délután. A leginkább Szabó Magda családregényeire emlékeztető film egy Székelyhídról származó család négy generációjának történetét meséli el az 1900-as évektől egészen a 2000-es évek elejéig.
A kalandos, a történelem viszontagságai alakította történetet a kilencvenéves „mama", Gardó Berta szemszögéből ismerhetjük meg, aki a magyarországi drámai fordulatok miatt folyamatosan arra kényszerül, hogy családját maga után hurcolva összesen huszonhétszer költözzön el, mindannyiszor megpróbálva újrakezdeni, újjáépíteni közös életüket. Fekete Ibolya korabeli felvételek bevágásával teszi hitelesebbé az alkotást, amelyet ugyanakkor a szereplők, elsősorban a főhőst alakító Ónodi Eszter kiváló alakítása tesz gördülékennyé.
A vetítés után Fekete Ibolya elárulta a nézőknek, hogy a film legtöbb eseményét a valóságból, saját családjának történetéből merítette: például édesanyja valóban huszonhét alkalommal költözött élete folyamán – a Partiumból Budapestre, majd isten háta mögötti helyekre –, emiatt a rendezőnek is meglehetősen mozgalmas fiatalkora volt, hiszen tizennégy-tizenöt alkalommal kellett összecsomagolnia.
Egy néző kérdésére Fekete Ibolya azt is elmondta: mivel az egykori székelyhídi családi ház már nem áll, a történet szerint a partiumi kisvárosban játszódó jeleneteket a Balaton környékén vették fel. A vetítés előtt egyébként a rendező úgy fogalmazott: reméli, hogy az alkotás megtekintése nyomán a nézőkben felébred családjuk iránti ragaszkodásuk és szeretetük. Tudor Giurgiu, a TIFF fesztiváligazgatója elárulta, hogy különös kapcsolat fűzi a filmhez: egyrészt régi barátságot ápol Fekete Ibolyával, eleinte még arról is szó volt, hogy koprodukcióban készítik el az Anyám és más futóbolondok a családbólt, de erre végül nem került sor. A filmet vasárnap, június 5-én 18 órától még egyszer levetítik a Mărăşti moziban.
Kitalált mese létező démonokról
A seregszemle magyar napján bemutatott alkotások sora reggel 10 órakor Fliegauf Bence legújabb filmjével kezdődött, amelyet az idei berlini filmfesztiválon, a Berlinálén mutattak be. A Liliom ösvény ugyancsak családi történet, de teljesen más jellegű a történetvezetése, a képi világa és a hangulata tekintetében is.
A rendező többféle filmezési technikát elegyít: a jelenkori szálat időnként házi videók és álomszerű, éjszakai, fekete-fehér felvételek szakítják meg. Ezekből egyrészt felvillannak a főszereplő, Rebeka előtörténetének egyes elemei, ugyanakkor a nő saját démonai is kirajzolódnak. A legfőbb történetszál mégis csak szavak szintjén bontakozik ki: Rebeka a film folyamán kitalált mesét ad elő hétéves gyermekének, Daninak, amelynek nyomán egyrészt a nő démonaival való leszámolási kísérletének lehetünk tanúi, másrészt anya és fia különleges kapcsolatát is egyre jobban megismerhetjük. A Liliom ösvény pénteken, június 3-án 17.30-tól látható ismét a Iulius Mall mozijában.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Enyedi Ildikó filmje volt a TIFF Magyar Napjának fénypontja
Szerdán Magyar Nap volt a 16. TIFF-en, a válogatást az egyik legerősebbként harangozta be a program kurátora, Zágoni Bálint. Az AperiTIFF fesztiválújság szerdai példányában idén is voltak magyar oldalak a Filmtett szerkesztésében, és volt Gulyás Party is a Bánffy-palota udvarán, bár éppen egyszerre Enyedi Ildikó Testről és lélekről című Arany Medve-díjas filmjével, amire a legtöbben voltak kíváncsiak.
A válogatásban öt nagyjátékfilm, két dokumentumfilm és az Oscar-díjas kisjátékfilm, a Mindenki szerepelt. A Testről és lélekrőlmellett bemutatták Vranik Roland menekültkérdéshez kapcsolódó játékfilmjét, az Állampolgárt, Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjét, Sopsits Árpád pszichothrillerét, A martfűi rémet, amely egy magyar sorozatgyilkosról és a szocializmus alatt működő magyar rendőrség egyik súlyos nyomozói hibájáról szól, illetve Gigor Attila második egészestés alkotását, a Kút címűt. Vetítették Varga Ágota Vasgyökerek című dokumentumfilmjét, amely szekusdossziéjával szembesít egy Erdélybe hazalátogató orvost, illetve Bereczki Csaba kelet-európai gyökereiket kutató amerikai klezmerzenészekről szóló Soul Exodus című filmjét.
A nap fénypontja az Arany Medve-díjas Testről és lélekről című film vetítése volt a Florin Piersic moziban. Akinek sikerült időben jegyet váltania (a filmet péntek este 21:45-től is vetítik a Győzelem moziban, de már elfogytak a jegyek), egy nehezen kommunikáló, érintésfóbiás lány, és egy idősebb, fél karjára béna, megkeseredett férfi kapcsolatának lassú kiépülését láthatta. Enyedi Ildikó egy vágóhidat és egy erdőt választott a történet párhuzamos helyszíneiként. A szereplők a vágóhídon dolgoznak, álmukban pedig az erdőt járják szarvas képében. A premier plánban feldolgozott marhák és az erdőben bóklászó szabad rokonaik két véglete között látjuk Mária és Endre ügyetlen próbálkozásait arra, hogy komfortzónájukból kilépve egymásra találjanak. Az események apró részletei néhol kidolgozatlanok, pontosabban nem szájbarágósak, a mellékszereplők viszont üde foltok a filmben, és a jelenlétük mindig indokolt a történetmesélés szempontjából.
Bár túl speciális helyzetű karaktereknek tűnhetnek a főszereplők, főleg Mária, esetlenségükben mégis magunkra ismerhetünk. Hasonló lehetett Enyedi Ildikó célja, hiszen a vetítés után a Máriát alakító Borbély Alexandra elárulta, hogy a történet szerint ugyan a lány Asperger-szindrómás, de nem kutatták behatóan ezt a rendellenességet, a rendező nem szerette volna, ha a karaktert a betegsége felől közelítik meg.
A színésznő elmesélte, hogy először egy epizódszerepet kapott meg a filmben, de Enyedi Ildikó úgy döntött, hogy Mária szerepében is kipróbálja, ha meg tudja oldani, hogy nőiségét még a tekintetéből is kiirtsa. „Odaálltam a tükör elé és addig próbálgattam, amíg nem találtam meg azt, hogy határozott is legyen, és közben meg valami gyermeki tekintet legyen az, amit a néző lát” – idézte fel Alexandra. Először Mária külalakját, a haját, ruháit találták ki Enyedi Ildikóval, majd a jelenetek próbálása közben ráéreztek a karakterre, Mária egyszerűen életre kelt, mesélte a színésznő. A film érdekessége, hogy Endre szerepét Morcsányi Géza dramaturg, műfordító játssza, akinek nem volt korábban színészi tapasztalata. Mint kiderült, Enyedi Ildikó külön instruálta a két színészt, és csak a jelenetekben találkoztak. A végeredményt június végétől a romániai mozikban is meg lehet majd nézni. 
A TIFF magyar filmes válogatásából a két dokumentumfilmet néztük még meg. Varga Ágota Vasgyökerek című filmje némi hiányérzetet hagyhat a nézőben, főleg, ha látta a rendező korábbi filmjét, A tartótisztet, amely először állított kamera elé ügynököket beszervező titkosszolgálati tisztet, ráadásul szembesítette őt egykori megfigyeltjeivel. Az új portréfilm egy orvosról szól, aki még 1989 előtt Zilahról Németországba disszidált, most pedig visszatér Erdélybe, ahol a film készítőinek köszönhetően szekusdossziéjával is szembesül, így azzal a ténnyel is, hogy a titkosszolgálat legközelebbi ismerősein, rokonain keresztül még Németországban is megfigyelte. Varga Ágota rendező elmondta, hogy előző filmje németországi vetítésén találkozott az orvos fiával, ő hívta fel a figyelmét amatőr szobrász és gyűjtő apjára, akiről kiderült, hogy a rendezővel egy városban él. Mikor a szekuról kérdezte az orvost, annyira elutasító volt, hogy sajátos technikát kellett alkalmaznia: a szereplővel az általa választott ismerősökhöz látogatott el, és ők tették fel neki a kérdéseket, mesélte Varga Ágota.
„Erdélyben a barátság és besúgás egy és ugyanaz” – ez a film kulcsmondata, ezen kívül viszont nem sokat kapunk: a besúgó ismerősökkel csak telefonon sikerül beszélni. A főszereplő cseppet sem tűnik áldozatnak, ellentmondást nem tűrő hangon beszél, és láthatóan nem zavarja, hogy áron alul vásárolja fel az egyszerű emberek értékeit. A filmet vasárnap 12 órától vetítik még a Sapientián.
Bereczki Csaba Soul Exodusa jó meglepetés volt. A film első jelenetében zsidó ünnepet látunk Kanadában, amelyen a jelenlévők visszafele menetelnek a „jövőbe”. A kamera az úttest szintjén mozog, és ezekben a lépegető cipőkben a teljes zsidó történelem sűrűsödik. A film egy „fordított exodus”: négy amerikai klezmerzenész útja őseik életének helyszínére, Moldvába. Identitáskeresés, szóban és zenében, nem feltétlenül a zsidó identitásé, hiszen ez általános téma: mindenkiben lehet valami zsidó, mondják a szereplők a film végén.
Az egyébként margittai születésű rendező előző, 2008-as filmjében, az erdélyi népzenészekről szóló Életek énekében már kipróbálta a zenés road-movie formátumát, és rájött, hogy milyen jól működik. A Soul Exodushoz tudatosan keresett Amerikában élő, sokadik generációs kelet-európai zsidó zenészeket. Valódi casting során talált rá a The Brothers Nazaroff zenekarra, amelynek tagjai valójában nem testvérek, de mindannyian kapcsolódnak Kelet-Európához, némelyikük hosszabb időt élt is Magyarországon vagy Romániában. Miközben Kanadától Moldváig utaznak, megosztják a gondolataikat zsidóságukról, a holokausztról, Izraelről, szélsőjobboldali eszmékről, közben pedig a legkülönbözőbb helyszíneken zenélnek: tereken, udvarokon, hajón. Ahhoz a generációhoz tartoznak, akik a ’70-es években voltak hippik és akkor fedezték fel őseik zenéjét, most pedig visszahozzák ezt a zenét eredeti helyszínére, Kelet-Európába.
Egy néző ízes moldovai akcentussal kérdezte meg a vetítés után, hogy miért nem jutottak el a szereplők a keleti zsidóság egykori fontos központjába, Ogyesszába. Bereczki Csaba elmondta, hogy eredetileg a Szergej Eizenstein Patymokin páncélos című némafilmjéből ismert ogyesszai lépcsőkön zárult volna a film, de Nazaroffék megijedtek a feszült ukrajnai helyzettől és a bensőséges hangulatú forgatást kár lett volna azzal elrontani, hogy bármire erőlteti őket. Ehelyett a film Nagyváradon, Bereczki Csaba szülővárosában zárul. A forgatás során olyan személyes hangulat alakult ki, hogy a rendezőt a hatodik Nazaroff-testvérré fogadták, aki a nagyváradi jelenettel ezt a személyességet akarta jelezni. „A Körös-part az én Coney Islandom” – mondta. A filmet pénteken délután 5-től vetítik még a Cinema Cityben.
Zs. E. maszol.ro

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Igazán szép szerelmi történet az Isten országa
Premier előtti vetítésen láthatta a kolozsvári közönség Francis Lee rendező Isten országa (God’s Own Country) című nagyjátékfilmjét csütörtök este a Győzelem moziban. A film, amely a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját, egy angol farmer és egy fiatal román bevándorló szerelmi történetét mutatja be. A vetítést követően a román bevándorlót alakító színésszel, Alec Secăreanuval találkozhatott a közönség.
A főszereplő a beszélgetés során elmondta, Francis Lee rendező egy kiskereskedelemben dolgozott egy román bevándorlóval közösen, és lenyűgözte ahogyan a romániai bevándorló megküzdött az előítéletekkel. Annak a személynek a kitartása és elszántsága miatt döntött úgy, hogy filmjében az egyik főszereplő román karakter lesz, akit egy román színész fog alakítani, ezzel is fel szerette volna hívni a figyelmet arra, hogy mennyire negatívan vannak prezentálva az angol médiában a románok. Ennek köszönhetően kerülhetett be Alec Secăreanu a filmbe.
A filmet 2016-ban forgatták, összesen hat héten át tartottak a munkálatok, ezt megelőzően két hét helyszíni felkészülés zajlott. Ez alatt a főszereplők megismerték az általuk játszott figurákat és elsajátították a farmer életmód csínját-bínját, mint kiderült, Alec Secăreanu ez idő alatt tanult meg sajtot készíteni, bárányt nyúzni stb. Mivel a helyszínen készültek fel a szerepekre, a két hét alatt hozzá kellett szoknia az angol időjáráshoz is, a szigetországi tavaszhoz, a zivatarokhoz és hideghez is. Az időjárás sokat segített neki abban, hogy kitalálja az általa játszott karakter mozgását.
A színész elmondta, a rendező mindkét szereplő teljes élettörténetét kidolgozta, ám mivel „Johnny és Gheorghe is rendkívül zárt karakterek”, az életükről a filmben elég kevés részlet kerül napvilágra. A rendező azt akarta, hogy a szerelem kialakulása a lehető leghitelesebb legyen, a két főszereplő a forgatások elkezdése előtt nem is találkozhatott, és nem ismerték a másik figura hátterét, történetét, személyiségét.
A végeredmény Alec Secăreanu szerint „egy igazán szép szerelmi történet”, a két szereplő, amely a film elején nem akart szeretni és nem akarta engedni, hogy szeressék, végül egymásra talál.
A filmet Kolozsváron a Győzelem és a Florin Piersic moziban vetítik. Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)