A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata által 2007 októberében bemutatott Ványa bácsi öt kategóriában is UNITER /Román Színházi Szövetség/-jelölést kapott: az előzsűri a Legjobb pályakezdő (Pethő Anikó), Legjobb férfi főszereplő (Hatházi András), Legjobb díszletterv (Carmencita Brojboiu), Legjobb rendezés (Andrei Serban) és Legjobb előadás díjára terjesztette fel. Az április 14-i díjkiosztó gálán a kolozsváriak végül három jelölést váltottak át díjra: Hatházi András megkapta a címszerepért a Legjobb férfi alakítás, Andrei Serban pedig a Legjobb rendezés díját, a produkció ugyanakkor elhozta a Legjobb előadás díját. /Három UNITER-díj a kolozsvári színháznak. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 16./

Születésnap, szikrázó mosolyokkal
Az, aki valamicskével is közelebb áll a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz, rég rájöhetett arra, hogy a Tompa Gábor vezette színház irigylésre méltó tradícióval rendelkezik. Köszönhetően Tompa Gábor rendezői elveinek, napjainkban a legmodernebb, világviszonylatban is elfogadott színházi stílust követi. Vagy legalább is követni igyekszik, amit a város közönségének egy része elég nehézkesen ért meg.
Vannak, akik ezt megértik, és vannak, akik gondolkodásuk következtében nem akarnak, vagy egyszerűen nem képesek megérteni bizonyos, olyan gesztus és viselkedési, magatartási rendszert, mely ma már valahol a nagyvilágban használatos.
Tompa Gábor ezt a világot, köszönhetően szerencsés sorsának, rendkívül jól ismeri. Szerintem ennek is köszönhető a darabok kiválasztása, színpadra állítása. Mivel tudja, kik is azok a kevesek, akik a különböző színházi nyelvet jól alkalmazzák. Szerencsére mindig az élvonalban levőket sikerül meghívni a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal való együttműködésre. Ez nagyban köszönhető annak a színészi gárdának, amely az intézménnyel szerződéses viszonyban, van.
Jelen pillanatban az ország legjobb társulatát sikerült összeállítani. Nehezen tudnék elképzelni olyan jó rendezőt, aki a művészi gárdával, ne tudna szót érteni a színpadon.
Visky András az intézmény művészeti igazgatója, és az előadás dramaturgja, évadnyitó sajtótájékoztatóján, melyen objektív okokból nem tudtam jelen lenni, elmondta: „A közönség különleges előadásra számíthat, ahol a nézők egy asztalnál vacsoráznak majd a színészekkel” Hozzátette, az előadás a családon belüli erőszak Kelet-Európában tabuként kezelt témáját dolgozza fel.
Robert Woodruff a kortárs amerikai színjátszás egyik legjelentősebb alakja, a San Francisco-i Eureka Theatre Company alapítója, az American Repertory Theater volt igazgatója.
Robert Woodruff, Thomas Vinterberg és Mogens Rukov Születésnap (Festen) című filmjének adaptációját állította színpadra a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Egyúttal követve azt a mostanában mind jobban elterjedő színházi divatot, hogy mozgóképpel, híradószerűen kíséri a színházba látogató nézőket, akik nem biztos, ha látják saját kivetített képüket, továbbra is természetesen mozognak. Vagy legalább is a színházi közönség adta körülményeket kellő rugalmassággal át tudják venni.
Ebben a részben a színészek olyan feladatot kapnak, mely színészi szempontból nem mindennapi, úgy állni szóba a sokszor számukra is ismeretlen személyekkel, mintha már régről ismernék, és közben az úgymond színdarab szövegét is elmondani.
Legyünk őszinték nem mindennapi feladat a rendező számára, hogy a cselekmény többsíkúsága ne essen szét, díszlettervezőnek, aki egyúttal a művészek kosztümjeit is tervezte (Carmencita Brojboiu), a színészeknek sem.
A Születésnap című előadásban szereplő művészek: Szűcs Ervin, Kézdi Imola, Viola Gábor, Pethő Anikó, Bogdán Zsolt, Kató Emőke, Csutak Réka, Buzási András, Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Sinkó Ferenc, Bodolai Balázs, Salat Lehel, Orbán Attila, Kali Andrea, Váta Loránd, Skovrán Tünde, Horváth Zoltán.
A 18 színésznek úgy kell össze dolgoznia, hogy a születésnapi asztalhoz, „meghívott közönséget” is úgy tudja kezelni, hogy azok is partnerei, de résztvevői legyenek egy olyan családi szerencsétlenségnek, mely magában a szűk családi körben is megrázó.
A művészek alakítása még centiméternyi közelségből is lenyűgöző. Rendkívüli színházi élményt jelent mind az, amit megteremt a rendező, a díszlettervező, a zeneszerző: Lászlóffy Zsolt, a koreográfus: Sinkó Ferenc, a rendezőasszisztens: Simón Hanukai, Visky Andrej, az ügyelő: Nagy Yvonne. Megvalósításuk a maguk nemében, megrázóan tükrözi azt a szélsőséges emberi viselkedést, mely bizonyos családokban, bizonyos társadalmakban létezik, és jóformán divatjelenség a „jaj, de jól érzem magam” hazugsága, mert az őszinte bevalláshoz szinte alkalmatlanok vagyunk, még akkor is, ha véletlenül az illető a jóléti társadalom minden meglevő előnyét is élvezi.
A világ másik feléből jöhet az ifjú haza, repülővel, és a reptéri mosdóban borotválkozhat meg, azért, hogy teljesen fitten érkezzen a szülői házba. Ahol valamikor gyermekként olyan kínokat kellett kiállnia, melyek a zsigereiben maradtak fenn évtizedek multával is.
Robert Woodruff Születésnap című előadásával bizonyítja, nem kell az antik világba menni borzalomért, képesek vagyunk a mai napokban is olyan cselekedetekre, melyek megdöbbentik az embert és a társadalmat.
Az előadás nagy előnye, de kiemelt különlegessége, centiméterekre a nézőtől, ott éli át a művész mindazt, amit egyébként a nagy színpadon is átélne. Tükrözvén azokat a belső indulatokat, amelyek uralják őt szerepe előadásának hihetővé tételében. A belső remegéstől rázkódó, szenvedő test, a felfokozott pulzus szám okozta légzés felgyorsulása. Az elfehéredett bőrfelület, melyet az összeszorított kezek okoznak.
Egy család, melynek élete hazugságokra, titkokra, féligazságokra épül, akárcsak a társadalom, melyben élnek. Egyet érezni, és mást mutatni. Hiszen a társadalmi konvenció mást kér tőlünk. Divat minden esetben úgy viselkedni, hogy mások irigyeljenek minket azért a jólétért, melyet sokszor hazudni, kell. Holott belül minden teljesen más, emberibb és állatibb, mint sem sokan gondolnák.
A Születésnap című előadás, Robert Woodruff szerint, a hallgatás falának, törvényének a feltörésében mutatott egyéni tett elképesztő erejét és félelem nélküliségét állítja elénk. Annak a bátorságnak a szépségét, amely az igazság fényét vetíti mind személyes, mind pedig kultúránk életére.
Szerintem az előadás egyik vitatható tényezője az a technikai felszerelés, melyet az előadás alkalmával használtak, mikor a mozgóképeket felvették, és kivetítették. A színpadi világítás és a filmes megvilágítás nem egy és ugyanaz. Többek között ez is eredményezte azokat a képsorokat, melyeket kivetítettek. A ma színháza ilyen szempontból nagyon igényes felszerelést kér. Ez sajnos a látottak alapján nem jött össze.
A valódi művészet pénzt kér. Ezen a téren sajnálatosan országunk nincs az élvonalban. Ennek ellenére a humán anyag és annak szándéka kitűnő.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Jubilált a Livingroom a Farkas utcában
Varga Csilla, Balla Szabolcs, Sinkó Ferenc, Orbán Attila, Albert Csilla, Imre Éva, Sigmond Rita, Marosán Csaba, Vatány Zsolt, Keresztes Sándor, Pethő Anikó – sorrendben ők voltak a Livingroom elnevezésű beszélgetéssorozat vendégei tavaly szeptember óta, egy-egy előadás után sokszor éjfélbe nyúlóan is meséltek munkájukról, életükről a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában berendezett nappaliban.
Mindent egybevetve eredményesnek bizonyult a kezdeményezés; amellett, hogy a nézők jobban megismerhették a művészeket, bizonyosan sok kellemes pillanatot tartogatott utóbbiak számára is a sorozat, elvégre csapatmunkával valósult meg, néhány csipetnyit mindenki hozzáadott a jó hangulathoz: egyesek kérdeztek, mások zenéltek, és voltak, akik a gasztronómiai kínálatról gondoskodtak.
Nem volt ez másként a Kolozsvári Magyar Napok keretében, szombat délután tartott Livingroom esetében sem, csak éppen a helyszín különbözött a megszokottól. A nappalit a Farkas utcai színházsátorba költöztették, éppen oda, ahol a sorozat egy évvel ezelőtt debütált. Tavaly nyáron Laczkó Vass Róbert volt a vendég, ezúttal pedig, miután egy egész évadon keresztül vendéglátó/házigazda szerepkörben állt helyt, az ötletgazdát, Bodolai Balázst faggatták kollégái, Vajna Noémi és Balla Szabolcs.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Művészeti programok az Iskola másként héten
Három előadással kedveskednek az operában
Az Iskola másként alternatív oktatási hét keretében kis- és általános iskolásoknak szánt előadásokkal örvendezteti meg fiatal közönségét a Kolozsvári Magyar Opera, derül ki az intézmény közleményéből.
Az operában április 19-én, kedden délelőtt 11 órától – a budapesti Turpinszky Gippert Bélával a címszerepben – Erkel Ferenc Bánk bánját (rendező: Dehel Gábor, karmester: Kulcsár Szabolcs) láthatja a közönség. A másfél órás jelmezes és zenei magyarázatokkal egybekötött rendhagyó leckeelőadást Gombár Annamária rendező tartja (összeállította: Gombár Annamária és Kulcsár Szabolcs).
Április 20-án, szerdán, szintén délelőtt 11 órától Venczel Péter és Moravetz Levente Ali Baba és vAgy negyven rabló című családi musicaljét (r.: Moravetz Levente, karmester: Kulcsár Szabolcs) tekinthetik meg az érdeklődők.
Az intézmény balettkara Szergej Prokofjev Hamupipőkéjét adja elő április 21-én, csütörtökön délelőtt 11 órától (rendező-koreográfus: Rareş Arcadie Cîmpean, karmester Horváth József) a Kolozsvári Magyar Opera nagytermében.
Az operában ezúttal is lesz kulisszalátogatás, a Fedezd fel magadnak az operát! elnevezésű programra több száz diák jelentkezett.
Színházi műhely a stúdióban
Színházi műhelyt szervez 5–8. és 9–12. osztályos tanulók számára az Iskola másként héten a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A műhelymunka résztvevői a társulat színészei segítségével tapasztalhatják meg azt a folyamatot, amely során egy szöveg jelenetté alakul. A műhely vezetői: Albert Csilla, Árus Péter, Bodolai Balázs, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Dimény Áron, Farkas Loránd, Györgyjakab Enikő, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Váta Loránd.
Az egy délelőttös foglalkozás során a résztvevőket 4-5 fős csapatokra osztják; minden csapat kap egy szöveget, majd néhány instrukciót is. A csapaton belül leosztják a szerepeket: a diákok lehetnek színészek, rendezők, díszlet- és jelmezfelelősök, de még fotósok/videósok is, akik majd a folyamatot dokumentálják. A stúdióteremben április 19-én, kedden zajló műhelyek időpontjai: 9–11.30 óra (5–8. osztályosok), 12.30–15 óra (9–12. osztályosok).
Szabadság (Kolozsvár)

Kisvárda: a marosvásárhelyi színház társulata kapta a fesztivál fődíját
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A nyugalom kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott legjobb előadásért járó fődíjat, valamint a város közönségdíját a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiválján - tájékoztatták a szervezők vasárnap az MTI-t.
A szombaton késő este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét és Fabó Tibort, a Komáromi Jókai Színház tagját.
A nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta, míg az Emmi és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetség számára alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat vehette át.
A rendezői díjjal az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért Sardar Tagirovskyt, a legjobb női alakításért járó díjjal Pethő Anikót, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és B. Fülöp Erzsébetet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját jutalmazták. A legjobb férfi alakításért adható elismerést Bányai Kelemen Barna, a marosváráshelyi színház művésze és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze vehette át. A legjobb 35 év alatti színész díját Kiss Bora ( Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) vihette haza.
A legjobb díszlet díjában A nyugalom című előadásért Adrian Damian, a legjobb jelmezért járó díjban az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért Bajkó Blanka Alíz, míg a zenei díjban szintén az Úrhatnám polgár zenei világának megformálásáért Bartók György és alkotótársai részesültek. Az eseményen átadták a hallgatói minifesztivál diákzsűrije, valamint a közönség által adható elismeréseket is.
A kilencnapos kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt előadást és egy gálaműsort láthatott a közönség.
maszol.ro

Kisvárdai fesztivál: a marosvásárhelyi színházé a fődíj
Pethő Anikó alakítási díjat kapott
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása, A nyugalom kapta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) által felajánlott legjobb előadásért járó fődíjat, valamint a közönségdíjat a Magyar Színházak 28. Kisvárdai Fesztiválján. A társulat összesen hét díjjal térhetett haza. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház öt díjat tudhat magáénak.
A szombaton késő este megtartott díjátadó ünnepségen életműdíjjal jutalmazták Bocsárdi Lászlót, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjét és Fabó Tibort, a Komáromi Jókai Színház tagját.
A nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta, míg az Emmi és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetség számára alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat vehette át.
A rendezői díjjal az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért Sardar Tagirovskyt, a legjobb női alakításért járó díjjal Pethő Anikót, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és B. Fülöp Erzsébetet, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagját jutalmazták. A legjobb férfi alakításért adható elismerést Bányai Kelemen Barna, a marosváráshelyi színház művésze és Pálffy Tibor, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze vehette át. A legjobb 35 év alatti színész díját Kiss Bora ( Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata) vihette haza.
A legjobb díszlet díjában A nyugalom című előadásért Adrian Damian, a legjobb jelmezért járó díjban az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért Bajkó Blanka Alíz, míg a zenei díjban szintén az Úrhatnám polgár zenei világának megformálásáért Bartók György és alkotótársai részesültek.
Az eseményen átadták a hallgatói minifesztivál diákzsűrije, valamint a közönség által adható elismeréseket is.
A díjazottak listája
1. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Életmű-díjat adományoz BOCSÁRDI LÁSZLÓNAK, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgató-rendezőjének.
2. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Életmű-díjat adományoz FABÓ TIBOR Jászai Mari-díjas színművésznek, a komáromi Jókai Színház tagjának.
3. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának A legjobb előadásért járó Fődíját A NYUGALOM című előadásért a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata kapta.
4. A dr. Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter által felajánlott díjat, a tanító mulatság élményéért, a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása kapta.
5. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Rendezői díját az Úrhatnám polgár és Az eset című előadásokért SARDAR TAGIROVSKY kapta.
6. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Női alakításért járó díját a Hullámtörés című előadásban nyújtott alakításáért PETHŐ ANIKÓ kapta.
7. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Női alakításért járó díját A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért: B. FÜLÖP ERZSÉBET kapta.
8. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Férfi alakításért járó díját A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért BÁNYAI KELEMEN BARNA kapta.
9. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának Férfi alakításért járó díját az Úrhatnám polgár című előadásban nyújtott alakításáért PÁLFFY TIBOR kapta.
10. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház A legjobb díszletért járó közös díját A nyugalom című előadás díszletéért ADRIAN DAMIAN kapta.
11. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház A legjobb jelmezért járó díját az Úrhatnám polgár című előadás jelmezeiért BAJKÓ BLANKA ALIZ kapta.
12. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház Zenei díját az Úrhatnám polgár című előadás zenéjéért BARTÓK GYÖRGY ÉS ALKOTÓTÁRSAI kapták.
13. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház „A legjobb 35 év alatti színész díjá”-t A nyugalom című előadásban nyújtott alakításáért KISS BORA kapta.
14. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Kisvárdai Várszínház által a legígéretesebb tehetségnek alapított Teplánszky-díjat a Fade-Out című előadásért a MAROSVÁSÁRHELYI ANDRÁS LÓRÁNT TÁRSULAT kapta.
15. Kisvárda Város Polgármesterének Díját a Piaf-menet című előadásért MEZEI KINGA kapta.
16. A Hallgatói Minifesztivál Diákzsűrijének díjai: Eredeti színpadi megoldásaiért és a megkomponált látványelemek,valamint a közönséggel való interakcióért a Legjobb Rendező díját Sardar Tagirovsky kapta. A darab egységességéért, a társulat remek összjátékáért és a térhasználatért a Legjobb Előadás díját ifj.Vidnyánszky Attila rendezésében a LILIOMFI című produkció kapta. A karakterek hiteles megformálásáért és jelenetekben nyújtott kimagasló teljesítményekért a Legjobb Színészi Játék díját a HALÁL című produkció kapta.
17. Kisvárda város közönségének díját a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata A NYUGALOM című előadása kapta. A közönségzsűri további díjazottjai: A legjobb férfi főszereplő: Bányai Kelemen Barna A nyugalom; A legjobb női főszereplő: Mezei Kinga a Piaf-menet; A legjobb férfi mellékszereplő: Kozma Attila Az imposztor; A legjobb női mellékszereplő: Rappert-Vencz Stella a Sirály című előadások szereplői.
Szabadság (Kolozsvár)

Interferenciák – drámakötet, előadás, színház és börtön
Börtönként tekint a színházra Visky András dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, értelmezése szerint olyan hely ez, ahova szabad akaratukból bezárkóznak a nézők a színészekkel – bezárulnak az ajtók, de mindaz, ami ott bent történik, kiszabadítja őket. A fekete doboz az üres sírt idézi, ahova betérnek az emberek, eljátszani halál és feltámadás játékát – merthogy nem szabad a sírban maradni, reflektálni kell mindarra, ami velünk történik. A szerző erről csütörtökön délben beszélt a TIFF Házban, a hét drámát tartalmazó Ki innen című kötetének bemutatóján. A Koinóniánál megjelent kiadvány ismertetése előtt a kolozsvári társulat A mélyben című előadásának alkotóival találkozhatott az Interferenciák közönsége.
Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója a könyvbemutatón kifejtette: tizennyolc színházi vonatkozású kötet jelent meg eddig a Koinóniánál, az albumokkal együtt pedig már húsz fölött van ez a szám; magyar, román és angol nyelvű kiadványok egyaránt napvilágot láttak, hosszú ideig Visky András szerkesztette őket. A szerző három drámáját gyűjtötte egybe A szökés 2006-ban, a mostani, Ki innen című pedig a 2009 óta írt hét színpadi szövegét – ahogyan ő nevezi, hét újabb színpadi kísérletét – tartalmazza.Témájuk tekintetében széles skálán mozognak a művek, többségüket (Visszaszületés, Pornó – Feleségem története, Green Relief, Megöltem az anyámat, RádióJáték, Bevégezetlen ragyogás) hazai és nemzetközi színpadokon, fesztiválokon már több ízben műsorra tűzték.Az írásokat a Láng Zsolt prózaíró, szerkesztő és Visky András beszélgetése követi, amelyben színházi radikalizmusról, színházi üzemszerűségről és a kísérletezés lehetőségeiről is szó esik, jegyezte meg Tompa Gábor igazgató, majd a címválasztásra kérdezett rá: hol vagyunk, honnan kell kimenekülnünk, ha ezt a feszültséggel teli felszólítást megfogadjuk?Visky András elárulta, hogy sokára született meg a cím; nem akarta valamelyik darab elnevezését kiemelni, mert akkor eleve elmozdította volna egy bizonyos irányba az értelmezést, törekedett viszont arra, hogy problematikus címet találjon, amely saját esztétikai, teológiai, filozófiai kereséseit is tükrözi. Mint mondta, nem biztos, hogy drámaíró lenne, ha nem Tompa Gáborhoz fűzi az első színházi barátsága, ugyanakkor egyebek mellett arra is kitért, hogy az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatja a nyitott dramaturgia – olyan dramaturgiát szeret létrehozni, amely aztán a próbafolyamat során nyeri el végső formáját. Jó az, ha a munka során úgyszólván eltűnik a szerző, mert végül az előadás fogja visszahozni, felmutatni mindenki számára.Láng Zsolt az Úrral való állandó párbeszédet emelte ki a drámaíró műveinek egyik sajátosságaként, és a sikerhez való hozzáállására is reflektált: a szerző voltaképpen a siker ellen megy, ironikusan kezeli azt – már azáltal is, hogy monodrámákat ír, és például a Tanítványokban hosszasan értekeznek a szereplők olyan dolgokról, amelyekről a nézőnek nem biztos, hogy van fogalma. A szövegek azonban kétségkívül erősek, a művek felvetik azt a kérdést is, hogy mennyire lehet szöveg nélkül színházat „csinálni” – és tulajdonképpen meg is válaszolják: nem lehet, hiszen minden megnyilvánulásunk a nyelven alapszik.                                                                                           *Korlátozottabb művészeti tevékenységnek tartja Radnai Annamária, ha olyan rendezővel együttdolgozva fordít egy készülő előadáshoz, akinek az anyanyelve megegyezik az adott mű nyelvével – egyszerűbb az, amikor mindkettejüknek idegen az illető nyelv. Makszim Gorkij világhírű színműve, az Éjjeli menedékhely (Na dnye) esetében az is ott lebegett a szeme előtt, hogy az oroszok közül nagyon sokan ismerik a realista darabokat. Korábban, egy Csehov-fordítás alkalmával Radnai Annamária édesanyja, Szerotina Szvetlana adott pillanatban meg is jegyezte: „Csehov nem ilyen”. – Gorkijjal is pontosan így vannak, tudják, hogy ő ilyen vagy nem ilyen – magyarázta a műfordító, dramaturg, egyetemi oktató csütörtökön délelőtt a TIFF Házban, a Kolozsvári Állami Magyar SzínházA mélyben című előadásának (rendező: Jurij Kordonszkij) közönségtalálkozóján.Nem nagyon szeret szlenget fordítani, egyrészt, mert az sokban kötődik a helyhez, meg aztán könnyen elavul, idővel érvénytelenné válik. Ezért kérte a produkcióban részt vevő színészeket, hogy észrevételeikkel segítsék a munkáját. Szükség is volt erre: amellett, hogy a rendező főként azokra a kérdésekre fókuszált, amelyek gyakorlatilag soha nem veszítenek fontosságukból – kik vagyunk, miért élünk, mi a dolgunk ezen a bolygón, mit jelent felelősséget vállalni a tetteinkért vagy éppen meghalni –, ragaszkodott ahhoz is, hogy a 19. századi szleng helyett egy nagyon is mai nyelven szólaljanak meg a társadalom perifériájára szorult szereplők.Visky András, az előadás dramaturgja a közös munka legizgalmasabb jellemzőjének nevezte, hogy Jurij Kordonszkij elképesztő részletességgel építette fel a cselekvések logikáját, hogy a színészek fokozatosan tudjanak eljutni A pontból B pontba. – Olyan határt kellett átlépniük a személyiségükben és a művészi tudásukban egyaránt, amilyet eddig nem nagyon kellett – hangsúlyozta.Aprólékosan, milliméterről milliméterre dolgozták ki a különböző mozzanatokat a rendezővel – mondta Laczó Júlia (Anna), Bogdán Zsolt (Luka) pedig azt emelte ki, hogy minden bizonnyal ezután is érik még az előadás, szerdán például feszesebbnek, összefogottabbnak érezte a ritmusát a korábbiakhoz képest. Viola Gábor (Vászka Pepel) szerint egyenként mindannyiuknak segített a munka abban, hogy feltérképezzék a saját határaikat – ez persze egy életen át tart, viszont meghatározó volt a mostani alkalom: az elmúlt hat évben, amióta tagja a kolozsvári színház társulatának, egyetlen próbafolyamat során sem érzett ehhez fogható kohéziós erőt.Kézdi Imola (Vaszilisza Karpovna) ritka pillanatnak nevezte, hogy az út fontosabb legyen a végeredménynél, márpedig most előbbi kerekedett felül. Hozzáfűzte: 13-an száz felől közelítettek a munkához és egyúttal a mélybe, kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni a folyamatról – színészvezetéstől kezdve a kávézásokig minden összehozta a csapatot. Pethő Anikó (Násztya) kitért arra, hogy a munka már az olvasópróbákon jócskán elkezdődött: a rendező sokat mesélt az orosz börtönkultúráról, és mindenkinek beindította a fantáziáját, arra kérte a színészeket, hogy a színpadon kívül is gondolkodjanak a különböző megvalósításokon. Dimény Áron (Színész) számára leginkább attól volt különleges ez a találkozás, mert olyan előadást szült, amelynek minden pillanatában szabad lehet, és közben folyamatosan pontosnak is kell lennie.
Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár)

Harmincegy előadás az idegenségről – Népszerű volt az Interferenciák
Nagy érdeklődésnek örvendtek a kolozsvári 5. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál előadásai a kincses városbeli és a világ minden tájáról idelátogató közönség körében – közölte a szervező Kolozsvári Állami Magyar Színház. 
A budapesti Vígszínház Jóembert keresünk című előadásával vasárnap zárult a seregszemle, amelynek tizenegy napja alatt tizennégy ország összesen huszonegy társulatát látta vendégül a színház. A záróelőadást követően Tompa Gábor fesztiváligazgató, színházigazgató megköszönte a közönségnek a kitartó érdeklődést, mint mondta, idén majdnem kétszer annyian érdeklődtek a szemle iránt, mint két évvel ezelőtt, ez arra biztat, hogy két év múlva, a 6. Interferenciák Fesztivált is megszervezze a kolozsvári színház.
A kétévente szervezett találkozóra idén Dél-Koreából, az Amerikai Egyesült Államokból, Németországból, Franciaországból és Oroszországból is érkeztek társulatok. A rendezvénysorozat központi témája az idegen odüsszeiája volt, melynek jegyében összesen harmincegy előadást játszottak Kolozsváron a meghívott társulatok. Legtöbben a Vígszínház, valamint a bukaresti Bulandra Színház Brecht-előadásaira voltak kíváncsiak, a fesztivál OFF-programjai – koncertek, könyvbemutatók, beszélgetések – pedig szintén számos érdeklődőt vonzottak a TIFF Házba és a Tranzit Házba.
A különböző programok a város összesen hét különböző helyszínén zajlottak, melyek közül a Remarul vagongyár, a REACTOR kortárs művészeti tér, valamint az Erdélyi Néprajzi Múzeum először látta vendégül a fesztivál programjait. A fesztiválprogrammal párhuzamosan két workshop is zajlott: Declan Donnellan nagy-britanniai rendező a fiatal színészeknek, Diana Damian pedig a fiatal kritikusoknak szóló műhelyt vezette. Az Európai Színházi Unió (UTE) Konfliktuszónák elnevezésű programja keretében az UTE fiatal újságíróinak találkozójára is sor került.
Tokióban vendégszerepel a kolozsvári magyar színház
A Hedda Gabler című, Andrei Șerban által rendezett nagysikerű előadással vendégszerepel december 10-11-én Tokióban a Kolozsvári Állami Magyar Színház. A társulat első alkalommal kapott meghívást a Tokiói Nemzetközi Ibsen Fesztiválra. A vendégjáték megvalósulását a Román Kulturális Intézet támogatása tette lehetővé. Mitsuya Mori, a fesztivál művészeti igazgatója szerint a rendezvény célja a kortárs világszínház legjobbnak ítélt Ibsen-előadásain keresztül látleletet nyújtani korunk társadalmáról. A találkozó központi témája Ibsen most.
„A szereplők a mai ember tükörképei, a beteljesületlen emberi teljesítőképesség drámáját mutatják fel. A darab kérdése: lehet-e élni ideálok nélkül?" – nyilatkozta Andrei Şerban a 2012 januárjában bemutatott előadásról. Az előadás főszerepét Kézdi Imola játssza, a szereposztás tagjai: Bogdán Zsolt, Pethő Anikó, Hatházi András, Szűcs Ervin, Varga Csilla, Csutak Réka. Az előadás megvalósításában a rendező alkotótársai voltak: Carmencita Brojboiu, díszlet- és jelmeztervező, Daniela Dima, a rendező munkatársa, Biró Eszter, dramaturg. Krónika (Kolozsvár)

Farkas Loránd: „Van valami varázsa a színpadnak…”
Bár eleinte izgult, nagyon hamar belejött a beszélgetésbe Farkas Loránd színművész, a 17. Livingroom vendége szombaton este a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában, a Légy jó mindhalálig előadás után. Az emlékek felidézésében jól informált beszélgetőtársai – Vajna Noémi és Laczkó Vass Róbert – segítették, megannyi izgalmas történetet hallhattunk. Már gyermekkorában szeretett énekelni és táncolni, idővel a foci, a zenélés és „az abszurd szeretete” is az élete részévé vált. Az építészet mind a mai napig lenyűgözi, legfőbb hobbijaként az éneklést és a teniszezést említi. Korántsem bánja, hogy az architektúrát a színészetre cserélte, elvégre „van valami varázsa a színpadnak: ha ott állhatok és megmutathatok, elmondhatok, elénekelhetek bizonyos dolgokat, az olyan elégedettség-érzést jelent számomra, ami felülírhatatlan”.
– 1982-t írtunk, szeptember 5-ét, amikor világra jöttem, reggel 6 óra 53 perckor, és Lorándnak kereszteltek a szüleim. Négyéves koromban egy kétszobás lakásból sikerült egy négyszobás lakásba költöznünk. Édesanyám ezt ügyesen kitervelte és meg is valósította, noha nem volt könnyű; akkor még csak hárman voltunk a családban, a testvérem később született. 1986-tól 2001-ig, amíg leérettségiztem, abban a négy szobában laktunk – magyarázta a sepsiszentgyörgyi származású színművész, aki édesanyja szerint nagyon jó gyerek volt, képtelen volt rosszat csinálni. A családban Dodó a beceneve, a testvérével, Zsolttal mindmáig így szólítják egymást. A megnevezés édesapjuktól származik, akiről, mint kiderült, köztudott, hogy nem szólítja az igazi nevükön a családtagokat, mindenkit „elnevesített, megbecézett”: a feleségét, aki egyébként Gizella, leginkább Vilmának és Sárának hívja, míg Lorándot többnyire Józsinak, Bélának és Dodónak.
Az éneklés és a tánc már korán előkelő helyre került az életében, kívülről fújta a Csárdáskirálynőt. Ha valaki meglátogatta az édesanyja felőli nagyszüleit Mikóújfaluban, és ő is jelen volt, nyomban elő is adta; a hallgatóság sem maradt hálátlan, a fizetségből egy-két fagylaltra való is összejött naponta. Egy másik pénzszerzési lehetőségként zsebeket varrt nagyapja szabóműhelyében – „aki jött hozzá, mindenkinek kötelező volt venni, egy zseb 5 lejbe került. Mobil zsebek voltak, két rongy összevarrva, és máris kész.”
A zeneiskolában hegedű szakon tanult, bár ez „sajnos nem úgy sült el”, ahogy tervezte. A hangszer fogásával ugyan megbarátkozott – amit a Livingroom keretében is alkalma nyílt megmutatni, kollégája, Váta Loránd útbaigazításával –, ráadásul a Megfogtam egy szúnyogot kezdetű dalt is megtanulta, ez azonban kevésnek tűnt a boldogsághoz. – Volt egy mű, amit még tudtam-forma, már nem emlékszem, hogy melyik, de abból megéltem három évig. Harmadikos koromban viszont megbuktam a hegedű vizsgán, és szólt a tanárom, hogy többé nem mehetek hegedülni. Rosszul esett, hogy megbuktam, ellenben boldog voltam amiatt, hogy többé nem kell mennem hegedülni – részletezte.
Öt-nyolcban a Váradi József Általános Iskolában tanult, majd kilencediktől a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, csatárként játszott a szentgyörgyi B divíziós futballcsapatban, és a zenekari tevékenysége is erre az időszakra nyúlik vissza. Zakariás Zalánnal, aki jelenleg rendezőként dolgozik, már akkoriban jó barátok voltak, zenéltek is együtt. – A Mikesben hagyományuk volt a gitáresteknek, ahol régi magyar slágereket énekeltünk hetente, kéthetente. Egyszer felkértek az egyik helyi szórakozóhelyről, hogy Kurt Cobain halálának évfordulójára állítsunk össze egy kis Nirvana-műsort. Így történt, hogy zenekart alapítottunk: én énekeltem, Zalán gitározott, az egyik nagyon jó barátom, Krisztián basszusgitározott, Fekete Zsolt pedig, aki most Szentgyörgyön színész, ő volt a dobos – mondta.
Mindig is vonzották azok a tevékenységek, amelyeket szenvedéllyel tud művelni, a zene és a sport mellett a színház is felkerült a listára. „Összehoztak” egy előadást Mrożek Nyílt tengeren című abszurd komédiája alapján, amivel a zsámbéki fesztiválon is vendégszerepeltek. A Duna Televízió felkapta a dolgot, meghívták „egy röpke kis interjúra”. – Salek bácsi, a magyartanárunk kísért el bennünket, és arra kért, hogy figyeljünk oda a -csük, -sük végződésekre, nehogy valami hibát kövessünk el. Beültünk a stúdióba, előadtunk egy részletet az előadásból, és következett utána a beszélgetés. Az volt az első kérdés, hogy miért pont ezt a darabot választottuk. Kisebb csend, majd egymásra néztünk, gondoltam, megszólalok: „há’ azér’, me’ szeressük az abszurdot”, ez volt a válasz – ecsetelte, nyilván, derültséget váltva ki a közönségből.
A színészi pálya felé egy kis kitérővel jutott el, tizedikes koráig egyébként is fogorvos szeretett volna lenni. Idővel letett erről a szándékáról, és előszeretettel segédkezett Zakariás Zalán édesapja, Zakariás Attila műépítész műhelyében. Betekintést nyerhettek ott a tervek elkészítésébe, faházak összerakásában asszisztáltak, és Lorándnak egyre jobban megtetszett a szakma, elhatározta, hogy megpróbálkozik vele. Felvételizett a nagyváradi és a kolozsvári egyetemre is, de nem jutott be, a bukarestire viszont igen, ahol aztán két évet töltött el. Annak ellenére, hogy székelyföldiként nem jelentett számára gondot a román nyelv használata, nem érezte jól magát. – Az elején nagyon lelkes voltam, persze kicsit bánkódtam amiatt, hogy a barátaim közül mindenki Kolozsvárra vagy Váradra ment, de kíváncsian vártam, hogy mivel szembesülök. Sajnos csalódtam. Nem biztos, hogy a város volt ebben a hibás, lehet, hogy én zártam el magamtól mindent, de úgy éreztem, nem az én világom; nem tudtam nyitni sem az emberek felé, sem pedig a város felé – magyarázta.
Zakariás Zalán, aki abban az időben rendezői szakon tanult szintén Bukarestben, vállalta, hogy a színire felkészíti, ugyanakkor a szándékáról is ő tájékoztatta barátja édesanyját. A keményebb diót édesapja jelentette: nagyon nehezen fogadta a hírt, olyannyira, hogy pár hétig nem is beszélt vele. S noha a (mára már színész) fiatalember egyszer s mindenkorra hátat fordított az építészmérnöki képzésnek, az építészet továbbra is lenyűgözi: „bárhova megyek, mindig megnézem, hogy mi melyik stílushoz tartozik, különösen bejön a régi székely falusi építkezés. Az álmom az, hogy egyszer majd saját kezűleg készítek el egy gerendaházat.”
2007-ben végzett a BBTE Színház és Televízió Tanszékén Szilágyi-Palkó Csaba osztályában, az évfolyamtársai (Albu István, Bándi Johanna, Benedek Ágnes, Benedek Botond-Farkas, Domokos Erika, Gábos Albin, Nagy Eszter, Pethő Anikó) közül legtöbben a pályán maradtak. Farkas Loránd úgy érzi, Szilágyi-Palkó Csaba „volt az egyik oka” annak, hogy ő is köztük van, ezen felül pedig a kezdetektől fogva egyértelműnek tartotta, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szeretne dolgozni. – Már a főiskola idején nagyon tetszett a város hangulata és a színház, úgy döntöttem, hogy vagy Kolozsvár vagy semmi. Ha nem vettek volna ide fel, nem tudom, mit csináltam volna, lehet, hogy nem is maradtam volna a pályán – összegezte.
Egyéb hobbijairól, a testét és a lelkét egyaránt fitten tartó teniszezésről, a basszusgitározásról, valamint a musicalek iránti rajongásáról és a zene szeretetéről – amely képes elröpíteni az egész lényét, ugyanakkor összekapcsolja az embert a barátaival – is szót ejtett a színművész, megjegyezve: soha nem keresi, hogy valami megérintse; inkább hagyja, hogy történjenek a dolgok, úgyis megtalálja, ami igazi lelkesedést adhat. Színpadi szerepei és a színészzenekarban vállalt teendői mellett pedig egy másik tisztségben is helytáll, a rendezvényen édesanyja ölében édesen szundikáló Katácska édesapjaként. – Ez valami fantasztikus érzés. Bármilyen fáradtan mennék haza, amikor meglátom szembemosolyogni a kicsit, én is egyből föltelek energiával. Olyankor csak ő létezik, csak a családom, semmi más, és ez gyönyörű – hangsúlyozta.
A jó hangulatot a finom falatok és a zenei pillanatok is biztosították az est folyamán: Laczó Júlia és Orbán Attila pincepörkölttel kedveskedett a vendégnek és a közönségnek, a zenei pillanatokról pedig a Bocskor Bíborkával kiegészült zenekar (Balla Szabolcs, Enyed Károly, Szép András, Viola Gábor) gondoskodott.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Kiállnak bántalmazott társuk mellett a kolozsvári magyar színészek
„Mélységesen aggasztónak” tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei a Rosmersholm pénteki bemutatóján történt incidenst. A közösségi oldalakon terjedő állásfoglalást a pénteki előadás teljes szereposztása aláírta.
Amint arról a Maszol is beszámolt, az egyik színésznő elleni verbális és fizikai agressziót vizsgálta a rendőrség pénteken a Kolozsvári Állami Magyar Színház épületében, Henrik Ibsen Rosmersholm című darabjának a bemutatója idején. Az agresszor a darab rendezője, Andrij Zsoldak volt. Tompa Gábor igazgató a Maszolnak nyilatkozva „színházi belügynek” minősítette az incidenst. Az érintett színésznő vasárnap este a Krónikának úgy nyilatkozott, hogy nem kíván feljelentést tenni az ügyben, a belső munkafolyamat részének tekinti a történteket, és mihamarabb el szeretné felejteni.
Állásfoglalásuk szerint a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei kiállnak egymás mellett, elutasítanak mindennemű agressziót és aggasztónak tartják a történteket, illetve elvárják, hogy a színház megtegye a szükséges lépéseket a hasonló esetek megelőzésére. A nyilatkozatot a színház külső munkatársai, Bíró József és Hatházi András is aláírták. Utóbbi korábban a Maszolnak úgynyilatkozott, „egy rendező addig mehet el, ameddig a munkatársai engedik”.
Alább közöljük a teljes szöveget:
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár Valamint: Hatházi András, Bíró József
maszol.ro

Színház és árnyoldala
Bizonyára szinte senki előtt nem ismeretlen az a történet, amiről az alábbiakban írni fogok, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színházban március 24-én este történt incidens híre az elmúlt napokban, kis túlzással, körbejárt országot-világot. Úgy gondolom tehát, hogy nincs szükség az előzmények ismertetésére. Megjegyzem, eddig ódzkodtam bármit is írni az esettel kapcsolatban, vártam, hátha letisztulnak a dolgok, és érthetővé válik, mi és hogyan történt. Reméltem, hogy a szerdai televíziós (kolozsvári magyar adás) beszélgetés végre fényt derít erre a történetre. De úgy érzem, több csúsztatás is történt, ezért megpróbálom, leginkább a magam számára tisztázni azt, amit nem tudok logikusan összerakni, akármennyire is igyekszem.
Az alapot természetesen a már említett televíziós interjú szolgáltatja, amelyet Víg Emese készített a színház igazgatójával, Tompa Gáborral, hiszen, amint itt elhangzott, „ragaszkodjunk a tényekhez, ahhoz, hogy mi történt, mert eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában... Na, most itt az igazság a következő...”.
Én is ragaszkodom tehát ahhoz, hogy az itt elhangzottak alapján megpróbáljak tisztázni néhány dolgot, vagy inkább elmondani, milyen kétségek–kérdések merültek fel bennem az elhangzott „igazságokkal, tényekkel” kapcsolatban.
Hát akkor, lássuk.
1. „Eddig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi történt valójában”, mondja Tompa Gábor az első pillanatokban. Ezt a kijelentést azért érzem kissé csúsztatásnak, mert a március 26-án, vasárnap este a Krónika online-, majd 27- én a lap nyomtatott változatában megjelenő cikk szerzői azt írják: „Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója megerősítette lapunknak, hogy incidens történt...” stb., stb. Ergo, valaki(k) kíváncsi(ak) volt(ak) a laptól arra, hogy „mi történt valójában”, hiszen feltételezhetően ezért keresték meg az igazgatót. Aminthogy az érintett színésznőt is, aki, mint írják, „nem kívánt nyilatkozni az ügyről... stb., stb.”.
És mivel itt jelent meg legelőször bármi is arról, hogy pénteken este incidens történt a bemutató alatt, ez lett volna az ideális alkalom arra, hogy a lap által megkérdezett igazgató elmondja az igazságot, és ezáltal elejét vegye a további találgatásoknak és ferdítéseknek. Feltételezésem szerint a cikk vasárnap készült, tehát péntek estétől vasárnap délig volt idő arra, hogy az intézményvezető aprólékosan tájékozódjon a történtekről, és elmondja a tényeket. Ehelyett azonban leginkább maszatolás folyt.
2. „Volt egy incidens, és szeretném leszögezni, hogy semmiféle agressziónak nincs létjogosultsága, nem próbálunk és nem is lehet igazolást találni”. „...semmiképpen nem fogadható el semmiféle agresszív vagy bántalmazó magatartás, erre semmiféle igazolást nem akarok, és nem kell találnunk”, hangzik el a televíziós beszélgetés elején Tompa Gábor részéről.
Ehhez képest, végighallgatva a szinte negyven perces műsort, folyton az az érzésem, hogy mégiscsak igazolásokat próbál találni, és úgy „ítéli el” az agressziót, hogy közben minduntalan felmenti az agresszivitást elkövető Andriy Zholdakot, hol azzal indokolva a történteket, hogy a rendező köztudottan „szenvedélyes megszállott”, hol felmagasztalva őt, hogy milyen nagyszerű rendező, akiről úgy hallotta, a próbafolyamatban részt vevő színészek azon része is, „akik nem maradtak a szereposztásban, azt mondták, hogy életük egyik legmeghatározóbb élménye volt” a vele való találkozás. Annak ellenére, hogy „nagyon kemény volt, és nagyon igénybe vette őket”. Hol pedig azzal, hogy hát ilyesmi, vagy ehhez hasonló dolgok máskor és másvalakikkel is megtörténtek... Például Harag György is nagyon keményen bánt a színészekkel, „Sebők Klárát minden próbán megsiratta, minden próbán meggyötörte” az Éjjeli menedékhely próbafolyamata alatt, jegyzi meg Tompa.
3. „Tehát, ő [mármint a rendező, Andriy Zholdak] bement szünetben, és az egyik színésznőt vállon ragadta, kiabált, megrázta, és fölemelte a kezét”, mondja az igazgató. Később pedig: „Nem történt semmi olyan atrocitás, vagy komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig... nem tudjuk, hogy eljutott volna, vagy sem, de megakadályozták”. Ez a pont kicsit kapcsolódik még az előzőhöz, hogy akkor hogy is van ezzel az agresszióval, amit elítél az igazgató. Azt ajánlom, olvassuk el még egyszer, lassan, hogy megértsük. Lássuk csak: kiderül, hogy történt ugyebár atrocitás, de nem esett „komolyabb testi bántalmazás, mert nem jutott el odáig...”. Andriy Zholdak „csak” megrázta a színésznőt, „csak” kiabált és „csak” fölemelte a kezét. (Gondolom, integetni akart). Egyéb atrocitás nem történt ugyebár. Mert megakadályozták. És nyilvánvalóan ebből kifolyólag nem tudjuk, hogy eljutott volna-e odáig a dolog, hogy „komolyabb testi bántalmazás” is megessen. A többit csak ideidézem kommentár nélkül: „azután rögtön az ott lévő színészek, később a technikai igazgató, aki ott volt és akinek szóltak, megjelent, szétválasztották, elvitték a színésznőt, Zholdákot kihozták az udvarra, lecsillapították”. „Nem tudjuk, hogy folytatódott volna-e vagy sem, mert megakadályoztuk”. „Ha valóságos agresszió lett volna...”
4. Ennél a pontnál kénytelen vagyok hosszasabban idézni Tompa Gábort, mert nem egyszerre hangzottak el ezek a dolgok a beszélgetésen, így nem biztos, hogy felfigyelnek rá azok, akik végighallgatják.
„Ez történt [mármint az incidens] háromnegyed 8-kor, az előadás szünetében...” „Nekem is szöveges üzenetem érkezett, én is kimentem az udvarra, megkérdeztem mi történt...” „Az előadás folytatódott”. „Az előadás végigment, de a rendőrséget kihívta az egyik munkatársunk háromnegyed tízkor. Két órával az incidens után. Az előadás végéhez közel”. „Nem tudtam, hogy kihívódott a rendőrség”. „Az előadás után azonnal lementem az öltözőbe, és körülbelül 40 percet töltöttem ott a színészekkel, akik ott voltak, ezért kezdődött ké- sőbb a protokoll, mert eléggé ki voltak borulva, mert lehordást kaptak és nem tudták, hogy miért...”. „Én éjjel négy órakor tudtam meg, hogy a rendőrséget kihívták, mert akkor közölte az illető személy írásban, hogy kihívta a rendőrséget”.
Vegyük tehát sorra. Az incidens háromnegyed nyolckor történt, az előadás szünetében (a bemutató 6 órakor kezdődött). Tompa Gábort szöveges üzenetben értesítik erről, ő is kimegy az udvarra. Addigra természetesen az incidens már lezajlott a kulisszák mögött, az udvaron már csak a „szenvedélyes” rendezőt csillapítják. Ezután folytatódik az előadás. Mint az igazgató mondja, a rendőrséget a munkatárs (vagyis az előadás ügyelője) háromnegyed tízkor hívta ki. A második rész szinte két órát tart, tehát a kb. nyolc órakor kezdődő második rész vége fele. Menjünk tovább. Azt mondja Tompa Gábor, hogy az előadás után azonnal lement az öltözőbe, és 40 percet töltött ott a színészekkel beszélgetve, csak azután ment fel a büfébe, ahol megtartották a protokollt. Amennyiben a rendőrséget háromnegyed tízkor hívták ki, az előadásnak pedig tíz óra körül volt vége, akkor az igazgatónak feltételezhetően találkoznia kellett volna velük, hiszen negyven percen át ott tartózkodott az öltözőkben, a rendőrfőkapitányság szóvivője szerint pedig, aki a Krónikának nyilatkozott, „a helyszínre érkezett rendőrök nem tudtak közvetlenül a sértett féllel beszélni, mivel a művész időközben a második felvonásban már ismét a színpadon játszott. A szóvivő elmondta, a riasztás nem az áldozattól, hanem annak egyik kollégájától származott, a rend- őröknek pedig ugyancsak más színészek írták le a történteket”.
Erre csak annyit lehet mondani, jelentkezzen, aki érti.
5. A beszélgetés elején Víg Emese próbál utalni arra, hogy Andriy Zholdakot „megelőzte a híre”, „van egy előtörténete”. Nincs, mondja Tompa. Nincs tekintettel a színészekre, mondja Víg Emese. Az igazgató erre azt válaszolja, hogy nem tud ilyesmiről. Később elmondja, hogy a színház „meghozta a maga lépéseit”, kivizsgálta az ügyet, és azt is megvizsgálták, hogyan lehet a rendezőt „egyfajta következmény elé állítani”. A rendező szerződésében, mondja Tompa, „van egy olyan pont, amely azt mondja ki, hogy bármilyen konfliktusos helyzetre a vezetőség közvetítésével keressen megoldást. Ezt ő megszegte, és emiatt levontunk a honoráriumából egy jelentős összeget, amit ő alá is írt, jegyzőkönyvvel”.
Nem tudom, hogy általában mi foglaltatik bele ezekbe a szerződésekbe, de meglepő ez a fogalmazás, hogy „bármilyen konfliktusos helyzetre a vezető- ség közvetítésével keressen megoldást”. Feltételezhetően valamit azért mégiscsak kellett tudniuk Zholdak „előtörténeteiről”, ha a szerződésbe foglaltatott egy ilyen kitétel.
6. A beszélgetés alatt sokszor elhangzik az igazgató részéről, hogy előbb menjenek el az emberek, nézzék meg az előadást, és azután ítélkezzenek. Ezzel teljesen egyetértek, ez elemi követelmény. Csakhogy itt nem arról kell beszélgetni, hogy milyen az előadás, hanem arról, hogy hogyan történhetnek meg ilyen dolgok, és ha már megtörténtek, akkor miért nem lehetett már a kezdet kezdetén elmondani vilá- gosan a történteket, a már említett első cikk megjelenésekor. És akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a „rémtörténeteknek” és „összeesküvés-elmé- leteknek”. Vagy legalábbis hivatkozási pont lehetett volna.
A „tessék megnézni, utána lehet bírálni, végezzük el a bírálatnak az érvelésen alapuló munkáját”-részhez pedig csak annyit fűznék hozzá, többször megtapasztaltam már – és más kritikus kollégáim is – ennek a kijelentésnek a következményeit az intézmény vezetője részéről.
„A párbeszédre szükség van”, mondja az igazgató. Valóban szükség van. De nemcsak ilyenkor, amikor „baj van”, hanem folyamatosan, erre alapulna a színház és közönség, színház és újságírók, kritikusok közötti kapcsolat. Ehhez azonban mindkét félnek nyitottnak kell lennie.
*
Végül még annyit, sokatmondó az a nyilatkozat, amit a társulat egy része aláírt. Ennél beszédesebb üzenetet, hogy valami nagyon nincs rendben, nem hiszem, hogy meg lehetett volna fogalmazni.
És akkor itt térnék ki ennek a történetnek a legfontosabb részére: a színészekre. Ha egy rendező csak úgy tud alkotni, hogy folyamatosan megalázza, agyongyötri, sárba tiporja, olyan lelki – vagy akár testi – agressziónak veti alá a színészt, amitől esetleg tartós sérülést is szenvedhet, és komoly következményei lehetnek, akkor engem nem biztos, hogy érdekel, hány nemzetközi fesztiválra hívták meg az előadást. Akkor csak azt tudom mondani, nem is érdekelnek az oly sokat hangoztatott „tények”. (Zárójelben megjegyzem, érdekes módon alig volt meg a bemutató, és az igazgató, mint elmondta a televíziós interjúban, már konkrétan tudja, hogy öt nemzetközi fesztiválra meghívták a produkciót. Gondoljuk vajon azt, hogy netalán előre „le volt zsírozva” a dolog?)
Láttam az előadási főpróbát. Elképzelni sem tudom, hogy a szünetbeli incidens után a szí- nészek, és különösképpen a közvetlenül érintett színésznő milyen lelkiállapotban ment(ek) vissza, lejátszani az iszonyatosan kemény, hatalmas energiákat és koncentrációt követelő szinte kétórás második részt. Ha valamiről, akkor erről kéne beszélni. A megaláztatásról. A lelki terrorról. Az igazgató hozzáállásáról. A hogyan továbbról. Mert Andriy Zholdak elment. De a színészek, a társulat marad...
Nyilatkozat
Mi, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, egyöntetűen n és határozottan kiállunk egymás mellett és egymásért. Elutasítunk mindennemű agressziót. Nem tekintjük úgy, hogy az agresszió a színházi munka része, vagy, hogy létezik olyan helyzet, ami ennek jogosultságot teremt. Mélységesen aggasztónak tartjuk a nemrég történteket. Úgy érezzük, hogy ilyen helyzetben egyetlen ember elfogadhatatlan gesztusa miatt árnyék vetül a munkánkra. Elvárjuk, hogy a munkánknak otthont adó intézmény tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy az ilyesmi ne fordulhasson elő. Messzemenően szolidárisak vagyunk minden egyes színpadra lépő társunkkal, és erőt, bátorságot kívánunk a továbbiakban. Aláírják: Laczó Júlia, Orbán Attila, Marosán Csaba, Varga Csilla, Imre Éva, Albert Csilla, Sinkó Ferenc, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kató Emőke, Kali Andrea, Buzási András, Kézdi Imola, Dimény Áron, Panek Kati, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs, Ötvös Kinga, Vindis Andrea, Farkas Lóránd, Pethő Anikó, Kicsid Gizella, Bács Miklós, Balla Szabolcs, Árus Péter, Fogarasi Alpár, Molnár Levente. Valamint: Hatházi András, Bíró József.
Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)