Első könyv kilencvenévesen
„Reaszolgáltam” – mondta a homoródszentpáli Péter Mózes bácsi arra a kérdésünkre, miért kapta a nagyméretű emléklapot az eklézsiától. – Írtam egy könyvet – tette hozzá mosolyogva. Igen, abban az évben, amikor már elmúlt 90 éves.
Élete nagy része mezőgazdasági munkával telt, ért a kerekességhez, kő- és fafaragáshoz. Színdarabot tanult be, konferált, lakodalmak szószólója volt. Elfoglaltságai, munkái közül az „utóbbi időben” a seprűkötést szerette a legjobban. Még a múlt héten is kötött.
Alig vártam, hogy kézbe vehessem a 2013-ban kiadott Minden út Szentpálra vezet című munkát. Megismételhetetlenül megható percek következtek. A kilencvenhárom éves Mózes bácsi tollat ragadott, és lakószobájuk asztalánál dedikálta „sok-sok szeretettel” könyvecskéjét. Közben arra gondoltam: falujának legidősebb férfija nehéz munkában edzett kézzel mennyi gonddal írogathatta össze azt a sok mesélnivalót, amit kötetbe rendezett. Hogy aztán unokái, Mónika és Erika biztatására „a meséket, énekeket saját maga, felesége, családja és mások szórakoztatására” ne hagyja veszendőbe. Illetve annak a táskának a mélyén, amelyet a szekrény tetejéről vett le a kedvünkért. Megsárgult füzetlapok őrzik a vőfélyszövegeket, friss feljegyzéseket, melyeket olvasmányul szán. „Kár volna, hogy elhulljon-vesszen ez a sok írás!” – nyomatékosítja.
1922 szilveszterének éjjelén született, 1923 januárjára írták bé, vagyis anyakönyvezték beszélgetőtársamat. „Volt nekünk egy zsindelyes házunk itt a kőhalmi úton, a szüleim elhatározták, hogy építenek egy új kőházat – írja Péter Mózes a könyvében. – Úgy történt, hogy az anyagot beszokotálták (beszerezték), ahogy lehetett: a szarvazatot Oláfaluból (gerendákat, léceket és egyebeket), követ a legelőről, cserepet Baconból. Apámnak volt két igás kancája, azzal hozta össze az építőanyagot. Megfogadta a városfalvi mestereket: Gáll Ferencet, Jobb Dénest, meg másokat is. A hosszú koszorúfa a sáncba volt rakva, meglátták, hogy a 10 méteres koszorúfa éppen jó volna a falunak – mivel megadták az engedélyt a baromvásár létrehozásáról. Fel akarták szentelni a vásárt, hát elvitték a koszorúfát, meghántották, lekenték faggyúval, a tetejébe feltettek egy liter bort és 100 lejt. Aki felmászott és sikerült levennie, annak adták. Sokan próbálkoztak, végül két idegennek sikerült levennie a jutalmat.” (Megemlékezés a homoródszentpáli népek munkálatairól 1920–1940).
„1942. január elsején néhai Vári Domokos tiszteletes úr azt mondta édesanyámnak, hogy a fiát el akarom küldeni Kolozsvárra, tanfolyamra, mégpedig népfőiskolai tanfolyamra. Érdeklődött édesapám, hogy mit fognak tanulni? – Zsiga bácsi legyen nyugodt, megéri ez a tanfolyam, válaszolta a tiszteletes. Tizenharmadikán kezdődik, székely ruhában kell menni, minden unitárius székely faluból fog egy fiatal menni. Erre a beszédre édesapám így válaszolt: – Hát menjen – el voltam engedve. (…) Minden reggel kellett templomba menni, a papi növendékek prédikáltak, aztán kezdődött a tanítás. A tanárok délelőtt tanítottak, délután a város nevezetes részeit mutogatták. A Minervában ismertették a betűk keletkezését, az újság nyomtatását. Bemutatták a tűzoltók hogyan gyakorlatoznak. (…) Megmutatták az acélgyárat, a botanikus kertben bizony sok látványos dolog volt. Voltunk Szamosfalván a repülőtéren, sorban mentünk a tanárokkal együtt, bemutatták a dermata gyárat, elmagyarázták, hogy lesz a nyersbőrből lábbeli talp. (…) Tovább menve egy három emeletes munkacsarnokba vittek, ahol 1500 munkás dolgozott, fele férfi, fele női osztály, ott olyan gyorsan ment a munka, hogy alig tudták raktározni. Én pedig a delegát úr mellett a munkálatokat, beszédeket, a látottakat jegyeztem le, ezekből kellett másnap felelni a tanárok előtt.”
A Kolozsvári népfőiskolai tanfolyam című visszaemlékezésből azt is megtudhatja az olvasó, hogy a tanulás mellett előadásokat csináltak, szólóéneket, színdarabot tanultak. A homoródszentpáli Mózes monológokat mondott. A püspök egy alkalommal bement az osztályba, érdeklődött, melyik az a legény, aki a monológot mondta. „Na, akkor vasárnap bejön hozzám délebédre, szívesen látom.” Az almási Sándor Jenővel mentek. „A szakácsnő nyáladzót akasztott a nyakunkba, hogy ne csepegtessük le magunkat. Tyúkleves volt, sóba főtt, utána meg egy nagy tál hólyagos pánkó. Én is meg akarok szúrni egyet a villával, de azt mondja a püspök úr: ezzel az ötágú késsel biztosabb. Továbbá azt is mondta, hogy: bocsássanak meg, ebéd után bor illenék a vendégeknek, de az én nevem Józan Miklós, ezért nem használok semmi italt.” Ezek után „Péter öcsémet” arra kérte, a családja előtt mondja el a búcsúestén elhangzott monológot. Kért egy hegedűt, és a nevetés meg taps mellett kapott egy szép könyvet is ajándékba Péter Mózes.
Családja mezőgazdasági munkával foglalkozott, gazdálkodtak. Kitanulta a kerekességet, fonókereket, szekeret, kerekeket, „ami létezett, mindent meg tudott csinálni”. A bátyjától tanult, most is megvannak a szerszámai. Ez mellékmunka volt, télen és esős időben. Kezdetben lábbal hajtott esztergagépen dolgoztak, később motor hajtotta. „Kéz kellett tartani” – jegyezte meg. Faragászattal is foglalkozott, de a kőfaragáshoz is ért. A szövetkezetesítés után a kollektívben részt vállaltak, hogy 30 árat visszakaphassanak. Helyben volt seprűkötő műhely, tízen dolgoztak ott. Nádseprűkötéssel foglalkozott. Cirkot termeltek, gépet „szereltek”. A felesége is megtanulta. Cséplőgéppel aratták, megválogatták. A rövidebb anyagból kicsi seprű készült – mutatta, amit a múlt héten kötött.
Míg beszélgettünk Mózes bácsival, végig ott ült felesége, Idus néni. Fotózáskor nemcsak egymás mellé telepedtek, de át is ölelte hitvesét. „Ahogy elvégeztem a katonaságot, fogságot, és hazakerültem, a birtok is többecske volt, nem győztük a sok munkát.” Édesapja biztatta: „Te Mózsi, meg kéne házasodj!” Hogy kit vegyen el? Ajánlgatták a lányokat, de Idussal egy utcában laktak… „Három évig udvarolgattam a feleségemnek, úgy egyeztünk fiatalokul, hogy hozzám jön, csak a szülőktől egyszer meg kellett kérdezni, hogy beleegyeznek-e, hogy összeházasodjunk. Úgy is történt. Ha ti úgy akarjátok, szeretitek egymást, semmi kifogásunk az elinduláshoz, a jó Isten segítsen meg.” Hatvannégy együtt leélt év után is „fenn tudunk lenni, s magunkat el tudjuk rendezni.”
Molnár Melinda
Péter Mózes: Minden út Szentpálra vezet, 2013.
Székelyhon.ro

Tőkés Istvánra emlékeztek
Hosszú időn keresztül nemcsak úgy tartottuk számon dr. Tőkés István teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, a Református Szemle szerkesztőjét, mint iskolánk neves egykori diákját, hanem úgy is, mint a Székely Mikó Kollégium legidősebb élő véndiákját – emlékezett Csikós Júlia mikós könyvtáros az idén januárban százesztendős korában elhunyt Tőkés Istvánra az iskolában tegnap tartott emlékünnepségen.
A Székely Mikó Kollégium kazettás mennyezetű, régi dísztermében Csikós Júlia szólt az adományozó Tőkés Istvánról, aki 2008-ban egykori osztálytársai, évfolyamtársai közül egyedüliként jelentette az iskolának, hogy hetvenöt esztendővel ezelőtt végzett a Mikóban, és egykori tanárai emlékére saját könyveit ajándékozta alma materének. Hálás tanítványi tisztelettel és szeretettel – írta be a kötetekbe, amelyekkel olyan neves oktatóira emlékezett, mint Andrási Tivadar, Bágya András, Benedek Károly, Csutak Vilmos, Debreczy Sándor, Demeter Béla, Demény Zoltán, Döme Bálint, Felszeghi István, Gödri Ferenc, Konsza Samu, Szász Béla, Tunyogi Csapó Endre, Boga Lajos, valamint a korábban elhunyt Péter Mózes és László József. A névsor önmaga mikós történelem, miként Tőkés István élete is, akiről Kondor Ágota iskolaigazgató azt mondta, abban a korban volt diák, amikor az egyház, az egyházi iskolák, a Székely Mikó Kollégium is a megmaradásért küzdöttek, és azt a meggyőződést vitte magával a Mikóból, hogy a tudást és a talentumokat azért kapta a Fennvalótól, hogy azt kamatoztassa, használja. Tőkés István lelkészként olyan korban keltett reményt, vigaszt, bátorítást az emberek lelkében, amikor kevesen merték ezt megtenni – mondotta. Tőkés István Málnáson született 1916. augusztus 8-án, az iskolát szülőfalujában és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, de Brassóban kellett érettségiznie román bizottság előtt, mert abban az időben a Mikónak nem adták meg a hatóságok a nyilvánossági jogot. Kondor Ágota ismertette a teológiai professzor, püspökhelyettes, az 1989-ben szolgálatától megfosztott Tőkés István életét, majd az iskola díszes lépcsőfeljárójában berendezett fényképes panteonban, amely az iskola neves tanárainak, növendékeinek állít emléket, a megbecsülés jeléül elhelyezték Tőkés István fényképét.
A megemlékezésen verset mondott Kozsokár Hanna, énekelt Márkosi Lili és Steckbauer-Hanzi Réka, Tőkés István emlékezetét és az emlékezőket megáldotta Mátyás István angyalosi református lelkipásztor, egyházmegyei főjegyző.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)