"Máj. 26-án ballagtak Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem végzősei. Kovács Levente tanszékvezető színészosztálya és Kovács András Ferenc teatrológián végzett diákjai virágcsokrokat tettek a színészkirály Szentgyörgyi István szobrára. Béres András rektor köszönetet mondott a Prospero Alapítványnak, az Illyés és az Apáczai Közalapítványoknak, valamint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásért. - A város Tompa Miklós Társulata öt végzős színészt és egy teatrológust szerződtet az idén. - A színészképzés magyar tagozatán végzett: Berekméri Katalin, Darabont Mikold, László Csaba, Nagy Alfréd, Ördög Miklós Levente, Péter Hilda, Szabadi Nóra, Szabó Eduárd és Zayzon Zsolt. A teatrológián Balási András, Czegő Csongor, László Zita, Pávai Csanád és Sántha Ágnes Rózsa szerzett diplomát. /Ballagás a Színművészeti Egyetemen. Ha felgördül a függöny, megy tovább az élet. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 28./"

"Sepsiszentgyörgyön az Andrei Muresanu Színház által 11. alkalommal megszervezett Atelier nemzetközi színházi fesztiválon idén több romániai színház mellett norvég és francia társulatok léptek fel. A fesztivál idei nagydíját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bocsárdi László rendezte Rómeó és Júlia előadásával nyerte, az előadás főszereplői, Péter Hilda és Nagy Alfréd pedig debütdíjat kaptak. /A Tamási Áron Színházé az Atelier díja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 20./"

"Magyar előadásokat is díjaztak a román Művelődési Minisztérium által megszervezett, a 2002/2003-as évadot értékelő díjkiosztó gálán. A zsűri három díjat ítélt oda a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Rómeó és Júlia előadásáért, és elismeréssel jutalmazta a Kolozsvári Állami Magyar Színház Doktor Faustus tragikus históriája című produkcióját. Országos rendezői díjban részesült Bocsárdi László, a Rómeó és Júlia című előadás rendezője. Ugyancsak a Rómeó és Júlia előadásban, Júlia szerepében nyújtott kiemelkedő alakításáért Péter Hilda a fiatal alkotók díját nyerte el. Jutalmazták Könczey Árpád zeneszerzőt is, ő szintén országos díjat kapott az előadás zenéjének megkomponálásáért. /Magyar művészeket is kitüntettek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 18./"

Idén 21 tehetséges fiatal képzőművész, író, zenész és színész részesült egy esztendőre szóló ösztöndíjban a Communitas Alapítvány jóvoltából. Az egy esztendeig havi 4 millió lejes juttatást jelentő ösztöndíj kitüntetettjei: Balázs Imre József, Demény Péter, Farkas Welman Éva, Gáll Attila, Karácsonyi Zsolt, Zsidó Ferenc, Jakab Noémi, Karácsonyi Sándor Áron, Kiss Iringó Márta, Léstyán Csaba, Pokorny Attila, Barabás Olga, Molnár Levente, Péter Hilda, Tompa Klára, Zayzon Zsolt, Béres Melinda, Horváth József, Lászlóffy Zsolt, valamint a Schola Gregoriana Monostoriensis és a Tiberius vonósnégyes. A díjkiosztó ünnepségre ápr. 30-án, Marosvásárhelyen került sor. – Az erdélyi magyarság szerves része a nemzetnek, de ugyanakkor külön lélek is, amely ha szabadságot kap "tud tenni csuda dolgokat" – hangsúlyozta Markó Béla, az RMDSZ elnöke, az ösztöndíjainak ünnepélyes átadásakor. Markó úgy értékelte, a Communitas Alapítvány a magyarság önállóságra való törekvésének az egyik lehetséges kerete. Az alapítvány egy része az érdekvédelmi, érdekképviseleti munka támogatására szolgál, másik jelentős része, nyilvános pályázatok révén, a művelődési élet, oktatás, ifjúsági mozgalom valamint a fiatal művészek megsegítését célozza. A Communitas nyújtotta keret nagyságrendben az idén már megközelíti, jövőben pedig el fogja érni azt, amennyi az Illyés Alapítványban az erdélyi magyarság rendelkezésére áll. Az ünnepség részeként tárlatnyitóra is sor került. A Communitas Alapítvány három tavalyi díjazottja, Ferencz S. Apor, Nemes Kovács Ernő és Wilhelem József Hunor képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás. /Alkotni a szülőföldön érdemes. 21 alkotói ösztöndíjat adott át a Communitas Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 3./

A Romániai Színházi Szövetség díjára, az UNITER-díjra jelöltek között van a Csiky Gergely Állami Színház /Temesvár/ művésze, Tokai Andrea, és Péter Hilda (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy), akiket a legjobb női mellékszereplő kitüntetésre terjesztettek fel. /P. L. Zs.: UNITER-díjra jelölték Tokai Andreát. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 11./

A román színházi szövetség, az UNITER 2005-ös gáláján Péter Hildának, a Tamási Áron Színház /Sepsiszentgyörgy/ művészének ítélte oda a legjobb női mellékszereplő díját. /UNITER 2005. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 4./

Április 4-án adták át Bukarestben a legjelentősebb romániai színházi kitüntetéseket, az UNITER-díjakat. Két kitüntetés jutott az erdélyi magyar színházak tulajdonába: a legjobb női mellékszereplőnek kijáró díjat Péter Hilda, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésznője kapta, a Tompa Gábor által rendezett Godot-ra várva című előadásban nyújtott alakításáért, a legjobb előadás díját pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház Woyzeck című produkciójának ítélték oda, Mihai Maniutiu rendezésében. /(k): UNITER-díjas a Woyzeck. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 5./

A tavalyi TIFF-en (Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál) világpremierként bemutatott, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésznőjének, Péter Hildának, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagjának, Pálffy Tibornak, valamint a szentegyházi, 12 éves Tankó Norbertnek a szereplésével forgatott Katalin Varga című film a február 5–15-ig tartó berlini nemzetközi filmfesztiválon mérettetik meg. A román-magyar-brit dráma négyszáz film mellett száll versenybe a Berlinálé Arany Medve díjáért. /Hazai sikerfilm a Berlinálén. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 20./

A Varga Katalin című film címszereplője, az erdélyi Péter Hilda kapta a legjobb főszereplőnek járó kitüntetést a kizárólag fiatal rendezőket felvonultató brüsszeli nyári filmfesztiválon. /Díjazták Péter Hildát Brüsszelben. = Krónika (Kolozsvár), júl. 7./

Az elsőfilmes rendezők számára kiírt Európai Felfedezés elnevezésű kategória Európa-díjával jutalmazták Peter Strickland Varga Katalin című brit-román-magyar koprodukciós filmjét. A film főszereplője Péter Hilda, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze – aki az antalyai Golden Orange Filmfesztiválon és a Brüsszeli Filmfesztiválon egyaránt kiérdemelte a legjobb színésznőnek járó díjat. /Farkas István: Európai Oscar a Varga Katalinnak. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./

Péter Hilda lett a legjobb színésznő a romániai Oscar-gálán
Péter Hilda romániai magyar művész nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat a Varga Katalin balladája című filmben nyújtott alakításáért a román filmipar legrangosabb ünnepségén, a Gopo-gálán.
A Bukarestben megjelenő Új Magyar Szó című napilap szerdai tudósítása szerint a negyedik alkalommal megrendezett gála – amit a szakma román Oscar-gála néven is emlegetni szokott – a román filmipar legfontosabb eseménye. A szervező Román Filmet Népszerűsítő Szövetség (APFR) összesen 47 tavaly bemutatott romániai produkciójú alkotást ajánlott a zsűri figyelmébe, ezek között 14 nagyjátékfilm, 13 dokumentumfilm és 20 rövidfilm szerepelt. Az idei rendezvényen Péter Hilda, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze a Varga Katalin balladája címszerepéért vihette haza a Gopo-szobrocskát. Peter Strickland Magyarországon élő brit rendező brit-román-magyar koprodukcióban készült filmjét hét kategóriában is díjra jelölték. Péter Hilda a lapnak elmondta: nagyon örül, hogy Romániában is nyitottak voltak Strickland filmje iránt.
A Varga Katalin balladája a tavalyi berlini nemzetközi filmfesztiválon, a Berlinalén hangtechnikai munkájáért Ezüst Medve-díjat kapott. Péter Hildát több fesztiválon – köztük Brüsszelben és Antalyában – díjazták filmbeli alakításáért. A film egy vérbosszú története. A főszereplő, Varga Katalin egy kis faluban él férjével és gyermekével. Éveken át sikerült titokban tartania, hogy a fiú apja más. Amikor ez kiderül, a férfi elzavarja. A nő elindul, hogy felkutassa egykori megerőszakolóit. A film egyik alapkérdése, mi történik, ha egy gonosztett elkövetője idővel megváltozik, ha egy tisztességes életet élő, családos embert ér utol a bosszú. Forrás: erdon.ro

Visszatérés a diktatúrába
(MTI) – Február 17-én kerül a magyar mozikba Elek Judit új filmje, a Visszatérés-Retrace. A magyar- román koprodukcióban, svéd financiális közreműködés mellett készült film 1,73 millió euróba került.
Elek Judit az MTI-nek elmondta: a román partner még nem teljesítette egészen koprodukciós kötelezettségeit, ezért a produkció még nem tudta maradéktalanul kifizetni a stábot és a színészeket. A rendező kiemelte: a film költségei azért is magasabbak egy átlagos magyar filménél, mivel a cselekmény megkövetelte, hogy a Visszatérést szinte kizárólag külföldön rögzítsék. Forgattak Svédországban, valamint Romániában, Erdélyben.
Elek Judit arról is beszélt, hogy a 98 perces film forgatókönyvét Mészöly Miklós Szárnyas lovak című novellája és Marguerite Duras Nyár este fél 11-kor című kisregényének szabad felhasználásával írta. "Egyes motívumokat szó szerint átvettem, másokat átértelmeztem és új hangsúlyt adtam nekik" – fogalmazott a rendező.
Elek Judit a történetet ismertetve kifejtette: a film főszereplője Katherine, aki kisgyerekként Erdélyben túlélte a holokausztot, majd Svédországban telepedett le. "Férje neurológus, és ráveszi, hogy apjának halála után látogassanak vissza szülőföldjére, hátha így megszabadul az életben maradása miatti, gyötrő önvádjaitól, ha visszatérnek gyerekkori emlékei" – fogalmazott Elek Judit, hozzátéve, hogy a film jelen ideje 1980, így nemcsak "elveszettnek hitt gyermekkorának boldog és félelmetes emlékei elevenednek meg, de szembesülnie kell Ceausescu diktatúrájának nyomasztó valóságával is".
A rendező elmondta, hogy a cselekménynek egy másik szála is van: a néző megismerheti a diktátort erdészeként szolgáló Sándor tragédiába torkolló történetét is. "Sándor Katherine gyerekkori pajtása volt, ő mentette meg az életét, ételt vitt neki, bújtatta" – tette hozzá.
Elek Judit azért hagyta meg a film angol címét is, mert az jobban utal a múlt feltárásának, visszakeresésének igényére. "Katherine egy régi babáját is megtalálja, amit egykori búvóhelyén ásott el. Ezt a babát én szinte eleven szereplőnek tekintem, hiszen fontos szerepe van a történetben" – tette hozzá.
A helyszínválasztás szempontjairól Elek Judit úgy vélekedett, hogy a film nyitójelenetében felbukkanó tenger éppúgy a szabadságot jelképezi, mint Erdély hegyei. "A szabadságot jelentő természet hangsúlyosabbá teszi az idilli környezetben pusztító diktatúra brutalitását" – fogalmazott, s hozzátette: hivatásának érzi, hogy a diktatúrákról beszéljen filmjeiben.
"Mivel nekem megadatott, hogy mind a fasiszta diktatúrát, mind a magát szocialistának mondó rezsim diktatúráját megéljem, feladatomnak érzem, hogy megmutassam azok hasonlóságait és különbözőségeit is" – mondta, majd hozzátette: Erdély mellett szólt az is, hogy második otthonának tartja az országrészt.
Elek Judit elmondta, a főszerepet játszó kanadai-magyar színésznőre, Kathleen Gátira George Sluizer filmes, a Script East forgatókönyv-fejlesztő fórum egyik vezetője hívta fel a figyelmét. "Kati Hollywoodban él. Küldött magáról fotót, de csak akkor győződtem meg arról, hogy ő a legalkalmasabb a szerepre, amikor láttam Dettre Gábor A színésznő és a halál című filmjében" – mondta a rendező.
A Katherine húgát játszó Sarah Clark szintén kanadai gyökerekkel rendelkezik, vele Budapesten, egy posztgraduális képzésen ismerkedett meg a rendező. Régi személyes kapcsolat fűzi a Sándort alakító Demeter András erdélyi színészhez is, aki a tanítványa volt, amikor a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen tanított az 1990-91-es tanévben.
A további szerepekben Philip Zandén svéd, Péter Hilda, Váta Lóránt, Molnár Gizella, Tankó Norbert erdélyi, Kenderesi Manna, Lukáts Andor, Tamási Zoltán magyarországi színész tűnik fel. A Visszatérés-Retrace-t Elek Judit Kanadában végzett operatőr fia, Berger László fényképezte. Népújság (Marosvásárhely)

Magyarországi kitüntetések erdélyieknek
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese hétfőn a kolozsvári főkonzulátuson több erdélyi személyiségnek ad át magyar állami kitüntetést.
A Schmitt Pál magyar államelnök által odaítélt Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszttel elismerést kap dr. Kovács András művészettörténész, Maros Dezső gépészmérnök, a Műszaki Egyetem tanára, a Román Akadémia főkutatója, Tőkés István nyugalmazott teológiaprofesszor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkereszttel kitüntetést adományozzák Nagy Pál irodalomtörténésznek, Mihály Ferenc egyetemi tanár-vállalkozónak, Murádin László nyelvésznek és Sipos László festő- és grafikusművésznek. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel érdemrendet Emődi Tamás, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület tanácsosa kapja. S A március 15-i nemzeti ünnep alkalmából művészeti díjakat adott át tegnap Budapesten a Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós, a nemzeti erőforrás minisztere. A díjazottak között több erdélyi művész van, idén Jászai Mari-díjat kapott Péter Hilda és Hatházi András, mindketten sepsiszentgyörgyi származású színészek, jelenleg a kolozsvári színház művészei. A József Attila-díj erdélyi kitüntetettje György Attila és Balázs Imre József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat erdélyi magyar művészt díjaztak Budapesten
Balázs Imre József kolozsvári költőt, György Attila csíkszeredai prózaírót, Hatházi András és Péter Hilda kolozsvári színművészeket, Kolozsi Tibor Kolozsváron élő szobrászművészt és Jakobovits Márta nagyváradi keramikusművészt tüntette ki pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter.
Hat erdélyi magyar művész kapott magyar állami kitüntetést a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A díjakat pénteken a budapesti Néprajzi Múzeumban Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter adta át.
„Minden nemzet számára fontos alkotóinak megbecsülése. Meg kell becsülni azokat, akik nem elhallgatják, hanem működésbe hozzák az igazságot” – mondta köszöntőjében Réthelyi Miklós.
A kiemelkedő irodalmi tevékenységért évente 13 alkotónak átadott József Attila-díj idei kitüntetettjei között szerepel Balázs Imre József kolozsvári költő, a Korunk című művelődési folyóirat főszerkesztője, akinek egy gyermekverseket tartalmazó kötettel együtt eddig öt verseskönyve jelent meg, valamint György Attila csíkszeredai prózaíró, a Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője, aki 2009-ben adta ki hetedik kötetét.
A kiemelkedő színművészeti és színháztudományi munkásságot elismerő Jászai Mari-díjban a Kolozsvári Állami Magyar Színház két színművésze: Hatházi András és Péter Hilda részesült. Hatházi András színművészi karrierje mellett íróként, drámaíróként is tevékenykedik, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára, több filmben is játszott, legutóbb Marian Crişan Morgen című filmjének egyik főszerepét játszotta. A sepsiszentgyörgyi születésű Péter Hilda a szülővárosában lévő Tamási Áron Színházban kezdte pályafutását. Az UNITER-díjas színművész 2006-tól szerződött a kolozsvári színházhoz, a Varga Katalin című film címszerepét alakította.
A képzőművészet terén nyújtott kiemelkedő tevékenységért járó Munkácsy Mihály-díjjal az erdélyiek közül Kolozsi Tibor szobrászművészt jutalmazták. A Kolozsváron élő szobrászművésznek köztéri alkotási is vannak, ő vezette a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport restaurálási munkálatait. A kiemelkedő iparművészeti, ipari tervezőművészeti tevékenységet elismerő Ferenczy Noémi-díjjal idén a hagyományokhoz híven 12 alkotót, köztük a nagyváradi Jakobovits Márta keramikusművészt jutalmazták.
Pénteken többek között az esszé- és tanulmányírói teljesítményt elismerő Balassa Péter-, a mozgóképes területen kifejtett kiemelkedő alkotói, valamint művészi és tudományos tevékenységért járó Balázs Béla-, a kiemelkedő zeneszerzői, zenei rendezői tevékenységért járó Erkel Ferenc- és a kiemelkedő zenei és előadó-művészeti tevékenység elismerésére alapított Liszt Ferenc-díjat is kiosztották a Néprajzi Múzeumban. A legmagasabb magyar állami kulturális kitüntetést, a Kossuth-díjat, amelyet az 1848-as forradalom 100. évfordulója alkalmából 1948-ban alapított az Országgyűlés, valamint a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek járó Széchenyi-díjat március 14-én osztják ki Budapesten.
Krónika (Kolozsvár)

TIFF-életműdíj Törőcsiknek
Életműdíjat vett át tegnap Kolozsváron, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál keretében tartott magyar napon Törőcsik Mari. „Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – jelentette ki a legendás magyarországi színművész.
„Elkényeztetett a sors, ez már a nyolcadik életműdíjam” – mondta a mosolygó, anekdotázó művésznő, Törőcsik Mari tegnap Kolozsváron, a 11. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) keretében a magyar film napja alkalmából tartott sajtótájékoztatón, mielőtt átvette volna életműdíját. Nem titkolta, hogy rengeteget dolgozott, mindig vállalt kisebb szerepeket is, és azóta is, hogy súlyos betegsége következtében klinikai halálon is átment, folyamatosan ezt teszi. Bevallotta, szíve szerint más filmet választott volna a Művész Moziban tegnap délután bemutatott Makk Károly Szerelem című alkotása helyett (habár egy nagyon szép filmnek tartja, ami pont jókor készült), ő a Déryné hol van?-t szerette volna elhozni a TIFF-re, de erről egyszerűen nem találtak használható kópiát. A filmet Maár Gyula, a művésznő párja rendezte, Arany Pálmát kapott Cannes-ban, és hatása alatt Tennessee Williams amerikai drámaíró (a Macska a forró bádogtetőn szerzője) kijelentette: az emberi erő himnuszát láthatták-hallhatták a filmben. A Makk Károly rendezte Szerelemben Darvas Lili alakításával büszkélkedett inkább a szerep kedvéért kényelmetlen paróka alá kényszerült Törőcsik Mari; saját alakításával kapcsolatban több kritikus, szerénykedő megjegyzést is tett, újságírói kérdésre pedig nevetve mondta: „Az önkritika a legnagyképűbb dolog a magam részéről – mert megengedhetem.”
A legendás művésznő mellett ülők a Visszatérés című filmet képviselték, mely egyike volt a magyar film napján vetített alkotásoknak. A rendezőnő, Elek Judit hirtelen jött betegség miatt nem lehetett jelen, ott volt viszont Kovács Ildikó line producer, Páll Zsolt színművész producerként, valamint Péter Hilda, Gáspárik Attila, Váta Loránd és Demeter András, akik játszottak a filmben. A tragikomédia az időskori kitaszítottság érzését dolgozza fel. A rendezőnő egy Mészöly-novellát és egy Duras-kisregényt varrt össze benne, de önéletrajzi vonatkozások is átszövik a művet, ugyanakkor részben fikció is – mondta Páll Zsolt, aki azt is elújságolta, hogy folynak már a tárgyalások annak érdekében, hogy az itteni mozik is játsszák nemsokára a filmet, melyet az országban először most a TIFF-en mutatnak be. Gáspárik Attila színművész a film kapcsán arról beszélt, hogy Erdély mennyire nincs kiaknázva filmes szempontból, pedig itt „olyanokat lehet forgatni, mint sehol máshol”. Emellett a román–magyar koprodukciókban rejlő óriási potenciálról is szólt, szükségesnek látna létrehozni egy román–magyar államközi filmkészítési és -forgalmazási alapot – jelentette ki – „ha már ez a két kultúra egymás mellé került”.
Péter Hilda művésznő a Viszszatérés élményeire emlékezett, ezek közt arra, hogy milyen volt két év elteltével újra együtt dolgozni Tankó Norberttel, aki a fiát alakította a Berlinben díjazott Varga Katalinban. Demeter András a színészekkel és a rendezővel való találkozásokat elevenítette fel. „Minden egyes találkozás megszüli a maga gyümölcsét, ez a film is így született” – mondta Demeter. Váta Loránd frappánsan megjegyezte: szekust játszik a filmben, úgyhogy most talán jobb, ha nem beszél sokat.
Visszatérés című filmet ma este 20.15-től is vetítik (Odeon Cineplex 6). Fliegauf Bence Csak a szél című alkotása a TIFF-en kizárólag tegnap volt megtekinthető, viszont a Magyarország 2011-et szombaton 11 órától is vetítik a Florin Piersic moziban.
Claude Lelouch szerelmei
Kolozsvárra Claude (Barruck Joseph) Lelouch, aki a hét végén életműdíjat vehet át a 11. Transilvania nemzetközi filmfesztivál (TIFF) szervezőitől. Az október 30-án 75. születésnapját ünneplő világhírű francia filmrendezőnek több mint fél évszázadnyi munkásság és 45 film áll a háta mögött. Tiszteletére a TIFF-en az Egy férfi és egy nő című alkotását vetítették, melyért Arany Pálmát és két Oscar-díjat is kapott, s mely alkotás későbbi filmes tevékenységének irányvonalát jelentősen meghatározta, az évtizedek múlásával egyre inkább szeretett műve lett. A bonyolult történet kicsengése lelouchi: a szerelem mindennél erősebb. Lelouch filmjei kizárólag négy témakört ölelnek fel: a szerelemét, a munkáét, a családét és a barátságét, ezek közül az elsőt tartja talán a legfontosabbnak – mondta tegnap délelőtt tartott sajtótájékoztatóján –, mert minden műfajban megközelíthető, a thrillertől a musicalig, a horrortól a vígjátékig. Ami soha nem jelenik meg filmjeiben, amit mindig kerülni próbál, az a politika, „mert az nem őszinte, az egyén intelligenciájához szól, nem pedig az érzéseihez” – jelentette ki. A színészekkel való munkáról azt vallotta, mindent alá kell vetni az imádott szereplő pillanatnyi hangulatának, akár az eredeti forgatókönyv rovására is, mert a szívből jövő megnyilvánulások mindennél értékesebbek a filmvásznon. A nézőknek pedig azt javasolja, hogy sose olvassa el a néző előre egyetlen film kritikáját se, csak miután látta a filmet, ne engedje magát befolyásolni. „Egy alkotás legerősebb kritikusa egyébként az idő – ha a film kiállta ennek próbáját, örökké siker övezi” – állítja az elismert rendező. (Turós-Jakab László)
Zsigmond Júlia. Új Magyar Szó (Bukarest)

Életmű és ékszerdoboz
Marosvásárhelyi díjazottak Kisvárdán
Nemrég került sor az összmagyar színházi élet egyik legrangosabb eseményére, a kisvárdai fesztiválra. Idén a huszonhetedik alkalommal tartották meg az észak-szabolcsi városban a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját, amelyen a Kárpát- medence magyar teátrumai mutatták be előadásaik legjavát.
Mint azt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata tudatta közleményében, a társulat az Albu István rendezésében színre vitt színpadi adaptációval, Dosztojevszkij – Richard Crane Karamazovok című darabjával, valamint Pierre Beaumarchais Keresztes Attila által rendezett Figaro című vígjátékával szerepelt a fesztiválon. A Spolarics Andrea (Jászai Mari-díjas színművész), Árkosi Árpád (Jászai Mari-díjas rendező) és Balogh Tibor dramaturg, kritikus összetételű szakmai zsűri döntése nyomán számos díjat osztottak ki. Ezek közül, a szervezők megfogalmazása szerint, a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Karamazovok és Figaro című előadásában nyújtott kiemelkedő alakításaiért Galló Ernő színművész kapta. Szintén az idei Kisvárdai Színházi Fesztiválon kapott életműdíjat Dobre Kóthay Judit díszlet- és jelmeztervező, aki pályafutása során számos marosvásárhelyi előadásban volt alkotótárs. B. Fülöp Erzsébet, a Tompa Miklós Társulat színésznője pedig az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház és a Yorick Stúdió Antosa című előadásában nyújtott kiemelkedő alakításáért érdemelte ki a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját.
Kérdéseinkre – Hogy érzi, mit díjaztak leginkább alakításában, illetve milyen érzés az egyik legrangosabb magyar színházi szemle díjazottjának lenni? – B. Fülöp Erzsébet elmondta: az oklevélen az áll, "kimagasló színészi játékáért". – Úgy érzem, hogy a Barabás Olga rendezővel folytatott közös munka meghozta gyümölcsét, az Antosa című előadás számomra a kötöttségről és a szabadságról szól. Megvannak a produkció kötött pontjai, de ezek között teljes szabadságot kaptam, ezért mindegyik előadás kicsit más, mint az előző, olyan improvizációk születnek, amelyeket nem lehet előre kiszámítani. Ez engem is mindig meglep. Kisvárdán is ez a fajta szabadság érvényesült – ott nagyobb térben játszottunk, mint idehaza, és emiatt jobban át kellett hidalni a játékteret, a széksorokat. Mindemellett nagyon szeretem ezt az előadást, mindig jókedvvel játszom. Csak azt sajnálom, hogy azok a kollégáim, akik az Antosában szerepelnek – Sebestyén Aba és Péter Hilda – nem kaptak díjat. Én minden egyes alkalommal rájuk csodálkozom, mindig új árnyalatokat, új szabadságot csempésznek az előadásba.
Ami a díjat illeti, örvendek a visszajelzésnek, de kicsit úgy vagyok vele, mint az öreg király a mesében – az egyik szemem örvendezik, a másik sír. Boldog vagyok, hogy értékelik a munkámat, de még boldogabb lennék, ha a többieket is díjazták volna. Ugyanakkor nagy köszönettel tartozom Barabás Olgának, mert folyamatosan rám épít szerepeket, nekem talál ki karaktereket. Már jelekből is értjük egymást. Mindig különleges szerepekben léphetek színpadra, és az Antosa esetében csak az olvasópróbán olvashattam el először a szöveget. Béke és öröm szállt meg, hogy milyen nagyszerű dolog lesz ezt a fantasztikus karaktert eljátszani! Úgy tűnik, ezt a lelkesedésemet a zsűri is értékelte. Ünnep, amikor erre a szerepre készülök, az előadás pedig a kisvárdai kritikusok megfogalmazása szerint "kis ékszerdoboz".
Galló Ernő szerint a díj nem csak neki, hanem az összes kollégának szól.
– Nem született volna ilyen jó előadás egyik esetben sem, ha nincsenek olyan partnereim, mint például a Karamazovok esetében Bokor Barna, László Csaba és Bányai Kelemen Barna. Nagyon jól egymásra hangolódtunk, és a Figaróban is öröm volt a többiekkel együtt játszani, együtt lélegezni a színpadon. Jólesik, ha az ember buksiját a szakma megsimogatja, ha érdemeit elismeri, ha visszajelez, hogy a helyes úton halad, de ez – hiába közhely – felelősséggel is jár. Továbbra sem szabad lazítani, a színházat és színjátszást komolyan kell gondolni. Nem lehet elszállni, hiszen az élet megy tovább.
Dobre-Kóthay Judit hozzátette: nagyon megtisztelő számára, hogy életműdíjjal ismerték el eddigi tevékenységét, de ez egy kicsit olyan is, mintha lezárult volna egy ciklus.
– Annak idején, amikor kiosztották a látványtervekért járó díjakat, én voltam az első, aki megkapta Molière Nők iskolája című, a sepsiszentgyörgyi színház által színre vitt, Kövesdy István rendezte előadás díszletéért. Azóta eltelt pár év. Most is meglepetés volt, amikor felhívtak, és közölték, hogy életműdíjat kapok. Ez persze nem azt jelenti, hogy elmegyek nyugdíjba, mégis jólesik arra gondolni, hogy vannak, akik követik a munkámat, és elismerik a sok-sok éven át zajló alkotói tevékenységet. Ugyanakkor remélem, hogy a huszonhetedik évét ünneplő kisvárdai fesztiválon hamarosan eljön az idő, amikor a látványdíjakat tiszta lelkiismerettel lehet odaítélni – most felújítási munkálatok zajlanak a helyi művelődési házban, és a technikai körülmények sem megfelelőek. Jó lenne úgy oda vinni az előadásokat, hogy azok ne szenvedjenek csorbát. Mert a jelenlegi körülmények között a látványdíjak nem tudják a teljes valóságot felmutatni. Nemegyszer fordult elő, hogy a meghívott előadást nem lehetett Kisvárdára vinni, mert a díszletet képtelenség volt az ottani helyszínre beépíteni, illetve az is gyakran előfordult, hogy a válogatáson – az adott előadásnak otthont adó színházban – másképp vitték színre a produkciót, mint Kisvárdán, ahol a technikai körülmények miatt változtatásokra volt szükség. Remélem és bízom benne, hogy ennek a nagy múlttal rendelkező és szép jövő előtt álló fesztiválnak a szervezői hamarosan ezeket a problémákat is megoldják.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)