Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Péter (Nagy Péter) /orosz cár/, I.
4 tétel
2015. február 26.
Csángók – Szűk esztendők – Moldva a 17-18. században
Moldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába.
A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól.
A sötét 17. század
A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette.
A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek.
A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok.
A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka.
A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre.
A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal.
A második nagy betelepedési hullám
Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt.
Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven.
Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl.
A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet.
A ködös 18. század
A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig.
Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből.
A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt.
Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II.
Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma
Moldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába.
A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól.
A sötét 17. század
A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette.
A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek.
A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok.
A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka.
A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre.
A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal.
A második nagy betelepedési hullám
Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt.
Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven.
Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl.
A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet.
A ködös 18. század
A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig.
Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből.
A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt.
Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II.
Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
Sándor Klára
nyest.hu
Erdély.ma
2015. december 14.
Lesz-e visszatántorgás?
„Kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” – írta olyan fájdalommal, amilyent csak az édesanyák és a költők ismernek, József Attila. Nem volt másfélmillió, de félmillió biztosan. És a mai Magyarország adatai még lehangolóbbak. Csupán Londonban állítólag mintegy háromszázezer anyaországi találta meg a betevő falatot, ha nem is a boldogságot.
Nem állok be a vészmadarak sorába, akik a jelenségben feltétlenül egy tragédiát látnak. Elvégre annyi ideig vágytunk erre a szabadságra! A hetvenes években Tito Jugoszláviája éppen azért lett irigységünk tárgya, mert az ottani vezetők józanul belátták: mi nem adhatunk nektek nyugati szintű fizetést, aki akar, menjen oda, aztán küldje haza a pénzt. Így teltek meg a határközeli falvak gyönyörű házakkal, amíg a művelt Nyugat úgy nem döntött, hogy eljött az idő azokat szétbombázni.
A kérdés inkább az: nyer-e valamit az ország ebből a szabad mozgásból? Mert nyilvánvaló, hogy van mit tanulni a fejlettebb világtól. Már III. Béla számos főpapja Párizsban tanult, és maga P. mester, Anonymus is utal párizsi tanulmányaira. Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós és még annyi erdélyi személyiség nem érvényesülhetett volna németalföldi vagy németországi tanulmányút nélkül. Oroszország megújítója, Nagy Péter cár nem restellett álnéven hajóácsként dolgozni Hollandiában és Angliában, csakhogy lásson és tanuljon, hogy aztán a szúnyogos mocsárból megalapítsa Oroszföld gyöngyét, Szentpétervárt!
Igen, ha valaki látni és tanulni megy el, hogy aztán meggazdagodva hazahozza erejét és tudását, hogy az anyaföldet egy picit lakhatóbbá tegye ott, ahol letelepedik, rendben van. Mérhetetlen öröm tölt el, amikor arról hallok, hogy valaki hazajött, és a kint keresett pénzzel műhelyt alapít, vagy vendéglőt, panziót nyit, vagy egy kis állatfarmot modern módszerekkel. De amikor egy szülő arra buzdítja a gyerekét, hogy menjen el, mert itt „nincs jövője”, vagy a hazalátogató hazánkfia tört magyarsággal fanyalog látván szerénységünket-szegénységünket, mert itt rossz a – hogyismondják a management, „nem úgy, mint nálunk, Frankfurtban”, az szerintem önfeladás, önpusztítás.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
„Kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” – írta olyan fájdalommal, amilyent csak az édesanyák és a költők ismernek, József Attila. Nem volt másfélmillió, de félmillió biztosan. És a mai Magyarország adatai még lehangolóbbak. Csupán Londonban állítólag mintegy háromszázezer anyaországi találta meg a betevő falatot, ha nem is a boldogságot.
Nem állok be a vészmadarak sorába, akik a jelenségben feltétlenül egy tragédiát látnak. Elvégre annyi ideig vágytunk erre a szabadságra! A hetvenes években Tito Jugoszláviája éppen azért lett irigységünk tárgya, mert az ottani vezetők józanul belátták: mi nem adhatunk nektek nyugati szintű fizetést, aki akar, menjen oda, aztán küldje haza a pénzt. Így teltek meg a határközeli falvak gyönyörű házakkal, amíg a művelt Nyugat úgy nem döntött, hogy eljött az idő azokat szétbombázni.
A kérdés inkább az: nyer-e valamit az ország ebből a szabad mozgásból? Mert nyilvánvaló, hogy van mit tanulni a fejlettebb világtól. Már III. Béla számos főpapja Párizsban tanult, és maga P. mester, Anonymus is utal párizsi tanulmányaira. Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós és még annyi erdélyi személyiség nem érvényesülhetett volna németalföldi vagy németországi tanulmányút nélkül. Oroszország megújítója, Nagy Péter cár nem restellett álnéven hajóácsként dolgozni Hollandiában és Angliában, csakhogy lásson és tanuljon, hogy aztán a szúnyogos mocsárból megalapítsa Oroszföld gyöngyét, Szentpétervárt!
Igen, ha valaki látni és tanulni megy el, hogy aztán meggazdagodva hazahozza erejét és tudását, hogy az anyaföldet egy picit lakhatóbbá tegye ott, ahol letelepedik, rendben van. Mérhetetlen öröm tölt el, amikor arról hallok, hogy valaki hazajött, és a kint keresett pénzzel műhelyt alapít, vagy vendéglőt, panziót nyit, vagy egy kis állatfarmot modern módszerekkel. De amikor egy szülő arra buzdítja a gyerekét, hogy menjen el, mert itt „nincs jövője”, vagy a hazalátogató hazánkfia tört magyarsággal fanyalog látván szerénységünket-szegénységünket, mert itt rossz a – hogyismondják a management, „nem úgy, mint nálunk, Frankfurtban”, az szerintem önfeladás, önpusztítás.
Zubreczky Antal
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2016. május 1.
Rákóczi erőt kell adjon, ma is meg kell védeni a közösséget
1711. április 30-án kötötte meg a szatmári békét Károlyi Sándor a szövetkezett rendek képviseletében III. Károly király megbízottjával, Pálffy János császári főparancsnokkal, véget vetve ezzel a sok éves szabadságharcnak. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem nem vett részt a békekötésben, ugyanis éppen az orosz I. Péter cárral tárgyalt. A békeszerződést Szatmárnémetiben, a Vécsey-palotában írták alá a nemesség képviselői.
Erre a magyarság történelme számára kiemelten fontos eseményre emlékeztek meg - idén is - pénteken és szombaton Szatmárnémetiben, illetve a majtényi fegyverletétel helyszínén.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett két napos ünnepségsorozat nyitányaként a megyei múzeumban történelmi tanácskozást szerveztek, melyen Mészáros Kálmán tudományos kutató, hadtörténész ( Budapest), Bene János főmuzeológus (Nyíregyháza), Zubácsi László egyetemi oktató és kutató ( Beregszász - Ukrajna), Kónya Péter egyetemi tanár (Eperjes - Szlovákia), Czigán István tudományos kutató (Budapest), Tamás Edit főmuzeológus, múzeumigazgató ( Sárospatak), Egyed Ákos akadémikus ( Kolozsvár), Lukács Olga tudományos kutató ( Kolozsvár), Kónya Annamária tudományos kutató (Eperjes - Szlovákia), Mandula Tibor helytörténész, tanár (Szatmárnémeti) és Csatáry György tudományos kutató, tanszékvezető (Beregszász - Ukrajna) értekezett a szabadságharcról, a szatmári békéről, annak jelentőségéről, Rákóczi fejedelemről, a kurucairól. Őket Kereskényi Gábor parlamenti képviselő köszöntötte a tanácskozás nyitányán.
A tanácskozást megelőzően közös főhajtásra és koszorúzásra került sor a főtéri Vécsey-ház falán elhelyezett kuruc-emléktáblánál, a tanácskozást követően pedig II. Rákóczi Ferencnek a református Láncos-templom szomszédságában található szobra előtt.
Szombaton aztán a majtényi síkon felállított emlékműnél Muzsnay Árpád főszervező mellett Gheorghe David, Majtény község polgármestere, Pataki Csaba szenátor és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket.
„Ma arra emlékeztünk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem és kurucai megvívták a maguk csatáját. Ez nekünk is erőt kell adjon a mindennapi harcainkhoz. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek ma ismét legfőbb teendője az, hogy megvédje a közösséget, megteremtse a biztonságot az erdélyi magyarok számára. Kiállni. Képviselni. Kiharcolni - ez a hármas parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban", foglalta össze a szabadságharc üzenetét Pataki Csaba.
A kegyelet koszorúinak elhelyezése mellett a néptánccsoportok előadásai és a fiatalok szavalatai tették teljessé a megemlékezést.
szatmar.ro
1711. április 30-án kötötte meg a szatmári békét Károlyi Sándor a szövetkezett rendek képviseletében III. Károly király megbízottjával, Pálffy János császári főparancsnokkal, véget vetve ezzel a sok éves szabadságharcnak. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem nem vett részt a békekötésben, ugyanis éppen az orosz I. Péter cárral tárgyalt. A békeszerződést Szatmárnémetiben, a Vécsey-palotában írták alá a nemesség képviselői.
Erre a magyarság történelme számára kiemelten fontos eseményre emlékeztek meg - idén is - pénteken és szombaton Szatmárnémetiben, illetve a majtényi fegyverletétel helyszínén.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett két napos ünnepségsorozat nyitányaként a megyei múzeumban történelmi tanácskozást szerveztek, melyen Mészáros Kálmán tudományos kutató, hadtörténész ( Budapest), Bene János főmuzeológus (Nyíregyháza), Zubácsi László egyetemi oktató és kutató ( Beregszász - Ukrajna), Kónya Péter egyetemi tanár (Eperjes - Szlovákia), Czigán István tudományos kutató (Budapest), Tamás Edit főmuzeológus, múzeumigazgató ( Sárospatak), Egyed Ákos akadémikus ( Kolozsvár), Lukács Olga tudományos kutató ( Kolozsvár), Kónya Annamária tudományos kutató (Eperjes - Szlovákia), Mandula Tibor helytörténész, tanár (Szatmárnémeti) és Csatáry György tudományos kutató, tanszékvezető (Beregszász - Ukrajna) értekezett a szabadságharcról, a szatmári békéről, annak jelentőségéről, Rákóczi fejedelemről, a kurucairól. Őket Kereskényi Gábor parlamenti képviselő köszöntötte a tanácskozás nyitányán.
A tanácskozást megelőzően közös főhajtásra és koszorúzásra került sor a főtéri Vécsey-ház falán elhelyezett kuruc-emléktáblánál, a tanácskozást követően pedig II. Rákóczi Ferencnek a református Láncos-templom szomszédságában található szobra előtt.
Szombaton aztán a majtényi síkon felállított emlékműnél Muzsnay Árpád főszervező mellett Gheorghe David, Majtény község polgármestere, Pataki Csaba szenátor és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket.
„Ma arra emlékeztünk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem és kurucai megvívták a maguk csatáját. Ez nekünk is erőt kell adjon a mindennapi harcainkhoz. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek ma ismét legfőbb teendője az, hogy megvédje a közösséget, megteremtse a biztonságot az erdélyi magyarok számára. Kiállni. Képviselni. Kiharcolni - ez a hármas parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban", foglalta össze a szabadságharc üzenetét Pataki Csaba.
A kegyelet koszorúinak elhelyezése mellett a néptánccsoportok előadásai és a fiatalok szavalatai tették teljessé a megemlékezést.
szatmar.ro
2016. július 18.
Szibéria kapujában
Az Erasmus program keretében dr. Soós Anna egyetemi docens, a BBTE oktatási rektorhelyettese, a Magyar Tagozat vezetője és dr. Bartalis Bán Judit adjunktus a Permi Állami Egyetem meghívott vendége volt. Dr. Soós Anna az egyetemek közti kapcsolattartás problémájára fókuszált. Dr. Bartalis Bán Judit előadásokat, power pointos bemutatót (képekkel, orosz szöveggel) tartott Románia, Erdély, Kolozsvár kulturális életéről, az egyetemről.
Ragyogóan érzékeltette a város sokszínűségét és a maga nemében egyediségét. Ízelítőt nyújtott a Kolozsvári Magyar Napokról is, betekintést nyújtva Kolozsvár létező értékeibe. Beszélt az egyetem keretében létező Orosz Kulturális Központ tevékenységéről is. Bemutatta a Transilvania Policromă által készített videó-filmjét. Előadásán részt vettek a Permi Állami Egyetem filológus hallgatói, oktatói, valamint egy magyarul is beszélő kollega a Művészeti Egyetemről.
Az egyetemek közti kapcsolatok
Dr. Bartalis Bán Judit a Kolozsvári Orosz Kulturális Központ igazgatója. Az Erasmus program keretében jutott el Permbe és Moszkvába. Én voltam az első a Kolozsvári tanárok között, – mondta Bartalis Bán Judit- aki megtörte a jeget, eljutott Oroszországba, e program keretében. Az egyetemek egymás között próbálnak kapcsolatot teremteni. A BBTE intenzív kapcsolatokat tart a világ számos egyetemével. Kiterjesztették az Erasmus tanár-diákcsere programot kelet felé, a nem EU-s államok fele is.
E nyitási folyamat eredményeként lehetővé vált, hogy eljusson az „őshazába”. Hogyan fogadták a romániai magyar egyetemi oktatókat?
Ezelőtt két évvel a BBTE Szláv tanszékére érkezett küldöttséget én fogadtam. Innen ered a kapcsolat. Tudták, hogy erdélyi magyarok vagyunk. Ketten képviseltük az erdélyi magyar kisebbséget. Az „őshazában” köszöntöttek bennünket.
Milyennek látta Perm városát?
Perm az orosz tudományos és kulturális élet hátországa volt. Mikor Moszkvából vagy Pétervárról menekülni kellett, többnyire ide menekültek az intézmények, az emberek. Tudatosítani kell, hogy Oroszországnak hatalmas kiaknázatlan területei vannak Elő-Ázsiában, mint például Perm városa, amelyet 1723-ban Nagy Péter cár parancsára kezdték meg Európa és Ázsia határán felépíteni. Ma a közel egymillió lakosú város, tulajdonképpen „Szibéria kapuja”. Az utolsó nagyváros Oroszország európai területén. Fontos folyami kikötő a Káma folyó partján. Jelentőségét kiemeli, hogy Csehov Három nővér című színművének első része itt játszódik le. De Borisz Paszternak Zsivago doktor című regényének cselekménye is itt történik. A száműzöttek útja valamikor Permen keresztül ment át. A szovjet időkben Perm közelében működött az egyik legnagyobb gulág-tábor, a Perm- 36.
Érdekes, hogy ma mindenki kultúrával foglalkozik. Az óvodától az egyetemig mindenkinek lehetősége van, hogy tánccal, képzőművészettel, zenével foglalkozzon, azaz olyan művészeti ággal, amelyhez meg van a hajlama. Mivel a város 5 (öt) színházzal rendelkezik, tehát a kínálat a szórakoztató iparban figyelemre méltó. A permi színházak produkciói világszerte ismertek. A családok színházba, balett- és operaelőadásokra járnak, múzeumokat látogatják. A művészet iránti érdeklődés a Moszkvától távol eső városban erőteljesen érvényesül. A Permi Balett és Operaszínházat 1870-ben alapították. A permi Balett- színház az egyik legismertebb intézmény Moszkva és Pétervár mellett. A rémkorszakban nagyon sokat jelentett, hogy J.V. Sztálin kedvelte a moszkvai Bolsoj Tyeatr (Nagyszínház) előadásait. Kedvelte a világhírnévnek örvendő Galina Ulanova balerinát. A második világháború idején az ostrom alatt a Pétervári balettiskola Permbe menekült. A Permi Állami Egyetemet 1916-ban alapították. Ez volt az Ural első felsőfokú egyeteme. Orvosi és művészeti képzés is folyik. A diákok létszáma 20000 körüli. Külföldi diákok is tanulnak, nem csak az afrikai országokból, Kínából, de Oxfordból is jönnek diákok. A külföldi diákok külön bentlakással rendelkeznek. A matematikai- informatikai képzés nagyon magasfokú, ami jelzi az oktatás magas szintjét. A Permi egyetemen idegen nyelvet – angol, spanyol nyelvet tanítanak. Az egyetem oktatói méltányos fizetést kapnak.
Hogyan fogadták az előadásokat, a filmbemutatót?
Nagy érdeklődést tanúsítottak. Az előadást oroszul tartotta, ami nagy kihívást jelentett számára. De érezte a pozitív visszajelzést. Az előadásokon jelen voltak az idegen diákok is. Akik az ismertetésből rájöhettek mindazokra a lehetőségekre, amiket a korszerű oktatás a ma diákjainak felkínál. A tanárnőt meglepte, milyen magas szintű egyetemi képzés zajlik. Észrevehető, hogy az egyetem infrastruktúrája kevésbé tart lépést a mai korszerű technikai követelményekkel. Sok mindent tudtak – világháló használatának köszönhetően- a székelységről.
Miért érdemes orosz nyelvet tanulni?
Oroszország gazdasági potenciálját nem aknáztuk ki, pedig óriási piaci lehetőségek vannak. A diákokat érdekli a keleti, az orosz kultúra. Népszerűvé vált az orosz nyelv tanulása. Jó pontot jelent, ha az egyén életrajzában szerepel az orosz nyelv ismerete is. Nyugaton is nagy az érdeklődés az orosz nyelv iránt. Nagyobb figyelemmel kellene tanítani az orosz nyelvet. Dr. Bartalis Bán Judit abban a szerencsében részesült, hogy magyar történelem szerint az „őshaza” közelébe volt, ami nem sok magyar embernek adatott meg bizonyos időben. Melynek első lépései lehetnek: megerősíteni a kapcsolatokat a Permi Állami Egyetemmel. Az Erasmus keretében nem csak orosz szakos tanárt várnak. Vannak angol nyelvű programok is. Az Erasmus program lényege, hogy mindenütt azonos érdeklődésű, öltözetű a fiatalság létezik, aki minél jobban ki szeretné használni mindazon lehetőségeket, melyeket a program felkínál, megerősíteni az együttműködési kapcsolatokat. Az orosz nyelv tanításában nem dominálni akarnak, de szeretnék minél jobban átadni azokat az ősi kincseket, melyeket az orosz nyelv századok alatt kitermelt a világ számára.
Milyen különleges élménnyel jött haza?
Megtekinthette az orosz ünnepi felvonulást. Május 9.-e megünneplésén felvonulnak a nagyszülők, dédszülők fényképeivel. Az ünneplők szüleikkel. Mert május 9-e a család ünnepe. Belekóstolt az orosz ünnepélyes felvonulásba. Ez az ünnep összetartja a családokat. Bebizonyosodott, hogy a kommunista éra alatt is születtek remekművek. Valódi tehetségek is megnyilvánulhattak. A.Tarkovszkij (1932-1986) akkor alkotott.
De milyen áron?
Szíve városa Szaranszk. A város legfontosabb oktatási intézménye a Mordvin Állami Egyetem, amelyet 1931-ben alapítottak. Az egyetemen magyar szak is működik. Nagy az érdeklődést tanúsítanak az erdélyi néprajz iránt.
Dr. Bartalis Bán Judit a Babeș- Bolyai Tudományegyetem Szláv tanszékén orosz irodalmat és hangtant tanít. A Kolozsvári Orosz Kulturális Központ igazgatója. Intenzív kurzusokat tart az érdeklődőknek, például a Báthory István Elméleti Líceum diákjainak is. Az egyetem keretében működik az Orosz Kulturális Központ, amelynek célja az orosz nyelv és kultúra népszerűsítése, a kultúrák közti párbeszéd ösztönzése.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro
Az Erasmus program keretében dr. Soós Anna egyetemi docens, a BBTE oktatási rektorhelyettese, a Magyar Tagozat vezetője és dr. Bartalis Bán Judit adjunktus a Permi Állami Egyetem meghívott vendége volt. Dr. Soós Anna az egyetemek közti kapcsolattartás problémájára fókuszált. Dr. Bartalis Bán Judit előadásokat, power pointos bemutatót (képekkel, orosz szöveggel) tartott Románia, Erdély, Kolozsvár kulturális életéről, az egyetemről.
Ragyogóan érzékeltette a város sokszínűségét és a maga nemében egyediségét. Ízelítőt nyújtott a Kolozsvári Magyar Napokról is, betekintést nyújtva Kolozsvár létező értékeibe. Beszélt az egyetem keretében létező Orosz Kulturális Központ tevékenységéről is. Bemutatta a Transilvania Policromă által készített videó-filmjét. Előadásán részt vettek a Permi Állami Egyetem filológus hallgatói, oktatói, valamint egy magyarul is beszélő kollega a Művészeti Egyetemről.
Az egyetemek közti kapcsolatok
Dr. Bartalis Bán Judit a Kolozsvári Orosz Kulturális Központ igazgatója. Az Erasmus program keretében jutott el Permbe és Moszkvába. Én voltam az első a Kolozsvári tanárok között, – mondta Bartalis Bán Judit- aki megtörte a jeget, eljutott Oroszországba, e program keretében. Az egyetemek egymás között próbálnak kapcsolatot teremteni. A BBTE intenzív kapcsolatokat tart a világ számos egyetemével. Kiterjesztették az Erasmus tanár-diákcsere programot kelet felé, a nem EU-s államok fele is.
E nyitási folyamat eredményeként lehetővé vált, hogy eljusson az „őshazába”. Hogyan fogadták a romániai magyar egyetemi oktatókat?
Ezelőtt két évvel a BBTE Szláv tanszékére érkezett küldöttséget én fogadtam. Innen ered a kapcsolat. Tudták, hogy erdélyi magyarok vagyunk. Ketten képviseltük az erdélyi magyar kisebbséget. Az „őshazában” köszöntöttek bennünket.
Milyennek látta Perm városát?
Perm az orosz tudományos és kulturális élet hátországa volt. Mikor Moszkvából vagy Pétervárról menekülni kellett, többnyire ide menekültek az intézmények, az emberek. Tudatosítani kell, hogy Oroszországnak hatalmas kiaknázatlan területei vannak Elő-Ázsiában, mint például Perm városa, amelyet 1723-ban Nagy Péter cár parancsára kezdték meg Európa és Ázsia határán felépíteni. Ma a közel egymillió lakosú város, tulajdonképpen „Szibéria kapuja”. Az utolsó nagyváros Oroszország európai területén. Fontos folyami kikötő a Káma folyó partján. Jelentőségét kiemeli, hogy Csehov Három nővér című színművének első része itt játszódik le. De Borisz Paszternak Zsivago doktor című regényének cselekménye is itt történik. A száműzöttek útja valamikor Permen keresztül ment át. A szovjet időkben Perm közelében működött az egyik legnagyobb gulág-tábor, a Perm- 36.
Érdekes, hogy ma mindenki kultúrával foglalkozik. Az óvodától az egyetemig mindenkinek lehetősége van, hogy tánccal, képzőművészettel, zenével foglalkozzon, azaz olyan művészeti ággal, amelyhez meg van a hajlama. Mivel a város 5 (öt) színházzal rendelkezik, tehát a kínálat a szórakoztató iparban figyelemre méltó. A permi színházak produkciói világszerte ismertek. A családok színházba, balett- és operaelőadásokra járnak, múzeumokat látogatják. A művészet iránti érdeklődés a Moszkvától távol eső városban erőteljesen érvényesül. A Permi Balett és Operaszínházat 1870-ben alapították. A permi Balett- színház az egyik legismertebb intézmény Moszkva és Pétervár mellett. A rémkorszakban nagyon sokat jelentett, hogy J.V. Sztálin kedvelte a moszkvai Bolsoj Tyeatr (Nagyszínház) előadásait. Kedvelte a világhírnévnek örvendő Galina Ulanova balerinát. A második világháború idején az ostrom alatt a Pétervári balettiskola Permbe menekült. A Permi Állami Egyetemet 1916-ban alapították. Ez volt az Ural első felsőfokú egyeteme. Orvosi és művészeti képzés is folyik. A diákok létszáma 20000 körüli. Külföldi diákok is tanulnak, nem csak az afrikai országokból, Kínából, de Oxfordból is jönnek diákok. A külföldi diákok külön bentlakással rendelkeznek. A matematikai- informatikai képzés nagyon magasfokú, ami jelzi az oktatás magas szintjét. A Permi egyetemen idegen nyelvet – angol, spanyol nyelvet tanítanak. Az egyetem oktatói méltányos fizetést kapnak.
Hogyan fogadták az előadásokat, a filmbemutatót?
Nagy érdeklődést tanúsítottak. Az előadást oroszul tartotta, ami nagy kihívást jelentett számára. De érezte a pozitív visszajelzést. Az előadásokon jelen voltak az idegen diákok is. Akik az ismertetésből rájöhettek mindazokra a lehetőségekre, amiket a korszerű oktatás a ma diákjainak felkínál. A tanárnőt meglepte, milyen magas szintű egyetemi képzés zajlik. Észrevehető, hogy az egyetem infrastruktúrája kevésbé tart lépést a mai korszerű technikai követelményekkel. Sok mindent tudtak – világháló használatának köszönhetően- a székelységről.
Miért érdemes orosz nyelvet tanulni?
Oroszország gazdasági potenciálját nem aknáztuk ki, pedig óriási piaci lehetőségek vannak. A diákokat érdekli a keleti, az orosz kultúra. Népszerűvé vált az orosz nyelv tanulása. Jó pontot jelent, ha az egyén életrajzában szerepel az orosz nyelv ismerete is. Nyugaton is nagy az érdeklődés az orosz nyelv iránt. Nagyobb figyelemmel kellene tanítani az orosz nyelvet. Dr. Bartalis Bán Judit abban a szerencsében részesült, hogy magyar történelem szerint az „őshaza” közelébe volt, ami nem sok magyar embernek adatott meg bizonyos időben. Melynek első lépései lehetnek: megerősíteni a kapcsolatokat a Permi Állami Egyetemmel. Az Erasmus keretében nem csak orosz szakos tanárt várnak. Vannak angol nyelvű programok is. Az Erasmus program lényege, hogy mindenütt azonos érdeklődésű, öltözetű a fiatalság létezik, aki minél jobban ki szeretné használni mindazon lehetőségeket, melyeket a program felkínál, megerősíteni az együttműködési kapcsolatokat. Az orosz nyelv tanításában nem dominálni akarnak, de szeretnék minél jobban átadni azokat az ősi kincseket, melyeket az orosz nyelv századok alatt kitermelt a világ számára.
Milyen különleges élménnyel jött haza?
Megtekinthette az orosz ünnepi felvonulást. Május 9.-e megünneplésén felvonulnak a nagyszülők, dédszülők fényképeivel. Az ünneplők szüleikkel. Mert május 9-e a család ünnepe. Belekóstolt az orosz ünnepélyes felvonulásba. Ez az ünnep összetartja a családokat. Bebizonyosodott, hogy a kommunista éra alatt is születtek remekművek. Valódi tehetségek is megnyilvánulhattak. A.Tarkovszkij (1932-1986) akkor alkotott.
De milyen áron?
Szíve városa Szaranszk. A város legfontosabb oktatási intézménye a Mordvin Állami Egyetem, amelyet 1931-ben alapítottak. Az egyetemen magyar szak is működik. Nagy az érdeklődést tanúsítanak az erdélyi néprajz iránt.
Dr. Bartalis Bán Judit a Babeș- Bolyai Tudományegyetem Szláv tanszékén orosz irodalmat és hangtant tanít. A Kolozsvári Orosz Kulturális Központ igazgatója. Intenzív kurzusokat tart az érdeklődőknek, például a Báthory István Elméleti Líceum diákjainak is. Az egyetem keretében működik az Orosz Kulturális Központ, amelynek célja az orosz nyelv és kultúra népszerűsítése, a kultúrák közti párbeszéd ösztönzése.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro