A tudásszerzés nem lehet öncélú (Tanévnyitó a Sapientián)
„Jegyezzétek meg, az élettől csupán annyit szabad elvárni, amit ti is hozzáadtok” – köszöntötte az első és másodéves agrármérnöki szakos hallgatókat Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora tegnap a Sepsiszentgyörgyi tanulmányi központ második tanévnyitóján. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke pedig hangsúlyozta, a Sepsiszentgyörgyi agrárképzésnek ki kell sugároznia a régióra, majd megáldotta a jelenlévőket. A huszonhat gólya letette az egyetemi fogadalmat, és ezzel hivatalosan is hallgatóivá váltak a Sapientiának.
Tavaly harminc diákkal indult a magyar nyelvű agrárképzés Sepsiszentgyörgyön, de az első évet csak tizennyolcan fejezték be, ami az oktatás minőségét jelzi és azt, hogy a Sapientia nem diplomát akar adni a hallgatók kezébe, a cél, hogy az itt tanuló fiatalok jól képzettekké váljanak – szögezte le Kató Béla. Az egyetem fejlesztéséből a református egyház is kiveszi a részét, talán már egy hónap múlva beköltözhetővé válik a Gólya utcai bentlakásegyüttes – jelentette be az egyházkerület püspöke. Dávid László szerint az egyetem nemcsak a falakat jelenti, hanem az ott tanító tanárokat és az intézmény szellemiségét, amiért a hallgatóknak is tenniük kell. A Sapientia rektora kérte a diákokat, találjanak példaképet maguk számára az oktatók között, minden körülmények között fogalmazzák meg elvárásaikat a társadalommal szemben, és cselekedjenek felelősen közösségük érdekében. Tamási Áron gondolatát idézte: mindenki „azért is felelős, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek”. A Sapientia Marosvásárhelyi karának dékánja szerint az agrármérnök számára a szülőföld nemcsak szimbólum, hanem egész életében munkája tárgyaként, a mindennapokat meghatározó tényezőként van jelen. „A mezőgazdász szakemberre pedig a társadalom úgy tekint, mint akinek talán átvitt értelemben is a legnagyobb befolyása van a szülőföld sorsára. Nemzeti közösségünk számára ti képviselitek azt a lehetőséget, hogy jó kezekbe kerüljön egyik legféltettebb kincse, a szülőföld, és nagymértékben bennetek van a reménységünk az erdélyi magyar értelmiség szellemi megújulására, közösségünk felemelkedésére. Ne feledjétek, hogy semmiféle tudásszerzés nem lehet öncélú. Meg kell tanulnotok a szűkebb vagy tágabb közösségetek javára fordítani. Meg kell értenünk, hogy a körülöttünk lévő világ jobbításának kulcsa csakis bennünk rejlik” – hangsúlyozta Kelemen András dékán. Nyárádi István, a Sapientia Sepsiszentgyörgyi tanulmányi központjának igazgatója arról beszélt, hogy egy nemzet fenntartható fejlődésének alapját az oktatás képezi, amelynek anyanyelven kell biztosítania minden szinten és szakterületen az ismeretátadást. Nyárádi megköszönte a LAM Alapítvány együttműködését és a hallgatóknak felajánlott ösztöndíjat, a helyi Puskás Tivadar Szakközépiskolának, hogy használhatják a tornatermet, a tanároknak, hogy vállalják az ide-oda utazást. A fogadalomtétel után a másodéves hallgatók átadták a gólyáknak a búzavetőmagot tartalmazó kis zsákot, biztatva őket, tudásukkal ők is legyenek hasonlatosak a vetőmaghoz. A tanévnyitót Józsa Attila és Steigerwald Tibor, a Parnasszus irodalmi kör vezetője, illetve egyik tagja versmondása, valamint Pável Hunor Mihály (II. éves hallgató) és Dombi Rózsa (mindketten a Háromszék Táncegyüttes tagjai) tánca tette ünnepélyessé. Az esemény himnuszaink eléneklésével ért véget.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyöngyszemek a cifra Kalotaszegről (Mundruc – a Háromszék Táncegyüttes előadása)
Hétköznap és ünnep Magyarvistán, avagy táncos barangolás a cifra Kalotaszegen – lehetne a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes Mundruc című új produkciójának alcíme. Könczei Árpád rendező-koreográfus Martin Györgynek, a magyar és az egyetemes folklorisztikai kutatás kiemelkedő egyéniségének állít emléket a táncszínházi előadással, amelyben megidézi a negyven éve elhunyt Mátyás István Mundruc, „a kalotaszegi legényes legkiválóbb őrzője, alkotója és előadója” – ahogyan a magyarvistai szülőháza falán elhelyezett emléktáblán olvassuk – alakját, és bemutatja azt a környezetet, amelyben élt.
Egy magyarvistai gazda dölyfös felesége (Lukács Réka) cifrálkodik. Cserélgeti gyönyörű viselete darabjait. Ez sem tetszik, az sem tetszik – a körülötte sürgő-forgó lányok sehogy sem tudnak kedvében járni. Ezalatt a Heveder zenekar Bach Máté passiójának II. részéből játszik részletet – az előadás alatt többször visszatérő zenei motívum méltóságot kölcsönöz a jeleneteknek. A férfiak mulatnak, hol csendesebben, hol erőteljesebben. A vistai gazda (Gidró Roland) magabiztos, hisz ő otthon van, mások előtt is káromolja feleségét, csak akkor húzódik kissé vissza, amikor jobb táncos lép a muzsikusok elé, mint ő. Köztük van a híres bogártelki Fekete János Poncsa (Pável Hunor Mihály), a mérai Berki Ferenc Árus (Lupuly Jakab), de ott vannak az inaktelki legények is, akik szintén híresek táncukról.
A mulatságba készül Mátyás István Mundruc (Melles Endre) is, a tükör előtt még egyet lendít a lábán, könnyedén jár el néhány pontot eredeti magyarvistai hangfelvételre. A szerénységéről ismert Mundruc fellépése visszafogott, mégis minden tekintet őt követi, a mulatozó férfiak elismerően nézik a leggazdagabb figurakinccsel rendelkező táncost. Martin György írja Mátyás Istvánról: „Egy olyan táncra, zenére, külsőségekre s az egyéni megnyilatkozás más formáira is sokat adó erdélyi parasztközösség tagja volt, melyben a tánc becsület és dicsőség dolga, s a legszebb férfierények közé tartozik, mely faluszerte az egész vidéken megbecsülést jelentett neki. Emberi, férfisikereit köszönhette tánctudásának, jól sikerült házasságát, becsületét a faluban és a környéken, holott nem tehetős első gazdacsaládból származott. A táncot mintegy társadalmi felemelkedése eszközéül tudta fölhasználni. (…) a magasrendű individuális férfitánckultúra utolsó nagy villanása volt, s mint ilyen, számunkra ma már s a jövőben is valószínűleg egyszeri és megismételhetetlen marad.” Bátran kijelenthetjük: Melles Endre a mundruci úton jár. Bár tánctudását nem úgy szerezte, mint azok, akiknek a tánc szervesen hozzátartozott az életükhöz, sikerült megfejtenie a kalotaszegi legényes lélektanát és elsajátítania azt a könnyedséget, ami okán tiszteletbeli kalotaszeginek tekinthetjük. Az előadás nem szűkölködik mívesen kimunkált jelenetekben – nem tartozik ezek közé a lányok esetlen mozdulatokra szabott, libasoros bemutatkozása – és jól megformált karakterekben, ami legkevésbé a néptánckutatóról (Márton Csaba) mondható el. Színház és tánc találkozásának vagyunk tanúi több ízben, köztük akkor is, amikor a katonák orrvérzésig ismétlődő értelmetlen parancsokat teljesítenek – a káplárt megjelenítő Portik Norbert telitalálat erre a szerepre. Egy másik ékköve az előadásnak, ahogyan az idősődő Mundruc lábát édesanyja (Vajda Katalin) mossa – van valami krisztusi a jelenetben –, ezt követően a mezítlábas férfi tánca visszafogottságában is erőt sugároz.
Martin Györgyről tudjuk, hogy fiatal korában néhány évig hivatásos táncos volt, majd élete végéig kutatta, gyűjtötte a néptáncot, így nem lepődünk meg, hogy a táncban tisztes követője a kalotaszegieknek. A néptánckutatót alakító pantallós értelmiségi jelenléte és a pannók – amelyeknek egyik oldalán egy-egy jelenet fotója van, a másik felén pedig a budai várban Mátyás Istvánról 1967-ben készített, egyik leghíresebb hangosfilmes felvételen rögzített táncfolyam táncírásos partitúrája áll – azt bizonyítják, hogy a kutatás és az írásbeliség értéket tud menteni az utókornak. A városról érkező néptánckutató és a hagyományos falusi közösség két külön világ megjelenítője, ez esetben ellenben ugyanannak az értéknek a képviselői. A közös táncanyanyelv hozza össze őket, az az örökség, amelyet Könczei Árpád zeneszerzőként a bachi magaslatba emel. Az előadás vége felé a Heveder zenekar Bach h-moll szvitjének utolsó tételét játssza Könczei-féle feldolgozásban, amelyhez a kalotaszegi legényes éppen olyan jól illik, mint a Nádas mente muzsikájához. Könczei Árpád tánctrilógiája (Száz évig, 2011; A banda, 2013 és a május 5-én bemutatott Mundruc) nemcsak amiatt fontos, mert azoknak a zenészeknek, táncosoknak, néptánckutatóknak állít emléket, akik által átörökíthető volt műveltségünk egy igen értékes szelete, hanem abban is lényegre törő, hogy minél többen tanulják meg és sajátítsák el olyan szinten ezt az örökséget, ahogyan eleink művelték.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)