Megmenekül” az Arany János Főgimnázium?
A bukaresti oktatásügyi minisztérium friss rendelete értelmében „megmenekülhet” a tervezett és sokat bírált átkeresztéstől a nagyszalontai Arany János Főgimnázium, ugyanakkor arra is esély nyílik, hogy könnyebben felvegye Bernády György nevét a marosvásárhelyi 2-es számú általános iskola.
Daniel Funeriu miniszter ugyanis a napokban határozatot bocsátott ki a közoktatásra vonatkozóan, amely módosítja az oktatási intézmények névadásának, illetve átnevezésének eddigi szabályozását. Ennek megfelelően mostantól a helyi, adott esetben pedig a megyei önkormányzatok hatáskörébe tartozik az iskolák el- és átkeresztelése.
A december 13-án kibocsátott, 6564-es számú miniszteri rendelet értelmében az állami, magán- és felekezeti oktatási intézmények névadásával kapcsolatban az érintett iskolaszék terjeszti javaslatát ama önkormányzat elé, amelynek hatáskörébe az iskola tartozik. Ezáltal az oktatási intézmények névadása, illetve nevének módosítása terén a helyi képviselő-testületek vétójogot kapnak, miközben eddig csak tudomásul vehették az érintett iskolaszékek határozatát, amelynek ügyében utólag a tanfelügyelőség, majd az oktatási tárca mondta ki a végső szót. Mint arról beszámoltunk, emiatt néhány héttel ezelőtt konfliktus robbant ki Nagyszalontán a helyi önkormányzat és az Arany János Főgimnázium román vezetősége között. Az önálló hajdúvárosi magyar iskola szeptemberi beindulása nyomán színrománná vált főgimnázium tanári kara ugyanis úgy döntött, hogy az oktatási intézmény – amely a város egyik legimpozánsabb, a múlt század elején Székely László tervei alapján felépített ingatlanában működik – felveszi a Dacia elnevezést.
Mivel az átkeresztelésre egyelőre nem bólintott rá a Bihar megyei tanfelügyelőség, az új minisztériumi szabályozás alapján a hajdúvárosi képviselő-testület megvétózhatja, hogy az Arany-gimnáziumot az egykori római provinciára kereszteljék, hiszen a testületben az RMDSZ kétharmados többséggel rendelkezik.
Hasonló lehetőség nyílik arra is, hogy végre iskolát nevezzenek el Marosvásárhelyen a Maros-parti város egykori polgármesteréről, Bernády Györgyről, amelynek érdekében a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) emberjogi szervezet aláírásgyűjtést is folytatott. A 2-es számú iskola vezetősége egyelőre hallani sem akar a névadásról, a Szociáldemokrata Párt (PSD) helyi szervezete a Ceauşescu-diktátorpár udvari költőjéről, Adrian Păunescuról neveztetné el a tanintézetet, eközben pedig a megyei főtanfelügyelő, sőt Dorin Florea polgármester is hajlik arra, hogy az iskola homlokzatára felkerüljön Bernády neve. Noha a marosvásárhelyi tanácsban a tízfős RMDSZ-frakció nem bír többséggel, a névadás kérdését a demokrata-liberálisokkal folytatott politikai alkuk révén rendezni lehetne.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Bernády-ügy: nem hozott megnyugtató döntést a helyi tanács
Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) és a magyar szülők számára nem hozott megnyugtató döntést csütörtöki ülésén a marosvásárhelyi tanács a 2-es számú általános iskola átnevezése kapcsán: az önkormányzati képviselő-testület nem a magyar szülők által kért Bernády név felvételét szavazta meg, hanem azt, hogy a tanács foglalkozik az üggyel.
„Ezzel a döntéssel csak félig-meddig lehet elégedett az ember, hisz semmiféle határidőt nem szabnak hozzá” – kommentálta a döntést Horváth Kovács Ádám, a szülők kezdeményezését felkaroló Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) vezetője. A szülői akciócsoport képviselői is értetlenül álltak az egyhangúlag megszavazott határozat előtt (A javaslatot a nagy-románia-párti Ioan Sita is támogatta).
„Lehet, hogy ez egy kezdet, de nem látjuk a végét. Mi akkor leszünk elégedettek, amikor a Bernády György nevével feliratozott táblát az iskola homlokzatán látjuk” – szögezte le Bodoni Endre, akinek két gyermeke is a Dózsa György utcai iskolában tanul. A határozat különös megfogalmazásával kapcsolatban Kolozsváry Zoltán, az RMDSZ frakcióvezetője és Benedek István, a szervezet marosvásárhelyi elnöke lapunknak elmondta, hogy azért volt szükség rá, mert az idén még nem lehet egy jövő évtől érvényes miniszteri rendelet alapján dönteni.
Különben a tanintézmény ügye eredetileg nem szerepelt az év utolsó tanácsülésének napirendi pontjai között. Annak ellenére, hogy másfél hónappal ezelőtt Dumitru Matei főtanfelügyelő, aki egyben a Demokrata-Liberális Párt (PDL) helyi önkormányzati képviselője is, a sajtó képviselői előtt ígérte meg a szülőknek, hogy ő lesz az, aki a testület elé terjeszti a javaslatot, amely az RMDSZ tanácsosai részéről érkezett. Mielőtt az ülésen Kolozsváry Zoltán ülésvezető szavazásra bocsátotta volna a tervezetet, Claudiu Maior alpolgármester saját elképzelését is ismertette.
„Döntsünk arról is, hogy egy más iskolát Marosvásárhely másik jeles polgármesteréről, Emil Dandeáról nevezzünk el” – javasolta. A teremben jelen lévő 21 tanácsos egyhangúlag egyetértett a kiegészítéssel is, eltekintve attól, hogy a városban a kémiaipari gimnázium is Dandea nevét viseli. Felvetésünkre, hogy ezek szerint két ugyanúgy elnevezett iskola lesz a városban, egyes tanácsosok meglepődve kérdeztek vissza: „Miért, már van egy?”.
Kolozsváry Zoltán és Benedek István elmondták, a tanács megvonja az ipari gimnáziumtól a nevet és egy olyan általános iskolának adományozza, amely Dandea idejében épült. Arra a kérdésre, hogy melyik iskola épült az 1920 után kinevezett román polgármester idején, senki nem tudott választ adni.
Amint arról a Krónikában beszámoltunk, a magyar szülők másfél hónap leforgása alatt nyolcezer aláírást gyűjtöttek össze annak érdekében, hogy az 2-es számú iskola felvehesse alapítója, Bernády György városépítő polgármester nevét, így ez lenne az első magyar személyiségről elnevezett tanintézet a városban.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) helyi vezetői azonban a tavaly elhunyt Adrian Păunescuról, Ceauşescu udvari költőjéről neveztetnék el a tanintézetet. Jelenleg a politikai alkuk nyomán egyre inkább úgy tűnik, hogy a város, illetve a tanfelügyelőség demokrata-liberális (PDL) vezetősége hajlandó elfogadni a magyar közösség kérését és a Bernády nevet.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Itt van ez a helyzet...
Forradalom – Leonida naccsás’ úr szakasz
Magyarország nagyobb problémákkal küzd Romániánál: a gazdasági csőd szélén áll, és súlyos antidemokratikus elcsúszások miatt érik bírálatok. Az Európai Bizottság hármas kötelezettségszegési eljárást indított ellene, Orbán opponensei pedig szervezkedni kezdtek. Martin M. Simecka szlovák író és disszidens a prágai Respekt folyóiratban arról ír, hogy Szolidaritás néven (lengyel mintára) új politikai mozgalom jön létre egy katonatiszt vezetésével, aki kilépett a hadseregből, hogy az egyre népszerűbb szervezet élére álljon. A magyarok harminc százaléka a szegénységi küszöb alatt él, a gazdasági csőd veszélye miatt pedig egyre kevesebben hisznek a kormányfő nacionalista szlogenjeiben. Martin M. Simecka szerint Orbán egyelőre a helyzet magaslatán áll, de nem sokáig: „Ha meghajol a nemzetközi nyomás előtt, pozíciója a nemzet megkérdőjelezhetetlen vezéreként (amelyhez erősen ragaszkodik) meginog. Ha nem hajol meg, az országot a szakadék felé viszi, rá magára pedig lavinaszerű bukás vár. Most abban jár, hogy minél tovább fenntartsa a jelenlegi állapotot, a vihar előtti csendet.”
Budapesten százezren tüntettek Orbán Viktor mellett, Martonyi János külügyminiszter pedig azt nyilatkozta, hogy a kormány képes „tízszer több embert is kivinni az utcára”. Január másodikán, az ellenzék és a civil társadalom által szervezett demonstráción „csak” hetvenezren vettek részt. Ez azt jelentené, hogy Magyarországon kedvelik a hatalmat, és a dolgok jó irányba mennek? Nyilvánvalóan nem. Az utcai tiltakozások résztvevőinek a száma önmagában nem mérvadó egy ország problémáinak súlyosságát illetően, de nem is hanyagolható el teljesen. (…) Minálunk a hírtelevíziók hosszú kibicműsorokat és breaking newsokat „gyártanak” a „Románia utcára vonult” motívumra. Nagy szavak hangzanak el – forradalom, diktatúra, „forrong az ország” és egyebek –, hivatkoznak a valamikori „Egyetem tér szellemiségére”, sőt egyesek 89 decemberéhez hasonlítják a mostani történéseket. Miközben országszerte legfeljebb tízezer ember vonult utcára. Egyesek spontán módon, mások szervezetten. Az USL összejövetele sem tudott több embert megmozgatni. Mind a mozgósítás, mind a hatás tekintetében messze állunk Magyarországtól. És alaptalan a párhuzam az utóbbi hónapokban Olaszországban és Franciaországban végbement utcai megmozdulásokkal is, hiszen ott több százezer ember tiltakozott. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy miután a civil szféra hosszú időn át „aludt”, olyannyira, hogy a szakszervezetek a bérlevágások után sem tudtak tízezernél több embert utcára vinni, most több napon keresztül tüntetnek (a legtöbb nagyvárosban). Ez jó hír: az emberek megtalálták a hangjukat. Attól tartok, hogy ez az egyetlen örömhír a rossz hírek rengetegében. A legrosszabb mind közül, szerény ízlésem szerint, hogy a tiltakozók valójában lehangoló zűrzavart fejeznek ki. Belefáradtak a hazugságokba, az igazi reformok elmaradásába, a jelenlegi hatalom agresszív „stílusába” (…) a szegénységbe és a kilátástalanságba. Azt kiáltják, „Le Băsescuval” és „Le a kormánnyal”, idealista vagy kivitelezhetetlen javaslatok hangzanak el, amilyen a monarchia visszaállítása (noha a régi és új felmérések egyaránt azt mutatják, hogy a polgárok többsége köztársaságot akar). Technokrata kormányt kérnek – a téren és egyes blogokon és újságokban –, mintha a technokraták csak úgy előhúzhatnák a kalapjukból az általános jóléthez vezető megoldást. (Görögországnak és Itáliának technokrata kormánya van, mégis rosszabbul állnak nálunk a „szuverén adósság”, a gazdaság és a pénzügyek terén.) És úgy általában megcsömörlöttek a politikától („nem akarunk többé pártokat!”). Igaz, ami igaz, az emberek – nemcsak a kisszámú utcai tüntető – megelégelték ezt a fajta, az átmenetre jellemző politikát. A megoldás azonban csakis politikai lehet, nem másféle. A baj az, hogy most a politikusok nem tudnak másfajta politikát kínálni. (…) Az utóbbi napok utcai megmozdulásai pedig túlságosan vérszegények voltak ahhoz, hogy elültessék a félelmet a kormányzatban. A civil szervezetek nem tűnnek képesnek arra, hogy szervezőként lépjenek fel (…) még kevésbé arra, hogy az embereket az utcára vigyék. Igaz, hogy nagy az összetartás a (sokkal gyorsabb és kényelmesebb) közösségi oldalakon és a blogokon. Ha beleszámoljuk az online „civil résztvevőket” is, a tiltakozók tábora sokkal népesebb. (Ha rigorózusak akarnánk lenni, az online elégedetlenkedőkkel is számolnunk kellene: amennyiben a kormány be akarja vezetni az elektronikus szavazást, akkor számolnia kell az „online ellenzékkel” is.) (…) Miközben ezt a cikket írom (kedden), a Victoriei téren a szakszervezetek tüntetnek. Soványka tüntetés. Hazafias zene megy, Adrian Păunescut szavalnak, jelszavakat kiáltoznak. (...) Azon gondolkodom, vajon hogyan reagálna a hatalom, ha az utcán százezren tüntetnének, vagy többen. Hiába gondolkodom. Attól tartok, egyelőre a Leonida naccsás úr fázisnál tartunk: „Miţu, öltözz sietősen, és irány a forradalom!”
Mircea Vasilescu, Dilema Veche (Fordította: Sz.L.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bernády-ügy: rendőrséggel kísértette ki az igazgató a magyar nyelvű adománylevelet iktatni akaró szülőt
Rendőrökkel kísértette ki a tegnap délelőtt a marosvásárhelyi 2-es számú általános iskolából az egyik szülőt Codruţa Băciuţ igazgatónő. Az intézményvezető azért folyamodott a hatóságokhoz, mert Horváth Kovács Ádám, aki maga is pedagógus, egy magyar nyelvű adománylevelet szeretett volna iktattatni az iskola titkárságán, de a titkárnő, majd az igazgatónő elutasította kérését. A szülő egy szponzori szerződést szeretett volna átadni a tanintézmény vezetőségének.
„Köszönet és hála helyett az igazgatónő azt állította, hogy Romániában a hivatalos nyelv román, és visszautasította a támogatói szerződés iktatását. Azt hajtogatta, hogy csak akkor teszi meg, ha átírom román nyelvre. Mivel a törvény és az alkotmány szavatolja az anyanyelv-használatot, elmondtam, hogy én szabályosan jártam el. Ekkor Băciuţné vette a telefont, és a rendőrséghez fordult” – számolt be lapunknak a tegnapi incidensről Horváth Kovács Ádám. Néhány percen belül a helyi rendőrség szomszédos épületéből hat rendőr jelent meg, akik 500 lejre bírságolták meg Horváth Kovács Ádámot.
A jegyzőkönyv szerint az apuka úgy ment be a titkárságra, hogy előzőleg nem értesítette a folyósón szolgálatot teljesítő diákot. „Ez kész röhej, hisz nem illegálisan, nem lopózva jutottam el a titkárságig, hanem egy hivatalos ügyintézés végett. És különben is a kisdiák ott ült, egy szóval nem említette, hogy nekem nála is regisztrálnom kellene” – mondta el Horváth Kovács Ádám, aki a bíróságon készül megfellebbezni a rendőrségi jegyzőkönyvet. A szülő ugyanakkor kilátásba helyezte, hogy hivatali visszaélés miatt feljelentést tesz Codruţa Băciuţ ellen.
A szülők újították fel a kétnyelvű feliratokat
Anyanyelvén írt adománylevelében Horváth Kovács Ádám a többi magyar szülő nevében is tudatni szerette volna az iskola vezetőségével, hogy támogatásuknak köszönhetően negyven darab új, kétnyelvű, valamint harminc osztálynévtáblácska került ki az iskola belső terébe. Az elmúlt héten a szülők Márton Imre igazgató-helyettes támogatásával hosszú órákon át szerelték, illesztették a körülbelül ezer lej értékű feliratokat. A kétnyelvű feliratok ügye már 2010-ben terítékre került, amikor ötven szülő beadványban kérte a külső és belső feliratok kétnyelvűsítését, ugyanis abban az időben az egyedüli magyar felirat azon a márványtáblán volt látható, amely az iskola építtetőjéről, Bernády György néhai polgármesterről emlékezik meg.
Ezért az Országos Diszkriminációellenes Tanács is elmarasztalta a 2-es iskola vezetőségét. Azóta a tanintézmény új igazgató-helyettese, Márton Imre a saját költségén próbálta helyenként pótolni a feliratokat, amelyeket azonban időközben megrongáltak vagy eltűntettek. A mostani szülői adomány révén ezeket a táblácskákat pótolták.
Névadás: egymásnak ellentmondó hírek
Közben a 2-es iskola magyar pedagógusai nyílt levélben adtak hangot aggodalmuknak amiatt, hogy a Bernádyról való elnevezés ügyében továbbra sincs előrelépés. „Sajnos mindezidáig a névadásról és a várható következményeiről az iskola magyar pedagógusait hivatalosan nem értesítette senki, ennek következtében az iskolában elég nagy bizonytalanság uralkodik – írják a magyar tanerők. – A jelenlegi, birtokunkban levő információkat a médiából szereztük, és azok alapján a névadás ügye mintha stagnálni látszana, nem ismerünk időpontokat, határidőket. Fontos lett volna az iskola vezetőségét is hivatalosan értesíteni, mert a két tagozat pedagógusai számára a névadás két különböző üzenetértékkel bír. A román anyanyelvű kollegáink szerint nem lesz névadás, erről folyamatosan jelennek meg információk az iskola román nyelvű blogján, amelyet olvasva olyan érzésünk támad, hogy a névadás nem fog megvalósulni.”
Szerintük az is aggodalomra ad okot, hogy az iskola román tagozatának pedagógusai, szám szerint huszonheten, január 26-án beadvánnyal fordultak a városi tanácshoz, melyben a december 22-én hozott határozat visszavonását és az iskola Adrian Păunescuról való elnevezését kérték. Az RMDSZ szerint a napokban újabb lépést sikerült tenni a Bernády nevének felvétele ügyében.
Hétfőn az önkormányzat névadó bizottsága is kedvezően bírálta el a javaslatot, amit, Kolozsváry Zoltán frakcióvezető ígérete szerint, a tanév végéig valóra kell váltani. „Jelenleg arról folyik a vita, hogy melyik törvény alapján válthat nevet az iskola. A jegyzőnk, Maria Cioban szerint a minisztériumnak kell jóváhagynia minden változtatást, mások azt mondják, hogy nem így van. Tény, hogy véleményen szerint a tanév végéig az iskolát Bernády Györgynek fogják hívni” – jelentette ki a Krónikának Kolozsváry.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Pengeváltás Cornel Briscaru és Benedek István között
Cornel Briscaru, az USL marosvásárhelyi polgármesterjelöltje “felelőssége teljes tudatában” jelentette ki, hogy véleménye szerint az, ami néhány nappal ezelőtt történt a marosvásárhelyi 2-es iskolában, a PD-L és az RMDSZ, illetve Dorin Florea és Benedek István műve, akik “a feszültségkeltésből hasznot akartak húzni”, mert, mint mondta, más logikája nincs annak, hogy hirtelen a semmiből előkerült egy “ideges szülő”, egy “ideges milicista”, aki azonnal büntetett és az ugyancsak “ideges” Benedek István a sajtótájékoztatójával.
Ugyanakkor a megyei főtanfelügyelő azonnali lemondását követeli egyrészt, mert tanácsosként szavazott, másfelől intézményvezetőként illegális határozatot írt alá. Ezenkívül a közbelépésével túllépte a hatáskörét. Az RMDSZ marosvásárhelyi elnökét Dorin Florea kiszolgálójának nevezte, aki ezzel a kirohanással akarja “igazolni tevékenységét a vásárhelyi magyarság előtt”. Saját példáját hozta fel, hogy háromezer könyvet adományozott az iskolának, és felszólította az RMDSZ-elnököt, hogy “feszültségkeltés helyett” kövesse a példáját. Kijelentette: Benedek István nem képviseli a magyarságot, a vásárhelyi magyarok nem tekintik vezetőjüknek, csupán az “RMDSZ-kamarilla” tartja a helyén, s nem tesz mást, mint hogy négyévenként eladja a szavazatokat Dorin Floreának.
Az iskola nevét a kompetens szervek fogják megállapítani: az iskola adminisztratív tanácsa, a tanári kar, a főtanfelügyelőséggel és a helyi tanáccsal közösen, a törvényes előírásoknak megfelelően – jelentette ki. “Én magam a határozat legalitását” támadtam meg a közigazgatási bíróságon. Mint mondta, a 2-es iskolát Bernády építette, s eljött az ideje, hogy a románok és a magyarok közösen tegyenek valamit érte azon kívül, hogy róla akarják elnevezni. Megérdemli, hogy gondját viseljék.
Népújság: – Miért erőlteti annyira, hogy épp ezt az iskolát nevezzék el Adrian Paunescuról? Nincs más iskola a városban? Ezt az iskolát, akárcsak például a Kultúrpalotát, Bernády György építette, nem gondolja, hogy méltán viselné a városépítő polgármester nevét?
Cornel Briscaru: – Azt hiszem, az elkövetkezendőkben a normális marosvásárhelyi emberek, ha megszabadulnak a jelenlegi vezetőiktől, képesek lesznek párbeszédet folytatni, hogy közösen hasznosítsák az értékeiket. Én hiszek Adrian Paunescu értékeiben, ahogy a Bernády értékeiben is.
Népújság: – De ezt az iskolát Bernády építette…
C. Briscaru: – Így igaz, de előre kell nézni. Lehet, hogy az én javaslatom azé a 10 ezer emberé, akik aláírásukat adták, hogy az iskola az A. Paunescu nevét viselje, nem volt jó. De a marosvásárhelyi Cenaclu Flacara előadásain, ha jól tudom, nem csak románok vettek részt. Itt azzal van baj, hogy egyesek mesterségesen feszültséget keltenek. Fel kell vállalni ennek a felelősségét. Én tettem egy javaslatot, azért erre az iskolára, mert Marosvásárhely egyik legjobb iskolája, de egyik legelhanyagoltabb épülete is. Ahelyett, hogy táblákat tennének ki, a szekus milicisták büntetnének, erre kellene gondolniuk.
”Briscaru tulajdonképpen az RMDSZ-nek tesz jót”
A Cornel Briscaru által felhozott vádakra, miszerint a Dorin Florea kiszolgálója, Benedek István kijelentette: – Ha azzal szolgálom ki, hogy az iskola Bernády nevét viselje, akkor valóban a kiszolgálója vagyok. Véleményem szerint Briscaru tájékozatlan, aki ezekkel a támadásokkal valójában jót tesz az RMDSZ-nek. Nem én vagyok Marosvásárhelyen a polgármester, azért mondom, hogy jót tesz az RMDSZ-nek, mert Dorin Floreát annyira lejáratja, hogy nem ő, hanem a mi jelöltünk, Vass Levente fog nyerni a választásokon. Az a véleményem, hogy nem tudja, mit beszél. Ajánlom Briscarunak, hadakozzon csak tovább velem, hátha annyira felhergeli a románokat, hogy Florea elveszíti, s Vass Levente megnyeri a választásokat. Amúgy én bármikor leülök ebédelni vagy vacsorázni Dorin Floreával, csak legyenek a magyar feliratok kirakva, és legyen meg a Bernády iskola.
– Szerinte a tábla helyett inkább tatarozni kellene.
– Annak is eljön az ideje, csak előbb legyen meg a neve, Bernády György, utána majd tatarozunk. Ne aggódjon, majd felújítjuk, ha akarja, ő is beállhat mellénk a sorba.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Közömbösek névadásügyben a Maros megyei magyarok
Míg Marosvásárhelyen a magyar szülők, a civil társadalom és újabban az RMDSZ is hónapok óta ádáz harcokat vívnak annak érdekében, hogy a szinte fele arányban lakott város bár egy általános iskolája magyar személyiség nevét vehesse fel, a megye színmagyar településeinek nagy többségében egészen más a helyzet. Bár az elmúlt huszonkét év alatt az önkormányzati, illetve iskolai vezetők egyszerű tollvonással megoldhatták volna a tanintézetük elkeresztelésének ügyét, nagyon sok helyen 1989-től máig erre még nem kerítettek sort.
Néhány településen voltak említésre méltó próbálkozások, azonban azok különböző okokból csak részmegoldást eredményeztek. Máshol viszont – az illetékesek elmondása szerint – sem idő, sem alkalom még nem volt a keresztelőre.
Ahol „még nem volt alkalom”
Az egyik ilyen község a Marosvásárhelytől mintegy 11 kilométerre fekvő Ákosfalva, amely a maga kilenc településével a megye egyik legnagyobb közigazgatási egységének számít. Mind a kilenc, szinte színmagyar faluban működik iskola, de neve egyiknek sincs. „Lenne kiről elnevezni, de eddig nem volt rá alkalom” – magyarázkodik a három polgármesteri mandátumot kitöltő és újrázni készülő Ozsváth Csaba. Kérdésünkre, hogy ha az elmúlt huszonkét év alatt a kilenc falu egyikében sem került megfelelő alkalom, mikor fogják azt megtalálni, Ozsváth az őszi iskolakezdést jelölte meg.
„Nyárádszentbenedeken van egy kezdeményezés, ott majd az ősszel elkereszteljük az iskolát” – mondta. Arra, hogy kiről, az elöljáró nem tudott választ adni. Ugyanazt a kifogást találta Kacsó Antal is, Nyárádmagyaros elöljárója, aki szerint az elmúlt huszonkét év alatt sem a községközpontban, sem Nyárádselyében „nem kínálkozott alkalom” a névadásra. A polgármester szerint az iskolák elnevezését a „feltárások” hiánya is akadályozta.
„Most viszont már tudunk arról, hogy a falunak van egy ’48-as forradalmára. Szó is van arról, hogy a Bereczki László nevet adjuk a magyarosi iskolának” – mondta. A forradalmárról egyébként a faluban számos öreg eddig is tudta, hogy ő és testvérei voltak azok, akik megalakították a környék nemzetőrségét, majd a forradalom leverése után részt vettek a szabadságharc újjáélesztését célzó Makk-féle összeesküvésben.
Az ákosfalvival és nyárádmagyarosival szinte azonos helyzetet találtunk az öt faluval és egyben ugyanannyi iskolával rendelkező Csíkfalván. „Gondolkodtunk, javaslatok is elhangzottak, de egyelőre még nem döntöttünk” – jellemezte az elmúlt bő két évtized történéseit Balogh István. A községgazda úgy tudja, a színmagyar önkormányzat, illetve a tantestület tagjai azon akadtak fenn, hogy helyi személyiségről vagy valamelyik klasszikus költőről nevezzék el a falvak tanintézeteit.
Az elöljáró szerint a helyhatósági választások után a község valamelyik településén csak lesz névadó ünnepély. „Az 50-es években volt egy nevezetes sporttanár, aki Csíkfalváról származott, nem emlékszem a nevére, talán valami Kémenesnek hívták, lehet, hogy róla fogjuk elnevezni az iskolát” – hangzott az újabb négyesztendős mandátumért versenybe szálló RMDSZ-es polgármester válasza.
Keresztelő a polgármester tudta nélkül
Nagyernye és Gernyeszeg szintén a megye legnagyobb magyar többségű községei közé tartozik. Az itteniek egy fél lépéssel az ákosfalviak és csíkfalviak előtt járnak, ugyanis iskolai szinten már megszületett a döntés. Nagyernyében I. Apafi Mihályról, Erdély – a falu határában megválasztott – uralkodójáról Gernyeszegen Teleki Domokosról neveznék el az iskolát.
Tar András erdőszentgyörgyi polgármester szerint a küküllőmenti kisvárosban is iskolakeresztelőt kellene tartani. „Jó lenne Rhédey Klaudiáról elnevezni a helyi iskolacsoportot” – fejtette ki lapunknak a leköszönni készülő városatya. Felvetésünkre, hogy Szent György lovag személyében a kisvárosi iskolának két éve már van neve, Tar elmondta, hogy arról nem a helyi tanács döntött. „Mire ráébredtünk, megvolt a név. Én például nem is tudtam róla, csak nagyot csodálkoztam, amikor bejelentették, hogy a város egyetlen iskolacsoportját ezentúl így hívják” – mondta el lapunknak Erdőszentgyörgy polgármestere.
Valamivel jobb a helyzet Marossárpatakon, Gernyeszegen, Erdőcsinádon, Marosvécsen, valamint a Makfalvához tartozó Hármasfaluban.
A sárpataki általános iskola tanügyi káderei már évekkel ezelőtt eldöntötték, hogy a falu első tanítójáról, Adorjáni Károlyról keresztelik el a tanintézetet. Három évvel ezelőtt az önkormányzat is felkarolta a kezdeményezést, és „bizalmat szavazott” a nép néhai napszámosának. A tanfelügyelőség azonban a mai napig sem bólintott rá a sárpatakiak kérvényére.
„Négy éve kitettük a táblát, azonban a tanfelügyelőség még válaszra sem méltatott. Az elején még arra gyanakodtunk, hogy az iskola akkori, román nemzetiségű igazgatója nem adta le a dossziét. Aztán kiderült, hogy az okiratok már rég Marosvásárhelyen voltak, csak az illetékeseket nem érdekelte” – mondta el Berekméri Edmond marossárpataki tanító és egyben önkormányzati képviselő. A gernyeszegiek kálváriája 2003-ban kezdődött, amikor úgy döntöttek, Teleki Domokosról, a Magyar Tudományos Akadémia tagjáról, a falu és egyben Erdély egyik neves, 19. századi politikusáról nevezik el általános iskolájukat.
„Nyolc év várakozás után, tavaly újrakezdtük a folyamatot, és akármi is legyen, e hónap végén, április 29-én megtartjuk a névadási ünnepséget” – szögezte le Antal Levente, az iskola igazgatója, hozzátéve, hogy hivatalosan csak az ősztől használhatják az új nevet. A Gernyeszeghez tartozó erdőcsinádiak is évekkel ezelőtt tették meg az első lépést. Annak ellenére, hogy ők sem kapták meg a szükséges jóváhagyást, az iskola homlokzatára kihelyezték a templomépítő Szucsáki Ferenc nevét rögzítő táblát. A Dózsa Györgyhöz tartozó kisebb falvak iskoláinak viszont éppen azért nincs neve, mert Iszlai Tibor helyi polgármester szerint csak a központi iskolát lehet elkeresztelni. Az Alsó-Nyárád menti tanintézet egyébként Rákosi Lajos nevét viseli.
Marosvécsen Kemény Jánosról, a helikonista mecénás báróról nevezték el a tanintézetet, de a hivatalos okiratokban ez a név sem jelenik meg. A küküllőmenti Hármasfaluban tíz évvel ezelőtt, nagy pompával tartották meg a keresztelőt. 2002. augusztus 17-én az RMDSZ csúcsvezetőinek utasítására és jelenlétében leplezték le a Szent István államalapító királyunkról elnevezett iskola tábláját. A helyi illetékesek már jóval az avató előtt leadták a kérvényt a tanfelügyelőségre, de Marosvásárhelyen azzal a nevetséges kifogással utasították el, hogy Szent István nem a település szülöttje, és semmi köze Hármasfaluhoz. Holott a három faluból álló település egyikét mindaddig Székelyszentistvánnak hívták, amíg a kommunista hatalomnak szemet nem szúrt ez a név.
„Másodjára is leadtuk a dossziét, akkor egy úgymond jellemzést is kértek Szent Istvánról. 2003-ban újrakészítettük a teljes dokumentációt, de azóta sem érkezett válasz. Én kitettem a táblát, és azt mondtam, akinek nem tetszik, jöjjön, és vegye le. A kétnyelvű tábla azóta is áll” – idézte fel az egy évtizeddel korábban történteket Muszka József, az iskola akkori igazgatója. Utódja, Albert Csilla lapunknak elmondta, hogy a tantestületnek szándékában áll újból próbálkozni, de csak a következő tanévben.
Amint arról korábban beszámoltunk, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) emberjogi szervezet aktivistái és a marosvásárhelyi Dózsa György utcai 2-es számú iskolába járó magyar gyerekek szülei hónapok óta kérik, hogy a tanintézetet a város múlt század eleji polgármesteréről, Bernády Györgyről nevezzék el. A kezdeményezést látszólag Dorin Florea polgármester is támogatja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) azonban Ceauşescu tavaly elhunyt udvari költőjéről, Adrian Păunescuról szeretné elneveztetni a belvárosi iskolát.
Lépni kell, mert formaság az egész
Fejes Réka tanfelügyelő szerint nem elképzelhetetlen, hogy az általa képviselt intézményben egy-egy magyar településről érkező dosszié valamelyik fiók mélyére került volna az évek során. Szerinte a kéréseket és a dokumentációt időnként fel kellett volna frissíteni. Mint mondta, azok a magyar iskolaigazgatók és polgármesterek, akik szívügyüknek érezték a tanintézet elnevezését, addig nem hagyták lerázni magukat, amíg a tanfelügyelőség rá nem bólintott a kérésükre. „Az új tanügyi törvény értelmében a dolgok sokkal egyszerűbbek: az önkormányzat dönt, mi pedig tudomásul vesszük a helyi közösség akaratát” – fejtette ki Fejes, aki egyébként a tanfelügyelőség névadó bizottságának tagja. A tanfelügyelő ugyanakkor cáfolta a dózsagyörgyi polgármester állítását, miszerint csak az önálló vagy központi iskola viselhet nevet.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Még egy lépés Bernády-ügyben Fancsali Attila
Már csak egy tanácsi határozaton múlik, hogy az iskolakezdésig felkerüljön a marosvásárhelyi 2-es Számú Általános Iskola homlokzatára az építtető, Bernády György neve. Az iskola vezetőtanácsa ugyanis áldását adta a névváltoztatásra.
A vezetőségi tanács tagja, Csegzi Sándor kérdésünkre elmondta, ha a sajtó nem kapta volna úgy fel a témát decemberben, akkor elég lett volna a névváltoztatáshoz az akkori, a városi tanács által megszavazott határozat. A törvények azonban változtak, így az intézmény vezetőségi tanácsának is véleményeznie kellett a névváltoztatást. Benedek István önkormányzati képviselő, aki szintén a vezetőségi tanács tagja, elmondta, az ülésen tízből nyolc személy jelent meg. „Az igazgatónő nem is akart erről a témáról tárgyalni, és megtagadta, hogy levezényelje a gyűlést. Az intézet aligazgatója, Márton Imre végül készségesen magára vállalta ezt a feladatot. Csegzi Sándor a polgármesteri hivatal, én pedig az önkormányzat képviselő-testülete részéről voltunk jelen. Ott volt a magyar tanárok képviselője, a szülői bizottság elnöke, illetve az aligazgató. Így gyűlt ki az öt, a névváltoztatás megejtését támogató szavazat” – fogalmazott Benedek István szerdai sajtótájékoztatóján. Hozzátette, a névadó bizottságnak kell még rábólintania, majd azt követően az önkormányzat képviselő-testületének, és várhatóan a Dr. Bernády György Általános Iskolában kezdhetik meg a tanévet az ott tanuló diákok.
Kérdésünkre, hogy nem tart-e attól, hogy a Szociálliberális Unió tanácstagjai nem szavazzák meg a tervezetet, nemmel válaszolt. „Remélem, hogy elfelejtették már, hogy Adrian Păunescuról akarták elnevezni az iskolát. Az ugyanis mindössze kampányfogás volt. Rendkívül erőltetettnek hatna, ha továbbra is az ötlet mellett kardoskodnának, hogy egy iskolaépítő helyett egy olyan személyről nevezzék el a tanintézetet, akinek a megítélése igen sokféle, pozitív meg negatív is, így megosztja a közvéleményt” – mondta.
Fancsali Ernő
Székelyhon.ro

Iskolakezdésre felveheti a Bernády György nevet
5–3 arányban szavazott a 2-es iskola vezetőtanácsa
A marosvásárhelyi 2-es számú iskola jelenlegi vezetőségének legutóbbi megbeszélésén a tíz tagból nyolc jelent meg.
Dr. Benedek István, akit a helyi hatóság delegált az iskola vezetőtanácsába, elmondta, hogy az igazgató nagyon tiltakozott a Bernády elnevezés ellen, nem értett egyet az erre vonatkozó tanácsi határozattal sem, azt is megpróbálta kontesztálni, hogy a polgármesteri hivatal, illetve a helyi tanács is elküldte a képviselőjét a megbeszélésre. A polgármesteri hivatal részéről Csegzi Sándor vett részt a gyűlésen. Benedek szerint az igazgatónő ez ellen is tiltakozott, végül azonban mégis megtartották az ülést. Mivel az igazgatónő nem volt hajlandó levezetni, az aligazgatót kérték fel erre a feladatra, majd a szavazás 5-3 arányban dőlt el.
Benedek István bevallotta: valósággal sokkolta, hogy a "koalíciós táborba" tartozó személyek tiltakoztak a Bernády György elnevezés ellen. "Végül hosszas vita után 5 igennel és 3 nemmel megszavazták az iskolanévadást" – jelentette ki, hozzátéve, hogy az elkövetkezendőkben a névadó bizottságnak kell rábólintania, majd a tanácsnak kell újabb döntést hoznia, immár az iskola igazgatóságának határozatával "felvértezve". Benedek István számít a névadó bizottság támogatására, és reméli, hogy a szeptemberi tanácsülést követően még az iskolakezdés előtt feltehetik a tanintézményre a Bernády György táblát. "Ez volt az ígéretünk, reméljük, be tudjuk tartani. Nem hiszem, hogy az USL-s kollégáknak kifogása lehetne, hiszen az iskolát létrehozó személyiségről van szó, és meg vagyok győződve, hogy igazi partnerként együttműködve sikerül megszavazni".
Újságírói felvetésre, hogy az USL polgármesterjelöltje volt a legvehemensebb ellenzője a Bernády névnek, és mindenáron Adrian Paunescu nevét szerette volna az iskola homlokzatán látni, azt válaszolta, bizonyára kampányfogásról van szó, amit azóta elfelejtettek. "Elképzelhetetlen egy olyan iskolaépítő marosvásárhelyi polgármesterrel versenyeztetni valakit, aki enyhén szólva vitatott személy Romániában" – jelentette ki végezetül.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely)

Székely Ervin: Gyászbeszéd helyett
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,

Sergiu Nicolaescu, a történelemhamisítás mestere
Akárcsak a kommunista rendszer volt udvari költője, Adrian Păunescu halálakor, most, a Ceuasescu-féle politika szintén feltétel nélküli kiszolgálója, Sergiu Nicolaescu elhunyta alkalmából is valóságos nemzeti hisztéria tört ki – amit ezúttal természetesen súlyosbított az ortodoxok szerint „nem keresztényi temetésnek" számító, a „szinte az öngyilkossággal egyenlő" elégetés ténye is. Érdekes, hogy az emberek mennyire könnyedén feledkeznek meg mennyekbe emelt „hőseik" emberi gyarlóságairól, meghunyászkodásairól-gyávaságairól, megalkuvásairól.
Telt ház – nemzetközi díj nélkül
Sergiu Nicoalescu filmjei idehaza telt házakat vonzottak – ám soha egyetlen rangosabb nemzetközi díjat nem nyertek, még csak nevezésre sem tartották alkalmasnak műveit. Ezek a filmek voltaképpen a Ceauşescu-féle diktatúra szolgálatában állottak, egyaránt meghamisítva a múltat, a jelent és a „dicsőséges jövőt".
Történelmi filmjeiben a „román nép nagyszerű múltját" elevenítette fel, korántsem visszariadva a „múlt nagyszerűsége" érdekébent tett történelmi csalásoktól. Filmjei azoknak a filmeknek a kategóriájába tartoztak, amelyekben – ha egyáltalán voltak is – a magyar figurák csakis az „ország újraegyesítését" meggátolni akaró, „románnyúzó", „hazaáruló" grófok voltak – vagy legalább is púposak.
1970-ben készült, Romániába még ma is vetített Mihai Viteazul című filmjében a legnagyobb hamisítást a „román nép újraegyesítése" jelenti. Mihai Viteazulnak ugyanis ilyesmi eszébe sem juthatott, a középkorban ilyen cél még nem létezett – egyetlen nemzet számára sem. Az újraegyesítés gondolata Romániában például csak a 19. században fogalmazódott meg, a cél harcosai, a román értelmiségiek Mihai Viteazult csupám annak bizonygatására kívánták felhasználni, hogy ez a törekvés már évszázadok óta lelkesítette a román népet.
A Ceauşescu-féle nemzeti kommunista Romániában mindez nagyszerűen megfelelt a Moszkva befolyása alól némiképpen szabadulni kívánó pártfőtitkárnak, a „nemzeti egységet" valamennyi román uralkodót vezérlő gondolatnak kiáltotta ki, Burebisztától kezdve, Decebálon át – Nicolae Ceauşescuig.
Történelemhamisító hazugság az is, hogy az „Erdélyt az ősi román röghöz csatoló" címszereplőt a calugareni-i csata győzteseként ábrázolja, hiszen – a történelmi tények szerint – Mihai Viteazul felismerve a török hadsereg túlerejét, a törökök kezén hagyta Bukarestet és Targovistét, visszavonulva a csata színhelyéről a hegyekbe, ahol magyar segítségre várt. 1989-ben készül Mircea című filmjében Mircea cel Mare rovinei „hőstettéről" ír – még a főhös nevét is meghamisítva. Mircea cel Mare neve Mircea cel Bâtrănből ered, csakhogy a nyolcvanas évek elején Nicolae Ceauşescu rendeletére meg kellett változtatni a román történelmi személyek nevét is: Mircea cel Bâtrin nem lehetett „öreg, legfeljebb „nagy", így vált belőle Mircea cel Mare, Ioan Vodă cel Cumplitból pedig Ioan Vodă cel Viteaz lett. (Ezt bármely korabeli történelemtanár megmondhatja).
Kommunista akciófilm
„Akciófilmjeiben" Andrei Moldovan rendőrbiztos a főszereplő. Ő többé-kevésbé valós alak: Sergiu Nicoalescu nagybátyáról, a negyvenes évek Bukarestjének legendás hírű rendőrfelügyelőjéről mintázta meg. A többi viszont hazugság.
A komisszár vádol című filmjében a kommunisták vasgárdistákkal szembeni hősies ellenállásáról ír. A film szerint a kommunistákat 1941-ben kimentették a jilavai börtönből a vasgárdisták vérengzése elől. Csakhogy mindez nem igaz. A kommunisták a börtönben maradtak, és jóllehet a vasgárdisták 64 bebörtönzött tisztet, volt magas rangú tisztségviselőt öltek meg, a kommunistákkal nem foglalkoztak. A korabeli kommunista párt jelentéktelen erő volt akkor is, akárcsak 1944-ben.
A film Nicolae Ceauşescu hírhedtté vált 1971. júliusi téziseinek jegyében született meg: a 17 pontból álló „pártfőtitkári kezdeményezés" az Intézkedési javaslatok a politikai- ideológiai, a párttagok, valamennyi dolgozó marxista-leninista szellemben történő nevelése érdekében címet viselte, amolyan „kínai kulturális forradalom" megvalósítását javasolva. Sergiu Nicolaescu az időtájt a filmművészek pártszervezetének titkára volt. A téziseket követő ülés alkalmával arról biztosította a pártfőtitkárt, hogy a filmművészek a legteljesebb módon megértették az előttük álló feladatokat.
Az 1978-ban forgatott Megtorlás című filmjében a kommunista történetírásnak azt a tételét próbálja illusztrálni, hogy a vasgárdisták és az Antonescu-rendszer utcai harcáért a vasgárdisták voltak a felelősek. A filmben ugyanis egyik vezérük gyilkolta meg a Helmut Döring német őrnagyot, ami miatt kezdetét vették a harcok. A valóságban azonban köztudott, hogy a gyilkos egy görög eredetű angol titkosszolgálati ügynök, Sarantopoulos volt. Ő azonban a filmben csak egyszerű utcai csavargóként jelenik meg, akit a vasgárdisták megpróbáltak bűnbaknak megtenni a merénylet kapcsán.
Sergiu Nicolaescu felismerte, hogy Romániában nagy keletje van az akciófilmeknek. Román lapok idézik a Securitate volt tábornokát, Aurel Rogojant, aki szerint a rendező – nyilván, nem csak a tézisek illusztrálása miatt, de saját sikere érdekében is – megegyezett a Belügyminisztériummal abban, hogy komisszárja vitéz tetteiben egyben népszerűsíti majd a román rendőrséget is.
Sergiu Nicolaescu kiválóan tudott helyezkedni is. Fiatal rendezőként, amikor Nicolae Ceauşescu 1966-ban utasítást adott a művészeknek arra, hogy alkotásaikban a román nép bátorságát népszerűsítsék a történelmi hősökön keresztül, nyomban leforgatta A dákok című filmjét. E filmnek nagy szerepe van abban, hogy 1968-ban meghívták a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Ideológiai Bizottságának ülésére, ahol rögtön Ceauşescu után kapott szót.
Nem lett Mihai
Sergiu Nicolaescu nem csak rendezőként, de színészként is sikerre vágyott. Egyebek között Mihai Viteazul szerepét kívánta eljátszani. Ebben éppen egyik forgatókönyv-írója, Titus Popovici akadályozta meg, aki a Központi Bizottság ideológiáért és kultúráért felelős titkárához, Dumitru Popescuhoz fordult azért, hogy Sergiu Nicolaescut megakadályozza tervében. Titus Popovici szerint Sergiu Nicolaescunak nem voltak meg a színészi adottságai egy ilyen szerep eljátszásához. Annyit elért, hogy a központi bizottsági titkár meghallgatta a szerepre kiírt többi jelöltet is – és végül Amza Pellea mellett döntött.
Sergiu Nicolaescu azzal fenyegetőzött, hogy Ion Gheorghe Maurer miniszterelnökhöz fordul, akivel – mint híreszelte – unokatestvér. Dumitru Popescu azonban megelőzte őt, javaslatával közvetlenül Nicolae Ceauseşcuhoz fordult, aki rábólintott Amza Pelleára.
Dumitru Popescu persze azért is igazat adott Titus Popovici-nak, mert jól tudta, forgatókönyv-írókra szüksége van: egy-egy forgatókönyv elfogadása ugyanis rendkívül lassan haladt, több mint 40 ember kezén ment át, ameddig végül is a rendezőhöz jutott.
Ceauşescu szavaival
A középkorral foglalkozó román történész, Mariu Diaconescu a Histora című folyóiratban kitér Sergiu Nicolaescu filmjeinek történelemhamisítására. A Mircea című film kapcsán megjegyzi: Mircea cel Bâtran korántsem nyerte meg a csatát Bajaziddal szemben, mi több, csaknem két évig Erdélyben kényszerült maradni, 1395-ben pedig Brassóban hűséget esküdött Luxemburgi Zsigmond magyar királynak. Magyar segítséggel többször is megpróbált ismét trónra lépni, de a törökök minden kísérletét meghiúsították. „Hazafinak lenni nem jelenti az is, hogy hazugnak kell lennünk: A hazafiságot nem hazugságokban mérik" – vonta le következtetését cikke végén a történész.
Persze Romániában más filmrendezők is enyhén szólva könnyedén bántak a történelmi valósággal A Pintye Vitéz című filmben Mircea Moldovan rendező Pintyét a Habsburg-elnyomás ellen harcoló román hősként állítja be. Marius Diaconescu szerint azonban „Pintye vitéz" egyszerű útonálló volt, akit éppen a Habsburgok támogattak a románság magyarok elleni harcában.
Sergiu Nicolaescu azonban mondhatni mindannyiukon túltett. Így például Mircea című filmjében Mircea cel Batran (avagy a filmben: Mare) a román nép hősiességéről Nicolae Ceausescu egyik pártkongresszusi mondatával áradozik.
Maszol.ro,

Meghallgatás – lehallgatás
Domokos Géza kockázatai címmel készülő könyv egyik fejezetét ismerheti meg itt az olvasó – harmincöt (és harminchét) évvel ezelőtti történeteket. Aki ezt az időszakot nem élte át, nehezen fogja fel, milyen fenyegetettségek, kényszerek közt éltünk. Például itt, Kolozsvárt, Ceauşescu uralmának sötét árnyékában. Domokos Géza pályája és a Kriterion ezalatt, lényegében ezzel szemben ért a csúcsra (amiről a könyv következő fejezetei beszélnek).
A fene sok hivatal Domokos Géza életének Kriterion-korszakában sem kevesbedett. Sőt! 1978 márciusában, a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa együttes plenáris ülésén – amely Nicolae Ceauşescu jelenlétében zajlott – Domokos nem csupán mint a kiadó igazgatója, hanem egyúttal mint a Romániai Írók Szövetségének titkára vett részt. Az Előrében (1978. március 16-án) megjelent lepedőnyi közlemény, abban Géza bő hasábnyi terjedelemben olvasható hozzászólása igen tanulságos,
politikusi-művelődéspolitikusi taktikázásának megértése szempontjából.
Mint minden felszólaló, természetesen ő is azzal kezdi, hogy „pártunk elvei a nemzeti kérdésben helyesek és világosak. Természetes, hogy a szocialista építés egyik vagy másik problémájában többféle konkrét megoldási módozat lehet. Előfordulhat egy adott pillanatban, hogy a gyakorlati megoldások nem felelnek meg teljes egészükben az elfogadott elveknek; nincs kizárva egyes hibák elkövetésének lehetősége sem.” Érdemben aztán az anyanyelv ápolásáról, frissen-megőrzéséről, harmonikus fejlődéséről, illetve az iskola, a sajtó, a könyvek, a könyvkiadás ebben vállalt szerepéről beszél, arról, hogy „fel kell használni a szocialista államunk biztosította összes eszközöket” ennek érdekében. Nyilván a Kriterion pozícióit akarja erősíteni annak leszögezésével, hogy a könyvek – a sajtó, a rádió és a televízió nyelvművelő rovatai mellett – „szerves részét képezik a szocialista, hazafias nevelésnek”. És következik felszólalásának lényege („itt, a párt előtt, közöttünk, román, magyar és német kommunisták között” történő felvetésben): „Nem érezzük szükségét annak, hogy olyan tanácsokat és javaslatokat fogadjunk el, amelyeknek nincs forrásuk a mi valóságunkban, a mi életünkben. A közös történelem tanulságai sokatmondóak ebben a vonatkozásban, és mi nem akarjuk soha elfelejteni ezeket a tanulságokat!” (Erre még jön egy bizalombiztosító vallomás a párt és személyesen Ceauşescu irányában, a sikerekben való hit kifejezése.)
Az 1978. márciusi Előréből részlegesen idézett szöveget olvassuk most párhuzamban az Igevár két fejezetével, a cenzorokat, a „sajtóigazgatóság” dolgozóit – és főnökeit – megidéző hetedikkel, valamint „A feljelentők és piszkos kis szorgoskodásaik” címet kapott tizenkettedikkel. Mindkettőben inkább a nyolcvanas kiadói évek kellemetlenségeiről, szerkesztői-szerzői megpróbáltatásairól kapunk példákat és általános érvényű értékelést; az előző évtized az emlékező (D. G.) szerint még elviselhetőnek látszik. A „vörös plajbásszal vitézkedők”, azaz a könyvek hivatásos cenzorai tekintetében Domokos 2000-ben elnézőbb; le is írja: „a kommunista rendszert, a Ceauşescu-diktatúrát szemrebbenés nélkül kiszolgálók panoptikumának is megvoltak a belső drámái”. Illyés híres versére utalva, a „szem a láncban” igazsága alól természetesen magát sem vonja ki. A Kriteriont körbefogó gyűrű, a cenzorok, aparatcsikok és még inkább a feljelentők együtt jelentették a veszélyt, már a hetvenes évekbeli fenyegetettséget – ami (és ez a nagy szó!) akkor a Kriterion kiadványain még nem (vagy alig) látszott. Ehhez viszont olyan pódiumi megszólalásokra volt szükség, mint amit az idézett Domokos-szöveg példáz, és persze a jó kapcsolatrendszer.
1978-ból több olyan esemény – és érvelési kísérlet – idézhető, amely lényegében közel visz nemcsak Domokos e pódiumi megszólalásához, hanem a romániai helyzet, helyzetünk, az egyre inkább megnyilvánuló román nemzeti-szocializmus, fasisztoid megnyilatkozások jobb megértéséhez, tiltakozó-védekező magatartásunk formáihoz. A Sepsiszentgyörgyön áprilisban megrendezett első nemzetiségi színházi kollokvium s a május közepi, Kolozsvárt, a román Nemzeti Színházban az Írószövetség szervezésében sorra került országos drámairodalmi tanácskozás engem is megszólított, belekeveredtem az események sűrűjébe. Emlékezetem szerint Géza egyiken sem volt jelen, legalábbis nem kapott szerepet bennük, a következmények azonban elértek hozzá. Az összekapcsolódott két történet dokumentumai (nagyobbrészt) megtalálhatók Függőhíd című „közérzetkrónikámban” (Pécs, 1993). Noha az erdélyi olvasó a könyvhöz nemigen juthatott hozzá, nem részletezem a dolgokat, csak „a pódium mögöttiek” érthetővé tételére szorítkozom. Szentgyörgyön vitaindítót tartottam színházaink gondjairól, belefoglalva a közeget, amelyben intézményeink léteznek; és ebből nem tudtam kihagyni az országos fórumokon a nacionalista uszításban élenjáró költő,
a Ceauşescu-politikát legteljesebben kiszolgáló Adrian Păunescu kemény elmarasztalását.
Ott helyben nem lett nyílt botrány a szokatlan fellépésből. Annyi történt, hogy „baráti” ebédre hívott meg a szálloda vendéglőjébe a Kovászna megyei (román nemzetiségű) propagandatitkár és a Szekuritáté csángó származású főnöke, békítő hangnemben igyekeztek meggyőzni „túlzó” megnyilatkozásom időszerűtlenségéről. A botrány egy hónap múlva Kolozsvárt tört ki, az újabb kollokvium első napján; a hivatalos bevezetők elhangzása és egy román író felszólalása után, még az összes hivatalos személyiség (bukaresti írószövetségi emberek és párttartományi elvtársak) jelenlétében újabb, ezúttal színpadról, kortárs román szerző (Mircea Micu) drámájában elhangzott uszítást (Kossuth orgyilkosként szerepeltetését) tettem szóvá – természetesen jól körülbástyázva kritikámat (gondoltam én), mindenekelőtt a drámaíró Marin Sorescu pozitív példájával. Döbbent csend fogadta felszólalásomat, hogy majd a délutáni folytatásban egy kolozsvári román kollégától, Teohar Mihadaştól megkapjam a választ: hogy jövök én hozzá, Kossuth Lajos és Horthy Miklós tisztelője, hogy megmondjam az ő (román színházi) házában, mit szabad és mit nem.
Minthogy a helyszínen a szó szoros értelmében nem kaptam kést a hátamba – a lincshangulatot valamennyien, itt jelen lévő magyar írók éreztük –, elkezdtem levelezni becsületem védelmében, elsősorban az írószövetségi elnököt, George Macovescut szólítva meg leveleimben (Ceauşescu külügyminisztere is volt, ám mégis kultúrember). Az első levelet Macovescunak május 22-én írtam. Ehhez társuló, Korunk-fejléces papíron írt levelemet is megtalálom a Domokos-hagyatékban, május 27-ről:
Kedves Géza,
Küldöm a Macovescunak írt levelem másolatát, bár talán már láttad. (Elküldtem Ghişének is.) Felháborító a cinizmus, hogy Micut küldték a könyvhétre. És ahogy a România literară a hozzászólásokat (főként a Mihadaşét) hozta – de maradt Macovescunál az „etichetare” – în doi. [Kettős megbélyegzés.]
Néhány nap múlva küldöm a pesti akadémiai meghívás román fordítását Macovescunak, a másolatát Neked. Micu után talán én is mehetek Budapestre…
Baráti szeretettel
Kántor Lajos
Az útlevelet (az ajánlást hozzá) megkaptam, részt vehettem (előadással) a Nyugat évfordulójára rendezett tudományos szesszión. Megfordulhattam Bukarestben is, az Írószövetség elnökénél, ő hívott fel magához, normális beszélgetés zajlott köztünk, ráadásul megdicsérte román nyelvtudomásomat. (Kényes helyzetben saját átlagom fölött teljesítettem, ékes román nyelven.) Hat hónap elteltével, november 12-én megírtam harmadik levelemet is Macovescunak, nehezményezve, hogy ígérete ellenére nem kaptam lehetőséget román fórumon a védekezésre, Mihadaş aljas rágalmazása ellen. Hivatkoztam az ügyben romániai magyar írók egyértelműen mellettem álló véleményére, kettő közülük ráadásul az Írószövetség operatív vezetésének a tagja, Sütő András alelnöki, Domokos Géza titkári minőségben. (Sütő ugyancsak megírta a maga tiltakozó levelét Macovescunak; a másolatát elküldte nekem.) Utaltam a két kollokviumhoz kapcsolódó budapesti interjúra is, az Élet és Irodalomból (Zelei Miklóst bízta meg az És szerkesztője a beszélgetés lefolytatásával). S még egy érdekesség: a Macovescunak küldött román nyelvű levél (a harmadik) nem csupán a Domokos-hagyatékban van meg. Egy másolat az én szekus megfigyelési dossziémat is gazdagítja. Sőt, ezen túlmenően, Constantin Ioana tábornok Szekuritáté főinspektor 1978. október 25-i, majd 1979. február 6-i „nótájában” (összefoglaló jelentésében)
részletesen leírja sepsiszentgyörgyi és kolozsvári viselt dolgaimat
(a kollokvium alkalmával), azt, hogy megtámadtan Adrian Păunescut és a drámaíró Mircea Micut, ráadásul pedig interjút adtam az Élet és Irodalomnak. És ezt az interjút háromszor is közvetítette a magyar Szabad Európa Rádió. Ami persze negatív hatást gyakorolt egyes magyar nemzetiségű értelmiségiek körében, és jelentősen hozzájárult a nacionalista érzelmek felszításához. (A második „feljegyzés” két névvel is konkretizálja negatív hatásomat; Nagy Géza egyetemi előadótanár például arról beszélt, hogy ideje volna magasabb beosztásba kerülnöm, mert hátamra veszem a romániai magyar kisebbség sorsát.) A tábornok elvtárs szerint viszont annak jött el az ideje, hogy a pártszervek elé hívjanak, figyelmeztessenek. (Ez még a szelídebb összefoglalók közé tartozik – több mint egy évtized hátra van e téren…)
És még egy szekus papír, 10 oldalon. (Az eredeti, magyar nyelvű telefonlehallgatási irat állítólag csak ötöt tett ki, a néhol nehezen kiolvasható román fordítást lendületes írással megnövelték.) A címben „GOGA” szerepel – Gáll Ernőt, a Korunk főszerkesztőjét, mint megfigyeltet ezen a néven tartották számon –, melléje írták, hogy „Kantor Layos”, vagyis így került be az én dossziémba is. Minden adatot, számot a „címlapról” nem tudok megfejteni, ám több mint biztos, hogy a szerkesztőségi telefonon keresztül értesültek arról, hogy mi történik bent, a főszerkesztői szobában 1976. október 1-jén (? – merthogy látható egy október 4-i dátum is ugyanott). Valószínűleg egy nagyon korai előcenzúra megjegyzéseit tárgyaljuk meg, a szerkesztők (furcsa, ám reálisnak tűnik a leírás, hogy a decemberi, ünnepi – de még nem Ceauşescu-fényképpel kötelező – szám cenzúra utáni alakulásáról van szó, október elején). Suttogva beszélnek a jelenlévők. A beszámoló szerint – ugyanis a román szövegben már kommentárok is olvashatók – R. (Rácz) meglepetésére én nem dühösen veszem tudomásul, hogy kidobták a cikkemet, noha megjegyzem, hogy a „Ban-Bank” klasszikus dráma.
Miért tartozik ide a sok besúgói, lehallgatási stb. fel(le)jegyzés közül éppen ez az október eleji? Mert kiemelt helyet kap benne Domokos Géza érkezése, akit R. és Kantor nagyon melegen üdvözöl. („Soseşte GEZA – primit f. călduros de…”); a „GEZA” fölé utólag írták oda a „Domokos”-t. Az a szövegben eredetileg is látható, hogy mi ketten, azaz hárman „mindjárt más irodákba megyünk át”. Most már csak a Domokoshoz kapcsolódó részekből idézek. Én beszámolok Gézának, hogy a Paulovics-kiállítást (bizonyára a Bánffy-palotában, teszem hozzá a román szöveghez, utólag) nem engedik magyarul is megnyitni. (Ebbe a beszélgetésbe kapcsolódik be az időközben hozzám érkezett „Bela baci” – nyilván Gy. Szabó Béla, a maga tapasztalataival.) „Geza” mindenféléről beszél aztán Rácz-cal, a Kriterionnál készülő kötetéről, aztán „rettenetesen suttogva” az NSZK-ban vagy két hete megjelent cikksorozatról, amely Románia gazdasági problémáit tárgyalja, majd valamit a magyar kisebbségről és arról, hogy Bukarestben találkozott D. R.-vel – D. R. Popescuval –, aki panaszkodott színdarabja gyenge fogadtatása miatt. Domokos Géza közlései továbbra is erősen érdeklik a lehallgatót: két héttel korábbi csíkszeredai látogatására épp csak utalás történik, arról viszont részletes beszámolót kapunk, hogy a bukaresti zsinagógában, a zsidó halottak napján Méliusz verseiből szavaltak, és hogy Rosen rabbinak kitűnő kapcsolatai vannak a „fentiekkel”. Domokos és Rácz folyamatosan beszélgetve távozik a szerkesztőségből, utóbbi a saját kocsiján viszi el Domokost, aki egyenesen a reptérről érkezett a Korunkhoz.
A Kriterion és a Korunk intézményi kapcsolatai tulajdonképpen a nyolcvanas évek legelején válnak bizonyíthatóvá, a ránk irányuló megkülönböztetett figyelem azonban – mint az idézett dokumentum is jelzi – jóval korábbi. (A pódiumokról elhangzó szövegeknél sokkal többet mondanak a mögöttük, a kulisszák mögött történtek. Ezek megismerésében segíthetnek a Szekuritáté ma már nem „szigorúan titkos” iratai.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

Nyelvelő háborúk Marosvásárhelyen
Nem telt el egy év azóta, hogy kirobbant Marosvásárhelyen az úgynevezett Látó botrány, amely az ismert erdélyi magyar irodalmi fórum önkormányzati átszervezését (megszüntetését) célozta. Újabb és újabb konfliktusok gyűrűznek a kilencvenes évek óta frontvárosként ismert megyeszékhelyen. Már nem csak egy magyar folyóirat, hanem az egész magyar közösség érintett. Érintettek a helyi iskolák, az itt működő Nemzeti Színház, az építészeti szempontból nemzetközileg is ismert és becsült Kultúrpalota, a szimbolikus, de napi használatban is fontos közterek: Marosvásárhely szinte minden szegletében ott a román-magyar konfliktus. Van, aki szerint nem történik más, mint az, hogy elmérgesedtek az évtizedek óta rendezetlen ügyek, más úgy látja, elsősorban – etnikai szempontoktól szinte függetlenül – csak az érdekérvényesítés, az adminisztráció hibái, a joghézagok jelentkeznek. És van, aki úgy véli, a román és a magyar közösségen belül is átrendeződnek az erővonalak, belső konfliktusokkal küzdenek a románok és a magyarok is, a hatalomváltás folyamata pedig az interetnikus térben gellert kap.
Garázs-ügyek Az események sok szempontból hasonlítanak azokhoz a konfliktusokhoz, amelyek közvetlenül a rendszerváltás után jelentkeztek, párhuzamot mégsem lehet vonni – figyelmeztet a történész, Novák Csaba Zoltán. Akárcsak 1990-ben, a nézeteltérések gócpontja most is az oktatásügy, csakhogy míg majd két és fél évtizede az önálló magyar oktatási rendszer létrehozása volt a kérdés és a feladat, most a meglévő önálló struktúrák mellett a vegyes iskolákban érvényesülő magyar érdekvédelem vált ki vitákat. Magyar érdekvédők (elsősorban az évek óta akciók sorozatát szervező Civil Elkötelezettségi Mozgalom – a CEMO) úgy vélik, hogy a marosvásárhelyi vegyes tannyelvű iskolákban a magyar közösség alulreprezentált, nem érvényesülnek a nyelvi jogok, sem az intézményes nyelvhasználatban (például a közhasznú információkat közvetítő feliratokat), sem az iskolák elnevezését illetően. Egyetlen vegyes tannyelvű iskola sem viseli például magyar személyiség nevét – figyelmeztettek évekkel ezelőtt a felszólalók. A legélesebb vita a belvárosi, nagy hagyományú 2-es számú általános iskola körül alakult ki, amelyet építtetőjéről, Bernády Györgyről szerettek volna elnevezni a magyar kezdeményezők. A kérést hosszú ideig nem teljesítette a városi önkormányzat, széleskörű vita alakult ki, a PSD helyi képviselői például azt javasolták, viselje az intézmény inkább a Ceauşescu-korszakban ismertté vált udvari költő, a rendszerváltás után a nacionalista, szélsőséges román politika által támogatott Adrian Păunescu nevét. Végül, több fordulós tárgyalássorozat után (amelynek során a magát pártfüggetlen, civil szervezetként meghatározó CEMO az RMDSZ-t elégtelen érdekképviselettel is vádolta) végül, az idei tanév végére megszületett a döntés: mégiscsak Bernády György néven működhet tovább a Dózsa György úti intézmény. Hasonló folyamat zajlott a Liviu Rebreanu általános iskolában, ahol a már említett CEMO munkatársai, illetve egy szülői kezdeményező csoport szervezett több tiltakozó akciót a kétnyelvűségért. A júniusi tanévzárón azonban sokakat megdöbbentő incidens alakult ki. A kétnyelvűséget számon kérő feliratokkal felvonuló magyar szülők és a román szülők (akiknek gyerekei román nemzeti kokárdákkal vettek részt az ünnepségen) összeszólalkoztak, sőt dulakodás is kialakult. Néhány nappal a történtek után az iskolát vezető román-magyar igazgató párost új román-magyar vezető-csapat váltotta. Adina Maria Chirilă és Demeter Erdei Zoltán helyébe Gheorghe Nistor és Péterfy Erika lépett. Bár a román-magyar konfliktus itt megoldódni látszott, váratlanul magyar-magyar konfliktus alakult ki: Kerekes Szilárd, az intézmény történelem szakos tanára Illés Ildikó megyei főtanfelügyelő-helyettest nyílt levélben azzal vádolta meg, hogy nem a tanév végi konfliktus miatt döntött a csere mellett, hanem azért, hogy „jelöltjét”, Péterfy Erikát pozícióhoz juttassa. A szülői kezdeményező csoport Illés Ildikó leváltását és olyan főtanfelügyelő-helyettes „kijelölését” kérte az RMDSZ-től (!), aki betartja a nyelvi jogokat. A főtanfelügyelő-helyettes tömören reagált a tiltakozásra, illetve a személyét érintő vádakra. Az év végi vizsgák megszervezésének fontosságára hívta fel a figyelmet. „Nekem más a munkaköri leírásom, én a vizsgákért felelek, azok most a legfontosabbak, nem ez a hisztéria” – nyilatkozta az érintett. A Bernády és a Rebreanu iskolák ügyén túl az egész várost érintette a szintén június végén kirobbant úgynevezett oklevél botrány. A helyi RMDSZ tagszervezet több mint másfél ezer kétnyelvű oklevelet bocsátott ki, egyeztetve több iskola vezetőjével is. A dokumentumokon minden információ szerepelt román és magyar nyelven is. Marius Pascan demokrata-liberális szenátor törvényszegéssel vádolta a tanfelügyelőt és lemondásra szólította fel, mert a politikus úgy tudta, Romániában csak román nyelvű okleveleket lehet kibocsátani. Helytelenül, hiszen nagyon sok hazai intézmény használt két-három nyelvű okiratot, ilyen jellegű törvényi megszorítás nincs. A Maros megyei főtanfelügyelő nem erre, a jogtévesztésre hivatkozva ragaszkodott a hivatalához, hanem úgy érvelt a szenátor felvetésére: a diplomákon nem szerepel sem a tanfelügyelőség, sem az oktatási minisztérium azonosító jele, ezek nem hivatalos okiratok, biztosan „valamilyen garázsban” nyomtatták azokat.
Kultúrpalota-kampf Ciprian Dobre, a Maros megyei önkormányzat elnöke májusban a következő javaslattal élt: kezdeményezzenek nyilvános vitát a száz éve épült, szecessziós műemléképület, a Kultúrpalota, illetve a közigazgatási palota elnevezéséről. Az önkormányzati javaslat kettős névadást szorgalmazott: a Dandea–Bernády illetve Bartók–Enescu névfelvételt. Ciprian Dobre többször értékelte nyilvánosan a Bernády életművet, a román és a magyar zeneszerző, illetve az impériumváltás utolsó magyar, illetve első román polgármesterének együttszerepeltetése azt jelezte: van önkormányzati koncepció, legalábbis szimbolikus szinten az etnikai megbékélésre. A javaslat heves tiltakozást váltott ki a magyar közösségből. Az EMNP-EMNT nyilatkozatban utasította el a kezdeményezést arra való hivatkozással, hogy az elnevezés „etnikai konfliktust” szülhet, mert mindkét épület a „magyar épített örökség része”. Az RMDSZ megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor először úgy nyilatkozott a kérdésben: a névadásról valóban közvitán kellene döntsön a város. Utóbb azzal egészítette ki saját nyilatkozatát, hogy „nincs itt az ideje” a névadásnak, mert a város több hasonló jellegű problémája (mint amilyenek az iskolai konfliktusok) megoldatlanok, és csak ezek rendezése után érdemes visszatérni ehhez a kérdéshez. Nem csak a politikai pártok, magánemberek is tiltakozni kezdtek. A helybéli Lakó Péterfi Tünde a polgármesteri hivatal elé állt, hogy az általa készített tiltakozó nyomtatványok kitöltésére, és hivatali iktatására biztassa az arra járókat. Bár az akció mögött nem volt tömeges támogatás, a helyi hatóságok megbírságolták (majd egy nappal később eltörölték a büntetést) a kezdeményezőt. A nyilatkozó civil érdekvédők szerint a polgármesteri hivatal egyértelműen tart az engedetlenségi akcióktól, „nem akarnak cirkuszt”. Az iskolai botrányok, az oklevél-ügy, a névadás-konfliktus a város nagy nyilvánossága előtt zajlott, sokan állást is foglaltak. Kevésbé vált publikussá, de a város kulturális életét lényegében érinti az a beadvány, amelyben három ismert román szakember (Mihai Gingulescu színész, Zeno Fodor teatrológus, fordító, valamint Cristian Ioan rendező) fordult az oklevél ügyben is elhíresült Marius Pascan szenátorhoz. A felszólalók kifogások sorát fogalmazzák meg a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójával, Gáspárik Attilával szemben. Többek között azt nehezményezik, hogy az intézmény kisegítő személyzetének foglalkoztatásában nem érvényesül az „etnikai arányosság”, ezért „sérelmek, frusztrációk” születhetnek. Azt is problémaként rója fel a trió, hogy nem a román társulat megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte tavaly a marosvásárhelyi Nemzeti Színház, hanem „ötven év multikulturalitás” címmel hirdetett programsorozatot. (Az intézményben, ahol évek óta folyamatosan feliratozzák a román és a magyar előadásokat, ahol a román és a magyar tagozaton kölcsönösen jelen van a repertoárban a román-magyar drámairodalom, egymás mellett függesztették ki Caragiale és Örkény portréját). A hosszas átirat nehezen foglalható össze – kitér a marosvásárhelyi román elit szerepére, jelentőségére, a rendszerváltás előtti és utáni időkre, a márciusi etnikai konfliktusok következményeire – de a hangulatát jól tükrözi az a megjegyzés, hogy az egykori magyar kultuszminiszter (Kelemen Hunor) mindenképp magyar igazgatót akart az intézmény élére, és ilyen pályáztatás révén juthatott pozícióhoz Gáspárik Attila. A beadvány után Marius Pascan interpellációt nyújtott be a szenátusban, amelyben kezdeményezte a magyar és a román tagozat szétválasztását. (Ugyanaz a politikus, aki a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen a magyar és román karok szétválasztását ellenezte). Ugyancsak a beadvány hatására vizsgáló bizottságot rendelt ki a Kulturális Minisztérium a marosvásárhelyi színházhoz – a vizsgálat eredményét egyelőre nem tették közzé. (Mellékszál, de fontos adalék, hogy a színházi alkalmazottak etnikai hovatartozását – illegálisan – az a Zeno Fodor firtatja, aki a Smaranda Enache által vezetett Európai Liga vezető tagjaként is ismert.) Itt tart most a történet, amelynek sem az elejét, sem a végét nem könnyű belátni. Székelyföldi minta Novák Csaba Zoltán történész úgy véli, a konfliktusok jelentős része abból ered, hogy a kilencvenes márciusi események után olyan status quo rögzült, amivel a magyar lakosság nem volt elégedett. „A véres konfliktus emléke jegelte ezt az ügyet egy ideig. A magyar közösség szimbolikus térvesztése, esetenként másodrangú polgárrá degradálása nagyon sok intézményben tetten érhető volt. Egyetlen általános iskolában sem kapott teret a magyar közösség szimbolikus módon. Nem is elsősorban a feliratokra gondolok, hanem a nemzeti jeképekre” – nyilatkozta Novák. A történész úgy véli, a két évtizeddel ezelőtti összecsapások után a román érdekképviselet olyannyira megerősödött, hogy megengedhette magának, módszeresen átnevezze az iskolákat, és – szimbolikus értelemben is – megerősödjön a román közösség. A magyar érdekképviselet az utóbbi másfél évtizedben látványosan gyengült, nem csak a polgármesteri széket nyerte több cikluson át Dorin Florea, de a teljes RMDSZ megyei és különösen városi szervezet válságba jutott, olyannyira, hogy az elmúlt hónapokban újra kellett szervezni. Most – figyelmeztet Novák – fordulat van Marosvásárhelyen, amely szerinte a „székelyföldi nemzetesítési folyamatokkal” áll összefüggésben. A marosvásárhelyiek úgy vélik, ha a tömbmagyar székelyföldi településeken sikeres lehet a radikális fellépés, akkor eredményes lehet a vegyes lakosságú Marosvásárhelyen és Maros megyében is. A radikalizálódást erősíti a civil és a politikai szféra átrendeződése, összefonódása. A Civil Elkötelezettségi Mozgalmat képviselő Horváth Kovács Ádám (a Bernády, illetve a Rebreanu iskolák ügyében érintett érdekvédő) megjelenik a Székely Nemzeti Tanács küldöttlistáján is. (Ez a szervezet állt a március tizediki autonómiatüntetés mögött is). A román közösség azonban – véli Novák Zoltán – nem olyan könnyen mobilizálható, mint a kilencvenes évek elején, amikor a román elit mindenáron meg akarta erősíteni (máig meglévő) pozícióit. Most csak lokálisan hatékony a mozgósítás, ezért lehetett botrány a Rebreanuban. A marosvásárhelyi román elit sem egységes: van egy modernizáció- és párbeszéd párti új, progresszív réteg, és egy hatalmát védő, a nacionalizmus klasszikus eszközeit használó régi. Dorin Florea tölti be a kulcsszerepet, a jelenlegi polgármester több mandátumon keresztül is sikeresen versenyzett a magyarok szavazataiért, mára arra is rájött, érdemes legfőbb ellenfelével, az RMDSZ-szel szemben az RMDSZ ellenzékével szövetkeznie. (Idén a tervek szerint részt vesz a Tusványosi nyári egyetemen is). „A politikai ösztöne, és nem az elvei működnek, felismerte, hogy a regionális átalakításról szóló vitákban meg kell őriznie azt a státuszt, amit Marosvásárhely (és a román elit) a kilencvenes évek elején megszerzett. Modernizációs ígéretekkel szólítja meg a magyarokat, ugyanakkor sakkban tartja az RMDSZ-t utóbbi ellenzékével. Eddigi megnyilvánulásai alapján, nem a román-magyar konszenzust keresi, és politikájának következményeiért nagy felelősség terheli Tusvány szervezőit.” – tette hozzá Novák.
Elterelés a minőségről Horváth Kovács Ádám úgy nyilatkozott, elégedett az eddigi eredményekkel. „Mivel a (Liviu Rebereanu iskolai – a szerk.) akció nagy visszhangot kapott, reméljük, hogy a jó példa ragadós lesz, és maximum két éven belül az összes marosvásárhelyi két tannyelvű intézményben maradéktalanul megvalósul a kétnyelvűség. Ehhez további lépések szükségesek. Ilyen lesz a többi tanintézmény elleni feljelentés az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál a CEMO részéről” – válaszolta megkeresésünkre az érdekvédő.
Koreck Mária, a szintén kisebbségi jogvédelmet ellátó Divers egyesület képviselője, és a városi RMDSZ szervezet alelnöke azt mondta, hogy a kialakult konfliktusokat jelentős részben magyarázza, hogy a döntéshozó pozícióban lévők, és az érdekvédők sem ismerik mindig maradéktalanul azokat a jogszabályokat, amelyek a vitás kérdéseket szabályozzák. A fenti ügyeket pedig a városvezetés arra használja, hogy elterelje a figyelmet a költségvetési problémákról (például a szociális rendszer alulfinanszírozásáról, a versenysport túl-, a tömegsport alulfinanszírozásáról). A radikálisan fellépő civil szervezetek a kitűzött célok érdekében szinte minden eszközt bevetnek, de nem számolnak a veszteségekkel. Az oklevél ügyben például nem tettek meg minden törvényes lépést azért, hogy a kétnyelvű dokumentumokat jogszerűen használni lehessen. Szinte mindegyik ügyről elmondható: ha a problémákat szakszerűen felmérték volna, s betartják az érdekérvényesítés legális módját, ütemét, akkor nem alakultak volna ki válsághelyzetek. A kialakult krízisekben azonban a legtöbb szereplő improvizál, és ez további problémához vezet.
Gáspárik Attila, a színházi beadvány által elmarasztalt igazgató határozottan úgy fogalmazott, a konfliktusok többsége mögött nem etnikai, sokkal inkább szakmai, emberi nézeteltérések, érdekkonfliktusok vannak. „Most minden könnyen megkóstolható, mert ebben az országban csak úgy működnek a törvények, ha a hatalom támogatja. És most az RMDSZ nincs hatalmon” – vonta le a következtetést Gáspárik Attila, aki nem vitatja: a Szövetség is felelős a kialakult konfliktusokért. A szimbolikus politizálás a „minőségi” politizálás rovására megy, tette hozzá. (Ezt illusztrálja az a tény, hogy miközben a Bernády iskola elnevezése körüli vitára figyelt a város, az intézményben gyakorlatilag zavartalanul zaklatta a diákokat egy azóta elítélt pedofil pedagógus. Ugyancsak ebben az iskolában érkeztek sorozatosan panaszok az ellen a magyar ellen, aki a tanórákon a Székely Nemzeti Tanács volt tagjaként politikai propagandát folytatott, arra is volt példa, hogy fizikailag bántalmazta diákját.)
Forró a nyár Marosvásárhelyen, egyelőre nem tudni, hogyan alakul a politikai széljárás. Konfliktusok keletkeztek, de konfliktusok oldódtak is. Nem érvényesülnek maradéktalanul a magyar nyelvi jogok, de egyre több a pozitív példa, és nem feltétlenül ott, ahol radikalizálódik a magyar érdekvédelem. Most az egyik helyi bank kirendeltségénél jelent meg az automatákon a magyar nyelvű menü – úgy tűnik, a pénznek szaga nincs, de nemzetisége van, és megéri odafigyelni erre. Nő a figyelem – legalábbis a magyar közösség felé. Abban a megyében azonban, ahol az országban a legnagyobb a romák aránya, a romákról, a romák nyelvi jogairól, a romák nem létező intézményeiről, intézményes reprezentációjáról, nagyon is létező nemzeti kultúrájáról nem esik szó. A mélyben így érik egy minden eddiginél élesebb konfliktus, amelyről konszenzusos alapon a román és a magyar közösség is jobbára csak hallgat. Minél némább most a csend, annál kevésbé tudják majd kezelni a bajt a most egymással és magukkal iszapbirkózó felek.
Parászka Boróka
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ambrus Attila: Úgymond, hadd legyen PER?
Van, aki alapvetésnek tartja. Van, aki az RMDSZ bűnbeesési pillanatának.
1993. júliusában a kormányzó szociáldemokrata párt főideológusai és az RMDSZ vezető politikusai a tengerparti üdülőhelyen, Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relation (PER) kezdeményezésére tárgyalóasztalhoz ültek. És megegyeztek. Hogy miről tárgyaltak és miben egyeztek meg, erre azóta sem derült fény – hangoztatják ma is azok, akik árulásnak tartják a PER-találkozókat. „A (…) Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – írja a Neptun-ügyről szóló könyvében Borbély Zsolt Attila.
Huszonegy évvel a neptuni tárgyalások után Brassó Pojanán találkoztak annak főszereplői. Felelevenítették a két évtizeddel korábbi eseményeket, a szervezés körülményeit, a párbeszéd beindításának (kezdeti) nehézségeit, leltárt készítettek az egyezmények megvalósult és a meg nem valósult pontjairól.
Dr. Allen H. Kassof, a PER érdemes elnöke emlékeztetett arra, hogy a PEReskedése a román–magyar dialógus megkezdése és fenntartása érdekében nem 1993-ban és nem a tengerparton kezdődött. Allen H. Kassof 1968-ban járt először Romániában, majd két-három évente rendszeresen visszatért ide, így jól ismerte a hazai valóságot, a magyar kisebbség helyzetét is. 1990-ben Domokos Gézával, az RMDSZ akkori elnökével megállapították, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd a román és a romániai magyar politikusok közt. A hatalom minden kisebbségi kérést azonnal lesöpör az asztalról. Meg kellett tehát teremteni azt a miliőt, amelyben szabadon és barátian beszélgethetnek a többségi és kisebbségi politikusok a legkényesebb kérdésekről is. A nyilvánosság kizárása éppen a nyílt és megoldásokhoz vezető dialógus érdekében történt – mondta Allen H. Kassof.
Az az időszak a jugoszláv válság (háború), a cseh és szlovák önállósulási kísérletek, a bolgár–török konfliktus időszaka volt. Élt még a marosvásárhelyi fekete március emléke. Az amerikai fél számára a marosvásárhelyi események is bizonyították, hogy nincsenek kommunikációs csatornák a román és az erdélyi magyar politikusok között.
Arról már a biztonságpolitikai szakértő Larry Watts beszélt, hogy az USA 1993-ig komolyan számolt egy erdélyi etnikai háború lehetőségével. Abban az időben vált politikai bestsellerré Samuel Huntington civilizációk harcáról szóló jóslata, s az erdélyi helyzet tökéletesen alkalmas volt egy ilyen típusú konfliktus kirobbanására. Larry Watts visszaemlékezett, Budapest 3,5 millió erdélyi magyarról beszélt, Bukarest 1,5 millióról. A magyarok ellen irányuló etnikai diszkrimináció ténye nyilvánvaló volt. Mindkét félnek jó oka volt arra, hogy ne higgyen a másiknak. A románok a magyarok lojalitását kérdőjelezték meg, a magyarok a többség hajlandóságát, hogy jotányit is engedjen a kisebbségi jogok érvényesítésében.
Az erdélyi magyarok támogatása az Egyesült Államokban nem volt egyértelmű. Sőt. Az 1995-ben Atlantában megtartott újabb tanácskozásról – amelyen részt vett a Neptun-ügy bírálója, Tőkés László is – a tekintélyes és befolyásos New York Times újságírója, David Binder azt írta: megérkeztek Amerikába azoknak az erdélyi magyar terroristák, akik Erdély függetlenségét kívánják. Az RMDSZ küldöttség heves tiltakozására másnap David Binder helyesbített: nem erdélyi, hanem magyarországi terroristák érkeztek a tárgyalásokra.
Négy nevet említenek ma az amerikai szakértők azoké közül, akik ebben a helyzetben felismerték a párbeszéd szükségességét: román részről a Viorel Hrebenciuc, magyar részről Borbély László, Frunda György és Tokay György. Viorel Hrebenciuc volt az, aki kiötölte, hogyan lehetne intézményesíteni a többség és kisebbség viszonyát. Így jött létre a kormányszintű intézmény, a Nemzeti Kisebbségi Tanács. Akkor, amikor a szociáldemokraták kénytelenek voltak együtt kormányozni a Nagy-Románia Párttal, a Román Nemzeti Egységpárttal, a Szocialista Párttal, azaz Corneliu Vadim Tudorral és Adrian Păunescuval.
A neptuni tárgyalások magyar résztvevői ma úgy látják, a PER segítette az erdélyi magyar politikusokat, hogy elmondhassák a román politikusoknak: az erdélyi magyarság olyan mértékben lesz lojális a román államhoz, amilyen mértékben az biztosítja a kisebbségi jogokat, s amennyiben egyenlő partnernek tekinti a kisebbséget és annak képviselőit. A PER nyomán – az 1993–2004 közötti időszakban – történt előrelépés a kisebbségi jogok biztosításában, érvényesítésében: a nyelvhasználat, az oktatás terén.
Az utóbbi időben azonban ismét üzemzavar mutatkozik. Érthetetlen a közösségi szimbólumok ellen indított hatósági zaklatás, az anyanyelvhasználat tiltása a bíróságokon vagy az autonómia törekvések lesöprése a tárgyalóasztalról, noha ezek jól beilleszthetőek a lassan elódázhatatlan decentralizációs, régiósítási folyamatba.
A brassó-pojánai tanácskozás résztvevői szerint ismét szükség van a rendszeresített román–magyar párbeszédre, a szabad és baráti beszélgetésekre. Kérdés, hogy a fiatal politikusok így látják-e.
A fiatal generációhoz tartozó RMDSZ-politikus, aki 1993-ban a Neptun-ügy résztvevői ellen voksolt, amikor egyetlen szavazaton múlott, hogy a három politikust nem zárták ki a szövetségből, ma azt mondja, ő is a párbeszédet és nem az örökös és terméketlen konfrontációt támogatná. Látva a múltat és jelent.
A Neptun-ügy a konfrontáció hívei számára árulás. A párbeszédben bízók számára alapvetés. Megítélése hosszú ideig eltérő lesz. De az tagadhatatlan: a jelen akkor kezdődött újra. maszol.ro

Demény Péter: Egérfogó
Én elmennék a vitára, ha Szilágyi Zsolt kihívna.
Valamikor a kilencvenes évek elején Horváth Andornak volt egy műsora a Duna tévén. A leghajmeresztőbb alakokkal készített interjút Corneliu Vadim Tudortól Raoul Şorbanig és George Pruteanutól Adrian Păunescuig – olyanokkal, akikre rá sem mertem nézni. Ő azonban beszélgetett velük, és amennyire emlékszem, nem haszontalanul: a néző megértette, hogy tulajdonképpen bárkivel lehet beszélgetni; hogy a beszélgetés nagy erő a feszültség lebontásában.
A párhuzam több ponton sántít, most azonban azért az egyért mondtam el, amelyen szerintem nem: az ellenféllel illik, tanácsos, muszáj leülni.
„Nincs miről vitáznunk Szilágyi Zsolttal” – az ilyen jellegű nyilatkozatok erőt szeretnének mutatni, valójában mégis a gyengeséget mutatják. Vagy inkább a csapdahelyzetet. Az RMDSZ meg szeretné őrizni magát „az egyetlen igazi erdélyi magyar alakulat” pozíciójában, s ez politikailag nyilván érthető, de hát az egyediség már régen szertefoszlott. Az erdélyi magyarság (sokadszor mondom, ami számomra egyértelmű, csakhogy mintha lennének elegen, akik számára nem) megbomlott, több fő irányba tájékozódott és tagozódott. Megszűnt a diktatúra egységbe szorító ereje, és ma már még a szintagma is, „erdélyi magyarság”, szinte csupán a nyelv tehetetlenségi erejének köszönhetően létezik.
Én nagyon élvezem, amikor egy vitában reális érvek hangzanak el, személyeskedéstől és tahóságtól mentesen. Nagyon élvezem, amikor egy ember úgy építi fel az argumentációját, hogy a partnere alig talál rést rajta. Elsődlegesen nem politikusokra jellemző az ilyesmi, hiszen náluk sok minden a hatalomról szól (ez sem feltétlenül baj, a politika azt is jelenti, hogy a hatalom közelében legyünk), ám ettől még minden elnökválasztási kampányban rendeznek ilyen vitákat. Többnyire szomorú performanszok ezek, még szomorúbb lenne viszont, ha valamelyik jelölt visszamondaná a részvételt. Az Erdélyi Magyar Néppárt tagságában éppen úgy Romániában élő magyarok vannak, mint az RMDSZ-ében. A vita visszautasításával az RMDSZ úgy tesz, mintha Szilágyi Zsolt nem képviselne senkit, illetve akiket képvisel, azok nem számítanak.
Tisztában vagyok vele, hogy akadnak emberek, akiket már semmi nem győz meg, akik már „leírták” az RMDSZ-t és Kelemen Hunort. De egyrészt mindig vannak olyanok, akik meggyőzhetők; másrészt az RMDSZ-hez közel állók táborában is lehetnek, akik még közelebb kerülhetnének, ha a vita mégis megtörténne, és olyanok, akik eltávolodnak a fentebb idézetthez hasonló nyilatkozatok miatt.
maszol.ro

Nemzeti hősként búcsúztatták a gyalázkodó politikust
Akárcsak korábban Adrian Păunescu volt kommunista udvari költőből lett szélsőségesen nacionalista politikust, a tegnap eltemetett Corneliu Vadim Tudort is afféle nemzeti hősként búcsúztatta a román sajtó és a politikai osztály jelentős része.
Végső útját tegnap élőben közvetítették a magukat hírtelevízióknak nevező szennycsatornák – România TV, Realitatea, Antena3 –, de az idegengyűlölő politikus ravatalánál is igen sok közéleti személy megjelent, s ha azon még nem csodálkozhatunk, hogy egykori harcostársai jelen voltak – például Nicolae Văcăroiu szocialista exkormányfő, a számvevőszék elnöke –, az már sokak számára csalódást okozhat, hogy az égbe menesztette őt Mugur Isărescu, a jegybank elnöke is. A visszás helyzetre több román sajtótermék is felhívta a figyelmet – például a Hotnews –, de szóvá tette azt a politikai osztály némely képviselője is, például Remus Cernea.
BRETFELEAN NEM NYUGHAT. Ismeretlen tettesek ellen tett feljelentést a Maros megyei bíróság ügyészségén Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője amiatt, hogy kétnyelvű matricákat ragasztottak utcanévtáblákra és forgalomirányító táblákra – írja a Krónika. Bretfelean azt mondta, az útjelző táblákra való ragasztás bűncselekménynek minősül, ezért tett feljelentést. A Kétnyelvű utcanévtáblákat Marosvásárhelyen csoport harminc utcában ragasztott ki szeptember eleje óta „Vrem bilingvism! Kétnyelvűséget akarunk!” feliratú matricákat. Azt ígérték, az akció továbbra is folytatódni fog.
VILÁG SÖRGYÁRTÓI, EGYESÜLJETEK! A világ legnagyobb söripari vállalata, az Anheu­ser-Busch InBev bejelentette, hogy felvásárolná a világ második legnagyobb sörtermelőjét, a Romániában az Ursus Breweries vállalatcsoportot is birtokló SAB Millert. A világ sörpiacán való vállalatbirodalom jöhet létre a két vállalat fúziójával, de a hazai piacon is olyan márkákat érint a tranzakció, mint az Ursus, a Timişoreana, a Ciucaş, a Stejar vagy az Azuga – ezek jelenleg az Ursus Breweries portfóliójában vannak. (Pénzcsinálók)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mihai Eminescu
A román nemzeti költő sötét oldala: idegengyűlölő, antiszemita volt Eminescu
A kereken 166 éve született román nemzeti költő, Mihai Eminescu – valóban remekbe szabott költeményei mellett – a nacionalizmusáról, idegengyűlöletéről, antiszemitizmusáról is nevezetes volt, legalább is a maga korában. Ez egyaránt megmutatkozik verseiben, illetve a iaşi-i és bukaresti lapokban közölt cikkeiben is.
Mi rejtőzik a „hazafiság” mögött
Eminescu életrajzírói szerint a költő nacionalizmusa, idegengyűlölete és zsidóellenessége elsősorban konzervatív beállítottságából fakad. A 19. század egyébként a történészek a „népek újjászületésének” időszaka volt, a nacionalizmus – túlzott formájában is – ekkor dicséretes dolognak minősült, és nem volt különösebben megvetendő az idegengyűlölet sem. A román értelmiségiek jelentős része maga is nacionalistának, jól hangzó szóval: hazafinak nevezte magát.
Az adrianopoli szerződést követően, 1829 után megnőtt a zsidóság száma a két román fejedelemségben. Mivel törvényileg megtiltották a földvásárlást a zsidók számára, így a zsidó közösség tagjai elsősorban mesteremberekké, kereskedőkké váltak. A kor szelleme szerint egyre nacionalistábbá váló, konzervatív szellemben nevelkedő polgári osztály és főleg hangadói – a honatyák, az értelmiségiek, az írók, az újságírók – a 19. század közepe táján már „tűrhetetlennek” minősítették a „zsidó térhódítást”, így mindinkább erősödött az antiszemitizmus is. Ennek egyik legfőbb képviselője éppen Mihail Eminescu volt.
Ki az idegent szereti…
Idegengyűlöletét, antiszemitizmusát számos cikke és verse tanúsítja. „Ez tagadhatatlan, hiába is próbálják meg letagadni mindezt jó szándékú és ájtatos hazafias érzelmű urak. Mi több, elmondható az is, hogy Eminescu általában idegengyűlölő volt” – írta 2012. január 15-én a Confluenţe Literare című lap oldalán Radu Părpăuţă irodalomkritikus. Dojna című versében Eminescu élesen támadja a román szellemiséget meggyilkoló, az országot kifosztó „idegeneket”:
„A Dnyesztertől a Tiszáig/Sír a román, panaszkodik:/Hogy nem halad, bárhova lép,/Annyi itt az idegenség./Hotintól a Tengerig el/A muszka lovon eregel,/A Tengernél s Hotin táján/Ha jársz, az utad elállják./Bajom s Vatra Dorna között párbeszéd/A jó somba nyű költözött;/Az idegen úgy ellepett,/Tőle magad sem ismered./Lenn a völgyben, fenn a hegyen/Minden úton jő az ellen,/Szatmártól Szecsel' városig/Belőlük gát magasodik./…/ Ki az idegent szereti,/ Szívét a kutya egye ki!/Háza váljék pusztasággá,/Ház-népe menjen világgá!/…/ Stéfán-vajda Őfelsége,/Ne ülj Putna hűvösébe'!/…/ Ha kürtöd háromszor szólít,/Minden ellen porba hull itt,/Egy határtól másikig,/A varjak eltemetik/Őket, ha nem, legyenek/Akasztófacímerek!” (Bartha György fordítása.)
Az idegengyűlölet fellelhető Harmadik levél című versében is:
„Majd az országházba gyűlnek, csak hogy egymást megdicsérjék/Hájnyakú bolgár kufárok, nyúlt orrú görög legénykék:/És a rút pofájú horda mind latin – de talmi csak,/Mind e görög-bolgárocskák: kérkedő Traján-fiak!/Lám,e pestises, bitang had, lám, e piszkos söpredék/Úr hazánkon és fölöttünk, most ez ült fejünkre még!/Minden, ami bárgyú, hibbant, minden szomszéd nép szemetje,/Mindent, mit rothaszt a kórság, mit fekély és genny fedett be./Hozzánk csődült és belőle hangos honfi lett azóta:/Raccsolók és tökfejűek, bamba szónokok, valódi/Kajla szájú szófecsérlők nemzetünk parancsolói!”  (Bartha György fordítása.)
„Hatszázezer pióca”
Garabet Ibrăileanu szerint újságíróként Mihail Eminescu „igazi ellensége volt a zsidóknak”, amint a Curierul de Iaşi és a Timpul című lapokban megjelent cikkeiből is kiderül. Mindebben társra talált olyan értelmiségiekben, írókban, politikusokban, mint Bogdan Petriceicu-Haşdeu, Vasile Conta, Nicolae Iorga, A.C Cuza…
Zsidóellenes cikkeinek egy részét a zsidókérdéssel is foglalkozó, 1876-os párizsi értekezletre időzítette – a résztvevők felvetették annak gondolatát, hogy a zsidók nagyobb jogokat kapjanak országaikban. Eminescut mindez rendkívül felháborította. 1876-ban a Curierul de Iaşi-ban megjelent, Ismét a zsidók című cikkében véleményének tételesen hangot is adott. „600 ezer pióca és kereskedő egyenlősége a románok számára élet-halál kérdést jelent, és gondolom, hogy népünk inkább a kard általi gyors halált választaná a vitriolos lassú halál helyett”.
Eminescu egyre radikálisabban kel ki a zsidók ellen, a zsidóságot valóságos természeti csapásnak tartja. A Dacia Literara című folyóirat 2010-ben megjelent, 5. számában Nicoleta Dabija írónő úgy véli, Eminescu szerint a zsidóság áldozatok és munka nélkül szeretne minden jogot megszerezni magának. A zsidókat korruptnak tartja, akik munka helyett más munkájából szeretnének megélni. A zsidók jogait illetően Eminescu úgy véli, azok több jogot csakis akkor kaphatnak, ha családjukban románul beszélnek, és románokkal házasodnának össze a jövőben.
A társadalmi beilleszkedés útja a beolvadás
Vannak természetesen az irodalomtörténészek között olyanok is, akik szerint Eminescu nem volt sem idegengyűlölő sem antiszemita, hanem csupán hazafi volt. Petru Zugun egyetemi tanár a Convorbiri Literare című lapban például arról ír, hogy a költő igen jó barátságban volt a zsidó származású Moses Gaster tudóssal, dicsérőleg nyilatkozott a szintén zsidó hegedűművészről, Toma Micheruról. (Ez az érv kísértetiesen hasonlít mondjuk a radikálisan magyarellenes Corneliu Vadim Tudor vagy Adrian Păunescu érveléséhez, akiknek szintén igen sok magyar barátjuk volt – Păunescu fel is tudott mutatni egyet, Hajdu Győző személyében). Zugun Eminescunak az az „ötletét”, hogy a zsidók házasodjanak románokkal megoldásnak találta a zsidóság társadalmi beilleszkedésére.
Bogdán Tibor. maszol.ro

Kettős mérce
A Trianontól eltelt közel száz esztendő alatt megszoktuk, hogy Romániában mindent kettős mércével mérnek. Ami szabad a többséginek, nem szabad a kisebbséginek. Románia jelenlegi vezetői ugyanis nem akarják, hogy ebben az országban mi is otthon érezzük magunkat. Ezért átírnak mindent, históriát, eseményeket, átkeresztelik az utcákat, temetőket, megváltoztatják a nemzetiségi arányokat, és amikor csak tudják, zaklatják az erdélyi magyar embert. 
Itt van példának a zászlóügy. Senkinek nem szúr szemet például, hogy Jászvásáron minden ünnepkor lengetik a bölényfejes vörös lobogót. Ott lehet. S bár törvény tiltja, még mindig lobog a vasgárda székhelyén a duplakeresztes zöld zászló is. A hatalmon lévők titokban még drukkolnak is nekik, hiszen ugyanazokat a nagynemzeti álmokat melengetik. S nem egy sportversenyen hallottam egyfajta himnuszt, a krajovainak például Adrian Păunescu írta a szövegét. Ott énekelhetnek őrjöngve, mert – ahogy olvastam – ugyebár milyen szép a „jó értelemben vett” nacionalizmus.
Legutóbb pedig, egy úgynevezett jogállamban, megalakult a törvénynek ellentmondó, enyhén szólva is fasisztoid Egységes Románia Párt, s félkatonai szervezete, a nácikra emlékeztető Vlad Țepeș gárda, amely már induláskor fenyeget: hogyha a román állam nem védi meg a románságot, ők megteszik. Nagyon is jól tudjuk, mit jelent a párt elnöke, a letűnt Corneliu Vadim Tudor helyébe lépő Bogdan Diaconu számára a „megvédés”. 
És minderre egy tiltakozó hangocska sem hangzott el, sem az ügyészség, sem a hírszerzők részéről, a szocdemek Diaconut jó fiúnak tartják, az új liberálisok kissé bolondosnak. Az RMDSZ pedig a maga részéről nagyon engedékenyen csak ejnye-bejnyézik minderre. Pedig ha erdélyi magyar tenne, mondana ilyesmit, zengenének a tévéadók, tiltakoznának a pártok, a honatyák, működne az ügyészség.
Apropó, ügyészség. Időről időre már próbálgatják, meddig mehetnek el a nemzeti jogok visszavonásában, az erdélyi magyarság vezetőinek zargatásában, elítéltetésében. Amint látszik, nagyon sok megyei magyar vezért csak kitalált, be nem bizonyított vétséggel vádolnak, a pereknek pedig koncepciószaguk van. A cél az volt, hogy eltávolítsák őket tisztségeikből, s mindezt ellenállás nélkül megtették. 
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Menetrendszerű nacionalizmus
Hű, de jó lenne, ha a vasút is olyan pontosan közlekedne, mint amiként a választás előtt a román nacionalista felhangok bejönnek. Mondhatni: menetrendszerűen. Az idén ezt még két dolog is felerősítette. Az egyik, hogy a letűnt régi gárda (Adrian Păunescu, C. V. Tudor, Gheorghe Funar stb.) helyét friss erővel átvette egy fiatalabb csapat (Bogdan Diaconu és társai), akik honfiságból bizonyítani akarnak. Most éppen ünnepelnek, mert a törvényjavaslatuk, mely szerint a közigazgatásban és az állami intézetekben csak románul beszélhetünk, átment a képviselőházon, és a szenátusban dől el, elfogadják-e vagy nem.
De magas lovat adott a nacionalisták alá az is, hogy az Európai Uniónak most a legkisebb gondja a nemzetiségek helyzete, s vigyázó szemeiket levették erről, sőt, zavarja őket, ha erről hallanak. A nagy „szentjánosbogárnak”, vagyis az Amerikai Egyesült Államoknak most nem érdeke, hogy a demokrácia mellőzéséért megintse Romániát. Úgy veszik, a Kárpátok körül minden oké.
Erre fel mindjárt elindultak az erőszakszervek, akcióba léptek a hírszerzők, az ügyészségek, és a törvényesség látszatát mutatva szép sorjában lefejezik a többségben magyarok lakta megyék vezetőségét. És felléptek a politikusok, újságírók is, úgyhogy teljében az erdélyi magyarság megfélemlítése, lépten-nyomon éreztetik, ebben az országban csak másodosztályú állampolgárok vagyunk, akik csak akkor léphetünk előre, ha magyar származású románokká válunk.
A már kivívott nemzetiségi jogok – amit ők az RMDSZ-nek tett engedményeknek tartanak, nem pedig egy demokratikus ország velejárójának – apránkénti visszavételével pedig újabb lendületet szeretnének adni a színtiszta nemzetállamot létrehozó álom kivitelezésének. És sajnos, ebben minden román párt, de szinte minden román egyetért. Mondotta is egyik politikusuk, ha már az elmúlt száz évben bevált ez a politika, miért módosítanának ezen éppen most…
Ezzel a helyzettel az erdélyi magyarságnak számolnia kell. Ellene a széthúzás helyett egy szorosabb összefogással lehet lépni, cselekedni. Másképpen porladunk, de főleg elporlasztanak…
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dolgokról egy földi szellemnek
Szerda este a nagyváradi Szigligeti Stúdióban mutatták be a Szilágyi Domokos és Fekete Vince verseinek megzenésítéséből álló zenés-verses összeállítást.
A kézdivásárhelyi Városi Színháznak és a sepsiszentgyörgyi Mácsafej Zenekarnak a  Dolgokról egy földi szellemnek című közös zenés-verses-színházi előadására meglehetősen kevesen jöttek el a Szigligeti Stúdióba szerda este, pedig ígéretesnek ígérkező produkcióról volt szó, mely stílusában változatosra, sőt, mondhatni eklektikusra sikeredett. Ez a változatosság akár erénye is lehetett volna az előadásnak, de hogy mégsem lett, az talán annak tudható be, hogy nem domborították ki eléggé az előadás kísérleti jellegét. A produkció szinte teljes sötéségben kezdődik, Szilágyi Domokos Kényszerleszállás című verse hangzik fel valahonnan Kolcsár József előadóművész mély tónusú hangjának érzékeny tolmácsolásában, majd a Mácsafej együttes egy free jazz zajzuhataggal kapcsolódik be a játékba.
Ezután az ígéretes kezdés után azonban a zenekar hagyományos könnyűzenei stílusba vált át, és lényegében ebben a kevésbé érdekes, váratlan zenei fordulatokban meglehetősen szegény stílusban folytatódik a műsor. Ferencz Csaba gitáros, énekes hangja nem különösebben erőteljes, hangszíne, énekesi kvalitásai nem alkalmasak arra, hogy a közönséget hosszabb időre leköthesse. Ugyanakkor a hatvanas, hetvenes évekbeli magyar könnyűzenei világot idéző dalokban (nekem egy adott pillanatban Zorán jutott eszembe) nem hatottak Szilágyi Domokos és Fekete Vince versei, sőt, furcsamód könnyűzenei slágerszövegekké degradálódtak, és ez nem változott akkor sem, amikor  Kolcsár József szavalta a költeményeket egyébként nagyon szépen zengő mély tónusú hangján, mert ezek a könnyűzenei alapra deklamált versek nekem önkéntelenül is a Paunescu féle csenaklukat juttatták eszembe. Az előadás legértékesebb részét a ritmusszekció rendkívüli profizmusa és Gábor Szabolcsnak a hangzást ízlésesen díszítő, gazdagító improvizatív jellegű szaxofonfutamai képezték, ugyanakkor figyelemre méltó volt a hattagú zenekar precíz közös játéka és az együttes hangzásának erőteljessége is.
Pap István. erdon.ro

Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bágyoni Balogh Csaba könyvének bemutatója Déván
Kiszállni a hiábavalóság szekeréből!
A dévai Melite református gyülekezeti házban került bemutatásra Bágyoni Balogh Csaba életműkötete, mely a dévai Ortoepia Kiadó gondozásában jelent meg idén októberben. A szép kivitelű könyv grafikai arculata Holczer Noémi Mária munkája, a kötetben szereplő grafikákat Brittich Erzsébet képzőművész-költőtárs alkotta. Neki köszönhető amúgy a 2010-ben elhunyt szerző fennmaradt kéziratainak gondozása is és az, hogy valamennyi írást Szabó Péter költő „kezére adott”, akinek egy igazán tartalmas és mozgalmas, kimondottan olvasmányos kötetet sikerült szerkeszteni belőlük.
Az alapjában véve verseskötetnek mondható könyv szokatlan módon néhány újságcikkel indul, olyan írásokkal, melyek Bágyoni Balogh Csabának a tollából láttak napvilágot a 89-es eseményeket követő eufóriában 40 hétig megjelenő Hunyad Megyei Hírlapban. A kötet további részében is elő-elő bukkan egy-egy hajdani tudósítás, riport, sőt egy interjú is, mely Adrian Păunescu 1990-es dévai látogatása alkalmával készült. Az írások, a sokszor sziporkázó nyelvezet, emberi tartásra intő üzenet mellett értékes kordokumentumok is, hiszen a máig (és még ki tudja meddig?!) elhúzódó hazai változás első jelenségeire világítanak rá: a magyar közösségekben jelentkező civil kezdeményezésekre, az ipari leépülésre, a román és magyar lakosság fel-felszított ütközéseire stb.
A kötetnek alapját azonban a versek képezik. Sok szép, néhol különleges költői képet felvillantó, kötetlen formában, szonettként megírt vagy épp négysorosba tömörített szerelmes vers, mely a múzsákhoz és a költő életkorához igazodva fedik fel a lángoló majd elhalványuló, az ifjúkori, érett férfiúi és az idős kor bölcsességével megélt szerelem szépségeit. Érdekes jelensége a kötetnek, hogy némely szerelmes vers román nyelven íródott (valószínűleg így kívánta a múzsa), és csak utólag fordította magyarra a költő. Olyan vers is szerepel a kötetben, melyet csupán a szerkesztés idején ültetett át magyarra Brittich Erzsébet. Az ily módon megjelenő kétnyelvűség igazi gazdagsága a kötetnek, hiszen az erdélyi irodalomban is kevés az az alkotó, aki egyforma könnyedséggel önti lírai formába gondolatait.
A versek közt fellelhető néhány játékos, már-már gúnyversnek is minősíthető alkotás. S mint a bemutató alkalmával kiderült, ez a hangvétel meglehetősen jellemző volt a szerző mindennapi életére is. Ezt a „rongyos és bolondos” életet nem volt egyszerű végigélnie. Bágyoni Balogh Csaba ugyan soha nem tartozott a hangosan lázadók közé, de a társadalmi konvenciókat gyakran vette semmibe, ha azok ütközésbe kerültek saját értékrendjével. Egyedi úton járt, nem a kitaposott széles ösvényen. Néha kétségbeesetten igyekezett „kiszállni a hiábavalóság szekeréből”. És a könnyed, játékos, itt-ott iróniát súroló humor sokféle élethelyzetben jelentett menedéket a költő – újságíró – fotográfus számára.
Bágyoni Balogh Csaba Marosújváron látta meg a napvilágot 1941. december 11-én. Szülővárosához 14 és fél éves korában írt meglepően érett és szülőföldéért aggódó verset, mely később a Havi Szemlében került kiadásra. Tanulmányait Déván és a vajdahunyadi vegyésztechnikumban végezte. Utóbbi intézményben szerzett tudását bőven kamatoztatta fotográfusként. Életművéhez tartozik a kiadott írások mellett több tucatnyi nagyszerű fénykép, melyek talán a közeljövőben szintén bemutatásra kerülnek. Bágyoni Balogh Csaba eddig egyetlen fotókiállítás főszereplője volt. 2010 októberében a gyulai városházán nyílt meg az édesapja, ifj. Bágyoni Balogh Géza fotóiból készült tárlat. Az alkotó a második világháború idején történő visszavonulást, a Karinthia tartományban, angol fennhatóság alatt eltöltött hadifogság momentumait kapta lencsevégre. A fennmaradt 4/6-os fotókat és diakockákat nagyította és dolgozta fel fia, Bágyoni Balogh Csaba, aki kisgyermekként szintén szemtanúja volt az édesapja által megörökített pillanatoknak. Az A3-as méretűre kinagyított fotográfiák nagy érdeklődésnek örvendtek a 2010-es gyulai kiállításon.
Bágyoni Balogh Csaba élete utolsó évtizedében a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében is dolgozott. Helyismerettel és médiás múlttal a háta mögött katonásan jelentkezett Ljudmilla névre hallgató öreg Ladájával a meghirdetett terjesztői állásra, és legjobb tudása szerint igyekezett azon, hogy a magyar szó minél több Hunyad megyei családhoz eljusson.
Élete utolsó évében fordította magyarra Ovidiu Vasilescu Idei verticale című verseskötetének egy részét, és súlyos betegsége tudatában a már túlvilágon lévő barátjához írt levél formájában vetette papírra gondolatait:Megöregedtem. Hirtelen jött, mint egy szívroham, váratlanul. Pedig jó előre tudhattam volna, hiszen ez az élet természetes rendje. Csak úgy rám tört, minden előzetes bejelentés nélkül. Nem sokkal előtte még halhatatlannak hittem magam. Mire mindent megadott a Teremtőm, hogy könnyebb és kényelmesebb életem legyen, az erőm fogyni kezdett, ráadásul meg is betegedtem. Hogyan is fogalmaztam egyik versemben a hozzám randevúra jövő lányról?: Jött, maradt, s elszaladt, mint az élet….. Igen, ezt teszi ez az ilyen-olyan, a sokszor rongyos, hál’Istennek még többször bolondos, megfejthetetlen isteni ajándék. Te erről már sokkal többet tudsz, mint én, túl vagy a mindenkitől rettegett halálon. Őszintén szólva, kissé irigyellek is érte. Sokszor járattam a szám, meggondolatlanul, hogy én így-úgy nem félek. Nem a fenét! Nem maga a kiszenvedés pillanat aggaszt, hanem az odáig vezető, előttem álló út. Sokan rebesgetik, hogy nem is olyan szörnyű, nem is létezik tulajdonképpen a halál, mindössze annyi: egy másik állapotba, egy másik dimenzióba kerülünk. Megtudom majd, amikor az én időm is eljön, nagyon remélem, hogy ott túl is gyakran együtt leszünk, mint itt, a fényalagút innenső oldalán.
Bágyoni Balogh Csaba 2010 októberében jutott át a fényalagút túlsó végére. De nem ment el nyomtalanul. A jelen kötetbe foglalt versei, publicisztikai és prózai alkotásai egy sajátos világba engednek betekintést, amelyben itt-ott megtalálhatunk egy ismerős érzést, hangot, kiáltást vagy simogatást.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...)   A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása.  Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul.  A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes  volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagy halom mosatlan
Nem akartam semmiképp rontani a románok egyik ünnepét. De ha háromnapos volt, akkor is lejárt május 28-a óta a Külhoni Románok Ünnepe. Csak őszintén szabad beszélnem, másként sose. Magamban szomorú voltam és nem is csak futó percig, amikor megtudtam, hogy a 23 milliós romániai lakosságból több mint három millió odalett, elment, elmaradt odakint valamelyik idegen országban.
Ez még akkor is fájdalmas, ha küldözgetik, hozogatják haza a pénzt. Szomorú, mert azok mennek el nagyobbrészt, akik akarnak és tudnak dolgozni másutt – és nem itthon. A tömegben benne van természetesen a soha nem dolgozó cigányság egy része is. Ezen az ünnepükön az is megfordult a fejemben, hogy számos lapban olvastam, a romákat, a cigányokat is románoknak nevezik, hiszen az uniós tagság tíz éve alatt mindenki szabadon szárnyalhatott Nyugatra. Az sem közömbös, mennyi itteni magyar van abban a 3 millióban. Megalázottak és megszomorítottak…
Immár elsatnyult román honfitársaim számára is ez az ünnep. Az sem közömbös számunkra, magyarok számára, hogy eme román ünnep fejében lerontották, tépték, lopták itt is, amott is a székely zászlókat. Kérem szépen, a román konzulátusok, a román kormány mindent megpróbál a külhoni románok anyanyelvi iskoláztatásának odakinti megoldására. Bennem akkor se csitul a nemzetem iránti aggodalmam, ha az elnyomóim a maguk fajtáját védik Londonországban. A román nyelv oktatása Magyarországon, Gyulán kötelező, ingyenes. A magyar szó Romániában tilos a hivatalokban, másutt. És ez nem fájt Ion Iugának, Adrian Păunescunak a külhoni románok ünnepi asztala mellett, a kürtőskalácsot tördelve, s mormolva, hogy mi nem jöttünk, mi itt születtünk. Mármint a románok Erdélyben.
Magyarországon óriási erőfeszítéseket, tízmilliárdokat mozgatnak azért, hogy otthon is megélhessen a magyar. Építeni kell. Romániában üldözik, kikergetik a magyarságot, nem marasztalják. Nos, miután elmosogatták a külhoni románok mosatlanját, szólalni akartam minderről. És hadd említsem még azt is, hogy számtalan helyen taglalják: a trianoni békediktátum Európa legaljasabb parancsolata volt, s ma is érvénytelen. Nagy halom mosatlanja van Magyarország 1920-as földarabolásának és szétosztogatásának is. És ezt a mai államvezérek is tudják szanaszét.
Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarnak lenni Romániában
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ami alább következik, az tulajdonképpen kis részlete lehetne annak a tanulmánynak, amelyet már régen meg kellett volna írnom Bretter Györgyről, akiről szóltam már életében és halálában (nekem a legfontosabb a temetésén mondott beszédem volt, mert a halála – az egykori fiatal férfi első nagy személyes vesztesége – mélyen megérintett, és még mindig fáj, néha el is csodálkozom rajta).
Ez nem évfordulós cikk, Gyuri csak 1977 novemberében halt meg, most még nyár van. Nehéz lett volna őt akkor az olvasónak megmagyaráznom (kísérleteim nem sikerültek elég jól), nehéz ma is, de másért. A probléma egy része avval kapcsolatos, ami ma is égető, sajgó ügy, különösen nektek, akik ott vagytok, és remélhetőleg ott is maradhattok. De nem azért, mert be vagytok zárva.
Az 1968 (akkor voltam húsz esztendős) utáni évtizedben – és ezt őszintén aligha mondta el még valaki, pedig az emlékező próza hatalmas gleccsermorénája torlódott föl – a romániai magyar értelmiség nagyon különös helyzetben találta magát.
Románia nem vett részt a csehszlovákiai demokratikus szocialista kísérlet eltiprásában (bár döntően oroszellenes, nacionalista elfogultságból, nem demokratikus meggyőződésből), ámde a Magyar Népköztársaság igen.
Románia, bár formálisan nem lépett ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, nyíltan a Szovjetunió ellen fordult, közeledett a szovjet tömbön kívüli Jugoszláviához, és a Nyugat kedvencévé vált. (Nicolae Ceauşescu volt így – még Titónál is inkább – a Nyugaton valaha leginkább elismert kelet-európai vezető, több mint egy évtizedig. Václav Havel és Lech Wałęsa sose vitte ilyen sokra…)
Ebben a helyzetben a nacionalista és (neo)sztálinista Ceauşescu-rendszer engedményeket tett a mozgolódó, reformokra vágyó román értelmiségnek – mind a nacionalista, mind a demokratikus szándékú részének – , és engedményeket tett a romániai magyar nemzetiségnek, amelynek a szellemi vezetői (Méliusz József, Domokos Géza, Sütő András, Gáll Ernő) ezt az alkalmat meg is ragadták. Ez volt a romániai magyar sajtó, rádió, televízió, folyóiratirodalom, könyvkiadás, színház stb. nagy, talán legnagyobb korszaka. Ekkor indultunk el a pályánkon.
A Magyar Népköztársaság elhárítási, hírszerző és kultúrpolitikai szerveinek az volt a föladatuk, hogy éber figyelemmel kísérjék a romániai magyar nemzetiség mozgásait – , hiszen a Román Szocialista Köztársaság ekkor elárulta „a szocialista tábor” egységét, és ezért belső problémái (mindenekelőtt a magyarkérdés) élénk érdeklődést ébresztettek budapesti, moszkvai és kelet-berlini hivatalos körökben.
Az a mintegy másfélszáz magyarországi értelmiségi, aki ebben az időszakban elkezdett intenzíven foglalkozni Erdéllyel, nyilván nem Románia „föllazításának” az érdekében tette, amit tett, de épp úgy megragadta a kínálkozó alkalmat, mint ellenkező előjellel igen sokan Romániában. Romániában ez virágkora volt a magyar nemzetiségi kultúrának, és se azelőtt, se azóta nem volt az erdélyi műveltségnek ekkora magyarországi kritikai visszhangja, az „Erdély-járás” is ekkor kezdődött; mindezt félreérthetetlenül bátorította az MSZMP (és „a III. ügyosztály”) művelődéspolitikája.
Másrészt azt kellett látniuk az álmélkodó olvasóknak, hogy az 1968-i szovjet agressziót, a Prágai Tavasz leverését ellenző magyarországi értelmiségiek (akiknek az írásai többé-kevésbé be voltak tiltva Budapesten) megjelenhettek az egyébként szűk pányvára fogott romániai és jugoszláviai (erdélyi és vajdasági) folyóiratokban, s a romániai (valamivel kevésbé a jugoszláviai) magyar írók (és más alkotók) munkái egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak Magyarországon.
A két, szemszögünkből fontos állam, Románia és Magyarország (meg a formálódó magyarországi demokratikus ellenzék!) ekkor valósággal versengett a romániai magyar értelmiségért – persze mindkét államvezetés ezt hátsó gondolatokkal és rosszhiszeműen tette, de ez a kis ideig tartó konjunktúra nagyon jót tett mind a romániai magyarság általános állapotának, mind kulturális és oktatási intézményeinek, mind pedig a románai magyar értelmiség (hogy is nevezzük?) karrierjének. Ennek az epizódnak a fő, voltaképpen az egyetlen ideológusa a korábbi, a sztálini korszakban börtönbe vetett Méliusz volt. Ha áttekintjük az 1960-as évek közepétől az 1970-es évek végéig keletkezett irodalmi-politikai esszéit, láthatjuk a sietséget, amellyel igyekezett elintézni a nemzedéke számára függőben maradt ügyeket: a háború előtti baloldal és ezen belül az avant-garde elátkozottainak elismertetését, rehabilitációját; a régi mozgalom internacionalizmusának, Duna-konföderációs gondolatvilágának fölelevenítését; Jugoszlávia be- vagy visszaemelését a kommunista kánonba; a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak az 1960-as évek közepén megrekedt fölélesztését; a Szovjetuniótól elszakadó eurokommunista nyugati baloldal, sőt: alkalmanként a kimondottan szovjetellenes új baloldal megismertetését; és mindenekelőtt a magyar nemzetiség egyenjogúságának elismertetését, a magyar (magyarországi és erdélyi) antifasiszta hagyomány előtérbe helyezését, igazolva evvel a nemzetiségi törekvések „haladó” voltát. Erre igazából három-négy éve volt csak, de segített neki néhány fontos – elsősorban bukaresti – magyar intézmény, A Hét, a Kriterion Kiadó, az Előre (az országos magyar napilap) kulturális rovata, a román állami rádió és televízió magyar adása, a méltatlanul elfelejtett Ifjúmunkás (hetilap). Meg, amennyire lehetett, a kolozsvári Korunk. Ámde a „demokratikus szocialista” megújulás egy kis időre mindenüvé átterjedt, erre én is – mint a kolozsvári Utunk (ma: Helikon) egykori segédszerkesztője (1972-78) – tanú lehetek.
Persze ez csapda volt: már készen állt Ceauşescu félőrült vasgárdista-sztálinista-maoista fordulata (többek között azért, mert végül a szovjet-kínai ellentétet fontosabbnak érezte, mint a szovjet-amerikai hidegháborút), illetve az MSZMP vezetőségének Erdély-politikája konjunkturális volt és ilyenként lepleződött le, bármennyire fölhasznált őszinte és érzelmes, akkor még zömmel „demokratikus” kultúrnacionalista értelmiségieket, akik nem tudták – vagy nem törődtek vele – , hogy fölhasználják őket a moszkvai ihletésű játszmákban. De ameddig ez egyértelműen be nem bizonyosodott, volt egy pillanat – és ennek a megörökítése és hasonlatkénti használata miatt írom ezeket a sorokat – , amelyben lehetségessé és szükségszerűvé vált, hogy a követelésként így ki nem mondott romániai magyar kulturális autonómia tartalmát meghatározzák, hogy jelentése legyen a romániai magyar „különlétnek”, s ebben Bretter és barátai (a „tanítvány” kifejezés félrevezető: Bretter nem volt „mester”, így nem lehettek „tanítványai”) elszakadtak az olyan ideológusoktól, mint Gáll Ernő – bár többünk személyes jó viszonya megmaradt velük – , és Szilágyi Domokos és mások metaforikus lázadó nyelvének a szerepét is átvette Bodor Ádám jeges-ironikus prózája, amely (ma már látszó furcsa párhuzamban olyan „osztrák” írókkal, mint Kafka, Doderer, Celan, Bachmann, Bernhard, Handke – nem „hatásról” van szó!) a huszadik század történelmi tragédiájának világirodalmában az egyik legfontosabb hely.
Az 1968-as (prágai, párizsi, berkeley-i, nyugat-berlini – urambocsá, kolozsvári/bukaresti) alapeszme, mint köztudomású, emancipációs jellegű volt, és egyszerre állt szemben az akkori, igen konzervatív nyugati kapitalizmussal és a valamelyest megszelídített sztálinizmus „létező szocialista” variánsával: ez volt számunkra, kelet-európai fiatal értelmiségiek számára a politikai lényege. Az emancipatorikus és nyomatékosan tekintélyellenes (antiautoritárius) karakter alátámasztotta minden közösség – és az akkori filmek és zenék mai közönsége számára is evidens kell hogy legyen: a közösség ebben a világszemléletben és „világérzésben” mindig kisebbség(ek)et jelentett, amelyeknek (többnyire tragikus) szabadságküzdelmeket kell(ett) folytatniuk a represszív Apa különféle figuráival: az Állammal, a Tőkével, a Nemzettel, a Munkával, a heteroszexista normakészlettel és általában mindenfajta elnyomással.
A Ceauşescu-féle „etnokratikus” állammal szemben a nemzetiségi önállósági, kulturális autonomista törekvések akkor (egy pillanatra) a szabadságtörekvések párhuzamává lényegültek át, a romániai magyarság – potenciálisan – a romániai „demokrácia” bázisának tetszett, fönnmaradása a „demokráciától” függött és a romániai „demokrácia” általános érdekét is szolgál(hat)ta volna.
Az egyetemes 68-as antinacionalizmus szükségképpen kisebbségvédő volt: egyik forrása az amerikai feketék fölszabadítási (emancipációs) mozgalma volt együtt a nőmozgalommal és a Gay Liberation kezdeteivel, no meg az általános antikolonializmussal (ebben különösen fontos az algériai háború és franciaországi utóélete máig) és – a harmadik világ mozgalmaival szimpatizáló – békemozgalommal, illetve a csehszlovák esetben a forrás a nagyhatalmi hegemonizmussal való szembenállás (a kis és nagy nemzetek egyenlőségének lenini elve alapján), a kisnemzeti önállóság és önérzet kulturális alakzata.
Ezért a „mit jelent magyarnak lenni Romániában?” kérdésre akkor – mindenekelőtt Bretter rejtélyes-kódolt-ironikus esszéírásában, „fogalomköltészetében” – az volt a válasz, hogy önmagunk védelmén túl a romániai magyar kultúrának (politikai kultúrának is) küldetése van: kulcsszereplője lehet a kelet-európai fölszabadulásnak.
Tehát a romániai magyar önaffirmáció (önállítás, önkijelentés) – ez rekonstruálható – nem nacionalizmus, nem a kasztráló, fegyelmező, nőbántalmazó Apa újabb elnyomó cselszövénye, hanem ellenkezőleg: soft power, szelíd, befogadó-elismerő, toleráns magatartással elegyített követeléshalmaz, amelynek a politikai garanciája éppen a kisebbségi jelleg, a gyöngék ráutaltsága a szabadság és igazságosság eszményeire, amelyek mögött (esetünkben) nem áll materiális (azaz állami, gazdasági, katonai, területi, demográfiai-biopolitikai) hatalom.
Csak a kultúra, amely Bretter esetében – aki számára alapvető jelentősége volt Kallós Zoltán föltáró-megőrző és művészi munkájának – a népi kultúrát, a folklórt is jelentette, hamisítatlan romantikus-fölszabadító, illetve rousseau-i egyenlősítő szellemben (nem hiába volt kedves filozófusa Fichte). Tehát itt nem a ma (részben tévesen) „elitistának” nevezett „magaskultúra” a karvezető, hanem az elnyomottak népi kultúrájának szintézise az avant-garde-dal, amelyet mi itt a Duna-medencében Bartók nevével szoktunk asszociálni. Utópia, persze: mélységesen baloldali utópia.
Bretter maga nem volt utópista, távol állt tőle minden naiv derűlátás és indokolatlan reménykedés. Bonyolult és persze ellentmondásos, sok tekintetben rejtelmes és titokzatos életművét ajánlatnak tekintette, amelyet minden fölhajtás nélkül olvasói elé tárt, például az akkor százezres példányszámban megjelenő Előre vasárnapi irodalmi mellékletében közölt „Szeminárium” c. elképesztő „rovatában”, amelyre büszke lehetett volna bármelyik akkori párizsi, firenzei, New York-i, nyugat-berlini, frankfurti alternatív lap, de amely a maga gyergyószentmiklósi, lugosi, zilahi, élesdi olvasóihoz akart hű lenni. Nem tudjuk, ezek az olvasók mit gondoltak róla. Bizonyára furcsállták, de sokan érezték ki belőle azt, amit Bretter mondani akart nekik: magyarok lesztek, ha szabadok vagytok.
Furcsa tétel különben is, nem?
Ezt mindenesetre elhittük neki, és jó sokáig világos volt – világosnak tetszett – számunkra, hogy „a jó erdélyi magyar” amiatt, hogy jó sorsa az emancipációtól függ (mint minden kisebbségé), lényegénél fogva nem sovén, nem antiszemita, nem nőgyűlölő és így tovább, ami aztán kicsit összekeveredett a transzilvanista mitológiával a „jellegzetesen erdélyi” toleranciáról, ad vocem tordai országgyűlés, vö. Páskándi Dávid Ferenc-drámájával, Sütő Szervét Mihály-drámájával (azt hiszem, Csillag a máglyán volt a címe) és Kohlhaas Mihály-darabjával, amelyekben a vallási türelem és a ius resistendi és a természetjog persze (alig burkoltan) a nemzetiségi kérdésre utalt. Ugyanígy Méliusz antisztálinista politikai lírája és esszéisztikája, Szilágyi Domokosnak a diktatúraellenességet (bizonyára problematikusan) naturalizáló, poszt-József Attila-i költészete, és még sok minden, ami kevésbé ismert, és aminek még az említésére sincs itt terem. De a korszak emblematikus intellektuális alakja Bretter volt – ami nem azt jelenti, hogy jobb író volt mindenkinél, ez szamárság, nem ilyesmiről van itt szó.
Bretter ekkor már túl volt az „enyhülés”, a „demokratizálódás”, a „reform” mindenfajta illúzióján, teljesen elszakadt a rendszertől (meg minden szokványos „értelmiségi politizálástól”), a „humanista marxizmus” nyelvezetétől meg lassacskán minden földi köteléktől – kivéve frázistalan szolidaritását a saját veszélyeztetett magyar közösségével. (Magam a legélesebben elutasítottam a haladó establishment – ez esetben Gáll Ernő – békejobbját 1976-ban, de ez az írásom, amely kéziratban keringett, csak 2003-ban jelenhetett meg a Kellék c. kolozsvári filozófiai folyóiratban. Ám az én szakításom elméleti volt és politikai, a Bretter Györgyé már mélyebb: egzisztenciális és végleges.)
Ami – Méliusz rendkívül jelentős kivételével – hiányzott mindebből, ahogyan nem hiányzott a jugoszláviai, vajdasági magyar kultúrából (amelyhez mély köze volt a szerb eredetű, temesvári Méliusznak), az a többségi kultúrával való kölcsönhatás volt. (A George Ivaşcu szerkesztette Contemporanult, a Dan Hăulică szerkesztette Secolul 20-t sok magyar olvasta; de ez aztán elhalt.)
Ekkor Ceauşescu már előhívta a mélyből mind a görögkeleti ortodoxiához kapcsolódó, mind a pogány (dák) jellegű román ősfasizmust, ez meg csakhamar átvette a szellemi hatalmat, Marin Preda Antonescu marsallt mentegető-igazoló regényétől (Delirul, 1975), amely – Ştefan Andrei egykori külügyminiszter emlékezései szerint – mély benyomást tett Ceauşescura, egészen Adrian Păunescu ultrasoviniszta performanszaiig (a mai román oroszellenesség innen származik, ebben gyökerezik, a rehabilitált Vasgárdában), ez pedig (emlékszem jól) valósággal megőrjítette a román társadalmat, ellenerők pedig nem jelentkeztek. A pillanat elmúlt, tekintet nélkül Méliusz és Domokos Géza utóvédharcaira a Scânteia-házban.
Elmúlt, de volt.
Eleinte a román – magyarellenes élű – totalitárius román állami sovinizmusra adott [néma vagy közvetett] erdélyi magyar válasz nem a magyar nacionalizmus volt. Eleinte.)
Balogh Edgár mondta nekem, hogy 1968 magyar szempontból nem volt más, mint a kisantant (Csehszlovákia-Jugoszlávia-Románia) fölélesztése. Volt ebben némi igazság. Abban az évben másutt is visszatért az „avant-guerre”: a lengyelországi hivatalos antiszemita kampány Gomułka irányításával s a maradék lengyel zsidóság kiűzése (kivéve néhány ellenzéki értelmiségit a börtönben) volt a Párt válasza a diák- és munkáslázadásra, Csehszlovákiában pedig a reszovjetizáló, büntető „normalizáció” (Csehszlovákia szovjet-magyar-keletnémet-stb. megszállása volt a mi döntő „nemzedéki” élményünk – no meg 1967. június 2., Benno Ohnesorg meggyilkolása [rendőrgolyóval] Nyugat-Berlinben, a vérengző iráni sah védelmében), Romániában a fasizáló szovjetellenes/magyarellenes mozgósítás: „ne iau Ardealul”, Erdély veszélyben, stb. Azt a pillanatot maga alá temette az idő, ki se látszik.
Mit jelent most magyarnak lenni Romániában?
A válasz felelőssége nem az enyém, hiszen én már nem élek ott veletek. (Akármennyire reménytelenül erdélyi maradtam. Ez nem érdem, nem azért mondom. Így van, és kész.)
A negyven évvel ezelőtti – abszurd, de nem érthetetlen – kísérlet (eszmetörténetileg elkerülhetetlen volt, hogy bekövetkezzék: látni kell, hogy ez volt a prágai meg varsói/gdański 68 romániai magyar megfelelője, és nem lehetett más) aligha példamutató. Túl sok minden változott meg, és bár a szimpla diktatúraellenesség mind Romániában, mind Magyarországon jelen van még, de eléggé félrevezető, hiszen szemben a szokványos zsurnállogikával és zsurnálretorikával, a „létező szocializmusból” nem maradt semmi. (Minden nap olvassuk Pesten, hogy „ez olyan, mint a kádárizmus”. Nem olyan.)
Ha nem is példa, hát tanulság.
Ha valamely kisebbséghez tartozni – az összes hátrányokkal, a kiküszöbölhetetlen (és szívemnek kedves) provincializmusokkal – pusztán csak véletlenszerű tény (vagy ami ugyanaz: VÉGZET), akkor ugyancsak a véletlen (ez esetben az egyéni érdek) szabja meg, hogy evvel az adottsággal mit kezd valaki. Akár kivándorolhat anyagi okokból, akár csöndben asszimilálódhat, akár megtartja a magyarságát reflektálatlan, senki másra nem tartozó, következményekkel nem járó magánügynek, folklorisztikus díszítménynek, tetszőleges (ám jelentéktelen) akárminek. Mindegy. Voltaképpen a nemzeties jobboldal – amelynek ma a legnagyobb sikere van – is ezt mondja az álirredenta Trianon-gyászkultusszal: s ugyan mi az értelme és az értéke az irredentizmusnak valódi határrevíziós program nélkül? Ez csak a válasz elodázása. Zászlóerdővel dekorálva – igazából: álcázva.
Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban? Mert azért nem lehet a pusztán önérdekű regionális lobbizás, amit – korlátozott ismereteim szerint – elég ügyesen művel a nemzetiségi politikai osztály.
Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja? Pontosabban: mi a létező, de szemérmesen titkolt irányzatok – nyilvánvalóan többféle – elképzelése róla, és Erdély esetleges jótékony befolyásáról? Van valami sajátságos, amiért – a születés véletlenén túl – érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad?
A vajdasági magyarság nagyjából megszűntnek tekinthető (mint önálló entitás) pár ezer kitartó embertől eltekintve. Mi lesz veletek? Mi lesz velünk?
Ne feledjük, hogy a tizenkilencedik század „összmagyar” kultúrájában Erdély semmiféle sajátos szerepet nem játszott. Ez a sajátosság csak a Trianon utáni „impériumváltozással” kezdődik.
Minden erdélyi föladat és küldetés válságok terméke volt eddig.
Ha jól látom, megint van válság, de ennek a kerete a politikailag zűrzavaros, különben pedig dinamikusan „fejlődő” kapitalista Románia, ahol éppen a „jóléti állam” (újraelosztó, „haladó” társadalompolitika) és a konzervatív nacionalizmus kombinációjával próbálkozik – a magyarokkal szemben olykor elvtelenül és ravaszul gáláns – ostromlott PSD, eltérően Aleksandar Vučić neoliberális-nacionalista szerbiai rendszerétől.
De van minderre erdélyi magyar válasz? Túl a költségvetési kedvezések és befolyásos pozíciók kiharcolásán? Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A „magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb” elvontságán kívül? Ennek hamar elvész a vonzereje (attól tartok), ha nem lesz új erkölcsi-politikai tartalma. A kései kapitalizmus radikalitásában a puszta adottság soha nem elegendő. A kapitalizmus személytelen-fogalmi jellegű, fogalom (teória, stratégia) nélkül csak az alárendelt (szubaltern) populációk maradnak, amelyeknek nincs jövőjük. Ha nincs beszéd, nincs kenyér.
Tamás Gáspár Miklós / Transindex.ro

Kiszorított magyarok
Elégedetlenséget szült a magyar közösségekben, hogy Maros és Hargita megye román többségű régiójában, a Maros völgyében szervezendő város vagy térségi napok alkalmával kevés a magyar fellépő.
Szászrégenben, ahol a múlt hétvégén szervezték meg a Maros megyei település napjait, legfőképpen a magyar műsorszámok időzítése váltott ki elégedetlenséget. A szervezők ugyan gondoskodtak arról, hogy péntektől vasárnapig minden napra jusson legalább egy magyar együttes, ezek fellépését a késő esti órákra ütemezték. A húzó együttesnek meghívott Republic vasárnapi előadása például hétfőn kezdődött el.
A magyarországi csapat jóval a záró momentumnak szánt éjféli tűzijáték után, valamikor egy óra körül kezdhette el koncertjét. Hetven kilométerrel odébb, a maroshévízi magyarok is úgy érzik, a városvezetés félvállról kezeli őket, nem veszi figyelembe igényeiket, és nem vonja be a városnapok szervezésébe. A román többségű Hargita megyei településen ezen a hétvégén, péntektől vasárnapig ünnepelnek olyan díszmeghívottak társaságában, mint a Fly Project, Ami, Mandiga vagy Nicolae Cherry. Valamennyien menő román énekeseknek és együtteseknek számítanak, olyanoknak, akikért jócskán a városkasszába kell nyúlni. Az egynyelvű plakát szerint a szervezők mindössze a borszéki One More Minute angol és magyar nyelvű dalokat előadó együttest és Arpad Domokos folkénekest hívták meg a magyar ajkú közönség szórakoztatására.
„Nem az a nagyobbik gond, hogy a plakátról lemaradt a Kemény János-iskola Csillagszem néptáncegyüttese, amely pénteken lép színre, hanem az, hogy például a vasárnapi fellépőről, bizonyos Domokos Árpádról nem tudunk semmit. Amikor meg mertük kérdezni a városházán, hogy ő kicsoda, visszakérdeztek: »Hát ti nem ismeritek Arpad Domokost?«!” – kifogásolja Bodor Attila önkormányzati képviselő. Az RMDSZ elnöki tisztségét is betöltő politikus szerint a polgármesteri hivatal illetékeseit aligha érdekli a városnapok magyar vonatkozása. Ennél is bosszantóbbnak tartja, hogy a magyar előadóként feltüntetett művész meghívásáról még csak nem is egyeztettek a közösség képviselőivel, hanem egy bukaresti impresszárió-irodára hagyatkoztak.
Nemcsak ő és RMDSZ-es kollégái nem hallottak Domokosról, nekünk is a Google keresőprogramra volt szükségünk, hogy rábukkanjunk a nevére. Magyar nyelven semmiféle információt nem találtunk, románul viszont a Folkromania honlap még a dalai közül is közöl egy párat. Az Arpad Domokoş néven futó 57 éves folkénekesről kiderítettük, hogy a ’70-es évek vége felé a Nicolae Ceauşescu udvari költője, Adrian Păunescu által vezetett Cenaclul Flacăraban lépett fel. A sportcsarnokokat és stadionokat megtöltő nemzeti-kommunista mozgalomban olyan hazafias töltetű dalokat írt és adott elő, mint például a Cântec de ţară, Oltenii lui Tudor, Moţu şi moaţa, Tu, Ardeal vagy a Ţara mea. Az utóbbi dalban – amelynek szövegét Păunescu írta – arról énekel, hogy a világon senkinek sem adnánk el az egyedi és millenáris, piros–sárga–kék országunkat, a mi jó Romániánkat.
Kiszálltak a fesztiválból
Tekintettel az elmúlt évek felhozatalára, a három magyar falut, Magyarót, Holtmarost és Fickót tömörítő község önkormányzata úgy döntött, idén nem vesz részt a jövő pénteken kezdődő Maros völgye Fesztiválon. Kristóf József polgármester úgy érzi, a Ratosnyán idén immár tizenharmadik alkalommal megrendezendő népünnepély már rég nem arról szól, amiről eredetileg szólt.
A hagyományápolás helyét az olcsó vásári hangulat vette át, ahol az értékeket a giccs váltotta – vélekedett lapunknak Magyaró elöljárója. Szerinte a fesztivál elveszítette egyediségét, néhány éve az evés-ivásra és az esti rockkoncertekre helyeződött át a hangsúly. Kristóf azt is szóvá tette, hogy a térség két magyar többségű községének, Magyarónak és Marosvécsnek mindig meg kellett vívnia a harcát a kisebbségi programok beiktatásáért. „A román kollégák soha nem mondtak nemet, elfogadták érveinket, de mindig a szűkös anyagi keretre hivatkoztak, mintha mi nem is járulnánk hozzá a fesztivál sikeres szervezéséhez” – fejtette ki Kristóf József.
Kérdésünkre, hogy mi lesz a rendezvény helyszínén felállított magyarói tájházzal, a községvezető elmondta, hogy nem marad üresen, a megyei múzeum rendezi be. „Sokan látogatták a tájházakat, számos magyarországi turistától tudom, hogy a Maros völgye Fesztivál programjától függően szokta időzíteni a székelyföldi kirándulását. Döntésünk erre az évre vonatkozik, remélem, jövőre adnak okot a visszatérésre” – szögezte le a polgármester.
Egy év kihagyás után Marosvécs a tavaly tért vissza a Szászrégentől Maroshévízig terjedő régió közösen fesztiválozó települései közé. A település új alpolgármestere nem kívánt véleményt nyilvánítani a rendezvénysorozat színvonaláról, annyit mondott, a tavaly a prefektúra is leszólt a vécsieknek, hogy „jó lenne visszatérni”. „Nem mintha ez nekünk nagyon tetszene, de végül is e mellett döntöttünk” – tette hozzá Vita István.
Szucher Ervin / Székelyhon.ro

„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro

Magyarellenes lapot indított egy román újságíró-szervezet
Certitudine (Bizonyosság) címmel vadnacionalista hetilapot indított a 2018-as centenárium közeledtével a Romániai Hivatásos Újságírók Egyesülete (UZPR). Egyik munkatársa a székelyföldi Nagy Attila „Puli”.
Fejléce szerint a lap „spirituális és erkölcsi irányítója” Mihai Eminescu, és a szellemisége a nagy román költő nacionálsoviniszta politikai publicisztikájából merítkezik. Szó szerint is, mert a Certitudinea nulladik, illetve első számának „vezércikke” Eminescu egy-egy írása 1882-ből, illetve 1870-ből. Utóbbiban például a költő azt fejtegeti, hogy a magyarok semmit nem tettek hozzá az emberiség fejlődéséhez.
A hetilap az első számában két oldalon ismertet egy alkotmánymódosító tervezetet, amely többek között betiltaná az etnikai pártokat és a melegházasságot Romániában, illetve fenntartaná a román nép jogát arra, hogy a határok békés megváltoztatásával felszámolja a második világháború következményeit.
Egy másik írás „az 1945 utáni korszak legrománellenesebb törvényének” nevezi a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő szervezetek és jelképeket tiltó 2015/217-es törvényt, mert előírásai a legionárius mozgalomra is vonatkoznak. A hetilap egy oldalt szentel az 1919-es budapesti eseményeknek, amikor „a román bocskort felaggatták a magyar parlament épületére”.
A Certitudinea munkatársai között találhatjuk a nacionálkommunista költő és politikus Adrian Păunescu fiát, Andrei Păunescut, Dorel Vișan kolozsvári színészt, a „mélyromán” gondolatairól ismert Dan Puric rendezőt. De felbukkan egy magyar szerző is: Nagy Attila, aki korábban azzal vált ismertté, hogy sorra bepanaszolta a Kovászna megyei prefektúrán a székely zászlót kitűző önkormányzatokat.
A palástjogától megfosztott volt unitárius lelkésszel korábban a Maszol interjút is készített. Ebben Nagy Attila „Puli” kijelentette, „amilyen magyar ügynek csak lehet, keresztbe tesz”, a románság iránt komoly kulturális szimpátiát érez. A kökösi férfit egyébként a környezete különcnek, notórius pereskedőnek ismeri, a lapunk által kérdezett politikusok pedig egyenesen „félnótásnak” nevezték.
A Romániai Hivatásos Újságírók Egyesülete (UZPR) amúgy az egyetlen hazai újságíró szervezet, amelyet a román állam közhasznúnak ismer el, és mint ilyen, tagjai pótnyugdíjban részesülnek. Az UZPR és a mögötte álló újságírók tevékenységéről Marian Petcu sajtótörténész itt írt részletes ismertetőt. maszol.ro

Elhatárolódik a román újságíró-szervezet a magyarellenes hetilapjától
Elhatárolódik a Romániai Hivatásos Újságírók Egyesületének (UZPR) vezetőtanácsa az egyesület nevében elindított, Certitudinea (Bizonyosság) című, vadnacionalista hetilaptól. A testület a Maszol korábbi írása nyomán foglalt állást.
A szerkesztőségünkhöz eljuttatott közlemény szerint az UZPR nem tekinti a lapot a saját kiadványának: az egyesület egy „szakadár” csoportja indította el, az egyesület nevében. E csoport élén Doru Dinu Glăvan, az UZPR volt elnöke áll, akit leváltottak a tisztségéből, nem ismeri el az új vezetőséget, és megtámadta a bíróságon a szeptember 2-i tisztújítás eredményét.
A vezetőtanács tájékoztatása szerint kihasználva azt, hogy a tisztújítás ügyében még nem született jogerős ítélet, Doru Dinu Glăvan az UZPR nevében együttműködési megállapodást kötött a Certitudinea hetilapot kiadó Art Verba Egyesülettel, így jelent meg a fejlécén az újságíró-szervezet neve.
A közlemény emlékeztet, hogy a „sovén, magyarellenes” hetilap főszerkesztője Manea Dumitru maga is az UZPR tagja, akárcsak az Art Verba Egyesület elnöke, Daniela Gîfu. A vezetőtanács fontolgatja annak a lehetőségét, hogy kizárják őket az újságíró-szervezetből.
„Kategorikusan elhatárolódunk a Certitudinea hetilapot elindító tagjaink magyarellenes és felelőtlen tevékenységétől” – szögezi le az állásfoglalás.
Mint korábban írtuk, a Certitudinea hetilap a szellemisége Mihai Eminescu nacionálsoviniszta politikai publicisztikájából merítkezik. Munkatársai között találhatjuk a nacionálkommunista költő és politikus Adrian Păunescu fiát, Andrei Păunescut, Dorel Vișan kolozsvári színészt, a „mélyromán” gondolatairól ismert Dan Puric rendezőt. De felbukkan egy magyar szerző is: Nagy Attila, aki korábban azzal vált ismertté, hogy sorra bepanaszolta a Kovászna megyei prefektúrán a székely zászlót kitűző önkormányzatokat. maszol.ro