Értékek környezetében
Fazekas Lóránd ornitológus, néprajzos szerint a természettudomány oktatásában sok a pótolnivaló
Beszélgetőtársunk a szatmári magyarság egyik legismertebb személyisége. Olyan sokan ismerik és szeretik, mint a népszerű színészeket vagy énekeseket. Mert nemcsak tanár, de ornitológus, néprajzos, helytörténész, geológus, időjárás-megfigyelő, kirándulásszervező, idegenvezető egy személyben. De főleg a szó eredeti értelmében vett népnevelő! A sokféleség miatt nehéz volt eldönteni, mivel kezdjük beszélgetésünket, ám a szerencse kisegített. Munkaasztalán friss elismerő oklevél és különdíjként vadonatúj iránytű, mutatva: a tanár úr jó irányban tevékenykedett az elmúlt fél évszázadban.
Kiktől kapta az elismerő oklevelet?
– Húszéves a Román Madártani Egyesület, és a jeles évfordulóra háromnapos rendezvényen emlékeztünk Piteşti-en. Persze hogy ott voltam, hisz alapítótag vagyok. Egy fiatal biológussal, Paulik Csillával képviseltem Szatmár megyét. Annak idején Medgyesen tartottuk az alakuló ülést, az én tagsági könyvem, íme, a 35-ös számot viseli. Akkor még százan sem voltunk, ma tizenkétezren vagyunk, ebből 132-en Szatmárban tevékenykedünk, mert van már külön szervezetünk is, sok fiatallal, ami a madárvédelem szempontjából reménykeltő. Különösen ha olyan fiatalokat tudhatunk magunk közt, mint a mikolai Lukács István, aki hetedikes diákként csatlakozott hozzánk, és ma az orvosi egyetemre jár.
Piteşti-en szép számban összejöttünk, igaz, volt miről tanácskoznunk, hisz közismert, a modernizáció mennyire veszélyezteti az élővilágot, benne a madarakat. Ha nem állunk a sarkunkra, még nagyobb lehet a pusztulás, pótolhatatlan fajok tűnhetnek el végleg. Az egyik ajánlás az volt, hogy tovább bővítsük madárvédő tevékenységünket, és még több fiatalt vonjunk be munkánkba.
Az ötvenvalahány éves tanári pálya egészen másképpen indult. Talán nem is sejthette, merre fordul-kanyarog, és mi lesz a vége felé! Ha jól tudom, földrajz–geológia szakot végzett a régi Bolyain, ennek ellenére az elején matematikát és fizikát kellett tanítania. Mi történt?
– Semmi különös, csak az, ami azokban az években sok pedagógussal történt. Nagy volt a tanárhiány, több szaktantárgyat képzetlen személyek, jobb esetben végzett tanítók adtak elő. Akkor tartományi közigazgatásban éltünk, s bennünket Nagybányáról irányítottak. Engem először Fernezelyre küldtek volna matekot tanítani, de mikor látták, hogy nem lelkesedem érte, akkor Halmiba neveztek ki.
Ott nagyon meglepődtek, de hiszen nekik van számtantanáruk, ha végzettsége nem is az, inkább földrajzot és történelmet tanítsak! Ezzel indultam, de nem sokkal később már a biológia is az enyém lett. Ezt bántam legkevésbé, hisz a Bolyain külön tanultunk növényföldrajzot és állatföldrajzot, benne rendszertant és az élő világ elterjedését, ami már átvisz a biológiába, amit én mindig szerettem.
Nem sokat tanítottam Halmiban, a szomszédos Kökényesdre helyeztek, ahol az érdeklődésem mind inkább a biológia felé tolódott, miközben a körülmények okán a néprajzba is egyre inkább belekóstoltam. Igazgató lettem, és igyekeztem mind jobban bekapcsolódni a település életébe, sok embert, családot közelebbről is megismerni, mert úgy láttam, ez minden tekintetben hasznomra válik.
S van még valami, ami meghatározta további életemet és érdeklődésemet. A környező táj! Aki járt ott lent, a Túr alsó folyásánál, annak nem kell magyarázni, mennyire megkapja az embert mindaz, ami ott van: a lápi erdők, mocsarak, az árterület és a vizek gazdag élővilága, amit az országhatár közelsége miatt sem háborgathattak. Valóságos paradicsom a természettudomány iránt érdeklődőnek.
Mivel a biológia sok szemléltetést igényelt, gyakran kivittem az osztályt a helyszínre, mind több szemléltető eszközt gyűjtöttünk be az erdőkből, láposokból az iskolai laboratórium számára. Aztán elterjedt a faluban, hogy tücsköt-bogarat gyűjtünk, s az emberek kezdték behozni az erdőn-mezőn talált elhullott madarakat és kisállatokat. Amit én szépen preparálok, kitömök, megőrzöm az utókornak, mert közben a preparálást is megtanultam.
Annyira megszokták, hogy én ilyesmivel is foglalkozom, hogy jóval nyugdíjazásom után, ide, Szatmárnémetibe is behoznak egy-egy elhullott ritka példányt. A végeredményt az előbb láttuk a nagyszobában lévő gyűjteményben.
Csak nem azt akarja mondani, hogy azt a rengeteg madarat és kisemlőst a tanár úr preparálta, konzerválta az utókornak?!
– De igen! S lám, érdemes volt, mert ma délelőtt is két osztály jött megnézni. Nem jártam utána, de ismereteim szerint máshol nincs Szatmárnémetiben olyan gazdag természettudományos gyűjtemény, mint amit én hoztam össze ötven év alatt a Túr völgyében.
Minden érdeklődő előtt nyitva áll az ajtó. Mintegy kilencven madárfaj látható itt. Köztük olyan ritkaságok, mint a réticanka, a kerecsensólyom és a kabasólyom. A kisemlősök közül kiemelném a törpe cickányt, amely olyan pici, hogy tenyerünk egynegyedét sem tölti be, vagy a nyusztot, amely igen káros és nagy étvágyú ragadozó. Kirándulásaink alkalmával ezen állatok nagy többségét az iskolások a természetben is megismerhetik.
A helyi lapok az idén is többször hirdették az ön madármegfigyelési kirándulásait. Alkalmam volt tapasztalni legutóbb éppen a remetei hegyen, hogy ezek a kiruccanások vonzzák a fiatalokat! Miért tartja fontosnak az ilyesmit?
– Elsősorban azért, mert a természettudományos ismeretük kevés és hézagos, amin nem is csodálkozom, hisz az utóbbi évtizedben az iskolai tanrendben érezhetően csökkent az ilyen órák száma. A földrajzé és a biológiáé például heti két óráról egy órára. Akkor, amikor a biológia századát éljük, amikor a természettudományok fontosabbak az ember számára, mint bármelyik eddigi korszakban.
Csak reméljük, hogy a nagy vajúdással születő új oktatási törvény változtat ezen az áldatlan helyzeten. Mi addig is javítunk saját helyzetünkön, és igyekszünk még vonzóbbá tenni egyesületünket. Nemrég a szatmári Kossuth-kertben felújított régi közfürdő épületében, a Zöldházban külön irodát kaptunk, ahol ismeretterjesztő előadásokat tartunk, játékos versenyeket szervezünk.
Itt dolgozzuk fel azokat az adatokat, amelyeket madárszámláláskor gyűjtünk az iskolásokkal, mert az országos madárszámlásási akcióba is bevonjuk őket. Tehát igyekszünk pótolni azokat a dolgokat, amelyeket a hivatásos oktatás elmulaszt. De nagyon sok a pótolnivaló, ezt nem csak én mondom.
Visszatérve a madarakra, hadd kérdezzem meg: van-e az ornitológusnak kedvenc faja?
– Nem illene mondanom, mert mind az kellene legyen, mint ahogy az is, de én is ember vagyok, s azok a madarak állnak hozzám közelebb, amelyek fizikailag is közelebb vannak. Mint a cinkefélék, amelyek a városba, így az én kertembe is be-bejönnek. Lám, most is vagy kettő ! Szép a tollazatuk, nagyon hasznosak, és „nyitnikék”-énekükkel ők hozzák a tavaszt.
Említette a madárszámlálást. Sok aggodalomra adnak okot a legfrissebb felmérések?
– Elég sokra! Hét helyen vizsgálódtunk, tapasztalataink szerint mifelénk rohamosan csökken a fecskék száma, amit elsősorban csökkenő táplálkozási lehetőségükkel, a nem kellően átgondolt szúnyogirtással hozunk kapcsolatba.
A tavak és más vizes élőhelyek kiszáradása miatt kevesebb az olyan védett madár, mint a szürkegém, a zöld- és a szürkeküllő, de pusztulnak az énekes madarak is. Ugyanakkor szaporodnak a seregélyek, a tőkés récék, dankasirályok, s a sok elbokrosodott rét, a szántóföldek elparlagiasodása miatt, a vadászok örömére, például a fácánok.
Akkor menjünk vissza a Túr-árterület gazdag élővilágából Kökényesdre, Szatmár megye ma is egyik leginkább hagyományőrző falujába. A néprajzkutatás is magától jött, a helyzet hozta, mint a madárkutatást?
– Valóban a helyzet hozta. A gazdasági és társadalmi változások, az erőszakos kollektivizálás, a férfiaknak a városi építőtelepekre, gyárakba hajtása valósággal felforgatta a falut, megváltoztatta az emberek életmódját. A hagyományos paraszti társadalom a szemünk előtt bomlott le, sokféle használati tárgy a padlásra vagy éppen a szemétre került. Több évszázados népi kultúra emlékei szorultak hátra, tűntek el egyik napról a másikra. Felelős ember, pláné ha pedagógus is, ezt nem nézhette tétlenül.
Fazekas Lóránd (1935, Szatmárnémeti)
Ornitológus, néprajzos, népnevelő. A Bolyai Egyetemen 1957-ben földrajz–geológia szakon diplomázik. Halmiban kezdi tanári tevékenységét, majd Kökényesden folytatja, ahol sokáig az iskola igazgatója is.
A környezet hatására az oktatás mellett ornitológiával és néprajzzal is komolyabban foglalkozik. Alapító tagja az Országos Madártani Egyesületnek, majd a Kriza János Néprajzi Társaság is tagjai közé fogadja. Több könyve jelent meg, számos elismerésben részesült, így a közösségért végzett tevékenységéért megkapta a szatmári Szent-Györgyi Albert Társaság díját is.
Cselekvésre buzdított az akkori gyermeklap, a Jóbarát felhívása is: mentsük meg kallódó értékeinket! Megszületett bennem egy néprajzi gyűjtemény létrehozásának gondolata. A szülői látogatásokat és más találkozásokat felhasználva mondtam az embereknek, mi a szándékom, és hogy ne dobjanak el semmiféle olyan régi eszközt, amire már nincs szükségük, majd kiállítjuk, és minden tárgynál feltüntetjük az adományozó nevét. Ez bizalmuk megnyerése miatt nagyon fontos volt. Hozták is nemsokára az első tárgyakat.
A legelsőt, egy kilencfiókos régi fűszertartót 1971. február 27-én a 291-es házszám alól, Komáromi Erzsébettől kaptam. Itt van pontosan feljegyezve a gyűjteményes irkába, senkinek ne legyen kétsége, hogy a tárgy másfelé kerülhet. Aztán sorra hoztak szenes vasalót, mángorlót, motollát, cseréptányért, szilkét, csuprot, káposztás fazekat, tésztaszűrőt, varrottas törülközőt és amit csak el lehet képzelni. Még most is hoznak, bár sok száz tárgyat számlál és évek óta közszemlére van téve a kökényesdi gyűjtemény.
Íme, a füzet legutolsó bejegyzésében az áll, hogy Tóth Imre a 435-ös házszám alól, 2010. október 29-én egy kazaltépőt ajándékozott a köznek. Ez egy csúszós, horgos rudacska, amit beszúrnak a szénakazalba, és szénával húzzák ki.
Ha nem tévedek, a gyűjteménynek a felújított régi iskolában találtak végleges helyett, a nyáron megtartott kökényesdi „múzeumavatóról” lapunk is beszámolt. A több évtizedes gyűjtőmunka nyomán Fazekas tanár úr igazi néprajzossá vált!
– Olyannyira, hogy közben a Kriza János Néprajzi Társaság tagjai sorába fogadott. Mint utaltam rá, szinte észrevétlenül lettem néprajzos, de mindenképpen a környezet hatására. Az eltelt időben aztán ösztönömmé vált a szakma néhány alapvető elvárása, ennek köszönhetően ma, hetvenhat évesen sem tudok úgy vidékre menni, hogy ne legyen nálam messzelátó, fényképezőgép és jegyzetfüzet. S az ember mindig talál valamit, néha olyasmit is, amivel korábban nem találkozott.
A nyáron az egyik régi kőszegremetei présház verandáján láthattam egy úgynevezett kijózanító padot. Egyszerűségében is elmés darab. Belső lábai rövidebbek, így a pad a fal felé dől, és a rajta szundikáló részeg nem eshet le róla. A néprajzban az is segített, hogy annak idején második fokozati tanári vizsgára írtam egy falumonográfiát, amiben sok néprajz is volt, s hogy a nagy tévedéseket elkerüljem, több ismert magyar néprajzostól elolvastam ezt-azt. A vizsga jól sikerült, de a monográfiát már csak ’90 után, a Lakitelek Alapítvány támogatásával, egy pályázat révén tudtam könyv alakban megjelentetni.
Azóta még írt néhány könyvet.
– Néprajzit, természetismeretit, helytörténetit, mert közben a sors helytörténészt is csinált belőlem. A Hit és hagyomány megírására, amely Kökényesd szakrális néprajzával foglalkozik, az Apáczai Közalapítvány pályázata ösztönzött. Külön elismerésben részesültem érte, akárcsak a Tanári életutak című kötetért. Készülőben van Kökényesd bővített monográfiája, amelyben többet foglalkozom a népélettel és annak változásaival, néhány ma is élő néphagyománnyal.
Persze, megkérdezhetik: milyen ornitológus vagyok, hogy az általam kutatott madarakról még nem adtam ki egy nagyobb könyvet? Erre azt válaszolom, hogy kicsi az a terület a Túr völgyében, amellyel foglalkozom, madárvilága több más kiadványban, például az Erdélyi Kárpát-Egyesület nyomtatványaiban is megtalálható. Társszerzőként két olyan szakkönyvben is jelen vagyok „madaraimmal”, amelyeket a középiskolások és egyetemisták is forgatnak.
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)