Angyaljárás Menyőben (Emlékező beszélgetés Tőkés Lászlóval a 27 évvel ezelőtti Temesvár forradalmi napjairól)
Huszonhét évvel ezelőtt félelmek és elszántság között vergődött a temesvári református gyülekezet: hogyan akadályozza meg a gyorsan népszerűvé vált ifjú lelkész eltávolítását. Emlékezés Tőkés Lászlóval az 1989-es rendszerváltó események előéletére.
– Segédlelkészként került 1986-ban Temesvárra, a falurombolás elleni 1988-as aradi tiltakozással, rendbontó egyházi rendezvényekkel „melegített” egy évvel későbbi forradalmár fellépésére. Tudatosan alakította magában a „lámpás” identitást?
– Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az „elkallódott” gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet. Bár az elődöm halála után Papp László nagyváradi püspök megígérte, hogy nem ellenzi a megválasztásomat, a Securitate bábjaként mindent megtett az eltávolításom érdekében. A gyülekezet és a presbitérium egységes kiállása jelentette temesvári ellenállásom kulcsát. Az 1989. április elsejei püspöki döntés ellen – amely a Szilágymenyőbe való áthelyezésemről szólt – nem azért tiltakoztam, mert nem szerettem volna menyői pap lenni, egyszerűen nem tudtam elfogadni a püspök törvénytelen és önkényes döntését.
– Nem kellett szembesülnie a gyülekezeti tagok félelmének falával? – A presbitérium hamar megtapasztalta és elhitte, hogy a kommunizmus körülményei között is létezhet igazi gyülekezeti élet. Vasárnapról vasárnapra kétszer annyian jelentek meg a templomban, mint ahány ülőhely volt, egyre többen győződtek meg afelől, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. Amikor a gyülekezet tudomást szerzett a falurombolás elleni tiltakozásról, majd az 1988-as reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekus hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. Számomra is döbbenetes tapasztalat volt: ha az emberek tisztán látnak, céltudatosak és azonosulni tudnak egy üggyel, nehéz őket eltántorítani. – Újvárossy Ernő presbiter 1989. szeptemberi halála sem ingatta meg a gyülekezet elszántságát?  – Mindenkit megdöbbentett az eset, a temetés hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt. A holttestet a temesvári Vadász-erdőben találták meg, előzetesen Ernőt is többször behívatta a Securitate, mivel tagja volt a hol a püspökségnél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a városvezetőségnél és pártbizottságnál érdekemben fellépő küldöttségnek. Testét zárt koporsóban adták át a családnak, a hozzátartozók sem nézhették meg. A hivatalos változat szerint mérget vett be, azonban nagy valószínűséggel megkínozták, azt követően lett öngyilkos. – A gyülekezet mégis csak jövőt félő, gyarló emberekből állt. Hogyan próbálta tartani a lelket bennük és önmagában?
– A nyilvánosságban bíztam leginkább Isten után, akinek a gondviselésében hittem és igéjét hirdettem. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaját egyféle fórummá változtattam, minden vasárnap elmondtam a híveknek, mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behívatott a Securitate. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél a templomi nyilvánosság elé került, a szekusok meg csak kapkodtak a levegő után, amikor rádöbbentek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra épülő rendszerben egy református lelkész a szószékről bontja meg a hallgatás falát. Az azóta nyilvánosságra került iratcsomók egyértelműen jelzik a szekus tisztek dühét és zavarodottságát. Óriási szerepe volt a két „médiatámogatómnak” is: 1989 nyarától a Magyar Televízióban Chrudinák Alajos Panoráma című műsora, a Magyar Rádióban pedig a Győri Béla által vezetett Reggeli Újság széles nyilvánossága tartotta sakkban a hatóságokat.
– Rokonai, barátai végig Ön mellett álltak. De hogyan jutottak be a parókiára az „ostromzár” körülményei között?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Néhai édesapámat például a temesvári vasútállomásról azzal küldték haza, hogy az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az első visszainduló vonattal egy milicista kísérte haza Kolozsvárra. Egyszer krimibe illő viszontagságok között, személygépkocsiban Kolozsvárról Temesvárra átcsempészve mégis eljutott hozzám, a temesvári barátokkal december 10-én tartott Judit napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter autójának gumiját, a végén már csak taxival mertünk menni. A parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Securitate, decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. – Az 1989. december 16-i temesvári szimpátiatüntetésen készült egyik legendás fényképen az utcán összegyűlt tömeghez beszél a parókia ablakából. Emlékszik még, mint mondott? – Miután az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hadd lássák, jól vagyok-e, óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen nagy tömeg gyűlt össze, a városban pedig futótűzként terjedt el a hír, hogy a református templom előtt történik valami. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, nem számítottak ekkora tömegre. Nem jöhettem ki, de az ablakon át, a rendőrök feje fölött angolul tájékoztattam a helyzetünkről az amerikai nagykövetség másodtitkárát, Denis Curriert. A hatalom emberei sürgősen el is vitték onnan, és kiutasították a városból. Ez dühítette fel az embereket, akik elkergették a rendőröket, a szimpátiamegmozdulás pedig hamarosan rendszer- és Ceaușescu-ellenes tüntetésbe fordult. – A rendőrök távozása reménnyel töltötte el az embereket, vagy inkább megtorlásra számítottak? – Előző este a polgármester eljött a parókia elé, és az utcán lévők kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és kicserélték az ablakszemeket. Egyre több gyanús arc – valószínűleg a Securitate emberei – jelent meg azonban, ők tüzelték a tömeget. Arra is megpróbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, mert odabenn szekus ügynökök vannak. Valószínű arra utaztak, hogy a békés tömeg behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra.
– Állítólag végig elképesztő nyugodtságot sugárzott. Vagy csak jól álcázta az idegességét?
– A drámai pillanatok ellenére valóban sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. A hatósági zaklatások részben hozzászoktattak a helyzethez, de azt is tudtam, hogy a kilakoltatásom ellen nincs apelláta, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Többször is megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket, nem szerettem volna, ha miattam tartóztatnak le bárkit is. A gyülekezet tagjait sem buzdítottam ellenállásra az istentiszteleten, mindössze azt akartam, hogy lássák, mire képes a kommunista hatalom. – Arra is „képesnek” tartotta, hogy megbukjon egy református lelkész melletti szimpátiatüntetés nyomán? – Nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható, bár akkor már szerte Európában zajlottak a rendszerváltó folyamatok. A fejleményekről már elhurcolásunk után, Szilágymenyőn értesültünk a rádióból. A községközpontban, Szilágyszegen zajlott a kihallgatás, amelyen visszatérő motívum volt: ismerjem el a román televízió adásában, hogy külföldi kém vagyok, az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Azt hiszem, csak azért nem vertek meg, hogy az esetleges tévéfelvételen ne látsszanak az ütések nyomai. A parókiát körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A falu határában egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. December 20-án fogyott el a szekus tisztek türelme, aznap este mondta el Ceauşescu a temesvári huligánokat elítélő beszédét, amelyet a községházán nekünk vigyázzállásban kellett meghallgatnunk. Utána a szekusok egyértelműsítették: ne nézzem őket hülyének, vége a megértésüknek, más módszereik is vannak, mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor.
– Mikor vált érezhetővé a december 21-i bukaresti történések hatása?
– Aznap estig gondolni sem mertem arra, hogy megdőlhet a Ceaușescu-rendszer. A kihallgatás viszont egyre vontatottabban haladt, délután pedig elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem követtek el törvénytelenséget, civilizáltan, jól bántak velem. Nyilván valami történt a kulisszák mögött, a kihallgatóim akkor már számítottak a rendszer bukásának eshetőségére is, igazolniuk kell magukat. Tragikomikus volt, ahogy a községi rendőr felesége által főzött vacsorához engem is odaültettek, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel már nem jöttek értünk, dél körül pedig bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Rosszat sejtetett, de meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf és apósom állított be. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. A szerdai mélypont után pénteken életem legboldogabb pillanatát élhettem meg. Fél órán belül megindult a falu, a vidék, jöttek az emberek, a szabadság érzése többnapos zarándoklatot váltott ki. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást, a szabadulás a karácsonyba torkollot. Menyőből megérkezett az angyal!
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)