Így "tüntették el" a kisebbségi sportolókat a kommunista Romániában
A tornász Szabó Katiból szinte Sabau lett, míg Ivan Patzaichint nevét Paţaichinescura akarták cserélni. De van olyan is, akit teljesen töröltek a sporttörténelemből.
Hallottunk valaha Angelica Adelstein-Rozeanuról vagy Ervant Norhadianról? Egyáltalán nem meglepő, ha nem. A kommunista rendszerben sokat dolgoztak azért, hogy ezeknek a sportolóknak a nevét kitöröljék a román sporttörténelemből azért, mert egy nemzeti kisebbséghez tartozóként elmenekültek az országból. Zsidók, magyarok, németek és lipovánok szereztek bajnoki címeket, illetve érmeket a Román Népköztársaságnak, akiket közben a hatalom folyamatosan próbált elrománosítani. Például Balázs Jolán is problémát jelentett a Securitáténak, amely a sportot is a kezében tartotta és ellenőrizte. A 20. század legjobb női magasugrójának is megválasztott Balázs főleg azután szúrt szemet a titkosszolgálatnak, hogy férjhez ment edzőjéhez, Sötér Jánoshoz. Az 1956-os melbourne-i olimpián például nem kísérhette el Balázst az edzője, mivel attól tartottak, hogy mindketten kint maradnak Ausztráliában, ahova Sötér testvére már korábban kiszökött.
A hidegháborús versengésben nem szerették volna, hogy az egyik legjobbjuk, a "nemzeti büszkeségük" többé soha ne térjen vissza az országba. Ugyanakkor a nemzetállam képébe egyáltalán nem fért bele, hogy valamelyik kisebbséghez tartozó sportoló nyerjen érmet az országnak, bajnok csak román lehetett. Pompiliu Nicolae Constantin, a Dolce Sport kommentátora doktori dolgozatában mutatja be a kommunista rendszer románosítási módszereit – amelyről a Yahoo! News számolt be részletesen. Emellett pedig olyan nemzetiségi sportolókat mutat be, akik elmenekültek az országból, ezért a rendszer egyszerűen úgy döntött, hogy törli őket a sporttörténelemből, a sajtó sem volt szabad írjon róluk, és mára gyakorlatilag senki nem ismeri a nevüket. Ilyenek a bevezetőben már említett igen sikeres sportolók is. Az újságíró-kutató több tucat dossziét nézett meg a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában, a kolozsvári és a bukaresti Országos Levéltárban, illetve a két világháború közötti időszaktól egészen napjainkig vizsgálta a sportsajtót. Emellett pedig több interjút is készített az egykori sportolókkal és a családtagjaikkal. Az egyik leggyakoribb módszer az etnikai identitás törlésére a nevek elrománosítása volt. A kutató a tornász Szabó Kati példáját hozza fel, akinek a családját meg szerették volna arról győzni, hogy a vezetéknevüket változtassák meg Sabaura. Miután a család nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a román állami vezetésben többen is kifogásolták, hogy nem nyert meg minden számot a Los Angelesben rendezett olimpián. A nemzetközi sajtó egyébkén a második Nadiaként ünnepelte a négy arany és egy ezüst érmet nyerő sportolót.
De Szabó Kati esete nem az egyedüli. A német nemzetiségű Hans Mosernek a nevét, aki 1961-ben és 1964-ban a román kézilabda válogatott tagjaként szerzett világbajnoki címet, a román sajtó következetesen Ioan Mozerre románosította. De a lipován nemzetiségű, négyszeres olimpiai bajnok Ivan Patzaichint is arra kérték, hogy változtassa meg a nevét Paţaichinescura, aki ezt nem vállalta.
A rendszer másik bevett módszere az volt, hogy a sportolókat kiemelte a saját környezetükből, a fővárosba költöztette és ott edzette őket. Bukarestben ugyanis könnyebb volt az etnikai környezetükből kiszakított sportolókat asszimilálni. A kutató szerint a központosítás – Bukarestben, vagy a tornászok esetében Déván és Oneşti-en – bevett gyakorlat volt annak érdekében, hogy eltávolítsák a saját régiójukból a nem román nemzetiségű sportolókat. A szakember szerint viszont sokan voltak, akik ragaszkodtak a saját sportklubjukhoz, de minden esetben felajánlották nekik a fővárosi edzési lehetőséget. Például a török nemzetiségű kézilabdázónak, Ayhan Omernek is, akit a Steaua és a Dinamo csapat is hívott, viszont ő végül nem vállalta. Sikerült újra felfedezni olyan sportolókat is, akikről szinte semmit sem tudunk – mondta el dolgozata kapcsán Constantin. Munkájában olyan kivételes sportolókat említ meg, akiket szinte teljesen sikerült kitörölni a sporttörténelemből, mivel nem alkalmazkodtak a kommunista rendszerhez, például külföldre szöktek.
lyen volt az örmény nemzetiségű Ervant Norhadian kerékpározó is. Amellett, hogy huszonnégyszeres román kerékpárbajnok volt, a román válogatottat és a Steaua csapatát is edzette. Manapság viszont szinte semmit nem tudunk róla, mivel a sportoló a 60-as években elmenekült Romániából. Constantin szerint a Securitate archívumában sok olyan sportolónak van bűnügyi dossziéja, akik külföldön maradtak. Három-öt évre elítélték őket, és elkobozták a javaikat. Így járt az asztalitenisz történetének egyik legsikeresebb női játékosa is, a zsidó származású Angelica Adelstein-Rozeanu, aki egyéniben és párosban összesen 17 világbajnoki címet szerzett. 1950-ben nyerte meg az első világbajnoki címét egyéniben, majd után sorozatban még ötször. Gyakorlatilag ő az utolsó nem ázsiai származású női asztalitenisz-világbajnok, akire a kommunista rendszer egy darabig úgy tekintett, mint egy hősnőre.
Azt követően viszont, hogy 1960-ban a kislányával elmenekült az országból Izraelbe, a korábbi nemzeti hős bekerült a bűnügyi nyilvántartásba, és a teljesítményéről utána gyakorlatilag nem lehetett beszélni. A hivatalos magyarázat szerint a legtöbb esetben a sportolók személyes okok miatt hagyták el az országot, és nem volt semmi problémájuk a párttal.
Hasonlóan keveset tudunk Baratky Gyusziról (Giussy Baratky), aki az egyik legtehetségesebb, magyar származású labdarúgója volt Romániának. A Rapid focicsapatával nyolcszor nyert Román Kupát, de Románia és Magyarország válogatottjának is tagja volt (a két világháború között erre is volt lehetőség). 1930-ban az Európa legjobb középpályásának járó címet is megkapta. A kommunista rendszerben azután fejezte be a pályafutását, hogy a Rapid vezetői már nem akarták meghosszabbítani a szerződését. Egy kopott zászló miatt négy év börtön A korszak megértéséhez egyébként érdemes megemlíteni Könczei Ádám esetét is, akiről többek között azért készült megfigyelési dosszié a Securitaténál, mert korrektorként visszamagyarosította egy kolozsvári atlétikaverseny plakátján az elrománosított magyar sportolók nevét, holott az Országos Testnevelési és Sport Bizottság ezt nem szerette volna. Könczei esete mellett Constantin az újságíróként dolgozó, román nemzetiségű Max Bănuş esetét említi még meg, aki négy évet ült egy kifakult zászló miatt. Egy nyomtatási hiba miatt ugyanis a magyar nemzetiségű Szabó Zoltán fölött véletlenül kifakult a román zászló, a sárgából fehér lett, míg a kékből zöld, így pont a magyar zászló színei pompáztak egy román állampolgárságú atléta mellett a címoldalon. A hibáért nyolc év börtönre ítélték az újságírót, aki négy évet le is ült belőle, pedig ő igazán nem szándékosan tette.
G. L.
Transindex.ro

Székely Géza Mentor-díjas
Évente tíz kiváló oktatót díjaz a Mol Románia és a Közösségért Alapítvány, olyan pedagógusokat, akik túllépik a hagyományos oktatói-nevelői szerepkört, és idejüket, tudásukat teljes odaadással, minden anyagi érdek nélkül arra fordítják, hogy a gyermekek életében maradandó értékeket teremtsenek. Az április 15-én tartott idei díjkiosztó díszvendége Ivan Patzaichin többszörös olimpiai kenubajnok volt, a tíz díjazott között jegyzik az alsócsernátoni, jelenleg Kolozsváron élő Székely Géza tanárt, képzőművészt is. A Mentor-díjat ötödik alkalommal adták át, a kitüntetetteket a Közösségért Alapítvány kuratóriuma választotta ki 414 jelölt közül.   
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mi a dolga a nagykövetnek, amikor nem fogadásokra jár? Niculescu Tónit kérdeztük
Egy kezünkön meg tudjuk számolni a romániai magyar hivatásos diplomatákat. Niculescu Tóni volt külügyi államtitkár, jelenlegi németországi főkonzul az egyikük, aki most készül nagykövetként elfoglalni állomáshelyét Ljubljanában. A diplomatát a szakmáról, a müncheni évekről és Szlovéniában rá váró kihívásokról kérdeztük.
Alig akad erdélyi magyar a román diplomáciában. Én hirtelen csak Pataki Júliáról (kenyai nagykövet) és Salamon Márton Lászlóról (szaloniki főkonzul) tudok, korábban meg Tokay György Litvániában volt nagykövet, ám egyikük sem hivatásos diplomata. Mi az oka annak, hogy ennyire alulreprezentáltak az erdélyi magyarok a diplomaták testületében?
A kérdésben felsoroltakon kívül van még egy erdélyi magyar nagykövet: Nagy Fredinánd a montenegrói román képviseletet vezeti. Ám valóban kevesen vannak magyarok a román diplomáciában. Nem tudom, miért idegenkednek a potenciális jelöltek: Bukaresttől, a fővárosi intézményektől, hivataloktól? Érdemes lenne utánanézni, elemezni a kérdést az erdélyi egyetemeken tanuló, esetleg végzős magyar diákok körében. A most zajló felvételi vizsgán például, ha nem tévedek, 900-ból egyetlen magyar (nevű) jelentkező volt, aki elbukott az írásbeli teszten.
Hogyan lesz valakiből hivatásos diplomata? Vagyis hogyan lehet bekerülni a diplomaták testületébe?
Hosszú szünet után, a tavaly és az idén több felvételi vizsgát szervezett, szervez a külügyminisztérium. Az idén kettő folyamatban van, a harmadikra ősszel kerül sor. Összesen körülbelül 100 helyre lehet pályázni 2016-ban. A felvételi feltételekről itt lehet olvasni részleteket.
És hogyan lehet valaki nagykövet, főkonzul vagy konzul úgy, hogy közben nem tagja a diplomaták testületének (mint Pataki Júlia vagy Salamon Márton László)?
Kevés kivétellel, mindenütt neveznek ki ún. „politikai” diplomatát. Van állam, amelyik kvótát szab ki (pl. 20 százalékos arányban küldenek nem-diplomata nagykövetet). Mind a küldő, azaz megbízó fél, mind a fogadó ország érdekei, szokásai szigorú figyelembevétele alapján döntenek. Van főváros, ahova jobbnak találtatik a küldő kormányhoz, a kormányzó párthoz közelálló nagykövetet akkreditáltatni. Van viszont állam, amelyik csak profi diplomatát nevez ki (nagykövetnek is), és nem veszi jónéven, ha más ország politikust bíz meg nagyköveti feladattal az ő fővárosában.
Mi a dolga egy hivatásos diplomatának, amikor éppen nem egy külképviseleten dolgozik?
Széles a skála, nagy a referatúrák száma, választéka: több- (NATO, ENSZ, EBESZ, EU, ET stb.), vagy kétoldalú kapcsolatok, politikai-, gazdasági- stb. főosztály. Van ezen kívül protokoll osztály, szóvivő, intézményközi (parlament, kormány) kapcsolatok és sok más igen érdekes, izgalmas szakmai terület. A konzuli főosztály sajátos külügyi feladat. Ez az a terület, amelyik a legtöbbet és a leggyorsabban fejlődött az utóbbi években nálunk. Számtalan új konzulátust nyitottunk meg Európa szerte, a legtöbbet természetesen Olaszországban és Spanyolországon. Van külügyminisztérium, ahol szigorúan szétválasztják a diplomáciai testületet a konzuli feladattól, ahol nincs „átjárás”, mint nálunk.
Csak sejtem, hogy a hivatásos diplomaták alig várják, hogy valamelyik külképviseletre kerüljenek, mert sokkal izgalmasabb, mint a külügyben dolgozni. Jól sejtem?
Diplomatája válogatja. Egyrészt, a központban dolgozók is utaznak világszerte. Másrészt állandó kapcsolatban vannak a Romániába akkreditált külföldi diplomatákkal, ami változatos, sokszor izgalmas feladat elé állítja őket.
Főkonzulként mi a feladata Münchenben?
A konzulátusi feladatok túlnyomó része közjegyzői papírmunka: mindenféle iratot, oklevelet adunk ki, fordítunk le vagy közvetítünk haza, a zömét a belügyminisztériumhoz. A születési bizonyítványok, útlevelek, megbízólevelek stb. előállításán kívül, nagyon sok sürgősségi esetet kezelünk: autó-, vagy munkabaleset, elhalálozás, őrizetesek, kíséret nélküli kiskorúak. A mi hivatalunk fedi Németország déli részét, Bajorországot és Baden-Württemberget (BW), ahol a tavaly hivatalosan bejegyzett 150 ezer, számításaink szerint több mint 300 ezer román állampolgár élt. Naponta közel kétszáz ember lépi át hivatalunk küszöbét.
A két déli Land termeli az ország nemzeti össztermékének több mint 40 százalékát. 2015-ben a román-bajor kereskedelmi forgalom meghaladta a nyolcmilliárd eurót. A Stuttgartban és Münchenben működő főkonzulátusok száma túllépi a 200-at. Ezek két parlament- és két rendkívül erős, nemzetközi befolyással bíró kormány képviselőivel tartják a kapcsolatot. Következésképpen müncheni főkonzulként számtalan politikai- és gazdasági képviseleti feladatot látunk el. Kevés nagykövetség dicsekedhet a mi teljesítményünkkel: négy év alatt több magas szintű delegációt fogadtunk hivatalos látogatáson (két államelnöki, két miniszterelnöki vizit, több külügyminiszteri, egy-egy igazságügyi, gazdasági, mezőgazdasági látogatás stb.).
Ezen kívül, igyekeztünk szoros és sokrétű kapcsolatot kiépíteni és fejleszteni az idetelepedett román közösség, valamint az erdélyi szászok, illetve a bánáti svábok képviselőivel. A tavaly a honlapunkon 65 kulturális eseményről adtunk hírt, olyan rendezvényekről, amiket a főkonzulátus szervezett, vagy amelyeken részt vettünk.
Hogyan telik egy átlagos napja Münchenben?
Postabontással és levélváltással kezdem (levelezés, meghívok stb.). Utána körülnézek a váróteremben és a fülkék mögötti irodákban, majd nekilátok a sajátos vagy sürgősségi esetek kezeléséhez: kapcsolatfelvétel, információcsere a német hatóságokkal, a különleges helyzetbe került román állampolgárokkal vagy ezek hozzátartozóival (napközben nálam tartom a sürgősségi telefont, így pontosan és időben megtudom, milyen gonddal küzdenek az itt élő, vagy del-Németországot átutazó állampolgártársaink). Délután rendszerint protokoll és képviseleti munkát végzek. Van nap, amikor több száz kilométert utazom.
A köztudatban az él, hogy a diplomata csak fogadásokra jár, illetve recepciókat ad, és vígan éli életét valamelyik külföldi nagyvárosban. Mi a legnehezebb része ennek a szakmának?
Általában nehezemre esett tervezni, programszerűen dolgozni, mert gyakran voltunk kénytelenek „tűzoltó” munkát végezni, így nem voltam igazán ura a saját határidőnaplómnak. A legnehezebben a baleseteket éltem át, pontosabban ezek következményeit. Nem tudom leírni azt az érzést, fájdalmat, amikor a rokonok tudomására kell hoznunk a rosszhírt, majd intézkednünk kell a rendőrségnél, a kór- vagy esetenként a halottas háznál.
Müncheni mandátuma alatt voltak-e komolyabb szakmai kihívásai? Olyan helyzetek, amikor megizzadt főkonzulként?
A legnagyobb kihívást a 2014. novemberi elnöki választások, főleg az első forduló jelentette, amikor teljesen felkészületlenül ért a több ezer választó. A második fordulóra már jobban fel tudtunk készülni, a helyi rendőrség, nem utolsó sorban a német és román önkéntesek hathatós segítségével. A stuttgarti és a müncheni választókerületekben több mint kilencezren szavazatot adtak le, kb. két voksot percenként.
Volt-e Münchenben valamilyen szakmai elégtétele, a diplomáciai munkádnak egy olyan eredménye, amire szívesen gondol majd vissza?
Büszke vagyok a teljesítményünkre: a mandátumom alatt megduplázódtak a konzuli bevételeink annak ellenére, hogy közben háromról egyre csappant a konzuljaink száma. Ezen belül elégtétellel tölt el minden eset, amit sikerült megoldanunk, amikor sikerült segítenünk a bajban levő embereken. Nagyon jól estek még a román szervezetektől kapott levelek, amiben megköszönik a kiváló együttműködést a főkonzulátussal.
És olyan szituációba került-e, amelyekről majd anekdotázni lehet?
Elmesélek két kedves, kedvenc esetet. Egyszer a sürgősségi telefonon érdeklődött valaki, hogy milyen iratra van szüksége ahhoz, hogy autóval Romániába vihesse a házinyulát. Mivel hosszantartó kánikula uralta egész Európat, felajánlottam, vigyázok az állatra, amíg visszatér Münchenbe a gazdája. Két hónapig nálunk lakott Pufy, a gyerekeink örömére és (részleges) felelősségükre. Baráti kapcsolatban maradtunk a hálás nyuszi tulajdonosaival, akik beismerték: a légkondíció nélküli gépkocsiban Pufy nem élte volna túl a romániai utat.
A másik történetem az, amikor Ivan Patzaichin többszörös olimpiai- és világbajnok kenust vezettem a müncheni repülőtérre Ulmból, ahol Romániát képviselte a nemzetközi Duna-fesztiválon. A rossz idő miatt jó idejében útnak indultunk, így túl korán értünk a repülőtér közelébe. Felajánlottam hát a híres sportolónak, tegyünk egy rövid kitérőt az óvárosban. Meglepetésemre Patzaichin nem a Marienplatz-ra volt kíváncsi, hanem arra a helyre, ahol a selejtezőn eltört az evezője és később olimpiai aranyérmet nyert. Így lettem részese egy különös élménynek: 42 év után Patzaichin visszatért az Olimpiaparkba.
Most Ljubljanába készül, de már nagykövetként. Mi a különbség a nagykövet és a főkonzul „munkaköri leírása” között?
Míg a főkonzul a kormány képviselője, és az állampolgárait szolgálja, a nagykövet az államfőjét képviseli a fogadó országban. Tehát a főkonzult a kormányfő, a nagykövetet az államelnök nevezi ki. A konzulátus elsődlegesen tisztviselői munkát végez, a nagykövetség mindenekelőtt kétoldalú, államközi kapcsolatokat ápol.
Füzes Oszkár volt bukaresti magyar nagykövet mondta egyszer egy kötetlen beszélgetésen, hogy a nagyköveti munka eléggé hasonlít a külföldről tudósító újságírók munkájához. Azaz naponta jelentéseket írnak „haza” az állomáshelyük országában történtekről. Ez mennyire van így?
Így van. Viszont amíg a tudósítás egyoldalú viszonyt feltételez, a nagykövet kétirányú utcán jár. Az informáláson túl kapcsolatot ápol és épít: nemcsak hazaír, hanem otthoni üzenetet is továbbít a fogadó félnek, tárgyalásokat folytat, javaslatokat tesz stb.
Mi történik abban az időszakban, amikor a nagykövet már megkapta az akkreditációs levelét, de még a befogadó ország beleegyezésére vár?
Két hete megkaptam a szlovén államfő „agrément”-jét. Miután Klaus Johannis államfő aláírja a kinevezési dekrétumot, hazautazom „felkészülni” a külügy illetékes szakosztályainál és egy pár minisztériumnál (gazdasági, szállításügyi stb.). Utána költözünk családostól Ljubljanába, ahol előbb bemutatom a külügyben az akkreditációs leveleim másolatát, majd átadom a szlovén államfőnek az eredetit (meg az elődöm visszahívásáról szóló levelet). Ezek után teljes jogkörrel rendelkezem majd, kora ősszel már nagyköveti minőségemben kísérhetem Ljubljanában a külügyminisztert, később pedig Dacian Cioloș miniszterelnököt, akiket meghívtak Szlovéniába hivatalos látogatásra.
Mennyire általános az, hogy a diplomaták megtanulják annak az országnak a nyelvét, ahova kiküldik őket? Tanul szlovénül?
Miután megtudtam, hol dolgozom a következő négy-öt évben, kétszer is ellátogattam Ljubljanába. Azonnal elkezdtem az országot „tanulni”, mindenekelőtt a parlamenti kihallgatás végett. Mivel Szlovéniában szinte mindenki jól beszél angolul, nem lesz különösebb gondom az értekezéssel. Ennek ellenére, megpróbálok minél hamarabb legalább alapfokon megtanulni szlovénul.
Gondolom, a hivatásos diplomaták egyik álma, hogy valamelyik nagyon fontos fővárosba nevezzék ki őket. Ljubljana után legszívesebben melyik külképviseletre szeretnél kinevezést kapni?
Dél-közép-Amerika vonz. Chile, Argentína, akár Kuba.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Csalók minden mennyiségben
A tények eltagadásának nyújtotta kórképét az az „eposzi” küzdelem, mely egy volt miniszterelnök és egy miniszter tudományos fokozatának ki nem érdemelt voltáról folyt. No de nem erről kívánok az alábbiakban szólni, hanem arról, miért is jelentik ezen esetek csupán a csúcsát a jéghegynek, és hogy ennek milyen következményeivel kellene számolni. Nem elégséges ugyanis csalóknak és pernahajdereknek bélyegezni az államférfiakat – különben bukásukat nem e leleplezésnek köszönhetik, habár jogállamibb tájakon ez bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy örök időkre eltűnjenek a süllyesztőben, de nálunk előbb kell valakinek megbuknia, és csak utána deríthető ki róla hivatalosan is az igazság —, szóval tanácsos lenne alaposan átvilágítani azt a magát tudományosnak és oktatóinak nevező gépezetet is, mely a hamis okleveleket kiállítja.
Nyílt titok, a megsokasodó esetek ismételten felhívják rá a figyelmet, hogy a hazai egyetemeken valóságos diplomagyárak működnek, s nem csupán a doktori címek odaítéléséről van szó. hatvanas évekbeli emlékeim szerint is léteztek példák arra, hogy diáktársak pénzen vett államvizsgadolgozatokkal szereztek képesítést, mi több, hallottam hitelt érdemlő forrásból olyanról is, akinek magának doktori címe ugyan nem volt, de doktori dolgozatot azért összefércelt egy megrendelőnek, és az illető átment a szűrőn. Vajon milyen „szűrő” lehetett az?
Nem titok, hogy az oktatásbeli korrupció, a csalók eme iparága a rendszerváltás után hatalmas lendületet vett, és mára a hamis oklevelekkel érvényesülést keresők országvesztő veszélyforrássá változtak. Tízezrekre rúg a doktori címek száma, ha azoknak csak egyötöde hamis, és azok birtokosaiból egyszerre ketten is kormánytagok, hányan lehetnek a kevésbé exponált helyeken a minisztériumokban és az adminisztráció alsóbb fokain? Ezek mind szakértőkként adják ott a tanácsot, és hozzák a döntéseket, holott arra semmi valódi jogcímük nem lenne, és csak csődbe vihetik a közügyek intézését.
Amit lépten-nyomon bizonyítanak a tények – s akkor kezdődik azok letagadása. Erre külön „iparág” szakosodott. Kelemen Hunor ezredes ködvágóban osztja a parancsot, Verestóy Attila, a másik ezredparancsnok pedig erdőben bujkáltatja katonáit... De van a román politikusok között is néhány, aki még tisztelegni sem tud. Na meg olyan, mint Robert Turcescu, aki még a rangját is hol elveszti, hol megszerzi, hol titkosan, hol nyíltan.
A legédesebb az élsportolók előléptetése. Kevés olyan ország van, ahol tiszti rangban mérik a sportteljesítményeket, vegyük csak a tábornokokat. Köztük van a mi Jenei Imrénk. Ő az egész közül a legártatlanabb. Aztán ott a sorban a kézilabdás Corel Oţelea, a kenus Ivan Patzaichin, a teniszező Ilie Năstase, s nőként a valahai kajakos olimpiai bajnok és jelenlegi sportminiszter, Elisabeta Lipă. S mindezek felett pedig a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokságon leszereplő román válogatott edzője, a Tata Puiunak becézett Anghel Iordănescu, akit a francia lapok is csak úgy hívnak: Papa Poule (Csirke Tata), a generális.
Nem tudom, más miként van, én nem mennék egyikkel sem harcba, néhányukkal már csak azért sem, mert – enyhén szólva – észbeli képességeik eléggé korlátoltak. Persze, amiképpen az életben nem a tisztség teszi az embert, a tábornokot sem a rang emeli hadvezérré. De előre elvesztett az a csata, ahol tehetségtelen és tudás nélküli, tehát dilettáns a parancsnok.
Román Győző
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)