Az esős időjárás ellenére több mint 150 ezer ember vett részt máj. 18-án a csíksomlyói búcsún. Beszédet mondott John Bukovsky pápai nuncius. A búcsún részt vett többek között Entz Géza államtitkár, Domokos Géza, az RMDSZ elnöke és Pataki Imre, Hargita megye prefektusa. /Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

Mihnea Constantinescu kormányszóvivő szept. 5-i sajtóértekezletén beszámolt arról, hogy Adrian Severin államminiszter a nemzi kisebbségek szövetségeivel tárgyalt a kisebbségek panaszairól. A kormány 237 köztisztviselőt váltott le, mert államigazgatási tevékenységük összeegyeztethetetlen vállalkozói tevékenységükkel, köztük egy prefektust /Pataki Imrét, Hargita megye/, 26 alprefektust, 62 polgármestert, 34 alpolgármestert. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 7./

A Ceausescu-diktatúra négy szekus rendőrének, akik Hargita megyében 1989. dec. 22-én a népharag áldozatai lettek, Iliescu elnöki rendelettel az 1989-es román forradalom vértanú-hőse címet adományozta. Hargita megye prefektusa, Pataki Imre megtagadta a kitüntetések átadását a hozzátartozóknak és a rendeletet visszaküldte. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 2./

Iliescu elnök Hargita megyében négy személyt tüntetett ki az 1989-es román forradalom vértanú-hőse címmel, négy szekust, akik akkor a népharag áldozatai lettek /Coman Dumitru, a székelyudvarhelyi Securitate parancsnoka, Ferenc Imre székelyudvarhelyi milicista, valamint Danila Gavril és Cheuchisan Liviu zetelaki, illetve oroszhegyi milicista őrsparancsnok/. Ezen verőemberek meglicseléséért súlyos börtönéveket adott a bíróság. Most ezekből a pribékekből csinál Iliescu hősöket. Hargita megye prefektusa, Pataki Imre visszaküldte a kitüntetéseket, nem volt hajlandó azokat átadni a hozzátartozóknak. Ugyanezekben a napokban Hargita megyéből hat ártatlan embert agyonlőttek. Ők nem voltak hősök? /Ferenczes István: Hősök lettek Ceausescu emberei? = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 2./

Ion Oancea képviselő a parlamentben interpellált, azt állítva, hogy Pataki Imre, Hargita megye prefektusa nem fordít gondot a román katonák emlékműveinek gondozására. Oancea képviselő magyarellenessége közismert, 1990 januárjában az elsők között azzal vádolta a székelyeket, hogy románok fejével labdáznak. Pataki Imre a Magyar Hírlapnak elmondta, hogy ez a vádaskodás alaptalan. Épen Ion Oancea volt az, aki a kommunista diktatúra, Ceausescu idején beadvánnyal fordult a megyei pártbizottsághoz 50 magyar emlékmű lebontását kérve, Helyükre saját elgondolása alapján emelt szobrokat még Ceausescu idején Gyergyóditróban, Csíkszépvízen és Csíkszentmártonban. Oancea képviselőnek számot kellett volna adnia a magyar emlékművel elpusztításáról. Pataki Imre hozzátette: Hunyad megyében viszont ismeretlenek ledöntötték Zajkány falu határában Hunyadi János emlékművét. A hatalmas szobor ledöntéséhez legalább traktor kellett. /Bogdán Tibor, Bukarest: Szborvita Hargitában. = Magyar Hírlap, jún. 27./

Miniszterelnöki rendelettel júl. 20-án váratlanul leváltották a két zömmel magyar lakosságú megye, Hargita és Kovászna magyar nemzetiségű prefektusát, Pataki Imrét és Fodor Ferencet és helyettük románokat neveztek ki. Az RMDSZ Kovászna megyei szervezete a Polgári Szövetség megyei szervezetével együtt adta ki tiltakozó nyilatkozatát júl. 21-én. A két megye lakosai elhatározták, hogy júl. 23-ára tiltakozó nagygyűlést tartanak. - Az Adevarul júl. 22-i száma vezércikkében írt a magyar prefektusok leváltásáról, elhamarkodott, népszerűtlen megoldásnak minősítve a döntést. /Népszabadság, júl. 22., Magyar Nemzet, júl. 23./ Magyar külügyi főosztályvezető, Nikicser László Bukarestben tiltakozott a magyar prefektusok leváltása ellen. /Magyar Hírlap, júl. 24./

Csíkszeredán, márc. 12-én a Kriterion Alapítvány és magyarországi alapítványok kiállítással és filmbemutatóval egybekötött találkozót rendezett. Megjelent többek között Pataki Imre, Hargita megye 1992-ben leváltott tanácselnöke, jelenleg a Kriterion Alapítvány igazgatója, Domokos Géza, alapítványi elnök, Tőzsér József, az Erdélyi Fiatalokért Alapítvány elnöke, a Pallas Akadémia könyvterjesztő vállalat igazgatója /négy saját boltjuk van, tizenötöt a Humanitassal közösen működtetnek/. Domokos Géza elmondta, hogy a Kriterion Alapítvány nyomdát épít, ingatlanokat vásárol, írói hagyatékokat rendez. A rendezvény eseménye volt a Duna Televízió közönségtalálkozója. Ennek a tévének közönségszervező hatása, anyanyelvmentő funkciója van. /Magyar Nemzet, márc. 17./

Máj. 20-án Csíkszeredában felavatták a város legújabb nyomdáját, a Kriterion 375 millió lejes beruházásából épült Alutus Rt nyomdát. Az előző héten szállítás közben megrongálódott három nagy értékű gépük hátráltatja a nyomdát, de nem gátolja meg a folyamatos tevékenységet. Dr. Csedő Csaba, Csíkszereda polgármestere és Domokos Géza mondott beszédet. Pataki Imre, az Kriterion Alapítvány ügyvezető elnöke tájékoztatott az elmúlt két évben kifejtett tevékenységről. A Kriterion Alapítvány és a Kriterion Kiadó közötti ellentétről az idő rövidsége miatt nem esett szó. A megyei prefektúra perli a Kriterion Alapítvány két Petőfi utcai épületét, a csíkszeredai bíróságon a pert az alapítvány elvesztette, de fellebbeznek a megyei törvényszékhez, mert a döntést alkotmánysértőnek tartják. /Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 23./

Székelyudvarhely és Csíkszereda között, a Tolvajostetőn fából ácsolt hatalmas kereszteket avattak fel a honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére. A legnagyobb nyolcméteres, mellette áll két kisebb kereszt. Az emlékmű értelmi atyja Borbély Gábor csíkszeredai főesperes, aki a vereckei emlékmű felállításának hírére határozta el, hogy ha ott nem, akkor itt legyen emlékmű. Albert Márton műépítész tervezte, a kivitelezésben Pataki Imréé az oroszlánrész. Pataki Imre Hargita megye utolsó magyar prefektusa, a Kriterion Alapítvány ügyvezetője, aki helyi cégek segítségével, igazi közösségi összefogással érte el az emlékmű felállítását. A hideg időben több mint ezren jöttek el az avatásra, hogy meghallgassák dr. Jakubinyi György érsek beszédét, majd Kolumbán Gábor megyei tanácselnököt, dr. Csedő Csaba polgármestert és Borbély Gábor főespres jelkép-magyarázatait. Félszáz katolikus pap, Hegyi István református, Simén Domokos unitárius lelkész biztosította az ökumenikus jelleget. A keresztállítók ugyanitt tizenegy fenyőfát is elültettek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./

Ioan Vosloban Doru, Hargita megye prefektusa elbúcsúzott munkatársaitól. Voslobant Pataki Imre 1992-es lemondatása után nevezték ki a megye élére. Az új Hargita megyei prefektus nevét még nem hozták nyilvánosságra. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 18./

"Péter Ferenc a Securitate tisztje volt, közben embereket próbált menteni. Elmondta mindazt, amit tudott. Őt is beszervezték, Erdélyi Elemér tábornok előtt tette le az esküt. A lehallgató részlegnél dolgozott. Amikor Király Károlyt kezdték lehallgatni, akkor Péter Ferenc a segítségére sietett. Király Károly öccsének jelezte, hogy bátyját lehallgatják. Király Károly jóban volt Jeszenszky Ferenc főorvossal, neki adta oda az orvosi leleteit, hogy azokat továbbítsa Budapestre, hogy ott ellenőrizzék azokat. Péter Ferenc figyelmeztette Király Károlyt, hogy Jeszenszky Ferenc is a szekusok beépített embere. – 1968-ban létrehozták Csíkszeredában a Hargita napilapot, új szerkesztőséget alapítottak. A Securitate elkezdte a beszervezést, a szerkesztőség 15 tagjából hetet beszerveztek. A hetvenes évek második felében Albert Antal volt a főszerkesztő, őt is figyelték. Mellette dolgozott Kolozsi Márton, aki beszervezettként figyelte főnökét, hasonlóképpen a szerkesztőségben volt és jelentett Zöld Lajos és Hecser Zoltán. Tőzsér József is vállalta a kollaborálást. – Sütő András sikaszói házába is lehallgató-készüléket szereltek be. Buzgón jelentette Sütőről Bertalan Sándor néptanácsi titkár, aki Csíkszeredán Albert Antallal egy házban lakott, így róla is jelentett. – Voltak olyanok, akiket nem tudtak beszervezni a szekusok, hiába tettek meg mindent, így például Ferenczes Istvánt, ifj. Hegyi István tiszteletest Székelyudvarhelyről, de Katona Ádámot sem. – Antal József katolikus esperest zsarolták, így elérték a fiatal papok elhelyezését, Incze Dénes katolikus papot is zsarolták. Száva István unitárius lelkész egyben a Securitate tisztje is volt. Kiküldték Németországba, hogy figyelje a magyar emigrációt, lehet, hogy ma is aktív. – Márkos András festőművész is beszervezett volt, Németországba ment. – Nagy Benedeket is beszervezték, ő Kiss Lajos szekus alezredeshez tartozott. Nagy Benedek az RMDSZ szenátora, így rendkívül sok kárt tud okozni az RMDSZ-nek, írta Péter Ferenc. – Hajdú Gábort, a későbbi szenátort és Borbély Imrét nem tudták beszervezni. – Verestóy Attila fiatalon belekerült a Vipera nevű bandába, egyedül neki nem lett baja. Mielőtt Bukarestbe ment, őt is beszervezték. Péter Ferenc hibának tartja, hogy kezdetben az RMDSZ nem követelte meg, hogy tagjai, vezetői vallják be, az esetleges beszervezést. Így ezután a titkosszolgálat bármikor újra megzsarolhatja őket. – 1989 decemberében, amikor a tömeg behatolt Csíkszeredában a szeku épületébe, Péter Ferenc ott volt köztük, ő tudta, hol vannak a fontos dossziék, elhozta azokat. Utoljára Pataki Imrénél voltak ezek a dokumentumok, aki 1992-ig Hargita megye prefektusa volt. – Koszta Nagy István szintén besúgó volt, a nyugati magyar emigrációt figyelte, majd hazatért. Bitay Ödön feladata volt Demény Lajos történész figyelése. – Sánta Imre keramikus is besúgó volt, áttelepült Pápára. – A belügynek dolgozott Gaál András festőművész is. – Svédországba települt, onnan jelentett Szakács András és Rátóti Gyula ügyvéd. – Barabási László csíkszeredai múzeumigazgató is besúgó volt. Csíkszeredában közismert besúgó volt Jánosi Pál, szintén a múzeumnál dolgozott. Bokor Gyula székelyudvarhelyi tanárember is a belügynek dolgozott. /Péter Ferenc: A Securitate és a magyarok. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 1., folyt.: dec. 8., dec. 15./"

"A Hargita Megyei Önkormányzat alapköveit még az 1989. december 28-án megválasztott rendszerváltó közigazgatási hatósága, a Nemzeti Megmentési Frontnak megyei tanácsa illetve az ezt követő Nemzeti Egység Ideiglenes Megyei Testülete rakta le. Az önkormányzat megyei testületének fennállása és tizedik évfordulója alkalmából szervezett ünnepi ülésen az elismerés hangján emlékeztek meg az önkormányzat évtizedes eredményeiről, a megválasztott képviselők munkájáról. Az első rendszerváltó közigazgatási testületnek nem volt könnyű: megkezdeni az önálló szervezési, gazdasági, szociális és urbanisztikai módszerek alkalmazását, valamint a fejlett nyugati országok közigazgatási tapasztalatainak gyakorlati megismerése. Emlékezetes marad 1990 februárja, amikor a hideg időben a megyeháza előtt több ezren álltak sorban órákig, hogy aláírhassák a magyar nyelvű oktatás és az egyetem létrehozását igénylő országos szintű 500 ezres névjegyzéket. Az első megválasztott közigazgatási testület munkatársai, Pataki Imre, Lászlófy Pál, Csutak István, Somay Péter és mások útkeresői voltak az első demokratikus és reformálódó megyei közigazgatásnak. Pataki Imre szívügyének tekintette a szociális beruházások előkészítését és azok megvalósítási feltételeinek biztosítását. Pataki Imre például egy beruházási elemzés szünetében telefonált Bukarestből, és a megyei szakigazgatóság dolgozói hajnalra elkészítették az előre nem jelzett és soron kívül kért bizonylatokat, amelyeket Pataki elnök az érkező gyorsvonatról leszállva és átülve a bukarestire, reggel elsőként tette le a dossziét a pénzt jóváhagyók asztalára. Ekkor hangzott el az a megjegyzés, hogy a hargitaiak nem is olyan rossz emberek, ahogy a "Harkov" jelentében leírták. Kolumbán Gábor elnök idején a megyei tanács megalapozta a fejlesztő elvű önkormányzatiságot. A mai önkormányzat Zsombori Vilmos elnökletével a közigazgatási reformok felgyorsításán dogozik, az Európai Unió normáinak megfelelően. /Dr. Balázs Sándor Csíkszereda: Rendszerváltó és fejlesztő közigazgatás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 11., Postafiók rovat./"

Márc. 20-án tartotta évi közgyűlését Csíkszeredában a Volt Munkaszolgálatos Katonák Szövetsége. Buzogány Dénes elnök emlékeztetett működésük eredményére, a 309/2002-es kárpótlási törvényre. Buzogány közölte, a volt munkaszolgálatosok tiszteletére Csíkszeredában emlékmű készül, átadása májusban esedékes, őszre emlékkönyv is megjelenik. Az elkövetkező RMDSZ-előválasztásokon a szövetség jelöltje a megyei tanácsosi listára Pataki Imre jogász Csíkszeredából. /Kovács Attila: Volt munkaszolgálatos katonák közgyűlése. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 22./

Jún. 30-án felavatták a Hargita megyében elesett rendőrök tiszteletére állított emlékművet Csíkszeredában, a rendőrség megyei székháza előtt. Az ünnepségen részt vett Marian Saniuta, közigazgatási és belügyminiszter és Dumitru Sorescu országos rendőrparancsnok is. Az emlékműre hét rendőr neve került fel: Cheuchisan Liviu-Teofil, Ferencz Emeric, Caprioara Marian, Danaila Gabi, Magyari Carol, Székely Gavril-Attila és Botas Ioan, közülük négyen 1989-ben haltak meg. Az emlékmű Kató Vladimír és Albert Márton alkotása. Az ünnepségen Marian Saniuta miniszter hangsúlyozta: az emlékmű felállításával a románok és a magyarok megmutatják az egész országnak, hogy a Hargita megyei közösség számára, a törvényesség, a közrend és a közbiztonság közös érték. /(Daczó Dénes): Emlékmű a rendőröknek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 1./ A rendőrség telkén felállított emlékmű annak a csíkszeredai Kató Vladimír grafikusnak a munkája, aki a nemrégiben letartóztatott Csibi István által működtetett helyi hetilap újságírója volt. Az emlékművet eredetileg csak az 1989-es forradalom idején meglincselt egyenruhásoknak szánták a kollégák, felállításához azonban nem járult hozzá a csíkszeredai városi tanács. A rendőrség a bíróságon kereste igazát, és megnyerte az önkormányzat elleni pert. A város végül azzal a módosítással egyezett bele az emlékmű felállításába, hogy az a szolgálat közben elesett Hargita megyei rendőröknek állítson emléket. A forradalom idején megölt székelyföldi rendőrök esete még az elmúlt években is élesen megosztotta a közvéleményt. 1992 februárjában Ion Iliescu elnök valamennyi Hargita megyei rendőráldozat számára a „Forradalom mártírhőse” címet adományozta, Pataki Imre, Hargita megye akkori prefektusa azonban visszaküldte az okleveleket és az érmeket az államfőnek. A lincselésekben részt vevők ellen viszont még 1990-ben bűnvádi eljárás indult, többen közülük Magyarországon kerestek és kaptak menedéket. Az itthon maradtak közül a Legfelsőbb Bíróság a zetelaki Ilyést Istvánt 20, Boldizsár Ferencet és Karsai Lászlót 19 év börtönbüntetésre, az oroszhegyi Nagy Imrét és Vass-Kis Elődöt 18, Ambrus Pált és Nagy Istvánt 15 évre ítélte. 1994. március 24-én azonban az államfő az RMDSZ és a nemzetközi emberjogi szervezetek közbenjárására közkegyelemben részesítette őket. Nem sokkal a szabadulás után ketten is önkezükkel vetettek véget életüknek. – Nem a Hargita Megyei Rendőrkapitányság az egyedüli, amelynek udvarán az 1989-es eseményeket is felidéző emlékmű áll. A Temes megyei rendőrség bejáratánál egy helyi forradalmárszervezet azoknak állított 1990-ben emléktáblát, akiket a forradalom idején ott tartottak fogva és kínoztak meg. Az emléktáblát 1993-ban a rendőrség megpróbálta eltávolítani, de a forradalmárok tiltakozása nyomán kénytelen volt visszaállítani a helyére. /D. Balázs Ildikó, Gazda Árpád: Megbékélés? Feledékenység? = Krónika (Kolozsvár), júl. 1./ A környezetüket évtizedeken keresztül terrorizáló rendőrök emlékének „kifehérítésére” irányuló törekvések bizonyítják, hogy a bukaresti hatalom továbbra sem hajlik a ’89-es események megbékélést segítő megítélésére. Szemében továbbra is rendőráldozatokra és fékevesztett gyilkosokra oszlik a tizenöt évvel ezelőtti szereposztás. Az egyik oldalon rendőrsírok sorakoznak, post mortem kitüntetések és előléptetések, a túloldalon pedig meghurcolt, elítélt, állandó menekülésre és beteges félelemre kárhoztatott élő áldozatok. /Csinta Samu: Visszajáró lelkek. = Krónika (Kolozsvár), júl. 1./

Március 4-én tartotta éves közgyűlését Csíkszeredában a Volt Munkaszolgálatos Katonák Szövetsége. Buzogány Dénes elnök beszámolójából kiderült, 2005-ben kézzelfogható eredménynek tekinthető a Katonasors című könyv megjelentetése, amely a munkaszolgálatos katonák sorsát mutatja be. A szövetség Maradandót hagyni jelszóval elindította a Gyergyói-medence munkaszolgálatosainak emlékére felállítandó emlékmű kivitelezésének előkészítését. A vezetőtanács odaadó munkájukért elismerő oklevelet adományozott a tusnádfürdői Tánczos Frigyesnek, a kászonújfalvi Péterfi Sándornak, a székelykeresztúri Hegyi Sándornak és a csíkszeredai Lajos Antalnak. Elismerő oklevéllel és érdeméremmel jutalmazták Keller Vilmost, Pataki Imrét, Hubbes Mártont és Gábor Zakariást. /Kovács Attila: Elismerés volt munkaszolgálatosoknak. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 6./

A diktatúra idején Romániában bevett mondás volt, miszerint a magyar szép lehet, de okos nem. Vagyis lehetett aligazgató, de igazgató soha; egy klubalelnöki címet még elcsíphetett, elnökségre azonban hiába ácsingózott. Kivétel volt a még meglévő néhány magyar nyelvű intézmény, de ezek száma vészesen apadt, a magyar iskolák helyét átvették a vegyes tannyelvűek, ahol az addigi magyar igazgatóból nyomban aligazgató lett. Lassan szinte természetesnek vették: az intézmények élén román nemzetiségű vezető áll. És ki tudja, mi történt volna, ha 1989 decemberében nem jön a változás. Azonban az átörökölt reflexek mindmáig élnek a mindenkori román hatalom képviselőiben, még akkor is, ha amúgy jó szándékúak. Mindez Theodor Stolojan várható másodszori miniszterelnökké ütése jutott az újságíró eszébe, ő nyújtotta a legszemléletesebb bizonyítékát mindennek. A román hatalom akkor is – akárcsak most, tizenhét év elteltével a jobboldali vezetés – szentségtörésnek tartotta, hogy legalább a tömbmagyar vidéken, a Székelyföldön a magyar közösség soraiból nevezzen ki vezetőket a megyék élére. A magyar megyevezetésre az akkor még technokratának tartott kormányfő, Stolojan sem mert rábólintani, választások közeledvén romános huszárvágásra szánta el magát: a vonatkozó törvényeket és az alkotmányt semmibe véve, Hargita és Kovászna megye élére két-két prefektust – egy-egy románt és magyart – nevezett ki. Papíron ugyan azonos hatáskörrel, a gyakorlatban a román prefektus egy árnyalattal „egyenlőbb” volt magyar kollégájánál, így végül is mindig az ő szava volt a döntő. Most pedig a régi-új kormánykoalíció, szintúgy Stolojan karmester vezényletével, ismét kiosztaná a másodhegedűs szerepét a romániai magyarságra. /Bogdán Tibor: Magyar másodhegedűs. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./ Stolojan annak idején, miniszterelnökségének második évében arra hivatkozva, hogy a megyei kormánymegbízottakat a kormánypárt nevezi ki, márpedig az RMDSZ ellenzékben van, leváltotta Orbán Árpádot és Pataki Imrét, Kovászna, illetve Hargita megye magyar prefektusát. Sem az RMDSZ, sem a két megye magyar lakossága nem nyugodott bele a döntésbe, egymást érték a tiltakozó nyilatkozatok és tüntetések. A miniszterelnök ezért hajlandónak mutatkozott arra, hogy két tárgyaljon az RMDSZ- szel. A Domokos Géza vezette magyar küldöttség már két órája tárgyalt, amikor Magyari Lajos újságíró /későbbi szenátor/, javasolta, próbáljanak kompromisszumot keresni, egyezzenek ki olyan magyar és román prefektusokban, akik csak közösen hozhatnak döntéseket. Stolojan végül elfogadta a kompromisszumot. A korabeli, etnikai feszültségekkel teli életben ez a kompromisszum magyar szempontból győzelemnek, román szempontból vereségnek tűnt. A választások után, 1993 áprilisában megszüntették az iker-prefektusi állásokat, és minden tüntetés, tiltakozás ellenére csak a román prefektusokat hagyták meg tisztségükben. /Székedi Ferenc: Emlék, Stolóval. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./

Újraválasztották Borbolyt a születésnapi küldöttgyűlésen
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Csíki Területi Szervezete 25. éves születésnapi ünnepséget tartott pénteken Csíkszeredában. Nem hiányzott a volt és jelenlegi szövetségi elnök sem, az alkalomból tartott küldöttgyűlésen pedig ismét Borboly Csabát választották a területi szervezet élére.
Több olyan díszvendége is volt az ünnepségnek, akik huszonöt évvel ezelőtt ott voltak az érdekvédelmi szervezet megalakításánál Csíkszeredában, és utána is kivették részüket a munkából. Ők oklevelet és emlékplakettet vehettek át Borboly Csaba területi és Kelemen Hunor szövetségi elnöktől. A díjazottak: Balázs Lajos, Beder Tibor, Benkő Sándor, Bíró Albin, Bíró József, Csiha Csaba, Csutak István, Eigel Ernő, Ferenczes István, Györgypál János, id. Hajdu Gábor, Horváth István, Kálmán Dénes, Labancz István, Lányi Szabolcs, Léstyán Dénes, Májai László, Nagy Benedek, Pálffy Árpád, Pethő Ilona, Sántha Pál Vilmos, Szakács Levente, Székedi Ferenc, Vargha István, Veress Dávid, Vígh Ádám, Vorzsák János, Zólya László, Zsombori Vilmos. Tevékenységüket, közéleti szerepvállalásukat felidéző összeállítással, és egyperces néma csenddel emlékeztek Búzás Lászlóra, Borbély Ernőre, Papp Kincses Emesére, László Pálra, László Imrére, Pataki Imrére és Vorzsák Istvánra, akik már nincsenek köztünk.
Beszédében Borboly Csaba területi elnök, utalva az elmúlt hetek történéseire, azt mondta, hogy a romániai közélet elemeiben recseg-ropog, és olyan változások jönnek, amelyek meghatározhatják azt a pályát, amelyen az érdekvédelmi szervezetnek mozognia kell. Úgy vélte, erős bástyája a területi szervezet az RMDSZ-nek, és a történelmi magyar egyházak a legfontosabb szövetségesek. Hozzátette, az emberek bizalmát kell visszanyerni. „Én nem látok más utat, csak azt, hogy még több alázattal, még több nyitottsággal és még nagyobb elszánással végezzük a munkánkat” – jelentette ki.
Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke szerint lehet emlegetni az elmúlt 25 év eredményeit és eredménytelenségeit, de nem ezt, hanem egy régi eszme tartósságát ünneplik, amit 25 évvel a legfontosabbnak gondoltak, hogy a magyarságnak egy szövetségben kell együttműködnie, egységesen kell fellépnie. Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint ezelőtt 25 évvel a halálra ítélt erdélyi magyarság újjászületett, de a teljes körű anyanyelvhasználatért, az állami magyar egyetemért, és az autonómiaformákért tovább kell dolgozni. „Nem lehet azt mondani, hogy a kivívott jogok nem nem visszavonhatók, mert ebben az országban bármi visszafordítható” – figyelmeztetett. Az ünnepség után az RMDSZ Csíki Területi Szervezetének küldöttgyűlése egyedüli jelöltként ismét Borboly Csabát választotta a szervezet élére, és arról is döntött, hogy Kelemen Hunort támogatja, aki újabb szövetségi elnöki mandátumért indul az áprilisi kongresszuson.
Kovács Attila |
Székelyhon.ro

Bukaresti küldetés ’89 decemberében
Feladat volt, amit nem utasíthattunk vissza, Bukarestbe kellett mennünk ’89. december 24-én. Kevesen tudnak erről a háttérmisszióról, pedig egy elég érdekes adalék az akkori történésekhez – idézi fel emlékeit Péter László 26 év teltén, amikor a Román Televízió székhelyére kellett juttatniuk az új idők szellemében megjelent újságokat, felvételeket.
„December 23-án üzent értem Pataki úr (Pataki Imre jogász, a megye ideiglenes vezetőségének tagja, később elnöke), hogy menjek be a megyeházára, beszéljek a fiatalsághoz, mert szerettek engem, nem voltam kompromittálva. Újságíróként akkor a Hargitánál dolgoztam. Visszaüzentem, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek, addig sem léptem be a pártba, és maradok újságírónak. 24-én délelőtt újra üzent értem, hogy menjek be, mert valami nagyon fontosat akar. Azt mondta, János Pali bácsival, a megyei múzeum nyugdíjba vonult igazgatójával beküldenek Bukarestbe, be kell vinnünk az újonnan megjelent lapokat, és az itt történtek felvételeit, hogy a tévébe mutassák be, és ez már nem kérés, hanem feladat. Megjegyzem, én dolgoztam a tévénél már azelőtt is több alkalommal” – kezd bele a történtek elmesélésébe Péter László.
Feladat, így menni kell
13 órakor indulniuk kellett, ez épp december 24-én történt, karácsonykor. Amint jött ki Pataki irodájából, találkozott Antal Előddel, volt osztálytársával, aki jelezte, tudja, hová készülnek, és Láday Karcsival együtt velük tartanak testőrként. Utóbbinak volt egy 1300-as Daciája, kiderült, azzal be is tudnak menni. „Mindenki hazament azzal, hogy 1 órakor találkozunk a megyeházán, és indulunk. Elmondtam otthon, hogy mi a helyzet, kezdődött a sírás-rívás, mert Bukarestben akkor lőttek, ezt később meg is tapasztaltuk. Mondtam, hogy ez feladat, el kell menni” – idézi fel.
Szembesülés a valósággal
„Senki nem járt az utakon, ahogy haladtunk Bukarest felé, akkor zajlottak ott a legnagyobb harcok. Brassóban a bemenetkor belekerültünk egy lövöldözésbe, megálltunk. Később kiderült, hogy két hölgy lövöldözött az ablakból, akiknek a férjük szekus, rendőr volt. Három napja ott hagyták őket töltött fegyverekkel, kiborultak, lövöldözni kezdtek, aztán összeszedték őket, így mentünk tovább. Predeal körül szembejött velünk egy harckocsi. Addig még viccelődtünk, hisz mind ismertük egymást, de erre nagy csend lett. Elcsörömpölt mellettünk, nem foglalkozott velünk, viszont szembesített azzal, hogy mi is történik körülöttünk. Este 9 körül érkeztünk Bukarestbe, addig harminchárom ellenőrző ponton haladtunk át. Volt, hogy lefektettek, más helyen csak a kezünket kellett feltartsuk, megmotoztak, de mindenhol továbbengedtek. Adtak nekünk egy-egy hosszú ficujkát – sokáig megvolt otthon –, három sor volt rágépelve, hogy mi a Nemzeti Megmentési Front küldöttei vagyunk, se fénykép, se semmi más nem került rá. Megmutatni sem mertük sok helyen, mert nem tudtuk, kik azok, akik állítanak géppisztollyal, botokkal felszerelkezve” – emlékezik.
Veszélyes út a tévéig
Útközben felvettek valakit, akinek a barátját azelőtt nem sokkal lőtték le mellette, és a zokogástól alig tudta elmesélni, mi történt. Ki kellett kerülniük Otopeni-t, mivel ott is éppen lövöldözés volt, Buftea felől jutottak be Bukarestbe. „Megérkeztünk a Scânteia ház környékére. A katonaság megállított, hogy onnan nem lehet továbbmenni, erre mi mutattuk a papírokat, hogy nekünk a tévéhez el kell jutnunk. A tiszt mondta, hogy kapcsoljuk le a lámpákat, és teljes sebességgel menjünk előre a saját felelősségünkre. Teljes sötétségben végigrobogtunk egy fás rész mellett, már amennyire lehetett a Daciával, végig lőttek ránk, szerencsére nem találtak el. Elértünk az Aviatorilor környékére. Ott viszont két tank állta el az utat, és azt mondta a tiszt, innen már csak gyalog lehet továbbmenni, a kocsit beparkoltatta egy busz mellé, hogy onnan majd visszafelé elvehetjük. Kérdeztük, hogy lehet eljutni a tévéhez, erre adott mellénk egy 12-13 éves körüli gyereket, aki ismerte az utat. El is indultunk. Egy háznál azt mondta a fiú, ebből lőnek, itt feküdjünk hasra, és kússzunk át előtte. Mi abból a lendületből így is tettünk, túl felálltunk. Pali bácsi háborgott, hogy őt még soha senki le nem fektette, és ez a suhanc hülyéskedik velünk, amikor ezt kimondta, hatalmas lövöldözés hallatszott, beszaladtunk a metrólejárathoz. Mikor elcsitult, kióvatoskodtunk, mellettünk 2-3 méterre egy fiatalember is. Egyszerre egy éles hang hallatszott, és a fiatalembert homlokon találta egy golyó, holtan esett össze. Abból a házból lőttek, amit mondott a gyerek. Aztán eljutottunk valahogy a tévéhez metróval, gyalog. Ott az egyik kapunál átvették tőlünk az anyagokat, amiket vittünk, amelyek már az új idők szellemében készültek. Minket nem engedtek be, ott végeztünk is” – vázolja a történteket.
Meg nem ismétlődő hangulat
Elhatározták, hogy már nem indulnak éjjel haza, elmennek az akkori Augusztus 23 sportkomplexumba, ott kérnek szállást, mivel voltak ott ismerőseik, lévén, hogy korábban jégkorongoztak. „Elmentünk metróval a Muncii megállóig. A metró is tele volt fiatalokkal, 12 évestől húszévesig, állítom, ők csinálták az egész forradalmat, napokig nem aludva. Udvariasan, de felfegyverezve mindenkit megnéztek, többszörös ellenőrző pontokon kellett átmenni. Vendéglőkből hoztak szendvicseket, az az utcagyerek, aki azelőtt a zsebedből a zsebkendőt kilopta, elvett egy szendvicset, és azt mondta, köszönöm, maradjon másnak is. Egy ilyen hangulat volt, ami soha meg nem ismétlődik, legalábbis itt a környéken” – legyint lemondóan Péter, majd folytatja a történtek elmesélését. „A megállótól gyalog indultunk a sportkomplexum felé. Azon a környéken nem lövöldöztek, a központban viszont igen. Húsz-harminc métert tehettünk meg, amikor megállt mellettünk egy szemeteskocsi, kiugrott belőle három magas cigány férfi, kérdezve, hová megyünk. Elmondtuk, honnan jövünk, mit csináltunk, erre megöleltek, csókolgattak, hogy magyar testvérek, ti csináltátok a forradalmat, hova mentek, elviszünk. Mondtuk, hogy a közelbe megyünk, de szinte erőszakkal beültettek a szemeteskocsiba, elvittek a sportkomplexumba, ahol még ragadtak ott sportolók, mert mindig edzőtáborok zajlottak. Ismertük az ott dolgozókat, ennünk adtak, és ott aludhattunk.”
Domokos Gézánál jártak
Másnap reggel metróval tértek vissza az autóhoz. „Gyönyörű idő volt, csak épp egy kis hó. Ahogy értünk a kocsihoz, láttuk, hogy a busz, amelyik mellé beparkoltunk, szét van lőve teljesen. Karcsi megjegyezte – sokszor eszünkbe jut –, a feleségem engem otthon megöl, megmondta, hogy ne jöjjek el autóval. Mikor odaértünk, kiderült, hogy az autó teljesen ép, csak az oldalán, ahol van egy szegély, megkarcolta egy golyó. Beültünk a kocsiba, és a Scânteia háznál Pali bácsi jött az ötlettel, hogy menjünk fel Domokos Géza irodájába. (Domokos Géza meg is említi az egyik könyvében futólagosan Pali bácsit.) Még nem volt beérve az irodájába, de mondták, hogy várják, az egyik irodában többen össze voltak gyűlve. Mikor megérkezett, beinvitáltak minket is, és gyakorlatilag mi négyen részt vettünk, teljesen véletlenül, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség, tehát az RMDSZ első ülésén. Tudtommal azóta sem lett egyikünk sem az RMDSZ tagja, de jelen voltunk a megalakuló ülésén. Ott fogalmazódott meg a kiáltvány, el is hoztuk egy példányát.”
Megköszönték, hogy elmehettek
Hazafelé a megyehatárig szintén sok ellenőrző ponton kellett áthaladniuk, de annyira már nem állították, mint menet, viszont ami feltűnt nekik, Tusnádtól látszólag senki nem ellenőrizte az utakat „Amikor hazaértünk, mondtuk is ezt Pataki úrnak, aki azt válaszolta, mi ezzel ne törődjünk, ők tudják, mi a helyzet. A történet csattanója, hogy megköszönte úgy-ahogy, amiért elmentünk, de ezt olyan természetesnek vette. Mikor jöttünk volna ki az ajtón, Láday megszólította: Pataki úr, ne haragudjon, mi az én kocsimmal mentünk, legyen szíves, adjon egy húszas benzinbont, mert ugye, akkoriban csak azzal lehetett tankolni, meg volt szabva, havonta mennyit tankolhatsz a saját pénzedre. Erre Pataki leordibálta, amiért ilyen forradalmi időben benzinjegyeket kér. Akkor mi szépen megköszöntük, hogy elmehettünk” – zárja a háttérmissziós visszaemlékezését Péter László.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Rendhagyó születésnapi beszélgetés János Pál múzeumigazgatóval
A vár megszerzésétől a kapukulcs átadásáig
Kilencvenöt évet töltött június 4-én János Pál tanár, muzeológus, néprajzkutató és csíkszeredai múzeumigazgató. Rendhagyó módon a most közölt beszélgetés korábban készült – az egyébként idős kora ellenére is igen jó memóriával rendelkező – Pali bácsival, töredéke egy hosszú beszélgetésfolyamnak. Ez az oka annak, hogy az eseménydús életútból és gazdag életműből most, a születésnap környékén csak az egyik, de talán legfontosabb momentumot ragadjuk ki, abban bízva, hogy egyszer majd a teljes beszélgetés – ami tulajdonképpen János Pálnak egyféle tollba mondott önéletrajza is egyben – az olvasók elé kerülhet. A szerkesztés során ezért többnyire a kérdéseket sem őriztem meg. Úgy, hogy ezúttal is, a Pali bácsié a szó.
Kilencvenöt éves János Pál
János Pál 1921. június 4-én született Csíkdánfalván. Az elemi iskolát szülőfalujában, majd Málnáson, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában, a tanítóképzőt Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet. 1959-től a csíkszeredai Múzeum munkatársa, 1964-től igazgatója 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejtett ki.
– Amikor múzeumigazgatóvá kineveztek, a Zakariás-házban, a későbbi Pionírházban működött a múzeum, de úgy gyűltek a tárgyak, hogy adott pillanatban már nem fértünk a régi helyen, és raktározásra nem volt lehetőség. Írtam egy akkor vakmerőnek számító cikket, hogy jobb sorsot érdemelne a Mikó-vár. Addig sok minden volt a várban, cukorraktár, traktoriskola, cipőgyárat is akartak létesíteni, így nem nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet, főleg azok, akik akkor ott dolgoztak, az oktatómesterek, a tanárok, a traktoriskola igazgatója…. Aztán ráharaptak a gondolatra mások is, maga Fazakas János is, aki akkor a minisztertanács alelnöke volt, majd támogatója lett ennek az ügynek Fazakas Lajos, a megyei tanács elnöke, a Pártbizottság első titkára és sokan mások. Így sikerült elérni, hogy megkapjuk a várat olyan állapotban, amilyenben volt... siralmas állapotban. Azzal kezdtük, hogy elkészíttettünk egy négy és fél milliós restaurálási tervet. Hát az 1969-ben akkora összeg volt, hogy ép ésszel talán fel sem tudtuk mérni, s aztán pénz csak nem jött, se a minisztérium nem tudott adni, se a megye. (…)
A Nagy Imre-hagyaték
Amiután megszereztük a várat, megszerveztem a tisztelgő csoportot, amelyik Fazakas Lajosnak és a társainak köszönetet tolmácsolt azért, hogy a vár átkerült a múzeumhoz. Ennek a bizottságnak a tagja volt Nagy Imre, Koszti Pista alelnök, Hajdú Ingeborg rajoni alelnök, Pataki Imre, a gazdasági hivatal főnöke, valamint én magam, János Pál, a múzeum igazgatója.
Fazakas elnök 11 órára rendelt, hogy akkor fogad. Közben a guvernamentális telefonon a nagyfőnök jelentkezett és egy óra lett, de mi még mindig az előszobában mértük a lépéssel a szoba hosszát és keresztjét, Fazakast pedig a nagyfőnök faggatta vagy oktatta, nem tudom. Aztán egyszer jött a titkára Fazakasnak, mondja, hogy befejeződött a telefonbeszélgetés, nyílt is az ajtó, Fazakas megjelent, és olyan enyhe bocsánatkéréssel azt mondta, hogy saját hibáján kívül csúszott el az idő, de most kerüljünk bennebb. Bevonultunk az elnöki nagy irodába, s leültettek. Az első kérdése Imre bácsihoz szólt. Azt kérdezte: Imre bácsi, hogy tetszik az irodám? Imre bácsi zabos volt, kékült, zöldült, pirosult, ott akart hagyni minket, nem volt hozzászokva az ilyen kényszervárakozáshoz, eléggé összevont szemöldökkel és szúrós tekintettel azt mondja Fazakasnak: „Úgy lenyomtak ide, azt sem tudom, hogy hol vagyok! Körül se nézhettem!” Erre Fazakas biztatja, hogy nézzen körül. Feláll Imre bácsi, körülhordja a tekintetét, s azt mondja: „Tudja mit? Nem vagyok elbűvölve! A busmanoknak is elmenne ez az iroda. Itt semmi sem mutatja, hogy Hargita megye népének az elnöke itt székel. Hol van egy csíki festékes szőnyeg? Keletről hoztuk magunkkal, drága kincs, fél Európa ráhangolódott, szállítják innen, s Hargita megye elnökének egy rongy sincs belőle!” Erre Fazakas magyarázta, hogy faltól falig nagy szőnyeg van, de Imre bácsit nem érdekelte. „Hol van egy korondi cserép, amilyen az amerikai világkiállításon az amerikaiak szeme is felakadt, hogy lábbal hajtott korongon ekkora fazekat készítenek?” Fazakas rámutatott egy kisebb hamutartóra. Imre bácsi nem volt megszédítve. „Uram, köpőcsészének is kicsike!” „Még van-e valami?”– kérdi Fazekas. „Van! Megjelentettek egy turisztikai kézikönyvet, zsebkönyvet, abban azt merik írni, hogy hegyi patakjaink pisztrángban gazdagok. Én hivatásos halász vagyok. Törvényes módon tisztelem a rendet, a szabályokat. Nem mutatnák meg nekem is, hogy hol vannak ezek a pisztrángos patakok, mert én eleget járom a hegyi patakokat, de pisztrángot nagyon ritkán fogok. Az orvhalászok helyettem elvégzik ezt!” – „Van-e még valami, uram?” – „Van – mondja Nagy Imre. – Nincs a vadaknak, azoknak a híres vadaknak, amelyeket Európa-szerte irigyelnek tőlünk, a 23-24 ágú agancsos szarvasbikáknak, a kárpárti medvéknek, nincs egy védett hely, ahol csak ők lehetnének és biztosított életkörülmények között élnének. Az Udvarhely felé átvezető út a nagyerdőn vitt keresztül. Nagyerdő? Maholnap fenyő sincs! Úgy kezdett kinézni, mint a Szahara. Mert önök megtanultak erdőt irtani, de még nem tanultak meg erdőt ültetni! Ezt is meg kell tanulni!” Azt mondja erre Fazakas: „Imre bácsi, engedje meg, nekem is van egy kérdésem: mi lesz a Nagy Imre-i hagyatékkal?” Mintha robbanni készült volna Imre bácsi, a fejét elöntötte a tűz. Az ujját felemeli, és ilyenformán, hangsúlyosan ütemez: „Idefigyeljen, uram! Építsenek egy olyan képtárat, ahol én azokat a műveket kiállíthatom, amiket erről a vidékről s ennek a vidéknek az embereiről festettem, alkottam, és én a teljes megmaradt készletemet, vázlatokkal együtt szülővárosomra hagyom. Ez a beszéd, uram! – az orra előtt egy centivel elütött az ujjával. – Nem az, amit ön mond!” Azt mondja erre Fazakas: – „Kezet rá, Imre bácsi! Én vállalom, hogy ebben az évben a képtár felépül az Imre bácsi hozzájárulásával és utasítása szerint.” Kezet fogtak, s Fazakas mondta csendben: „Igyekszem megtartani a szavamat!” Az a nagy harc, ami a Nagy Imre-hagyatékért folyt Budapest, Kolozsvár és Marosvásárhely között, s amiben mi meg sem vakkanhattunk eddig, ezzel eldőlt. Ezzel a tisztelgő látogatással olyan alkalom született, ahol két igen fontos személyiség összemérte az erejét, és egyik sem veszített. De nyert Csíkszereda! Mintegy hatezer vagy annál is több alkotás került a város kezére. A Nagy Imre 75 éves születésnapjára a galéria elkészült, s a galériát berendeztük, képekkel, olyan kiállítással, amilyen addig csak Szeredában nyílt meg. A megnyitó előtti este öcsémmel a grafikai anyagot rámáztuk. Imre bácsi megjelent, és azt mondja: „Na, uraim, ebből holnap nehezen lesz megnyitó! Mindjárt leszentül a nap, s még a grafikák sehol!” Mondtam neki: „Imre bácsi, mielőtt az új nap felkel, minden rendben lesz!” Rendben is lett.
A múzeum támogatói és a neszkávésdobozok
Én azt tudom, hogy mikor eljöttem a múzeumtól, vagy 84 neszkávésdobozt hoztam el, vöröset. A múzeum költségvetéséből sose vettünk kávét, mert arra nem adtak pénzt soha, de én ma is vallom, hogy egy feketekávéval kétszer annyit el lehet intézni, mint egy hivatalos megrendelőlappal, mert a megrendelőlapra ráírták: „nincsenek feltételek”, vagy „zsúfoltak vagyunk”, vagy „nincs szakemberünk”, vagy anyagi dolgok miatt visszautasították, de amikor a feketekávét megitta egy direktor velem együtt a múzeumban, s két szót szólhattam, mindig megértettük egymást. A múzeum akkor is székely múzeum volt (csak a neve nem lehetett az), mindannyiunk közös ügye, azt akartuk életben tartani, gyámolítani, szeretgetni.
Általában újévre szép köszöntőt nyomtattunk és abból vagy kétszáz darabot elküldtem a segítőtársaknak, a múzeumbarátoknak. Két-három napig hordták a munkatársak, én magam is, s egyszer rájöttem arra, hogy akik a legtöbbet segítenek, azoknak többet kellene adni, ezért elmegyek személyesen is újévet köszönteni, így kerültem el többek között az IPICCF-hez, Rákosi Zoltánhoz. Meglepődött, de főzetett egy kávét, s rámkérdezett, hogy tulajdonképpen miért mentem? Erre elmondtam: „Azért jöttem, hogy neked és a családodnak, a munkaközösség minden egyes tagjának szívből kívánjak boldog új esztendőt, erőt, egészséget, jó munkát és sok sikert az új évben!” S akkor kérdezi, hogy „na, de tulajdonképpen miért jöttél?” Mondtam, hogy „a gyengébbek kedvéért elismétlem”. Felálltam, s ugyanazt elmondtam szóról szóra. Hát nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakkal mondta: „Menj a ’kutyagumiba’, te ezért nem jössz ide…!” Mondom, „Zoli, most következik a történelmi lecke. Tudod, én egy intézmény igazgatója vagyok, aminek nagy feladatai vannak, de jóformán semmi pénze. Nekem az a feladatom, hogy egy 365 napos normális esztendőből 364 nap hajlongjak, hol itt kérjek, hol ott köszönjek valamit. Rájöttem arra, hogy egyszer én is jöhetek úgy, hogy nem kérek, hanem egyszerűen megjelenek, személyes tiszteletből boldog új évet kívánni. Ha Te lennél a múzeumigazgató, aki hajlongasz, bizonyára megértenéd!” Erre azt mondja: „Én most is megértettem! Többet itt az ajtót úgy ki nem nyitod, hogy én ne segítsek!” Én nem is nyitottam ki úgy soha. Akármire szükség volt, segítettek, nem egyszer, sokszor. Hát ilyen segítő sok volt a legelősöktől, a vízügyesektől, az erdőgépesítési vállalattól, a házgyártól, a bányavállalattól, a geológusoktól, kutatóktól, a kereskedelmi igazgatóságtól, mindenütt találtak egy módot, egy lehetőséget, az egyik nyomdaköltséget fizetett, a másik papírt adott, a harmadik szállítóeszközt, a negyedik kaput állított föl. Úgy költöztünk fel 50-70 ezer tárggyal a Zakariás-házból a múzeumba, hogy sehol egy lej szállítási költséget, munkadíjat senkinek ki nem kellett fizetnünk. Horváth Csaba, Nagy Benci egy-egy láda könyvvel vonultak, nem volt könnyű egy ilyen, mert az 50 kilós ládát lexikonokkal megtömtük, ott 2 ember markolhatta, amíg a körme leszakadt, hogy vigye fel az emeletre. Lehet, hogy a ruha leszakadt, vagy a köpeny, de a becsületbe hiba nem esett! Az altisztek is csinálták, nem kellett parancsolni senkinek, ott mindenki melléállt. Hatalmas munka volt! Régi faházakat állíttattunk úgy fel a múzeumkertben, hogy éhbérnek is kevés, amit ki tudtunk fizetni. Volt olyan nagy természetrajzi kiállítás, hogy Gál András, Márton Árpád festette a diórámákhoz a hátteret. Porfestéket vettünk, mert abból kellett, 17 lejbe került az egész nagyterem kiállításainak a berendezése. A semmiből kellett építkezni, a hőskorszaknak ez volt a hősiessége. Leküzdeni a nyomorúságot, a tehetetlenséget, a nincstelenséget.
Én tiszteltem, becsültem mindazokat, akik egy ujjal is támogattak. Például nagyon jóleső volt számomra, hogy Bálint Lajos, a későbbi érsek külön levélben köszönte meg, hogy támogattuk az egyházi műemlékek javítását, karbantartását, megóvását. Ha mást nem tudtunk csinálni, akkor Bukarestben közbenjártam és is, hogy engedélyezzenek egy kapitális javítást, amire az egyháznak sok pénze nem volt, s nekünk sem lett volna, hiszen emlékszem, hogy egész esztendőre költségvetési tételként 8000 lej szerepelt, s ebből vagy 150 műemlék épületet kellett volna rendben tartani... Legfeljebb örvendtünk, ha valaki valamit mozdítani tudott, mert akkor még a külföldi források nem működtek. A minisztérium jóindulatának megszerzése is gondot jelentett. Tamara Dobrin volt az alelnök az állami művelődési tanácsnál, gyimesi születésű, a somlyói barátok rendkívül úri módon fogadták, meg is hívták családjával, férjével, gyermekeivel egy fényes ebédre Somlyóra. Akkor megnyílt egy kapu a központi országos alapból, tudtak csúsztatni a somlyói kisbazilikának, a templomnak. De már például a Szent Antal-kápolna teljes javítási munkálatát a ferences János atya vállalta és az ő diplomáciai felkészültsége olyan magas volt, a városi tanáccsal is olyan kapcsolatot tudott tartani, a megyei főnökkel is, amilyen kapcsolatot mások nemigen tudtak biztosítani maguknak. A piactéren felszedtek valami kőlapokat, vagy inkább termésköveket, és azt ingyen és bérmentve a Szent Antal-kápolnához adták, és ki is szállították. A zsögödi Nagy Imre-lakásba ugyancsak a néptanács segítségével, személyesen Bokor Mózes alelnöki beosztásban, saját szolgálati kocsijával hordta le a kockaköveket. Hogy miért? Mert Imre bácsinak az volt az utolsó kívánsága, hogy egy ún. domokosi márványt, mészkövet hozzanak be, ne faragjanak semmit rajta, tegyenek egy kicsi táblát rá, vagy véssék rá a két évszámot, a születést és az elhalálozást, és a kettő között húzzanak egy vízszintes vonalat, ami azt jelenti, hogy végigdolgozta attól az időtől, ahogy megszületett a haláláig az életét. És hogy ezt meg tudjuk valósítani, Mózsi maga rakta fel a kockaköveket, amit kicseréltek, s azok felhasználásával aztán bent a kapubejárattól a ház elejéig kiköveztük a járdát, s a nagy követ is a ház tetején keresztül kellett a ház mellé lehelyezni, mert a gép nem tudott bemenni. Kívülről, a kocsiról a házon keresztül emelték át a követ és tették le oda, ahol ma is van. A sírkamrát, amibe bekerült az ezüst urna, amelyben voltak a hamvai, a tárolót kockakőből raktuk meg, ma is úgy van. A temetést, vagyis az urna elhelyezését én végeztem. Sokan megjelentek. Kénytelenek voltunk eltemetni, mert kezdték lopni az urna tartalmát. Jöttek az emberek, kérték, hogy mutassák meg az urnát, Veronka néni semmit sem sejtve, odaadta az urnát, fogták a csontok színesre égett darabkáit, s került olyan személy is, hogy emlékbe vitt magának. Ezt meg kellett szüntetni, s mielőtt az urna kiürült volna, így lezártuk, s egy előre meghatározott időpontban el is helyeztük a kőkamrába. Ma is ott van.
Amikor a múzeumot átadtam
a kulcsokat letettem, azt mondtam, hogy cimborák – én mindenkivel jól voltam, vagy majdnem mindenkivel, ez az igazsághoz tartozik –, azt mondtam, nézzétek, én az ablakokat betettem, az ajtókat is bezártam, hogy a huzat semmit ki ne vigyen! Jól nézzetek körül, most itt vagyok, bármilyen kérdésre válaszolok, de amikor átadtam mindent s elmentem, többet nálam nincs mit keressetek! Én magammal nem viszek semmit! Elhoztam a 84 üres neszkávésdobozt, amit én vásároltam, és ma is tudom, hogy az, hogy a múzeumnak annyi barátja volt, és annyi vállalat segített rajtunk, és mindenki igyekezett valahol beírni a nevét a becsületkönyvbe, annak is köszönhető, ahogy fogadtuk őket. Persze a nesszkávé csak ürügy volt arra, hogy melléje ülve sok jó ember szót értsen a közös cél érdekében. (…) Ha elölről kezdhetném? Akkor sem csinálnám másként. Úgy érzem, az én egész tevékenységem végeredményben szolgálat volt, igaz fogamzású, nagyon tisztességes szolgálat. Hány tanítványom volt? Nem tudom, de azt tudom, hogy sokan visszaemlékeznek olyan dolgokra, amiket nálam már a feledékenység mohája belepett. Már sok minden kikopott az agyamból, én magamat sem tudom meggyőzni, hogy miként kellene még a hátralévő nehéz perceket átélni és átértékelni. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy újrakezdeném-e? Újra. Újrakezdeném, változatlanul.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Hetvenöt évesen sem tudja abbahagyni a csíkrákosi néptáncoktató
Az utóbbi ötven év csíki néptáncéletének egyik meghatározó alakja, a csíkrákosi Fodor Csaba táncmester nemzedékeknek tanított néptáncot, volt tanítványai között már nagyszülők is vannak. Hivatásos és diák néptáncegyüttesek alapításában vállalt szerepet, és kivette részét irányításukból is. Azt vallja, a hangulat hozza ki az emberből a táncot, amellyel ő egy életre elkötelezte magát.
A csíkrákosi családban nyolcan voltak testvérek, édesapjának a gazdálkodás mellett a festegetésre is maradt ideje. Fodor Csaba már gyermekkorában szoros kapcsolatba került a néptánccal. „Minden vasárnap délután a rezesbanda kiült a kultúrház elé, muzsikáltak, mi, gyermekek lestük, hallgattuk őket, délután tánc volt a kultúrházban, oda is mindig belógtunk. Már az iskolában is tanítottak táncot a tanító nénik egyszerűbb módon, a középiskolában pedig folytattam. Idős Kosz Szilveszter – aki hazajött a Maros táncegyüttestől –, 1957-ben kezdett Csíkszeredában dolgozni, a középiskolában összeállított egy ügyes csapatot, abban én már akkor diákként táncoltam” – emlékezett a kezdetekre.
Hivatása lett a tánc
Később Brassóban tanult tovább, majd sorkatonai szolgálat következett, de ahogy hazakerült, folytatta a néptáncot.
„Kosz Szilveszter nyakon fogott, és azt mondta, Csaba, gyere táncolni. Akkor a városnak volt egy reprezentatív együttese, amelyet a régi kultúrház és az Olt Kisipari Szövetkezet közösen tartott fenn, s abban táncoltam én egészen 1970-ig, amíg megalakult a Hargita együttes. Gál Árpád volt az igazgató, Toró Emil volt a vezetője az együttesnek. Az elején szakszervezeti vonalon profi együttes alakult, zenészek és táncosok – ez arra volt hivatott, hogy a vidéki tánccsoportokat is kísérje. Aztán a reprezentatív csíkszeredai együttesnek a profi kerettel együtt kiszállásokat, turnékat szerveztek. A táncegyüttest a kultúrház együtteséből verbuválták, felvételizni kellett. A próbák miatt egy héten egy nap kivettek a termelésből, aztán az egy napból két nap lett. Voltak, akik sorozatgyártásban dolgoztak, és a fizetésükön nagyon érződött, ha egy héten két napig nem dolgoztak. De azért nagyjából ment így 1970-től 90-ig megszakítás nélkül” – elevenítette fel.
Több csoportot oktatott
Az idős táncmester szerint a régi Hargita együttes általában telt ház előtt lépett fel. Hivatalosan a műsor 50 százalékát román népzene és néptánc kellett kitöltse, a másik fele lehetett a nemzetiségi műsor. „Ezt falun nem lehetett betartani. Amikor megnézték az illetékesek, az 50-50 százalék megvolt, aztán utána már nem. De ezzel nem volt probléma, mert a román táncokat is megtapsolták. Felcsíki, sóvidéki, marosszéki, felső Maros-menti, küküllőmenti táncokat adtunk elő, a románok közül avasi, láposi, mezőségi járta.
Menet közben alakult a repertoár, sárpatakit is jártunk, a lányoknak volt külön lányos, menyecskés tánc.
Több külföldi turnén voltunk, Magyarországra sokáig nem lehetett menni, de 1973-ban Görögországba, aztán Olaszországba, majd 77-ben Magyarországra is eljutottunk. Törökországban kétszer is voltunk, a Szovjetunióban is felléptünk, majd 1990-ben megint Magyarországon”. Fodor Csaba ezzel párhuzamosan oktatni is kezdett, 1972-ben diákegyüttest indított a faipari középiskolában, amellyel később rendszeresen felléptek, majd hétvégéken turnéztak.
„Ennek én voltam a vezetője, de a szervezéstől a bemondásig és a tánctanításig mindent egyedül csináltam – néha a tanárok segítettek. Vittem a plakátokat, tíz kilométereket gyalogoltam, hogy kihelyezzem” – mesélte. Több versenyen nyert az általa irányított diákegyüttes, és amellett néhány vállalatnál, így az akkori UMTCF-nél, az Olt kisipari szövetkezetnél vagy a zsögödi bútorgyárnál is tánccsoportokat tanított, akárcsak szülőfalujában, Rákoson.
Táncmester, bemondó
Közben a Hargita együttesnél is változások történtek, 1987-ben Toró Emil Ausztriába távozott, így utána egy ideig ő vezette az együttest. Aztán 1990-ben megalakult a mostani Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. „Részt vettem az alapításában, Gergely Andrással együtt. Bementünk Bukarestbe, Horváth Andor volt az államtitkár, és engedélyezték a hivatásos együttes létrehozását. Itthon Pataki Imre volt a Nemzeti Megmentési Front elnöke, ő is azt mondta, megvan az engedély, és 40 személyes kerettel megalakult a profi néptáncegyüttes táncosokkal, zenészekkel, igazgatóval, kisegítő személyzettel. Az induláskor jórészt az én faipari iskolás tanítványaim jöttek oda, és a régi Hargita együttesnél is többségben az én táncosaim szerepeltek” – elevenítette fel. Szalay Zoltán volt a hivatásos együttes első igazgatója, Fodor Csaba táncmesterként dolgozott, és hosszú ideig a műsorbemondó feladatát is ellátta. Nem ment egyszerűen a változás, nézeteltérések voltak szakmai körökben is a néptáncot illetően. „A régi Hargita együttes stílusa nem feküdt az új, táncházas stílusú táncoktatóknak, és hevesebb vitáink is voltak emiatt. Az is elhangzott, hogy a régi együttesből senkit nem akarnak látni – ilyen volt a közhangulat. Aztán enyhültek a nézőpontok. A színpadi stílusról folyt a vita, volt az úgynevezett Mojszejev-féle szinkrontánc, ahol mindent egyformán táncolnak, a táncházi felfogás szerint pedig szabadon kell táncolni. Aztán rájöttek, hogy a színpadnak mások a törvényei, azt a hangulatot kell kelteni, mintha szabadon menne a tánc, viszont meg kell koreografálni, másképp nem megy. Ennek megvan a szakmája, aki ért hozzá, jó koreográfiákat készít” – említette Fodor Csaba.
Táncmesterként a koreográfiák készítésében is részt vett, és a tánckarral ő dolgozott a legtöbbet. „Napi hat órát táncoltunk, koreográfiákat tanultuk, edzettünk. Az elején kicsit botladoztunk, mert nem volt tapasztalat, de aztán belejöttünk” – mesélte. 1993-ban, miután Szalay távozott az együttestől, ismét őt bízták meg a vezetéssel, ez 1995-ig tartott, amikor András Mihályt hívta el igazgatónak, aki elvállalta, és azóta is az együttes vezetője. Fodor Csaba szerint mindig egyéntől függ, hogy kiből mennyi idő alatt lesz jó táncos – van akinek olyan tehetsége van, hogy egy-két hónap alatt eléri a kívánt szintet, más hosszabb idő alatt.
Még tíz évet volt a hivatásos együttesnél, 2000-ben nyugdíjba vonult. Azóta is oktatja a néptáncot Rákoson, Madarason, egy időszakot pedig Csicsóban is dolgozott.
Az alapokat tanítja
Úgy látja, megvan az érdeklődés a néptánc iránt, de ez megoszlik, mert más tevékenységre, sportolni is irányítják a gyermekeket. „A tánc nem kötelező, én alapokat tanítok nekik, mert tudom, hogy sokan később kimaradnak. Vannak időszakok, amikor olyan társaság jön össze, akik akarnak táncolni, de nem tudnak. Velük egy kicsit nehezebb dolgozni. Azokkal, akik már otthon közel kerültek a néptánchoz, jobban lehet haladni. Én már szeretném abbahagyni – 75 éves leszek idén –, mert ha nem tudod megmutatni a gyakorlatot, nem lehet tanítani. Fel kell készülni a próbákra, ha az ember elvállalja, elég energiaigényes tevékenység, erőnlét, rugalmasság kell, és ez szellemiekben és fizikailag is próbára teszi az embert” – magyarázta. Fodor Csaba számára kedves a felcsíki, a sóvidéki tánc vagy a nagyon technikás kalotaszegi legényes.
„Szebbnél szebbek a táncok, mindegyikben van valami, ami megadja a sava-borsát, van amelyik technikásabb, más a karakterében különleges.
A tánchoz nemcsak a mozgás, hanem a hangulat is hozzátartozik, a hangulata sokszor többet jelent, mint maga a mozgás, a hangulat hozza ki az emberből a táncot. Fiatal koromban a tánc egy nagy élmény volt, a táncpróbáktól kezdve a szabad táncig. Az ember ahogy érik, szakma lesz belőle, nem annyira a lángolás a lényeg, hanem, hogy el van kötelezve, és tudja, hogy hasznos, jó dolgot tesz. A környéken nem tanít senki, így nekem sokkal nehezebb visszalépni” – említette.
Volt eredménye a munkának
Fodor Csaba lakodalmas gazdaként is ismert, ilyenkor rendszeresen régi ismerősökkel, tanítványokkal találkozik. „Ha elmegyek egy lakodalomba, sokan jönnek hozzám, és mondják, hogy benne voltak a tánccsoportomban – nem is emlékszem mindenkire. Olyan tanítványom is volt, akinek a nagyapját is tanítottam. A táncosaim közül sokan oktatnak, ez nagy elégtétel, látja az ember, hogy volt eredménye a munkának. Fontos lenne, hogy ez ivódjon bele a közösségünkbe, hogy érezzék, ezt el kell sajátítani. Nem kell mindenkiből táncos legyen, az alapokat tanulják meg, legalább a magját meg kellene tartani a régi értékeknek. Ez a miénk” – vallja az idős táncmester.
Kovács Attila / Székelyhon.ro