Patakfalvi Czirják Ágnes „A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!” A székely zászló jelentéseinek rétegei Hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, hogyan változik a használók „kezében” a tartalma, jelentése?
„Elmondhatjuk tehát, hogy Közép Európa Keleti Kárpátok övezte részén, a Székelyföldön, él egy, a szálláshelyén őshonos, ma is 700000-es lélekszámot számláló nép, mely ezer éve rendelkezik az államiság minden feltételével, megteremtve az államszervezés minden eszközét. Saját hadseregével és vérével védett ősi területe, maga teremtette alkotmányos jogrendje, kultúrája, ősi írása, himnusza és identitás jelképei, zászlaja, címere van. (...) Következésképpen: Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve! Választania kell: vagy élni fog a népeket megillető önrendelkezési jogával és önigazgatási hagyományaihoz visszatérve, saját kezébe veszi sorsának irányítását, vagy a lassú felszámolás útjára lép és szétszóratik a nagyvilágban.” Borsos Géza József
„Őshonos”, „államiság feltételei”, „vérével védett”, „önrendelkezés joga”, „önigazgatási hagyomány”, „saját kezébe veszi sorsának irányítását”, csak hogy a legfontosabb fogalmakat kiszemezgessük az idézett szövegből, amely jó példája a székelység kapcsán körüljárható gondolati mezőnek. A székely közösség időbeli folytonosságának elképzelése, amely megalapozza a jelenről és a jövőről alkotott gondolatok medrét, a Borsos Géza József-féle idézetben egyfajta morális parancs és elkerülhetetlen sors-beteljesülés erejével bír:
„Népem, a Székely Nép önrendelkezésre van ítélve!”
Az elképzelés medrét a különböző, múltból örökölt elemek kövezik ki: jogrend, ősi írás, himnusz, zászló, címer stb., és mindez az idő-tér által meghatározott koordinátarendszerbe ágyazódik. A tér az ugyancsak elrendeltnek és állandónak mondható, vagyis Székelyföld területe, az idő pedig egy jól felépített folyamatosság. Ez a folyamatosság a különböző korszakokhoz tartozó történeteket, történelmi eseményeket (eredetmítoszok, legendák, különböző csaták és harcok történetei, 1848-49-es események, majd a világháborúk, Trianon stb.) egy adott időszálra fűzi fel, az állandó alanya pedig a harcolni kényszerülő székelység.
A székely közösség megszervezését, közösséggé formálását, annak módját irányító elképzelések és stratégiák hátterében az – a gyakorlatban könnyen megragadható alapvetés – áll, hogy a történelem az élet tanítómestere, vagyis, ha visszautazunk az időben, megtaláljuk a hiteles identitást, a helyes irányt. A székely zászló története kapcsán is markánsan jelen van ez az elképzelés.
A székely zászlóként ismert jelkép története 2004-ben kezdődik. Ezt a datálást egyes kritikusok túl közelinek ítélik meg, ebből fakadóan a zászló vizuális megjelenítését alkalmatlannak, méltatlannak tartják a székelység autentikus és ősi jellegének hangsúlyozására. A zászló hitelességével kapcsolatban az elmúlt tíz év azonban kegyesnek bizonyult, és kialakult egyfajta kompromisszum a kérdésben. Fogalmazhatunk úgy, hogy az igény és a használat felülírta a hitelesség kapcsán felmerülő kételyeket. Egy jól menedzselhető szimbólummal van dolgunk, ismerjük a „születésének” körülményeit (erről bővebben lásd itt), pontos dátumát, mindez megkönnyíti a köré szervezhető események kivitelezését is. Itt elsősorban olyan nemzetközileg is elterjedt ünnepekre (National Flag Day, Flag Day) gondolok, amelyek egy-egy adott ország nemzeti zászlója köré, általában az adott ország függetlenségének vagy egy fontosabb megemlékezésének dátumára szerveznek. Romániában 1998-ban döntöttek a nemzeti zászló napjának beiktatásáról és kötelező ünneppé nyilvánításáról, ami minden évben június 26-án kerül megrendezésre. A dátum a piros-sárga-kék zászló jelképpé választásának időpontjára emlékeztet.
Másrészt a szimbolikus politikai cselekvések sora, amely a jelkép jelentését, a zászló jellegét és használatának körülményeit meghatározta, elég muníciót szolgáltat ahhoz, hogy egy eseményekben gazdag történet kerekedjen a szűk tíz év alatt. A nyilvános terek, épületek felzászlózásának a román hatalom általi szankcionálása és az arra adott reakciók, valamint a nyilatkozatok és közösségi akarat kifejezésre juttatásának folyamata a zászlót fokozatosan a közösség központi szimbólumává avatta.
Miközben bővül azoknak a szereplőknek a köre, akik a „székelység” nevében jogokat követelnek, „cselekednek”, vele „szolidaritást vállalnak” (itt nemcsak a magyarországi politikai szereplőkre és egyes civil szervezetekre gondolok, hanem az Isztambulban szervezett, a székelyföldi autonómiát támogató szolidaritás-napra, a türk-török hagyományok felelevenítését támogató, konzervatív értékeket valló Hoca Ahmed Yesevi Vakfi szervezésében), ha közelebb lépünk, nyilvánvalóvá válnak azok a törésvonalak, amelyek ezen az egységesnek láttatott székelységen belül, illetve rajta kívül léteznek (Ki/kik képviselik az autonómia ügyét hitelesen?, Mit jelent pontosan ez a hitelesség?, Ki/kik vállalnak a székelyföldi autonómia ügyével szolidaritást? Mennyire esnek egybe az autonómiát szorgalmazó helyi szervezetek céljai és értékei a szolidaritást vállaló szervezetekével? Stb.).
A kommunizmus éveiből megörökölt, az erdélyi magyar kisebbségi kontextus kapcsán kirajzolódó, mostanra jelentésében túlterhelt diskurzusokat a „menni vagy maradni”, „megmaradni vagy asszimilálódni” dilemmái alakították. Ehhez képest a kétezres évektől kezdődően a nyilvánosságban egyre inkább az a kérdéskör tematizálódott, hogy hogyan lehetséges megszervezni a magyar közösségek hétköznapjait gazdaságilag- kulturálisan-társadalmilag kiegyensúlyozottabb módon, hogyan lehet beindítani az otthonteremtés és újjászervezés folyamatait. Ehhez kapcsolódóan a lokális, alulról jövő kezdeményezések mellett, a közösségépítés, nemzetépítés módszertanának olykor mintha tankönyvszagú utasításait követné. A székelyföldi/magyar közösség önmeghatározásának folyamata során artikulálódó új irány megpróbálja összhangban kezelni az értelmiségi körök által indítványozott kezdeményezéseket az alulról építkező folyamatokkal.
A kibontakozni látszó diskurzus ugyanakkor, egyelőre úgy tűnik, hogy komolyan veszi azt a kultúrakutatásban, társadalomtudományokban elfogadott tételt, mely szerint a kultúra nemcsak egy monolit, sok könyvön és magas kultúrán keresztül elérhető transzcendens szféra, hanem ennél jóval hétköznapibb dolog (is!). Ennek megfelelően fontos hangsúlyozni azt is, hogy a (kulurális/etnikai) identitás nem kizárólag egy politikai identitás (a csoporthoz való tartozás érzése, annak kinyilvánítása és a közös kultúra birtoklása), hanem a hétköznapi fogyasztáson keresztül is megragadható. „A fogyasztás ugyanis nem csupán az áruvásárlás aktusából vagy szolgáltatások egyszeri igénybevételéből áll, hanem különböző, szervesen összekapcsolódó tevékenységek láncolatából: a fogyasztói vágyak felismerésétől és preferenciákba rendezésétől kezdve a fogyasztás megtervezésén és a megfelelő áruk vagy szolgáltatások megválasztásán át azok használatáig, élvezetéig és a tárgyi javak karbantartásáig, majd elhanyagolásáig, elfelejtéséig vagy eldobásáig. A fogyasztási tevékenységsorozat időigényességének megkésett felismerése kétségkívül maga után vonja a fogyasztást korábban pillanatszerűnek és ezáltal marginálisnak tekintett nézetek dekonstrukcióját.” (http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/2122/voros.htm) A fogyasztás és az identitás megélésének tereit, módját, alkalmait pedig meg kell szervezni, az etnicizált/nemzetiesített termékeket, tárgyakat, szimbólumokat, ízeket, élményeket elő kell állítani, forgalmazását meg kell oldani. Erre tesznek kísérletet azok a kezdeményezések, amelyek a székely identitás megélésének alkalmait megpróbálják az ünnepnapok mellett a hétköznapokra is kiterjeszteni, például a „székely termékek” forgalmazásával – ilyen a Góbé termékek forgalmazása – vagy az idén másodjára megszervezett katrosai Székölykök Gyermekfesztivál ötlete, a szabadidő eltöltésének kitalálásán, vagy az internetes tartomány-név, levelezési-rendszer (sic.hu, @sic.hu) megalkotásán keresztül. De ugyanúgy az iskolai oktatásban, a kulturális emlékezet kitüntetett eseményein és helyszínein (március 15., iskolai koszorúzások), a szabadidős tevékenységeken (honismereti biciklitúra, lovagló és hagyományőrző táborok, baba-mama-papa klubok, könyvek és ismeretterjesztő kiadványok), a hagyományok újrahasznosításán/feltalálásán (Székely Vágta, székely gasztronómia, Csíksomlyói búcsú mai formája, székelyföldi gombász egyesületek, helyi turizmus stb.), a kollektív ünnepek (búcsúk, vásárok, vallási ünnepek) és a hétköznapok megszervezésén, projekteken (fészekrakó projektek, Székely Előfutár Ösztöndíj, Barabási László-ösztöndíj, stb.) keresztül. A Székelyföldön megfigyelhető közösségépítés új irányában a szülőföld – kultúra – székely identitás hármasa a pragmatikus, tudatos és aprólékos, lokális és regionális építkezésen keresztül alakul.
A székelyföldi régió egységes, jól megjeleníthető, körülhatárolt, áruvá tehető – így fogyaszthatóvá tett – identitáscímkéjének kialakítása az erőteljes önreprezentációra való igény megfogalmazódásaként érthető. Az elmúlt évtizedekben ez a reprezentáció, a határok pontos ki-, és megjelölését, a térség valamelyest egységes megjelenítését és etnikai jellegét célozta. Az otthonteremtés összetett és befejezetlen folyamatában a székely zászló, mint központi szimbólum folyamatosan jelen volt.
A székely zászló történetének alakulásában az erős önreprezentációs és a határmegjelölő szerep mellett, egy másik folyamat is közrejátszik. A székelyföldi magyar lakosság számára a zászló a román közigazgatási reformfolyamathoz kapcsolódó küzdelmek kitüntetett szereplője lett, ennek tétje a Székelyföld mint közigazgatási egység létrejötte. A decentralizáció hatékony megszervezése körüli kérdések a romániai nyilvánosságban egyre nagyobb lendületet vettek, amelynek szükségességével a nyilvánosság szereplői általában egyetértenek, de a régiók kialakítása és hatáskörökkel való felruházása kényes kérdésnek bizonyult, főleg ami a székelyföldi magyar közösséget és autonómia-elképzeléseket illeti. Az autonómiatörekvések hátszelével egyre látványosabbá vált a zászlót használó szimbolikus politizálás a virtuális-, és a köztereken. A székely zászló a romániai közigazgatás és decentralizáció vitája révén egyfajta cselekvővé vált, mivel nem csupán eszköze lett az etnikai mobilizációnak, az autonómiatörekvéseknek, hanem szervezője, főszereplője is.
A 2009-ben szervezett Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen, a székelységre vonatkozó jelképek elfogadását követően Hargita és Kovászna megye tanácshatározattal döntött a szimbólumnak a két megye zászlójaként való elfogadásáról is. E két döntéssel szemben folyamatosan megfogalmazódtak ellenérvek, azt kifogásolva, hogy a régió jelképének kialakítása teljesen mellőzte a székelyföldi románság reprezentációját.
Azzal, hogy a megyei tanácsok a zászlót a törvénynek megfelelően megtették a megyék jelképének, megváltozott a tárgy használatának kontextusa. Már nem kizárólag egy etnikailag homogén közösség törekvéseit, civil kezdeményezését testesítette meg, hanem az adminisztratív módon (a helyi közigazgatáson keresztül) és pragmatikusan (különböző szimbolikus gyakorlatok által) építkező Székelyföld létrejöttét, vagyis egyfajta intézményesülési folyamatot mutatott.
A jelentésváltozás és popularizálódás mértéke pontosan követi azt a logikát és versengést, amelyben a civil kezdeményezések beolvadnak a politikai életbe, vagy sok esetben perifériára szorulnak. A zászlóval kapcsolatos események zászlóvivőivé a nyilvánosságban leginkább a megyei elnökök és polgármesterek váltak, akik performatív események sorozatán keresztül bizonyították a kiállásukat az autonómiatörekvések és a székely jelképek intézményesült használata mellett.
Az intézményesülési folyamat mellett, azzal párhuzamosan a zászló egyre inkább megjelent a használók körének személyes szférájában. A magánházakra kifüggesztve leginkább a külvilággal kommunikál, egyfajta „célzatos kommunikáció”, az érdekesebb azonban az, ahogy az otthonokban kezdték használni. A különböző méretekben, alakban előállított, forgalmazott tárgyak pont azt a célt szolgálják, hogy a lakásbelső, az otthon díszei lehessenek, vagyis egyfajta dekorációs funkciót is betöltenek. A zászló körüli román és helyi magyar vezetők közötti ellentétek akkor váltak igazán a szélesebb nyilvánosság számára is láthatóvá, amikor a magyar kormány úgy döntött, hogy ismét nyomatékosítja szolidaritását a székelyföldi autonómiatörekvésekkel. A „zászlóügy” ennek szimbolikusan is a szereplőjévé vált, mivel a magyarországi nyilvánosság a székely zászló hivatalos használatának tiltását a román nacionalizmus kézzelfogható jeleként értelmezte, azét a zászlóét, amely „egy etnikai csoport jogosan használt jelképe, az önreprezentáció jogának alapvető megnyilvánulása” (Idézet Izsák Balázs SZNT-vezető beszédéből, ami a Virtuális Székelyföld születik című sajtótájékoztatón hangzott el, 2014. május 07-én). 2013 elejére a „zászlóügy” egy magyar-román diplomáciai ellentétté duzzadt.
A magyar kormányzat a „nemzetegyesítés”, vagyis a kisebbségi helyzetben élő magyar lakosság melletti kiállását több szimbolikus cselekedettel nyomatékosította, például a székely zászló az Országházra való kifüggesztésével, vagy a székely himnusz éneklésével egy-egy hivatalosnak számító eseményen. Ezzel a performatív aktussal jelezte a hatalom/hatalma azon privilégiumát, hogy meghatározza a nemzeti jelképek helyét, – a törvény által előírt, kötelező érvényű jelképek használata mellett (magyar zászló, lobogó és himnusz) beiktatta a székely himnusz és zászló használatát is, mintegy nyomatékosítva az egységes Székelyföld létét, a Romániából való „kiemelését”, és mindezzel a magyar nemzethez való szimbolikus kapcsolását.
A szolidaritási akció kezdeményezőjeként fellépő budapesti kerület (XXII., Budafok-Tétény) városházának felhívását követően egyre több magyarországi önkormányzat tette ki a székely zászlót. Ahogy a kerület polgármestere fogalmazott: „Fontos, hogy érezzék a székelyföldi magyarok, hogy nincsenek egyedül, közösséget vállalunk velük”, majd a többi önkormányzatot megszólító felhívás így szólt: „Tűzze ki minél több önkormányzat a polgármesteri hivatalára a székely zászlót! Érezzék a székelyföldi, erdélyi magyarok, nem csak a paragrafusokban él a nemzeti összetartozás!” Természetesen azt is látnunk kell, hogy a székely zászló magyarországi kitűzése során alakuló jelentések is mennyire eltérnek egymástól.
Fontos érzékelni, hogy mekkora különbség van egy budapesti önkormányzatra felfüggesztett székely zászló és például a gyöngyöspatai vezetőség szimbolikus aktusa között.
Mivel a székely zászló használatát és hozzáférhetőségét a magyarországi jogrend törvény által nem szabályozhatja, a zászló a kitüntetett, a nemzeti összetartozás szemléltetésére kiszemelt tárgyak kategóriarendszerében a címeres, majd az angyalos-címeres magyar zászló, valamint az Árpádsávos zászló nemzeti jelképrendszerébe tagozódott.
E zászlók kapcsán is felrajzolható egy érdekes életút, a redszerváltástól kezdődően különböző hullámokban megfigyelhető zászló-, és jelképkultusz tárgyaiként, adott időszakokban mindegyik a nemzeti érzelem intenzitását és az összetartozás hőfokát hivatott demonstrálni. Majd a kétezres évek közepétől, főleg 2006 októbere után e zászlók a tömegessé váló radikális jobboldali gyakorlatokon keresztül a nemzet egyfajta alternatív felfogásával asszociálódtak,
amelyben a nemzeti mint etnikai és faji kategória jelölőivé váltak. Vagyis nem egy modern nemzetállam állampolgárainak összetartozása a hangsúlyos a zászló jelentési tartományában, hanem a leszármazáson és közös kultúrán keresztül beazonosítható és elkülöníthető egység.
A székely zászló a magyarországi nemzeti jelképek és hagyományos termékek árurendszerében legtöbbször a „történelmi és egyéb zászlók” kategóriájába került. A használat során is összefonódott a többi ilyen típusú tárggyal: a nyilvános terekben tüntetéseken, ünnepeken (budapesti pártrendezvényeken, megemlékezéseken), Magyarország-szerte magánházakon, az Árpádsávos, és/vagy címeres magyar zászló mellett (olykor helyett) került kifüggesztésre, mintegy hangsúlyozva a szimbolikus megkülönböztetést, az „igazi magyar” kategóriájának megkonstruálásában betöltött funkcióját. A székely zászló története koránt sem befejezett, értelmezési és jelentési mezői pedig folyamatosan gazdagodnak, egyelőre ebben a szövegben csak pár elkülöníthető tartományát, fázisát, értelmezési kontextusát mutattam be: a hitelesítés folyamatától az intézményesülés, az autonómia-törekvések, a „külső hatalmi erőkkel szembeni harc” szimbólumán keresztül, a jelölő/etnikai marker jellegtől, a domesztikált, személyes szférában betöltött szerepéig. Ugyanakkor, ami egy ilyen mozgó célpont (jelentésében folyamatosan változó tárgy) vizsgálatának értelmét adja, a popularizációjának megértése is. Vagyis hogyan lesz tíz év alatt egy megkonstruált tárgyból hagyományos, ősi zászló, a használók „kezében” hogyan változik a tartalma, jelentése.
Érdekes megfigyelni a lokális közösségek, szervezetek, erdélyi, magyarországi és külföldi (például a török szolidaritási akciók) kontextusaiban folyamatosan kialakuló jelentéseket, folyamatosan változó tartalmakat. Ezzel párhuzamosan pedig fontos megfigyelni a zászló definíciójáért, értelmezéséért folytatott harcot is (itt szeretnék visszautalni Örkény István a címben szereplő „szóvirágára”), vagyis azt, hogy milyen csoportok, személyek alakítják és ellenőrzik a közösség önreprezentációját. A kutatást a Balassi Intézet-Magyar Ösztöndíj Bizottsága támogatta. A szerzőről
Patakfalvi Czirják Ágnes kultúrakutató, szociológus a Pécsi Tudományegyetem Kultúrakutatás program dokori hallgatója, főbb érdeklődési területei: ifjúsági szubkultúrák, fogyasztás és populáris kultúra, ezekben a témákban Romániában, Törökországban és Magyarországon végzett terepkutatásokat. Tanulmányai tulnyomó részt szerkesztett kötetekben jelentek meg, főleg zenei szubkultúrákról, alkotói közösségekről és radikális jobboldali csoportokról. A szerző a budapesti Collective Morning alkotói közösség tagja, szabadidejében képzőművészettel, könyvekkel és társadalmi problémákkal foglalkozik.
Transindex.ro

A tranzit.ro-s szellemi csatározásokról kérdeztük Tordai S. Attilát
Különleges szigete nemcsak a kolozsvári, de az erdélyi kulturális életnek a tranzit.ro. Az Erste Alapítvány támogatásával működő nonprofit szervezet kortárs művészeti projektek mellett felvállalja olyan baloldali gondolkodók meghívását, akik egy krízisben levő Európa számára releváns alternatívákat képesek felmutatni. Tordai. S. Attila kurátort, a kolozsvári tranzit.ro egyesület vezetőjét kérdeztük.
Hogyan jött létre a tranzit.ro, milyen támogatási logikában, milyen célkitűzésekkel, iránnyal?
A tranzit.ro egyesületet 2012-ben jegyeztük be, az alapítók, művészek és kurátorok, név szerint Matei Bejenaru, Livia Pancu, Lia Perjovschi, Raluca Voinea meg jómagam. A létrejöttében az játszott szerepet, hogy 2010-ben az Erste Alapítvány levélben megszólított tíz romániai kurátort, tegyen javaslatot egy új kulturális intézmény létrehozására, mert hajlandóak lesznek a tevékenységét egy bizonyos összeggel támogatni. Az Erste Alapítvány ekkor már egy elég nagy befolyással bíró intézményként volt jelen az európai művészeti szcénában. Nemcsak a mind jobban kibontakozó támogatói politikája miatt, vagy az időközben egyre jelentősebbé váló kelet és közép-európai művészek alkotásait tömörítő gyűjteménye révén, hanem a Prágában, Pozsonyban, Budapesten és Bécsben működő tranzit.org hálózata révén is. Ezt a képzőművészeti intézményi hálózatot kívánták bővíteni Románia felé. Fontos ugyanakkor megjegyeznem, a tranzitok nem az alapítvány projektjei. A tranzit.ro Romániában bejegyzett egyesület, amely azután is kifejtheti tevékenységét, hogy az Erste megvonja támogatását.
Két évvel ezelőtti beszélgetésünkkor a fikció, retorika és tény hármasa adta a tematikát, milyen koncepció mentén zajlott az idei év?
A kolozsvári tranzit.ro esetében ez a koncepció érvényesült a továbbiakban is. Larisa David Erdélyből származó, de Bukarestben élő művésznő a román történelemírást, azon belül a történelemkönyvek által megalkotott és fenntartott kollektív identitás-konstrukciókat dolgozta fel. Egyszerűen és meggyőzően mutatott rá, hogy a történelmet a győztesek írják. Nem mintha ezt nem tudnánk, de a művészet eszközei más érzékenységet tudnak aktiválni az emberekben, másként szembesítenek a valósággal, mint például egy leírás.
Ugyancsak 2015-ben két budapesti művésznő, Bogyó Virág és Hódi Csilla a kiválasztottságról készítettek projektet. Létrehozták a Kiválasztottak Könyvtárát, amelybe kizárólag olyan könyvek kerültek, melyek a kiválasztottság valamilyen formáját jelenítették meg. A könyveket egy mozgó „tüzes szekérre” tették és Kolozsvár utcáin és terein állomásoztatták. Tanulságos volt kihámozni, milyen valós vagy képzelt entitások, struktúrák, hatalmi pozíciók felelősek az egyesek kiválasztásáért. A projekthez kapcsolódott két előadás is, Patakfalvi-Czirják Ágnes például a kiválasztott testről és a hozzá kapcsolódó képzetekről beszélt.
Az idei évet is a fikció, retorika, tények problémakörével zárjuk. Decemberben Kiss Pál Szabolcs kiállítása lesz látható A műhegyektől a hitig (From the Fake Mountain to the Faith) munkacímmel. Ez két nagylélegzetű videóból áll és egy kvázi-múzeumi tárlatból. A művész a budapesti állatkertben felállított, valamikor reprezentatívnak megálmodott, majd Trianon után az elszakított területeket jelképező műhegy történetéből indul ki, majd bejárja a magyar nemzet szakrálissá váló történelmi stációit, megérkezve a mai Magyarország politikai realitásába. A poggyásza tele tárgyakkal, irredenta relikviákkal – érdemes lesz megnézni.
Hogyan alakult az elmúlt években a tranzit.ro viszonya a külföldi és hazai kortárs művészekkel és a közönséggel? Gondolok itt arra, hogy sikerült-e szélesebb körből érkező közönséget megszólítani?
Úgy tűnhet, eléggé elfordulunk a művészektől, holott ahogyan az a fentiekből is kiderül, a képzőművészeti alkotások továbbra is nagyon fontosak számomra. Olyan nyelven szólnak, olyan eszközeik vannak, amelyek tartósan és mélyrehatóan tudnak társadalmi kérdésekkel foglalkozni. Ennek ellenére évente csupán 2-3 kiállítást szervezek. A ritkább jelenléttől azt remélem, hogy a munkák jobban felértékelődnek, több idő marad a tartalmak elmélyítésére, az átadott tudás beépülésére.
Ahogy te is említed, az elmúlt két évben különös hangsúlyt kapott a szélesebb közönség bevonása. Ezt olyan projektek által értük el, amelyek ugyancsak társadalmi problémákkal foglalkoznak, de nem képzőművészeti jellegűek. Ez azért is fontos, mert mindig is szerettem kivinni a képzőművészeti alkotásokat a művészeti közegből. Nem fizikális értelemben, azaz köztéri művészetként, hanem szellemi értelemben.
Rendszeresen szerveztünk elméleti szemináriumokat, a tavaly A modernitás hagyománya címmel, amelyeknek Tamás Gáspár Miklós állandó vendége volt, idén Soirée Critique név alatt kezdtük el a CriticAtac szerkesztőivel közösen. Ezek a beszélgetések különböző aktuális témákat érintenek, a kapitalista tőkefelhalmozástól a szabad kereskedelmen át a brexitig. Idén elindult egy új szemináriumi sorozat, amely a nem-marxista gazdasági elmélettel foglalkozik, Dana Domsodi vezetésével. Ezek mind olyan programok, amelyek nemcsak segítenek jobban megérteni, mi zajlik Európában, a térségünkben, de kohéziós erővel is bírnak. Emellett természetesen elméleti alapul szolgálnak az elkövetkező projektek számára.
A Culture and Politics of Crisis az elmúlt években négy fejezetet ért meg, marxista előadókat hívtatok meg, akik perifériára szorult világszemléletet képviselnek. Mi a beszélgetések célja?
Ezek elméleti konferenciák, melyekre külföldi egyetemeken tanító előadókat hívunk meg. A projekt felelőse Alex Cistelecan. Bár az ortodox baloldali eszmék eléggé kiszorultak a reálpolitikából, nagyon komoly bibliográfia áll mögöttük, ami, mondanom sem kell, folyton gyarapszik. Ráadásul a kapitalizmus kritikája újra nagyon aktuális. Nehezen találni olyan embert, aki azt mondaná, a világ, úgy ahogy van, jól van, nincs és nem is kellene rajta változtatni. A társadalmi egyenlőtlenségek folyamatosan nőnek, a gazdasági válságokat a hegemón pozícióba került kapitalista és neoliberális politikai és gazdasági berendezkedések szülték, ezen változtatni kell. A rendezvényeink szellemi csatározások, általában két meghívott a vendég, ők ütköztetik gondolataikat. Kivételt képezett a Chicagói Egyetemről meghívott Moishe Postone előadása, neki nem volt vitapartnere, de két előre felkért felszólaló saját kritikai meglátásával gazdagította a professzor előadását. Majd zúdultak a kérdések.
Örök kérés, hogy ezeket a beszélgetéseket, az elhangzottakat hogyan lehet tálalni a nagyközönség felé, pedig égető szükség volna rá. Látsz-e esélyt arra, hogy olyan tabutémák akár, mint legutóbb Lenin és Polányi aktualitása, egy együttműködésnek köszönhetően a szélesebb közönséghez is elérnek?
Ez egy komoly kérdés. Annak ellenére, hogy elméleti fejtegetésekről van szó, a cél mégiscsak az lenne, hogy az elhangzottak nemcsak minél több emberhez eljussanak, de minél több emberben indítsanak el gondolatokat. Közvetítőkre, közvetítő platformokra lenne szükség. Szerintem komoly változások elé néz Európa. Erősen polarizálódik. Nem kellene megvárni, hogy olyan kilátástalan helyzet alakuljon ki, amely már nem teszi lehetővé a mérlegelést, racionális gondolkodást, a békés társadalomszervezést.
Az általad is említett beszélgetésen Krausz Tamás és Gareth Dale új formátumban vitázott, az egyikük Lenin, a másikuk Polányi Károly szerepébe helyezkedve – mindkettő szakértőjeként az általa alakított szerzőnek. Tulajdonképpen dekódolták és alkalmazni próbálták a mai társadalmi problémákra az említett szerzők gondolatait. Ezt akár a jobb érthetőség irányába tett lépésnek is értelmezhetjük, de messze nem elégséges. Nem tudom mi a teendő.
Két évvel ezelőtt úgy fogalmaztál, „nem kizárt, hogy jelenlegi vagy jövendő politikusok olvassák a baloldali CriticAtac honlapját, eljárnak kortárs művészeti kiállításokra vagy elméleti előadásokra, és érzékenyebbek lesznek bizonyos dolgok iránt.” Látsz ilyen jellegű előrelépést?
Persze. Két olyan személyről is tudok, akik kezdetektől fogva eljártak az eseményeinkre, egyikükkel többször is együtt dolgoztunk, most pedig képviselő- illetve szenátorjelöltek, tehát már nyakig vannak a reálpolitikában.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro